Tűz emészti a pusztát, hegyekben fúj a szél

Erdőben dal hangzik, sötéten jő a tél

Hűvös a tavasz, halvány már a pirkadat

Az idő oly közel, mikor a fény ostromolja az árnyakat.

Sok víz lefolyt az Anduinon, míg mi a Harmadkor 2995. évéhez érkeztünk. Középföldén az élet ment tovább, s volt ki született, volt ki a porba hullt. 2968-ban Arda egy eldugott szögében, melyet az ott élők Megyeként emlegetnek megszületett Zsákos Frodó, s még nem is sejtette milyen sors vár rá az élet nagy útján. Suhatag felvirágzott, és immár 2977-ben Bard fia Balin lett a királya. Aragorn és Arwen szerelme kiállni látszott és látszik még most is az idők és a halandóság próbáját, Tinwerín áldásával kettőezer- kilencszáznyolcvanban a Cerin Amroth dombján eljegyezték egymást. Ám a sötétségben továbbra is ott mozgolódott Gollam, ki szövetséget kötött a Banyapókkal. Az elkövetkezendő években Rohan új királyt köszönthetett Thengel fiát, Théodent. Az ifjú Éol fi bölcsen kormányozta Lovasvéget, és csarnokaiba nem köszöntött bánat. Uralkodása idején többször kérte a Hajnal hozó tanácsát, így Rohant egy ideig még elkerülte Mordor növekvő árnya. A Fehér Város kettőezer- kilencszáznyolcvannégyben új helytartót kapott II. Denethor személyében, ki két igen daliás ifjúval büszkélkedhetett. Elen Alcarain is eme év tavaszán lépte át álruha nélkül Minas Tirith kapuját, hivatott volt köszönteni Gondor új helytartóját. Úgy beszélik látogatásakor Osgiliathra is fényesség köszöntött, és a Fehér Városra szebb nap virradt. Denethor mégis gyanakodva szemlélte azt, ki elmondása szerint Nyugatról jött, segítségül Iluvatar Gyermekeinek. Boszorkánynak kiáltotta, és elutasította segítségét. Hisz' az ő fülébe is bőven jutott azokból a mondákból melyek Alcarainról keringtek Ardán. És az sem győzte meg, hogy Lovasvégben tisztelet és jó hír övezte a nőt. Az emberben természeténél fogva lakozik egy ellenszenv a nála hatalmasabb erők iránt, talán ezért nem is kedvelte meg se a mágusokat se Arda Őrét. Tinwerín, mikor a helytartói trón előtt állt nem hajolt meg, de még fejet se hajtott. S miután az elutasító szavakat kapta, így szólt:

"- Én jobb kezet nyújtottam Ecthelion fia Denethor, mégis te ellökted magadtól és városodtól egyaránt. A Sötét Úr bal kezét fogja nyújtani, de az szörnyűbben söpri majd el városodat mint legsötétebb álmaidban gondolnád." - Levegő is megfagyott a teremben, szó is elállt. Csupán Tinwerín elvonuló léptei vertek könnyű zajt, és szavai még sokáig visszhangoztak a csarnokban. Miután átlépte a kapukat az eddig déli verőfény elé visszatértek a szürke fellegek, és Osgiliathba visszakúszott a bút és nyomasztó álmot hozó keleti szél. A vala úrnő mégsem tervezte sorsukra hagyni az embereket, egyé kellet kovácsolnia erőiket mielőtt még leszáll a sötét. Ő maga is tudta, hogy az idő vasmarka egyre jobban szorongatja Középföldét. Az ősz és a tél egyre aggasztóbb lett, és még a tavasz, a nyár is volt, hogy hideg szeleket és vészterhes napokat hozott. Arda szegleteiben egyre jobban ott mocorgott a sötét és az árny keze, mely minél inkább feléjük nyújtózott. Az erdők, a mezők, a folyók és a hegyek is egy egyre erősebb homályról suttogtak. És Tinwerín minden ténykedése, cselekedete ellenére ez a suttogás erősödött. Egyre többször járt a Megye határán és megkérte Aragornt, hogy kószáival tartsák szemmel a határait. Érezte, hogy ezekben a hobbitokban lakozik az a hatalmas erő mely elhozhatja Középfölde új hajnalát. Ő maga pedig igyekezett egész Ardát és a rajta folyó eseményeket figyelemmel kísérni, és ha kell megelőzni a bajt. Szövetségeseket keresett és azon munkálkodott, hogy újra egyesítse az emberek nemzetségét. Kettőezer- kilencszázötvenöt nyarán, mikor már az ősz szelei lengték át a völgyeket, és mikor már a levelek bíbor színekbe öltöztek ellátogatott a Faragornba. Álmaiban sokszor járt már az erdőben és ezek egyre inkább azt tanácsolták neki, személyesen is keresse fel a rengeteget. Átkelve az Anduinon egy hűvös rózsapíron megpillantotta maga előtt a Faragorn hatalmas fáit. Az erdő mögött ott sötétlettek a Köd hegység irdatlan csúcsai, melyek sejtelmesen a hajnali fellegekbe burkolóztak. Tinwerín a Limjódot követve belépett az ősi erdőbe, melynek fái között épp hogy át derengett a hajnali fény. Az emberek tartottak ettől az erdőtől, így egy lélek sem tévedt erre. A lombok közül elszórtan hallatszott madárdal az egész erdő a pirkadat csendjébe burkolózott. Arnir patái alatt az avar halkan zörrent, léptei beleolvadtak az erdő halk muzsikájába. Ősi volt ez a rengeteg, talán ezért is rettegtek tőle a halandók. Még Yavanna keze munkáját őrizte, lakoztak benne olyan lények kik még látták Arda tavaszát. Tinwerín halk dúdolásba, majd quenya nyelvű énekbe kezdett, melyet még Kementáritól tanult. Az erdő legbelsőbb zugában, hol lassan már a hegyek gyökerei nyújtóztak, megállt. Leszállva lováról, sétálva folytatta a dalt ami édesen visszhangozva szaladt tova az erdőségben. Egyszeriben lassított egy ősöreg bükkös előtt, melynek koronája úgy tetszett, az égig ér. Szemét ráemelte, majd mintha csak neki intézte volna szavait hozzá fordult, és úgy énekelt tovább. A fa egy pár sor után megrázta ágait, és dörmögött egyet.

