Felhős csúcsok hozzák hírét

Kürt zendül,  de messzi még

a fényesen izzó  nap

mikor  rózsás a pirkadat.

- Ez a hely, lenyűgöző - forgatta körbe a fejét Helya. - Ám érkezésünk óta csak még inkább erősödik bennem az a megmagyarázhatatlan érzés anyánkkal kapcsolatban - szemével a fehérbe öltözött Tinwerínt követte, amint a napfényben fürdő tornác felé haladt, hol Elrond már várta.

- Tudod, nővérkém úgy érzem, sokkal de sokkal több minden vár itt ránk, mint ahogy azt legelőször gondoltuk. Ne kérdezd, hogy is merek ilyen merész kijelentést tenni, mert magam sem tudom - Elya elhúzta a száját, majd motyogva folytatta. - Nem elég a zöld, ez itt lehetne egy kicsit halványabb.

- Kinek festesz? Jóformán amióta itt vagyunk, ezen dolgozol.

- Haldír bácsinak és Gaeriel néninek. Azt szeretném, hogy ők is lássák azt, amit mi - mosolyodott el a fürtöske, és újabb vonásokkal gazdagította a tájképét. Épp újabb színt vitt volna fel, amikor hirtelen meglökték könyökét. Az ecset megcsúszott a vásznon egy széles zöld csíkot hagyva maga után, a paletta megannyi színével együtt pedig a földön landolt. Elldan viszont vissza sem nézve sietett tova testvérével, csakhogy Elya csípősen utánuk szólt.

- Legalább egy bocsánatkérést elvárna az ember!

- Jó, rendben, bocsánat - vetette oda Elldan, hátra sem fordulva.

- Bárdolatlan tünde ficsúr - mormogta Helya, mire a két férfi egyszerre fordult meg. Elya a száját húzva hajolt le a színekben úszó palettájáért, és kezdte összeszedni ecseteit.

- Bárdolatlan az, ki így szól egy rangban feljebb állóhoz - válaszolt Elrohir.

- Őszinte leszek veled, ó nemes uram, annyira méltatom a rangodat, mint te a húgomtól való bocsánatkérést - Helya résnyire húzta szemeit, majd egy lenéző pillantás után segített testvérének a holmija összeszedésében. Elldan megmakacsolva magát, felkapta a lába elé gurult ecsetet, majd odanyújtotta Elyának.

- Én meg veled leszek őszinte, sajnálom. Így már megfelel?

- Bátyám, nem érünk rá! - türelmetlenkedett öccse.

- Hová siettek ennyire, hogy még egy elnézés kérés is számotokra sok idő? - kérdezte Helya.

- Az is túl sok idő, hogy ezt ecseteljük - mondta Elrohir és már húzta is volna maga után testvérét.

- Annyit tán csak érdemlek, hogy tudjam miért is rondítottatok bele a festményembe - mutatott a zöld vonallal keresztbe szőtt képre a fiatalabbik lány.

- Oh, hogy az egy festmény... - köhintett egy kevés gúnnyal Elldan. Elya szemöldöke pillanatok alatt szalad össze, majd a kezében lévő festékes ecsetét egy pillanat alatt húzta végig a tünde arcán. Elldan kiköpte a szájába került festéket, majd szemeiről is letörölte.

- Még hogy én a bárdolatlan... - zsörtölődött.

- Így már te is festesz valahogy - rakta csípőre a kezét a fürtöske. Helya egy elfojtott kacaj után ismét megkérdezte.

- Nos, hova igyekeztek?

- A tornác alá - válaszolt tömören Elrohir.

- Az alá, ahol anyánk is tanácskozik? Mégis miért? - tette le kezéből a párkányra a festő készletét Elya.

- Az már legyen a mi dolgunk - fordult ismét meg Elldan. - Most ha megbocsájtotok...

- Nem bocsájtunk meg semmit, mi is megyünk. Ha anyánk is benne van a dologban, ugyanannyi jogunk van ott lenni, mint nektek - fonta karba kezeit Helya. A két tünde egymásra nézett, és egy sóhajtás után beadták derekukat.

- Még meggondolhatjátok magatokat - ajánlotta fel Elrohir, megállva a lépcsőkön.

- Mégis miért tennénk ilyet? - értetlenkedett Helya. - Ne akarj lebeszélni.

- Lehet, hogy nem a legjobb ötlet kifürkészni olyan dolgokat, melyek szántszándékkal lappanganak a sötétben. Mégis, ez a ti döntésetek - nyitotta szét a tornác falánál virágzó rózsabokrot a tünde, mely mögött egy vakablak rejtőzött, mi ideális volt mindennemű hallgatózásra. Hamarosan egészen világossá vált a lányok számára is, hogy miért is igyekezett ennyire a két fiú. Tisztán hallottak minden szót, ami a fenti beszélgetésben elhangzott. Lélegzet visszafojtva füleltek, amint felmenőik az Egyről, valami régi regéről, a Legifjabb Szentségesről és a Végzet Hegyéről társalognak. Maguk sem tudták mennyi ideig gubbasztottak a bokrok takarásában, mire Tinwerín búcsút vett Elrondtól. A két lány megrökönyödve támaszkodott a kőfalnak, mindkettejük fejében ugyanazok a mondatok visszhangoztak. "Azt a regét nem hallották még, mi a Legifjabb Szentségesről íródott, igaz? Amíg az árnyék súlya telepszik ránk, addig nem is fogják."

- Helya, félek igazunk volt - suttogta elhaló hangon Elya, és egyre csak maga elé meredt.

- Most már nincs visszaút, húgocskám. El akarom olvasni azt a regét és gondolom te is.

- Látjátok, mi előre szóltunk - mondta Elrohir, amikor már kimásztak a bokrok közül. - De ti makacskodtatok, és tessék! Itt az eredménye.

- Ó ebbe csak ne szólj bele. Hálásak vagyunk amiért segítettetek, de innentől ez a mi dolgunk - mondta Helya miközben lesöpörte ruhájáról a földet.

- Szerintem viszont igenis beleszólhatnának - csillant fel a húga szeme. - Hiszen ők itt születtek, valószínűleg jártasabbak az itteni könyvek és tekercsek halmaiban, mint mi.

- A nővérednek igaza van, innentől mi is mennénk a saját dolgunkra. Sok sikert a kereséshez - Elldan a testvérével elindult lefelé a lépcsőkön, arra, amerről jöttek.

- Hé! - futott utánuk Elya. - Nem úgy van az. Másfél napi munkámat tetted tönkre, nem is beszélve a szemtelen viselkedésedről. Ha azt hiszed, kíváncsiságod kendőzetlen maradt a rege irányába, akkor tévedsz, látszik a szemedben, tünde uram - fúrta tekintetét a nagyobbik fiú mogyoró szín szemeibe. Elldan csak elhúzta a száját és elfordította az arcát.

- Legyen hát.

