Ködbe vész a táj, holtak éneke szól

keservről és árnyról a lidérc fény dalol

Ködbe vész az év, időtlen dala zeng

rajta nem hat az elmúlás, örök szava cseng.

Szürke lett az ég, s fakó a föld. Az élet folyama sok mindent kisodort a Világ partjára, és sok mindent ragadott magával, ezzel átformálva azt. Ennorath* egykoron tündöklő napjai, elmúltak. Hallom a hegyekben tomboló viharok hangját. Látom ez erdőket emésztő lángokat. Hallom a kegyetlenül és hidegen hömpölygő vizet s a szelek vészről suttogó dalát. A nap fénye bágyadtan süt le rám, a hold ezüstje sem tündököl. Érzem, közel a sötét, itt nyújtózik fagyos keze torkunkat keresve, s ujjai fojtásra szorulnak! Közel a sötét, halványodnak a csillagok. Keleten árnyak mozognak a félhomályban, délről harci dobok zaja hallik át a messzeségen. Sokasodnak a felhők, a sötétség egyre sűrűsödik Középfölde szabad népei felet. Közel már az idő, mikor minden fény kihuny majd...

***

- Nem szeretek alkonyatkor a déli erdőségben mászkálni - jegyezte meg Deil, majd leugrott a talajszintre.

- Ugyan miért? Talán félsz? - kérdezte hamiskás mosollyal az arcán Galwor.

- Közel a folyó és a túlpart, Dol Guldur árnyának foszlányai egyre közelebb kúsznak - meredt dél felé a tünde nő. - Bolond az, ki nem féli Szauron sötétjét.

- Volt, hogy már megütköztünk velük, ne aggód túl a dolgokat. Mindig, mindent túlreagálsz.

- Tudom, mire célzol! Az a pókcsípés igenis nagy dolgok volt! - bizonygatta szemforgatva a szőke.

- Az szúnyog volt, az egy Eruverte szúnyog volt! - tért ki a hitéből a férfi. - De, hogy őszinte legyek... jól esett, hogy úgy aggódtál értem - lesütötte szemeit és a talpa alatt zörgő leveleket hallgatta. Deil zavartan hajtotta füle mögé egyik kósza hajtincsét és csak némán, pirultan mosolygott magában. Egy rövid csend után Galwor ismét megszólalt.

- Most nyugszik a nap. - Kiszemelve egy alkalmas fát felkapaszkodott az alsó ágára, onnan intett le társának. - Gyere nézzük meg! - Deil is ágról- ágra mászott, majd mindketten kidugták fejüket a lombok közül. Letelepedtek a legfelső ágra és csak szótlanul figyelték amint a nap lassan lebukott a Hith Aiglin csúcsai mögé, bíbor színekbe öltöztetve az eget, meleg fényével sejtelmesen átvilágítva a foszlányfelhőket. Sugarai még meleget árasztottak, langyosan cirógatták a két tünde arcát. A csendet először egy őszi fuvallat törte meg, mely hűvöst hozva süvített keresztül az erdőn, majd Deil szólt.

- Tudod annak ellenére, hogy a rettenthetetlen harcos arcát mutatod, mókás volt látni, hogy megijedtél egy szúnyogtól, - kuncogta. - de egészen aranyos is. - tette hozzá pironkodva.

- Sok gyengeségem van - vallott színt a testőr, és kezét óvatosan közelebb csúsztatta a mellette ülőéhez. - az egyik itt ül mellettem. - Deil résnyire kinyitotta a szemét, és bal kezére sandított, majd mosolyogva összefonta a férfiéval. A meghitt pillantott a haraszt zörrenése szakította félbe.

Mindkét tündének szinte egyszerre pattant ki a szeme és feszülten figyeltek. Hangtalanul álltak fel és ereszkedtek lejjebb pont annyira, hogy belássák az előttük elterülő rengeteget. A fák között hamarosan egy alak tűnt fel, mögötte társa és a szél szitkozódást hozott. Mindketten jól ismerték a szitok szavak gazdáját, és Deil a jól ismert, hegyes kalap láttán elébük sietett Galworral együtt.

- Mithrandír! - kiáltotta boldogan. - Arathorn fia! Micsoda kellemes meglepetés ilyen komor időkben - lelkendezett, majd tekintete az Aragorn kezében lévő tünde kötélre és a rajta vezetett Gollamra siklott. - és egyben igen kellemetlen is. - tette hozzá fintorogva.

Gollam még mindig izgett- mozgott és a maga sajátos nyelvén szidott valamennyi élőt és holtat egyaránt.

- Áh völgyzugolyi Erestor lánya, örülök a találkozásnak - mondta Gandalf.

- Suliad, Aragorn! - szorított kezet Galwor a Vándorral.

- Amint látjátok - bökött a fejével Gollamra a dúnadán. - Jó és rossz hírekkel is szolgálhatunk.

- Úgyis alkony van, gyertek velünk! - intett Deil és visszaindultak a csapathoz.

A felderítők visszatérését Legolas napszállta idejére szabta ki, nem is csoda, hogy már valamennyien várták őket. A herceg észrevette a fák magaslatáról a közeledő társaságot, és nem habozott a köszöntéssel sem.

- Mithrandir, Aragorn! - lepődött meg. - Jöttötök váratlan, és... - nézett le Gollamra. - úgy látom árnyék előhangjai vagytok.

- Az árnyék már régen itt lappang, s egyre közeledik Zöldlomb Legolas - szólt Gandalf. - idő kérdése csupán, hogy erdőtöket is elérje.

- Apáddal szeretnénk beszélni, de ez az ügy mindannyiótokra tartozik - magyarázta Aragorn. - Az idő szoros és csekély, de még nincs minden veszve. - Azzal a határról egy kisebb csapatnyi tünde kíséretében visszaindultak a erdei királyság palotájába, hogy a Tünde- király színe elé tárják jöttük okát, és történetüket. Elsőként Aragorn beszélt a megannyi Gollam hajkurászásával töltött évről, és végül a sikeres hajtóvadászatról. A hűvös, éjszakai levegőt megülte a mocsár orrfacsaró bűze. A hold, akár kísértet rejtőzött a zordon, sötét fellegek mögé, feketébe borítva a tájat. Már három napja haladtak egyre beljebb és beljebb az ingoványban, Gollam nyomában. Ahogy egyre  mélyebre hatoltak, úgy lettek ritkásabbak azok a földfoltok, melyeken az ember megtudta vetni a lábát anélkül, hogy besüppedne a bűzös mocsárba. Semmi nesz nem hallatszott, állat nem tanyázott ezen a kietlen vidéken, s pár holt nádason és száraz sáson kívül, csupán a zöld uszadékok lebegtek élettelenül az ingoványban. A lápvilág felett megültek annak gázai és áporodott levegője fojtogatóan telepedett azokra, kiknek volt bátorságuk megközelíteni a mocsarat. Ameddig a szem ellátott kisebb-nagyobb összefüggő vízfoltok terültek el, s úgy tetszett lenyúlnak egészen délig, Mordor határáig. Ahogy felkelt a nap, valamivel világosabb lett, de így is csak rideg, kifakult derengés volt a hajnal. Aragorn le- lehajolt, míg Tinwerín egyre csak a járható utat fürkészte. S akkor a ködfüggöny mögött mozogni láttak valamit, egyből utána eredtek. Szinte teljesen sötét lett, s ennek a sötétnek a peremén parancsolt megálljt Tinwerín. Ő már látta azt, mit a dúnadán nem: a táncoló, zöld lidércfényeket. Azok pislákolva táncoltak a ködburok mögött, mint megannyi gyertyaláng egy láthatatlan gyertyatartón.

- Ne nézz a fényre, akármennyire is csábít - mondta társának. - Ne nézz a vízbe, mert te magad is holttá leszel.

- Hát elértük a Holt- láp közepét - vonta le a következtetést Aragorn. - Azzal összefüggő utat találva beljebb hatoltak a lápvilágba. Gollam nyomát követve haladtak, s hamarosan Aragorn is megpillantotta a zölden derengő fényeket. Mellettük megsokasodtak az összefüggő, mély vízfoltok melyek partján a zöld lidércfények derengtek. Ahol fények égtek, ott halott arcok meredtek felfelé. Szép tündék, szálas emberek s ocsmány orkok, ám mind- mind sápadtak, halottak. A tünde népek páncélja csillogását vesztve zárta körül testüket, szép, ezüst hajukba hínár vegyült. Nagy csaták emlékét őrizték itt több ezren, mert a Sötét Úr árnya nem ereszti lelkeiket.

A Vándor egyszeriben egy újabb árnyat látott elsuhanni az egyik láng előtt. Lemaradt Tinwerín mögött, egymaga eredt utána. Ám Gollam tőrbe csalta. Aragorn az ingoványos partra érve ismét körülnézett, s szeme megakadt a lidércfényen. Megbabonázva állt a mocsaras parton, majd tekintete a víztükörre siklott. Egy sápadt, tünde arc meredt rá, szinte hívta magához. A dúnadán ekkor egy taszítást érzett a hátán, majd a vízbe találta magát. Aragornt szinte magával rántotta a víztükör, a zöld fények megbabonázták. S odalent, sok- sok ezer lidércet látott, kik vézna ujjaikkal feléje nyújtóztak. Már el is ragadták volna, mikor egy rántást érzett ruháján, erős karok ragadták ki a vízből. Köhögve tért magához a parton, bűzös víztől csöpögve.

- Jól vagy barátom? - kérdezte Tinwerín. - Nem megmondtam, hogy óvakodj a lidércfényektől?

- Holtak vannak odalent, holt arcok mindenűt. Emberek, tündék és orkok százai... - hebegte. - de mind gonosz fény ég a szemükbe.

- A tündék lelkei halhatatlanok, ám a Szauron hatalma nem ereszti őket innen évezredek óta - nézett Tinwerín a víztükörre. - Sokan estek el itt a szépek népéből.

- Gollam, Gollam is erre jött. Láttam!

- Éppen akkor értem ide, amikor betaszított a vízbe, és sikerült utolérnem majd elkapnom - mondta Alcarain. - Most gyere, ne időzzünk itt tovább. Ez a hely gonosz... Morodor hegyei itt nyújtóznak a szemünk előtt. - Gollamot Tinwerín egy kóróhoz kötözte, míg kihúzta Aragornt a lápból. A tünde kötél szorosan tartotta, szabadulni nem bírt, csak fájdalmas, nyüszítő hangon sírt.

- Gonosz tündék ész emberek, szegény, szegény Szméagol - sopánkodott, és egyre a nyaka köré kötött hurkot szorongatta.

- Csendben te átkozott! - szólt rá a dúnadnán. és eloldozta a kórótól. - Ha jót akarsz magadnak, csendben maradsz. - Azzal elindultak visszafelé. Három napjukba telt, míg kijutottak a mocsárból, és szilárd talajt ért a lábuk. Mikor már kiértek, egy zsákba zárták Gollamot, és lóra ülve útjukat a Bakacsin erdő felé vették. Lórien felől, útjuk negyedik napján csatlakozott be hozzájuk Gandalf, a mágus is. - emlékezett vissza magában Aragorn.

- A Holt- lápnál sikerült elfognunk, Mordor közelében - szólt hangosan. Thranduil arca megrezzent e szavak hallatán, fájdalmas emlékfoszlányok környékezték meg.

- Nem kétlem, hogy beszélt az ellenségnek, - folytatta a kósza. - és ők engedték szabadon, mikor már mindent elmondott. Előbb kellett volna kézre kerítenünk, de a Köd- hegység járatai furmányosak, Tinwerín Úrnő is hiába kergette hónapokig a szirtjein át... - Legolas egyszeriben felkapta a fejét, és meglepetten hallgatta a továbbiakat.

- Alcarain meghagyta, hogy legmélyebb és legerősebb cellátokba vessétek, ezt tanácsolom én is - vette át a szót Gandalf. - Nem kétség, hogy képes lenne a Gyűrű nyomára vezetni Szauron szolgáit, őrizzétek, akár az életeteket. Így is túl soká volt az ellenség kezén, ki tudja mikről beszélt neki. Ám a vesztünket ne segítsük elő, Gollamnak innen nem szabad kijutnia, Thranduil.

- Értjük szavaidat mágus, még ha azok vészterhesek is. Őrizni fogjuk, cellájából nem eresztjük, erre a szavamat adom - zárta a tanácsot Thranduil. A király még pár szót váltott Gandalfal, majd ő is a dolga után ment. Személyesen felügyelte azt, amint Gollamra rázárul a barlang legmélyebb és legbiztosabb tömlöcének az ajtaja. Ám Legolas eközben leszólította Aragornt.

- Jól érettem, hogy azt mondtad, Tinwerínnel fogtátok el? - kérdezte, bár nem szívesen ejtette ki a nevet.

- Így van, sokáig követtük a nyomát, amíg sikerült lecsapnunk rá - magyarázta a Vándor. - De mond, miért kérdezed?

- Ő miért nem tartott veletek?

- Az erdőtök határáig kísért - Nem lépek e fák alá még egyszer, Elesszár. Bocsássatok meg nekem, de nem visz rá a balsors, hogy még egyszer a tünde utat járjam. - Csengtek a kósza fülébe az Úrnő szavai. - Onnan Lórien felé fordult.