- Burárum! - nyitotta ki borostyán szín szemeit az ent. - Ki szól ily' nemes nyelven ébresztő szavakat?

- Légy üdvözölve Faragorn, Elen Alcarain vagyok - mosolyodott el Tinwerín, levéve csuklyáját.

- Ó! - hökkent meg Szilszkáll. - Úgy hát szemem nem csal - hajtotta meg ágas- bogas fejét.

- Röstellem, hogy megzavartam álmod, Fák pásztora, de Középfölde egykoron fényes napjai elmúltak. Nincs már nyugalom a vidékeken, és szívem sem lel megnyugvást egyetlen völgyben vagy hegyen sem.

- Ne szabadkozz Csillagok lánya, megtiszteltetés jöttöd és éneked úgy hiszem egy időre eloszlatta felőlünk a komor fellegeket - mondta lassan, ráérősen az ent. Majd megmozgatva hatalmas törzsre emlékeztető lábait, kilépett a földből. Megrezegtette leveleit, és körbe tekintett az erdőn. Mélyet szippantott a levegőből, és megropogtatta ágait.

- Burárum - dörmögte. - de megváltozott itt minden.

- Valóban sok ezer éve már, hogy álomba szenderültél. Az évek számodra gyorsan folynak, és félek számunkra még gyorsabban. - Tinwerín felült lovára, majd lassú komótos, sétára indultak az erdőben. Szilszakáll léptei öblösek voltak, Arnirnak szednie kellett a lábát, hogy lépést tartson vele.

- Soká voltak már azok a napok, mikor Fenségesek jártak e földön. Soká volt már az az éj, mikor te Úrnőm az égen világítottál. Most mégis itt vagy, és egy egyszerű, mezei entel vitatod az élet dolgait.

- Soká voltak - helyeselt a vala. - Soká voltak azok az idők is, mikor még Sauron árnya nem vetült e földekre.

- Sauron - ízlelgette a szavakat Szilszakáll. - Sauron, Melkor kutyája. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Úrnőm, ezt az erdőt is sötét gondolatok szövik. Mégis mit kívánsz?

- Középföldén éltek ent uram, és Középföldére hamarosan beköszönt az egyik legsötétebb éj. Nem kívánok mást, csak hogy ekkor az entekre is tekintsen le a Hold. Ez bár még távoli, és én sem tudom pontosan mikor jön el, de súlya már most is nyomja a vállunkat. És ez az évek előrehaladtával egyre nehezebb lesz. Faragorn, Fák pásztora régen jársz e világon, sok mindennek tanúja voltál és nem kétlem bölcsen fogsz cselekedni mikor eljön az idő.

- Tinwerín Úrnő - sóhajtott fel az ent. - Sokszor fog még addig felkelni a Nap, és sokszor fog lenyugodni a Hold. Ne légy te se hamari, én sem és ent társaim sem leszünk azok. - Ezzel zárták beszélgetésüket, és hamarosan elváltak útjaik az erdő déli peremén. Tinwerín egy messzi dombról még vissza nézett a távolban sötétlő Faragornra, majd megfordítva lovát, útját a Barnaföldek felé vette volna, ám nem is olyan messze láng oszlopra lett figyelmes. Egyből felé vágtázott, hiszen jól tudta, azon a tájon kezdődnek Rohan falvai. Mordor erősödésével egyre többször érte támadás a határ menti falvakat, Tinwerín félt, hogy most is ez történt.

