Ősi mesék a jelenben

szállnak elfeledetten.

Régmúlt képek buckák árnyán

izzanak hideg éjszakán.

Az ajtó túloldaláról csengő dal hallatszott, a négy hobbit pedig átlépte a széles kőküszöböt. Csodálattal tekintettek szerte a bár kicsin, de otthonos házban, mi egyre csak hívogatta őket beljebb. A kandallóban tűz pattogott, a tetőgerendáról lámpások lógtak, mik mind- mind elevenen szórták fényüket. A szoba túlsó felében egy nő ült, bájos és vidám arcú teremtés. Haja aranytengerként hullámzott hátán, üde, zöld ruhája tavaszi sugallatként suhant utána, mikor felállt, hogy köszöntse a hobbitokat.

- Gyertek, kedveseim! Én Aranymag vagyok, Folyó- asszony lánya - felállt liliomos székéből, majd könnyedén az ajtóhoz lépett, és becsukta azt. - Ti pedig nevessetek, hiszen az éjnek kint a helye. Minden árnyával és ködével együtt, ezt a küszöböt át nem lépi - rámosolygott a hobbitokra, kik csak megszeppenve pislogtak. Frodó most kezdte igazán megérteni Toma örömtől csengő dalát, mit annyiszor énekelt az út során. Szívét valami különös öröm öntötte el, mi több volt, mint a tünde szavak bűvölete. Valami sokkal mélyebb, és sokkal megfoghatatlanabb, mit ő maga sem értett. Aranymag kecsesen lépdelve a megterített asztalhoz vezette őket, majd amikor már Toma is megérkezett az istállóból, mindannyian nekiláttak az ízes ételeknek. Jóízűen és vidámságban ettek, nevetésben és ének közepette. Az aprónépnek is megeredt a nyelve, nótákra zendítettek. A nyomasztó gondolatoknak még a szikrája is kialudt aznap este bennük, hiszen Toma háza maga volt az öröm. Végül a két házigazda leszedte az asztalt, s eloltotta a lámpásokat. Aranymag jó éjszakát kívánt, de Toma még maradt egy kevés ideig. Most szótlanul ülték körbe az asztalt, a hobbitok igyekezték összeszedni a bátorságukat, hogy megkérdezzék azt, mit már annyira vacsora közben is szerettek volna. Végül Frodó szólalt meg:

- Hallottad a kiáltásunkat, Toma gazda, vagy csak véletlenül jártál arra? - Toma enyhén összerezzent, mint akit álmából keltettek.

- Tessék? Hogy hallottam-e? Hogy véletlenül jártam-e arra? Ó kiskomáim, ha ezt véletlennek lehet nevezni, akkor igen. Ugyanis vártalak titeket, igen- igen számítottam rátok, ám nem tudtam, hol keresselek - A hobbitok nem is tudták, hogy is érhetnék ezt a választ. Őket is egyre jobban kedzte elnyomni az álom, így hamarosan Toma a szobájukhoz vezette őket. Ott megvetett vánkosok, teli mosdótálak és puha papucsok várták mindnyájukat. Az éj csendes volt, az ablakon nem jutott be más, csak a szelíd fényű holdvilág. Másnap illatos eső öntözte a földeket, így Toma is marasztalta az utazókat. Bombadil meséket mondott nekik, rég elmúlt történeteket az Erdőről, az öreg- Fűzfa- apóról. Öreg volt az erdő, hűen nevéhez. Töredéke volt az egykori, hatalmasan és diadalmasan zöldellő rengetegnek, hol a fák ősapái is csak még hajtások voltak. Büszkén, rendíthetetlenül állnak ezek most is, akár a dombok, mik még mindig e vidék uralkodói, akár lakják a tájat, akár nem. A szavak hajója kikötött a Sírbuckák és a buckamanók rémtörténeteinél, mik felébresztették Frodóban a kétségeket. Nem kívánkozott el ebből a meghitt, biztonságos otthonból, ám tudta, nem maradhat. Ahogy hallgatta Toma meséit, egyre több kérdés vetült fel benne, de egy volt az, mi igazán furdalta az oldalát.

