Vörös tincs az ezüst éjszakában

régi eskü mely megköttetett hajdanában

Érzelmek viharával jő a szürke hajnal

fagyos szívet köszönt, bánatos sóhajjal.

Kora déli szél futott tova, sebesen és virgoncan Dél- Ithilien mezőin és lankáin. Az Ephel Dúath árnyéka mégis messzi nyújtózott át völgyein és dombjain, kétséget ébresztve ezzel valamennyi élő szívébe. Az Anduin mindennek ellenére zúgva hömpölygött tova, szürke vizének fodrain táncot jártak a nap tüzes dárdái. Nem dalolt madár, nem vertek neszt az állatok, csupán a szél süvített magányosan a fák között s ettől az egész vidék kísértet járta ruhát öltött. Bár két lovas is szelte a vidéket, a csend egyre nyomasztóbbá vált. Négyszer kélt a nap s négyszer nyugodott le a hold azóta, mióta elhagyták a Harnen folyó öbleit. Azóta ült hát kettejük közé a néma hallgatás köde, mely egyenlőre felszakadozni nem akart.

- Milyen érzés halált osztani? - törte meg a hallgatást Argalad. Szavai nehezen jöttek szájára, gondolatai már napok óta cikázva követték egymást, békét nem lelve.

- Erre milyen választ vársz? - kérdezett vissza Tinwerín, ám továbbra is előre meredt.

- Őszintét - foglalta össze tömören. - Ha még egyáltalán tudsz velem őszinte lenni.

Tinwerín mocorgott Arnir hátán, majd egy aprót sóhajtott.

- Ez nem érzelmek kérdése, Argalad. A kard hideg acélból készült, nem igényli, hogy meleg érzelmeket tápláljunk a forgatásához.

- Akkor mi vezette a kezed, amikor levágtad annak a férfinek a fejét?

- A düh - szegte le enyhén a fejét a nő. - Most igen.

- És abba nem gondoltál bele, hogyha visszafogod magad, akkor lett volna egy értékes túsza Gondornak? - mondta szemrehányóan a társa.

- De, belegondoltam, miután meglendült a penge. De mondok valamit: ha tehetném, hát újra megtenném. Ott ült velem szembe az a férfi, aki a halálomat akarta.

- Nem tiszted halált osztani, Tinwerín. Légy akárki is, nincs jogod ítéletet mondani életek felet. És ha az eddigi szavaid igazak, amibe, hogy őszinte legyek kételkedem, akkor még sokan mások akarják a halálodat ezen a földön.

- Nem valóban nincs jogom ítélkezni mások élete felet, de gondolj bele, ők ugyanezt tették a múltban több ezer emberrel, és tették volna a jövőben is! Ha nem hiszel szavamnak, akkor mond csak, még miért beszélgetünk? - ráncolta a szemöldökét.- Jobb a hallgatás, mint az üres szavak. - Azzal kilépet, és barátja elmaradt mögötte.

Három hét telt el addig míg ők ismét hallhatták ez Ezüst- ér tiszta csobogását. Három hétig kúszott mellettük a vidék minden hegyével, fájával és veszedelmével együtt. Három hétig ült közüttük a némaság köde s tán súlyosabban, mint eddig bármikor. Az érkezésük híre már jó fél nappal megelőzte őket, így nem is volt kérdés, hogy barátaik már tűnkön ülve várták őket. Helya és Elya nem bírtak betelni az olifántokról szóló mesékkel, Haldír és testvérei pedig egyre csak az ottani fegyverekről érdeklődtek. Volt mit mesélni, hiszen közel két hónapot voltak távol. Miután a kedélyek már csitultak, lassan mindenki ismét felvette a hétköznapok ritmusát. Elmúlt az április, és a májusi esők is már javában öntözték a földeket, de Tinwerín és Argalad között még mindig megült a hallgatás. Elvétve váltottak pár szót, jelentéktelen és csip-csup dolgokról, melyeket egyetlen szóval letudtak. Langyos, májusi este volt és a fogyó hold sarlója tekintett le Lórien fáira. Apró szentjánosbogarak döngicséltek csendesen, gyér, aranyló fényükkel betöltve az éjszakai erdőt. A város elcsendesült, az őrség messzi volt, egészen a város szélén, s az erdő határai is messzi nyúltak. Helya és Elya is békésen szuszogtak pihe ágyukban, de Tinwerín szemére nem jött álom. Csak feküdt az ágyában, és a plafont nézte. Sok minden átfutott az agyán az elmúlt hetek alatt, melyek nem hagyták nyugodni. Nem bírta volna ki, ha még egy szerettét elveszíti. Beszélnie kell Argaladal, és elsimítani a gondokat. Talán eddig azért nem tudott beszélni a múltjáról, mert az nyitott ajtóként kísértette. Most már, egy jó ideje úgy érezte, sikerült bezárnia ezt az ajtót. Sóhajtott egy aprót, majd az oldalára fordult és lehunyta szemeit. Ebben a pillanatban viszont halkan zörgettek az ajtón. Kikelve ágyából, magára öltötte köntösét és ajtót tárt. Legnagyobb meglepetésére Argalad állt a küszöb túl oldalán.

