Arany és ezüst fények

sziporkázva feljövének

bevilágítva a múltat

a zavaros és mísz kutat.

A csillagok, mint apró kristálycseppek fogták oltalmukba a félhold íves udvarát, mely elevenen izzott az égen. Langyos, kora őszi est köszöntött a völgyre, a gyümölcsös fái sötétben bólogattak. Tündék tiszta fényű lámpásai gyúltak sorra, gyöngyfüzérrel koszorúzva a tornácokat. Apró aranypontokként szórták fényüket a szentjánosbogarak, halkan döngicsélve röpültek szerte az éj kupolája alatt. Fa és fű is megtelt fényüktől mesébe illő csillogással, mintha csak aranyszín harmat lepte volna el őket. Az egyik bogár betévedt egy ablakon, keringett a melegfényű szobában, majd megpihent egy könnyű, egészen világos, szürke vásznon. Ám a vászon megmozdult, az anyag légiesen libbent viselője után. A kis bogár egy ruhán talált helyett, de a ruha viselője nem nyughatott. Odakintről csengők hangja repült a szellők nyomán, az esti lakoma kezdetét jelezve. De ő csak hezitált. Hol fel s alá járkált, hol leroskadt ágyára. Tudta, már várják. Készült is, és már ki is lépett volna az ajtón, de keze megrekedt a kilincsen. Szörnyen súlyosnak érezte a rézkilincset, s kezét végtelenül gyengének. Nem bírt kilépni a szobájából. Biztonságosnak hitte? Talán. El akart volna zárkózni minden és mindenki elől? Talán. Mégis, ő maga is jól tudta, ez lehetetlen. A míves faajtón kopogás zaja verte fel a gondolataiból súlyos levegőt. A szürke ruhás összerezzent, mint aki álmából ébredt.

- Naneth, jössz már? - szólt odakintről egy szende hang. A szürke ruhás nem válaszolt. Még egyszer lemerítette vödrét lelkének feneketlen kútjába, s mikor felhúzta magabiztosan kelt fel az ágyáról. Tudta, nem futhat. Ő nem. Itt nem. Most nem. Nem és nem. Soha nem futhat. Végig simított ruhája ráncain, majd kilépet az ajtón. A lányai, az ő édes, kicsi lányai most is mesésen festettek, habár nem is voltak már olyan csöppek. Most így, ahogy végig nézett rajtuk, inkább tűntek finom és bájos ifjú hölgyeknek, mintsem virgonc kislányoknak. Halványan elmosolyodott, majd már indultak is Elrond csarnoka felé.

Kishílyán mindenki megérkezett, kit Völgyzugoly ura várt a lakomára, a csarnok ajtajai hamarosan bezárultak. Odabent lámpások égtek és bősz duruzsolás visszhangzott. A messzi Bakacsinból érkezett utazók is asztalhoz ültek, hiszen miattuk is ejtettek meg ma ilyen nagy estélyt. Elrond is helyett foglalt az asztalfőn, emelvényen álló bársony székén. Bal kéz felől Glrofindel ült melléje, de a jobb oldali, baldachinos szék még üresen állt. Legolas is jókedvűen bele- bele ivott a már felszolgált miruvorba, barátaival beszélgetett. Ekkor a már bezáródni készülő ajtókon három nő sietett be. A duruzsolás alább hagyott, bár teljesen nem szűnt meg. Baran enyhén megbökte oldalát barátjának, ki épp Erestornak ecsetelte az utazásukat.

- Barátom, azt hiszem...

- Mi az Baran, nem várhat? Éppen... - fordult a férfihoz, és elnézett arra, amerre az bökött a fejével. A herceg torkán abban a pillanatban csúszott félre a mézbor, amint megpillantotta a hófehér hajkoronát. Heves köhögését valamelyest elnyelte a zúgó alapzaj, de hogy ettől lett-e vörös a feje, vagy zavarától? Ki tudta volna akkor megmondani.