- Hát mégis él... - döbbent rá a herceg, bár még akkor ő maga sem tudta, mi is vár rá az eljövendőben.

~~~

*Ennorath- Középfölde sindarin nyelven.

Sziasztok, üdv ismét itt!

Nem is olyan régen megírtam, publikáltam a 67. fejezetet ami egyben a történet "második évadának" a lezárását is jelentette. Már azt a 30. fejezet utáni, ehhez hasonló részben is olvashattátok, én nem szeretem az "évad" megnevezést használni. Bár ez egyéni szociális probléma, a lényeget értitek. Vannak kisebb és nagyobb forduló pontjai a történetnek, általában ezeknél szoktam meghúzni ezt a határ vonalat, így én is jobban átlátom az egész cselekményt.

Nos tehát, mi is történt eddig?

A 31. fejezettől kezdve egészen a 67. fejezetig futott ez a nagyobb darabkája a történetnek, ami egyrészt hosszabbra sikeredett, mint az első, másrészt ezáltal több dolgok is történt. Most itt gondolok akár a cselekmény száll szerteágazására és kibontakozására, vagy akár a karakterek személyiség fejlődésére. Mindezekről lesz szó ebben a részben, ha érdekel olvass tovább! :)

Tinwerín

Ki mással is kezdhetném a sort, ha nem történetünk főhősnőjével, Tinwerínnel? Ez az időszak, amit az előbb említett fejezetek felölelnek gyökeres változást hozott az életében. Ezáltal ő maga is gyökerestől megváltozott. A külső tulajdonságain kívül, legbelül a lelkében is komoly változások mentek végbe, amiket ugyebár ti is olvashattatok. Erős női karakter mind testileg, mind lelkileg.

Szerintem a külsejét már senkinek nem kell bemutatnom, de a formalitás kedvéért megteszem. Halandó és tünde szemnek is egyaránt földön túli szépségűnek hat, hófehér haja, hibátlan arca és szürke szeme igazi zord szépségé tette Iluvatar gyermekei számára. Úgy tartják lovaglásban s kard forgatásban párja nincs szerte Ardán, hacsak nem maga Tulkas és Orome az. Karja és lábai izmosak, mégis kecsesek. Ám karcsú kezei hidegek, ahogy lénye is.

A 31. fejezet után tanúi lehettünk a vívódásának önmagával, ( ebből valamennyit még akkor is érzékelhettünk, amikor úgy a 63. fejezet környékén találkozik Legolasal). Ebből egy egészen új, rideg jellem alakult aki viszonylag türelmes, de ha egyszer elveszíti, akkor Eru óvja azt aki a közelében van ( khm... Szarumán...khm ) Haragja hirtelen és félelmetes, de csak arra zúdítja, ki vétett. Nem tűri a hazug szavakat, önérzete megnőtt s megköveteli a személye iránti tiszteletet. Nem hajt fejet senki fia vagy lánya előtt, - legyen az akár Rohan, akár a Bakacsinerdő királya- aki nem méltó rá. De van egy másik, gondoskodó oldala is, amit Helya és Elya, a két nevelt lánya ébresztett fel benne. Megtapasztalta, milyen is anyának lenni. Ő igyekezett ellátni az ezzel járó feladatokat a legjobb tudása szerint, ám utazásai sokszor messzi tájakra szólították. Mindettől függetlenül nagyon szereti a lányait, tűzbe menne értük. Az évek során azon volt, hogy eleget tegyen kötelezettségének, mint Arda Őrzője. Ez igen nagy terhet rót rá, amivel meg kellett tanulnia megbirkózni. Végtelenül tiszteli a szüleit, és azon volt, hogy elvárásaiknak megfeleljen, egészen addig a pontig, amíg bele nem akarták lökni egy előre elrendezett házasságba. Nemet mondott. Akkor, először nemet mondott, mert megelégelte s eltépte azokat a láncokat, miket szülei fűztek rá.

Az évek során nevét és alakját egyszerre félik és tisztelik, tetteit és szépségét pedig dalokba, regékbe szövik. Nem titkolom, de célom az volt a különféle praktikákkal, hogy egyrészt egy új karakterként gondoljatok rá, másrészt, hogy ez a karakter inkább negatív legyen.  ( kaptam is egy levelet Linsabeth- től
ezzel kapcsolatban még régen, amiben ő már ügyesen és előre látóan rátapintott erre a szándékomra. Nos ehhez igazából no comment, az idő folyásával egyre jobban kiismertek ^^)

Sok apró változás volt, ami végbement. Ilyen például, hogy szinte mindig a "Tinwerín", "Elen Alcarian" megnevezéseket használom, vagy hogy a "lány" jelző helyett már "nőt" írok. Ezek is mind- mind a karakter fejlődését hivatottak érzékeltetni. Elmondása szerint sikerült bezárnia múltja ajtaját, hogy aztán mit hozz a jövő kapuja? Az már egy másik mese...

Legolas

Íme a kedvenc, szőke tünde hercegünk, aki megélt pár dolgot a fejezetek folyása során. Az ő karaktere is fejlődött, ha még nem is annyira látványosan, mint Tinweríné, de fejlődött. Igyekeztem olyanná alakítani, ahogy már a Gyűrűk Urában is láthatjuk. Kétségbeesetten kergetett egy álomképet egy lányról, ki lehet nem is létezik. Szembe kellett néznie e álom béli, szerelmes lánynak a (feltételezett) gyilkosával, kiről csak újabb kérdések merültek fel benne. Ő is átesett egy házassági ajánlaton, és csak álmainak és kitartásának köszönheti, hogy képes volt nemet mondani. Az évek sok mindenre megtanították, alább hagyott a forró fejűsége, megfontoltabb lett, kitartóbb és elszántabb. Ő viszonylag keveset szerepelt a fejezetekben, sokan igen hiányoltátok. De végül is, ez a történet Tinwerínről szól, így szerintem érthető, hogy az ő karakterszálát akartam jobban kibontakoztatni. Mivel itt vannak a nyakunkon a Nagy Esztendők, valószínűleg többet fogjuk látni kedvenc Szöszinket ;)

Argalad

A plátóian, reménytelenül szerető férfi, ki saját boldogságát adta azért, hogy szerelme boldog legyen. Ő maga is elmondta, hogy a kezdetektől fogva szerette Tinwerínt, és szereti még most is. Minden hibájával és erényével együtt elfogadta őt. Mindvégig mellette állt és támogatta, féltette és ahogy tudta óvta. Bármit meg tett volna azért, hogy a felesége legyen az áhított nő, de rá kellett döbbennie, hogy ez sosem valósulhat meg.

Helya és Elya

A testvérpár, kik a balszerencse következtében elveszítették szüleiket, s a szerencse következtében Tinwerín szárnyai alá kerültek. Édes kislányok, akik kimondhatatlanul ragaszkodnak nevelőanyjukhoz. Nekik egyszerre jutott hangsúlyos és kevésbé hangsúlyos szerep mostanság, de az elkövetkezendőkbe jobban is megismerhetitek őket :)

Gaeriel és Haldír

Gaeriel az a teler lány, akit Tinwerín anno elvezetett Lórienig, és akivel együtt menekültek meg a Koboldoktól. Ezért világ életében hálás a valának, no meg azért is, mert hála Tinwerín közben járásának Haldírral egy párt alkotnak. Ő is pontosan érzi, hogy valami rejtély van Tinwerín körül, de egyenlőre fogalma sincs róla, hogy mi.

Haldír, a barát aki még talán emlékszik arra, hogy milyen is volt Mírielt tanítani a vívás fortélyaira. Egy titok nyomja már régóta a szívét, melyről senkinek nem beszélhet. Nem hagyhatja el az erdőt, hiszen ki lenne szolgáltatva az ellenségnek. Aztán hogy ez a titok, meddig is marad titok, az már a jövő zenéje....

Deil

Az ő karaktere igazán mellék karakternek számít a történetben, de a szála így is kidolgozásra került. Nagyjából nem is tudok róla többet írni mint azt, hogy vanya származású tünde nő, ki nagybátyja jóvoltából a Bakacsin erdőben teljesít szolgálatot. Igen jó barátja Legolasnak, és barátságuk nem több baráti szeretetnél, még a házassági ajánlat ellenére is. Szemtanúja volt Ithilel és Barannal együtt Legolas vívódásának és annak, hogy egy álmot kerget szüntelen. Ezenkívül Galwor és közte is kezd kialakulni valami, amire igazán a naplók béli részek világítottak rá. Ez is részletezésre fog kerülni az elkövetkezendőkben.

Nos, meglehetősen eseménydúsak voltak a fejezetek, legalábbis igyekeztem úgy megírni őket. Egy örökké valóságig tartana, mire felsorolnám, miken is ment keresztül Tinwerín, mi is történt Hollóbércen vagy éppen Umbarban. De miért is sorolnám fel? Hiszen úgy is bizonyára tudjátok :)

Még ennek a kis összefoglalónak a részeként majd " A szivárvány túloldalán- Minden ami én vagyok" c. könyvembe is találhattok érdekességet ;)

Ennyit is szerettem volna mondani, most búcsúzom. Komenteljetek bőszen, hiszen ha valamikor, hát most igazán szükségem van a véleményeitekre az eddigi történésekről, tudnom kell mit csináltam jól, vagy éppen rosszul.

Egy biztos: egy újabb ajtó zárult be, s én megannyi új kulcsát kaptam a kezembe, amin alig várom, hogy együtt lépjünk be.

Vörös tincs az ezüst éjszakában

régi eskü mely megköttetett hajdanában

Érzelmek viharával jő a szürke hajnal

fagyos szívet köszönt, bánatos sóhajjal.

Kora déli szél futott tova, sebesen és virgoncan Dél- Ithilien mezőin és lankáin. Az Ephel Dúath árnyéka mégis messzi nyújtózott át völgyein és dombjain, kétséget ébresztve ezzel valamennyi élő szívébe. Az Anduin mindennek ellenére zúgva hömpölygött tova, szürke vizének fodrain táncot jártak a nap tüzes dárdái. Nem dalolt madár, nem vertek neszt az állatok, csupán a szél süvített magányosan a fák között s ettől az egész vidék kísértet járta ruhát öltött. Bár két lovas is szelte a vidéket, a csend egyre nyomasztóbbá vált. Négyszer kélt a nap s négyszer nyugodott le a hold azóta, mióta elhagyták a Harnen folyó öbleit. Azóta ült hát kettejük közé a néma hallgatás köde, mely egyenlőre felszakadozni nem akart.

- Milyen érzés halált osztani? - törte meg a hallgatást Argalad. Szavai nehezen jöttek szájára, gondolatai már napok óta cikázva követték egymást, békét nem lelve.

- Erre milyen választ vársz? - kérdezett vissza Tinwerín, ám továbbra is előre meredt.

- Őszintét - foglalta össze tömören. - Ha még egyáltalán tudsz velem őszinte lenni.

Tinwerín mocorgott Arnir hátán, majd egy aprót sóhajtott.

- Ez nem érzelmek kérdése, Argalad. A kard hideg acélból készült, nem igényli, hogy meleg érzelmeket tápláljunk a forgatásához.

- Akkor mi vezette a kezed, amikor levágtad annak a férfinek a fejét?

- A düh - szegte le enyhén a fejét a nő. - Most igen.

- És abba nem gondoltál bele, hogyha visszafogod magad, akkor lett volna egy értékes túsza Gondornak? - mondta szemrehányóan a társa.

- De, belegondoltam, miután meglendült a penge. De mondok valamit: ha tehetném, hát újra megtenném. Ott ült velem szembe az a férfi, aki a halálomat akarta.

- Nem tiszted halált osztani, Tinwerín. Légy akárki is, nincs jogod ítéletet mondani életek felet. És ha az eddigi szavaid igazak, amibe, hogy őszinte legyek kételkedem, akkor még sokan mások akarják a halálodat ezen a földön.

- Nem valóban nincs jogom ítélkezni mások élete felet, de gondolj bele, ők ugyanezt tették a múltban több ezer emberrel, és tették volna a jövőben is! Ha nem hiszel szavamnak, akkor mond csak, még miért beszélgetünk? - ráncolta a szemöldökét.- Jobb a hallgatás, mint az üres szavak. - Azzal kilépet, és barátja elmaradt mögötte.

Három hét telt el addig míg ők ismét hallhatták ez Ezüst- ér tiszta csobogását. Három hétig kúszott mellettük a vidék minden hegyével, fájával és veszedelmével együtt. Három hétig ült közüttük a némaság köde s tán súlyosabban, mint eddig bármikor. Az érkezésük híre már jó fél nappal megelőzte őket, így nem is volt kérdés, hogy barátaik már tűnkön ülve várták őket. Helya és Elya nem bírtak betelni az olifántokról szóló mesékkel, Haldír és testvérei pedig egyre csak az ottani fegyverekről érdeklődtek. Volt mit mesélni, hiszen közel két hónapot voltak távol. Miután a kedélyek már csitultak, lassan mindenki ismét felvette a hétköznapok ritmusát. Elmúlt az április, és a májusi esők is már javában öntözték a földeket, de Tinwerín és Argalad között még mindig megült a hallgatás. Elvétve váltottak pár szót, jelentéktelen és csip-csup dolgokról, melyeket egyetlen szóval letudtak. Langyos, májusi este volt és a fogyó hold sarlója tekintett le Lórien fáira. Apró szentjánosbogarak döngicséltek csendesen, gyér, aranyló fényükkel betöltve az éjszakai erdőt. A város elcsendesült, az őrség messzi volt, egészen a város szélén, s az erdő határai is messzi nyúltak. Helya és Elya is békésen szuszogtak pihe ágyukban, de Tinwerín szemére nem jött álom. Csak feküdt az ágyában, és a plafont nézte. Sok minden átfutott az agyán az elmúlt hetek alatt, melyek nem hagyták nyugodni. Nem bírta volna ki, ha még egy szerettét elveszíti. Beszélnie kell Argaladal, és elsimítani a gondokat. Talán eddig azért nem tudott beszélni a múltjáról, mert az nyitott ajtóként kísértette. Most már, egy jó ideje úgy érezte, sikerült bezárnia ezt az ajtót. Sóhajtott egy aprót, majd az oldalára fordult és lehunyta szemeit. Ebben a pillanatban viszont halkan zörgettek az ajtón. Kikelve ágyából, magára öltötte köntösét és ajtót tárt. Legnagyobb meglepetésére Argalad állt a küszöb túl oldalán.

- Felébresztettelek? - kérdezte halkan a férfi.

- Nem, nem aludtam - rázta meg a fejét Tinwerín. - Már hetek óta nem - tette hozzá suttogva, és lesütötte szemeit.

- Miattam ne legyenek álmatlan éjszakáid, nem ér annyit.

- Nekem a barátságunk ér annyit, és nem akarom, hogy megromoljon. Kérlek, beszéljük meg - kérlelte a nő, egészen lágy és finom hangon.

- Nem neheztelek rád, s nem is ezért jöttem - magyarázta a vörös hajú. - Búcsúzni.

- Tessék? - hökkent meg a vala. - Mégis hová mész?

- Visszamegyek Valinorba. Nem akartam elmenni szó nélkül, nem akartam elmenni úgy, hogy nem láttalak - Hogy nem néztem a szemeidbe, hogy nem éreztem hajad bódító illatát. Hogy nem fogtam kecses kezeid, hogy nem hallottam csengő hangod.

- Ha miattam mennél, - kapott Argalad karja után Alcarain. - hát ne menj. Nem akartalak elüldözni, hagyd, hogy elmagyarázzam - nézett bele az aranyszínű szemekbe.

- Nem miattad, vagyis... talán igen, de nem azért, a miért gondolod - kulcsolta ujjait finoman a fehérbe bújtatott, karcsú kar köré.

- Nem értelek - hebegte a nő. - Ha én vagyok az oka, hát mond el.

- Sok mindent megéltél, és sok minden van még előtted. Megérdemled, hogy tisztán láss. - Argalad egészen óvatosan emelte fel a kezét, és egészen óvatosan simította ki a szürke szemekbe omló tincseket. - Tudod... nem csak neked vannak titkaid, Míriel. Beszéltem valaha a szüleimről?

- Most, hogy említed... - merengett el a vala. És csak ekkor döbbent rá igazán, hogy az oly sok éves ismeretségük alatt barátja egyszer sem említette a felmenőit.

- Sok éve már annak, hogy a Két fa elpusztult. Laurelin virágából lett a Nap, minek szekerét Arien hajtja, Telperionéból pedig a Hold, melynek kocsiját Tilion. Igaz minden áldott nap és éjszaka látom őket, de mégis oly távol vannak. - hajtotta le a fejét a vörös hajú.

- Ezt miért nem mondtad el? Nem értelek... - értetlenkedett Tinwerín.

- A nap, a hold és a csillagok összetartoznak - mondta a férfi. Alcarain agyán egyszerre megannyi emlék futott át, s egyszeriben felidéződtek benne Estel szavai, melyeket még Mithlondban hallott.

- Miért mondod ezt? - emelte szemeit kérdőn társára.

- Mielőtt felkélt a nap és a hold, azelőtt a szüleink egyezséget kötöttek, hogy a két gyermekük egymáshoz kell, hogy tartozzon - húzott ki a zsebéből egy ezüstszín bőr szütyőt a férfi, majd kiejtett belőle egy fehér köves aranygyűrűt. A vékony karikán sápadtan tört meg a hold fénye, köve szinte tündökölt az éjszakában.

Tinwerín szoborrá dermedten állt, szólni nem bírt, egyre csak barátja kezében pihenő gyűrűre meredt.

- Argalad... Én... annyira sajnálom, de... - kezdett bele dadogva, szájára kínzó nehézséggel jöttek a szavak. - De nem tehetem... Még ha apám oda is ígérte a kezem, nem tehetem... - szívszorító volt számára minden szó.

Argalad is lenézett a kicsiny ékszerre, melynek szépsége tán méltó volt ahhoz, kinek szánta.

