Felhős csúcsok hozzák hírét

Kürt zendül,  de messzi még

a fényesen izzó  nap

mikor  rózsás a pirkadat.

- Ez a hely, lenyűgöző - forgatta körbe a fejét Helya. - Ám érkezésünk óta csak még inkább erősödik bennem az a megmagyarázhatatlan érzés anyánkkal kapcsolatban - szemével a fehérbe öltözött Tinwerínt követte, amint a napfényben fürdő tornác felé haladt, hol Elrond már várta.

- Tudod, nővérkém úgy érzem, sokkal de sokkal több minden vár itt ránk, mint ahogy azt legelőször gondoltuk. Ne kérdezd, hogy is merek ilyen merész kijelentést tenni, mert magam sem tudom - Elya elhúzta a száját, majd motyogva folytatta. - Nem elég a zöld, ez itt lehetne egy kicsit halványabb.

- Kinek festesz? Jóformán amióta itt vagyunk, ezen dolgozol.

- Haldír bácsinak és Gaeriel néninek. Azt szeretném, hogy ők is lássák azt, amit mi - mosolyodott el a fürtöske, és újabb vonásokkal gazdagította a tájképét. Épp újabb színt vitt volna fel, amikor hirtelen meglökték könyökét. Az ecset megcsúszott a vásznon egy széles zöld csíkot hagyva maga után, a paletta megannyi színével együtt pedig a földön landolt. Elldan viszont vissza sem nézve sietett tova testvérével, csakhogy Elya csípősen utánuk szólt.

- Legalább egy bocsánatkérést elvárna az ember!

- Jó, rendben, bocsánat - vetette oda Elldan, hátra sem fordulva.

- Bárdolatlan tünde ficsúr - mormogta Helya, mire a két férfi egyszerre fordult meg. Elya a száját húzva hajolt le a színekben úszó palettájáért, és kezdte összeszedni ecseteit.

- Bárdolatlan az, ki így szól egy rangban feljebb állóhoz - válaszolt Elrohir.

- Őszinte leszek veled, ó nemes uram, annyira méltatom a rangodat, mint te a húgomtól való bocsánatkérést - Helya résnyire húzta szemeit, majd egy lenéző pillantás után segített testvérének a holmija összeszedésében. Elldan megmakacsolva magát, felkapta a lába elé gurult ecsetet, majd odanyújtotta Elyának.

- Én meg veled leszek őszinte, sajnálom. Így már megfelel?

- Bátyám, nem érünk rá! - türelmetlenkedett öccse.

- Hová siettek ennyire, hogy még egy elnézés kérés is számotokra sok idő? - kérdezte Helya.

- Az is túl sok idő, hogy ezt ecseteljük - mondta Elrohir és már húzta is volna maga után testvérét.

- Annyit tán csak érdemlek, hogy tudjam miért is rondítottatok bele a festményembe - mutatott a zöld vonallal keresztbe szőtt képre a fiatalabbik lány.

- Oh, hogy az egy festmény... - köhintett egy kevés gúnnyal Elldan. Elya szemöldöke pillanatok alatt szalad össze, majd a kezében lévő festékes ecsetét egy pillanat alatt húzta végig a tünde arcán. Elldan kiköpte a szájába került festéket, majd szemeiről is letörölte.

- Még hogy én a bárdolatlan... - zsörtölődött.

- Így már te is festesz valahogy - rakta csípőre a kezét a fürtöske. Helya egy elfojtott kacaj után ismét megkérdezte.

- Nos, hova igyekeztek?

- A tornác alá - válaszolt tömören Elrohir.

- Az alá, ahol anyánk is tanácskozik? Mégis miért? - tette le kezéből a párkányra a festő készletét Elya.

- Az már legyen a mi dolgunk - fordult ismét meg Elldan. - Most ha megbocsájtotok...

- Nem bocsájtunk meg semmit, mi is megyünk. Ha anyánk is benne van a dologban, ugyanannyi jogunk van ott lenni, mint nektek - fonta karba kezeit Helya. A két tünde egymásra nézett, és egy sóhajtás után beadták derekukat.

- Még meggondolhatjátok magatokat - ajánlotta fel Elrohir, megállva a lépcsőkön.

- Mégis miért tennénk ilyet? - értetlenkedett Helya. - Ne akarj lebeszélni.

