Ködbe vész a táj, holtak éneke szól

keservről és árnyról a lidérc fény dalol

Ködbe vész az év, időtlen dala zeng

rajta nem hat az elmúlás, örök szava cseng.

Szürke lett az ég, s fakó a föld. Az élet folyama sok mindent kisodort a Világ partjára, és sok mindent ragadott magával, ezzel átformálva azt. Ennorath* egykoron tündöklő napjai, elmúltak. Hallom a hegyekben tomboló viharok hangját. Látom ez erdőket emésztő lángokat. Hallom a kegyetlenül és hidegen hömpölygő vizet s a szelek vészről suttogó dalát. A nap fénye bágyadtan süt le rám, a hold ezüstje sem tündököl. Érzem, közel a sötét, itt nyújtózik fagyos keze torkunkat keresve, s ujjai fojtásra szorulnak! Közel a sötét, halványodnak a csillagok. Keleten árnyak mozognak a félhomályban, délről harci dobok zaja hallik át a messzeségen. Sokasodnak a felhők, a sötétség egyre sűrűsödik Középfölde szabad népei felet. Közel már az idő, mikor minden fény kihuny majd...

***

- Nem szeretek alkonyatkor a déli erdőségben mászkálni - jegyezte meg Deil, majd leugrott a talajszintre.

- Ugyan miért? Talán félsz? - kérdezte hamiskás mosollyal az arcán Galwor.

- Közel a folyó és a túlpart, Dol Guldur árnyának foszlányai egyre közelebb kúsznak - meredt dél felé a tünde nő. - Bolond az, ki nem féli Szauron sötétjét.

- Volt, hogy már megütköztünk velük, ne aggód túl a dolgokat. Mindig, mindent túlreagálsz.

- Tudom, mire célzol! Az a pókcsípés igenis nagy dolgok volt! - bizonygatta szemforgatva a szőke.

- Az szúnyog volt, az egy Eruverte szúnyog volt! - tért ki a hitéből a férfi. - De, hogy őszinte legyek... jól esett, hogy úgy aggódtál értem - lesütötte szemeit és a talpa alatt zörgő leveleket hallgatta. Deil zavartan hajtotta füle mögé egyik kósza hajtincsét és csak némán, pirultan mosolygott magában. Egy rövid csend után Galwor ismét megszólalt.

- Most nyugszik a nap. - Kiszemelve egy alkalmas fát felkapaszkodott az alsó ágára, onnan intett le társának. - Gyere nézzük meg! - Deil is ágról- ágra mászott, majd mindketten kidugták fejüket a lombok közül. Letelepedtek a legfelső ágra és csak szótlanul figyelték amint a nap lassan lebukott a Hith Aiglin csúcsai mögé, bíbor színekbe öltöztetve az eget, meleg fényével sejtelmesen átvilágítva a foszlányfelhőket. Sugarai még meleget árasztottak, langyosan cirógatták a két tünde arcát. A csendet először egy őszi fuvallat törte meg, mely hűvöst hozva süvített keresztül az erdőn, majd Deil szólt.

- Tudod annak ellenére, hogy a rettenthetetlen harcos arcát mutatod, mókás volt látni, hogy megijedtél egy szúnyogtól, - kuncogta. - de egészen aranyos is. - tette hozzá pironkodva.

- Sok gyengeségem van - vallott színt a testőr, és kezét óvatosan közelebb csúsztatta a mellette ülőéhez. - az egyik itt ül mellettem. - Deil résnyire kinyitotta a szemét, és bal kezére sandított, majd mosolyogva összefonta a férfiéval. A meghitt pillantott a haraszt zörrenése szakította félbe.

Mindkét tündének szinte egyszerre pattant ki a szeme és feszülten figyeltek. Hangtalanul álltak fel és ereszkedtek lejjebb pont annyira, hogy belássák az előttük elterülő rengeteget. A fák között hamarosan egy alak tűnt fel, mögötte társa és a szél szitkozódást hozott. Mindketten jól ismerték a szitok szavak gazdáját, és Deil a jól ismert, hegyes kalap láttán elébük sietett Galworral együtt.

- Mithrandír! - kiáltotta boldogan. - Arathorn fia! Micsoda kellemes meglepetés ilyen komor időkben - lelkendezett, majd tekintete az Aragorn kezében lévő tünde kötélre és a rajta vezetett Gollamra siklott. - és egyben igen kellemetlen is. - tette hozzá fintorogva.

Gollam még mindig izgett- mozgott és a maga sajátos nyelvén szidott valamennyi élőt és holtat egyaránt.