- Ki vagy te, Toma gazda?

- Hát nem tudod a nevemet, Bomdadil Toma. Az a Toma, ki előbb volt itt, mint a fák. Ki már azelőtt járta a vidékeket, mielőtt megült volna az árnyék az égen. Igen, igen Toma öreg, rettenetesen öreg, ti pedig rettenetesen fiatalok. Látta megérkezni a Kicsiket és a Nagyokat, s látta a csillagokat kigyúlni az örök sötétségben. Hallotta a nyugati kürtök zengését, s nyugat urainak moraját átvonulni a vidékeken. Emlékszik még a tündékre, kik nem hajóztak ki a Tengerre. S még látta a csillagos eget, mialatt még nem jelent meg a Sötét Úr. - Mind a négyen némán hallgatták Bombadilt, s arcán mintha csak árnyék suhant volna át. Frodónak torkára forrt a szó, csupán kíváncsiságának köszönhette, hogy bár dadogva is, de meg bírt szólalni.

- A-azt láttad-e, kinek csarnoka e világ, tartóoszlopai a roppant hegyek s boltozata pedig az ég? - Toma szeme megcsillant, de egyenlőre hallgatásba burkolózott.

- Kiskomám, mindennek eljön az ideje. Eljön az ideje a lombhullásnak és a lombfakadásnak, eljön az ideje az apálynak és a dagálynak. Eljön az ideje annak is, hogy találkozzatok. - Ekkor jelent meg az ajtóban Aranymag, aki vacsorához intette őket. A nap visszahívta fénylő lándzsa hadát, s felizzította az egek alját, akár egy kovács a kohóját. Ismét eljött a vacsora ideje, megterítettek. A hangulat most sem hazudtolta meg a tegnap esti önmagát, hiszen jókedvből most sem volt hiány. Az evés- ivás után ismét leszedték az asztalt, és Aranymag ismét egyedül hagyta őket Tomával. Most Bomdadilon volt a sor, hát kérdezett. A hobbitok számára furcsa volt, mennyi mindent tud róluk, családjukról, a Megyéről. Olyan dolgokat hallottak, mik az ő dédapáik korában történtek, s ők már csak a könyvek lapjain olvasták a soraikat. Mindannyiuknak megeredt a nyelve és Frodó annyira belefeledkezett a beszédbe, hogy azon kapta magát, hogy Gandalfról és a Gyűrűről beszél.

 - Hadd lássa az öreg Toma, azt a varázs gyűrűt - kérte el a hobbitól szívélyesen, s Frodó (önmaga legnagyobb meglepetésére is) minden további nélkül odaadta neki. Bombadil nagy, barna tenyerében elveszettnek tűnt az ékszer. Mit gondolt, mit nem, felhúzta az ujjára. Ám, akárhogy is mindenki arra számított, hogy eltűnik szem elől, nem így lett. Ott ült előttük, ujján az Egyel, s hirtelen elnevette magát. Nem értették, de Bomdadil csak kacagott a maga szívderítően mély hangján, majd játszi könnyedséggel adta vissza.