***

Súlyos lég ült meg a fák között. Tele volt párával, de a megfoghatatlan félelem csak még terhesebbé tette. A talaj nem volt más, csak egy hatalmas sártenger tele gyökerekkel, bomló levelekkel és ki tudja még mivel, mi a fekete föld alatt feküdt. Itt nem volt eső utáni üde illat, itt az enyészet szaga lengett körbe valamennyi fát és bokrot. A nap aligha hatolhatott át az egekig törő sűrű lombkoronán, csupán foltjai pislákoltak elszórtan a haldokló avaron. Szél nem volt, mi tova vihette volna ezt az ármányos bélyegzőt, mi megpecsételte az utazók szívét. Legolas felnézett a lombok boltozatára, latolgatta vajon milyen napszakban járhatnak. Dél, esetleg délután? Fene se tudta volna megmondani, itt nem volt se tér se idő. Minden óra napnyi hosszúságúra nyúlt, minden nap egy évszázadnak tűnt. Állatott alig láttak, csupán egy egy fekete élőlényt árnyként suhanni a haldokló, kimondhatatlanul öreg fák között. A lovak patái zaját elnyelte a föld és a hőség is egyre fojtogatóbb lett. A herceg remegő kézzel vette elő a bőrre pingált térképet, ám mintha csak forgott volna vele a világ. Nem tudott fókuszálni, homályosan látta társait, ahogy ők is őt. Keze a nyakában lógó, az inge alatt elrejtett apró láncra tévedt. Tenyerébe fogta, s úgy érezte, a fehéren derengő kövecske megvilágítva szeme előtt az erdőt, elűzi a nyomasztó érzéseket és a sötét árnyakat. Megálljt intett, leszállt lováról és felmászott a mellettük lévő egyik fára. Kidugta fejét a lombok közül és mélyet szippantott a friss levegőből. Még csak délelőtt volt, és hála Erunak nem tévesztettek irányt, az Öregerdei Út felé haladtak.

- Mit láttál fent, barátom? - kérdezte Baran, amikor már ismét úton voltak.

- Jó irányba tartunk, nincs már messzi az út - válaszolt egy félmosoly keretében, majd halkan dúdolni kezdett. Hamarosan a többiek is becsatlakoztak, és az ő szívükről is felszállt a komor felhő. Indulásuk óta tizenkét nap telt el, mire közel kerültek a hőn áhított úthoz. Rájuk sötétedett, de a holdat nem látták. Egy pár katona előre ment, egészen le az útig, hol másnap folytatni akarták az utazásukat. Mégis, aggasztó hírekkel tértek vissza.

- Hercegem - tette tiszteletét a tünde. - Orkok haladnak az úton, könnyű fegyverzettel.

- Mennyien?

- Úgy százötvennél nem többen ha szemem nem csalt meg, uram. Kelet felé igyekeznek, hamarosan ide is elérnek. - A herceg egy pár pillanatig elgondolkozott, majd megszólalt.

- Oltástok el a tüzeket, csomagoljatok össze és igyekezzünk beljebb az úttól, szaporán! - A katona csak némán bólintott, és a kis tábor percek alatt zsongott fel.

- Mikor futamodtunk mi meg az orkok elől? - lépett a szőke mellé felháborodottan Galwor. - Miért nem ütünk rajtuk, amíg nem számítanak rá?

- Azért, mert Deil azt mondta, hogy a Magas hágón kell átkelnünk. És minden bizonnyal Szauron a megfigyelése alatt tartja valamennyi területtel együtt. Ha mi most lemészároljuk ezt a századot, akkor magunkra vonjuk a figyelmét, amihez nekem nincs túl sok kedvem - válaszolt határozottan a férfi. - Feltételezem, neked sem, Galwor. - A testőr lesütötte szemeit, majd egy főhajtás után ő is odébb állt. Nem telt belé egy óra se, az úton fáklyák fénye izzott fel, és léptek dörömbölő zaja hallatszott. Jól látható volt, az orkhorda nem retteg, nincs félni valója semmitől. Tudták, érezték a hátuk mögött a Sötét urat, ahogy azt is, hogy nincs élő ki szembe merne szegülni vele. A tündék a sötét fák árnyékából lesték a vonuló századot, kik tömött sorokban kígyóztak, soha véget nem érő láncot alkotva. Valóban Kelet felé igyekezet, alighanem Erebor vagy a Vasdombok irányába. Ékes példázta volt ez is, hogy Középfölde felbolydult, akár méhkas mit Szauron egy csapással sújtott darabokra.

Nem telt belé egy hét, és a kis menet - gondosan az út mellett haladva - elérte a Régi Gázlót. Innentől már jóval óvatosabban haladtak, mivel az erdő megritkult, és már csak elszórtan volt fellelhető egy- egy fás terület. Átkelvén az Anduinon a Köd hegység vonulatai egyre közelebbinek, egyre fenyegetőbbnek tűntek. Hófödte csúcsai magas felhőköpenybe burkolózva sejlettek fel, akár elérhetetlen istenségek arcai. Az erdőtündék szíve nehéz volt, hiszen maguk mögött hagyták szeretett erdejüket, de eltekintettek dél felé. Tudták, hogy valahol túl a láthatáron ott terül el Lothlórien erdeje, mikről legtöbbjük csak énekeket hallott. Útjuk további részében Deil lovagolt elől a herceggel, hiszen a nő mindnyájuknál jobban ismerte ezeket az utakat. Kitaposott ösvényen haladtak egyre feljebb a dombokon, míg az bele nem veszett a sziklákba. A hágó ösvénye vékonyka volt és porhanyós, kikezdte már az idő. Átkelésük alatt többször is láttak a fejük felett varjakat körözni, pontosan tudták, hogy figyelik őket. Ám csak remélhették, pusztán egyszerű vándoroknak nézik majd társaságukat. Rengeteg mérföld és rengeteg napkelte volt már mögöttük, amikor megpillantották maguk előtt a Brúinen északi forrását. Deil felderült, és a csapatba is újra lelkesedést lehelt a víz üdítő csobogása. Itt megálltak egy időre, újratöltötték vizes tömlőiket, megpihentek. Újult erővel vágtak neki útjuk utolsó szakaszának, mi Imladris rejtett völgyébe vezette őket.

***

Komótosan cammogott le a nap delelőjéről, de sugarai alig vesztettek melegségükből. Az ég makulátlan volt, az almáktól és körtéktől roskadó fák szinte fürödtek a délutáni fényben. A szél langymelege kedvesen szuszogott zöldellő leveleik között, ám hamarosan az ősz sóhaja is megkörnyékezte Imladris völgyét is. Tündék szedték szorgosan kosarukba a pirosra és sárgára érett almát, az élettelin zöldellő körtét, a korai mézédes szilvával karöltve. Szép ének szólt közben hárfa és furulya kísérte dal zengett a gyümölcsösben, és az eldák most mit sem törődtek az elmúlás terhével.

- Kincseim, olyan szótlanok vagytok - mondta Tinwerín, miközben lerakta a fa tövébe az almával megtelt kosarát, majd egy újabb, üreset vett derekára támasztva. - Tán valami bánt?

- Nem, dehogyis - mosolyodott el Helya, beleharapva az imént általa leszakított, pirosan hívogató almába. - Csak, most valahogy jobb hallgatni.

- Kérlek mondjátok, hogy betegek sem vagytok. Mostanság igen korán aludni tértek és csak késő reggel keltek, aggódom értetek. - A két lány hátán egyszerre futott végig a hideglelés, hirtelen egymásra néztek. Pusztán egy pillanatig maradtak csendben, de tekintetük mindent elmondott a másiknak. Mind kettejük szeme ugyanazt sugallta.

- Csak kimerített az út - válaszolt végül Elya. - És Imladrist sem lehet ennyire kevés idő alatt megismerni. - Alcarain elkapta kisebbik lánya szemét, és nyugtalanul vette tudomásul zavart pillantását. Hümmögött egyet, de elhessegette a kételkedő gondolatokat.

