Az utolsó tea illata is rég elmúlt.

Víg zeneszó, tánc mind- mind elnémult.

Rettegés és árnyék maradt már csupán.

Elbereth éneke és nyugat szele kíséri útján.

Párafelhők csíkjai terültek fátyolként a friss gyanta illattal telt fenyőlugasra. Nyirkos reggel köszöntötte a hobbitokat, kik közül legelsőnek Frodó ébredt. Komótosan nyitotta ki szemeit, felült, de egy darabig csak nézett maga elé. Gondolatiban visszarepült Zsáklakba, a pihetoll ágyába, a napfényes nappaliba és a virágok illatától bódult kertbe. Füstölgött magában, hiszen már mindez Tarisznyádi Zsákosék tulajdonát képezte. Pedig milyen szívesen is aludt volna most inkább puha paplan alatt, sem mint a gyökerekkel szabdalt földön! Tegnap kora este volt, hogy megitták az utolsó korty teájukat Zsáklak falai között, és útnak indultak Bakvárra. Hónapok is beleteltek, amióta utoljára találkozott Gandalfal. Mitagadás, nyugodtabb lett volna, ha az öreg mágus is velük tart az úton. Ám tovább nem várhatott Hobbitfalván, reménykedett, hogy a varázsló csatlakozik hozzájuk. Fejében ismét felcsendültek a szavak, miket Gandalf jól az eszébe vésetett vele: ne használd. E módon felsejlettek benne a mágussal való utolsó beszélgetésének szavai, mik így távolról egyre terhesebbnek tűntek. Erőt vett magán és lecsitította múltbéli képeit, majd felkeltette két barátját. Pippin morcosan nyújtózkodott takarója alatt, de Samu már a reggeli előkészületein szorgoskodott. A domb aljában patak folyt alá, annak vizében mosdottak meg. Reggeli után eloltották a tüzet, összepakolták cókmókjaikat, majd folytatták útjukat az ösvényen. Az ég makulátlan volt, látszott, hogy szép, meleg napnak néznek elébe. Átkeltek a patakon, ahonnan az ösvény dombokon és lejtőkön hullámzott fel és alá, mi igen kimerítette a három utazót. Szerencséjükre néhány mérföld után a poros út egy utolsó szusszal felfutott egy újabb hullámra, majd békésen ereszkedett alá egy lapályra, honnan már cikkcakk vonalat leírva kanyargott tovább. A hobbitok jóízűen beszélgettek, sőt még daloltak is. mi könnyebbé tette a gyalogtúra óráit.

Indul a küszöbről az Út:

    ha nem vigyázok, elszelel;

felkötöm én is a sarút,

   gyerünk utána menni kell,

utak találkozása vár,

   futok, a lábam bizsereg-

csak ott lennék végre már!

   Aztán hová? Ki mondja meg?

- Úgy rémlik, mintha ezt az öreg Bilbó írta volna - mondta Pippin.

- Meglehet - válaszolt bizonytalanul Frodó. - Kétségkívül emlékeztet rá. Ő mondogatta mindig, hogy az utak kiszámíthatatlanok. Ha nem tartod féken a lábad akár veszélyes helyekre is sodorhatnak.

- Engem bizony az elkövetkezendő egy órában nem fog sehová se sodorni! - Pippin ledobta zsákját, majd társai is így tettek. Leheveredtek, és jól megebédeltek. Pihentek egy keveset és kinyújtóztatták lábaikat, majd csak egy jó idő múlva indultak tovább.

A nap kezdett alászállni az égbolt tengerén, az hobbitok előtt elterülő táj meleg fényben fürdött. Sík terepre értek, mi mindnyájuknak nagy megkönnyebbülés volt. A mezőn, melyre rátért az útjuk elszórtan álltak zöldlevelű fák, mik a közelgő erdőség előőrsei voltak.

- Úgy hallom, ló jön mögöttünk - állt meg Samu, és maguk mögé nézett.

