Éj nyeli a várost, falai némán állnak,

mint rabok kik akasztásukra várnak

Éj nyeli a haláltusát, sikolyt és hörgést

rettegés fojtja el, mint gyilkos a bánatos könyörgést.

Másnap a hajnal szürke fénnyel vetült Osgiliath falaira. Azt, hogy felkélt a nap csupán abból lehetett megsejteni, hogy a városon túli tájra világosság köszöntött. A délelőtt folyamán elhelyezték az utolsó bombákat is a hídhoz, megtöltötték az utolsó tegezeket és az utolsó emberek is Gondorba mentek. Ahogy a nap már jócskán elhagyta az ég közepét, úgy borult egyre sötétebb lég az egykoron szikrázóan tündöklő falakra. Alkonyatra a városra és a vidékre is egyaránt csend telepedett, vihar előtti csend volt ez, amely fojtogatóan lebegett valamennyi ember körül. Nem mozgott semmi élő a falakon kívül, nem hallatszott madárdal, minden vészjóslóan csendes volt. Az emberek fáklyákat gyújtottak és hamarosan az íjászok elkezdtek felsorakozni a falakra. Tinwerín Boromirral és Faramirral együtt állt a fal legfelső fokán, onnan tekintettek le a rendeződő katonákra. A nő szívére egyszeriben súlyos árnyék ült, érzett valamit. Finoman kihúzta tokjából kardját, mely már sápadt fehéren derengett.

- Kezdődik - mondta. - Hamarosan ideérnek. - Az íjászok felsorakoztak a falon, a mellvédek takarásában. Miután már mindenki elfoglalta a helyét Tinwerín szólalt meg. Hangja hatalmasan zengett tova és valamennyi félő ember szívét bátorsággal töltötte meg.

- Emberek, Gondor népe! Nem kérem, hogy értem harcoljatok. Nem kérem, hogy a kapitányitokért harcoljatok ahogy azt sem kérem, hogy Denethorért harcoljatok. Harcoljatok a családjaitokért, asszonyaitokért és gyermekeitekért! Mert ha az, ami felénk tart bejön azon a kapun, akkor szörnyűbb sors vár rájuk, mint amit el tudok képzelni. Az mi azon a kapun túl vár rátok, töredéke annak, ami akkor fog következni, hogyha hagyjuk elesni a várost! Az ami azon a kapun túl vár rátok, nem juthat be ide! Az ami azon a kapun túl vár rátok, azt hiszi, hogy megfutamodunk! Az ami azon a kapun túl vár rátok, semmibe vette az emberek erejét! - Üdvrivalgással éltették szavai igazát, hangosan éljeneztek és pajzsaikat verték.

- Valamennyien meghalunk itt, igaz? - kérdezte fojtott hangon Faramir.

- Igen - bólintott keserűen a nő, majd otthagyta a két férfit és lesétált az íjászok soraiba. Ott akart állni az első sorban, farkas szemet akart nézni Szauron szolgáival. Mikor valamennyi férfi előtt elhaladt, azok biccentettek egyet feléje és kezüket a szívükre tették. Bátorságot öntött beléjük Nyugat Úrnőjének személye, és már inkább látták angyalnak mintsem boszorkánynak. Az üdvrivalgásnak egy éles, fülsüketítő kürtszó vetett véget és ezzel Osgiliath falit elérte a sötét. Hamarosan remegni kezdett a föld és léptek zaja verte fel a pusztaság csendjét; a vihar megérkezett. Faramir kiadta a parancsot az íjászoknak, nyílhegyek százai szegeződtek az érkező seregre.

Orkok ezrei tűntek elő a távolból egytől egyik ocsmányan és vérre szomjazva. Ameddig a szem ellátott kígyóztak a fekete sorok akár a sötét tenger hullámai. Mégis, a vala kevesellte az ellenség számát, és sejtette, hogy ez csupán az első csapás. A kürtök egyre többször csendültek fel, míg az orkcsapatok teljesen fel nem sorakoztak. Hömpölygő, fekete patkányokként lepték el a város előtt fekvő, egykoron zöldellő pusztaságot. Egy nagytestű ork lépett ki a sorok közül és a falakra kiáltott.

- A Sötét Úr, Szauron nevében felszólítalak titeket, adjátok meg magatokat! Ha feladjátok a várost, békében és életben távozhattok! - Boromir hitetlenkedve nézte a férget, majd dühtől forró hanggal válaszolt.

