Éj nyeli a várost, falai némán állnak,

mint rabok kik akasztásukra várnak

Éj nyeli a haláltusát, sikolyt és hörgést

rettegés fojtja el, mint gyilkos a bánatos könyörgést.

Másnap a hajnal szürke fénnyel vetült Osgiliath falaira. Azt, hogy felkélt a nap csupán abból lehetett megsejteni, hogy a városon túli tájra világosság köszöntött. A délelőtt folyamán elhelyezték az utolsó bombákat is a hídhoz, megtöltötték az utolsó tegezeket és az utolsó emberek is Gondorba mentek. Ahogy a nap már jócskán elhagyta az ég közepét, úgy borult egyre sötétebb lég az egykoron szikrázóan tündöklő falakra. Alkonyatra a városra és a vidékre is egyaránt csend telepedett, vihar előtti csend volt ez, amely fojtogatóan lebegett valamennyi ember körül. Nem mozgott semmi élő a falakon kívül, nem hallatszott madárdal, minden vészjóslóan csendes volt. Az emberek fáklyákat gyújtottak és hamarosan az íjászok elkezdtek felsorakozni a falakra. Tinwerín Boromirral és Faramirral együtt állt a fal legfelső fokán, onnan tekintettek le a rendeződő katonákra. A nő szívére egyszeriben súlyos árnyék ült, érzett valamit. Finoman kihúzta tokjából kardját, mely már sápadt fehéren derengett.

- Kezdődik - mondta. - Hamarosan ideérnek. - Az íjászok felsorakoztak a falon, a mellvédek takarásában. Miután már mindenki elfoglalta a helyét Tinwerín szólalt meg. Hangja hatalmasan zengett tova és valamennyi félő ember szívét bátorsággal töltötte meg.

- Emberek, Gondor népe! Nem kérem, hogy értem harcoljatok. Nem kérem, hogy a kapitányitokért harcoljatok ahogy azt sem kérem, hogy Denethorért harcoljatok. Harcoljatok a családjaitokért, asszonyaitokért és gyermekeitekért! Mert ha az, ami felénk tart bejön azon a kapun, akkor szörnyűbb sors vár rájuk, mint amit el tudok képzelni. Az mi azon a kapun túl vár rátok, töredéke annak, ami akkor fog következni, hogyha hagyjuk elesni a várost! Az ami azon a kapun túl vár rátok, nem juthat be ide! Az ami azon a kapun túl vár rátok, azt hiszi, hogy megfutamodunk! Az ami azon a kapun túl vár rátok, semmibe vette az emberek erejét! - Üdvrivalgással éltették szavai igazát, hangosan éljeneztek és pajzsaikat verték.

- Valamennyien meghalunk itt, igaz? - kérdezte fojtott hangon Faramir.

- Igen - bólintott keserűen a nő, majd otthagyta a két férfit és lesétált az íjászok soraiba. Ott akart állni az első sorban, farkas szemet akart nézni Szauron szolgáival. Mikor valamennyi férfi előtt elhaladt, azok biccentettek egyet feléje és kezüket a szívükre tették. Bátorságot öntött beléjük Nyugat Úrnőjének személye, és már inkább látták angyalnak mintsem boszorkánynak. Az üdvrivalgásnak egy éles, fülsüketítő kürtszó vetett véget és ezzel Osgiliath falit elérte a sötét. Hamarosan remegni kezdett a föld és léptek zaja verte fel a pusztaság csendjét; a vihar megérkezett. Faramir kiadta a parancsot az íjászoknak, nyílhegyek százai szegeződtek az érkező seregre.

Orkok ezrei tűntek elő a távolból egytől egyik ocsmányan és vérre szomjazva. Ameddig a szem ellátott kígyóztak a fekete sorok akár a sötét tenger hullámai. Mégis, a vala kevesellte az ellenség számát, és sejtette, hogy ez csupán az első csapás. A kürtök egyre többször csendültek fel, míg az orkcsapatok teljesen fel nem sorakoztak. Hömpölygő, fekete patkányokként lepték el a város előtt fekvő, egykoron zöldellő pusztaságot. Egy nagytestű ork lépett ki a sorok közül és a falakra kiáltott.

- A Sötét Úr, Szauron nevében felszólítalak titeket, adjátok meg magatokat! Ha feladjátok a várost, békében és életben távozhattok! - Boromir hitetlenkedve nézte a férget, majd dühtől forró hanggal válaszolt.

- Inkább esek el városom védelmében, minthogy egy hozzád hasonló patkány belépjen ide! - nagy lélegzettet véve, megfújta Gondor Kürtjét.