- Felébresztettelek? - kérdezte halkan a férfi.

- Nem, nem aludtam - rázta meg a fejét Tinwerín. - Már hetek óta nem - tette hozzá suttogva, és lesütötte szemeit.

- Miattam ne legyenek álmatlan éjszakáid, nem ér annyit.

- Nekem a barátságunk ér annyit, és nem akarom, hogy megromoljon. Kérlek, beszéljük meg - kérlelte a nő, egészen lágy és finom hangon.

- Nem neheztelek rád, s nem is ezért jöttem - magyarázta a vörös hajú. - Búcsúzni.

- Tessék? - hökkent meg a vala. - Mégis hová mész?

- Visszamegyek Valinorba. Nem akartam elmenni szó nélkül, nem akartam elmenni úgy, hogy nem láttalak - Hogy nem néztem a szemeidbe, hogy nem éreztem hajad bódító illatát. Hogy nem fogtam kecses kezeid, hogy nem hallottam csengő hangod.

- Ha miattam mennél, - kapott Argalad karja után Alcarain. - hát ne menj. Nem akartalak elüldözni, hagyd, hogy elmagyarázzam - nézett bele az aranyszínű szemekbe.

- Nem miattad, vagyis... talán igen, de nem azért, a miért gondolod - kulcsolta ujjait finoman a fehérbe bújtatott, karcsú kar köré.

- Nem értelek - hebegte a nő. - Ha én vagyok az oka, hát mond el.

- Sok mindent megéltél, és sok minden van még előtted. Megérdemled, hogy tisztán láss. - Argalad egészen óvatosan emelte fel a kezét, és egészen óvatosan simította ki a szürke szemekbe omló tincseket. - Tudod... nem csak neked vannak titkaid, Míriel. Beszéltem valaha a szüleimről?

- Most, hogy említed... - merengett el a vala. És csak ekkor döbbent rá igazán, hogy az oly sok éves ismeretségük alatt barátja egyszer sem említette a felmenőit.

- Sok éve már annak, hogy a Két fa elpusztult. Laurelin virágából lett a Nap, minek szekerét Arien hajtja, Telperionéból pedig a Hold, melynek kocsiját Tilion. Igaz minden áldott nap és éjszaka látom őket, de mégis oly távol vannak. - hajtotta le a fejét a vörös hajú.

- Ezt miért nem mondtad el? Nem értelek... - értetlenkedett Tinwerín.

- A nap, a hold és a csillagok összetartoznak - mondta a férfi. Alcarain agyán egyszerre megannyi emlék futott át, s egyszeriben felidéződtek benne Estel szavai, melyeket még Mithlondban hallott.

- Miért mondod ezt? - emelte szemeit kérdőn társára.

- Mielőtt felkélt a nap és a hold, azelőtt a szüleink egyezséget kötöttek, hogy a két gyermekük egymáshoz kell, hogy tartozzon - húzott ki a zsebéből egy ezüstszín bőr szütyőt a férfi, majd kiejtett belőle egy fehér köves aranygyűrűt. A vékony karikán sápadtan tört meg a hold fénye, köve szinte tündökölt az éjszakában.

Tinwerín szoborrá dermedten állt, szólni nem bírt, egyre csak barátja kezében pihenő gyűrűre meredt.

- Argalad... Én... annyira sajnálom, de... - kezdett bele dadogva, szájára kínzó nehézséggel jöttek a szavak. - De nem tehetem... Még ha apám oda is ígérte a kezem, nem tehetem... - szívszorító volt számára minden szó.

Argalad is lenézett a kicsiny ékszerre, melynek szépsége tán méltó volt ahhoz, kinek szánta.

- A titok, hogy szívem már nem a sajátom. Elraboltad tőlem, amikor legelőször megpillantottalak a tenger partján. Azóta bűvölöd és tartod magadnál, mosolyoddal és lényeddel. Közelséged vonz, de épp az a tudat taszít, hogy te nem így érzel. Nem, akár mennyire is áhítozom szíved szerelmére és csókod melegére, soha nem kaphatom meg, mert lehet már valaki más birtokolja. Nem tudom... Csak egy valamit tudok: azt szeretném ha boldog lennél. Mellettem, egy előre elrendezett házasság csak aranykalitka lenne számodra, melyet még az örökké valóság kulcsai sem tudnának kinyitni.

- Köszönöm - suttogta Tinwerín elcsukló hangon, és társa tenyerébe zárta az ékszert. - Nagyon köszönöm.