- Értem, drágám. Mégis, ha bármi baj lenne, kérlek szóljatok. Mi tagadás, úgy látom akadtak olyanok, kik szívesen körbevezetnek titeket Elrond úr termeibe. - A két lány csak még inkább zavarba jött, ha eddigi feszültségük nem lett volna elég. Inkább nem válaszoltak, csak némán nyúltak újabb és újabb érett gyümölcsökért.

- Kincseim - sóhajtott fel a nevelőanyjuk, majd letéve kosarát elébük lépett. Kissé lehajolt hozzájuk, fejüket finoman felemelte és mindkettejük szemébe nézett. - Tudjátok, hogy bármit elmondhattok, igaz? És remélem azt is, hogy még az életemnél is jobban szeretlek titeket - szólt halk és lágy hangján.

- Hát hogyisne naneth, mi is ennyire, hanem jobban szeretünk téged. Tudjuk, hogy számíthatunk rád - válaszolt egy kissé megszeppenve Elya, és lehunyta szemeit. Képtelen volt tovább állni anyjuk aggódó tekintetét. Képtelen volt tovább nézni azokba a szürke, fénytelen, mégis bűvöltess szemekbe, mik akár két feneketlen kút, néztek vissza rá. Két kút, mely telis-tele van emlékkel, telis-tele van múlttal, minek ő csak töredékét érti. Tinwerín szólásra nyitotta a száját, de a felharsanó kürt belé fojtotta a szót. A gyümölcskertben dolgozók nagy része a hang irányába kapta a fejét, majd pillanatokkal később kíváncsiságuktól hajtva szaladtak az északi kapu felé.

- Ezek a kapuőrök kürtjei, utazók érkeznek - mondta végül, és felegyenesedve ő is észak felé nézett. Bár félbehagyták a beszélgetést, és ők is a többi tündével tartottak, Tinwerín gondolatait a bizonytalanság környékezte meg. Harmadjára, és egyben utoljára csendültek fel a kürtök, mire ők is odaértek. Sikerült megállniuk az egyik felső erkély korlátánál, ahonnan a két lány kíváncsiskodva nyújtóztatta a nyakát. Anyjuk higgadtabban fürkészte az utat, hol hamarosan befordultak a lovasok, élükön Zöldlomb Legolassal. Tinwerín szíve kihagyott egy ütemet és hirtelen megszédült, kénytelen volt a mellette álló oszlopnak támaszkodni. S amilyen gyorsan sietett oda, ugyanolyan gyorsan is tűnt tova.

Brúinen hűs szava csendül

messzi ének szó farkas üvöltéssel vegyül

Szikra pattan szívben és lélekben,

átszelve időt és homályt a messzi légben.

Egy gyermeknek minden új e világon. Rácsodálkozik mindenre, mit először megpillant, még a leghétköznapibb dologra is. Valahogy így érezhette magát Helya és Elya, mikor Loeg Ningloron földjén vágtak keresztül. Egyre csak forgatták fejüket a nyeregben hol a távolban, párába burkolózó hegyeket vizslatva, hol pedig az Anduinig lenyúló földeket fürkészve. Csend aligha ülhetett meg közöttük, Tinwerínt faggatták a vidékekről és minden másról is, amely valamelyest útjukhoz kötődött.

- Most azon a földön járunk, ahol megtámadták Isildurt és kíséretét? - Helya a szemük előtt futó, még egészen fiatal Nőszirom folyóra nézett és követte szemével, ameddig azt hullámozva el nem nyelte az alkonyi fényben fürdő láthatár.

- Nem igazán, az majdhogynem e folyó és az Anduin találkozásánál történt, de az óvatosság sosem árt. Amíg Elrond házának védelmét nem élvezzük, addig Isildurról egy szót se. - Tinwerín egészen a partig lovagolt, hol helyenként füzek lógatták ágaikat a hűs vízbe. Nem sokkal előbb találkozott a két ér ága,  itt még leírt egy szelídebb kanyart, mielőtt megduzzadva a források és patakok vizétől sok kilométerrel lejjebb az Andiunba ömlött volna. A víz viszonylag alacsonyabb volt, de a part meredekebb és kövekkel tarkított. Már a nap lebukott a vonulatok mögé, mikor az utazók megálltak a hegy lábánál elterülő gyér, ártéri erdőségben. Ez volt azon utolsó napok egyike, amikor még Tinwerín is engedélyezett magának pár óra éjszakai pihenést. Figyelme sose lankadhatott, mert most nem csupán az ő élete forgott veszélyben. A folyón való átkelésre egy napra nyugatra fordultak az alig-alig kitaposott erdei ösvényen. Az ösvény lassan emelkedni kezdett, dombokra mászott és egyszer- kétszer sekélyebb völgyekbe ereszkedett. Ahogy egyre haladtak felfelé a csapáson, úgy ritkultak a fák és nőttek a dombok. Útjuk tizedik napján már magas sziklafalak között mentek és az ösvény vékony sziklapárkánnyá csökevényesedett. Keskeny vonalként fénylett az égen a hold sarlója, mikor egy kisebb barlanghoz értek, hol éjszakára meghúzták magukat.

- Ugye nem ez a koboldok tornáca, ahol régen Gaerielel fogságba estetek? - telepedett le Elya a pokrócára, majd húzott egyet a vizes tömlőjéből.

- Ne beszélj ostobaságokat, kincsem. Soha nem vezetnélek titeket a Koboldok királyságának a közelébe se. - Tinwerín egybehordta a megmaradt rőzsét, majd halványan pislákoló tüzet gyújtott.

- De akkor mégis miért figyelsz ilyen feszülten, amióta csak beléptünk a hegyek közé?

- Elya, nem csak a koboldok lehetnek veszélyesek. Sokféle lény él a hegyekben, és maga a hegy sem a legbarátságosabb - telepedett le ő is lányaihoz a tűz melegéhez. - Tudjátok a Köd hegység közel sem volt ilyen még az Óidőkben. Nem, régen sokkal félelmetesebb és magasabb volt, mert ezt a hegyláncot Melkor emelte, hogy megakadályozza Oromét az utazásaiban.

- Nehéz elképzelni másképp a világot - mélázott el Helya, egy darab almát majszolva.

- Pedig a világ régen igen más volt. Mordor helyén tenger hullámzott, az Ered- Luin vonulatai is messzebb nyúltak és Beleriandon terült el Arda egyik legnagyobb erdeje, a Taur-Im- Duinath. De a világ megváltozott, a nap és a hold sem ragyog úgy, mint évezredekkel ezelőtt - elkalandozva nézett bele a tűzbe, és pár pillanatig visszaidézte a régmúlt időket.