- Lehet, hogy Gandalf az - mondta reménykedve Frodó. Ekkor azonban rossz érzés fogta el. Valami, ott egészen belülről azt súgta neki, hogy akár Gandalf az illető, akár nem, jobb lesz elrejtőzni előle. Két barátja lebújt az út mellé egy kis mélyedésbe, ám ő még tétovázott. A kíváncsisága ádáz harcot vívott a belső sugallattal, de pusztán egy pillanatig. Mikor a patadobogás közelebb ért, akkor vágódott ő is hasra a magas fűbe, egy nagy gyökerű, az útra lógó fa takarásába. Továbbra is hajtotta kíváncsisága, így hát kilesett a gyökér mögül. A kanyarban hamarosan egy fekete ló tűnt fel, nyergében egy feketébe burkolt alakkal. A hobbitot hirtelenjében rettegés fogta el, és késként hasított fejébe az Gyűrű gondolata. A lovas közelebb ért hozzá, s közvetlenül felette megállt. Éles, szimatoló hang hallatszott ekkor, a lovas keresett valamit. Frodó késztetést érzett arra, hogy ujjára húzza a Gyűrűt. Már ujjai a láncot tapintották inge alatt, amikor valami ismét megütötte a fülét. Egy ló nyerítése szelte a levegőt, valahonnan távolról és mellé egy dallamos hang kiáltott. Frodó nem érette szavait, hiszen azok messziről szálltak. Szeme sarkából, elmosódott ködként, messzi az úton látni vélt egy ezüstösen fénylő, diadalmas paripát hátán magával az éjjel. Ám a fekete lovas kihúzta magát a nyeregben majd pillanatokkal később megrántva lova kantárját a hang irányába vágtázott. A hobbit megkönnyebbülten egyenesedett fel és jött elő rejtekhelyéről. Mindhármójukat nyugtalanította a lovas jelenléte, nem kevésébe azé a valamié, miután amaz eredt. Az is lehetséges, hogy egy társa volt, s egy egész csapat követi az utazókat. Frodó érezte, hogy a Gyűrűt keresik, ám barátainak nem volt szabad szólnia róla. Kétségek között és folyamatos feszültségben mentek tovább, egy időre ezért letértek az útról. Lassan rájuk esteledett, majd az éjszaka terítette szét köpenyét a vidéken. Ahogy felkélt a hold és sziporkázó csillagai, úgy hagyott alább az aprónépekben a szorongás és úgy tértek vissza az útra. Nyugati szél sóhajtozott a fák levelei között, mik csendesen szuszogtak az estében. A hobbitok szívéről felszállt minden árny, meleg otthonról és kandallóról szóló dalba kezdtek. Egyszeriben Frodó ismét paták dobogását hallotta, azonnal megdermedtek és elnémultak. Gyorsan és nesztelenül tértek le az útról. Mindhárman besiettek a tölgyfaerdő sötétjébe remélve, az majd elrejti őket az árgus szemektől. Samu és Pippin lekuporodott egy- egy rönk mögé, Frodó pedig egy vén fa törzse mögül kémlelte a szürkén derengő utat. Árny ereszkedett rája, és a hobbitok megint hallani vélték a szimatoló hangot. A fekete árnyék a lovát vezette, de megállt pont ott, hol a hobbitok letértek az útról. Frodót ismét elfogta a kísértés, hogy az ujjára húzza a Gyűrűt. Ám ekkor az árnyék alattomosan feléje kezdett kúszni, akár egy kígyó, ki az áldozatát készül bekebelezni. Ebben a pillanatban viszont egészen más hallatszott a fák közül. Csengő hangok szálltak a nyugati széllel, és haltak el a csillagos éjszakában. Az árnyék ahogy meghallotta a hangokat, úgy ugrott fel lovára és veszett bele a túloldali sötétségbe.

- Tündék, Frodó uram! - fakadt ki Samu felállva a rönk mögül.

- Hallgass csak, erre jönnek! - emelte fel ujját Frodó, majd visszalapult. A finom énekszó egyre közelebb ért hozzájuk, ám szövegét ők nem érthették. Talán csak Frodó csípett el pár szót, és Elbereth, a Fényességes nevét vélte kihallani a sorok közül.

- Ezek nemestündék! - mondta őszinte csodálattal Frodó, amikor meglátta a menetet. A tündék lassan közeledtek feléjük, akár a múló tavasz utolsó sóhaja. Az aprónépek ámulattal néztek végig a szép arcokon, miken táncot lejtett a csillagfény. Olyanok voltak ők, mint a régi idők képei, kik utolsó útjukra indulnak az adánok regéiben. Szemükben ott fénylett az időtlen bölcsesség, melyet a hobbitok még ha akartak is volna, akkor se érthettek volna meg. Lámpásuk nem volt, mégis derengés vette körül menetüket. Amikor a hobbitok elé értek, elhallgattak. De egy tünde, ki utolsóként lépdelt megszólította őket.

- Üdv, Frodó - mondta. - Tán eltévedtetek? Hiszen messzi innen az otthonotok - Így esett, hogy az utazók összetalálkoztak Gildorral, e menet vezetőjével. A tündék valamennyien ismerték az öreg Bilbót, s általa Frodóról is hallottak már egyet s mást. Kiderült az is, hogy útjuk egy részét közösen teszik meg, ezáltal az aprónépség is becsatlakozott a menetbe. Már az Erdőcsát feletti erdőben jártak, kanyarogtak tova a dombnak gerincén. A fiatal, sűrű fák közül a szemük előtt bontakozott ki egy selyemfüvű rét, mit három oldaláról is közrefogott az erdő. Itt vertek tábort a tündékkel, kik megvendégelték őket, és ágyat is vetettek nekik. Középütt tábortűz égett, azt ülték körbe valamennyien. Pippint és Samut elég hamar elnyomta az álom, de Frodó még társalgott Gildorral egy darabig.

- Találkoztál Bilbóval Völgyzugolyban? - kérdezte belebámulva a sötétségbe.

- Kétszer is - felet szűkszavúan a tünde.

- Hogy van?