- A titok, hogy szívem már nem a sajátom. Elraboltad tőlem, amikor legelőször megpillantottalak a tenger partján. Azóta bűvölöd és tartod magadnál, mosolyoddal és lényeddel. Közelséged vonz, de épp az a tudat taszít, hogy te nem így érzel. Nem, akár mennyire is áhítozom szíved szerelmére és csókod melegére, soha nem kaphatom meg, mert lehet már valaki más birtokolja. Nem tudom... Csak egy valamit tudok: azt szeretném ha boldog lennél. Mellettem, egy előre elrendezett házasság csak aranykalitka lenne számodra, melyet még az örökké valóság kulcsai sem tudnának kinyitni.

- Köszönöm - suttogta Tinwerín elcsukló hangon, és társa tenyerébe zárta az ékszert. - Nagyon köszönöm.

- Ég veled, Nyugat Úrnője - Argalad erőt vett magán, és ellépet a nőtől. - Ég veled. - búcsúzott, s szeme könnyekkel telt meg. Tinwerín még látta, amint leveti e világi alakját, s eltűnik az éjben. Ő maga térdre rogyott, és legszívesebben sírt, üvöltött volna bánatában, ám nem tudott. Már régen nem tudott sírni, lehet azért, mert már nem voltak könnyei. Kezébe temette arcát és leborult a földre. Egy újabb szerettét veszítette el és rá kellett jönnie, hogy szülei hátba támadták. Ettől az éjszakától fogva soha többet nem látogatott Halhatatlanföldre, ahogy Argalad sem tért vissza Középföldére.

S Középföldén a tavaszi fuvallatot felváltotta a félelmet s nyugtalan álmot hozó zord szél, amely Kelet vészjósló suttogásával hintette teli a völgyeket.

Tüzes nyíl repül szelve az éjszakát

Kard suhint vágva az áruló nyakát

Szívbe ül a kétség s éjbe a kürt szó

Mire a hajnal kél, nincs már több hajó

Argalad csendesen, egymagában üldögélt a fal tövében, a rózsabokor mögött. Egy lélek sem járt arrafelé a járőröző katonáktól eltekintve, kik fekete ruhájukkal szinte beleolvadtak az éjszakába. A fiatalon is hasonló öltözet volt, így ő is rejtve maradt. Már egy fél órája várakozott ölbe tett kézzel, amikor egyszer csak valami leesett elé a rózsaágyásba. Egyből felpattant és kutatni kezdett utána, majd az összetekercselt levéllel a zsebében visszaindult a palotába. Abban a folyosó fordulóban, ami a keleti szárnyhoz vezetett szinte azonnal ráakadt Aragornra.

- Megvan - közölte tömören, majd társával tovább indultak a kincstár felé. Lépcsőkön kúsztak egyre lejjebb a fáklya fényben táncoló folyosókon, mígnem megtalálták amit kerestek. Négy őr is állt a hatalmas ajtók előtt, melyek még két otromba lakattal is le voltak zárva.

- Fuinur őfensége parancsára érkeztünk - nyújtotta át egyből a levelet Aragorn. - Meg akar tekinteni pár fontos iratot a szövetségesekkel együtt. - Az egyik, ferde szemű őr gyanakvó tekintettel ugyan, de elvette a levelet. Feltörte a pecsétet és végig futtatta szemét a sorokon, mert ugyebár olvasni nem tudott.

- Nem tetszik ez nekem - fordult a másik társához.

- Mi nem tetszik? Olvasni sem tudsz, te szerencsétlen! Ott van rajta az urunk pecsétje és aláírása, tönkre akarsz tenni szövetségeket ezzel az időhúzással?! - förmedt rá az.

- Valóban igen sürgős lenne, így uraim ha lennének oly szívesek... - jegyezte meg Argalad.

- Máris - dörmögte száj húzva a ferde szemű, majd levéve övéről a kulcsot kinyitotta vele a lakatokat. Percekkel később, amilyen nyikorgással azok az otromba ajtók kitárultak, ugyanolyan nyekergéssel is csukódtak be a két férfi mögött. A kincstár nagyobb volt, mint amekkorára számítottak. A magas belterű teremben polcok és széfek sorai bontakoztak ki látogatóink szeme előtt. A polcok legtöbbjén könyvek és tekercsek voltak, ám volt olyan amin egy- egy súlyosabb láda is helyett kapott, melyben finomabbnál- finomabb kelmék voltak gondosan összehajtva. A terem legvégén volt egy kisebb ajtó, amely megannyi aranyat és ezüstöt rejtett maga mögött. Ezen kívül színezüst vértek és fegyverek sorakoztak a falaknál, és nem is volt kérdéses, hogy a sarokban lévő ládában drágakövekből készült ékszerek bújtak meg. Argalad és Aragorn egyből a könyvespolcokhoz sietett és kezdte átnézni a számtalan tekercset.

- Így sosem fogjuk megtalálni, több száz irat van itt - csóválta a fejét a dúnadán.

- Gondolkozzunk - morfondírozott el a vörös hajú. - ezek friss tervek, talán egy évesek vagy másfél. Tehát a sorok elején kell lenniük, elérhető helyen - a polcsor legelső eleméhez lépett és ott folytatta. Szeme sarkából megpillantott egy asztalt, melyen tekercsek hevertek. Abba hagyva a keresést az asztalhoz sietett. A fa faragványon nem volt más, csak egy térkép, méghozzá Középfölde térképe. Ám az asztal mögött lévő, falba vájt polcon annál több mindent lelt. Ott a tekercsek látszólag rendszertelenül voltak, úgy tetszett, sokat olvassák őket. Argalad kihúzta azt, amelyik a legtetején volt. Kitekerte, és a szeme elé egy útvonal tárult, egy hadjáraté. Másik tekercset bontva megtalálta a csillagképek rajzait, megint másikon Gondor partvidékének felvázolt mását. A legfelső sor utolsó előtti darabja végre meghozta a kívánt eredményt. Hajók tervrajzait találta benne, megannyi leírással egybekötve. Majd az utolsó tekercset kihajtva szeme elé tárult a flottáról szóló bejegyzés, tele utasításokkal és rendelkezésekkel. A tekercseket felnyalábolva sietett Aragornhoz.

- Megtaláltam! - lelkendezett, majd valamennyit átnyújtott barátjának. - Jól őrizd őket, most pedig gyerünk. - Aragorn, hogy a tekercseket vinni tudja átadta lándzsáját társának, majd egyből az ajtó felé igyekeztek. Alighogy elhagyták a kincstárat katonák lépteinek sebes dobogása és kiáltása ütötte meg fülüket. Argaladnak hirtelen rossz előérzete támadt, ám mivel semmi kedvük nem volt összefutni velük, ezért gyorsan lekanyarodtak a konyhához vezető folyosóra. Ott csendesebben folyt az idő, a személyzet fele lefeküdt, a másik fele pedig a belsőbb szobákban mosogatott. Hamarosan megérkeztek a borospince lejáratához, és meglepve tapasztalták hogy Tinwerínnek nyoma sincs. Beljebb mentek egészen a rejtek ajtóig, ám ott sem lelték a nőt.

- Hol van Tinwerín? - néztek értetlenül egymásra.

- Nem tudom, már holdközép van. Itt kéne lennie - magyarázta Argalad, mire hirtelenjében hidegrázás futott végig rajta. - Aragorn, jól figyelj. Az ajtó azzal a fáklyás kővel nyílik, a folyosó egyenes. A kijáratánál ott várnak a lovak, te eredj és vágtass le egészen Tolfalasig! Vidd Arnirt, de ami rajta van azt hagyd itt. Vele lehetsz a leggyorsabb. és most igazán időszűkében vagyunk.

- Ezt nem értem, mi történt? Úgy volt megbeszélve, hogy együtt megyünk.

- Úgy érzem, valami nincs rendjén. Tovább viszont nem várhatunk. Tedd amit mondtam, ülj fel Arnirra és vágtass. Annál a lónál gyorsabbat egész Ardán nem lelsz, a szelekkel fog téged repíteni. Az öbölnél találkozunk, ígérem - magyarázta sietve a férfi. - Most gyerünk, siess! - kapkodva kinyitotta a Vándor előtt a rejtek ajtót, majd megvárta míg eltűnik az alagútban.

***

Egyre több léptet hallott maga mögött dobogni, ráadásul nem is ismerte ezeket a folyosókat. Egyenesen rohant, ám hirtelenjében a folyosó fordulóban újabb feketébe öltözött katonák tűntek fel. Nem volt más választása, mint sarkon fordulni. Egy mellékfolyosóra rákanyarodva futott tovább, de már annak a végén is látta a katonák árnyékát. Hirtelen azonban erős karok ragadták meg, és rántották magukkal a félhomályba.

Száját befogták, és dereka köré is egy kar csavarodott. Ám kétségbeesve ficánkolni próbált, egyik kezét a száját fogó kéz köré fonta és próbálta leszedni magáról, könyökével gyomorszájon vágta fogva tartóját.

- Nyugalom, én vagyok az, Argalad - suttogta egészen halkan a nő füléhez hajolva. Annak izmai egy szempillantás alatt ernyedtek el, kapálózó kezeit maga mellé engedte, láthatóan megkönnyebbült. - Most pedig maradj nyugton! - Alighogy Argalad elhallgatott, a dobogó léptek eléjük értek. Ők a folyosót szegélyező, egyik függönnyel letakart vakablakban rejtőztek. Ők átláttak a vásznon, ám a katonák nem látták őket.

- Merre ment az a nő? - kérdezte az egyik.

- Talán lekanyarodott az udvar felé, mi arra megyünk. Ti folytassátok a hajszát az étkező irányába! Nem szökhet meg, bitón a helye! - Azzal a rohanó talpak és kiáltások zaja lassan tovatűnt, és a folyosó ismét az éj sejtelmes csendjébe burkolózott. Argalad is levette tenyerét Tinwerín szájáról, és eleresztette a nőt. Fejét óvatosan kidugta a vászon mögül, majd miután rendben talált mindent kilépett a fáklyák fényébe.

- Ugye jól vagy? Nem sérültél meg? - aggodalmaskodott a férfi, végigmérve a frissiben előkerült társát.

- Teljesen jól vagyok, hála neked. Nagyon köszönöm, és őszintén sajnálom, hogy hasba vertelek. Azt hittem, hogy egy katona vagy...

- Nem tesz semmit, de majd a hálálkodást és minden mást később. Irány a pince, mielőtt ezek visszajönnek - intett fejével a folyosó túlvége felé, ahol már pillanatokkal később el is tűntek a konyha irányába. Átvágva a déli szárny jelentős részén, gondosan elkerülve az ebédlőt, kitartó futás után meglátták maguk előtt a konyha hátsó ajtaját. Ekkor mindketten fellélegeztek, de teljesen nyugodtak csak akkor voltak, amikor már a titkos folyosón lépkedtek. A kövekbe vájt, alacsony járaton hűvös levegő szaladt keresztül, falán különféle mohák és gombák tenyésztek. Az út hosszú volt és göröngyös, de minden fáradozást megért, amikor megpillantották a végét. Argalad eltolta a homokkal befedett kőlapot, majd kimászott és kisegítette Alcaraint is. Két ló várta őket kikötve egy földbe állított cölöphöz, mindkét lovon nyereg és nyeregtáska. Az egyik nyergében ott volt keresztbe téve Tinwerín kardja és minden holmija. Nem szedelőzködött sokáig, köpenyét és kardját öltötte csupán magára és barátjával együtt máris lóra ültek. A hátuk mögött ott fénylettek Umbar városfalának fáklyái, de ezek tova tűntek mögöttük ahogy ők maguk belevesztek az éjszakába.

A hold egy ujjnyit haladt az égen, amikor úgy döntöttek, hogy egy ritka lombú fa tövén megállnak pihenni. Már elég távol jártak a várostól, és a reggel számukra egy feszített tempójú vágtát hozott. Így a még megmaradt éjszakát ki akarták használni.

- Olyan furcsa... - törte meg a csendet Tinwerín.

- Mi? - kérdezett vissza egyből a vörös hajú.

- Hogy te mindig a lehető legjobbkor vagy a lehető legjobb helyen, az én legnagyobb szerencsémre - mosolyodott el a vala. - Most, vagy akár az Angmari hegyeknél bele se merek gondolni mi lett volna, ha te nem bukkansz fel a semmiből. És ezért, kimondhatatlanul hálás vagyok - a férfi vállára tette a kezét. - Jó ötlet volt, hogy magammal hoztalak - nevette el magát.

- Nincs mit köszönni, bármikor megteszem, ha módomban áll. De több hasba vágást nem kérek, tudod te milyen erőset ütsz?! - nevette el magát kurtán Argalad is. - Örülök, hogy jól vagy - Leszedték a két lóról a terheket, megvacsoráztak, ám tüzet nem gyújtottak. Köpenyeikbe burkolózva feküdtek a földön, és csak némán nézték a csillagokat. Tiszta éjszakájuk volt, ám a sok apró fénypont idegennek hatott Tinwerín számára.

- Olyan furcsa... - szólalt meg hirtelen Argalad.

- Mi? - fordította érdeklődve fejét a mellette fekvő felé a vala.

- Hogy te mindig bajba kerülsz. Mintha szánt szándékkal provokálnád a bal sorsot. Most mi történt?

- Persze, Argalad. Tudod megkértem a katonákat, hogy kergessenek meg, no meg Fuinurt, hogy szépen húzza keresztül minden számításomat - ironizált a nő. - És Hollóbércnél is én kértem a lidérceket, hogy legyenek oly szívesek és törjék be velem a jeget! - húzta a száját.

- Jó értem én, nyugalom. Nem kell felkapni a vizet... - szabadkozott egyből a vörös. - Tehát mi is történt?

- Az, hogy Aragorn nem számított arra, hogy a város urába több ész szorult, mint amit első ránézésre saccol az ember. Forlával ahogy megbeszéltük, bementünk ágyat húzni. Közben én lepecsételtem a levelet és le is dobtam neked. Azután Fuinur elküldte Forlát, és velem pedig "beszélgetett" egy kicsit. Azt nem tudta igazán megmondani, hogy mi célom, de tiszta sor volt számára, hogy északi vagyok. Akár egy gondori kém...

- Erura... - sóhajtott fel Argalad. - Tudtam, hogy kellett volna egy második terv...

- Tehát, kémnek nézett. Azt is pontosan tudtam, hogy idő kérdése és a többire is rájön... És hogy is mondjam, volt egy kis balhé.

- Szóval már halott - vonta le a következtetést a férfi.

- Igen. De elhiheted, nem állt szándékomban megölni! Ha nem szólt volna közbe, akkor csendesen is elintézhettem volna. Ráadásul a dulakodásunk közepette én levertem egy fél kristály pohár készletet, így valószínűleg azt hallották meg a katonák.

- Nem sérültél meg? - kapta el a fehér hajú tekintetét. - Mit csinált veled?

- Semmi komoly, amint látod ő húzta a rövidebbet. Csak a nyakam fáj egy kicsit meg a hátam, de túlélem.

- Jobban kéne vigyáznod magadra - Tinwerín ekkor nézett igazán először Argalad szemébe. A mélyarany szín íriszek szinte világítottak az éjszakában, ám aggódva vizslatták őt.

- Ne félts engem - lágyult meg Alcarain hangja. - Jobban vigyázok majd, ígérem.

- Tested nem sérthetetlen, te is tudod. Ne keresd a bajt, Tinwerín, épp elég ha ő talál meg oly sokszor téged.

- Most már viszont te is tedd félre az aggodalmad, és pihenj végre. Holnap meg sem állunk a Harnenig, és biztos vagyok benne, hogy lesz fogadtatásunk.

Alig telt bele négy óra és a hajnali nap első sugarai elkezdték feloszlatni az éjszaka sötétjét, amely lepelként terült szét a pusztában. A reggel beköszöntével Tinwerín szürke útikabátja volt az egyetlen amely még a félhomályra emlékeztetett. Nem telt bele sok idő, és mindketten nyeregbe ültek s máris Északnyugat felé tartottak, fel a Harnen öbleihez. Feszített tempójú vágta volt, egyszer álltak meg delelő tájékán. Mire a levegő ismét hűlni kezdett, jelezve az este közeledtét, addigra megpillantották maguk előtt a kanyargósan elnyúló Harnent. Folyását követve jutottak le a partvidék öbleihez, amelyben megszámlálhatatlan hajó horgonyzott. A parton láncra vert emberek dolgoztak, mellettük korbácsos katonák. Az öböl peremén sátrak álltak és tüzek égtek, katonák járőröztek a folyó torkolatánál. Tinwerínék meglapultak a homokdűnék takarásában, messziről figyelték az eseményeket.

- Akkor ezért kellett nekik annyi rabszolga - tudatosult a nőben a felismerés. - Barmok módjára dolgoztatják őket, szerencsétlenek... Tennünk kell valamit - nézett várakozóan barátjára.

- Ó nem! Tudom mit forgatsz a fejedben, de nem! Több ezren vannak, ráadásul őrzik az egész tábort! Látod, már megint keresed a bajt.

- De Argalad, nézz rájuk, kérlek! Legtöbbjüket éheztetik, korbácsolják és halálra dolgoztatják! Ráadásul a város tengerkapitánya is itt van, szerintem tudna pár érdekes dolgot mondani.

- Ki akarod vallatni?! Ahj... - csóválta fejét a férfi. - Belátom igazad van, de legalább várjuk be a gondori hajóhadat és az estét.

A nap hamarosan alábukott a tengerben, megfestve annak fodrait. Keleten kélt már a hold, és komótosan kúszott felfelé az égen. A csillagok is kigyúltak s velük együtt a táborban több tűz csóva is. Már javában folyt az éjszaka, amikor Argalad és társa különös kiáltásokra kapta fel a fejét.

- Hajók! Hajók a távolban! - hangzott több helyről is a kétségbeesett ordítás. Pillanatokkal később a fekete éjszakát tüzes nyílvesszők hadai szórták telis-tele szikrázó fényükkel. Ezek a frissen épült hajókba csapódva azonnal lángra gyújtották mind a fedélzetet, mind a vitorlát. Az emberek zavart hangyabolyként szaladtak szerte, íjászokért kiáltottak. A tábor felbolydult, akár egy hangaboly a hirtelen eső idején. Felhangzott gondor kürtje, és ezzel egy időben újabb nyilak záporoztak az épülő félben lévő flottára, és Tinwerín szemével megpillantani vélte a gondori vitorlákat.