- Ég veled, Nyugat Úrnője - Argalad erőt vett magán, és ellépet a nőtől. - Ég veled. - búcsúzott, s szeme könnyekkel telt meg. Tinwerín még látta, amint leveti e világi alakját, s eltűnik az éjben. Ő maga térdre rogyott, és legszívesebben sírt, üvöltött volna bánatában, ám nem tudott. Már régen nem tudott sírni, lehet azért, mert már nem voltak könnyei. Kezébe temette arcát és leborult a földre. Egy újabb szerettét veszítette el és rá kellett jönnie, hogy szülei hátba támadták. Ettől az éjszakától fogva soha többet nem látogatott Halhatatlanföldre, ahogy Argalad sem tért vissza Középföldére.

S Középföldén a tavaszi fuvallatot felváltotta a félelmet s nyugtalan álmot hozó zord szél, amely Kelet vészjósló suttogásával hintette teli a völgyeket.

Tüzes nyíl repül szelve az éjszakát

Kard suhint vágva az áruló nyakát

Szívbe ül a kétség s éjbe a kürt szó

Mire a hajnal kél, nincs már több hajó

Argalad csendesen, egymagában üldögélt a fal tövében, a rózsabokor mögött. Egy lélek sem járt arrafelé a járőröző katonáktól eltekintve, kik fekete ruhájukkal szinte beleolvadtak az éjszakába. A fiatalon is hasonló öltözet volt, így ő is rejtve maradt. Már egy fél órája várakozott ölbe tett kézzel, amikor egyszer csak valami leesett elé a rózsaágyásba. Egyből felpattant és kutatni kezdett utána, majd az összetekercselt levéllel a zsebében visszaindult a palotába. Abban a folyosó fordulóban, ami a keleti szárnyhoz vezetett szinte azonnal ráakadt Aragornra.

- Megvan - közölte tömören, majd társával tovább indultak a kincstár felé. Lépcsőkön kúsztak egyre lejjebb a fáklya fényben táncoló folyosókon, mígnem megtalálták amit kerestek. Négy őr is állt a hatalmas ajtók előtt, melyek még két otromba lakattal is le voltak zárva.

- Fuinur őfensége parancsára érkeztünk - nyújtotta át egyből a levelet Aragorn. - Meg akar tekinteni pár fontos iratot a szövetségesekkel együtt. - Az egyik, ferde szemű őr gyanakvó tekintettel ugyan, de elvette a levelet. Feltörte a pecsétet és végig futtatta szemét a sorokon, mert ugyebár olvasni nem tudott.

- Nem tetszik ez nekem - fordult a másik társához.

- Mi nem tetszik? Olvasni sem tudsz, te szerencsétlen! Ott van rajta az urunk pecsétje és aláírása, tönkre akarsz tenni szövetségeket ezzel az időhúzással?! - förmedt rá az.

- Valóban igen sürgős lenne, így uraim ha lennének oly szívesek... - jegyezte meg Argalad.

- Máris - dörmögte száj húzva a ferde szemű, majd levéve övéről a kulcsot kinyitotta vele a lakatokat. Percekkel később, amilyen nyikorgással azok az otromba ajtók kitárultak, ugyanolyan nyekergéssel is csukódtak be a két férfi mögött. A kincstár nagyobb volt, mint amekkorára számítottak. A magas belterű teremben polcok és széfek sorai bontakoztak ki látogatóink szeme előtt. A polcok legtöbbjén könyvek és tekercsek voltak, ám volt olyan amin egy- egy súlyosabb láda is helyett kapott, melyben finomabbnál- finomabb kelmék voltak gondosan összehajtva. A terem legvégén volt egy kisebb ajtó, amely megannyi aranyat és ezüstöt rejtett maga mögött. Ezen kívül színezüst vértek és fegyverek sorakoztak a falaknál, és nem is volt kérdéses, hogy a sarokban lévő ládában drágakövekből készült ékszerek bújtak meg. Argalad és Aragorn egyből a könyvespolcokhoz sietett és kezdte átnézni a számtalan tekercset.

- Így sosem fogjuk megtalálni, több száz irat van itt - csóválta a fejét a dúnadán.

- Gondolkozzunk - morfondírozott el a vörös hajú. - ezek friss tervek, talán egy évesek vagy másfél. Tehát a sorok elején kell lenniük, elérhető helyen - a polcsor legelső eleméhez lépett és ott folytatta. Szeme sarkából megpillantott egy asztalt, melyen tekercsek hevertek. Abba hagyva a keresést az asztalhoz sietett. A fa faragványon nem volt más, csak egy térkép, méghozzá Középfölde térképe. Ám az asztal mögött lévő, falba vájt polcon annál több mindent lelt. Ott a tekercsek látszólag rendszertelenül voltak, úgy tetszett, sokat olvassák őket. Argalad kihúzta azt, amelyik a legtetején volt. Kitekerte, és a szeme elé egy útvonal tárult, egy hadjáraté. Másik tekercset bontva megtalálta a csillagképek rajzait, megint másikon Gondor partvidékének felvázolt mását. A legfelső sor utolsó előtti darabja végre meghozta a kívánt eredményt. Hajók tervrajzait találta benne, megannyi leírással egybekötve. Majd az utolsó tekercset kihajtva szeme elé tárult a flottáról szóló bejegyzés, tele utasításokkal és rendelkezésekkel. A tekercseket felnyalábolva sietett Aragornhoz.