- Lehet, hogy nem a legjobb ötlet kifürkészni olyan dolgokat, melyek szántszándékkal lappanganak a sötétben. Mégis, ez a ti döntésetek - nyitotta szét a tornác falánál virágzó rózsabokrot a tünde, mely mögött egy vakablak rejtőzött, mi ideális volt mindennemű hallgatózásra. Hamarosan egészen világossá vált a lányok számára is, hogy miért is igyekezett ennyire a két fiú. Tisztán hallottak minden szót, ami a fenti beszélgetésben elhangzott. Lélegzet visszafojtva füleltek, amint felmenőik az Egyről, valami régi regéről, a Legifjabb Szentségesről és a Végzet Hegyéről társalognak. Maguk sem tudták mennyi ideig gubbasztottak a bokrok takarásában, mire Tinwerín búcsút vett Elrondtól. A két lány megrökönyödve támaszkodott a kőfalnak, mindkettejük fejében ugyanazok a mondatok visszhangoztak. "Azt a regét nem hallották még, mi a Legifjabb Szentségesről íródott, igaz? Amíg az árnyék súlya telepszik ránk, addig nem is fogják."

- Helya, félek igazunk volt - suttogta elhaló hangon Elya, és egyre csak maga elé meredt.

- Most már nincs visszaút, húgocskám. El akarom olvasni azt a regét és gondolom te is.

- Látjátok, mi előre szóltunk - mondta Elrohir, amikor már kimásztak a bokrok közül. - De ti makacskodtatok, és tessék! Itt az eredménye.

- Ó ebbe csak ne szólj bele. Hálásak vagyunk amiért segítettetek, de innentől ez a mi dolgunk - mondta Helya miközben lesöpörte ruhájáról a földet.

- Szerintem viszont igenis beleszólhatnának - csillant fel a húga szeme. - Hiszen ők itt születtek, valószínűleg jártasabbak az itteni könyvek és tekercsek halmaiban, mint mi.

- A nővérednek igaza van, innentől mi is mennénk a saját dolgunkra. Sok sikert a kereséshez - Elldan a testvérével elindult lefelé a lépcsőkön, arra, amerről jöttek.

- Hé! - futott utánuk Elya. - Nem úgy van az. Másfél napi munkámat tetted tönkre, nem is beszélve a szemtelen viselkedésedről. Ha azt hiszed, kíváncsiságod kendőzetlen maradt a rege irányába, akkor tévedsz, látszik a szemedben, tünde uram - fúrta tekintetét a nagyobbik fiú mogyoró szín szemeibe. Elldan csak elhúzta a száját és elfordította az arcát.

- Legyen hát.

***

Súlyos lég ült meg a fák között. Tele volt párával, de a megfoghatatlan félelem csak még terhesebbé tette. A talaj nem volt más, csak egy hatalmas sártenger tele gyökerekkel, bomló levelekkel és ki tudja még mivel, mi a fekete föld alatt feküdt. Itt nem volt eső utáni üde illat, itt az enyészet szaga lengett körbe valamennyi fát és bokrot. A nap aligha hatolhatott át az egekig törő sűrű lombkoronán, csupán foltjai pislákoltak elszórtan a haldokló avaron. Szél nem volt, mi tova vihette volna ezt az ármányos bélyegzőt, mi megpecsételte az utazók szívét. Legolas felnézett a lombok boltozatára, latolgatta vajon milyen napszakban járhatnak. Dél, esetleg délután? Fene se tudta volna megmondani, itt nem volt se tér se idő. Minden óra napnyi hosszúságúra nyúlt, minden nap egy évszázadnak tűnt. Állatott alig láttak, csupán egy egy fekete élőlényt árnyként suhanni a haldokló, kimondhatatlanul öreg fák között. A lovak patái zaját elnyelte a föld és a hőség is egyre fojtogatóbb lett. A herceg remegő kézzel vette elő a bőrre pingált térképet, ám mintha csak forgott volna vele a világ. Nem tudott fókuszálni, homályosan látta társait, ahogy ők is őt. Keze a nyakában lógó, az inge alatt elrejtett apró láncra tévedt. Tenyerébe fogta, s úgy érezte, a fehéren derengő kövecske megvilágítva szeme előtt az erdőt, elűzi a nyomasztó érzéseket és a sötét árnyakat. Megálljt intett, leszállt lováról és felmászott a mellettük lévő egyik fára. Kidugta fejét a lombok közül és mélyet szippantott a friss levegőből. Még csak délelőtt volt, és hála Erunak nem tévesztettek irányt, az Öregerdei Út felé haladtak.