Végszóra Tinwerín leült székébe Elrond mellé, és lányai is helyet foglaltak. Ezután a féltünde felállt, mire a csarnokban egyszeriben elhalt minden zaj.

- Köszöntök minden kedves vendéget a mai lakomán! Ritka alkalom, hogy északi atyánk fiai ellátogassanak hozzánk. Ezért is öröm jöttötök, Zöldlomb Legolas. - Az említett férfi felállt és biccentett.

- Köszönjük a meleg fogadtatást, Elrond úr. Ám ha érzéseim nem csalnak, érkezésünk komor fellegeket is hozz magával.

- Erről majd a megfelő időben - emelte fel a kezét Imladris ura. - Most az itt lévők szívét gond ne nyomassza. Ti is pihenjétek ki utatok fáradalmait, mert még e völgyet nem éri az árny. - Felemelte teletöltött kupáját, mire a jelenlévők is így tettek.

- Legyen gondtalan az este! - mondta, mire a vendégek is ezt harsogták. Ezzel kezdetét vette a vacsora, és elkezdték felszolgálni az ételeket. Volt minden, mit szem és száj kívánt. Az idei nyár bővelkedett gyümölcsökben, bőven került hát belőle a terítékre az ízes hal és édes zöldségek mellett. A duruzsolás lassan ismét kezdett felizzani a teremben, ám a herceg szótlan volt. Lopva- lopva az emelvényen ülő nőre nézett, mintha csak nem akarná elhinni, hogy valóban ő az. Alcarain pontosan érezte magán a pásztázó szemeket, igyekezett azon lenni, hogy tekintetük egy pillanatig se találkozzon. Igaz, Elronddal és Glrofindelel beszélt olykor, de pusztán üres fecsegésnek érezte a szavakat. Nem, egyszerűen nem tudott figyelni. Amire viszont feleszmélt a révületből, az egy tekercs volt, mit Elrond nyújtott neki.

- Ez alkonyatkor érkezett a Kék hegységből - mondta. - Igazad volt, minden népből követek érkeznek. - Tinwerín elvette a papírost, majd olvasni kezdte. Valóban, a törpök üzenete volt. És nem is más állt benne, minthogy tanács reményében egy kisebb kíséret útnak indult Imladrisba. Végre valami, ami lekötötte. Igen, ezen merenghetett egy jó darabig, ám nem sokáig. Semmi képpen sem addig, amíg azt ő szerette volna.

A vacsora lassan a végéhez közeledett, már az utolsó fogás maradékát is leszedték. Legelsőnek Elrond állt fel, majd gyermekei és a völgy tiszteletre méltó tagjai és utánuk pedig szép sorjában mindenki, ahogy illett, végigvonult a termen. Nem mentek sokat, míg a széles folyosó után egy újabb boltíves terembe értek, a Tűz csarnokába. Itt már nem voltak asztalok, de két kőpillér között pattogott a nagy kandallóban a tűz. Valamennyien helyet foglaltak, s mikor Elrond is leült trónszékébe, a tünde dalnokok hangszerein halk zene csendült. Énekeket daloltak és hős regéket a szép tünde nyelven, mi halandó fül számára andalítónak hatott. Helya is - legnagyobb örömére - hárfához ülhetett, és bekapcsolódhatott a muzsikába. Tinwerín halványan elmosolyodott lányán, ki oly hévvel és szenvedéllyel pengette a hangszer húrjait, mint kevesen e világon. Ő maga is dúdolta halkan az énekeket, miknek szavai szinte testet öltöttek. Egyszeriben arra lett figyelmes, hogy a zene egészen más ütemre váltott.