- Ostoba ember! - kacagott fel gúnyosan az ork. - A véretek fogja vörösre festeni városo - nem is mondhatta végig, Tinwerín elengedte íjja húrját és nyila egyenesen átszúrta az ork torkát. Az ő nyilát több száz követte, melyek záporként hullottak alá az orkokra. A sereg viszonozva a tüzet fekete nyilak hadát zúdította a védőkre, és máris voltak olyanok kik holtan fordultak le a falról. A nyilakat több tonnás kövek követték, melyek egyenesen a falba vagy a város benső részére csapódtak, rengeteg kárt okozva. Halálba torkolló üvöltések és segélykiáltások töltötték meg egyszerre a levegőt. A falakról sorban fordultak le az emberek, fekete nyilaktól a mellkasukban. Hajító dárdák szelték át a félhomályt, nyilak pattogtak a falakon és húrok zizzentek mindkét oldalon. Egybefolyt az idő, tettek és szavak elmosódtak a harc forgatagában. Az orkok rohamlétrákat hoztak, indultak rohamra újra és újra, akár a szénfekete tenger tajtékos hullámai. Ám a védők és Osgiliath falai állták az ostrom első hullámát. A végtelen éj, miben csupán a fáklyák idézték a napot, felszakadozni látszott. De mire tekintettek a fiatal nap sugari, áthunyorogva a sötét felhőkön? A falak alatt holtak és csontjuk töröttek feküdtek vergődve kínjukban. A falakon pedig omlások éktelenkedtek, a város nem egy tornya pedig megcsonkulva hullt a porba maga alá temetve valamennyi embert. Mégis, egy vigasza lehetett a halandóknak, az ellenség nem jutott be a falakon belülre. Az orkok elcsendesültek, így az embereknek is volt idejük arra, hogy felfrissítsék erejüket. A kapitányok összegyűltek termükben, és végszóra érkezett meg köreikbe Alcarain is. Számba vették a veszteségeket, a falak és a kapu állapotát. Osgiliath erősnek bizonyult, az emberek pedig elszántnak és szívósnak. A holtidőben igyekeztek helyreállítani az omladozó bástyákat, újabb sáncokat emeltek, újabb nyilakat vettek magukhoz. Tinwerín a sebesülteket látogatta meg, tudta, hogy ott áll módjában leginkább segíteni.

Az ispotályba már a gyógyítók javában dolgoztak, sebeket kötöttek át és fertőtlenítettek. A sebesültek száma nem volt nagy, de nem is elhanyagolható. Volt kinek fejét találták a leomló fal darabjai és már a halál küszöbén járt. Egy katonának a karját két mérgezett nyíl is találta, kétség sem fért hozzá, nem éli meg a holnapot. Az egyik ágyba egy jajveszékelő katona feküdt, kétségbeesve kiáltozott felesége és gyereke után, az ápolók alig tudták lefogni. Mellkasából nyíl állt ki, zihálva lélegzett és teste forró volt, akár a tűz.

- Vele mi történt? - kérdezte Tinwerín odaérve a férfi mellé.

- Egy nyíl fúródott a mellkasába, épphogy a szíve felett. A lábát szilánkosra törték a lezuhanó kövek, alig fél órája húzták ki a törmelékek alól, Úrnőm - válaszolt az egyik gyógyító. - Felszökött a láza, és már kötve hiszem, hogy segíthetünk rajta. A nyilat sem engedi kihúzni magából, megbódította a láz.

- Engedjétek el, innentől az én gondom. - A nő belenézett a sérült szemeibe, és a haláltól való félelem ridegségével, a kétségbeesés félelmetes bugyraival találta szemben magát.

- K-kérlek segíts nekem! - ragadta meg egyből a melléje álló karját. - V- vissza kell mennem a feleségemhez!- dadogta a férfi, homloka már gyöngyözött a láztól.

- Mi a neve a hitvesednek? - ült le mellé, majd kezére tette a sajátját. A katona keze tűzforró volt, szinte lángolt, míg a valáé egészen hideg. A sérült már nem rángatózott, teste kezdett megnyugodni.

- Lisa - hebegte hevesen zihálva. - Az én drága, gyönyörű Lisám... Úrnőm, kérlek, vigyél vissza a családomhoz - Mindeközben Tinwerín keze a férfi mellébe furdalódott nyílra siklott.

- A gyermekedet hogy hívják? - kérdezte nyugodt, bársonyos hangján.

- Alona - a katona szemébe könnyek gyűltek. - Olyan vidám kislány, még csak három éves... - Tinwerín ekkor egy határozott mozdulattal kihúzta a nyilat, mire a sebesült felüvöltött. Ezután a nő felállt, forró vizet, borogatást és kötszert hozott. A parázsló homlokra hideg ruhát tett, a nyíl ütötte sebet pedig ellátta. Eközben egészen halkan Elberhelthez énekelt, és úgy tetszett a férfi vonagló teste lassan megnyugszik, izmai ellazulnak.