- Hála égnek! - pattant fel a homokból, egyből lóra ült és példáját Argalad is követte. Mindketten a tábor oldala felől közelítettek, az őrszemek eltették láb alól és betörtek. A megzavarodott embereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy a tábor félre eső részére ügyeljenek. Tinwerínék egymás után vágták el a rémült rabszolgák láncait, és szabadították ki őket béklyóik fogságából. A katona ki szembe jött velük, levágták és egyre a sátrak felé haladtak. A tüzes nyilakból a partra is jutott bőven, és nem sokkal később csónakokon gondori katonák is partra szálltak. Tinwerín a legdíszesebb és legnagyobb sátor felé vette az útját. Előtte nem állt senki, ám bent egy férfi ült halálos nyugalomban, és egy könyvet olvasott. A két érkezőre lassan felemelte a fejét, és kedélyesen elmosolyodott.

- Nocsak, a megérzéseim nem csalnak - mondta, és lerakta kezéből a könyvet. - A Nyugat Úrnője, méghozzá személyesen.

- Honnan tudod, ki vagyok? - képdet el a vala, és kardját maga mellé engedte.

- Ó, sok mindent tudok - nevette el magát a tengernagy. Nevetése egyszerre volt nyugodt és hátborzongató. - Sejtettem, hogy előbb- utóbb közvetve, vagy akár közvetlenül is, de találkozunk. Főleg, miután a zsoldosaimból egy sem tért vissza - Tinwerín megmerevedett, hirtelen rádöbbent valamire, amely eddig értelmetlennek hatott számára.

- A te embereid álltak a Füves úton, évekkel ezelőtt - szívében düh és harag ébredt, legszívesebben puszta kézzel képes lett volna megfojtani a férfit. - Te vagy az a déli nemes úr - mérte végig. - Te akartál megöletni! - bár dühös volt, hangja mégis ridegen és acélosan csengett.

- Eszes vagy, csodálkozom, hogy idáig tartott amíg rájöttél. De hát, itt vagy... - ebben a pillanatban a sátor tetejét egy tüzes nyíl ütötte át, ami az ágyba fúródott. - és eljátszod az utolsó dallamot.

- Miért küldted utánam azokat az embereket? - fordított hátat a kapitánynak. - Beszélj! - emelte fel a hangját. - Egy fensőbb hatalom parancsára tetted?!

- Ha azt hiszed, hogy bármit is elárulok egy ármánykodó boszorkánynak akkor na... - Tinwerínnél e szavaknál szakadt el az ígyis oly vékony cérna, és megfordulva, egy erőteljes mozdulattal lefejezte a tengerkapitányt. Argalad, ki eddig csak némán figyelte az eseményeket, a lehulló fej láttán összerezzent. Alcarain elrakva kardját, öles léptekkel elhagyta a lángra kapott sátrat, nem nézve se Argaladra se az egykori kapitányra. Odakint már nem dúlt a harc, Gondor katonái felégették a hajókat és elfoglalták a partot.

- Mégis miről nem tudok még? - kiáltott a nő után a vörös hajú, mire az megállt. Argalad még sosem látta ezt az oldalát, sosem látta még ilyennek.

- Arról, amiről nem akarom, hogy tudj - válaszolt még mindig háttal, majd folytatta útját a part felé. Ott egy kevés keresgélés után megtalálta Aragornt és Gondor tengernagyát.

- Nagy öröm újra látni - derült fel a dúnadán. - Ahogy látom, nem esett bajod.

- Nem olyan könnyű megszabadulni tőlem - eresztett meg egy keserédes mosolyt a fehér hajú. - Szerencsére jól vagyok, hála Argaladnak - nézett hátra a feléjük igyekvő vörösre. Aki amint beérte őket, egy szívélyes kézfogással üdvözölte barátját.

- Épp időben érkeztetek, soha jobbkor.

- Igen, hála Arnir gyors lábainak - nézett Tinwerínre a kósza. - Nem is volt még alkalmam neked is köszönetet mondani. Ha a lovad nincs, valószínűleg nem értem volna oda időben.

- Nem tesz semmit, barátom. De ha legközelebb ilyen utakon töröd a fejed, minden részletet tudni akarok.

- Ha szabad közbe szólnom - mondta gondor tengernagya. - Én köszönetet mondanék mind hármuknak. Ha önök nincsenek, ez a flotta hamarosan megrohanja Gondor partjait.

- Örülünk, hogy segíthettünk. És ha nincs ellenére, akkor barátaimmal a hajón utaznánk visszafelé - vetette fel az ötletet Aragorn.

- Részemről ez a legkevesebb, és biztos vagyok benne ha sikereitekről beszámolunk Denethornak másra is számíthattok - bólintott a kapitány.

- Ha nem haragszotok, én nem szállnék hajóra - utasította vissza az ajánlatot Tinwerín. - Ahogy a Fehér Városba sem tartok veletek. Arniron visszatérek Lórienbe, már bizonyosan várnak rám - mondata végeztével megeresztett egy dallamos füttyszót.

- Ha Alcarain Úrnő nem hajózik, úgy én sem teszem. Ettől eltekintve, örülök, hogy megismerhettelek, barátom - szorított kezet Aragornal. Ekkor érkezett meg Arnir a további két ló kíséretében.

- Alcarain, Nyugat Úrnője nevét bizton állítom, hogy nem feledik majd Minas Tirithben. Megtiszteltetés volt, személyesen is találkozni - csókolt kezet Tinwerínnek a tengerkapitány.

- Örültem a szerencsének - mosolyodott el a vala. - Tőled is búcsúzom egy jó időre, Thorongil. A csillagok vigyázzanak rád útjaid során, remélem még találkozunk!

- Hálás vagyok segítségedért, Úrnőm. Tetteidet soha nem feledjük. Jó utat nektek barátaim! - Azzal Argalad és Tinwerín is lóra ült, a gondoriak pedig hajóra szálltak. A rabszolgákat felszabadították és a flottát felégették. Umbar szövetségei széthulltak Fuinur halálát követően, és tengeri flottája szedet-veted lett. A célt miért erre földre jöttek, elérték. Bár akkor még nem tudták, milyen fontos is volt ez az éjszaka számukra, és Középfölde szabad népei számára.

Zamatos bor és édes étek

bőséges teríték,  éjjeli vétek

Csillag regél s a hold delelőjén állva

pecsétről és tőrről az éjszakába.

A nap fényesen ragyogott delelőjén, Umbar várának ebédlőjéből sült hús és friss cipók illata terjengett. A hosszú asztalok legtöbbje most üresen állt, csak egy volt megterítve. Annál az asztalnál fogyasztotta ebédjét Fuinur, a város és Harad ura tanácsosai és közeli barátai körében. Ez a felhozatal igazán szegényes volt ahhoz képest, amit estére terveztek. A szakácsok és kukták már most sütötték a malacot és vágták az ökröt az esti lakomára. Az estére hivatalos volt valamennyi tehetős embere Umbarnak, és a szövetségesek is ellátogattak a vacsorára. Mindezen estéről folyt a szó a város ura és szűk, baráti körében is. A bor és a finomabbnál- finomabb ételek most sem hiányozhattak az  asztalról, így a szolgálók serényen hozták. vitték a korsókat és tányérokat.

- Gyerünk szaporán vidd a korsót te lány! Mit állsz itt tétlen?! - rivallt rá az oszlopok árnyékában álló Mertenára egy asszonyság, aki máris egy borral teli korsót nyomott a kezébe.

- Megyek máris - hadarta a nő, majd kissé bizonytalan léptekkel az asztal felé indult. Szeme sarkából szüntelen vizslatta Fuinurt, fülét hegyezte, hátha elcsíphet valamit a beszélgetésükből. Szótlanul letette a borral teli korsót az asztalra, és elvette az üreset, eközben a hahotán kívül más is megütötte a fülét.

- Remélem az este is hasonló lesz, a szövetségek megünneplése nagy lakomát kíván - harsogta az egyik férfi, és egy sült combot kezdett majszolni.

- Ó, barátom biztosíthatlak jókedvből és jó étekből nem lesz hiány, amíg az én vendégszeretetemet élvezed - Fuinur hangja meglepően nyájas volt, talán túl baráti is.

- Ne feledd a jó bort - szólt közbe egy másik. - Ha már itt tartunk, asszony hozz még bort! Az a másik is üres - bökött az asztal másik végében álló fa korsóra. Tinwerín szó nélkül a kezei közé kapta azt is, majd visszafelé indult a konyhába. Még egy utolsó pillantást vetett a város urára, most tekintetük találkozott. A férfi sötét barna szemei ravaszan csillantak majd pillanatok múlva már a desszertre figyeltek. Tinwerín elrakta magában ezt a tekintetett és igyekezett minél többet leszűrni belőle. Fuinur kopasz feje ellenére meglepően bizalomgerjesztő külsővel rendelkezett. A déliekre jellemező napsütötte bőre és határozott arca volt. A vala elhúzta a száját, majd visszatért a konyhába. A délután további részében mindenki nyüzsgött de tudta a maga dolgát. Ahogy megbeszélték Aragornnal, mindhárman a kertben lévő kútnál találkoztak. Tinwerín épp vizet húzott, míg két barátja "véletlenül" épp arra járt.

- Ma este kell az a pecsét, gondolod menni fog? - kérdezte suttogva Aragorn, majd ruhája zsebébe nyúlt, és egy összetekercselt papírt nyújtott át a nőnek. - Ez a parancs, ezt kell majd lepecsételned.

- Igyekszem, minden tőlem telhetőt megteszek. De nektek is jól kell időzítenetek - rakta el a levelet a fehér hajú.

- Afelől ne aggódj, Argalad várni fogja a lepecsételt levelet az ablak alatt, neked csak le kell dobnod.

- Azután pedig mi megszerezzük a terveket, és holdközépkor a borospincénél találkozunk. Utána néztem annak a titkos járatnak, és az egyik városon kívül eső útra vezet ki. Kevol gondoskodni fog arról, hogy a lovaink ott várjanak minket menetre készen - magyarázta Argalad.

- Este, valami szövetséget akarnak megünnepelni. Létezik, hogy a környező törzsek összefogtak? - nézett kérdőn a nő két társára.

- Meglehet, már én is hallottam hírét - helyeselt bizonytalanul a vörös hajú.

- A szövetség a Sötét Úrral nem új keletű, de a törzsek között annál inkább. De ezt most azt tanácsolom, hagyjuk figyelmen kívül. Arra koncentráljunk amiért itt vagyunk. Most menjetek ti is a dolgotokra, ne fogjanak gyanút - Aragorn felállt a kút patkájáról majd tovább sétált.

- Akkor este - emelte fel a vala a vízzel teli vödröt, majd biccentett egyet és visszatért teendőihez. A konyhán nem csak a zsivaj volt nagy, hanem a forróság is. Főttek a legjobb levesek, sült a vadkan és az ökör az udvaron, míg a borokat javában kóstolták. Tinwerínnek se volt sosem üres a keze, bár nem szokott hozzá ahhoz, hogy ténylegesen cselédként kezelik. Nehezen viselte eleinte a parancsoló szavakat, melyek ráadásul lealacsonyítóak és megalázóak voltak, de aztán egy idő után elengedte ezeket a füle mellett. Már a kora esti órákban nem figyelte a többi cseléd fürkésző és kérdő pillantásait, akkor már igyekezett a feladatára koncentrálni. A délután gyorsan eltelt, és máris elkezdték felrakni az esti vacsora terítékét. Azokat a hosszú asztalokat megteríteni kész örökkévalóságnak tűnt, de végül eljött a vacsora ideje. A terembe lassanként elkezdtek beszállingózni a kisebb nemesi urak, a szövetséges kapitányok, törzsfők és tanácsadók. A nagy tér csak úgy visszhangzott jókedvüktől, hiszen már egy-két kupa bort megittak. A hahota és jókedv csak akkor maradt abba, amikor belépett a város ura és helyet foglalt az asztalfőn. Míriel Forla és a többi szolgáló mellett állt az oszlopok árnyékában arra várva, hogy az úr mikor kéri az első fogást. Mielőtt még intett volna az ételért, Fuinur felállt és nyájas, baráti hangján szólt a tömeghez.

- Barátaim, társaim, új szövetségeseim köszöntelek titeket, szerény hajlékomban! Ünnepeljetek, vigadjatok, hiszen egy új hatalom van születőben, amelynek mi is részesei vagyunk. Igyatok szövetségeinkre amelyek úgy fogják elsöpörni azt ki az utunkba áll, akár a szökőár a partot! Köszönöm nektek, hogy eljöttetek, így nem is húzom tovább a szót, jó étvágyat! - A köszöntőt nagy taps és helyeslő kiáltások fogadták. A vacsorát rögtön utána el is kezdték feltálalni némi zenebona kíséretében. Tinwerín egyenesen Fuinur elé rakta az ételt, és eközben elcsípet egy két hangfoszlányt az urak beszédéből.

- A tengernagyodat nem látom, jó uram? Merre jár?

- Flottánk építését felügyeli, barátom. Meghívást neki is küldtem a Harnenhez, de nagyon a szívén viseli hajóink építését - Tinwerín hátán végigfutott a hideg, hogy az Aragorn által állított szavak igazak. Nem mintha eddig nem hitt volna barátjának, de az, hogy a saját füle halaltára bizonyosodhatott meg róla, teljesen más fényt vetett a dolgokra. Azt est folyamán csak a pecséten és a hajó flottán járt az esze. Azt kívánta, bár már a kezükbe lennének azok a tervek, sőt bár már égnének a hajók. Már meglehetősen későre járhatott, és az utolsó fogást is kivitték, amikor Forla félre intette.

- Az Úr az imént állt fel az asztaltól, pihenni tért. A fürdőjét már megengedték, most pedig gyere velem, áthúzzuk az ágyát, ott majd lesz alkalmad lepecsételni a papírt - Illatos, frissen mosott ágyneműkkel az ölükben indultak a tengerre néző, nyugati szárny felé. Egy jó pár lépcső és folyosó után elérték a céljukat, egy díszesen faragott, kétszárnyú faajtót. A lakrészen látszott, hogy a város ura lakja, hiszen gazdagság és pompa jellemezte. A falakon a lehető legszebb festmények és szövetek lógtak, már a függönyök varrása is egyedi volt. Odabent a szobában rajtuk kívül még két szobalány sürgölődött, ruhát hajtogattak és gyertyát cseréltek. Forla egy szavával elküldte őket, így már csak ő és Tinwerín maradtak a lakrészben. ( Eltekintve természetesen a város urától, aki éppen esti fürdőjét vette.) A vala ledobva kezéből az ágyneműt, kivette harisnyakötőjéből, a kis kézi tőr mellől a levelet. A komódon kezdett kutatni a pecsét gyűrű után, a többi ékszer között. Forla mindeközben feszülten figyelte a fürdő ajtaját, hátha nyílik. Rövid keresgélés után a fehér hajú ráakadt a kígyós pecsét gyűrűre. Viaszt csepegtetve a papírra egyből le is pecsételte, majd a nyitott ablakhoz lépve merő egyszerűséggel kidobta rajta. Forla láthatóan megkönnyebbült, majd elkezdte lehúzni a régi párna huzatokat. Ekkor nyílt a fürdő ajtaja és az aranyszín köntösbe bújt Fuinur lépett ki rajta.

- Forla asszony, hagyja az ágyat - szólt rá a huzatot cserélő asszonyra. - És menjen kérem - intett az ajtó felé. Forla meghajolva lerakta kezéből a párnákat, és az ajtó felé indult, ahogy Tinwerín is.

- Te ne - szólt határozottan az úr a vala után. Míriel megdermedt, majd nyugodtságot erőltetve magára megfordult.

- Miben segíthetek, uram? - kérdezte.

- Félsz tőlem? - Fuinur egy pohárka bort töltve magának kéynelemesen leült a heverőre.

- Félnem kéne? - kérdezett vissza a vala, és végigmérte a férfit.

- Meglehet - kortyolt bele a borba a kopasz. - Sokan félnek tőlem- ecsetelte nagyot csettintve a nyelvével. - De te nem tartozol közéjük. Honnan valósi vagy?

- A délkeleti hegyek lábától hoztak a rabszolga kereskedőid.

- És mi a neved? - nézett a nőre fürkésző tekintettel.

- Mertena vagyok, uram - Fuinur lerakva kezéből a boros poharat felállt, és közel sétált a nőhöz.

- Mertena, aki a délkeleti hegyek lábától jött, mond miért hazudsz nekem? - kérdezte és hangja már közel sem volt nyájas, inkább fenyegető.

- Miért hazudnék? - rebegte Tinwerín. - Miért állna egy rabszolgának érdekében, hogy hazudjon urának?

- Hajad akár a hegyek tetején tündöklő hó, szemed mint a rideg, szürke reggelek. Ilyen szép virágot ez a föld nem terem, mert egy ilyen virág elszáradna a sivatagban - finoman ujjai köré csavarta az egyik hajtincsét Mírielnek, majd folytatta. - Északról jössz,talán Gondorból. És a gondori emberek egyetlen okból jönnek ide: titkaink kifürkészése miatt. Úgy hát, még egyszer megkérdezem, és ajánlom, hogy őszintén felelj. Honnan jössz, mi a neved és mi célod itt? - Tinwerín szálegyenes háttal, de némán meredt a mélybarna szemekbe. Leplezni próbálta zavarát, így nyugodt hangon felelt.

- Mertena vagyok, akit a délkeleti hegyek lábától hoztak rabszolga kereskedőid, uram annak céljából, hogy téged szolgáljalak - Fuinur tekintete elsötétült, majd gy heves mozdulattal arcon vágta a vele szemben állót.

- Ne hazudj nekem, asszony! - rivallt rá. - Megkapod az utolsó lehetőséget, hogy elmond ki küldött és hogy ki vagy valójában. De ha akkor is hazudsz, csúnyán megjárod istenemre mondom!

- Igaz szavakat akarsz? - kérdezte lassan, hosszas hallgatás után Tinwerín, majd kisöpörte szemébe hullott haját. Kezével feltűnés nélkül kihúzta harisnyakötőjéből a tőrét. - Megkapod, ó Umbar Ura, de azok lesznek az utolsók amiket hallani fogsz. - Tőrét már a férfi torkának is szegezte volna, ám az elkapta a kezét, és kicsavarta belőle a fegyvert. Tinwerín a pillanatnyi meglepetéséből felocsúdva szabad kezével orrba verte Fuinurt, ám az csak megtántorodott. Amikor azonban újabbat akart ütni, az uralkodó elkapva karját a közeli éjjeliszekrénynek taszította. A komódon lévő ékszerek és üvegtálak csörömpölve hulltak a földre, Fuinur ujjai pedig görcsösen szorították a nő nyakát.