- Mit láttál fent, barátom? - kérdezte Baran, amikor már ismét úton voltak.

- Jó irányba tartunk, nincs már messzi az út - válaszolt egy félmosoly keretében, majd halkan dúdolni kezdett. Hamarosan a többiek is becsatlakoztak, és az ő szívükről is felszállt a komor felhő. Indulásuk óta tizenkét nap telt el, mire közel kerültek a hőn áhított úthoz. Rájuk sötétedett, de a holdat nem látták. Egy pár katona előre ment, egészen le az útig, hol másnap folytatni akarták az utazásukat. Mégis, aggasztó hírekkel tértek vissza.

- Hercegem - tette tiszteletét a tünde. - Orkok haladnak az úton, könnyű fegyverzettel.

- Mennyien?

- Úgy százötvennél nem többen ha szemem nem csalt meg, uram. Kelet felé igyekeznek, hamarosan ide is elérnek. - A herceg egy pár pillanatig elgondolkozott, majd megszólalt.

- Oltástok el a tüzeket, csomagoljatok össze és igyekezzünk beljebb az úttól, szaporán! - A katona csak némán bólintott, és a kis tábor percek alatt zsongott fel.

- Mikor futamodtunk mi meg az orkok elől? - lépett a szőke mellé felháborodottan Galwor. - Miért nem ütünk rajtuk, amíg nem számítanak rá?

- Azért, mert Deil azt mondta, hogy a Magas hágón kell átkelnünk. És minden bizonnyal Szauron a megfigyelése alatt tartja valamennyi területtel együtt. Ha mi most lemészároljuk ezt a századot, akkor magunkra vonjuk a figyelmét, amihez nekem nincs túl sok kedvem - válaszolt határozottan a férfi. - Feltételezem, neked sem, Galwor. - A testőr lesütötte szemeit, majd egy főhajtás után ő is odébb állt. Nem telt belé egy óra se, az úton fáklyák fénye izzott fel, és léptek dörömbölő zaja hallatszott. Jól látható volt, az orkhorda nem retteg, nincs félni valója semmitől. Tudták, érezték a hátuk mögött a Sötét urat, ahogy azt is, hogy nincs élő ki szembe merne szegülni vele. A tündék a sötét fák árnyékából lesték a vonuló századot, kik tömött sorokban kígyóztak, soha véget nem érő láncot alkotva. Valóban Kelet felé igyekezet, alighanem Erebor vagy a Vasdombok irányába. Ékes példázta volt ez is, hogy Középfölde felbolydult, akár méhkas mit Szauron egy csapással sújtott darabokra.

Nem telt belé egy hét, és a kis menet - gondosan az út mellett haladva - elérte a Régi Gázlót. Innentől már jóval óvatosabban haladtak, mivel az erdő megritkult, és már csak elszórtan volt fellelhető egy- egy fás terület. Átkelvén az Anduinon a Köd hegység vonulatai egyre közelebbinek, egyre fenyegetőbbnek tűntek. Hófödte csúcsai magas felhőköpenybe burkolózva sejlettek fel, akár elérhetetlen istenségek arcai. Az erdőtündék szíve nehéz volt, hiszen maguk mögött hagyták szeretett erdejüket, de eltekintettek dél felé. Tudták, hogy valahol túl a láthatáron ott terül el Lothlórien erdeje, mikről legtöbbjük csak énekeket hallott. Útjuk további részében Deil lovagolt elől a herceggel, hiszen a nő mindnyájuknál jobban ismerte ezeket az utakat. Kitaposott ösvényen haladtak egyre feljebb a dombokon, míg az bele nem veszett a sziklákba. A hágó ösvénye vékonyka volt és porhanyós, kikezdte már az idő. Átkelésük alatt többször is láttak a fejük felett varjakat körözni, pontosan tudták, hogy figyelik őket. Ám csak remélhették, pusztán egyszerű vándoroknak nézik majd társaságukat. Rengeteg mérföld és rengeteg napkelte volt már mögöttük, amikor megpillantották maguk előtt a Brúinen északi forrását. Deil felderült, és a csapatba is újra lelkesedést lehelt a víz üdítő csobogása. Itt megálltak egy időre, újratöltötték vizes tömlőiket, megpihentek. Újult erővel vágtak neki útjuk utolsó szakaszának, mi Imladris rejtett völgyébe vezette őket.