- Nem túl vidám történet, így estére - zökkent vissza a jelenbe. - Remélem a ti álmotok boldogabb lesz. - Jó éjszakát kívánt gyerekeinek, majd megkezdte az éjjeli őrségét. Merengett a világ változásain, az idő folyásán, melynek ő maga is részese volt. Akárhányszor ezen gondolkodott, ugyanoda jutott: az idő fájdalmas és az ember legnagyobb ellenfele. Hajnal felé elbóbiskolt ugyan, de mikor már az első napsugarak nyaldosták a csúcsokat, ők is útnak indultak. A párkány helyenként szélesebb lett és egészen meredekre hágott, hol keskenyebben lejtett egy- egy régi vízmosás felé. Föléjük magasodtak a roppant kőfalak és hegyoldalak, büszkén és félelmetesen. Alattuk volt, hogy a mélyben forrás csobogását vélték hallani, ám legtöbbször porhanyós kavicsok koccantak a sötétségben. Most valahogy egyikük szájára sem jött a szó, a hegy nyomasztó aurája rátelepedett mindegyikükre. Csendben haladtak, csak a lovak patáinak tompa klappogása vert enyhe visszhangot a hasadékban. Néhol a szél egészen vadul söpört végig a hegyen, sikoltó morajlása azonban csak még terhesebbé tette útjuk óráit. Már a harmadik éjszakájukat töltötték a hegyen és ismét Tinwerín őrködött éjjel. A két lány igyekezett pihenni valamit, ám Elya mégsem tudott. Sokáig nézte a sziklán üldögélő anyjukat, ki jóformán beolvadt a sötétbe. A hold már az ég közepén járt, mikor erőt vett magán, felállt és letelepedett anyja mellé.

- Tudod - kezdett bele félénken. - amikor az Óidőkről mesélsz, olyan hévvel és szenvedéllyel teszed, hogy akármelyik ember szívében felébreszted a vágyat, hogy lássa azokat a letűnt időket, miket te is.

- Láttam a világ hajnalát, az első napot és félek, az alkonyát is megfogom élni, az utolsó naplementét.

- Ám egyvalamiről sosem szólsz. Milyen érzés egyedül evezni az élet folyóján, ennyi koron és évezreden át? Sosem volt melletted senki? - Elya belebámult a sötétbe, nem nézett a mellette ülőre. - Azt mondtad láttad az első napfelkeltét, de nem volt senki, kivel gyönyörködhettél benne?

- Édeslányom - szólalt meg a nő. Hangja gondtól volt terhes és komor a múlt ködétől. - Nem vagyok egyedül. Itt vagytok ti.

- Te is tudod, hogy nem így értettem. Mi sem voltunk mindig és eljön az az idő, mikor már nem leszünk - füle mögé tűrte szembe lógó, göndör fürtjét majd egy sóhajtás után folytatta. - Ezt még soha nem mondtam neked, de egy időben a nővérem és én is szentül megvoltunk róla győződve, hogy te és Argalad előbb utóbb egybekeltek. Annyira illetettek egymáshoz, akár ág és levél. - Tinwerín hosszas hallgatásba burkolózott, majd egy pillanatig felnézett az égre. 

 - Akár ág és levél - visszhangzott fejében. Lehunyta szemét, de egyre csak képek cikáztak a fejében. Sok- sok zavaros kép és emlék. Szürke felhők takarták zordon foszlányokként az ég kupoláját, majdhogynem korom sötét ereszkedett a tájra.

- Sok mindent nem lát a gyermeki szem, mit a felnőtt igen - felelt végül, egészen halkan és komolyan.

- Már megint rébuszokban beszélsz, mint annyiszor a közel húsz esztendő során. Hadd feleljek hát én is így. Mutasd meg a gyermeknek az újat, hadd lássa, amit eddig eddig csak a felnőtt látott!

- Most is épp azt teszem, emlékezz csak az eddig megtett útra. Mégis, egyenlőre többet nem ígérhetek. Mert amíg a gyermek nem kész arra, hogy lássa, mit a felnőttek, addig felesleges neki mutatni bármit is. - A szél iránya megváltozott, hűvösebb és vészterhesebb lett. A zord, kísértetként derengő fellegek felszakadozni nem akartak, helyükre mindig újabbak futottak. Arnir, ki eddig békésen feküdt, most megmozgatta fülét és félig a tátongó éj felé pillantott.

- Hát segíts, hogy... - Mégis, be sem fejezhette mondatát, Tinwerín macskaként ugrott fel és feszülten a sötétbe burkolt szirtek felé nézett.

- Mi lelt? - lepődött meg Elya, majd ő is elnézett arra, de nem látott mást, csak fekete foltokat. Tinwerín nem válaszolt, mert pillanatokkal később újabb farkas üvöltés zavarta fel az éj csöndjét. Elya összerezzent, testvére pedig álmából felriadva ült fel fekhelyén.

- Alighanem farkaslovasok - a vala hangja halk volt, mégis feszültséggel teli. Oldalán lógó kardját finoman kivonta és megkönnyebbülten látta, hogy pengéje csak épphogy pislákol.

- Messzi vannak - mondta, majd visszalökte a pengét. - Mégis, az éj hátralévő részében ne szunnyadjatok el túlságosan. Nem kizárt, hogy hangjukat csak a szél hozta, de legyünk éberek. - Az éjszaka további részében szerencséjükre nem hallottak több neszt, ám a feszültség nem csökkent a levegőben, még akkor sem, mikor a hajnalhasadtával útra keltek. Újabb és újabb arcokat öltöttek a mellettük hullámzó sziklafalak, és a mélyből forrás csobogás ütötte meg a fülüket. Már majdhogynem delelőre hágott a nap, mikor a sziklapárkány szélesedni kezdett, majd lejtősen kanyargott tovább. A roppant csúcsok lassan, de biztosan egyre alacsonyabbá váltak, sziklafalaik veszítettek meredekségükből. A forrás csobogás egyre erősödött és helyenként ha a mélybe tekintettek, látták a kristálytisztán, de vadul hömpölygő vizet. A forrás vize bőséges patakká duzzadt, és a hegyi ösvény lassan egybeolvadt a medrével.

- Ez itt a Brúinen déli ága - magyarázta Alcarain. - Az a mellékág, mely átfolyik Imladrison is, vagyis ezt követve foglyuk elérni az északi kapuját. - A feléjük magasodó sziklafalak árnyékot vetettek és a patak vize is hűsítette a levegőt. Itt már elmaradoztak a sziklás szirtek, megjelentek a kisebb cserjék és már  több fa is megkapaszkodott a meder oldalán. Dél elmúlt, amikor Tinwerín hirtelen megálljt intett.

- Miért álltunk meg? - kérdezte Helya felzárkózva anyjukhoz.

- Ne beszélj - suttogta a nő. - Valakik figyelnek - intett szemével a mellettük nyújtózó falakra. Kivonta kardját, ám azon csupán a nap sugarai vetültek vissza.

- Bárki légyen is az, ki lépteinket kíséri lépjen elő, ha van mersze mutatkozni a nap fényében s nem csak a fák és sziklák árnyából lesni minket - kiáltott a sziklákra, eltéve pengéjét. Hangja visszhangot verve szaladt tova a szorosban, de rövid időn belül válasz jött rá. Aranyos vértű, tünde férfi ereszkedett le a sziklák közül elsőként, őt követte két másik.

- Le suilannon, Berenil*! - vette le sisakját Glrofindel. - Im meren le adganed, annan le ú- gennin.

- Suilad! - könnyebbül meg a nő, majd leszökkent lováról. - Örül a szívem, hogy titeket sodort utunkba az élet, Aranyhajú Glrofindel. Valóban régen jártam e tájon, de talán tudjátok, nem a békés időkben látogatom uratokat.

- Már régen nem járnak békés idők a vidéken, emléke is csak halványan él. Most mi okból utazol többedmagaddal? - nézett át a vala válla felett a lovon ülő két lányra.