Másnap reggel tiszta volt az idő, és az égen egy felhő sem zavarta a hajnalhasadtát. A négy utazó illően elbúcsúzott a vendéglátóiktól, majd felültek a pónijaikra. Leereszkedtek a domb mögötti lejtőn, le a horpadásba. Meleg, párás levegő ülte meg a kanyargós utat, mi egy komótos kanyart leírva kerülte meg a közeli domb hátát. Maguk mögött hagyták Bombadil házát, és az Erdő is sötét foltként ásított valahol a távolban. Alacsony dombok kísérték útjukat. Mind sziklákkal szabdalt, s mind terhes volt a halál és az elmúlás névtelen árnyától. Ősi királyok sírjai voltak ezek, gazdag királyoké. Kik dicsfényben tündököltek uralkodásuk éveiben, s dicsfényben múltak el a haláluk órájában. Felhágtak egy domb tetejére, s onnan csillogóan, kékes derengésben felsejlettek a távoli hegyek csipkéi, akár a tűnő délibábok egy tikkasztó nyári delelőn. Mikor a nap a legmagasabban állt az égen, akkor egy lapos, széles dombtetőre értek. A dombtető közepén jókora kőoszlop állt magában, mi hűvös árnyékot vetett. Nagyobb utat tettek meg, mint ahogy azt elsőre gondolták. Már nem is volt olyan messzi a Buckák vége, így hát engedélyeztek maguknak egy kis pihenést. Megebédeltek, majd elnyúltak az árnyékban és kinyújtóztatták a lábaikat. Azonban a zavartalan álmuk soká tartott. Mire felkeltek ugyanis köd ült meg a tájon, vastag, fehér köd. A levegő hűvös lett, és az ember az orráig sem látott. Emlékeikben még élt az út girbe vonala, így minden bátorságukat összeszedve nekivágtak a nem épp hívogató ködburoknak. Libasorban mentek, de a köd megtévesztő volt. Akármennyire is igyekeztek együtt maradni, elveszítették egymást. Frodó amennyire érzékelte, felhágott egy domb gerincére, ahonnan meglátta a rongyokban felszakadozó köd mögött a csillagos éjszakát. Kétségbeesetten elkiáltotta magát, segítséget kérve és barátait kutatva, ám hívására csak a jegesen metsző szél süvítése válaszolt. Ismét kiáltott, ügyetlenül botladozott párat.

- Pippin, Trufa, Samu! Hol vagytok? - kiáltotta ismét, torkaszakadtából.

- Itt vagyok, téged vártalak - felelte egy rideg és mély hang. Frodót elfogta a félelem, s megbotlott. Még látta a feléje magasodó, hideg fényben derengő alakot, majd minden elsötétült a számára. Így történt, hogy a hobbitok egy bucka manó fogságába estek, ki nem épp barátságos vendéglátó. Mind a négyen egy nyirkos üregben feküdtek, miben hol csontokra, hol pedig kincsekre és fegyverekre vetült az acélos, halott fény. Valahonnan a hátuk mögül vékony hang mormolt ráolvasást, és egy vézna kéz nyúlt ki a sötétből, kúrta kardot szorongatva. A kard egyre csak közeledett Samu felé, s ha Frodó nem lép közbe, és nem vágja le a manó kezét, akkor könnyen lehet, hogy nem együtt folytatják útjukat. Frodó érezte, hogy társai jóformán kővé dermedtek, úgy fekszenek a hideg földön, akár a holtak, kik örök álomra hajtották fejüket. A hobbit utolsó mentsvárát Toma gazda dala jelentette, mi erőtlenül csengett ajkain.

Hej, Toma, fuss ide, hagyd el az erdőt,

domb tetejét, a folyót, a tekergőt!

Várhat a tűzhely, a fűzfa- vityilló:

bajba jutottunk, Bomba-de-dilló!

Hangja egyre erőteljesebben zengett, betöltve a dermesztő üreget, és nem telt belé sok idő, válasz is jött rá.

Bombadilló Toma, vidámság komája,

hupi a zekéje, sárga a csizmája.

Toma itt a gazda, nem fogod igába:

erősebb a dala, sebesebb a lába,

Odakintről kövek gördülése és ropogása szűrődött be tompán, majd Bombadil elgörgette a köveket, és az aprónépeket egyszeriben elárasztotta a melengető fény. Az üreg végében ajtóforma nyílás tárult a hobbitok lába előtt, miben Toma feje bukkant fel. Ismét dalba kezdett, s dalnak végeztével robajlás- morajlás hallatszott, és az üreg hátulja beomlott. Segített kivinni Frodónak a barátait, kik ahogy érte őket a nap melege, ébredezni kezdtek. Bombadil még utoljára ellátta őket útravalóval, és a buckából kihozott egy- egy levélforma tőrt is a számukra.