- Inkább esek el városom védelmében, minthogy egy hozzád hasonló patkány belépjen ide! - nagy lélegzettet véve, megfújta Gondor Kürtjét.

- Ostoba ember! - kacagott fel gúnyosan az ork. - A véretek fogja vörösre festeni városo - nem is mondhatta végig, Tinwerín elengedte íjja húrját és nyila egyenesen átszúrta az ork torkát. Az ő nyilát több száz követte, melyek záporként hullottak alá az orkokra. A sereg viszonozva a tüzet fekete nyilak hadát zúdította a védőkre, és máris voltak olyanok kik holtan fordultak le a falról. A nyilakat több tonnás kövek követték, melyek egyenesen a falba vagy a város benső részére csapódtak, rengeteg kárt okozva. Halálba torkolló üvöltések és segélykiáltások töltötték meg egyszerre a levegőt. A falakról sorban fordultak le az emberek, fekete nyilaktól a mellkasukban. Hajító dárdák szelték át a félhomályt, nyilak pattogtak a falakon és húrok zizzentek mindkét oldalon. Egybefolyt az idő, tettek és szavak elmosódtak a harc forgatagában. Az orkok rohamlétrákat hoztak, indultak rohamra újra és újra, akár a szénfekete tenger tajtékos hullámai. Ám a védők és Osgiliath falai állták az ostrom első hullámát. A végtelen éj, miben csupán a fáklyák idézték a napot, felszakadozni látszott. De mire tekintettek a fiatal nap sugari, áthunyorogva a sötét felhőkön? A falak alatt holtak és csontjuk töröttek feküdtek vergődve kínjukban. A falakon pedig omlások éktelenkedtek, a város nem egy tornya pedig megcsonkulva hullt a porba maga alá temetve valamennyi embert. Mégis, egy vigasza lehetett a halandóknak, az ellenség nem jutott be a falakon belülre. Az orkok elcsendesültek, így az embereknek is volt idejük arra, hogy felfrissítsék erejüket. A kapitányok összegyűltek termükben, és végszóra érkezett meg köreikbe Alcarain is. Számba vették a veszteségeket, a falak és a kapu állapotát. Osgiliath erősnek bizonyult, az emberek pedig elszántnak és szívósnak. A holtidőben igyekeztek helyreállítani az omladozó bástyákat, újabb sáncokat emeltek, újabb nyilakat vettek magukhoz. Tinwerín a sebesülteket látogatta meg, tudta, hogy ott áll módjában leginkább segíteni.

Az ispotályba már a gyógyítók javában dolgoztak, sebeket kötöttek át és fertőtlenítettek. A sebesültek száma nem volt nagy, de nem is elhanyagolható. Volt kinek fejét találták a leomló fal darabjai és már a halál küszöbén járt. Egy katonának a karját két mérgezett nyíl is találta, kétség sem fért hozzá, nem éli meg a holnapot. Az egyik ágyba egy jajveszékelő katona feküdt, kétségbeesve kiáltozott felesége és gyereke után, az ápolók alig tudták lefogni. Mellkasából nyíl állt ki, zihálva lélegzett és teste forró volt, akár a tűz.

- Vele mi történt? - kérdezte Tinwerín odaérve a férfi mellé.

- Egy nyíl fúródott a mellkasába, épphogy a szíve felett. A lábát szilánkosra törték a lezuhanó kövek, alig fél órája húzták ki a törmelékek alól, Úrnőm - válaszolt az egyik gyógyító. - Felszökött a láza, és már kötve hiszem, hogy segíthetünk rajta. A nyilat sem engedi kihúzni magából, megbódította a láz.

- Engedjétek el, innentől az én gondom. - A nő belenézett a sérült szemeibe, és a haláltól való félelem ridegségével, a kétségbeesés félelmetes bugyraival találta szemben magát.

- K-kérlek segíts nekem! - ragadta meg egyből a melléje álló karját. - V- vissza kell mennem a feleségemhez!- dadogta a férfi, homloka már gyöngyözött a láztól.

- Mi a neve a hitvesednek? - ült le mellé, majd kezére tette a sajátját. A katona keze tűzforró volt, szinte lángolt, míg a valáé egészen hideg. A sérült már nem rángatózott, teste kezdett megnyugodni.