- Beteljesítem egy régi ígéretem - mosolyodott el féloldalasan. Helya és Elya szinte egyszerre szálltak le a nyergükből, majd illedelmesen bemutatkoztak.

- Üdv nektek, én Glrofindel vagyok, ők pedig Elrond úr fiai, Elldan és Elrohir - A két ifjú előrelépett és kezet csókoltak a lányoknak, kik ebbe egészen belepirultak. Miután túlestek a bemutatkozáson, ismét komolyabb dologra terelődött a szó.

- Nem szoktatok ilyen messzire kijárni, most mégis itt vagytok, majdhogynem a Brúinen forrásánál.

- Ahogy mondod, nem szokásunk, de az orkoknak sem szokás ennyire lemerészkedni a hegyekből - mondta némi undorral a hangjában a férfi.

- A múlt éjjel farkasüvöltést hozott a szél, úgy hát nem üres fenyegetés volt.

- Nem, rajta ütöttünk a felderítőkön, kik épp a fennsíkot kémlelték. Az ellenség mozgósítja erőit, a háború itt van a nyakunkon. Ám ne álljunk itt, tartsatok velünk, mi is Imladrisba indulunk - Azzal levezették őket a csapatuk többi tagjához, ott mindannyian nyeregbe szálltak és úgy folytatták az utat. Legelöl Glorfindel lovagolt, mellette Tinwerín, rögtön utánuk pedig Elldan és Elrohir, közrefogva Helyát és Elyát. A szoros sziklái egyre alacsonyabbak lettek, míg végül fennsíkká tömörültek, utat engedvén az üde, széles pataknak, ki elkanyarodva hullámzott a völgy felé. Az alkony tüze felizzott az égen, megvilágítva Völgzugoly rejtett városát.

Négy nap múltán, mikor már kipihenték az út fáradalmait és Helya és Elya is elrendezkedett, Tinwerín felkereste Elrondot. A míves tornác a Tűz csarnoka előtt tekintett méltóságteljesen a messzi nyugat felé, tökéletest kilátást nyújtva a nyári virágzásban és delelőben úszó völgyre.

- Ejtettél már pár szót nevelt gyermekeidről, de koránt sem hittem, hogy egyszer látom is őket - nézett le Elrond az alattuk lévő szintre, hol a két lány üldögélt Elldan és Elrohir társaságában, és Elya éppen tájképet festett.

- Régen ígértem már nekik, hogy egyszer láthatják az Utolsó Meghitt Otthon falait, találkozhatnak a Féltünde Elronddal, és hallhatnak olyan regéket és legendákat, miket kevés ember Középföldén - lágyult meg Tinwerín hangja, mikor ő is a két alakra tekintett.

- Azt a regét nem hallották még, mi a Legifjabb Szentségesről íródott, igaz? - A nő félszemét végigfuttatta a tündén, majd rövid hallgatás után felelt.

- Amíg az árnyék súlya telepszik ránk, addig nem is fogják. Márpedig ez a súly az idővel csak egyre nehezebb lesz. Te is érzed. Pontosan tudod, hogy mi közelít Keletről.

- Már amikor Isildur magához vette a Gyűrűt, akkor tudtuk, hogy eljön a nap. Csak reménykedtünk abban, hogy az Utolsó Szövetség győzelme maradéktalanul eltörölte a gonoszt a földről.

- Elrond, ahogy a fellegek gyűlnek, úgy szólítja a népeket is hangosabban a fenyegetés. A legutóbbi álmaimban követeket láttam, de hogy kik és mi félék, azt nem tudom. Ám valami azt súgja, hamarosan megérkeznek. A világ minden táján mozgásba lendültek Szauron erői, ez már nyílt titok.

- Úgy hiszem, akkor te sem maradsz soká. Elébe mész talán?

- Sejtem, hogy hol az Egy - vette halkra a szavait a nő. Elrond elgondolkozott, majd megszólalt.

- Ha a követek megérkeznek, köztük lehet a Gyűrű birtokosa is. S ha a Gyűrű Völgyzugolyba jön, innen már csak egyetlen választás lehetséges.

- Így van - bólintott Alcarain. - A Gyűrűt bele kell vetni az Oradruin tüzébe. Szauron szeme most Minas Tirithen csüng, az emberek és a szabad népek utolsó mentsvárán. Arra számít, hogy egybegyűjtjük erőinket, és fegyverrel vonulunk ellene.

- Ám arra nem, hogy szándékunkban áll megsemmisíteni egyetlen kincsét. Nem, mert mivel ő maga sem tudja, hol van, azt gondolja, ellenségei sem tudják - vitte tovább a gondolatmenetet a férfi. - Úgy hát mi most váratlanul léphetünk, kezünkben van a meglepetés ereje. Mégis merre indulnál a Gyűrű felkutatására?