- Megtaláltam! - lelkendezett, majd valamennyit átnyújtott barátjának. - Jól őrizd őket, most pedig gyerünk. - Aragorn, hogy a tekercseket vinni tudja átadta lándzsáját társának, majd egyből az ajtó felé igyekeztek. Alighogy elhagyták a kincstárat katonák lépteinek sebes dobogása és kiáltása ütötte meg fülüket. Argaladnak hirtelen rossz előérzete támadt, ám mivel semmi kedvük nem volt összefutni velük, ezért gyorsan lekanyarodtak a konyhához vezető folyosóra. Ott csendesebben folyt az idő, a személyzet fele lefeküdt, a másik fele pedig a belsőbb szobákban mosogatott. Hamarosan megérkeztek a borospince lejáratához, és meglepve tapasztalták hogy Tinwerínnek nyoma sincs. Beljebb mentek egészen a rejtek ajtóig, ám ott sem lelték a nőt.

- Hol van Tinwerín? - néztek értetlenül egymásra.

- Nem tudom, már holdközép van. Itt kéne lennie - magyarázta Argalad, mire hirtelenjében hidegrázás futott végig rajta. - Aragorn, jól figyelj. Az ajtó azzal a fáklyás kővel nyílik, a folyosó egyenes. A kijáratánál ott várnak a lovak, te eredj és vágtass le egészen Tolfalasig! Vidd Arnirt, de ami rajta van azt hagyd itt. Vele lehetsz a leggyorsabb. és most igazán időszűkében vagyunk.

- Ezt nem értem, mi történt? Úgy volt megbeszélve, hogy együtt megyünk.

- Úgy érzem, valami nincs rendjén. Tovább viszont nem várhatunk. Tedd amit mondtam, ülj fel Arnirra és vágtass. Annál a lónál gyorsabbat egész Ardán nem lelsz, a szelekkel fog téged repíteni. Az öbölnél találkozunk, ígérem - magyarázta sietve a férfi. - Most gyerünk, siess! - kapkodva kinyitotta a Vándor előtt a rejtek ajtót, majd megvárta míg eltűnik az alagútban.

***

Egyre több léptet hallott maga mögött dobogni, ráadásul nem is ismerte ezeket a folyosókat. Egyenesen rohant, ám hirtelenjében a folyosó fordulóban újabb feketébe öltözött katonák tűntek fel. Nem volt más választása, mint sarkon fordulni. Egy mellékfolyosóra rákanyarodva futott tovább, de már annak a végén is látta a katonák árnyékát. Hirtelen azonban erős karok ragadták meg, és rántották magukkal a félhomályba.

Száját befogták, és dereka köré is egy kar csavarodott. Ám kétségbeesve ficánkolni próbált, egyik kezét a száját fogó kéz köré fonta és próbálta leszedni magáról, könyökével gyomorszájon vágta fogva tartóját.

- Nyugalom, én vagyok az, Argalad - suttogta egészen halkan a nő füléhez hajolva. Annak izmai egy szempillantás alatt ernyedtek el, kapálózó kezeit maga mellé engedte, láthatóan megkönnyebbült. - Most pedig maradj nyugton! - Alighogy Argalad elhallgatott, a dobogó léptek eléjük értek. Ők a folyosót szegélyező, egyik függönnyel letakart vakablakban rejtőztek. Ők átláttak a vásznon, ám a katonák nem látták őket.

- Merre ment az a nő? - kérdezte az egyik.

- Talán lekanyarodott az udvar felé, mi arra megyünk. Ti folytassátok a hajszát az étkező irányába! Nem szökhet meg, bitón a helye! - Azzal a rohanó talpak és kiáltások zaja lassan tovatűnt, és a folyosó ismét az éj sejtelmes csendjébe burkolózott. Argalad is levette tenyerét Tinwerín szájáról, és eleresztette a nőt. Fejét óvatosan kidugta a vászon mögül, majd miután rendben talált mindent kilépett a fáklyák fényébe.

- Ugye jól vagy? Nem sérültél meg? - aggodalmaskodott a férfi, végigmérve a frissiben előkerült társát.

- Teljesen jól vagyok, hála neked. Nagyon köszönöm, és őszintén sajnálom, hogy hasba vertelek. Azt hittem, hogy egy katona vagy...