- Lisa - hebegte hevesen zihálva. - Az én drága, gyönyörű Lisám... Úrnőm, kérlek, vigyél vissza a családomhoz - Mindeközben Tinwerín keze a férfi mellébe furdalódott nyílra siklott.

- A gyermekedet hogy hívják? - kérdezte nyugodt, bársonyos hangján.

- Alona - a katona szemébe könnyek gyűltek. - Olyan vidám kislány, még csak három éves... - Tinwerín ekkor egy határozott mozdulattal kihúzta a nyilat, mire a sebesült felüvöltött. Ezután a nő felállt, forró vizet, borogatást és kötszert hozott. A parázsló homlokra hideg ruhát tett, a nyíl ütötte sebet pedig ellátta. Eközben egészen halkan Elberhelthez énekelt, és úgy tetszett a férfi vonagló teste lassan megnyugszik, izmai ellazulnak.

- Úrnőm, érzem, nem fogom megélni a holnapot - suttogta keservesen a katona. - Ha még találkozol a feleségemmel, kérlek mond meg neki, hogy nagyon szeretem, és mikor már csak hamvaim szállnak majd a széllel, akkor is szeretni fogom. Kérlek mond meg neki, Nyugat Úrnője.

- Majd te elmondod neki, és újra az öledbe veszed a kislányod - cserélte ki a borogatást. - Most nyugodj meg, hunyd le a szemed és ne beszélj.

- Kérlek mond meg neki, Szépséges Úrnő, mond meg az én Lisámnak - azzal légzése egyenletes lett, és ő maga halálosan nyugodt.

- Térj meg békében, jó katona - súgta a fülébe a vala, mert érezte, hogy az ember lelke már gyönge, s elkívánkozik testéből.

- Mond meg... - suttogta az utolsó erejével. - hogy szeretem őt - azzal elhagyta e világ határait, és áttért a másvilágra. Tinwerín sóhajtva állt fel a halott mellől, bár tudta, hogy Iluvatar ajándékával, a halállal  még ő sem dacolhat, akármennyire is akar. A szeretettel, a holtig tartó szerelemmel? Azzal talán igen...

A nap nagy részében az ispotályban segédkezett a gyógyítóknak, kik igen hálásan fogadták. Délután nem sokkal ha éppen nem ételt osztott, akkor a falakon időzött fel és alá sétálgatva. A kívüli világot kémlelte, de a bágyadt fényben vajnyi kevés dolgot tudott kivenni. Mégis érezte, odaát készülődik az ellenség. A széllel jövő fenyegetés rányomta nyomasztó bélyegét a védők szívére, valamennyien hallgatásba burkolóztak. Már igen megült a sötét a városon, a falakon egyre élénkebben világítottak a fáklyák. Tinwerín a főtéren vágott át, a kapitányok tanácstermei felé tartva, amikor is egy enyhe, alig észlelhető már- már jelentéktelen remegésre lett figyelmes. Fülét tüstént a földre tapasztotta és figyelt.