- Azt pontosan még én sem tudom. Az éjszaka a legfőbb tanácsosom, hadd üljek hát le vele is. Ahogy viszont mondtad, tünde uram, nem maradok soká. Mert a Gyűrű valahol itt mozog, Eriadorban, de egy olyan helyen, ahol a legkevésbé várnánk.

~~~

*Le suilannon, Berenil!  Im meren le adganed, annan le ú- gennin.- Üdvözöllek, Berenil! Örülök, hogy újra látlak, régóta nem találkoztunk.

Berenil - óvó, védő. (Tinwerín ezen a néven érkezett Ardára)

Oradruin- A Végzet Hegye/ Tűz- hegy.

Loeg Nigloron- Nősziromfölde.

Kétségek közt kanyarodik az út

Gondolat és eszmény mely ezer fele fut

Hith Aiglin havas hegyei nyújtóznak

Kérdés és homály palástjába burkolózva.

Gaeriel az ablakból figyelte, amint Helya és Elya tovatűnnek a város utcáin. Mostanság ért véget a hárfaóra, amely már közel öt éve mindig ugyanabban az időpontban volt. Lothlórienre alkonyat köszöntött meleg fényű, édes nyári alkony. A teler tudta, hogy szíve kedvesének is most kell visszatérnie a határokról. Ám ekkor valahogy mégsem repdesett a gondolattól. Már régóta úgy érzi, valami nyomja párja szívét. Valami, amely súlyosan üli meg a gondolatait már évtizedek óta. Mégsem szól róla, hallgatásba és szűkszavú, csendes válaszokba burkolózik. Pedig az a valami ott lappang némán és terhesen. Régóta közvetlenül esik szó közte és Tinwerín lányai között valamennyi témáról, innen tudja, ők is sejtenek valamit. Kuszák a szálak és jóformán nem vezetnek sehová, ám Alcarain személye kétség kívül bábmestere ezeknek. Egy gondterhelt sóhajjal ellépet az ablakától, majd hárfájához ült. Ujjai finoman pendültek a húrokon, mégis a dallam egyre csak több kételyt súgott fülébe. Nem volt megnyugvása, se szolgálólányai körében, se egymagában. A Hith Aiglin havas csúcsai magukba zárták a napot és Caras Galadhon városában csillagfényű lámpások gyúltak. Haldír is hazaérkezett, már a vacsorát is elköltötték, de Gaeriel szótlan volt. A ház népe visszavonult és ők is hálótermükbe mentek. Haldír lelkesen mesélt a határon történtekről, a királyság rátartozó ügyeiről, miközben párja puha kefével a haját fésülte.

- Mond csak, neked hogy telt a napod? Történt valami, olyan szótlan vagy.

- Tudod, ma is átjött Helya és Elya - kezdett bele egy rövid hallgatás után a nő, és nekilátott kibontani az utolsó fonatott is párja hajából. - Az óráik után beszélgettünk egy keveset. És volt időm elmerengeni magamban. Haldír, érzem, hogy valamit elhallgatsz előlem, már évtizedek óta. Okát nem tudom, de kérlek ne hagyj kételyek között - Haldír megmerevedett, feszült lett és szólni nem bírt. Miért is gondolta, hogy párja vak?

- Kedvesem, az én gondjaim ne nyomasszanak. Főleg ne ilyen vészterhes időkben.

- Ilyet ne mondj még egyszer. A te gondjaid az enyémek, s az enyémek a tieid is. Ezek a mi problémáink, hadd segítsek megoldani. Miért titkolózol előttem? - komorult el a nő hangja, és abbahagyta a fésülést. - Miért nem bízol meg bennem annyira, hogy mindent elmondj. Nekem nincsenek titkaim előtted, hát nem érdemlem ugyanezt?

- Gaeriel, figyelj rám. Jobb ha nem tudsz mindenről, bár én se tudnék. Ez nem ellened van, hanem érted, kérlek értsd meg.

- Már megint rébuszokban beszélsz! - pattant fel az ágyról a teler. - Miért hallgatsz el előlem bármit is?! Mond csak miért nem lépheted át Lórien határait? Miért feszengesz, amikor Tinwerínről kérdezek? Mit hallgatsz el előlem, Haldír? - hangja hangosból már már elcsuklóvá vált, szeme könnyes lett. - Miért nem vagy velem őszinte?

- Gaeriel, kedvesem - állt fel Haldír is, és könnyező párját a karjaiba zárta. - Annyira sajnálom, de hidd el, így a legjobb.

- Mit titkoltok előlünk? - borult sírva a mellkasára. - Miért titkolóztok? Felemésztenek a kételyek...

***

A delelő arany napjának sugarai koszorúzták Lórien lugasát és a langyos szél lengedezett, virágok illatát víve szerte. Üde patak csobogott nem messzi, felette míves kőhíd ívelt. Fáknak ágain virágok és gyümölcsök, helyenként lámpások csüngtek. Nyári nap volt, és valamennyi odatévedő meg sem mondta volna, hogy vészterhes idők járnak. Egy sudár, fehérbe öltözött nő szedett mesés illatú levendulát karján pihenő kosárba, ám a dél csendjébe burkolózva.

- Elya mondta, hogy itt találak - közeledett az ösvény felől egy tünde. - Örülök, hogy épségben viszont látlak. Mikor érkeztél?

- Szép napot neked is, Haldír - sandított a háta mögé Tinwerín, majd egy újabb száll levenduláért hajolt. - Alig kétszer kélt a hold érkezésem óta. Mégis, úgy érzem mondandód sürgős - fordult szembe a férfival és mélyen a szemébe nézett. - Szíved terhes e szép napon, de nem üli meg árnyék, ha csak az nem a hallgatásé.

- Kifárasztott az út, és az elmúlt hetek eseményei tudom. Mégsem tehetem, hogy nem szólok ezekről. A titok, amit rám bíztál, egyre nehezebb - halkult el a szőke.

- Az idő múlásával mindannyiunk számára terhesebbek a múló világ napjai - Sétára indultak a fák között. Csendesen suhantak, akár hallgatag, fehér árnyak az éji ég csillagos vászna előtt.

- Nem tudom, meddig bírom cipelni. Gaeriel is egyre nyugtalanabb, nem is beszélve a lányaidról. Mond, számodra egy csöppet sem nehéz?

- A saját konokságod miatt nehezedik ilyen teher rád. Nem megmondtam, hogy ne kutass származásom után?

- Ez így igaz, de... - A nő felemelte kezét, ezzel hallgatást intve.

- Úgy hát viseld tetted következményének súlyát. A lányaim az én gondom, s addig titkolom előttük, ameddig elérkezettnek nem látom az időt arra, hogy feltárjam. - Lassan, de biztosan felértek a hídra, mely alatt a friss patak futott tova. Ott megálltak egymással szemben, s halkabbra vették szavaikat.

- Mégis meddig, Alcarain? Az örökké valóságig? Ezt nem kívánhatod tőlem - rázta fejét a férfi.

- Ameddig a világ készen nem áll arra, hogy napvilágot lássanak. Hogy az mikor lesz? Azt még én sem tudhatom.

- Mi van akkor, ha elmondom? - Tinwerín megmerevedett, tekintetét a víz gyöngyöző karéjira szegezte.

- Azzal veszélybe sodord őket, akár medrét vesztett patak. Mert sötét erők munkálkodnak Lothlórien erdein túl, és nő a homálya Mordornak. S mi bár Galadriel kertjeiben vagyunk, mik mentesek minden gonosztól és árgus szemtől, erről több szó ne essék.

- Azt kívánod, hagyjam kétségek közt továbbra is mindazokat, kik kedvesek nekem?

- Azt. De mindezt, az ő érdekükben, bár tudom, nehéz. Amióta visszatértem, Helya és Elya szótlanok. S ebben a legfájóbb az, hogy tudom miért, és orvosolni is módomban állna; mégsem tehetem - Haldír sóhajtott egyet, és kezét tördelte.

- Ahogy kívánod - mondta végül. - Jobb ha többet nem is szólunk erről.

- Semmi sem örök, tünde uram. Minden változik, ez a változás is eljő majd. De hogy a tél hozza, vagy a nyár? Senki sem tudja - Egy ideig csend ült közéjük, némán folytatták sétájukat. Talán egy pillanatig most mindketten letették vállaikról terhüket, hála Lórien napsütötte földjének.