- Úrnőm, érzem, nem fogom megélni a holnapot - suttogta keservesen a katona. - Ha még találkozol a feleségemmel, kérlek mond meg neki, hogy nagyon szeretem, és mikor már csak hamvaim szállnak majd a széllel, akkor is szeretni fogom. Kérlek mond meg neki, Nyugat Úrnője.

- Majd te elmondod neki, és újra az öledbe veszed a kislányod - cserélte ki a borogatást. - Most nyugodj meg, hunyd le a szemed és ne beszélj.

- Kérlek mond meg neki, Szépséges Úrnő, mond meg az én Lisámnak - azzal légzése egyenletes lett, és ő maga halálosan nyugodt.

- Térj meg békében, jó katona - súgta a fülébe a vala, mert érezte, hogy az ember lelke már gyönge, s elkívánkozik testéből.

- Mond meg... - suttogta az utolsó erejével. - hogy szeretem őt - azzal elhagyta e világ határait, és áttért a másvilágra. Tinwerín sóhajtva állt fel a halott mellől, bár tudta, hogy Iluvatar ajándékával, a halállal  még ő sem dacolhat, akármennyire is akar. A szeretettel, a holtig tartó szerelemmel? Azzal talán igen...

A nap nagy részében az ispotályban segédkezett a gyógyítóknak, kik igen hálásan fogadták. Délután nem sokkal ha éppen nem ételt osztott, akkor a falakon időzött fel és alá sétálgatva. A kívüli világot kémlelte, de a bágyadt fényben vajnyi kevés dolgot tudott kivenni. Mégis érezte, odaát készülődik az ellenség. A széllel jövő fenyegetés rányomta nyomasztó bélyegét a védők szívére, valamennyien hallgatásba burkolóztak. Már igen megült a sötét a városon, a falakon egyre élénkebben világítottak a fáklyák. Tinwerín a főtéren vágott át, a kapitányok tanácstermei felé tartva, amikor is egy enyhe, alig észlelhető már- már jelentéktelen remegésre lett figyelmes. Fülét tüstént a földre tapasztotta és figyelt.

- Íjászok a falakra! - üvöltötte el magát, majd máris rohanvást rontott be a terembe riasztva mindenkit az újabb támadásra. A rengések gyorsan erősödtek, egyre közelebb érve a városhoz. Minden előjel nélkül rohamozott ismét az ellenség, rajtaütve a védőkön. Katapultok reccsentek valahol a sötétben majd könnyű cserépedények hulltak a falon belülre, ott pedig szertetörtek és beterítették a földet tartalmukkal. Tinwerín is, sok más katonával együtt a falakra igyekezett, mikor a lábai előtt csapódott be egy ilyen. Alig kellett megtapintania a folyadékot, máris kifutott arcából minden vér. Szólni sem volt ideje azon nyomban tüzes nyilak vágták milliónyi apró foszlányra az éj búskomor függönyét, és csapódtak be egyenesen az olajjal telehintett városba. Pillanatok kérdése volt csupán, hogy Osgiliath máglyaként lobbanjon fel a sötétben. Emberek üvöltése, segélykiáltás és parancs csapott fel a nyári levegőben. A tűz után ismét mázsás kövekkel ostromolták a falakat, melyek megroppantak és már helyenként omladoztak. Alcarain az egyik bástya felé futott, igyekezett feljutni a falakra. A bástya lépcsőin már holt emberek és orkok hevertek, azokon volt kénytelen felugrálni. A bástya tetején rohamozó orkok, ostromlétrák és keservesen küzdő katonák látványa fogadta. Ő maga is kivonta kardját, minek úgy mondják, fehéren ragyogó pengéjét még az ellenfél utolsó soraiból is látni lehetett. Sorjában hullottak körülötte a sötétség lényei, de minden elesett helyére újabbak másztak, csapatostul. Éppen egy rohamlétrát taszított el a faltól, mikor egy több tonnás szikla csapódott be melléjük, leomlasztva a bástya felét, szakadékot vájva közé és a fal további részei közé. A sziklatömb védőt és támadót is egyaránt a halálba taszított, létrákat tört derékba és lépcsőket zúzott ripityára. A kedélyek kezdtek csillapodni a csonka bástyán, az okrok valószínűleg ártalmatlannak tartották a rombolás után. Alcarain viszont felhúzta íját, és fehér tollas vesszőivel a magaslatról kezdte tizedelni a rohamozó sereget. Innen látta igazán, milyen nagy pusztítást is végzett a második hullám. A város tornyait lángnyelvek nyaldosták, földje hullák vérétől vöröslött, haláltusák és kínzó üvöltések visszahangoztak a pusztaságban. Emberek rohantak eszüket vesztve, égve, félholtak kiáltoztak segítségért. Épp hogy kilőtte újabb nyilát, az éjből egy sziklatömb tartott egyenesen felé. Reflexeinek köszönhetően macskaként ugrott el előle, át a szakadékon, és a levegőben egy fordulatot téve három nyilat is küldött a követhajító troll szeme közé. A falon döbbent csak rá, hogy ezek voltak az utolsó nyilai. Elrakta íját, elrántotta tőreit, miknek bőven akadt dolga a sáncokon belül. Alighogy leszúrt egy férget, máris kereste másik célpontját, sőt volt olyan, hogy egyszerre kettővel végzett. A roham csitulni nem akart, akár a háborgó tengert korbácsoló vad szél, jöttek egyre többen és többen. Faltörő kosokat és újabb rohamlétrákat hoztak, a vidék szinte remegett az ostromlók alatt. Az emberek egyre csüggedtebbek lettek, egyre többen estek el közülük. Egyszeriben egy kiáltás visszhangzott tova a fellegek között.