- Szabad lesz egy táncra? - lépett oda Elldan szelíd mosollyal Elyához, kinek feje már- már lekonyult. A fiatal lány arcán pír rózsák nyíltak és félénken ugyan, de elfogadta a felkérést. Ők voltak az elsők, s utánuk a teremben lévők párokba rendezőtek és lassú, kecses táncba kezdtek. Tinwerín mégsem csatlakozott, csak egy ideig szemével követte lánya élénk sárga ruhájának ráncait, amint azok minden forgásnál könnyedén libbentek körülötte. Meg mert volna esküdni rá, hogy Helya mellé, fuvolával a kezében odaállt Elrohir, hogy Ithil zöld- arany ruhájának libbenő fodrain bukdácsolt a tűz fénye. Deil és Galwor is táncra kelt, Imladris házának megannyi tagjával együtt, csak kevesen maradtak ülve, és a dalt énekelve. A légies tánc és az igéző muzsika harmóniát alkotva töltötte be a csarnok minden szegletét. Ám a herceg se nem táncolt, se nem énekelt. Talán ő is azon töprengett, ennyire elmélyülten amin Tinwerín? Talán. Talán múlton, talán jelenen, talán jövőn. Egy bizonyos, mindkettejük szeme egyszer- egyszer szántszándékkal, vagy anélkül, de egymásra tévedt. Alcaraint saját gondolatainak zsongásából egy hang zökkentette ki.

- Megtisztelnél egy tánccal, Berenil úrnő? - Glorfindel ahogy illő, kezét nyújtotta hölgy felé.

- Hogyne. - A nőt igaz, meglepte a felkérés, de formalitás is úgy kívánta, hát elfogadta. Kezét a férfiébe helyezte, és ők is bekapcsolódtak a táncolók körébe.

- Szót ejtenék pár dolgokról, ha nincs ellenedre - vette halkabbra szavait a gondolini. - A gyermekidről lenne szó. - Tinwerín újult, élénk figyelemmel emelte fürkésző tekintetét a férfira.

- Folytasd - bólintott, miközben perdült egyet saját tengelye körül.

- Mostanság igen sokat tartózkodnak esténként a könyv és levéltárban Elrond két fiával - hajolt a nő füléhez Glorfindel. - Úgy hiszem, keresnek valamit.

- Ó, bár ne lett volna igazam - sóhajtott fel gondterhesen a partnere. - Van sejtésed, mit kereshetnek ilyen bőszen?

- Kilétedet szeretnéd a lehető legtovább köd mögé rejteni, bár a jelek szerint ez egyre nehezebb. Nem kívánok beleszólni, hiszen ez lányaiddal a te ügyed, de nem kizárt, hogy a kíváncsiságuk hajtja őket személyed irányába. Ugyanis az óidei, gondolini és beleriandi iratokat keresik, mikben nem egy ének, ima, vagy rege zengi a te neved. - Tinwerín erősen behunyta szemeit, majd leszegte fejét.

- Mit tudsz még? - kérdezte, bár már más a lényegen nem igazán változtatott.

- Mint már mondtam, nem akarok közbeavatkozni. Mégis, úgy találtam a legjobb az, ha ezeket a tekercseket és könyveket összeszedetem és a szobádba vitetem. Úgy hiszem, nyomós okod van homállyal fedni mindazt, mivel azt teszed.