- Utad célját elérted? Osgiliath állta a fekete hullámokat? - törte meg a csendet a férfi.

- Keserédes a végkifejlet, mégis úgy hiszem, nem volt hiábavaló a sok áldozat. A város keleti partját elfoglalták ugyan, de a nyugati épen maradt.

- Szauron egy lepéssel közelebb került a nyereséghez.

- Bár borúsak az idők, ne légy borúlátó. Mert hol a legsötétebb az éjszaka, ott a legvilágosabb a hajnal - Ezekkel a sejtelmes szavakkal lépett ki a virágzó fák árnyékából. Tudta, most ő következik a végtelen sakkjátszmában. S igen gyorsan kellett lépnie, mivel Szauron már leütötte az egyik bástyáját. Sokáig őrlődött gondolatai között, fontolgatta mi is lenne a helyes út. Azután, egy nyári éjszakán álmot látott.

Őszi haraszt illatta cirógatta az orrát, és a ködös, bíbor hajnalból kibontakoztak Hobbitfalva üregei. Szavak visszhangoztak a távolban; Egy gyűrű mind fölött, egy gyűrű kegyetlen. Azután a Kék hegység csúcsait pillantotta meg, s a törp tárnák hatalmas kapui előtt egy fekete lovas állt. Majd egy villanás után hatalmas tölgy zöldelt előtte, s a fa körül holt tündék, messziről a szél pedig éles kacajt és hörgést hozott. A jós álmok bizonytalanok. Még a legbölcsebbek sem tudják, mennyire távoli az a jövő, amit előre vetítenek. Ez is csak újabb kétségeket vetett fel Nyugat Úrnőjében, ám egy valamit tudott; ha Középfölde népei nem fognak össze, elbuknak. Már az augusztus melegében fürödtek a fák, mikor döntést hozott. Lágy, csillagos estén a vacsora után még marasztalta lányait az asztalnál.

- Emlékeztek amikor azt ígértem, hogy elviszlek benneteket Imladrisba? - A két lány szeme szinte egyszerre csillant fel.

- Igen, még sok évvel ezelőtt. Mégis miért? - kérdezte Elya.

- Úgy tervezem, napok múlva odaindulok. S úgy ítélem, itt az ideje beteljesítenem az ígéretem.

- Komolyan beszélsz, naneth*? - illetült meg Helya.

- A lehető legkomolyabban. Mindig tartom a szavam, nem igaz?

- De mégis mi okból megyünk Völgyzugolyba? - tudakolta Elya, miközben felállt és elkezdte leszedni a terítéket.

- Beszélnem kell Elronddal, meglehetősen fontos ügyekről. A jós álmok egyre csak sűrűsödnek és arra sürgetnek, kovácsoljam egybe Középfölde népeit.

- Már megint egy olyan feladat, amit mi nem értünk, mert túlmutat rajtunk - mondta csendesen Helya.

- Kételkedsz bennem, édeslányom? - szaladt fel Tinwerín szemöldöke. - Épp elég, ha annyit értetek, fontos ügyben érkezünk. Pár nap múlva tervezek indulni addig összeszedek mindent, mire szükségünk lehet. Várjatok egy pillanatot - elsietett az asztaltól, majd percekkel később egy igen méretes tekercsel tért vissza, mit szétterített az asztalon. Középfölde térképe bontakozott ki a két lány szeme előtt. Ott meredeztek rajta a Hith Aiglin csúcsai, ott kanyargott kígyóként az Anduin, s ott volt egy pöttyel jelölve Imladris völgye is.

- Nem kétlem, hogy a Caradhast és a Magas hágót is figyelik, arra hát nem mehetünk, bár kétségkívül az lett volna a legkényelmesebb. Viszont még évekkel ezelőtt sokat jártam a Ködhegység szirtjeit és völgyeit, ismerek hegyi ösvényeket melyek eldugottan állják az időt. Ami minket a Brúinen forrásához vezet és vele igen közel Elrond házához, az itt van - ujjával rámutatott az Ó úttól egy jó pár mérfölddel feljebb fekvő pontra a hegység lábánál. - Az ösvény kanyargós, de a lovak patája talajt fog rajta. Nem mondom, hogy nem lesz hosszú az út és azt sem, hogy könnyű. Így megkérdezem, szeretnétek velem tartani?

- Még szép, hogy szeretnénk! - lelkesült fel Elya. - A világért sem maradnánk itthon!

- Legyen hát - bólintott rá Tinwerín is, majd összecsavarta a térképet. - Most menjetek pihenni, a holnapi napon nekilátunk összecsomagolni az úthoz. - Tinwerín igaz szavához híven pár nap múltán lóháton elhagyták az erdőt. A két fiatal szíve kalapált, amint átlépték a határokat, s elbúcsúztak barátaiktól. Szívükben remény és kalandvágy izzott, amint a távolban kéken ásító, hóborította hegycsúcsokra tekintettek.

Tömlöc mélyén a nap sötét

Bűntudat súlya oly' nehéz

Nem lejt a szél vígan táncot

Nem látni a holdvilágot

A hideg kőlépcsők gyéren derengtek a fáklyák, lámpások fényében. Csigázva kúsztak egyre lejjebb és lejjebb, a föld mélye felé. A barlang falaiba vájva tömlöcök sorakoztak, mellettük pedig őrök strázsáltak rendületlenül. Mélyen, hova a vízesés ömlött alá, és hol már csupán pár cella volt, üldögélt egy ifjú. A lépcső magas fokáról tekintett le a rácsokra, melyek a palota legmélyebb tömlöcét ékesítették. Elgondolkozva szemlélte a fogda sötétjében fel- fel bukkanó, sejtelmesen villanó szemeket és hallgatta a cérnavékony hangon felcsendülő nyüszítéseket. Türkizkék szemeiben visszavetülve táncoltak a lámpások fényei, ám egy nyomasztó érzés is sejtődött bennük. Szemöldökét bánóan ráncolta az újabb sirám hallatán és a rácsokat göcsörtösen szorító kezek láttán. Sajnálta a szerencsétlent, hónapról- hónapra egyre jobban.

- Valahogy éreztem, hogy megint itt ülsz - bukkant fel a lépcső fordulóban barátja. - Miért kínzod magad?

- Kegyetlenség így bánni vele, hónapok óta nem látta a napot és nem érezte a szelek érintését. Neked nem hiányoznának?

- A törpöknél nem panaszkodtál - jegyezte meg Baran, majd letelepedett a herceg mellé. Legolas elhúzta a száját, de nem válaszolt.

- Akkor is embertelen. Főleg úgy, hogy az utóbbi egy hónapban rendesen viselkedik.

- Gandalfék azért bízták ránk, hogy őrizzük. Ezt tesszük és ezt is foglyuk, jobb ha minden mást kiversz a fejedből.

- De Mithrandir szerint van remény arra, hogy megjavuljon. Mi van ha már rálépett erre az útra? Nem tarthatjuk örökké bezárva! Adjunk neki egy esélyt - állt fel a tünde.

- Mégis hova készülsz? - pattant fel meglepetten Baran is, mert tudta, valami őrültség jár barátja fejében.

- Apámhoz - közölte tömören a szőke, és máris felfelé sietett a csigalépcsőkön. - A tanács legközelebbi ülésén tárgyalták meg Szméágol ügyét és a király vonakodva, de beleegyezett. Hónapok peregtek az Világ végtelennek tűnő homokórájában s beköszöntött a tavasz. Mikor a fagyoknak vége lett, és az idő kivirult Gollamot is kivitték a szabadba. A keleti erdőségben állomásozók őrizték, mert abban a térségben volt egy igen magas tölgyfa, mire a lény szívesen mászott. A tölgy lombkoronája jóformán az égig ért, ha egészen a tetejére mászott, láthatta a napot és a holdat. Mindeközben őrei a fa gyökereinél vártak és figyeltek, majd mikor lejött onnan visszarakták rá kötelét és visszakísérték cellájába. Így ment ez hónapokig, és Gollam kifogástalan viselkedésről tett tanúbizonyságot.