- Halljam, kinek kémkedsz! - követelte a vala torkát szorongatva. Míriel a fojtogató karikhoz kapott, próbálta lefeszíteni őket, ám sikertelenül. Végső mentsvárát keresve a komódon kezdett tapogatózni. Keze egy felborult, ólom gyertyatartót lelt, amivel pillanatokkal később az umbari fejére sújtott. Ez a lepéselőny épp elég volt neki ahhoz, hogy kiszabaduljon a fojtogató szorításból és felvegye tőrét. Fuinur térdre rogyott az ütéstől, feje vérzett. Tinwerín közelebb ment hozzá, felnyalábolta a földről és magát a férfit a falnak nyomta, tőrét pedig torkának.

- Mennyi hajó, és pontosan hol? - szegezte egyből neki a kérdést.

- Miért mondanám el? - kérdezett vissza a kopasz, halálos nyugodtsággal.

- Mert nincs más választásod, beszélj! - szorította jobban az uralkodó torkának tőrét a vala.

- A Harnen öblében, közel ezer hajóra számítunk - nyögte ki nehezen. Ebben a pillanatban léptek dobogása hallatszott, majd kiáltozások szűrődtek a közeli folyosóról. Tinwerín keze vágásra mozdult, de Fuinur még közbeszólt.

- Legalább a nevedet mond meg, hadd tudjam ki küldött a túlvilágra.

- Számodra nem vagyok más, csak a halál - azzal elvágta a férfi torkát. A lépések zaját egyre közelebbről hallotta, így az ajtóhoz rohant. Gyorsan kiperdült rajta, de ugyanebben a pillanatban fordult be a folyosó másik végén az őrség.

- Azonnal álljon meg! - üvöltött rá az egyikük, és máris futva indult felé.

- Az istenért! - szitkozódott a vala, majd futásnak eredt. Egyre több léptett hallott maga mögött dobogni, ráadásul nem is ismerte ezeket a folyosókat. Egyenesen rohant, ám hirtelenjében a folyosó fordulóban újabb feketébe öltözött katonák tűntek fel. Nem volt más választása, mint sarkon fordulni. Egy mellékfolyosóra rákanyarodva futott tovább, de már annak a végén is látta a katonák árnyékát. Hirtelen azonban erős karok ragadták meg, és rántották magukkal a félhomályba.

Kúszik a Nap, fel az égre

Meleget hozz jelezve, az éjnek vége

Indul ím a színjáték, új bőrbe bújva

Büszke, fehér alakja árnyékot vett, megláncolva

- Gyere, segítek! - nyújtotta a kezét Argalad a szekérről lekecmergő nőnek.

- Köszönöm - fogadta el a segítő kezet Tinwerín, majd leugrott a fa kocsiról. A fogadó hátsó udvarán álltak, ablakaiból meleg fény sugárzott ki az éjszakába. A szénás kocsi most már üresen ásított, potyautasai pedig a hátsó ajtón lépdeltek csendesen.

- Thorongil úr, akkor az utolsó szobák - nyújtotta át a lépcsőfordulóban a kulcsokat az idős férfi. - Reggel találkozunk.

- Hálás köszönetem - biccentett Aragorn, majd zsebre vágta a három kulcsot. Felérve a rozoga fa lépcsőn egy félhomályos folyosó fogadta az utazókat, melyen csak pár fáklya pislákolt. Ők a folyosó végén lévő három szobához igyekeztek, ám mielőtt ki-ki elvonult volna a maga csendes magányába, előtte a Vándorhoz csoportosultak.

- Ajánlom, hogy jó magyarázattal szolgálj, Vándor - csukta be maga mögött finoman az ajtót a vala.

- Igyekezni fogok. - Aragorn behúzta a szoba ablakán lévő függönyöket, majd a pislákoló gyertyákból valamennyit eloltott, csak egy maradt égve. Argalad résnyire kinyitotta az ajtót, szétnézett a folyosón, majd ő is kérdő pillantással fordult vezetőjükhöz.

A dúnadán leült az egyik székre, lábát az asztalra rakta. Kényelmesen előhúzta pipáját, majd percek múlva nyugodtan pöfékelt. Argalad karba font kezekkel állt a falat támasztva, míg Tinwerín a kószával szemben foglalt helyet.

- Nos, barátaim üdvözöllek titeket az Öreg Halászban - fújt ki egy füstkarikát Aragorn. - Ez utunk első állomása. Sajnálom, hogy a fuvar nem a legkényelmesebb volt, de hát ez van.

- Mégis erről miért nem szóltál az utunk kezdetén?! - vonta kérdőre Tinwerín. - Mégis miről nem tudunk még?

- Tartottam attól, hogy mégsem jönnétek velem. Így pár részletet el kellett hallgatnom a cél érdekében, de a lényeg ugyanaz: meg kell szerezni a flottáról szóló papírokat. Aztán az ehhez vezető út... az már döcögősebb - vette ki a szájából a pipát. - Holnap késő reggel kezdődik majd minden, az idáig vezető utunk csak bemelegítés volt. Toer és családja hű szövetségese Gondornak, megbízhatunk bennük. Két gyermekük is a várban lát el feladatokat, és a további kapcsolataikról nem is beszéltem, a bejutás egyszerű lesz.

- Mit jelent az, hogy egyszerű? - kérdezte kételkedőn Argalad. - Odaállunk a kapu elé, és szépen kérjük, hogy eresszenek be?

- Nem barátom, maguktól fognak nekünk kaput nyitni, önként és dalolva. De ehhez sok minden kell, nem szabad, hogy gyanút fogjanak. Holnap reggel érkezik meg útjáról Toer sógora, aki rabszolga kereskedő. Ő fog bevinni engem, és téged Tinwerín - nézett rá a fehér hajúra a férfi. A vala szája már szólásra is nyílt volna, de Aragorn folytatta. - Mostanában meglehetősen sok rabszolga megfordul a várban és a városban is. Te egy szolgáló leszel, és ez fog hozzá segíteni ahhoz, hogy megszerezd az uralkodó pecsétjét. Ugyanis, azokat a papírokat a kincstárban őrzik, parancs nélkül nem lehet bejutni. A parancs hitelesítéséhez pedig kell az uralkodó pecsétje. - Aragorn elhallgatott, várta barátja reakcióját. Tinwerín egy ideig nézett maga elé az eddig az asztalon pihenő keze ökölbe szorult.

- Tisztában vagy azzal, hogy eljátszottad a bizalmam? - emelte szemeit a férfira, melyek most szikrákat szórtak. - Tisztában vagy azzal, hogyha nem lenne ilyen fontos a cél, és nem neveznélek régi jó barátomnak, akkor már régen Lórien felé tartanék?!

- Igen, Úrnőm - sütötte le szemeit a Vándor. - és rettentően sajnálom. Tudom, nem volt tisztességes, de kénytelen voltam hallgatáshoz folyamodni. Bocsánatodat kérem, ahogy a tiédet is, barátom - nézett rá Argaladra. - Ígérem, ma este mindent megtudtok.

- Elnézem - mondta száj húzva a vörös hajú. - De ha bármi félre csúszik, azért téged vonlak felelősségre.

- Természetesen - helyeselt a kósza. - A te szereped egészen egyszerű lesz, kuktaként fogsz segédkezni a konyhában Toerék lánya mellett, aki szakács. Ezenkívül te fogod majd elhozni a lepecsételt parancsot is, és segíteni fogsz nekem bejutni a kincstárba.

- És utána, miután megvannak a kívánt papírok? Egyszerűen elsétálunk? Vagy akkor is szalmás szekéren akarsz kicsempészni minket - kérdezte cinikusan a fehér hajú.

- A borospincéből vezet ki egy rejtett folyosó, onnan pedig visszajövünk ide, majd pedig irány Tolfalas. Van még kérdés? - állt fel az asztaltól Aragorn.

- És ha valami balul üt ki? Van valami tartalék terved? - kételkedett tovább Argalad.

- Nincs rá szükség, barátom. Már egy hónapja tervezzük ezt, semmi baj nem fog történni - nyugtatta a kósza. - A két szélső szoba a tiétek - vette ki zsebéből a két kulcsot, és az illetékesek kezébe adta. - Akkor holnap reggel - búcsúzott.

- Jó éjszakát - nyitotta ki az ajtót Tinwerín, majd Argaladdal együtt távoztak.

- Nem bízol benne - fordult szembe barátjával a nő, amikor már kint voltak a folyosón.

- Nem... - morogta Argalad. - Egyáltalán mi rá a garancia, hogy a terve sikerül?

- Semmi - vont vállat a vala. - De bíznunk kell egymásban, a kétségek ellenére is. Nem lesz semmi gond.

- Ha te mondod - hagyta rá a vörös, majd kinyitotta saját szobája ajtaját. - Szép álmokat - mosolygott rá a nőre, majd eltűnt a szoba homályában. Tinwerín is visszavonult, holmijait csak ledobta az egyik székre. A kicsiny szobában el voltak húzva a függönyök, de így is besütött a holdvilág. Egy hatágú gyertyatartóban pislákoltak a gyertyák, kellemes meleg fényükkel megtöltve a rozoga szobát. Nem volt túl otthonos, a berendezése is eléggé szegényes volt. Egy komód, asztal két székkel, egy mosdótál és egy ágy. Mind- mind ősöreg fából készült holmik, amiknek csak egy fuvallat kellet volna, és összedőlnek. A vala megmosta arcát, levetette csizmáit, poros útikabátját, köpenyét és máris eldőlt az ágyon. Az sem volt a legkényelmesebb, kemény vánkosa nyomta a fejét. De a kimerültségtől így is hamar jött a szemeire álom, még ha az éber álom volt is.

Az éjszaka gyorsan folyt tova, és a reggel is sebesen jött. Alcarain arra ébredt, hogy kopogtatnak az ajtaján. Begombolta ingét, beleugrott csizmáiba és már ajtót is nyitott.

- Jó reggelt - üdvözölte Argalad. - Toer sógora megérkezett, már csak rád várunk.

- Ahj, remek - sóhajtott fel a fehér hajú. - Máris megyek - csukta be fáradtan az ajtót, majd pillanatokkal később a szokásos holmijaival együtt már lefelé tartottak a lépcsőn. Már a fordulóból látták a pult felett görnyedő, borostás férfit aki épp Aragornnal beszélgetett. Sötét, vékonyan rétegzett ruhája kiválóan védte a hőség ellen, amely napközben (főleg a sivatagban) elviselhetetlen volt. Ruháján látszott, hogy sokat utazott, nadrágját porfoltok míg csizmája talpát homok borította. A pultban ott szorgoskodott Toer felesége, akin látszott, sok telet megélt. A fogadóban most rajtuk kívül egy lélek sem volt, a székek s asztalok üresen álltak. Az éjjeli tivornya már hajnalban elvonult, az üres korsókat és tálakat már régen összeszedték.

- Na végre - fordult hátra székén a Vándor, az érkezők zajára. - Hamarosan indulunk. Addig is, Mertena ő itt Toer sógora, Kevol - bökött fejével a mellette ücsörgő férfira.

- Örülök, Mertena - nyújtotta kezét Tinwerín felé, majd kezet szorítottak.

- Szintúgy - erőltetett mosolyt az arcára a vala. - Mikor akartok indulni?

- Reggeli után, de hölgyem ha nem sértem meg, egyáltalán nem néz ki rabszolgának - mérte végig Kevol a vele szemben álló nőt.

- Ezt megoldjuk, fiam - szólt közbe rekedtes hangján Toer felesége. - Van egy pár zsákvászon ruha hátul, az szerintem tökéletes lesz - azzal egy kis ajtón máris eltűnt, majd pár pillanat múlva egy homokszínű, helyenként szakadt ruhát hozott a kezében. Átnyújtotta Tinwerínnek, majd máris a konyhába ment a reggeli terítékért. Nemsokára már a bőséges reggeli felett ültek, ami főleg déli gyümölcsökből és frissensült édes cipóból állt. Miután ettek, lassan elkezdtek az úthoz készülődni. Aragorn a Kevoléhoz hasonló ruhát öltött, fekete, lazán hátrakötött kendőjéből csak szikár, kék szeme látszott ki. Oldalán kurta szablya lógott, míg kezébe lándzsát fogott. Tinwerín kénytelen volt kibontani rendezett fonatait, levetni a szépen szabott ruhákat, és helyette felölteni a durva anyagú, szakadt zsákvászon ruhát. A ruha megviselt volt, alja tépett és épp hogy térd fölöttig ért. Haját összekócolták, kezét, lábait és arcát helyenként faszénnel kenték be, a koszos hatás elérése érdekében. Csizmáit, kardját, köpenyét is ott kellett hagynia, kénytelen volt fegyvertelenül és mezítláb elindulni. Végszóra befutott Toer lánya is, a vár szakácsnője. Ő is sötét ruhában volt, ami a földig ért.

- Harol bemutatom Kevol feleségét, Toerék lányát Nila asszonyt. Nila asszony, ő a barátom Harol, ő lesz az elkövetkezendő napokban a kuktája - miután Aragorn által túlestek a bemutatkozáson, Argalad is hasonló öltözetet kapott, mint a csapat többi tagja.

- Még egy apróság - fordult Tinwerínhez Kevol. - Kérem ne haragudjon ezért, de muszáj - húzott elő táskájából egy bilincset, melynek végén hosszú lánc lógott. - Adja a kezét. - Tinwerín vonakodva, de odanyújtotta mindkét csuklóját, és hagyta, hogy rájuk kattintsák az öreg, vasbéklyókat.

- Sok szerencsét fiatalok - búcsúzott tőlük Toerné. - A lovaitok bármelyik pillanatban menetre készen várnak titeket, ha - ne adja Isten - bármi baj történne, idő előtt.

- Köszönjük, asszonyom - hálálkodott Aragorn, majd az új bőrbe bújt csapatához fordult. - Ahogy nektek is, hogy velem tartotok. Jó szerencsét mindnyájunknak! A tervhez tartsátok magatokat - azzal kilépet Kevol kíséretében a fogadó ajtaján. A kereskedő mögött Tinwerín lépkedett, talpát már most sértette a durva szemű homok, ami betelepedett az utcákra. A válla fölött visszanézett, és látta amint Argalad Nila asszony kíséretében elindul a tőlük nem is olyan távol fekvő fűszerpiac felé. A Nap még nem érte el delelőjét, de már hőség volt a városban. Elhaladtak hol fából, hol kőből tákolt házak előtt míg a közeli piacon vágtak át. A piac felé haladva egyre több lett az ember, és a vásár zaja már jó pár méterről elérte őket. Beérték a bódék és kereskedők forgatagába, lépten- nyomon árusok próbálták eladni nekik a portékájukat. Minden volt ott, amit csak az ember el tudott képzelni. Kagyló ékszerek csillantak meg a kora déli nap fényében, cserép edények és vázák pihentek az árnyékában nyakukon és oldalukon színes zománc mintákkal. Könnyű anyagú ruhákat lengetett a meleg szél, ami nem is olyan messziről friss hal illatát hozta. A sok ruhanemű, és kosár mellett voltak olyan árusok kiknek standja előtt láncra vert emberek ültek, koszosan és soványan. Volt köztük férfi és nő is egyaránt, de Tinwerín egy- egy gyereket is látott. Arcára fintor kúszott a szerencsétlenek láttán, legszívesebben azonnal elvágta volna láncaikat. Kevol megállt az egyik árusnál, és vett két nőt és egy férfit. Odanyomta az árus elé az erszény aranyat, majd további láncokkal Tinwerín mögé láncolta a rabszolgákat. A valát pásztázó szemek vizslatták, nem okvetlenül. Bőre az ott élőképhez képest szinte már fehérnek számított, nem is beszélve hófehér hajáról és szürke szín szeméről. A nap egyre jobban tűzött, meztelen talpa alatt egyre jobban felmelegítette a homokot. Hamarosan az út meredekebb lett, és jó egy óra gyaloglás után látni lehetett a vár falait. Azok koszos fehéren törtek az ég felé, látszott rajta, hogy állja az idők próbáját. Szolid tornyai most még kurta árnyékot vetettek a környező tengerpartra, mivel a nap akkor érte el delelőjét. A dombon már a szél is erősebben fújt, a hőség is elviselhetőbbé vállt.

- Az ott a főbejárat - magyarázta Kevol, és fejével a tőlük balra elnyújtózó kapura bökött. - Mi most az egyik szélsőn megyünk be, de jobb ha észben tartjátok. Abban a szárnyban van a kincstár, ott őrzik azt, ami nektek kell - szabad kezével a keleti szárny felé mutatott. - A tengerre pedig a lakrészek néznek, alatta rózsás kert terül el. A konyha itt, a déli szárnyban van. Meltena téged ott engedlek utadra, majd Nila és testvére segít neked eligazodni. Te pedig, barátom az őrségváltáskor az ebédlő bejárata előtt fogsz állni, majd pedig a kapu környékén kell strázsálnod. Egyenlőre legyen elég ennyi, egyet se féljetek, majd még beszélünk - zárta le gyorsan a beszélgetést a férfi, mert meglátták maguk előtt a déli kapu körvonalait. Már messziről megpillantották az őrjáratozó, feketébe öltözött katonákat, akik a kapu előtt haladtak el. A bejárat előtt két őr állt, lándzsával a kezükben.

- Az ígért szállítmány - szólt oda az őröknek. - A karaván többi része, ahogy az uratok kérte elkanyarodott az öblök felé.

- Kérem a papírjaidat! - nyújtotta kezét az egyik őr. Kevol szó nélkül kiszedte zsákjából a viharvert okmányokat és odaadta. A katona átolvasta őket, majd megszámolta a láncra vert emberek létszámát és végül visszaadta a papírokat.