- A lehető legjobban. - Gildor ránézett a hobbitra. - Ami a legsúlyosabban nyomaszt afelől mégsem kérdezel. Búcsút mondasz a Megyének, de kétségeid vannak. Visszatérsz-e valaha, vagy véghezviszed-e azt, amiért elindultál. Így van? - kérdezte a tünde.

- Így - felelt Frodó. - Azt hittem, a hűséges Samun és Gandalfon kívül senki nem tudd róla.

- Tőlünk az Ellenség nem fogja megtudni a titkot, akármi is légyen az. Bizonyosan súlyos, hiszen a szolgái üldöznek.

- A Fekete Lovasokra gondolsz? Sejtettem, hogy az Ellenség csatlósai. De mégis kik ezek?

- Gandalf nem mesélt róluk?

- Ezekről nem.

- Akkor jobb, ha én sem mondok többet. Tán a félelem eltántorítana utadtól. - A tünde arcán árnyék suhant át. - Egy biztos: veszélyesek, és sietned kell.

- És a másikról tudsz valamit? - nézett Gildorra Frodó.

- Milyen másikról?

- Úgy érzem, az nem a Lovasok társa. Napszálltakor, az úton egy Fekete Lovas vágott keresztül, de mi elbújtunk a cserjésben. A lovas szimatolt, ám egy kiáltás megzavarta. Az a hang inkább volt kellemes, mintsem fenyegető, legalábbis nem ránk nézve. - Gildor elgondolkozott, majd egy sor hallgatás után felelt.

- Tudod, Frodó nem csak a gonosz létezik e világon. Elbeszélésedből csupán sejtésem van, biztosat nem mondhatok. S ha a jószerencse melléd szegődött, egy olyan követi lépteid nyomát, kinek csarnoka e világ. Tartóoszlopai a roppant hegyek, boltozata pedig az ég. - Gildor belesandított az előttük elterülő erdőség feketeségébe. Tünde szemével mintha látott volna egy holdezüsten suhanó árnyat, de csak egy pillanatig.

- Ezt mégis hogy értsem?

- Ahogy jónak látod, aprónép. Előbb- utóbb úgyis minden értelmet nyer.

- Félek, mielőtt bárminek is megérteném az értelmét az Ellenség fogságba esem. Ráadásul Gandalf is késik, ami aggaszt.

- Ha Gandalf késik, az semmi jót nem jelenthet. Szerintem azonban az lenne a leghelyesebb, ha kitartanál utad célja mellett. Nem tudom szökésed okát, ahogy azt sem mi veszély várhat még rád utad során. Lehet találkozol Gandalfal, mielőtt elhagyod a Megyét, lehet, hogy nem. Magadnak kell döntened, hogy tovább indulsz-e.

- Azt mondják, ne kérj tanácsot a tündéktől, mert mindenre azt felelik: igenis meg nem is.

- Tudod, aprónép, tanácsot adni legalább olyan felelősség, mint megfogadni azt. Ezért sem osztogathatjuk könnyelműen. Nehéz út áll előtted, annyit mondhatok. Elbereth vegyen oltalmába. Most ha rám hallgatsz, aludni térsz. Akárki is üldözzön, ma éjjel az álmodat nem zavarja semmi, hacsak az nem a levelek susogása. - Gildor még be sem fejezte, de Frodó érezte, szemei elnehezülnek. Hamarosan felálltak és ő is barátai mellé feküdt a lugasba. Aznap este kezdődtek azok a különös álmai, mik egész utazása során végigkísérték.

Zöldellőfüvű dombon állt, s onnan tekintett le Zsáklakra, minek ablakai csak némán verték vissza a déli nap fényét. Elmosolyodott, hiszen feltörtek benne az emlékek azokról a hosszú évekről, amiket itt töltött. Sőt egészen valóságosnak hitte, s már indult is volna lefelé a dombról, de megtorpant. Hirtelen fekete felhők kúsztak feléje Keletről. Gomolygó és vastag fellegek, villámokkal, mennydörgéssel és vad széllel, mi élesen sivított a füle mellett. Megrettent, a szél zúgásából kihallani vélte az álnok szimatolást és a visító hangot. Szívébe markolt a rettegés, már majdnem remegett. Látta, hogy az éjsötét fellegek hogy nyelik el a szeretet otthonát, s hogy közelítenek egyre csak feléje.

- Ne félj, Drogó fia Frodó - szólította nevén a háta mögül egy női hang. - Minden sötét felleg mögött ott fénylik a nap. - Ebben a pillanatban fényesség áradt a háta mögül, s a sötétség megtorpant. Ám ő se szólni se megfordulni nem bírt.

- Meríts bátorságot azokból, mik fontosak neked, kicsi hobbit. Meríts bátorságot és soha ne veszítsd el a remény sugarát, mert ez az, mi bevilágítja előtted az utadat. - Maga se tudta miért, de megnyugodott. Eltökéltnek és tettre késznek érezte magát, szívéről pedig felszállt az árnyék. Ugyanígy vonult vissza a fekete felleg, és sütött ki ismét a nap.