- Ostromolják a kaput! Ostromolják a kaput! - Faltörő kosok feszültek újra és újra a grandiózus kapuknak, azoknak vaspántjai és roppant sarokvasai meggörbülni látszottak. A vala tudta, akárhogy is, de el kell jutnia a kapuig. Az előtte lévő falon a hullák egymás hegyén hátán feküdtek, aligha tudta volna átverekedni magát rajtuk. Felvette a földről az egyik halott katona pajzsát, majd tőreit elrakva a mellvéd párkányára ugrott, s úgy rohant keresztül rajta akár a tűz. Nyíl nem fogta, mert mindegyik elől mesteri pontossággal és ügyességgel hajolt el. Ám a falszakasz egy helyen leomlott, hasadék tátongott melynek aljában már gyűltek az orkok hosszú lándzsáikkal. Ezzel egy időben egy barlangi troll is közeledett a fal felé. Tinwerín nyíl híján megpördülve tengelye körül elhajította a pajzsot, egyenesen a kolosszális troll szemébe. A pajzs célba talált, ezzel félszemre megvakítva az ocsmányságot, ki a fal felé tántorgott. A nő tovább futva, de még a falszakasz vége előtt átugrott a barlangi trollra, felkapaszkodott fejére majd elővonva, megforgatva kardját egyenesen belevájta. Már enm volt messzi a kapu, és ötlete támadt. A fájdalmasan és égzengően felbőgő trollt, utolsó lépései gyanánt a kaput ostromlók felé irányította. A böhöm állat pont annyit tudott megtenni, hogy kimúltában egyenesen a faltörő kosra és a támadókra boruljon. Tinwerín, még mielőtt a troll eldőlt volna, egy macska ügyességével végigszaladt kinyújtott karján, majd egy elegáns szaltóval ismét a falon termett. Miután a troll eldőlt, a roham hirtelen alább hagyott, a kapuk döngetése abba maradt. Az ork seregek nem számoltak ilyen akadállyal, így kénytelenek voltak egy időre visszavonulni. Ami annyit tett, hogy az emberek időt nyertek. Azonban a város romokban hevert, bár a fölcsapó lángokat már sikerült megfékezni. Lassan már a rózsapír is felvonultatta a maga színes, üde kavalkádját az égre, és akkor látták csak meg igazán az emberek a második roham elsöprő, elszomorító eredményét. Sejtették, hogy az orkok nem sokáig lesznek tétlenek, így gyorsan kellett cselekedniük. A kapukat ahogy bírták megerősítették, a falakon lévő réseket pedig befoltozták. Tinwerín mégis tudta, hogy a harmadik ostromot nem fogják kibírni. A harcosok előtt ezt nem mondhatta, ezért egy alkalmas pillanatban félrehívta Boromirt.