- Nem tesz semmit, de majd a hálálkodást és minden mást később. Irány a pince, mielőtt ezek visszajönnek - intett fejével a folyosó túlvége felé, ahol már pillanatokkal később el is tűntek a konyha irányába. Átvágva a déli szárny jelentős részén, gondosan elkerülve az ebédlőt, kitartó futás után meglátták maguk előtt a konyha hátsó ajtaját. Ekkor mindketten fellélegeztek, de teljesen nyugodtak csak akkor voltak, amikor már a titkos folyosón lépkedtek. A kövekbe vájt, alacsony járaton hűvös levegő szaladt keresztül, falán különféle mohák és gombák tenyésztek. Az út hosszú volt és göröngyös, de minden fáradozást megért, amikor megpillantották a végét. Argalad eltolta a homokkal befedett kőlapot, majd kimászott és kisegítette Alcaraint is. Két ló várta őket kikötve egy földbe állított cölöphöz, mindkét lovon nyereg és nyeregtáska. Az egyik nyergében ott volt keresztbe téve Tinwerín kardja és minden holmija. Nem szedelőzködött sokáig, köpenyét és kardját öltötte csupán magára és barátjával együtt máris lóra ültek. A hátuk mögött ott fénylettek Umbar városfalának fáklyái, de ezek tova tűntek mögöttük ahogy ők maguk belevesztek az éjszakába.

A hold egy ujjnyit haladt az égen, amikor úgy döntöttek, hogy egy ritka lombú fa tövén megállnak pihenni. Már elég távol jártak a várostól, és a reggel számukra egy feszített tempójú vágtát hozott. Így a még megmaradt éjszakát ki akarták használni.

- Olyan furcsa... - törte meg a csendet Tinwerín.

- Mi? - kérdezett vissza egyből a vörös hajú.

- Hogy te mindig a lehető legjobbkor vagy a lehető legjobb helyen, az én legnagyobb szerencsémre - mosolyodott el a vala. - Most, vagy akár az Angmari hegyeknél bele se merek gondolni mi lett volna, ha te nem bukkansz fel a semmiből. És ezért, kimondhatatlanul hálás vagyok - a férfi vállára tette a kezét. - Jó ötlet volt, hogy magammal hoztalak - nevette el magát.

- Nincs mit köszönni, bármikor megteszem, ha módomban áll. De több hasba vágást nem kérek, tudod te milyen erőset ütsz?! - nevette el magát kurtán Argalad is. - Örülök, hogy jól vagy - Leszedték a két lóról a terheket, megvacsoráztak, ám tüzet nem gyújtottak. Köpenyeikbe burkolózva feküdtek a földön, és csak némán nézték a csillagokat. Tiszta éjszakájuk volt, ám a sok apró fénypont idegennek hatott Tinwerín számára.

- Olyan furcsa... - szólalt meg hirtelen Argalad.

- Mi? - fordította érdeklődve fejét a mellette fekvő felé a vala.

- Hogy te mindig bajba kerülsz. Mintha szánt szándékkal provokálnád a bal sorsot. Most mi történt?

- Persze, Argalad. Tudod megkértem a katonákat, hogy kergessenek meg, no meg Fuinurt, hogy szépen húzza keresztül minden számításomat - ironizált a nő. - És Hollóbércnél is én kértem a lidérceket, hogy legyenek oly szívesek és törjék be velem a jeget! - húzta a száját.

- Jó értem én, nyugalom. Nem kell felkapni a vizet... - szabadkozott egyből a vörös. - Tehát mi is történt?

- Az, hogy Aragorn nem számított arra, hogy a város urába több ész szorult, mint amit első ránézésre saccol az ember. Forlával ahogy megbeszéltük, bementünk ágyat húzni. Közben én lepecsételtem a levelet és le is dobtam neked. Azután Fuinur elküldte Forlát, és velem pedig "beszélgetett" egy kicsit. Azt nem tudta igazán megmondani, hogy mi célom, de tiszta sor volt számára, hogy északi vagyok. Akár egy gondori kém...

- Erura... - sóhajtott fel Argalad. - Tudtam, hogy kellett volna egy második terv...

- Tehát, kémnek nézett. Azt is pontosan tudtam, hogy idő kérdése és a többire is rájön... És hogy is mondjam, volt egy kis balhé.

- Szóval már halott - vonta le a következtetést a férfi.

- Igen. De elhiheted, nem állt szándékomban megölni! Ha nem szólt volna közbe, akkor csendesen is elintézhettem volna. Ráadásul a dulakodásunk közepette én levertem egy fél kristály pohár készletet, így valószínűleg azt hallották meg a katonák.

- Nem sérültél meg? - kapta el a fehér hajú tekintetét. - Mit csinált veled?

- Semmi komoly, amint látod ő húzta a rövidebbet. Csak a nyakam fáj egy kicsit meg a hátam, de túlélem.

- Jobban kéne vigyáznod magadra - Tinwerín ekkor nézett igazán először Argalad szemébe. A mélyarany szín íriszek szinte világítottak az éjszakában, ám aggódva vizslatták őt.

- Ne félts engem - lágyult meg Alcarain hangja. - Jobban vigyázok majd, ígérem.