- Nem is kell hosszabb kard, kiskomáim. Jól szolgál az éles penge, ez kiváltképp. Nyugathoni emberek munkája, kik a Sötét Úr ellenségei voltak. Ma már kevesen emlékeznek rájuk - hangja dünnyögéssé csökevényesedett, és nagy részét már a hobbitok nem is érették. Ám valamiféle látomás derengett előttük, fényes kardú, szálas emberekről, kik diadalmasan vonulnak zászlaik alatt. Azután a pillanatnyi látomás elhalványult, és eljött az indulás ideje. Toma egy jó darabig kísérte őket, megkerülték a dombokat, és ismét az Út mellé értek. Bombadil itt állt meg, és intett búcsút, hiszen az ő földje eddig ért.

- Kiskomáim, figyeljetek a jó Tomára. Négy mérfölddel arrébb terül el Brí, hol szíves fogadtatásban van része a megyei népnek. Térjetek be bátran a Pajkos Póniba, a helyi legjobb fogadóba. Ott keressétek a derék Papsajt Ászokat, nála megszállhattok éjszakára. Legyetek bátrak, és óvatosak! Jókedvetek és szerencsétek sose hagyjon el, tartson ki utatok végéig! Mert ez a kettő az, mi igazán elkér a mostani, borús időkben. - Azzal szökdécselve megfordult, levegőbe hajította madártollas süvegét, majd hupi zekéjét és sárga csizmáját is elnyelte az alkonyi fényben fürdő dombok sokasága.

Sárga csizma dobog, fütty száll.

Borbuggyan partján móló áll.

Ezüst és fekete árnyak,

űzik csak a külvilágnak.

- Ha nincs Frodó úr ellenére, akkor evés után elfuvaroznám a társaságot a révhez - ajánlotta Zsizsik gazda, és leült az asztalfőre. Inkább volt a lakoma estebéd, mintsem vacsora. A három hobbit a dőlőúton haladván botlott bele az öreg tanyájába, és mivel régről ismerték egymást, nem is volt kérdés, hogy betérnek. Sajnos azonban nem ők voltak az egyetlenek, kik az úton jártak, keltek. Az öreg gazdához fura alakok kopogtattak ugyanazon a napon, és valami Zsákos felől érdeklődtek. Kétségkívül baljós előjel, hogy Frodó is épp aznap tévedt be hozzá. Mindezt félretéve azonban a hangulat kifogástalan volt, az asztal roskadozott a finom falatoktól. A korai vacsora után, mind a négyen szekérre ültek, és elindultak a borbuggyani révhez. Sötét, csillagtalan est zárta magába a rozogán döcögő szekeret, és nyelte el a lovak patáinak klappogását. Zsizsik nem gyújtott lámpást, nem akart feltűnést. Csend telepedett rájuk, Samu már bóbiskolt. Ám Frodó éberen, feszülten figyelte a sötétet, attól tartva, hogy követik őket. Ködkígyók kúsztak csíkokként a fák között, ezzel még tovább szűkítve, az amúgy is gyér láthatárt. Nem sokkal a rév előtt találkoztak Trufával, ki póniháton jött eléjük. A mólóhoz érvén Zsizsik gazda búcsút intett, és még Frodó kezébe nyomott egy nagy kosár gombát, ami köztudottan a hobbitok egyik kedvenc csemegéjének számított. Az öreg meggyújtotta a két kocsilámpást, majd lassan őt is elnyelte a ködös éjszaka. Trufa felvezette a póniját a lapos kompra, majd mindannyian felszálltak. A Borbuggyan a maga méltóságteljes csendével hömpölygött mellettük, a túlpart pedig az éj lepedőjébe burkolta magát. Hamar átértek, és nem is kellett sokat sétálniuk Frodó töbörlyuki házáig. Samu, amikor leszálltak a kompról, visszanézett. A révet szegélyező, fehérre meszelt oszlopokra akasztott lámpások fényei jelentéktelen pontokká zsugorodtak. Samu nehéz szívvel vette tudomásul, hogy azok az utolsó fények, mik az otthonára emlékeztetik, s most éppen hátat fordítani készül nekik. Ugyanis négyük közül ő volt az egyetlen, ki még sohasem járt a túlparton.