- Nem fogok senkit sem álmokba és tévhitekbe ringatni. Akárhogy is támasztjátok és sáncoljátok a kapukat, be fog törni az ellenség, mert a harmadik roham lesz a végső. Küldess parancsot hát a Nyugati parti íjászoknak, legyenek készen a híd felrobbantására. Most már nem e városrész védelme a cél, hanem az, hogy ne jussanak keresztül rajta. A legjobb embereidet küld a hídhoz, ott várjanak ránk. - Azon a napon a védők alig ettek és alig aludtak, valamennyien egyszerre voltak éberek és elcsigázottak. Nyugat Úrnője a félelmüket is pontosan érezte, a haláltól való félelmüket. Ám ezzel vegyítve bátorságot is, mérhetetlen bátorságot ami erőt adott nekik az utolsó ütközet során. A délelőtti félhomályban is észrevehető volt, hogy a trollt eltakarították a kapuk elől. A benti védők már felsorakoztak a város védelmére, és készek voltak utolsó leheletükig tartani azt. Aztán mennydörgés szerűen megindultak az ostromgépek, és megdörrentek a vaspántos kapuk. Az emberek állták a sarat, ám nem sokáig tudták visszaszorítani az ellenséges hadakat. A falakon újabb réseket ütöttek a sziklák, melyeken áradó folyóként ömlöttek be az orkok. Mire a kapu harmadjára is megdörrent, pántjai elpattantak, sarokvasai pedig kiszakadtak a helyükről: az ellenség betört a városba. Az ostromlókat lándzsaerdő fogadta, majd tüzes nyilak esője hullt rájuk. Mégis, hiába minden erőfeszítés, a védőket egyre visszább szorították, a híd felé. Alcarain amerre csak nézett halottakat és haldoklókat látott, a vérontás és a mészárlás hihetetlen méreteket öltött. Tudta, már nincs remény.

- Boromir! Hívd vissza az embereidet! Itt már minden veszve van! - kiáltotta a vala Osgiliath egyik kapitányának. Amikor felhangzott Gondor kürtjének morajlása, az emberek visszavonulásba kezdtek. A híd előtti utcákon várt rájuk még egy kisebb század, így velük fel tudták egy ideig tartóztatni a rohamozó ellenséget. Az emberek egymás után estek el és hamarosan már csupán egy maroknyian maradtak. Gondor kürtje ismét felhangzott és az a kevés ember a híd felé kezdet menekülni. Tinwerín és a két kapitány az utolsó sorokba állt, ők voltak az utolsók kik hátat fordítottak. Sarkukba orkok loholtak és nyilak záporoztak rájuk a magasból. Faramir már messziről jelt adott a túlpart íjászainak, kik vonakodva, mert még uraik a hídon voltak, de elengedték íjuk húrját. A tüzes nyilak meggyújtották a bombák kanócát, majd pillanatokkal később az egész híd egy éktelen morajlással a levegőbe repült. A robbanás és a leomló híd hangja még messzi visszhangzott a vidéken, Gondor városából is látták füstjét. A bombák ereje hátba taszított valamennyi menekülőt, köztük Tinwerínt és társait is, kik a folyóba estek. Miután a robbantás moraja elhalt a hegyek között, egyszeriben csend telepedett a szétszakított városra. Az orkok most, hogy átmenni nem tudtak, visszavonultak Mordorba. De Osgiliath keleti része az ellenség kezén maradt és a homálya vastagon kebelezte be az egykoron tündöklő városfalakat.

Kelet árnyéka már régen

elhomályosít minden fényt az égen.

Kérdések és soha ki nem mondott szavak

kélnek gyermek szívben, akár a pirkadat.

A meleg, nyári nap sugarai még táncot jártak az aranyleveleken, majd lassan, de biztosan elillantak. Langyos szél suhogtatta az ágakat, tündék léptei nesztelenül haltak el a lenyugvó napkorong előtt. Helya elmélázva könyökölt az ablakpárkányon és a kinti tájat fürkészte. Húga nem is olyan távol tőle éppen egy festményén dolgozott serényen, amit az anyuknak szánt meglepetésképpen.

- Szerinted mikor tér haza? - kérdezte Helya.

- Sokára. Talán napok, hetek kérdése, de egyszer haza ér. Mindig haza ér. - Elya kimosta az ecsetét, majd újabb színt vitt fel a vászonra.

- Te még sosem gondolkoztál azon, hogy miért utazik ennyit? Hogy miért fog fegyvert, miközben nem is Lórient fenyegetik? - fordult szembe húgával, ki erre abbahagyta a festést.

- Miért mindig ez jár a fejedben? Megmondta már, hogy barátai vannak bajban.

- Tudod, húgom úgy érzem, hogy nem mondott igazat - sütötte le a szemét Helya. - Vagyis talán részben igen...

- Ne gondolt túl a dolgokat, és még inkább ne nevezd hazugnak anyát. - A göndörhajú visszafordult a festményéhez és ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta.

- Már évek óta úgy érzem, valami nincs rendben vele. Nem tudom megmagyarázni, csak érzem. Olyan sok kis apróság van, amire nem tudok választ találni - tűrte füle mögé fekete hajtincsét a lány majd ismét visszakönyökölt a párkányra.