- Áh völgyzugolyi Erestor lánya, örülök a találkozásnak - mondta Gandalf.

- Suliad, Aragorn! - szorított kezet Galwor a Vándorral.

- Amint látjátok - bökött a fejével Gollamra a dúnadán. - Jó és rossz hírekkel is szolgálhatunk.

- Úgyis alkony van, gyertek velünk! - intett Deil és visszaindultak a csapathoz.

A felderítők visszatérését Legolas napszállta idejére szabta ki, nem is csoda, hogy már valamennyien várták őket. A herceg észrevette a fák magaslatáról a közeledő társaságot, és nem habozott a köszöntéssel sem.

- Mithrandir, Aragorn! - lepődött meg. - Jöttötök váratlan, és... - nézett le Gollamra. - úgy látom árnyék előhangjai vagytok.

- Az árnyék már régen itt lappang, s egyre közeledik Zöldlomb Legolas - szólt Gandalf. - idő kérdése csupán, hogy erdőtöket is elérje.

- Apáddal szeretnénk beszélni, de ez az ügy mindannyiótokra tartozik - magyarázta Aragorn. - Az idő szoros és csekély, de még nincs minden veszve. - Azzal a határról egy kisebb csapatnyi tünde kíséretében visszaindultak a erdei királyság palotájába, hogy a Tünde- király színe elé tárják jöttük okát, és történetüket. Elsőként Aragorn beszélt a megannyi Gollam hajkurászásával töltött évről, és végül a sikeres hajtóvadászatról. A hűvös, éjszakai levegőt megülte a mocsár orrfacsaró bűze. A hold, akár kísértet rejtőzött a zordon, sötét fellegek mögé, feketébe borítva a tájat. Már három napja haladtak egyre beljebb és beljebb az ingoványban, Gollam nyomában. Ahogy egyre  mélyebre hatoltak, úgy lettek ritkásabbak azok a földfoltok, melyeken az ember megtudta vetni a lábát anélkül, hogy besüppedne a bűzös mocsárba. Semmi nesz nem hallatszott, állat nem tanyázott ezen a kietlen vidéken, s pár holt nádason és száraz sáson kívül, csupán a zöld uszadékok lebegtek élettelenül az ingoványban. A lápvilág felett megültek annak gázai és áporodott levegője fojtogatóan telepedett azokra, kiknek volt bátorságuk megközelíteni a mocsarat. Ameddig a szem ellátott kisebb-nagyobb összefüggő vízfoltok terültek el, s úgy tetszett lenyúlnak egészen délig, Mordor határáig. Ahogy felkelt a nap, valamivel világosabb lett, de így is csak rideg, kifakult derengés volt a hajnal. Aragorn le- lehajolt, míg Tinwerín egyre csak a járható utat fürkészte. S akkor a ködfüggöny mögött mozogni láttak valamit, egyből utána eredtek. Szinte teljesen sötét lett, s ennek a sötétnek a peremén parancsolt megálljt Tinwerín. Ő már látta azt, mit a dúnadán nem: a táncoló, zöld lidércfényeket. Azok pislákolva táncoltak a ködburok mögött, mint megannyi gyertyaláng egy láthatatlan gyertyatartón.

- Ne nézz a fényre, akármennyire is csábít - mondta társának. - Ne nézz a vízbe, mert te magad is holttá leszel.

- Hát elértük a Holt- láp közepét - vonta le a következtetést Aragorn. - Azzal összefüggő utat találva beljebb hatoltak a lápvilágba. Gollam nyomát követve haladtak, s hamarosan Aragorn is megpillantotta a zölden derengő fényeket. Mellettük megsokasodtak az összefüggő, mély vízfoltok melyek partján a zöld lidércfények derengtek. Ahol fények égtek, ott halott arcok meredtek felfelé. Szép tündék, szálas emberek s ocsmány orkok, ám mind- mind sápadtak, halottak. A tünde népek páncélja csillogását vesztve zárta körül testüket, szép, ezüst hajukba hínár vegyült. Nagy csaták emlékét őrizték itt több ezren, mert a Sötét Úr árnya nem ereszti lelkeiket.

A Vándor egyszeriben egy újabb árnyat látott elsuhanni az egyik láng előtt. Lemaradt Tinwerín mögött, egymaga eredt utána. Ám Gollam tőrbe csalta. Aragorn az ingoványos partra érve ismét körülnézett, s szeme megakadt a lidércfényen. Megbabonázva állt a mocsaras parton, majd tekintete a víztükörre siklott. Egy sápadt, tünde arc meredt rá, szinte hívta magához. A dúnadán ekkor egy taszítást érzett a hátán, majd a vízbe találta magát. Aragornt szinte magával rántotta a víztükör, a zöld fények megbabonázták. S odalent, sok- sok ezer lidércet látott, kik vézna ujjaikkal feléje nyújtóztak. Már el is ragadták volna, mikor egy rántást érzett ruháján, erős karok ragadták ki a vízből. Köhögve tért magához a parton, bűzös víztől csöpögve.