- Mehettek - nyitották ki előttük az ajtót. A kis menet belépett a hűvös falak közé, ahol már Tinwerín is egy kicsit fellélegzett. A kőfalak ridegen magasodtak föléjük, folyosók vezettek keleti és nyugati irányba. Nem kellett sokat menniük, és máris egy fa ajtóhoz értek. Ez vezetett a déli szárnyba, vagyis a konyhákba. Ebben a szárnyban laktak a cselédek, az inasok, a kukták és megannyi más ember aki az udvar kényelmét szolgálta. Szűk folyosón haladtak keresztül, amelyből számtalan ajtó nyílt. Orrukat már megcsapta a készülő ebéd illata, fülüket megütötte a szakácsok és konyhalányok duruzsolása. Velük szemben is jöttek- mentek az emberek, cselédek. Volt olyan aki vizet hozott két súlyos vödörben, más fát cipelt a kemencébe. Megint más, valószínűleg az egyik lovász fiú, trágyával teli vödrökkel tartott kifelé az istállóhoz. Kevolék befordultak a folyosón, és megálltak a végében lévő ajtónál. Kopogtattak, majd várták, hogy ajtót nyissanak. Nem telt bele pár perc és a fa ajtón egy fekete hajú, terebélyes asszonyság dugta ki a fejét.

- Kevol? Ó na végre! - örvendezett. - Szervusztok! - tárta ki az ajtót. Odabent nagy volt a sürgés- forgás, éppen a ruhákat mosták. Nagy, földbe mélyített medencékben úszott a lepedő vászon, habzott a szappan és csobogott a víz. A medencék mellett cselédlányok térdepeltek egy- egy fateknővel maguk mellett. Csak pár fej volt, aki az érkezőkre felemelkedett, de jobbára ügyet sem vetettek a jövevényekre.

- Szervusz, Forla! Ő lenne Mertena, akiről már jó pár hete beszélünk - bökött hátra Tinwerín felé a férfi.

- Üdv, drágám én Forla vagyok. A szüleimmel már biztosan találkoztál, ahogy a sógorommal is - dalolta kedvesen Forla.

- Akkor a gondjaidra is bízom, ne téveszd szem elől - hagyta rá Kevol, majd leoldott a vala csuklójáról a láncot.

- Ebéd után a kertben, a kútnál találkozunk - mondta suttogva Aragorn, majd a kereskedő és a többi szolga kíséretében elhagyta a mosókonyhát. Tinwerín a szeme sarkából a mosó lányokat pásztázta, majd a helyiséget igyekezett a szemével felfedezni.

- Szóval te lennél Mertena - szólalt meg lágy hangon a fekete hajú. - Hát, üdv a Umbar várában. Megmutatom a szállásodat. - A két nő egy - a konyhából nyíló - mellék folyosón indult el, amely nem volt hosszú és csupán két ajtó nyílt belőle. A magas belterű szobában számtalan ágy sorakozott, mindegyik mellett egy-egy tál és egy szekrényke.

- Itt fogsz lakni, a többiekkel amíg meg nem szerzitek amiért jöttetek. A szemben lévő ajtó a fürdő, amin átjöttünk az a mosókonyha, és a fő folyosóból nyílnak a konyhák és a kamrák. A kisebb, ívesebb ajtó visz le a pincébe és közvetlenül a bejárat utáni jobb kézre eső folyosó visz a keleti szárnyba. A bal kézre eső a nyugatiba, de egyet se félj majd én segítek eligazodni - dalolta vidáman, majd a szoba végében lévő ágyhoz sétált. - Ez az ágyad, de ügyem maradsz sokáig, gondolom.

- Azt én is őszintén remélem - ült le az ágyra Alcarain.

- Látszik, hogy nem idevalósi vagy - sóhajtott fel Forla a fejét csóválva. - Olyan vagy, mint akit fehérre meszeltek - kuncogott. Tinwerín is fanyarul elmosolyodott, majd így szólt.

- Ilyenek ezek az északi népek. De találkoztál esetleg egy vörös hajú férfival? Úgy tudom a testvéreddel indult el.

- Nos kedvesem, kicsit ráncba szedlek, aztán besegítesz a mosásban. A barátod már megérkezett, úgy egy fél órája a nővéremmel a piacról, ők a konyhában tüsténkednek - azzal a szoba sarkában álló, nagy faládához lépett és ruhákat kezdett kiszedni belőle. Mígnem a kezébe akadt egy bíborszín, könnyű anyagú, egyszerű szabású ruha. Ezt adta Tinwerín kezébe egy topánnal, és egy zsákszabású hálóruhával együtt.

- Mosakodj meg, majd gyere segíteni. Hamarosan felszolgáljuk az ebédet, ott majd megmutatom neked Umbar urát - közelebb hajolt az ágyon ülőhöz és suttogva folytatta. - Ravaszabb, még a rókánál is. Nem könnyű átverni, vigyázz vele. Úgy hallottam a pecsét gyűrűjét csak este veszi le, ne szalaszd majd el a lehetőséget.

Nyúlik az árnyék, de tűz a déli nap

Túl a folyón ott várnak már  magas falak

Szavannán és soha nem látott tájakon

lovagolok, a napokat számolom.

Az Anduin, nyugori nevén a Nagy- folyó sok vidéken vág át, mire Lebennin vidékénél a Belfalasi- öbölbe torkollik. Az Ered Mithrintől Rohanon át egészen Gondorig sok folyó és folyam csatlakozik hozzá. Ez a folyó kísérte hőseinket is hosszú útjuk során. Aragornék maguk mögött hagyták a Déli sekélyest, és indulásuktól számított harmadik napon már a Raurosi vízesésnél pihentek, ami az Emyn muil árnyékában zúdult alá a Nagy- folyóba. Nem sokkal előttük terültek el Nindalf csatornái, amint az Andiunba futnak. Ezen a lápos, mocsaras vidéken a buja és makacs növényzet miatt nehéz volt a haladás, a zsombékos láp nem engedett egykönnyen. Útjuk első hetében elérték Osgiliathot, itt kerültek legközelebb Mordorhoz és egyben a Haradi úthoz. Mégis egyhangúan úgy döntöttek, nem térnek rá az útra. Kerülték a várost, amennyire csak lehetett és leginkább az éj leple alatt utaztak. Ithilien földje mit sem vesztett szépségéből, még az árnyék alatt sem. Füves mezőkkel és rétekkel, csobogó vízesésekkel volt tarkítva most is, mintha meg sem érezné a szomszédjában egyre csak növekvő sötétséget. Már két és fél hét múlva Dél Ithilien mezőin és gyér erdőségein vágtak keresztül, ott ásítottak a távolban, sötéten és fenyegetőn az Ephel Dúath vonulatai. Tinwerín érezte az árnyat, mely rátelepült a vidékre. Szörnyű, nyomasztó érzés kerítette hatalmába melytől nagyon sokáig nem bírt szabadulni. Mordor sokkal jobban erőre kapott, mint gondolta, ám most teljesen más feladatra kellett koncentrálnia. Nemsokára elébük került a Poros folyó, amely az Árnyék- hegységből eredt. Útjukat egyenesen ketté vágta, és a gázló vészesen közel volt Mordor határaihoz. Mindhárman megállították lovaikat a folyóparton, és szemükkel követték amíg csak lehetett, egy sekélyebb rész után kutatva.

- Közel és távol ugyanolyan sebesen hömpölyög a folyó - mondta Argalad. - Merre tovább?

- Csak a gázlón át mehetünk - komorult el Aragorn hangja.

- Aragorn, az túl kockázatos túl közel az Ephel Dúath - Tinwerín fejét a távolban az égre törő hegyek felé fordította.

- Ha sekély rész után kutatunk, napokat is veszíthetünk - szólt a Vándor. - Át kell kelnünk a gázlón.

- Te nem érzed az árnyat, mond? Az egyre növekvő, gonosz erőt mely hatalmába keríti ezeket a gyönyörű földeket? - tekintetét a kószára emelte. - Szívedre nem ül-e árnyék, Elesszár?

- Nyomasztó érzés nem vitatatom, de nincs más út ezt te is megértheted. Nem fogok napokat bolyongani, kockáztatva azt, hogy akár az ellenség szolgái ránk találjanak - jelentette ki a férfi és lovát az Árnyék- hegység felé fordította. Alcarain elnézett a messzi távolba, a hegyeket fürkészte. Az a nyomasztó érzés egyre inkább növekedett benne és úgy látta, mintha keze nagyon gyengén, de remegne olykor.

- Az emberek nem érzik azt a súlyt amit mi - lovagolt a nő mellé Argalad. - Gonosz a hely és az árnyék sötétebb ott, mint másutt e földön. De Aragornak igaza van, kockáztatnunk kell. - A vala csendesen bólintott, és összehúzta magán köpenyét. Rájuk esteledett, mire elérték a Poros- gázlót, ám nem ragyogtak a csillagok. Csak a bús holdvilág kísérte útjukat, sugarai visszafénylettek a zubogó folyó habjain.

- Soha nem láttam még csillagtalan éjszakát - jegyezte meg Argalad és tekintetét az égre emelte. Tinwerín keserűen elmosolyodott, majd halkan így szólt.

- Hiányolom anyám csillagait, de sajnos Középföldére ez a sors vár. A homály egyre csak nő, és hamarosan Gondort is eléri... - felsóhajtott, majd ő is az égre nézett. - Érzem, Argalad, Szauron ereje egyre nő. - Ám akármit is mondott Míriel, akárhogy is csillagtalan volt az éj, Argalad mégis látott egy fényt, ki egyedül állt a sötétségben. Ez a fény többet jelentett neki mindennél, többet ért neki ezernyi csillagnál.

Az éjszaka kupolája alatt keltek át a gázlón, és lekanyarodtak Nyugat felé. Itt már az idő is jóval melegebb volt, mint Középfölde más vidékein, és a táj arculata is kezdett megváltozni. A dombos, erdős részeket felváltotta a rövid füvű puszta. Minnél inkább beljebb hatoltak Délfölde tájaira, annál inkább elmaradtak a zöld növények, helyüket felváltotta a köves puszta. Minél beljebb haladtak, annál inkább melegebbek lettek a nappalok és hűvösebbek az éjszakák. Már Dél- Gondor földjét járták, és a tenger felé tartottak. Bár ez kitérő volt, de annál fontosabb. Aragornak ugyanis sikerült meggyőznie Gondor tengernagyát, hogy egy kisebb hajóhaddal horgonyozzanak Tolfalastól nem messze. A tengernagy jól ismerte a vizeket, közel húsz éve már, hogy hajózott. Így nem tartotta alaptalannak Aragorn állítását sem, ám azt kikötötte, hogy csak akkor fognak a hajókkal megindulni ha a papírok a kezükbe lesznek. Még szorultak egyeztetésre dolgok, ezért is tértek le a kijelölt útról. Főleg Aragorn beszélt, két társa csak csendben szemlélte a gondori hajóhadat és a tengert. A kis kitérő után - ami jó három napot vett igénybe - visszatértek az útra, és ismét Umbar felé haladtak. Átkeltek a Harnen folyón, de még mindig gondosan elkerülték a Haradi utat. Gyér füvű szavannákon vágtak keresztül és néhol megpillantottak egy- egy olifánt csordát. A hatalmas állatok komótosan haladtak a folyó felé, léptük kisebb port kavart. Hatalmas, tányérra emlékeztető füleiket ráérősen lengették a fejük mellett, békésen tépték a fák lombjáról a leveleket. Mindhárman most láttak először olifántokat, ám nem maradhattak sokáig. Már közel volt az úti céljuk, haladniuk kellett. És valóban, jó három héttel az indulás napja után megpillantották maguk előtt a Kalózok városának tornyait. Már alkonyodott, amikor Aragorn megálljt intett a várostól nem is olyan messze.

- Miért álltunk meg? - kérdezte Argalad.

- Korán érkeztünk, várnunk kell - felelte sejtelmesen a dúnadán és leszállt lováról. Mindhárman egy nagyobb kőrakás árnyékában telepedtek le, és vártak. Lassan leszállt az est, és a levegő is hűlni kezdett. A szél a tenger felől fújt, sós illatot hozott. Ördögszekeret görgetett fekete labdaként a távolba és olykor felkavarta a száraz földet. Az éjben elszórtan hallatszott tücsökzene, a pusztaság csendes volt. Ám hamarosan zajt lehetett hallani a távolból, kocsizörgés zaját.

Aragornék feszülten füleltek a sziklák mögött, a Vándor csendet intett és óvatosan kidugta fejét. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd felállt és az érkező elé ment.

- Pontos vagy, Toer - mondta és intett barátainak, hogy előjöhetnek. Tinwerín egy öreg ember görnyedt körvonalait vélte felfedezni az éjszakában, kivel Aragorn kezet szorított. Mögötte a fa szekéren két lámpás égett, apró fénypontként hasítva a sötétségben.

- Üdv, Thorongil! Akkor mehetünk? - kérdezte a férfi.

- Persze, de előtte hadd mutassam be két barátomat - intett Tinwerín és Argalad felé. - Ő itt Harol úr és Mertena úrnő.

- Maga fog minket bevinni a városba? - kérdezte Argalad, vagyis bocsánat, Harol úr.

- Úgy bizony Harol uram, úgy bizony - helyeselt rekedtes hangon Toer.

- És mégis hogyan? - vonta fel a szemöldökét Míriel.

- Kérem, hát szekéren. Thorongil úr nem mondta el? - Most minden szempár kérdőn Aragornra tapadt.

- Nem, nem mondta - húzta résnyire szemeit Tinwerín.

- Sebaj, majd most megtudjátok - lépet sietősen a szénával megrakott szekérhez a dúnadán. - A széna alatt fogunk bejutni a városba, ott pedig Toerék fogadójában fogunk megszállni egy darabig. A többit majd ott megbeszéljük - Argalad elhúzta a száját és a vala morgott egyet.

- Ezért még számolunk - suttogta fojtott hangon Aragornak a fehér hajú, és barátjával együtt megálltak a szekér előtt. Az öreg egy vasvilla segítségével segített nekik bemászni a szekér aljára, majd jócskán rájuk hányta a szénát. Lovaikat befogták a szekér elé, és elindultak. Tinwerínt szinte mindenhol vagy csikizte, vagy szúrta a széna és mérget mert volna venni rá, hogy az imént egy egér szaladt el mellette. Argalad többször is eltüsszentette magát, és bár halkan de eleresztett egy- két szitokszót.

- Miért van arra szükség, hogy egy széna halom alján kuksoljunk? - kérdezte bosszúsan a vörös hajú.

- Szigorú ellenőrzés van a város kapujánál, így talán bejutunk - felelte nehézkesen a Vándor, és próbált elhelyezkedni. Tinwerín sóhajtott volna, ám a sok szénától nem tudott. Levegőt kaptak, ha még a szekér nem is volt túl kényelmes. Köves úton zötykölődött a szekér, potyautasai a kerekek zörgését és a lovak patájának klap- klap- klapját hallgatták. Nem tudták mennyi ideig utazhattak, az idő egybemosódott a sötét helyen, még egymás arcát sem látták. Ám egyszeriben a szekér zörgése, és a paták zaja is abba maradt. Helyét katonák hangjai váltották fel, akik Toert kérdezték a rakományáról.

- Egyszerű széna, a lovaknak uraim - mondta az. - A szokásos szállítmány.

- Sosem lehet tudni - felelte egy mély, férfi hang. Tinwerín lépések zaját hallotta, amint azok felugrottak a kocsira, az megremegett. Mindhárman lélegzet visszafojtva várták a fejleményeket, pislogni sem mertek. Aztán, hirtelen a semmiből épp hogy csak Alcarain feje mellett egy vasvilla fogai fúrták át a szénát. A nő pupillái összeszűkültek, szíve egy pillanatra megállt dobogni. A katona még egypár helyen beleszúrt a kazalba, majd leugrott a szekérről.

- Mehettek! - szóltak az őrök, és a Kalózok városának kapuja kitárult.

Hideg fellegek között, déli vidéken barangolva

Három nap ide, vagy oda

mit sem ér. Párbajra hívja szívem immár a kötélleség tudat s akarat

Három nap ide, vagy oda, hamarosan jő a pirkadat.

Először csak egy hullott, majd szélcsend következett. Köd ült a hegyek csúcsaira és sötét felhők vonták el a fényt. A szélcsend nem tartott sokáig, hamarosan vadul kezdett fújni, tépve fát és bokrot. Most már nem csak egy esőcsepp hullt, s nem is követte szélcsend. A pár után egy tucat jött mik kopogva a cserjék levelin áztatni kezdték a földet. Az eső eleredt, hevesen ömlött alá az ég megnyílt csatornáiból. Villámok cikáztak át a sötét felhőkön fényességbe vonva azokat pár pillanatig. Hamarosan dörrent az ég, melybe belerengett a föld. A fűszálak egymás után hajtottak fejet, szinte hullámzott a puszta mikor széllökések ostromolták. Fák koronái csonkultak, tépázódtak a vad zivatarban. Tinwerínék széllel szembe lovagoltak, mégsem álltak meg. A vala úrnő arcáról patakokban csorgott az eső, bőrig ázott. Lova sem volt különb, Arnir sörénye tincsekbe összeállva lógott marján. Ám szívós volt és erős, bírta a vágtát. Már jó ideje zuhogott, a pusztaságon tócsákban állt meg a víz. A fehér ló lábán sárfoltok sötétletek, lovasa is kapott a felcsapó vízből. Útjukat villámok világították, Alcarain ebben a hideg, pillanatnyi fényben pillantotta meg Lórien erdejét. Már közel öt napja volt, hogy elváltak Aragorntól. Épp ideje volt, hogy fárasztó útjuk végett érjen. A hatalmas mallorn leveleken kopogva hulltak alá az esőcseppek, szabálytalan muzsikát dalolva. Az ösvények is átáztak, szinte sártengerré váltak, így Arnir könnyű lába is nyomott hagyott rajtuk. Mint mindig Tinwerínék most is találkoztak a határőrzőkkel, ám azok gond nélkül engedték át őket az erdő mélyére. Ahogy egyre sűrűsödött a rengeteg, úgy kissé szárazabb lett a környezet is. Ló és lovasa számára is megkönnyebbülés volt látni az egyre gyakoribb flatteket, majd pedig a tündevilág szívét. A városba befelé vezető út során több tünde is rá-rá köszönt, hiszen szinte egész Lórien ismerte őt. Útja egyből az istállóhoz vezetett első dolga volt száraz szalmát hordani lova alá, és elszállásolnia. Ezután ő is flatje felé indult, ahol nem kis öröm fogadta két nevelt lány részéről. Velük találta Gaerielt, aki éppen a konyhából pördült ki egy tálca frissen sült crammal az ölében.

- Tinwerín néni! - ugrott egyből az érkező ölébe Helya.