- Helya kérlek, engedd el ezeket a kételyeket, hiszen semmi okod nincs, hogy veled legyenek.

- Semmi okom? - A lány odasétált húgához, majd a festményére mutatott, ami Tinwerínt ábrázolta egy tavaszi napon. - Szerinted az a mosoly őszinte és szívből jövő?

- Nem is tudom... - vette szemügyre a képet a fiatalabb.

- Nem vetted észre, hogy szinte sosem mosolyog?

- Lehet, hogy csak bal lábbal kelt fel, ez nem add semmire...

- Évek óta figyelem, Elya! Nagyon ritkán mosolyog! És mérget vennék rá, hogy az a mosoly is erőltetett - bökött ismét a képre.

- Nem tudhatod - ingatta fejét a göndör hajú. - Bár tény, hogy ritkán nevet. Ez mégsem adhat okot semmilyen fajta kételkedésre.

- Mi a helyzet a sok különös alakkal, akivel beszélget? Ott van Gandalf, és róla köztudott, hogy nem foglalkozik csip- csup ügyekkel. Galadriel és Celeborn, Lórien urait miért zavarná azzal, hogy a minap kifutott a tea? Vagy esetleg Aragornt, a Vándort, ki szintén fontos dolgok közepette jár- kel Középföldén.

- Próbálsz csomót találni a kákán testvérem. Gandalf közeli barátja anyánknak, Lórien urait régről ismeri, Aragornnal pedig szintén jó kapcsolata van. Gondolj csak vissza a Haradra való utazásukra.

- És azon te még nem gondolkodtál, hogy honnan vannak ezek az ismeretségek? A szél fújta egymásnak őket, mikor úgy ítélte eljött a találkozásuk órája? Ráadásul még nem is említettem Argaladot, aki egyik estéről a másikra elhajózott.

- Argalad belefáradt a világ terheibe, azért ment el Mithlondba és szállt hajóra Valinor felé. Ne morfondírozz ilyeneken, lehet ezek a dolgok túlmutatnak rajtad, ezért nem érted - Elya ismét a művére koncentrált, lezártnak tekintette a beszélgetést. Ecsetet váltott és halkan dudorászni kezdett magában, de nővére csak fel- alá járkált a szobában.

- Úgy beszélsz, mint anya... De ha ilyen bölcs vagy, mond csak, Argalad tőlünk miért nem búcsúzott el?- hangzott az újabb kételkedő kérdés. A göndör hajú nagyot sóhajtott, felállt és megfogta testvére vállait, a szemébe nézett.

- Mert későn indult útnak. Lezárhatnánk ezt? Te se agyalj ilyeneken, törődj más dolgokkal, a hangszerekkel példának okáért.

- Ezek neked nem elég fontosak? Hiszen mi is része vagyunk. Azon se morfondíroztál soha, hogy miért nem léphetjük át Lórien határát? - Szavait hosszas csend követte, Elya egy pillanatig elgondolkodott.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte végül, megkomolyodott hangján.

- Arra, hogy valamit elhallgat előlünk. Gyere - intett, majd gyors léptekkel kiment a szobájukból és Tinwerinéhez indult. Finoman lenyomta a részkilincset, mire az ajtó kinyílt. A szoba rendszerezett volt, az ágy bevetett s takaróján sehol egy ránc vagy gyűrődés. A szépen kifaragott bútorok némán álltak a melengető, alkonyi fényben, mozdulatlanul. A nagyobbik lány a ruhásszekrényhez ment, majd kinyitotta ajtaját. Jó pár ing, kabát, nadrág és ruha volt gondos rendben összehajtva polcain és felakasztva fogasaira. Ám Helya letérdepelt és benyúlt a hosszú ruhák szoknyái mögé, majd egy kis kotorászás után előhúzott egy fűzfa vesszőből font dobozt. Elya is oda térdepelt mellé, és ketten nyitották ki azt. Benne egy apró, ezüst levelekkel díszített fejdísz, egy aranyszegélyes zöld szalag, s két ruha pihent. Az egyik fehér volt, a másik pedig egészen vidám, élénk kék, de egy közös volt bennük: elszállt felettük az idő.

- Szerinted ezeket miért nem hordta soha? - Elya kivette az ezüst ékszert, amely úgy csillogott a fényben, mintha csak most kovácsolták volna.

- Épp ez az, amit nem tudok. De nézd, a ruhák anyaga egészen vékony - dörzsölte meg ujjai között finoman a fehér ruha fodrát nővére. - Régiek - Felemelte a dobozból, és széthajtotta az ágyon. - És lehet valami olyat őriznek, ami választ adhat a mi kérdéseinkre.