- Nézze csak Frodó, úr! - mondta belehunyorítva a sötétségbe. Frodóval együtt a társaság valamennyi tagja átnézett a túl oldalra.

- Ez meg mi a csuda? - kérdezte Trufa, amint meglátta a túlparton a víz felé görnyedő, fekete alakot.

- A mi nyomunk keresője - válaszolt egy rövid tétovázás után Frodó. - Kérlek, ne kérdezz semmit. De minél előbb gyerünk innen. - Alighogy kimondta, megfordulni nem volt ideje. A lovastól távol, de még bőven benne a láthatárban, az erdőből egy holdezüsten derengő ló ügetett elő. Hátán ugyan ült valaki, de a hobbitok közül senki sem tudta kivenni a vonásait. A ló hangtalanul ágaskodott fel, és lovasa kezében akár a szikra, úgy pattant ki kardja, mi fehér tűzként csapott fel az éjszakában. A fekete lovas összerezzent, majd felugrott hátasára. Az ezüst ló vágtázva indult meg feléje, s megkezdődött a hajsza, amiből a hobbitok csak egy kis darabot láttak. Hamarosan mindkét lovas eltűnt a fák és a köd láthatatlan fátyla mögött.

- Ne kérdezzek semmit, igaz? - nézett Frodóra Trufa.

- Ne - Frodó hátat fordított a révnek, majd elindult az ösvényen, mi felfelé vitt a partról. Nem kellett sokat sétálniuk, és elérték az otthonos, töbörlyuki házikót, minek kandallójába már javában pattogott a tűz. Fredegár és Pufi, kik régi ismerősnek számítottak, már berendezték a házat, és mindent előkészítettek az utazók fogadására. Fürdőt vettek, majd mindnyájan asztalhoz ültek és elővették azt a nagy kosár gombát, amit Zsizsikné ajándékozott nekik. Már a vacsora közben is ették Frodót a gondolatok, mik egyre csak sürgették a tovább indulást. Na de a barátainak hogy mondja el?

- No - mondta végül, és hátradőlt. - Nem titkolózhatok tovább. - Minden baráti szem rászegeződött. - Csak nem is tudom, hogy kezdjek hozzá - sütötte le szemeit.

- Talán megkönnyíthetem a dolgod, ha én kezdem - mondta Trufa. - ha előbb én regélem el egy részét.

- Ezt hogy érted? - nézett rá riadtan Frodó.

- Sehogy, kedves barátom - mosolyodott el a hobbit. - Csak úgy gondoltuk a többiekkel, ideje elmondanunk, hogy nem voltál elég ügyes ahhoz, hogy átejts bennünket. - Frodó csak bámult maga elé, szólni nem tudott.

- Drága hobbitom - vette át a szót Pippin. Kutya legyek, ha nem voltak túl átlátszóak azok a bizalmas beszélgetések Gandalffal. No meg az, hogy eladtad Zsáklakot Tarisznyádiéknak.

- Egek! - temette kezeibe arcát Frodó. - Mit szólna most ehhez Gandalf? Már az egész Megye tud mindenről?

- Ugyan, ugyan! - nyugtatta Trufa. - Emiatt ne aggódj. Előbb- utóbb nem kizárt, hogy kiderül, de most csak mi, az összeesküvés szövői tudunk róla. Barátom, régóta ismerünk ahhoz, hogy kitaláljuk, mi jár a fejedben. Tavasz óta figyelünk, nem lehet olyan könnyen megszökni előlünk!