- Hiányoztál - bújt hozzá kisebb testvére is.

- Ti is nekem kis csöppségek - ölelte magához mindkét lányt és egy-egy csókot adott a fejük tetejére.

- Isten hozott! - köszönt Gaeriel is. - De hogy hogy ilyen korán? Azt hittük két hétig is távol leszel.

- Változtak a dolgok - mondta halkabban Tinwerín. - Nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rájuk amíg távol voltam.

- Semmiség! Tudod, hogy szívesen teszem. De öltözz át hamar, még csak most gyógyultál fel, nem hiányzik még egy betegség - tette le a süteményeket a kis fából készült asztalra, ami a szoba szélén állt.

- Akkor én megyek is - fordult a két kislányhoz. - Legyetek jók, drágáim! - mosolygott rájuk, majd homlokon csókolta őket és az ajtó felé indult.

- Mennyire esik - kuporodott az ablakhoz Helya, amin egymást kergették az esőcseppek. - Te is jól megáztál - fordult hátra a valóban bőrig ázott valához, ki éppen a köpenyét terítette a székre.

- Zord az idő, de ugye ti nem voltatok kint?

- Nem, Gaeriel nénivel sütöttünk süteményt - mesélte csillogó szemekkel Elya, és az asztalon álló tálra nézett.

- Annak örülök, és ugye jók voltatok? - lépett a szekrényhez a fehér hajú és kivett pár száraz ruhát.

- Igen, de tudod se Gaeriel néni se Haldír bácsi nem tud úgy mesélni, mint te - panaszolta Helya, majd az asztalhoz lépve elvett egy süteményt.

- Milyen aranyosak vagytok, majd este mesélek nektek - mosolyodott el szelíden Tinwerín. Az este nyugodtan telt, mondhatni idillien. Már javában világított a Hold, amikor a két kislány aludni tért. Tinwerín is lefeküdt, de csak némán feküdt ágyán a plafont nézve. Aragorn kérése járt az eszébe, amióta csak csak elváltak. Hallgatva az eső ütemes kopogását, egyre inkább gondolataiba mélyedt.

- Nem én vagyok Gondor ura, semmi közöm hozzá. Már megint csak egy újabb, hónapokig tartó út. Már megint hetekig leszek távol tőlük - Tudta, hogy a folyamatos utazásai egy árkot vájnak ő és nevelt lányai közé. Közel sem töltött velük annyi időt, mint amennyit egy anya szerepe megkövetelt volna. Szíve szerint maradt volna, akár évekig is. Ám pontosan tudta, hogy ez lehetetlen. Arda ügyei megkövetelték ezeket az utakat, tetteket. Tudta, hogy szülei is ezt várják el tőle, nem akart nekik csalódást okozni. Elvárják tőle, hogy eleget tegyen kötelességeinek. Már pedig Arda Őreként, ez is feladatai közé tartozott. Mert bár nem él Gondorban, és Denethor is elutasította segítségét, attól még a Másodszülötteknek nem kell bűnhődniük. Mire a Hold a legmagasabban járt az égen, meghozta döntését. Eme döntés motiválta arra, hogy köpenyét magára terítve elhagyja ágyát, és barátjához induljon. Hamarosan egy ajtó előtt állt várva, hogy beeresszék.

- Igen? - nyitott ajtót Argalad, jól láthatóan álmából ébresztették. - Tinwerín, hát te? - lepődött meg, és elnyomott egy ásítást.

- Tudunk beszélni? De ha nem alkalmas visszajövök holnap - nézett rá csuklyája alól a nő.

- Persze, tudunk, gyere csak be - tárta szélesebbre az ajtót. - Azt hittem, csak két hét múlva jössz.

- Így is terveztem - tette le vizes köpenyét a vala. - De valami közbejött.

- És pedig? - húzott magára egy köntöst a férfi. - Valami baj van?

- Ülj le, félek mondandóm hosszúra nyúlik - bökött fejével az ágy felé. Amint barátja leült, ő is odafordított egy széket, így egymással szembe kerültek.

- Kezdesz megijeszteni...

- Azt mondtad, a szüleim kérésére velem akarsz tartani az utazásaimon. De ez valóban csak parancs, vagy önszándék? - karjait finoman az ölébe kulcsolta, kérdő szemekkel meredt a vörös hajúra. Argalad felsóhajtott, szemét a padlóra szegezte.

- Mindkettő - szólalt meg egy rövid hallgatás után.

- Nem akarlak semmibe belekényszeríteni, így a továbbiakban is szabad akaratod szerint dönthetsz.

- Hogy értsem ezt? - vonta fel szemöldökét Argalad. - Mit forgatsz a fejedben? - nézett rá a nőre, arcát fürkészte. A szürke szemekben megtört a félhomály gyertyalángja, arcára sejtelmes fényt vetett.

- Elesszár Umbarba készül, és számít a segítségemre - a férfi némán bólintott, és Tinwerín folytatta.  - Umbarban épül egy hajóhad, titokban. Erről a kincstárban van pár terv, amit meg kéne szerezni ahhoz, hogy felszámolhassuk a flottát. Denethor nem törődik vele, ezért Aragorn úgy döntött a saját kezébe veszi a dolgokat.

- Ti meg akarjátok lopni Umbar vezetőjét? - hökkent meg a vörös hajú. - Egyáltalán tisztában vagytok vele, hogy milyen vidékre készültök? Tinwerín, gondolkozz kérlek! Nem mehetsz el erre a küldetésre, akármennyire is barátod Aragorn.

- Gondolkoztam, elég időm volt rá. Nem csak Aragornért teszem, ha az a hajóhad megindul Gondor ellen... Akkor a Fehér Városnak vége. Az az utolsó bástya Középfölde szabad vidékei és Szauron hatalma között. Gondolj csak bele Argalad, ha Gondor elesik, akkor Szauron egy suhintással törli majd el a szabad falvakat és városokat egyaránt. Én eldöntöttem, hogy megyek. Neked viszont nem kell jönnöd ha nem akarsz.

- Tinwerín... - sóhajtott fel, és megdörzsölte a tarkóját. - Mennyi időnk van még?

- Alig pár nap, így is túl soká tartott az ide út. Ha nem vállalod megértem, ahogy azt is, hogy miért - állt fel a székből a nő és az ajtó felé indult. - Ostoba voltam, hogy megkérdeztem. -  Argalad felpattant az ágyról és megfogta a fehér hajú vállát, maga felé fordította.

- Szívesen veled tartok, te is jól tudod. Sosem hagynám, hogy egy ilyen útra egyedül menj - lágyult meg a hangja.

- Tudtam, hogy számíthatok rád. Nagyon hálás vagyok - mosolyodott el a vala. - Két nap múlva indulunk.

***

Kétszer kelt fel a Nap, és kétszer tért nyugovóra a Hold az indulás percéig. A harmadik nap pirkadata már közeledett, de még az éjszaka homályában úszott az erdő. A két utas már mindent összecsomagolt, és lassan túllendültek a fájdalmas búcsún is. Helya és Elya idővel kezdte elfogadni, hogy csak bizonyos időt tölthetnek új anyukkal, akármennyire is szerették volna ők (is) másképp. Nagyon szerették Tinwerínt, de még túl kicsik voltak ahhoz, hogy megértsék útjainak fontosságát és feladatát a nagyvilágban. Ők csak egy gondoskodó, szerető nőt láttak ki egyszerre vállalta magára az anya és az apa szerepét. Fogalmuk sem volt származásáról és kilétének teljes alakjáról. Jobb is volt ez így, ám egyszer minden megváltozik...

Most méltóságteljesnek és büszkének látták a lován ülve. Gyönyörűnek és nemesnek, szinte csodálták őt. Aztán ez is elillant, pár perc alatt eltűnt a szemük elől, és csak Eru tudta volna megmondani, hogy mikor látják viszont.

Közel száz mérföld állt előttük, nem volt kérdéses a vágta. Arnir mégsem mozoghatott a szokott tempójában, hiszen Argalad lova nem tudta volna tartani vele az iramot. Az Aranyerdő fái egybemosódva suhantak el mellettük, kitaposott ösvényein tompa zajt vertek a lovak patái. Hajnalpír futott az égre, amikor a messzi távolban megpillantották maguk előtt az Ezüst- ér és az Anduin találkozását. Az első napsugár vetült a dombokra, mikor köszöntötték az ott álldogáló, szürke lovast.

- Hát eljöttél - csillant fel Aragorn szeme a nő láttán. - Ám többedmagaddal. Ki a barátod? - mérte végig Argaladot.

- Szüleimnek és nekem is közeli barátom, volt pár baj amiből kihúzott.

- Örvendek, Argalad vagyok - nyújtotta a kezét a vörös hajú.

- Részemről az öröm. Arathorn fia, Aragorn - mutatkozott be, majd kezet szorítottak. - Örülök, hogy velünk utazol. Tinwerín Úrnő barátai mindig igazán, becses emberek. Jól jön egy harmadik személy - ült fel a lovára a kósza, majd társai is ugyanezt tették. Először lépésben indultak el egészen az Északi sekélyesig.

- Pontosan miért is jó, hogy hárman vagyunk? - kérdezte Tinwerín és szeme sarkából Aragornra nézett.

- Mindig jó, ha valaki fedezi az embert. De amint megérkeztünk, minden kérdésedre választ kapsz - magyarázta a dúnadán.

- Mennyi idő az út? - tudakolta Argalad.

- Ezernégyszáz mérföld, barátom. Talán három hétbe is beletelik mire elérjük Harad földjét.

Alkonyi szó, egy hétre szól

Nagy utazásról, mely hajnallal válaszol

Tenger sós illattal kísért múlttal átitatva

Délen ásítanak már a puszták hívogatva.

Kora esti, hűs szél lengedezett a fák körül. Tücsökzene szólama vegyült az alkonyi erdőség dalába. Fehér ló lépdelt büszkén a cserjésben, épp oly büszke volt, akár gazdája. Az eddig fehér, habtejszín felhőket már rózsaszínűre festette a lenyugvó napkorong, a fák levelein átizzott az alkony szelíd fénye. A fiatal tavasz illata szállt a széllel, üdeség kúszott a rengetegbe. A fehér ló hátán különös alak ült, s az előtte futó utat nézte. Alcarain gondolataiba merülve lovagolt, baljós gondolatok gyötörték a jövőt illetően. Nem is olyan régen hagyta el Hobbitfalvát, útja Bakfölde felé vitte. Ám változást érzett a szélben, az más illatot is hozott. Megállította lovát, és csak fülelt.

- Örömmel látom, hogy a Megye határait jól őrzik - szólalt meg végül. - Bár az embereid olyan hangosan lélegeznek, hogy még sötétben is eltalálnám valamennyiüket.

- Te igen, de az orkok aligha - felelt a fák közül egy férfi hang. - Suliad, Tinwerín Úrnő! - lépett ki a sűrű növényzetből a Vándor. Őt lassacskán kószái is követték, egytől egyig barna és fekete ruhában. A vala leszökkent lováról, úgy állt régi barátja elé.

- Mae govannen, Elesszár! - mosolyodott el. - Örül szívem, hogy újra látlak. Annak még jobban, hogy tanításaim nem voltak hiába valók.

- Szavaid sosem találnak süket fülekre. A sors szerencséje, hogy utamba hozott. Mintha csak megérezte volna óhajom.

- Bilbónál tettem látogatást, épp ideje volt már. Megfordult fejemben a gondolat, benézek Bríbe hátha ott talállak. Mik a hírek erre? Nyugodtak az utak? - Az úttól távol mentek tovább, egészen a kószák táboráig. Ott egy nemrégiben gyújtott tűz köré ültek, bár a többi dúnadánnak szokatlan volt a vala jelenléte. Nő nem igazán jár közéjük, meghát Aragorn meséi is okot adtak rá. Gandalfot már jól ismerték, tőle tudták, hogy Alcarain is segítségükre van. Így szívesen látták a táborban, kínálták étellel, itallal és szállással éjszakára.

- Az utak nyugodtak, most még - ült le a kósza a tűzhöz. - Félek ez sokáig nem lesz így. Úgy hallottam Keleten már lidércek kószálnak.

- Bár mondhatnám, hogy a pletykák hazudnak - nézett bele Tinwerín a tűzbe. - Akkor viszont az én szavam lenne hazug.

- Bilbót rá tudtad venni valamire?

- Nem tudom, igazán remélem. Furcsa népek ezek a hobbitok, ám hiszem megértette a szavak súlyát.

- Mint említettem a sors szerencséje, hogy találkoztunk - gyújtott pipájára Aragorn.

- Úgy? - vonta fel kérdőn szemöldökét a nő, majd kortyolt egyet a pohárnyi borból.

- Mint tudod, Harad vidéke sosem számított annak a csendes tartománynak - folytatta halkabban a férfi.

- Áh, a fekete númenoriak - bólintott a fehér hajú. - Szeszélyes népek.

- Jobb lenne ha ezt bent folytatnánk - bökött fejével az egyik sátor felé a kósza. Mindketten bevonultak az építménybe, majd Aragorn leengedte annak vászonból készült ajtaját.

- Délen zavargások vannak - folytatta, miután megbizonyosodott róla, hogy kettesben maradtak.

- Valóban?

- Umbarban úgy sejtjük hajóhadakat építenek, mégpedig Szauron szolgálatára. A kalózok lepaktáltak, szövetségre léptek vele. Mégsem tudjuk pontosan hajóik számát, sem azt, hogy hol horgonyoznak. Ahogy az is rejtély, hány fősre tervezik a flottát. Ilyen meglepetéssel szemben Gondor végtelen.

- Értem - mondta színtelen hangon Tinwerín. - De mégis tőlem mit kívánsz?

- A segítségedet kérem. Meg kell tudnunk a hajók létszámát és helyzetét, ám Denethor nem akar embereket küldeni arra a vidékre. Ő nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, hiszi, hogy a szóbeszéd nem igaz. Én viszont tartok a legrosszabbtól, ezért szeretnék Haradra menni, hogy kiderítsem. De nem egyedül - nézett rá Tinwerínre a Vándor.

- Mégis, ha Denethornak nem szívügye, akkor nekem miért legyen?

- Attól, hogy ő ostoba volt, nem kell az egész városnak pusztulnia. Gondolj csak bele, ha az a hajóhad tényleg létezik, és lerohanja Gondort, az beláthatatlan és súlyos következményeket szülne. Mint barátod kérlek erre. Ne Denethorért tedd, hanem Gondorért, és az ott élő emberekért.

- Mi is lenne pontosan a küldetés célja? - sóhajtott egy aprót a fehér hajú.

- Az egyik ismerősömtől tudom, hogy a kincstárban őriznek terveket a flottáról, abból mindent megtudhatunk. Tőle tudom azt is, hogy különös dolgok folynak a városban. Ám mindezt éjjel, titokban csinálják a katonák, a köznép szinte semmiről sem tud.

- Ha jól értem, el akarod lopni azokat a papírokat? - Aragorn megdörzsölte a tarkóját, majd egy rövid hallgatás után felelt.

- Igen, vagyis inkább te.

- Én?! - lepődött meg a nő. - Mi okból?

- Lépted könnyű, szinte semmi zajt nem ver. Ha akarsz úgy osonsz akár az árny, nálad jobb embert aligha találhatnék.

- Csupán ennyi az indok? - Alcarain sejtette, hogy barátja valamit elhallgat előle. S sejtése bár később, de tanúbizonyságot nyert.

- Ennyi. Miután megvannak a papírok, azután visszajövünk Gondorba, és kidolgozunk egy tervet.

- Gondolom a hajóhad felszámolására - fejezte be a gondolat menetet a nő.

- Pontosan. Egy hét múlva indulnánk napkeltekor onnan, hol az Ezüst- ér az Anduinba torkollik. Mi a válaszod?

- Ezt át kell gondolnom. Mennyi időm van rá?

- Válaszod mielőbb jó lenne...

- Ez nem kis vállalkozás, Vándor. Ezt te is pontosan tudod ahogy azt is, hogy nem veszélytelen.

- Tudom, de... - szólt Aragorn, ám Tinwerín felemelte kezét, ezzel hallgatásra intve.

- Egy hét múlva napkeltekor ott, hol az Ezüst- ér az Anudinba torkollik, választ kapsz. - Tinwerín kifelé indult a sátorból, ám az ajtóból visszafordult.

- Köszönöm a szíves fogadtatást, tovább mégsem maradok. Ég veled, Aragorn.

- Éjszaka akarsz tovább menni?

- Nincs félni valóm az éjtől. - A sátorajtó könnyű zajt verve omlott le mögötte. - Mert én magam vagyok az éj.

Átkelve Bakfölde erdein, maga mögött hagyva Széltetőt Tinwerín átkelt az Utolsó Hídon mire a harmadnap delelőt szóltak Brí harangjai. Átkelve a Sarn- gázlón, megérkezett Imladrisba. Ott csupán késő délutánig maradt, mindeközben csak pár tündével beszélt. Köztük volt Elrond, kivel naphosszat ültek Völgyzugoly tornácán, szólva jelenről, múltról s az eljövendőről. Beszélgetésük visszanyúlt egészen azokig az időkig, mikor még Doriath falaira s Númenor szigetére is letekinthetett a Nap. Így kerültek hát szóba a fekete númenoriak kik mióta társaik birodalmakat emeltek, viszályok okozói voltak. Elrond szólt azokról az időkről, mikor a Hajó királyok uralkodtak Gondorban.

- Tarannontól és később utódaitól rettegtek a tengeren. Végül Ciryaher, Ciryandil fia olyan csapást mért Umbar seregeire, hogy azok elismerték Gondor főhatalmát. Ezután vette fel a Hyarmendacil, azaz a "Dél- győző" nevet.

- Királysága ekkor már hatalmas méreteket öltött. Ekkortájt érte el Gondor uralkodása csúcsfényét. Ám azután az is hanyatlani kezdett - idézte fel a keserű mesét Tinwerín.

- A Hajó királyok sora megszakadt, de miért érdekel ez ennyire, Úrnőm? - kérdezte Elrond.

- Pusztán csak érdekelt. Ha régen az umbari emberek képesek voltak szövetkezni Szauronnal, úgy most is épp oly könnyedséggel megteszik.

- Mit forgatsz a fejedben, Alcarain?

- Semmit - állt fel a mívesen faragott székből a nő. - Egyenlőre - tette hozzá.

- Umbar most sem veszélytelen vidék. A fekete númenoriak mit sem változtak az évek során, továbbra sem tisztelik se Gondort se pedig az északi népeket. Bármire is készülsz, figyelmezd kétszeresen lépteid nyomát, s az utat is mely előtted áll.