- Vajon miért tartja őket a szekrénye mélyén? Ugyanolyan szépek, még a koruk ellenére is, mint bármelyik másik darab - forgatta kezébe a fejdíszt Elya.

- Az ember akkor dobb ki, vagy rejt el szem elől valamit, ha meg akar tőle szabadulni. Ő meg akar szabadulni ezektől a holmiktól, de nem is igazán lényüktől, hanem az anyagukba csöpögtetett múlttól.

***

A nyár, ahogy az lenni szokott gyümölcsöt és meleget hozott magával, ám mégis más volt, mint a többi ezidáig. A gyümölcsfákat valamennyi kertben egy eddig ismeretlen, névtelen betegség támadta meg, melytől egytől- egyik elpusztultak. A levegő érezhetően hűvös volt és valami vészterhes lebegett benne szüntelen éjjel és nappal. A nyomasztó érzés nem hullott le az ősz leveleivel és a tél havával sem olvadt el. Nem. Ez megmaradt és beárnyékolta a tavaszi napokat, rányomta bélyegét a nyári hónapokra. Az emberek is érezték a névtelen árnyat, melyről a tündék már mióta beszéltek. Az árnyék egyre csak nőttön nőt, s most Osgiliath felé nyújtózott. Az ott élő emberek még nem is tudták, hogy mi készülődik. A városban volt II. Denethornak, Gondor helytartójának két fia is, Boromir és Faramir mint Osgiliath két kapitánya.

Egy nyári nap délutánján tanácsosaik körében üléseztek, amikor egy katona jött elébük a tanácstermükbe, arcán őszinte döbbenet és meglepetés ült, úgy mondta a hírt.

- Uraim, kérem bocsássanak meg - kezdte dadogva az ember. - De egy nő áll a Nyugati Kapu előtt.

- Ezért rontottál be ide?! - ráncolta szemöldökét bosszúsan Boromir.

- Uram, Nyugat Úrnője áll kapud előtt, bebocsátást kér - A teremben elhallt minden szó, és egy pillanatig még valamennyi ember légzése is elakadt. Faramir szemöldöke meglepetésében homlokáig szaladt, és bátyja szemében is meglepetés csillant.

- Mond meg neki, hogy távozzon a város közeléből - szólt végül.

- Ne, várj! - kiáltott az induló katona után Faramir. - Bátyám, valószínűleg nem ok nélkül van itt - fordult testvéréhez a férfi. - Legalább hallgassuk meg, mit akar. Azután elküldjük, ha úgy akarjuk.

- Faramir, az a nő egy boszorkány! Nem hallottad apánk és a város meséit? Nem emlékszel látogatására Gondorban, mikor megfenyegette apánkat?

- Én arra emlékszem, hogy a segítségével megsemmisült egy ellenséges hajóhad - érvelt a fiatalabbik. - Szólj a kapuőröknek, hogy nyissák ki a kapukat! - adta ki a parancsot. A katona elsietett, és nem sokkal utána a város két kapitánya is követte.

A hatalmas, vaspántos kapuk mély nyikorgással tárultak ki és engedtek utat a fehér lónak és lovasának. A lovas hátán íj honolt és tegez teletöltve hattyútollas vesszőkkel, két oldalán tőrei és kardja csillant. A köves utcán egyszeriben embertömeg lett, de gyorsan szét is nyílt a kapitányok közeledésére. A kaputól nem messze találkoztak a messziről jött lovassal.

- Mi szél hozta Nyugat Úrnőjét Osgiliathba? - Boromir előre lépett, mögötte öccse és a tanács valamennyi tagja.

- A háborúé, Denethor fia Boromir - Tinwerín hangja tiszta volt és nyugodt, tartása szikár és tekintélyt parancsoló.

- A baljós hírekből egy életre elég ennek a városnak, nincs szükség egy kárvarjúra is!

- Fogalmatok sincs, hogy mi közelít felétek - szállt le lováról a nő. - Menj csak fel a várfalra ifjú, s tekints Kelet felé! - Tinwerín felvezette Boromirt és öcsét a falakra, és a Sötétség országa felé mutatott.

- Árnyék kúszik felétek, és nyomában szörnyűbb sors jár, mint eddig bármikor. Szauron kész ostromalá venni városotokat és a földig rombolni azt.

- Figyelmeztetni jöttél csupán? - kérdezte Faramir és aggódó tekintetét elszakította Mordor sötétbe burkolt hegyeitől.

- Még van időtök felkészülni, addig, míg az árnyék el nem éri a keleti városfalakat. Mert Szauron szolgái nem állják a napfényt, s a hold és csillagok fényét sem szívlelik.