- Tested nem sérthetetlen, te is tudod. Ne keresd a bajt, Tinwerín, épp elég ha ő talál meg oly sokszor téged.

- Most már viszont te is tedd félre az aggodalmad, és pihenj végre. Holnap meg sem állunk a Harnenig, és biztos vagyok benne, hogy lesz fogadtatásunk.

Alig telt bele négy óra és a hajnali nap első sugarai elkezdték feloszlatni az éjszaka sötétjét, amely lepelként terült szét a pusztában. A reggel beköszöntével Tinwerín szürke útikabátja volt az egyetlen amely még a félhomályra emlékeztetett. Nem telt bele sok idő, és mindketten nyeregbe ültek s máris Északnyugat felé tartottak, fel a Harnen öbleihez. Feszített tempójú vágta volt, egyszer álltak meg delelő tájékán. Mire a levegő ismét hűlni kezdett, jelezve az este közeledtét, addigra megpillantották maguk előtt a kanyargósan elnyúló Harnent. Folyását követve jutottak le a partvidék öbleihez, amelyben megszámlálhatatlan hajó horgonyzott. A parton láncra vert emberek dolgoztak, mellettük korbácsos katonák. Az öböl peremén sátrak álltak és tüzek égtek, katonák járőröztek a folyó torkolatánál. Tinwerínék meglapultak a homokdűnék takarásában, messziről figyelték az eseményeket.

- Akkor ezért kellett nekik annyi rabszolga - tudatosult a nőben a felismerés. - Barmok módjára dolgoztatják őket, szerencsétlenek... Tennünk kell valamit - nézett várakozóan barátjára.

- Ó nem! Tudom mit forgatsz a fejedben, de nem! Több ezren vannak, ráadásul őrzik az egész tábort! Látod, már megint keresed a bajt.

- De Argalad, nézz rájuk, kérlek! Legtöbbjüket éheztetik, korbácsolják és halálra dolgoztatják! Ráadásul a város tengerkapitánya is itt van, szerintem tudna pár érdekes dolgot mondani.

- Ki akarod vallatni?! Ahj... - csóválta fejét a férfi. - Belátom igazad van, de legalább várjuk be a gondori hajóhadat és az estét.

A nap hamarosan alábukott a tengerben, megfestve annak fodrait. Keleten kélt már a hold, és komótosan kúszott felfelé az égen. A csillagok is kigyúltak s velük együtt a táborban több tűz csóva is. Már javában folyt az éjszaka, amikor Argalad és társa különös kiáltásokra kapta fel a fejét.

- Hajók! Hajók a távolban! - hangzott több helyről is a kétségbeesett ordítás. Pillanatokkal később a fekete éjszakát tüzes nyílvesszők hadai szórták telis-tele szikrázó fényükkel. Ezek a frissen épült hajókba csapódva azonnal lángra gyújtották mind a fedélzetet, mind a vitorlát. Az emberek zavart hangyabolyként szaladtak szerte, íjászokért kiáltottak. A tábor felbolydult, akár egy hangaboly a hirtelen eső idején. Felhangzott gondor kürtje, és ezzel egy időben újabb nyilak záporoztak az épülő félben lévő flottára, és Tinwerín szemével megpillantani vélte a gondori vitorlákat.

- Hála égnek! - pattant fel a homokból, egyből lóra ült és példáját Argalad is követte. Mindketten a tábor oldala felől közelítettek, az őrszemek eltették láb alól és betörtek. A megzavarodott embereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy a tábor félre eső részére ügyeljenek. Tinwerínék egymás után vágták el a rémült rabszolgák láncait, és szabadították ki őket béklyóik fogságából. A katona ki szembe jött velük, levágták és egyre a sátrak felé haladtak. A tüzes nyilakból a partra is jutott bőven, és nem sokkal később csónakokon gondori katonák is partra szálltak. Tinwerín a legdíszesebb és legnagyobb sátor felé vette az útját. Előtte nem állt senki, ám bent egy férfi ült halálos nyugalomban, és egy könyvet olvasott. A két érkezőre lassan felemelte a fejét, és kedélyesen elmosolyodott.

- Nocsak, a megérzéseim nem csalnak - mondta, és lerakta kezéből a könyvet. - A Nyugat Úrnője, méghozzá személyesen.

- Honnan tudod, ki vagyok? - képdet el a vala, és kardját maga mellé engedte.

- Ó, sok mindent tudok - nevette el magát a tengernagy. Nevetése egyszerre volt nyugodt és hátborzongató. - Sejtettem, hogy előbb- utóbb közvetve, vagy akár közvetlenül is, de találkozunk. Főleg, miután a zsoldosaimból egy sem tért vissza - Tinwerín megmerevedett, hirtelen rádöbbent valamire, amely eddig értelmetlennek hatott számára.

- A te embereid álltak a Füves úton, évekkel ezelőtt - szívében düh és harag ébredt, legszívesebben puszta kézzel képes lett volna megfojtani a férfit. - Te vagy az a déli nemes úr - mérte végig. - Te akartál megöletni! - bár dühös volt, hangja mégis ridegen és acélosan csengett.