- Íjászok a falakra! - üvöltötte el magát, majd máris rohanvást rontott be a terembe riasztva mindenkit az újabb támadásra. A rengések gyorsan erősödtek, egyre közelebb érve a városhoz. Minden előjel nélkül rohamozott ismét az ellenség, rajtaütve a védőkön. Katapultok reccsentek valahol a sötétben majd könnyű cserépedények hulltak a falon belülre, ott pedig szertetörtek és beterítették a földet tartalmukkal. Tinwerín is, sok más katonával együtt a falakra igyekezett, mikor a lábai előtt csapódott be egy ilyen. Alig kellett megtapintania a folyadékot, máris kifutott arcából minden vér. Szólni sem volt ideje azon nyomban tüzes nyilak vágták milliónyi apró foszlányra az éj búskomor függönyét, és csapódtak be egyenesen az olajjal telehintett városba. Pillanatok kérdése volt csupán, hogy Osgiliath máglyaként lobbanjon fel a sötétben. Emberek üvöltése, segélykiáltás és parancs csapott fel a nyári levegőben. A tűz után ismét mázsás kövekkel ostromolták a falakat, melyek megroppantak és már helyenként omladoztak. Alcarain az egyik bástya felé futott, igyekezett feljutni a falakra. A bástya lépcsőin már holt emberek és orkok hevertek, azokon volt kénytelen felugrálni. A bástya tetején rohamozó orkok, ostromlétrák és keservesen küzdő katonák látványa fogadta. Ő maga is kivonta kardját, minek úgy mondják, fehéren ragyogó pengéjét még az ellenfél utolsó soraiból is látni lehetett. Sorjában hullottak körülötte a sötétség lényei, de minden elesett helyére újabbak másztak, csapatostul. Éppen egy rohamlétrát taszított el a faltól, mikor egy több tonnás szikla csapódott be melléjük, leomlasztva a bástya felét, szakadékot vájva közé és a fal további részei közé. A sziklatömb védőt és támadót is egyaránt a halálba taszított, létrákat tört derékba és lépcsőket zúzott ripityára. A kedélyek kezdtek csillapodni a csonka bástyán, az okrok valószínűleg ártalmatlannak tartották a rombolás után. Alcarain viszont felhúzta íját, és fehér tollas vesszőivel a magaslatról kezdte tizedelni a rohamozó sereget. Innen látta igazán, milyen nagy pusztítást is végzett a második hullám. A város tornyait lángnyelvek nyaldosták, földje hullák vérétől vöröslött, haláltusák és kínzó üvöltések visszahangoztak a pusztaságban. Emberek rohantak eszüket vesztve, égve, félholtak kiáltoztak segítségért. Épp hogy kilőtte újabb nyilát, az éjből egy sziklatömb tartott egyenesen felé. Reflexeinek köszönhetően macskaként ugrott el előle, át a szakadékon, és a levegőben egy fordulatot téve három nyilat is küldött a követhajító troll szeme közé. A falon döbbent csak rá, hogy ezek voltak az utolsó nyilai. Elrakta íját, elrántotta tőreit, miknek bőven akadt dolga a sáncokon belül. Alighogy leszúrt egy férget, máris kereste másik célpontját, sőt volt olyan, hogy egyszerre kettővel végzett. A roham csitulni nem akart, akár a háborgó tengert korbácsoló vad szél, jöttek egyre többen és többen. Faltörő kosokat és újabb rohamlétrákat hoztak, a vidék szinte remegett az ostromlók alatt. Az emberek egyre csüggedtebbek lettek, egyre többen estek el közülük. Egyszeriben egy kiáltás visszhangzott tova a fellegek között.

- Ostromolják a kaput! Ostromolják a kaput! - Faltörő kosok feszültek újra és újra a grandiózus kapuknak, azoknak vaspántjai és roppant sarokvasai meggörbülni látszottak. A vala tudta, akárhogy is, de el kell jutnia a kapuig. Az előtte lévő falon a hullák egymás hegyén hátán feküdtek, aligha tudta volna átverekedni magát rajtuk. Felvette a földről az egyik halott katona pajzsát, majd tőreit elrakva a mellvéd párkányára ugrott, s úgy rohant keresztül rajta akár a tűz. Nyíl nem fogta, mert mindegyik elől mesteri pontossággal és ügyességgel hajolt el. Ám a falszakasz egy helyen leomlott, hasadék tátongott melynek aljában már gyűltek az orkok hosszú lándzsáikkal. Ezzel egy időben egy barlangi troll is közeledett a fal felé. Tinwerín nyíl híján megpördülve tengelye körül elhajította a pajzsot, egyenesen a kolosszális troll szemébe. A pajzs célba talált, ezzel félszemre megvakítva az ocsmányságot, ki a fal felé tántorgott. A nő tovább futva, de még a falszakasz vége előtt átugrott a barlangi trollra, felkapaszkodott fejére majd elővonva, megforgatva kardját egyenesen belevájta. Már enm volt messzi a kapu, és ötlete támadt. A fájdalmasan és égzengően felbőgő trollt, utolsó lépései gyanánt a kaput ostromlók felé irányította. A böhöm állat pont annyit tudott megtenni, hogy kimúltában egyenesen a faltörő kosra és a támadókra boruljon. Tinwerín, még mielőtt a troll eldőlt volna, egy macska ügyességével végigszaladt kinyújtott karján, majd egy elegáns szaltóval ismét a falon termett. Miután a troll eldőlt, a roham hirtelen alább hagyott, a kapuk döngetése abba maradt. Az ork seregek nem számoltak ilyen akadállyal, így kénytelenek voltak egy időre visszavonulni. Ami annyit tett, hogy az emberek időt nyertek. Azonban a város romokban hevert, bár a fölcsapó lángokat már sikerült megfékezni. Lassan már a rózsapír is felvonultatta a maga színes, üde kavalkádját az égre, és akkor látták csak meg igazán az emberek a második roham elsöprő, elszomorító eredményét. Sejtették, hogy az orkok nem sokáig lesznek tétlenek, így gyorsan kellett cselekedniük. A kapukat ahogy bírták megerősítették, a falakon lévő réseket pedig befoltozták. Tinwerín mégis tudta, hogy a harmadik ostromot nem fogják kibírni. A harcosok előtt ezt nem mondhatta, ezért egy alkalmas pillanatban félrehívta Boromirt.