***

Komótosan cammogott le a nap delelőjéről, de sugarai alig vesztettek melegségükből. Az ég makulátlan volt, az almáktól és körtéktől roskadó fák szinte fürödtek a délutáni fényben. A szél langymelege kedvesen szuszogott zöldellő leveleik között, ám hamarosan az ősz sóhaja is megkörnyékezte Imladris völgyét is. Tündék szedték szorgosan kosarukba a pirosra és sárgára érett almát, az élettelin zöldellő körtét, a korai mézédes szilvával karöltve. Szép ének szólt közben hárfa és furulya kísérte dal zengett a gyümölcsösben, és az eldák most mit sem törődtek az elmúlás terhével.

- Kincseim, olyan szótlanok vagytok - mondta Tinwerín, miközben lerakta a fa tövébe az almával megtelt kosarát, majd egy újabb, üreset vett derekára támasztva. - Tán valami bánt?

- Nem, dehogyis - mosolyodott el Helya, beleharapva az imént általa leszakított, pirosan hívogató almába. - Csak, most valahogy jobb hallgatni.

- Kérlek mondjátok, hogy betegek sem vagytok. Mostanság igen korán aludni tértek és csak késő reggel keltek, aggódom értetek. - A két lány hátán egyszerre futott végig a hideglelés, hirtelen egymásra néztek. Pusztán egy pillanatig maradtak csendben, de tekintetük mindent elmondott a másiknak. Mind kettejük szeme ugyanazt sugallta.

- Csak kimerített az út - válaszolt végül Elya. - És Imladrist sem lehet ennyire kevés idő alatt megismerni. - Alcarain elkapta kisebbik lánya szemét, és nyugtalanul vette tudomásul zavart pillantását. Hümmögött egyet, de elhessegette a kételkedő gondolatokat.

- Értem, drágám. Mégis, ha bármi baj lenne, kérlek szóljatok. Mi tagadás, úgy látom akadtak olyanok, kik szívesen körbevezetnek titeket Elrond úr termeibe. - A két lány csak még inkább zavarba jött, ha eddigi feszültségük nem lett volna elég. Inkább nem válaszoltak, csak némán nyúltak újabb és újabb érett gyümölcsökért.

- Kincseim - sóhajtott fel a nevelőanyjuk, majd letéve kosarát elébük lépett. Kissé lehajolt hozzájuk, fejüket finoman felemelte és mindkettejük szemébe nézett. - Tudjátok, hogy bármit elmondhattok, igaz? És remélem azt is, hogy még az életemnél is jobban szeretlek titeket - szólt halk és lágy hangján.

- Hát hogyisne naneth, mi is ennyire, hanem jobban szeretünk téged. Tudjuk, hogy számíthatunk rád - válaszolt egy kissé megszeppenve Elya, és lehunyta szemeit. Képtelen volt tovább állni anyjuk aggódó tekintetét. Képtelen volt tovább nézni azokba a szürke, fénytelen, mégis bűvöltess szemekbe, mik akár két feneketlen kút, néztek vissza rá. Két kút, mely telis-tele van emlékkel, telis-tele van múlttal, minek ő csak töredékét érti. Tinwerín szólásra nyitotta a száját, de a felharsanó kürt belé fojtotta a szót. A gyümölcskertben dolgozók nagy része a hang irányába kapta a fejét, majd pillanatokkal később kíváncsiságuktól hajtva szaladtak az északi kapu felé.

- Ezek a kapuőrök kürtjei, utazók érkeznek - mondta végül, és felegyenesedve ő is észak felé nézett. Bár félbehagyták a beszélgetést, és ők is a többi tündével tartottak, Tinwerín gondolatait a bizonytalanság környékezte meg. Harmadjára, és egyben utoljára csendültek fel a kürtök, mire ők is odaértek. Sikerült megállniuk az egyik felső erkély korlátánál, ahonnan a két lány kíváncsiskodva nyújtóztatta a nyakát. Anyjuk higgadtabban fürkészte az utat, hol hamarosan befordultak a lovasok, élükön Zöldlomb Legolassal. Tinwerín szíve kihagyott egy ütemet és hirtelen megszédült, kénytelen volt a mellette álló oszlopnak támaszkodni. S amilyen gyorsan sietett oda, ugyanolyan gyorsan is tűnt tova.