- Eszes vagy, csodálkozom, hogy idáig tartott amíg rájöttél. De hát, itt vagy... - ebben a pillanatban a sátor tetejét egy tüzes nyíl ütötte át, ami az ágyba fúródott. - és eljátszod az utolsó dallamot.

- Miért küldted utánam azokat az embereket? - fordított hátat a kapitánynak. - Beszélj! - emelte fel a hangját. - Egy fensőbb hatalom parancsára tetted?!

- Ha azt hiszed, hogy bármit is elárulok egy ármánykodó boszorkánynak akkor na... - Tinwerínnél e szavaknál szakadt el az ígyis oly vékony cérna, és megfordulva, egy erőteljes mozdulattal lefejezte a tengerkapitányt. Argalad, ki eddig csak némán figyelte az eseményeket, a lehulló fej láttán összerezzent. Alcarain elrakva kardját, öles léptekkel elhagyta a lángra kapott sátrat, nem nézve se Argaladra se az egykori kapitányra. Odakint már nem dúlt a harc, Gondor katonái felégették a hajókat és elfoglalták a partot.

- Mégis miről nem tudok még? - kiáltott a nő után a vörös hajú, mire az megállt. Argalad még sosem látta ezt az oldalát, sosem látta még ilyennek.

- Arról, amiről nem akarom, hogy tudj - válaszolt még mindig háttal, majd folytatta útját a part felé. Ott egy kevés keresgélés után megtalálta Aragornt és Gondor tengernagyát.

- Nagy öröm újra látni - derült fel a dúnadán. - Ahogy látom, nem esett bajod.

- Nem olyan könnyű megszabadulni tőlem - eresztett meg egy keserédes mosolyt a fehér hajú. - Szerencsére jól vagyok, hála Argaladnak - nézett hátra a feléjük igyekvő vörösre. Aki amint beérte őket, egy szívélyes kézfogással üdvözölte barátját.

- Épp időben érkeztetek, soha jobbkor.

- Igen, hála Arnir gyors lábainak - nézett Tinwerínre a kósza. - Nem is volt még alkalmam neked is köszönetet mondani. Ha a lovad nincs, valószínűleg nem értem volna oda időben.

- Nem tesz semmit, barátom. De ha legközelebb ilyen utakon töröd a fejed, minden részletet tudni akarok.

- Ha szabad közbe szólnom - mondta gondor tengernagya. - Én köszönetet mondanék mind hármuknak. Ha önök nincsenek, ez a flotta hamarosan megrohanja Gondor partjait.

- Örülünk, hogy segíthettünk. És ha nincs ellenére, akkor barátaimmal a hajón utaznánk visszafelé - vetette fel az ötletet Aragorn.

- Részemről ez a legkevesebb, és biztos vagyok benne ha sikereitekről beszámolunk Denethornak másra is számíthattok - bólintott a kapitány.

- Ha nem haragszotok, én nem szállnék hajóra - utasította vissza az ajánlatot Tinwerín. - Ahogy a Fehér Városba sem tartok veletek. Arniron visszatérek Lórienbe, már bizonyosan várnak rám - mondata végeztével megeresztett egy dallamos füttyszót.

- Ha Alcarain Úrnő nem hajózik, úgy én sem teszem. Ettől eltekintve, örülök, hogy megismerhettelek, barátom - szorított kezet Aragornal. Ekkor érkezett meg Arnir a további két ló kíséretében.

- Alcarain, Nyugat Úrnője nevét bizton állítom, hogy nem feledik majd Minas Tirithben. Megtiszteltetés volt, személyesen is találkozni - csókolt kezet Tinwerínnek a tengerkapitány.

- Örültem a szerencsének - mosolyodott el a vala. - Tőled is búcsúzom egy jó időre, Thorongil. A csillagok vigyázzanak rád útjaid során, remélem még találkozunk!

- Hálás vagyok segítségedért, Úrnőm. Tetteidet soha nem feledjük. Jó utat nektek barátaim! - Azzal Argalad és Tinwerín is lóra ült, a gondoriak pedig hajóra szálltak. A rabszolgákat felszabadították és a flottát felégették. Umbar szövetségei széthulltak Fuinur halálát követően, és tengeri flottája szedet-veted lett. A célt miért erre földre jöttek, elérték. Bár akkor még nem tudták, milyen fontos is volt ez az éjszaka számukra, és Középfölde szabad népei számára.

Zamatos bor és édes étek

bőséges teríték,  éjjeli vétek

Csillag regél s a hold delelőjén állva

pecsétről és tőrről az éjszakába.