Már a nyár a küszöbön állt, nyúlni kezdtek a nappalok és rövidülni az éjszakák. Üde, májusi esők öntözték az erdőt és a földeket, meleg szelek kúsztak a levelek közé. Napközbe ragyogóan sütött a nap, így Gollam ismét az induló határőrséggel tartott Keletre. Legolas kisebb csapatokba osztotta embereit, a jól megszokott rend szerint. Ám Deil, a szokástól eltérően, most nem indult a herceggel Dél- Keletre.

- Nem mintha ellent szeretnék mondani neked, de nem értem, mi szükség volt erre. Mindig veletek tartok - lépett oda az ülés után Legolashoz.

- Ettől ne érezd kevésbé fontosnak magad. Gollam felügyelése is felelősségteljes munka tudom, hiszen az előző hónapokba én is beálltam őrei közé. Ne csüggedj legközelebb velünk jössz, de szerettem volna egy közeli bizalmasomat is odaküldeni - magyarázta a férfi. - Három hét múlva találkozunk! Namarie! - búcsúzott, majd az indulófélben lévő emberihez szegődött. Fokozatosan minden egység elhagyta a falut, ki erre, ki arra. Gollamot is kivezették a nem is olyan messzi álló tölgyhöz, ő pedig pillanatok alatt eltűnt lombja között.

Egy hét telt el indulásuk óta, amikor a herceg vezette őrcsapat aggasztó jelekre bukkant. Az erdőség maga ugyanolyan csendes volt, mint mindig, de a csendben nyomok lapultak észrevétlenül.

- Ezeket a zsenge ágakat valami letörte - guggolt le egy cserjéhez Dirion, a csapat nyomolvasója, és jobban megvizsgálta a szálkás, törött gallyakat. - Valami járt erre, de nem állat, uram. A föld száraz, mégis alig észrevehetően kivehetőek rajta a súlyos léptek nyomai. Bent a sűrű letarolva, akár egy ökörcsorda utáni vető. Ha szemem és tudásom nem csal, akár egy nagyobb horda is járhatott erre.

- Yrch!* - vonta össze szemöldökét Legolas. - Mégis hány napja?

- A törésből ítélve három, vagy négy. A nyomokból arra következtetek, hogy Észak felé mentek, alighanem az erdő szélén mozognak. - Galwort, ki már eléggé régóta szolgált a herceg mellett, most rossz előérzett fogta el. Maga sem tudta, hogy mi és miértjét sem igazán értette, de kibukott belőle aggodalma.

- Hercegem, baljós megérzésem támadt. Ha ez a horda valóban Észak felé tart, akkor nekünk is vissza kéne menni. - Legolasba belehasított a felismerés, hogy Gollam náluk van.

- Azonnal visszafordulunk! - adta ki a parancsot, majd feszített tempóban visszaindultak Észak felé. Közel hat nap volt, míg falujuk közelébe értek. Nyomasztották őket a mísz felhők, mik fekete kísértetként kúsztak az ég boltozatán. Sötét volt az éjszaka, a hold ezüst lámpása nem szórta fényét, a csillagok apró pöttyei kialudtak. Egészen hűvös szél zúgatta a fákat, bokrokat újra és újra keresztül cikázva az erdőségen. Hirtelen egy tünde kürt zendült a sötétben, valahonnan távolról. Mégis, a herceg és csapata pontosan tudta, honnan jön. Beigazolódott az, mitől valamennyien tartottak.

- Deil!- kiáltotta el magát önkéntelenül is Galwor, majd a csapat élére törve futva indult meg a tölgyfa felé. A kürtszó még kétszer harsant fel, és a közeledők fülét megütötte a fegyvercsörgés. A fákról és a fák közül kiugorva rajtaütöttek a támadókon, mégis félő volt, hogy elkéstek. Az orkok sokan voltak, vadak, de erdőhöz nem voltak szokva, így jóformán, a meglepetésnek köszönhetően hamar vége lett az ütközetnek. Ám a füvet tündék vére áztatta, a tölgy körül holtan fekvő őrök körvonalai tűntek elő. Viszont Galwor legnagyobb megkönnyebbülésére Deil élt, ám vele együtt is kevesen élték túl a rajtaütést. Legolas kővé dermedten állt a rét közepén, végigtekintve holt katonái arcain. Szörnyű lelkiismeretfurdalás fogta el, szíve összeszorult, hogy ezen tündék halálát az ő ostoba döntése okozta. Gollam megszökött, és egyre valószínűbbé vállt, hogy ezt a támadást az ő kiszabadítására szervezték. Nem állhatott tétlenül; csapatával a szökevény és az orkok után eredt. Sokáig követték a nyomokat, egészen a déli határvidékig, be az erdő sűrűjébe. Ott átkeltek a folyón, de egy idő után megtorpantak. Dol Guldur gonoszsága egyre jobban megült a fák között, nem kockáztathattak. Valamennyi emberével a herceg is visszaindult a palotába, hol apja színe elé járult.

- Emlékszel még, mit kértél tőlem hónapokkal ezelőtt? - kérdezte a király, lesétálva fia elé.

- Tancave, aran nín - sütötte le szemét az ifjú.

- A felelősség és a kudarc terhe egyszerre ül a válladra, de nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. Tudom, hogy sokáig űztétek az orkokat, elfogtátok a szökevényt?

- Egészen délig folytattuk a hajszát, átkeltünk a folyón is, ám nem mertünk közelebb menni Dol Guldurhoz. Nem kockáztathattam még több emberem életét. Épp elég, hogy az én jóhiszeműségem miatt vesztek oda valamennyien. Hibáztam, de adj egy esélyt, hogy helyrehozzam - nézett apjára.

- Mit akarsz tenni?

- A Bölcseknek tudniuk kell Gollam szökéséről, ám az ellenség száma nagy, kémei Középfölde valamennyi zugát figyelik. Magam akarom elvinni a hírt Elrondnak és Mithrandirnak.

- Imladrisba szándékszol utazni, mikor te magad mondtad, hogy hemzsegnek odakint Szauron szolgái? - vonta fel szemöldökét Thranduil. - Ne tégy megint meggondolatlanságot.

- Viseljem a tehetetlenség béklyóit is, és bűnhődjek némán, ahogy elrendeled? Mit teszek azzal, hogyha törvényeiknek megfelelően vezeklek hibámért? Talán ha elmegyek Völgyzugolyba hasznos tudással térek vissza, ami a jövőben a javunkat szolgálja majd. Ahogy megfogadtam, Gollam az én felelősségem volt. Úgy hát az én felelősségem közölni a szökése hírét is, nem pedig egy hírvivőt elküldeni a veszedelmes útra - A király némán hallgatta fia érveit, elgondolkozott.

- Egyedül mennél? - fordított hátat, trónusa felé sétált.

- Senkit nem kényszeríthetek, hogy velem tartson. Ha barátaim és legjobb embereim önszántukból szegődnek mellém, akkor nem. - Thranduil megállt, majd visszafordulva a fia szemébe nézett. Halkan szólt, és minden keménység és szigor eltűnt hangjából.

- Akárhogy is legyen, ígérd meg, hogy visszatérsz - Legolas a szívére tette kezét, meghajtotta fejét majd így szólt:

- Ígérem, ada. - Borult volt a lég, szürke felhői vastag szőttesként terültek szét, eltakarva a napot. A szél dacos táncot járva hintette magával az esőt, mikor másfél hó múltán a palota kapui kitárultak. Az égi áldás nagy cseppekben hullt alá, a felhők meglendítették végtelen s feneketlen mély kancsójukat. Tompán kopogtak a nyári zápor gyöngyei az indulók köpenyén, lovaiknak léptei büszkén klappogtak a kőhídon. Az erdei nép sokáig nézett utánuk, míg magukba nem zárták őket a fák. Legolas a menet elején megállva egy pillanatig hátrafordult, visszanézett szeretett otthonára, gondolataiba búcsút mondott neki, aztán arra is rátelepedett az eső sűrű páraköpenye. Így indult útnak a Bakacsin erdő hercege, oldalán barátaival és katonáival, egyenesen Imladris felé. 
~~~
*Yrch!- Orkok!
  Tancave, aran nín- Igen/ természetesen, királyom