- Jól vagy barátom? - kérdezte Tinwerín. - Nem megmondtam, hogy óvakodj a lidércfényektől?

- Holtak vannak odalent, holt arcok mindenűt. Emberek, tündék és orkok százai... - hebegte. - de mind gonosz fény ég a szemükbe.

- A tündék lelkei halhatatlanok, ám a Szauron hatalma nem ereszti őket innen évezredek óta - nézett Tinwerín a víztükörre. - Sokan estek el itt a szépek népéből.

- Gollam, Gollam is erre jött. Láttam!

- Éppen akkor értem ide, amikor betaszított a vízbe, és sikerült utolérnem majd elkapnom - mondta Alcarain. - Most gyere, ne időzzünk itt tovább. Ez a hely gonosz... Morodor hegyei itt nyújtóznak a szemünk előtt. - Gollamot Tinwerín egy kóróhoz kötözte, míg kihúzta Aragornt a lápból. A tünde kötél szorosan tartotta, szabadulni nem bírt, csak fájdalmas, nyüszítő hangon sírt.

- Gonosz tündék ész emberek, szegény, szegény Szméagol - sopánkodott, és egyre a nyaka köré kötött hurkot szorongatta.

- Csendben te átkozott! - szólt rá a dúnadnán. és eloldozta a kórótól. - Ha jót akarsz magadnak, csendben maradsz. - Azzal elindultak visszafelé. Három napjukba telt, míg kijutottak a mocsárból, és szilárd talajt ért a lábuk. Mikor már kiértek, egy zsákba zárták Gollamot, és lóra ülve útjukat a Bakacsin erdő felé vették. Lórien felől, útjuk negyedik napján csatlakozott be hozzájuk Gandalf, a mágus is. - emlékezett vissza magában Aragorn.

- A Holt- lápnál sikerült elfognunk, Mordor közelében - szólt hangosan. Thranduil arca megrezzent e szavak hallatán, fájdalmas emlékfoszlányok környékezték meg.

- Nem kétlem, hogy beszélt az ellenségnek, - folytatta a kósza. - és ők engedték szabadon, mikor már mindent elmondott. Előbb kellett volna kézre kerítenünk, de a Köd- hegység járatai furmányosak, Tinwerín Úrnő is hiába kergette hónapokig a szirtjein át... - Legolas egyszeriben felkapta a fejét, és meglepetten hallgatta a továbbiakat.

- Alcarain meghagyta, hogy legmélyebb és legerősebb cellátokba vessétek, ezt tanácsolom én is - vette át a szót Gandalf. - Nem kétség, hogy képes lenne a Gyűrű nyomára vezetni Szauron szolgáit, őrizzétek, akár az életeteket. Így is túl soká volt az ellenség kezén, ki tudja mikről beszélt neki. Ám a vesztünket ne segítsük elő, Gollamnak innen nem szabad kijutnia, Thranduil.

- Értjük szavaidat mágus, még ha azok vészterhesek is. Őrizni fogjuk, cellájából nem eresztjük, erre a szavamat adom - zárta a tanácsot Thranduil. A király még pár szót váltott Gandalfal, majd ő is a dolga után ment. Személyesen felügyelte azt, amint Gollamra rázárul a barlang legmélyebb és legbiztosabb tömlöcének az ajtaja. Ám Legolas eközben leszólította Aragornt.

- Jól érettem, hogy azt mondtad, Tinwerínnel fogtátok el? - kérdezte, bár nem szívesen ejtette ki a nevet.

- Így van, sokáig követtük a nyomát, amíg sikerült lecsapnunk rá - magyarázta a Vándor. - De mond, miért kérdezed?

- Ő miért nem tartott veletek?

- Az erdőtök határáig kísért - Nem lépek e fák alá még egyszer, Elesszár. Bocsássatok meg nekem, de nem visz rá a balsors, hogy még egyszer a tünde utat járjam. - Csengtek a kósza fülébe az Úrnő szavai. - Onnan Lórien felé fordult.

- Hát mégis él... - döbbent rá a herceg, bár még akkor ő maga sem tudta, mi is vár rá az eljövendőben.

~~~

*Ennorath- Középfölde sindarin nyelven.