- Glronfindel, ezért nagyon hálás vagyok - kapta fel a fejét. - Jobban nem is cselekedhettél volna - mondta egészen megkönnyebbülten. Feszült izmai ellazultak, vállait is leengedte. Ekkor fordultak meg ismét, így ő nézett az ajtók irányába. Látta a tömegből kiválni Elyát és Elldant és hangtalanul kilépni az ajtón. Nem sokkal utánuk pedig Helya és Elrohir is felemelkedtek a hangszerek mellől, és követték a két másikat. Glorfindel igazat szólt, valószínűleg most is a könyvtárba igyekeztek. Alcarain vékony vonallá préselte száját, latolgatta, hogy utánuk menjen-e. Végül a tánc végéig mégsem hagyta el a termet. Ám azután tisztesen elbúcsúzott az ünneplőktől és menni készült. Legolas fél szemével követte amint felölti bársonypalástját, lámpást ragad és kilép az ajtókon. Abban a pillanatban ő is felállt és utána eredt. Látta, amint lelépdel a lépcsőkön, majd eltűnik a fordulóban. Mindkettejük lépte hangtalan volt, talán a bársony susogása vert némi zajt. Alcarain rátért egy ápolt ösvényre, mi hol egészen kinyúlt a Brúinen medre felé. Túl a kerten már a völgyi erdő sötétje ásított némán. Ahogy Elrond házának fényei pedig egyre halványultak, úgy erősödött a nő kezében lévő lámpás szelíd fénye, úgy tükrözött folyékony ezüstöt a palástja. Talán egy körömnyit haladt a hold az égen, mikor enyhe lejtőre hágott az ösvény. Az erdő és cserjés megritkult, s a dombocska tetején, a völgy keleti falánál egy kőszék állott. A herceg megállt a fák között, a világért sem lépett volna ki a hold és csillagok fényébe. Alcarain azonban a kőszék mellé rakta lámpását, majd eloltotta. Ő maga pedig leült az emelvényre, levetette csuklyáját, és hátradőlt fejét pedig a hideg kőlapnak támasztotta. Ám a bakacsinerdei legnagyobb megdöbbenésére nem csinált semmit, vagyis semmi olyat, mi szabad szemmel látható lett volna. Gondolatban messzi járt, hiszen a gondok egyre súlyosabban ültek vállaira. Lám, lányai nem nyughattak, ez őt is egyre jobban sürgeti. Most meglehet ez volt az, mi még Szauronnál is jobban nyomasztotta. Mit látott ebből a szőke? Egy nőt, ki holdfényben fürdik, s ki úgy ül a kőszéken, akár az alabástrom. Aztán hallotta tőle a gondterhes sóhajt és látta, mint temette kezeibe arcát. Akkor közel sem látta annak a határozott személyiségnek, ki évtizedekkel ezelőtt náluk járt. Akkor ő is elbizonytalanodott. Eddig váltig azt sulykolta magába, hogy az a nő szerelmének hidegvérű gyilkosa. Ám most mégsem volt ebben ennyire biztos. Pontosabban abban nem, hogy kicsoda is az az alak, kit a köznyelv Nyugat Úrnőjeként tart számon.

A másnap virradója már régen elmúlt, s a nap közeledett delelője felé. A nyár melege tűnőben volt, bár még a hideg nem nyújtotta ki didergő karjait Imladris felé. Az élet a megszokott kerékvágásban zajlott, legalábbis a völgy valamennyi tagja számára. Arwen az Aragorntól kapott utolsó levelét olvasgatta remélve, hogy mielőbb viszontlátja kedvesét. Elrond a törpök fogadására készült, kik érkezésének órája igen csak közeledett. Galwor szinte minden idejét Deilel töltötte, aki örömmel mesélt neki a Völgyzugolyban eltelt gyerekkoráról. Egy koradéli könnyed ebéd után Tinwerín pedig Arnirt vezette ki az istállóból. Lányai majdhogynem a kapukig kísérték, de alig beszéltek valamit. Amit kellett, meg amit formaságok is hoztak magukkal, azt megtárgyalták. Tudták, anyjuk egy különös alakhoz indul, egy bizonyos Bombadil Tomához. Igen határozottan rémlett nekik ez a név, ám amit felidéztek mellé csak tovább buzdította őket az óidei tekercsek tanulmányozásában. Az anyjuk nem erőltette a beszélgetést, a lányai pillantása, testtartása mindent elmondott. Mindhárman tudták, hogy a többiek sejtenek valamit személyes titkaikból, ám egyikük sem szól nyíltan. A kapuőrök már kinyitották Alcarain előtt a völgy bejáratát, így eljött a búcsú ideje. Elhangoztak az óvó szavak, mik már annyiszor az évek során. Tinwerín most is egy- egy csókot adott lányai fejére, de legvégül így szólt búcsúzóul.

- Tudjátok, a világ változik. Hol lassabban, hol gyorsabban, de egyszer minden átformálódik. Egyet jegyezzetek meg, ezt a változást a mi döntéseink befolyásolják. S a változás nem mindig jó irányba halad, ahogy mi sem hozunk mindig jó döntéseket.