Nem telt bele sok, és sajnos félsze beigazolódott. A kis falut lángok emésztették, és orkok nyüzsögtek benne elpusztítva mindent, mi az útjukba kerül. A vala kardja fehéren villant kezében, és ahogy bevágtatott a faluba egyből három orkot küldött a halálba. A fa házak nagy része lángolt, a templomban még kongott a vészre figyelmeztető harang, de tornya hamarosan leomlott. A saras utcákon halott emberek feküdtek még mindig fegyverüket szorongatva. Ám voltak olyanok kik még ellenálltak, és küzdöttek az őket megrohamozó orkokkal. Mégis, a harc eldőlni látszott. Nők sikoltása és gyerekek sírása tette tébolyítóvá a harcot, de hamarosan ezt is elnyelte a fegyverek zaja. Házak dőltek romba, és váltak a lángok martalékává, riadt emberek és állatok próbáltak menekülni a tűz és támadóik elől. Az orkok nem kegyelmeztek nekik, se másnak. Tinwerín kitörve támadói gyűrűjéből tizedelte azokat, ám az egyikük lerántotta lováról. A vala leesve a sárba csak épp hogy meg tudta fogni az ork kurta kardját, majd egy erőteljes rúgással lerúgta magáról. Felállva ismét farkas szemet nézett a férgekkel. Egyszerre négyen rohanták le, a legtöbbel kardja végzett, de volt olyan is melynek szívéből tőre állt ki. Éppen az egyik halottból húzta ki fegyverét, amikor gyerek segélykiáltásokra lett figyelmes. A hangok a háta mögött lévő házból jöttek, melyet már javában nyaldostak a lángok. A vala berúgva a tűzben égő ajtót bejutott az égő lakóházba. Irdatlan hőség és füst fogadta, szinte vakították a lángok. De a gyerek sírás egyre erősödött. A vala átverekedve magát a lángokon, követte a hangokat. Beérve egy tűzben álló szobába észrevette azok gazdáit. Két kislány kuporgott a sarokban, a szüleikért sírva. Alcarain arrébb taszítva az égő bútorokat feléjük sietett. Az egyikük olyan hatéves forma lehetett, a másikuk négy éves. Valószínűleg testvérek voltak, hiszen hasonlítottak egymásra. Az idegen nő láttán még jobban megriadtak és alig engedték, hogy az felvegye őket.

- Csss, semmi baj - csitította őket Tinwerín, majd ölbe véve gyorsan kisietett a házból. Még pont időben, mert ha akár egy percet is várnak, az egész tető rájuk omlott volna. A két lányt felültette Arnirra, és bár fájó szívvel, de elhagyta a falut. Biztonságos terepre érve megálltak, és Míriel lesegítette a két lányt a lóról.

- Mondjátok, mi a nevetek? - kérdezte kedvesen, és útitáskájából egy- egy almát adott a kicsiknek.

- Én Helya vagyok, ő pedig a húgom Eyna - szólalt meg vékony hangon az egyikük.

- Hol van anya és apa? - kérdezte könnyes szemmel a kisebbik.

- Békés helyen - felelte szűkszavúan a nő.

- És te kivagy? Mégis hová viszel minket? Tünde vagy? - szemlélte csodálattal Tinwerín furcsa köpenyét Helya.

- Tinwerín vagyok - mosolyodott el a fehér hajú, és ruhája ujjával megtörölgette a kislány maszatos arcát. - Olyan helyre megyünk, hol nem lakozik bánat és örökké madár dal szól. - Így történt, hogy talán a hosszú évek során először lépett ember Lórien erdeibe. Galadriel és Celeborn nem kicsit lepődött meg, amikor találkoztak velük, és mikor Tinwerín elmesélte mi is történt. A két gyerek még nem is érthette meg, mi történt a szüleikkel, ezért nem is nagyon bolygatták ezt a témát. Amikor már bánatuk tompulni látszott, sikerült megtudni róluk egyet s mást. Anyjuk Lovasvégből származott, ám apjuk dúnadán származású volt. Lothlórien urai engedélyével ott maradhattak az Aranyerdőben. Az évek során Tinwerínnek egyre jobban a szívéhez nőttek, és ez a szeretett kölcsönös volt. Nevelésük viszont korántsem volt könnyű, de minden perc megérte a fáradalmakat. Haldír és Gaeriel is megszerették az apróságokat és ők is kivették a részüket a neveltetésükből. Lórien fái nem ismerték a homályt, hála Galadriel gyűrűjének, mégis Tinwerín nem hagyhatta figyelmen kívül azt, hogy a sötét fellegek megsűrűsödtek Arda egén.