- Honnan tudjuk, hogy igazat szólsz-e? - nézett a nőre kételkedőn Boromir.

- Mi okom lenne hazudni? - dühödött fel a vala. - Középfölde érdeke, hogy Osgiliath az emberek kezén maradjon, bástyaként az ellenség ellen. Messziről jövök, segítségül a Másodszülötteknek, de ha azok nem kérnek segítségemből, ám legyen - azzal elfordult a testvérektől, és lefelé indult a falról.

- Boromir, nem hagyhatjuk elmenni! - mondta ingerülten Faramir, látva testvére hozzáállását.

- Ugyanolyan vészmadár mint Szürke Gandalf, csupán rémiszgetni akar.

- Ne legyél vak! Nem látod a sötét fellegeket?! Én nem fogom ölbetet kézzel nézni, amint elnyelik a várost! - fakadt ki a fiatal, és a nő után rohant. Alcarain már felült lovára, és majdnem kiügetett a kapun.

- Tinwerín Úrnő! - kiáltott utána Osgiliath kapitánya. - Maradjon, a város nevében kérem! Elfogadjuk a segítségét.

- Hát még van ember kiben él a józan ész - fordult meg a vala. - Máris adja ki a parancsot a felkészülésre. Küldessen Gondorba több katonáért, és rendelje el a falak megerősítését, közeleg az ostrom.

Az elkövetkezendő napokban katonák masíroztak a Fehér Városból Osgiliath falai védelmére. Tinwerín jelenlétét nehezen szokták meg az emberek, a férfiak és az asszonyok is egyaránt hitetlenkedve vizsladták az oldalán függő fegyvereit. Boromir jobb belátásra tért hála öccse érvelő szavainak, és már készségesebben állt a jövevényhez. Úgy tették, ahogy Alcarain tanácsolta: a keleti falakat megerősítették, kapujára újabb acélpántokat raktak. Az élelmiszer raktárakat feltöltötték, kardokat élesítettek és nyilakat készítettek. A két partot összekötő híd alá köré bombákat raktak, hogyha valóban elveszik minden remény, és az ellenség áttöri a keleti falakat, akkor legalább ne jusson át a nyugatira. A városból hamarosan távozott a köznép, a nők és a gyerekek. Mindenki, ki fegyvert tudott fogni, maradt. Így ment ez egy hétig, a hetedik nap estéjén Boromir kapitány Nyugat Úrnőjét a keleti várfalon találta. Éji köpenyébe burkolva szinte beleolvadt az éjszakába, csupán haja idézte a hold színét.

- Mond, miért segítesz nekünk? Miért szívügyed ennyire az emberek sorsa? Hiszen a tündék úgyis elhajóznak, miért törődnének a világ gondjaival? - lépett a nő mellé.

- Ha a városaitok elbuknak, Szauron számára szabad az út. S akkor félő, hogy a tündék városai is romba dőlnek. Akkor pedig, Középfölde elbukik, behódol a Sötét Úr előtt. Az Elsőszülöttek megvívták már a csatáikat az Óidőkben, amikor még a te felmenőid kósza gondolatok se voltak, Denethor fia Boromir. Most megfáradtak, szürkének látják a világot és örökké zöldellő mezőkre vágyik szívük. A tündék ideje lejárt, de még az emberek sem elég erősek ahhoz, hogy felemelkedjenek; egyenlőre.
A világon más erők is munkálkodnak a gonoszon kívül, ifjú. Ezt vésd jól az eszedbe.

- Te ezen erők küldötte vagy, igaz? - Tinwerín a férfi felé sandított, de nem válaszolt.

- A város készen áll? - szólalt meg egy rövid hallgatás után.

- Igen, minden követ megmozgattunk, amit csak módunkban állt. Mást nem tehetünk, minthogy várunk - Az emberi beszéd messze elhalt a városban, a fáklyák fénye csupán halványan pislákolt. Egy időre, az éjszaka csendje telepedett közéjük. Majd Boromir felnézett az égre.

- Nincsenek csillagok - lepődött meg.

- De vannak, csupán árnyék takarja őket. Baljós és nyomasztó árnyék. Szauron hamarosan megmutatja erelyét. Azt tanácsolom, holnap alkonyatig minden álljon készen az ostrom kivédésére, és kettőzzétek meg az éjjeli őrséget.

- Eddig csak bölcs tanácsokkal láttál el minket, amiért hálásak lehetünk - mondott köszönetet a férfi, majd el is indult a lépcsők felé.

- Boromir! - szólt utána a vala. - Gyújtsatok több fáklyát. Félek, a holdat és a napot aligha foglyuk látni az elkövetkezendő napokban.