- Drága barátaim, nagyon meghatódtam - mondta Frodó. - De kérlek titeket, ne nehezítsétek meg a dolgom. El kell mennem, és ti nem jöhettek. Fogalmatok sincs, hogy milyen veszélyek koslatnak a nyomunkban, vagy akár előttünk is.

- Ó, dehogy nincs! - csapta össze a tenyerét Trufa, és egy újabb részletét leplezte le az összeesküvésnek. Mindannyian azok közül, kik ott ültek, tudtak a Gyűrűről, és annak veszélyéről, ahogy a Fekete Lovasok fenyegetéséről is. Végül Frodó is beadta a derekát, és beleegyezett, hogy barátaival együtt folytassa az utat. Közösen eldöntötték, hogy holnap napkeltekor elindulnak az Öregerdő irányába, annak érdekében, hogy minél előbb eljussanak Völgyzugolyba.

Másnap kora hajnalban indultak, még a fű is harmatos volt a talpuk alatt. Felpakolták a pónijaikra a cokómókjaikat, majd útjukat a Nagy Kerítés irányba vették. Furcsa mesék keringtek az Öreg erdőről a Megyében. Egyesek azt beszélték, hogy az ottani, vénséges vén fák mozognak. Mi több, az egész erdő él és lélegzik, mellékesen nem is szívesen fogad látogatót. A hobbitok mégis kénytelenek voltak maguk mögött hagyni az alagútkaput, és átlovagolni a horpadáson. Innen egy alig kivehető ösvény vezetett az Erdőhöz, de amint beért a fák alá, elenyészett. Ahogy visszanéztek, a Nagy Kerítés sötét csíkként ásított a távolban, és előttük egyre sűrűsödött az erdő. A fák magasra nyúltak, vézna ágaik hosszúak és olyanok voltak, akár öreg és csontos kezek, mik az életadó esőéért nyújtózkodnak. Törzseik helyenként korhadtak, mohásak már az idő patakjának vizétől. A terep meredeken emelkedett, és az átjutást a fák is nehezítették. Mintha csak szánt szándékkal állnák el a hobbitok útját. Valamennyiükön erőt vett a szorongás, és alig várták, hogy végre elérjék a Máglya- tisztást. A tisztás után, hol az apró népség erőt gyűjtött, és sütkérezett a régóta vágyott verőfényben, újabb domb következett. A tetejéről messzire elláttak, bár a levegő még mindig ködfoszlányokkal telten kígyózott körülöttük. Párafelhők emelkedtek fel az erdőből, akár a füst. Hamarosan, a dombról lejővén elérték a Fűztekeres folyót, amely sebesen szaladt tova egy mély völgyben, míg el nem enyészett a déli messzeségben. Hosszasan mentek, bukdácsoltak a mélyedésekben, emelkedőkre hágtak és mindenekelőtt követték a kanyargós ösvényt. Mégis, egy idő után kezdték úgy érezni, hogy az Erdő szíve felé haladnak, nem pedig kifelé belőle. Már este felé járt az idő, amikor egy minden addiginál mélyebb horpadásba ereszkedtek le. Itt kénytelenek voltak beismerni, hogy eltévedtek. Megálltak egy időre, és Trufa ment előre felderítőnek. Egy új ösvény hírével tért vissza barátaihoz, így jobb ötlet híján arra mentek. Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy a Fűztekercses melyik pontján is járhatnak. A magas fű egy idő után zsombékos, ingatag talajra váltott, mit helyenként csillogó vizű erek kereszteztek. Az ösvényük, mi siklóként kanyargott tova, mindig megtalálta a szilárd talajt, min az ember ( bocsánat, hobbit) nyugodt szívvel megvethette a lábát. Nem keveset mentek, és a hobbitok kezdtek kimelegedni. Az ösvény felé lassanként szürke ágak nyúltak be, és mindegyik utazóra hirtelen álmosság jött. Leheveredtek egy öreg, ősz fűzfa alá, minek ágait csendesen mozgatta a langyos szél. Felnéztek a felettük ringó, a napfényben sziporkázó ágakra, mik mintha csak altató dalt énekeltek volna a széllel. Frodó küzdött az álommal, valahogy nem tetszett neki, hogy ilyenkor aludjék, ezért lement a folyóhoz. Őt nem sokkal később követte Samu, ki épphogy csak ki tudta húzni a vízből, mibe egy komisz ág taszította. Visszasiettek a fához, és körül járták. Ekkor fedezték fel, hogy Trufát csapdába ejtette a fűz, s Pippinnek nyoma veszett. Tüzet gyújtottak, dörömböltek, ordibálták a fűznek, ám az csak még erősebben szorította barátaikat. Egyszerre csak tompa hangok hallatszódtak az ösvény felől.