- Úgy lesz, Elrond - bólintott csendesen a vala. Még e nap délutánján búcsút mondott Völgyzugoly vízeséseinek és szemet gyönyörködtető völgyének. Késő éjszaka volt már, amikor a Magas Hágó kanyargós ösvényét járta. A Köd Hegység szirtjeiről a pirkadat ifjú derengésében látta meg immár az Anduint, s éles szemével követte a folyót.

- Egy hét múlva napkeltekor ott, hol az Ezüst- ér az Anudinba torkollik - Szavai belevegyültek a napkeltébe. És tova szaladtak a kellemes, tavaszi széllel mely most Harad vidéke felől kúszott át a völgyeken.

Tavaszi szél leng, arany levelet hozz magával

Folyik az idő, sodorva mindent vad árjával

Halhatatlan haldoklik már

Kicsi lény tipeg- topog s ajtót tár.

Hűvös, tavaszi reggel köszöntött az Aranyerdőre. A fű még harmatos volt, az aranyszín leveleken átsütött a hajnali napsugár. Már március hava a végéhez közeledett, a tavasz üde lehelete lengte át a fákat. Tinwerín e hónap alatt igyekezett fel frissíteni tudását mind a lovaglás, mind a kardforgatás terén. Közel volt az az idő, amikor már újra visszatérhet minden a régi kerékvágásba. Ezen a reggelen döntött úgy, hogy tovább nem halaszthatja a Megyébe való látogatást. Kipihentnek érezte magát, és tettre késznek. Helyával és Elyával annyi időt töltött, amennyit csak lehetett. Okította a kislányokat amiből csak tehette: gyógyfüvek rejtelmeire, Arda történelmére és a lovaglás művészetébe is belekóstoltak, természetesen még csak pónikon. Ez is egy ilyen délelőttnek ígérkezett, egy közeli réten ülve töltötték idejüket. Épp zsályát szedtek, és a vala igyekezett a két kislánynak mindent elmondani a gyógyfűről. Amikor ez - a két kislány számára nem épp izgalmas- elfoglaltság végett ért, még a fogócska előtt Tinwerín magához intette őket. A két gyerek engedelmesen kuporodott mellé, és hajtotta fejét ölébe. Míriel az ilyen pillanatokat nem cserélte volna el semmiért, számára a két kislány mosolya és boldogsága többet ért minden kincsnél. Finoman simogatta a fejüket, ujjait végigfuttatta sötét hajukon. Boldog volt, ahogy a lányok is. Gyűlölte magát azért, amiért kénytelen tönkre tenni ezt.

- Tudjátok, jó pár hónapja itthon vagyok - kezdett bele szelíden. - De ez sajnos nem maradhat így.

- Már megint elmész? - biggyesztette le száját Elya. - Ilyen gyorsan?

- Csak pár hétről van szó. Ideje a Megyébe mennem és meglátogatnom Arwen barátnémat Imladrisban - ültette ölébe a kislányt.

- Imladrisban? - kérdezett vissza Helya, és ő is a nő ölébe ült.

- Ó, igen. Tudjátok, hiszen már meséltem róla. Völgyzugolyba, a Féltünde Elrond házába. Elrond felesége volt Celebrian, aki Galadriel és Celeborn lánya. Elrondnak és Celebriannak három gyereke született: Eldan, Elrohir, és Arwen. Arwennel jó barátok vagyunk, és Elrond úr is számít tanácsaimra.

- És a mamája Arwennek? Őt miért nem látjuk soha ha egyszer Galadriel néni lánya? - emelte csokoládé barna szemeit a pótanyjára Helya.

- Kincsem, ő már nincs Középföldén. Ő már régen elhajózott Valinorba, Halhatatlan földre.

- Te is elhajózol majd? Akkor mi is mehetünk? - Gyermekded kérdések voltak ezek, de Tinwerínt mégis egészen mélyen érintették.

- Soha nem hagylak el titeket. Soha - csókolta meg a két lány fejét.

- Akkor vigyél magaddal - mondta Elya, és Tiwerín egyik lelógó hajtincsét az ujjai közé csavarta.

- Nem tehetem, túl veszélyes lenne. Még kicsik vagytok ilyen nagy utakhoz.

- Mindig azt mondod, hogy túl kicsik vagyunk - pattant fel Helya. - Egyáltalán nem vagyunk kicsik! - húzta ki magát. - Én már Haldír bácsi derekáig érek! - Tinwerín elnevette magát, majd mosolyogva helyeselt.

- Igen, valóban nem vagytok annyira kicsik, de ilyenhez még közel sem vagytok elég nagyok. Majd ha nagyobbak lesztek, akkor elviszlek Imladrisba.

- Megígéred? - kérdezte komolyan Helya.

- Meg.

- És azt is, hogy sietsz haza! - húzta meg finoman a vala haját Elya.

- Azt is megígérem - csókolta meg a kislány arcát Tinwerín, majd vele együtt felállt. - Na de most gyerünk fogócskázni! Én vagyok a fogó! - kiáltotta boldogan, és szoknyáját megfogva kezdett futni a két gyermek után, kik csak kacagva szaladtak tova.

Dél is elmúlt, amikor Tinwerín úgy találta, eljött az indulás ideje. Kivezette Arnirt az istállóból és mindent becsomagolt. Kardja újra büszkén függött oldalán, tőreivel együtt. Hosszas pihenés után az éji köpeny is újra gazdáján tündökölt.

- Veled szeretnék menni - mondta Argalad még a Nimrodel partján.

- Most nem lenne jó ötlet. Maradj csak itt, a gyerekek igen megszerettek - hárította a kérést Tinwerín.

- De a szüleid... - A vala szeme erre a szóra élesen villant.

- A szüleim szava fontosabb, vagy az én akaratom? Maradj itthon, Argalad - zárta le a beszélgetést, majd felült lovára. A gyerekektől és barátaitól még a városban elköszönt, Argalad viszont ragaszkodott ahhoz, hogy legalább idáig kísérje.

- Úgy hiszem két hét és visszatérek, de lehet, hogy több. Harthon adevenithanc!* - biccentett egyet, majd Arnirt Észak felé fordítva, elindult.

- No alwed i lend lín! - köszönt a férfi is. Szemével követte a nőt, amíg el nem tűnt a vastag törzsű mallornok között.

Tinwerín amint a gyérebb erdőrészbe ért, vágtázására sarkalta Arnirt. A fehér ló ágaskodva rugaszkodott neki a vágtának, és hamarosan sebesen suhantak a cserlyés pusztán. Míriel minden pillanatát élvezte, szinte már el is feledte ezt az érzést. Kellemesen elmosolyodott, és behunyta szemeit. Élvezte, amint a lágy, délutáni napsugarak megülnek arcán, amint a szél röpíti haját s köpenyét, élvezte a lova lába előtt meghajló fűszálak hangját.

Átkeltek a Sir Nigleren, és maguk mögött hagyták Leeg Wingloren mocsarait is. A Nap már nyaldosta az ég alját, mire elérték a Magas Hágót, így éjjel a hegyeken át mentek. Másnap hajnalban már a Köd Hegység túl oldalán jártak, és Tinwerín hallani vélte a Brúinen zubogását. Megállt a hegység egyik szirtjén, onnan tekintett le a hajnali fényben fürdő vidékre. A felkelő Nap lassan kibukkant a Kék Hegység mögül és sugarai birtokba vették a földeket. Tinwerín ezeken a fiatal sugarakon átlovagolva érte el Trollházát, és mire a harmadnap delelőjén állt, addigra az Utolsó Hidat. Alkony volt már, mikor megpillantotta a mélyarany sugarakban fürdő Széltetőt, ahol tábort is ütött. Az egykori őrtorony mára már nem volt más, csak rom. Bár a vala úrnő még most is érezte a letűnt korok kisugárzását minden egyes kövében. Egykoron ez a hely is ékes példája volt az eldák nemes fajának, ám mára lepusztultan állt egymagában, elhagyatottan. Csak úgy mint a régen tündöklő Eregion**, hol valamikor Galadriel és Celeborn székelt. Mára már azon a földön is csak a kövek suttognak a dicső birodalomról. Tinwerínt az Amon Súl és Magyalföld is ráébresztette arra, hogy bár az eldák halhatatlanok, napjuk leáldozóban. Tudta jól, hogy majdan eljön az az idő is, mikor Lothlórien arany levelei lehullnak, Rivendelben elhal az ének szó s muzsika és Ulmo tengere már csak Mithlond kietlen partjait mossa majd. Ám azt még ő sem tudta, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Most, vagy akár száz, esetleg ezer év múlva.

A negyedik nap reggelén maga mögött hagyta Széltető romjait, és gondosan elkerülve az utat Hobbitfalva felé haladt. Messziről útja során látta a Déli dombokat, Brí városával karöltve. Szeme előtt ott kúsztak a távolban a Cset-erdő fái a Szeles- dombok lábánál. Áthaladt Bakfölde erdein majd délután elérte Hobbitfalva határát.

A dimbes- dombos vidéken zöldellt a fű, és nyugodtan fújdogált a szél. A mezőkön serényen dolgoztak a hobbitok, hiszen a tavaszi vetés nem kúszik be magától a földbe. Az út mentén egyre megsokasodtak a hobbit üregek, a nő egyre gyakrabban futott össze hobbit gyerekekkel. Fülét elvétve megütötte egy- egy gyermeki kiáltás:

- Nézd de szép haja van annak a néninek!

- Milyen szép, biztosan tünde! - Természetesen ezektől nem maradhattak el a hitetlenkedő szülő pillantások sem. Tinwerín amint beljebb ért a Megyében megállt az egyik hobbitüreg előtt, minek kertjében egy asszonyság locsolta a virágokat.

- Szép napot, asszonyom! Meg tudná mondani, merre lakik Zsákos Bilbó? - tudakolta kedvesen, és egy mosolyt is megeresztett. A nagy szoknyájú, göndör hajú, kalácsképű hobbitnő felnézett az idegenre.

- Eddig volt... - dünnyögte a krumpli orra alatt. A hobbitok nem igazán szerették az idegeneket, kiváltképp ha azok a magas nép képviselői voltak. Egy fintort elnyomva megpróbált mosolyt erőltetni arcára. - Odafent a dombon túl a negyedik üreg - mutatott a fürtös hajú a távolban elnyújtózó dombok felé.

- Hálás köszönet - biccentett a vala. - További szép napot! - azzal lovával lépésben folytatta útját. A hobbit asszonyság csak horkantott egyet, majd visszatért teendőihez. Tinwerín még hallotta, amint a nőhöz egy férfi hang szól, valószínűleg az ura:

- Ki volt ez az alak, drágám?

- Bilbót kereste. Mindig miatta járkálnak erre ilyen különsös népek. Egy pár éve, egy csapatnyi törpe, most meg ez... Én mondom, baj van annak a Zsákosnak a füle mögött!

- A lábamra mernék esküdni, hogy már megint valami balhéba keveredett. Nem jó ezekkel a keleti népekkel paktálni... - a hangok lassan elhaltak, és helyét mások vették át. Úgy, mint a gyerek kacaj, a birka bégetés vagy a tyúk kotkodácsolás. Lassan elérte a dombra felkúszó utat, és vele együtt közeledett Zsáklak felé. A negyedik üreg előtti kiskert igazán gondozott volt, kerítését nem is olyan régen festhették. Kicsiny kertkapuja hangtalanul nyílt amikor Tinwerín belépett rajta. Megállva a nagy, zöld, kerek ajtó előtt bekopogott. Nem telt bele sok és bentről egy hang felelt:

- A délutáni teának vége, az uzsonna is elfogyott! Jöjjön vissza holnap!

- Milyen kár, bár igaz közel sem ezek miatt utaztam Lórientől idáig - felelte a vala. Kopogó léptek zaja hallatszott, majd a zöld ajtó kinyílt. Egy meglehetősen alacsony, ősz hobbit nézett fel meglepetten a nála jóval magasabb látogatóra.

- Lórient említett? Mégis ki keress engem Lórienből?

- Üdv, Zsákos Bilbó, Tinwerín vagyok - biccentett egy aprót a nő. - Gandalf közeli barátja - tette hozzá.

- Ne ácsorogjon kint, jöjjön beljebb - tárta ki az ajtót a hobbit. A vala lehajolva, de belépett az ajtón. Kényesen ügyelt arra, nehogy fejét beüsse a szemöldökfába, vagy éppen a csillárba.

- Megkínálhatom egy kis teával? Bár igaz délutáni, de ha óhajtja főzhetek frisset is - darálta Bilbó gyorsan. - Fáradjon beljebb, üljön le. Esetleg egy kis uzsonnát? - tessékelte beljebb a valát a kandalló előtti kis fotelhez. Zsáklak otthonos volt, a meleg színt árasztó falakon képek és festmények lógtak, a padlót szépen szőtt vagy csomózott szőnyegek fedték.

- Köszönöm, nem óhajtok semmit Zsákos úr - utasította vissza kedvesen Tinwerín, és leült a karosszékbe.

- De csak egy kis tea süteményt a teához - sietett be az aprónép a konyhába, majd nemsokára egy csésze teával tért vissza.

- Igazán kedves - vette át a gőzölgő italt a nő. - De kérem, ön is üljön le.

- Máris, máris - Bilbó is egy csészével a kezében leült a Tinwerínnel szemközti székbe.

- Mint említettem, fontos ügyben jöttem.

- Ó Gandalf is mindig ezt mondja, már értem miért olyan jó barátok. Kegyed lenne a Nyugatról jött kisasszony?

- Minden bizonnyal.

- Örülök, hogy megismerhetem, Gandalf ejtett pár szót magáról. Kérem, viszont tegeződjünk, nem vagyok én olyan öreg - nevetett fel a hobbit.

- Ahogy akarja, Zsákos uram. Röstellem, hogy ilyen váratlanul érkeztem, igazán nem akartam semmi kellemetlenséget.

- Megszoktam már a váratlan vendégeket. De ugye nem várható még tizenkettő? - nézett ki gyanakodva az ablakon az öreg.

- Csak egymagam utazom - mosolyodott el Tinwerín. - Tehát, mesélne nekem az Öt Sereg Csatájáról?

- Ó, a Magányos Hegy alatti viadal - merengett el Bilbó. - Milyen régen is volt. Ó, szegény Thorin, meg Fili és Kili - hangja elcsuklott, a régi emlékek még most is szomorúsággal töltötték el.

- De úgy sejtem, az utazás alatt többre is szert tettél Zsákos uram, mint az emlékek. - Bilbó egy pillanatra megdermedt, majd mellény zsebéhez nyúlt, de szinte rögtön elkapta onnan a kezét.

- Valóban, a kincsbéli jussomból még most is van - felelt egy rövid hallgatás után.

- Én egészen más dologra gondoltam, Bilbó - hajolt közelebb Tinwerín. - Mindketten jól tudjuk, miről van szó. A varázsgyűrűk nem játékszerek, hobbit uram.

- Ez csak az enyém, nem adom senkinek! - fakadt ki Bilbó és egyre a mellény zsebét tapogatta. - Hol van? - esett kétségbe, és már a nadrág zsebeit kutatta. Majd belenyúlva a bal mellény zsebébe megnyugodott.

- Már Gandalf is sejti - hajtotta le a fejét.

- És idő kérdése, mikorra jutnak mások is ugyanerre a véleményre. Hamarosan száztizenegy éves leszel, és te is tudod, hogy életed utolsó kalandja a végéhez közeleg.

- Mielőtt elmegyek még annyira szeretném látni a Magányos hegyet, szeretném látni Völgyzugoly vízesését. Még egyszer, utoljára - sóhajtott fel a kis fickó.

- Az idő nem vár. Mindent a maga idejében moss partra, így kiszámíthatatlan. Ha eljön az idő, szabadulj meg terheidtől, Zsákos uram.

- De az az idő még messze van!

- Kívánom, hogy térj jobb belátásra. Mindenki érdekében - állt fel lassan a fotelből Tinwerín. - El sem tudod képzelni mennyi minden függ egy pindurka ékszertől. Te megfáradtál már, most tedd le a terhet, és lelj békére. - Az ajtó felé sétált, de megállt előtte.

- Meglehet, hogy így lesz - suttogta maga elé Bilbó, utána ő is az ajtóhoz tipegett.

- De csak olyannak add át, kiben megbízol - mondta halkan a vala. - S hírét ne vidd tova senkinek.

- Frodónál lehet jó helyen lenne... - dünnyögte maga elé a hobbit.

- Frodó - ismételte halkan, szinte magának a nő. Majd felocsúdva gondolataiból, újra a kis fickóhoz fordult.

- Örültem a látogatásnak, de ha megbocsájt, várnak rám más teendők is.

- Gandalf is mindig siet, sosem marad sokáig - jegyezte meg Bilbó, majd ajtót nyitott. - Nektek mindig minden olyan sietős, nem is értem. Mikor szoktatok nyugodtan leülni és elfogyasztani a második reggelit? Vagy akár a délutáni teát?

- Egyet se félj Zsákos úr, van rá alkalmunk - kuncogott a fehér hajú. - Viszont látásra! - lépett ki az ajtón.

- Oh és még valami - szólt a távozó után az ajtóból az öreg. - Szeretettel várlak a szeptemberben esedékes születésnapi ünnepségemen Nyugat kisasszony! Aki Gandalf barátja, az az én barátom is - mosolyodott el.

- Örömmel eljövök, Bilbó. Isten veled! - biccentett a vala, majd kinyitotta a kaput és kilépni készült rajta. Ebben a pillanatban az úton valaki Bilbó nevét kiáltotta, majd egy alacsony, barna hajú fiúcska kishílyán fellökte Tinwerínt.

- Ezer bocsánat! - szabadkozott.

- Frodó, miért nem figyelsz jobban?! - dörmögte Bilbó. - Nem illik fellökni a vendégeket!

- Annyira sajnálom, hölgyem - fordult ismét a valához.

- Igazán semmi baj, kicsi hobbit - mosolyodott el Tinwerín. - Isten veled Bilbó! - intett az öregnek, majd elhagyta a kiskertet. Még az út végéről visszanézett a két hobbitra, és jól az eszébe véste Frodó nevét.

~~~

* Harthon adevenithanc!- Remélem még találkozunk!

No alwed i lend lín!- Szerencsés utat!

** Eregion- Magyalföld. Még a régi korban itt uralkodott Galadriel és Celeborn. Igazán jó barátságot ápoltak az ott élő törpökkel, így a város felvirágzott. ( Ezért is olvasható többek között tünde írás Mória kapuján) Később, mikor már veszélyessé váltak a tartományok, és a móriai törp telep elpusztult, Galadrielék is Lórien földjére költöztek.