- Nem fogok senkit sem álmokba és tévhitekbe ringatni. Akárhogy is támasztjátok és sáncoljátok a kapukat, be fog törni az ellenség, mert a harmadik roham lesz a végső. Küldess parancsot hát a Nyugati parti íjászoknak, legyenek készen a híd felrobbantására. Most már nem e városrész védelme a cél, hanem az, hogy ne jussanak keresztül rajta. A legjobb embereidet küld a hídhoz, ott várjanak ránk. - Azon a napon a védők alig ettek és alig aludtak, valamennyien egyszerre voltak éberek és elcsigázottak. Nyugat Úrnője a félelmüket is pontosan érezte, a haláltól való félelmüket. Ám ezzel vegyítve bátorságot is, mérhetetlen bátorságot ami erőt adott nekik az utolsó ütközet során. A délelőtti félhomályban is észrevehető volt, hogy a trollt eltakarították a kapuk elől. A benti védők már felsorakoztak a város védelmére, és készek voltak utolsó leheletükig tartani azt. Aztán mennydörgés szerűen megindultak az ostromgépek, és megdörrentek a vaspántos kapuk. Az emberek állták a sarat, ám nem sokáig tudták visszaszorítani az ellenséges hadakat. A falakon újabb réseket ütöttek a sziklák, melyeken áradó folyóként ömlöttek be az orkok. Mire a kapu harmadjára is megdörrent, pántjai elpattantak, sarokvasai pedig kiszakadtak a helyükről: az ellenség betört a városba. Az ostromlókat lándzsaerdő fogadta, majd tüzes nyilak esője hullt rájuk. Mégis, hiába minden erőfeszítés, a védőket egyre visszább szorították, a híd felé. Alcarain amerre csak nézett halottakat és haldoklókat látott, a vérontás és a mészárlás hihetetlen méreteket öltött. Tudta, már nincs remény.

- Boromir! Hívd vissza az embereidet! Itt már minden veszve van! - kiáltotta a vala Osgiliath egyik kapitányának. Amikor felhangzott Gondor kürtjének morajlása, az emberek visszavonulásba kezdtek. A híd előtti utcákon várt rájuk még egy kisebb század, így velük fel tudták egy ideig tartóztatni a rohamozó ellenséget. Az emberek egymás után estek el és hamarosan már csupán egy maroknyian maradtak. Gondor kürtje ismét felhangzott és az a kevés ember a híd felé kezdet menekülni. Tinwerín és a két kapitány az utolsó sorokba állt, ők voltak az utolsók kik hátat fordítottak. Sarkukba orkok loholtak és nyilak záporoztak rájuk a magasból. Faramir már messziről jelt adott a túlpart íjászainak, kik vonakodva, mert még uraik a hídon voltak, de elengedték íjuk húrját. A tüzes nyilak meggyújtották a bombák kanócát, majd pillanatokkal később az egész híd egy éktelen morajlással a levegőbe repült. A robbanás és a leomló híd hangja még messzi visszhangzott a vidéken, Gondor városából is látták füstjét. A bombák ereje hátba taszított valamennyi menekülőt, köztük Tinwerínt és társait is, kik a folyóba estek. Miután a robbantás moraja elhalt a hegyek között, egyszeriben csend telepedett a szétszakított városra. Az orkok most, hogy átmenni nem tudtak, visszavonultak Mordorba. De Osgiliath keleti része az ellenség kezén maradt és a homálya vastagon kebelezte be az egykoron tündöklő városfalakat.