Hej hó, halihó, no de villa meg olló!

Bumsztara, lallala, fűzfavigyilló!

Toma koma, hej, Toma, Bomba-de-dilló!

Frodó és Samu pisszenni sem mert, az ének egyre közeledett. A magas fűben úgy látták, mintha valaki szökdécselve és táncolva közeledne. A nádszálak között fel- fel bukkant egy cilinderforma kalap, miben egy hosszú, kék madártoll ékeskedett. Még egy ugrás, még egy szökkenés és a kanyarban feltűnt a gazdája is. Nem volt magas, de nem is épp alacsony, nem tartozott a Nagyok népéhez és a hobbitokéhoz sem. Sárga csizmájában vidáman szökdécselt, kezében pedig egy nagy csokor fehér vízililiomot tartott. Szakálla hosszú és barna, kabátja pedig élénk kék, arca csupa vidámság.

- Segítség! - Szaladtak elé egyből a hobbitok.

- Hohó! Mi az, kiskomáim? Hol szorít a cipő? Mondjátok meg bátran az öreg Tomának. Úgy bizony, Bombadil Tomának.

- A barátainkat elnyelte a fűzfa - mutogatott Samu hevesen a szürke törzsű fűz felé.

- Nocsak, az öreg Fűzfa- apó? Ennyi lenne? - tette le kezéből finoman a liliomokat. - Várjátok barátaim, mindjárt segítek én rajtatok - Azzal odasétált a fűzfához, majd a gyökereihez hajolt, és egészen halk dúdolásba kezdett. A hobbitok a dal szövegét nem értették, de úgy tetszett, hatásosnak bizonyult.

- Ereszd ki őket Fűzfa- apó! Nem is lenne szabad ébren lenned! Egyél földet, igyál vizet és aludj! Én mondom ezt neked, Bombadil Toma! - Ebben a pillanatban recsegés- ropogás hallatszott. Először Trufa szabadult ki a gyökerek közül, majd egy megnyílt repedésen át Pippin ugrott ki.

- Hálásan köszönjük! - mondták egymás után.

- Ugyan kiskomáim, semmiség. No de most gyertek csak velem, itt van a házam nem messzi. Terített asztal vár, mézzel, tejszínnel és kaláccsal. Mindenféle kérdést, majd vacsora közben feltehettek, ráérünk addig - felkapta a földről a liliomcsokrát, majd szökdécselve elindult az ösvényen. A hobbitok megrökönyödtek a meglepetéstől, de követték a vidám fickót, ki valóban a házáig vezette őket. Kiértek az erdő sűrűjéből, s az ösvényről visszatekintve már csak a lombok sötétjét látták. Kanyarogva kúszott fel egy dombocskára, minek egy távoli lejtőjén meleg fényű ablakok kacsingattak feléjük a szürke alkonyban. Aztán, ahogy közelebb értek, meglátták a nyitott ajtót, és a rajta hívogatón kiáramló fényességet.