A nap fényesen ragyogott delelőjén, Umbar várának ebédlőjéből sült hús és friss cipók illata terjengett. A hosszú asztalok legtöbbje most üresen állt, csak egy volt megterítve. Annál az asztalnál fogyasztotta ebédjét Fuinur, a város és Harad ura tanácsosai és közeli barátai körében. Ez a felhozatal igazán szegényes volt ahhoz képest, amit estére terveztek. A szakácsok és kukták már most sütötték a malacot és vágták az ökröt az esti lakomára. Az estére hivatalos volt valamennyi tehetős embere Umbarnak, és a szövetségesek is ellátogattak a vacsorára. Mindezen estéről folyt a szó a város ura és szűk, baráti körében is. A bor és a finomabbnál- finomabb ételek most sem hiányozhattak az  asztalról, így a szolgálók serényen hozták. vitték a korsókat és tányérokat.

- Gyerünk szaporán vidd a korsót te lány! Mit állsz itt tétlen?! - rivallt rá az oszlopok árnyékában álló Mertenára egy asszonyság, aki máris egy borral teli korsót nyomott a kezébe.

- Megyek máris - hadarta a nő, majd kissé bizonytalan léptekkel az asztal felé indult. Szeme sarkából szüntelen vizslatta Fuinurt, fülét hegyezte, hátha elcsíphet valamit a beszélgetésükből. Szótlanul letette a borral teli korsót az asztalra, és elvette az üreset, eközben a hahotán kívül más is megütötte a fülét.

- Remélem az este is hasonló lesz, a szövetségek megünneplése nagy lakomát kíván - harsogta az egyik férfi, és egy sült combot kezdett majszolni.

- Ó, barátom biztosíthatlak jókedvből és jó étekből nem lesz hiány, amíg az én vendégszeretetemet élvezed - Fuinur hangja meglepően nyájas volt, talán túl baráti is.

- Ne feledd a jó bort - szólt közbe egy másik. - Ha már itt tartunk, asszony hozz még bort! Az a másik is üres - bökött az asztal másik végében álló fa korsóra. Tinwerín szó nélkül a kezei közé kapta azt is, majd visszafelé indult a konyhába. Még egy utolsó pillantást vetett a város urára, most tekintetük találkozott. A férfi sötét barna szemei ravaszan csillantak majd pillanatok múlva már a desszertre figyeltek. Tinwerín elrakta magában ezt a tekintetett és igyekezett minél többet leszűrni belőle. Fuinur kopasz feje ellenére meglepően bizalomgerjesztő külsővel rendelkezett. A déliekre jellemező napsütötte bőre és határozott arca volt. A vala elhúzta a száját, majd visszatért a konyhába. A délután további részében mindenki nyüzsgött de tudta a maga dolgát. Ahogy megbeszélték Aragornnal, mindhárman a kertben lévő kútnál találkoztak. Tinwerín épp vizet húzott, míg két barátja "véletlenül" épp arra járt.

- Ma este kell az a pecsét, gondolod menni fog? - kérdezte suttogva Aragorn, majd ruhája zsebébe nyúlt, és egy összetekercselt papírt nyújtott át a nőnek. - Ez a parancs, ezt kell majd lepecsételned.

- Igyekszem, minden tőlem telhetőt megteszek. De nektek is jól kell időzítenetek - rakta el a levelet a fehér hajú.

- Afelől ne aggódj, Argalad várni fogja a lepecsételt levelet az ablak alatt, neked csak le kell dobnod.

- Azután pedig mi megszerezzük a terveket, és holdközépkor a borospincénél találkozunk. Utána néztem annak a titkos járatnak, és az egyik városon kívül eső útra vezet ki. Kevol gondoskodni fog arról, hogy a lovaink ott várjanak minket menetre készen - magyarázta Argalad.

- Este, valami szövetséget akarnak megünnepelni. Létezik, hogy a környező törzsek összefogtak? - nézett kérdőn a nő két társára.

- Meglehet, már én is hallottam hírét - helyeselt bizonytalanul a vörös hajú.

- A szövetség a Sötét Úrral nem új keletű, de a törzsek között annál inkább. De ezt most azt tanácsolom, hagyjuk figyelmen kívül. Arra koncentráljunk amiért itt vagyunk. Most menjetek ti is a dolgotokra, ne fogjanak gyanút - Aragorn felállt a kút patkájáról majd tovább sétált.

- Akkor este - emelte fel a vala a vízzel teli vödröt, majd biccentett egyet és visszatért teendőihez. A konyhán nem csak a zsivaj volt nagy, hanem a forróság is. Főttek a legjobb levesek, sült a vadkan és az ökör az udvaron, míg a borokat javában kóstolták. Tinwerínnek se volt sosem üres a keze, bár nem szokott hozzá ahhoz, hogy ténylegesen cselédként kezelik. Nehezen viselte eleinte a parancsoló szavakat, melyek ráadásul lealacsonyítóak és megalázóak voltak, de aztán egy idő után elengedte ezeket a füle mellett. Már a kora esti órákban nem figyelte a többi cseléd fürkésző és kérdő pillantásait, akkor már igyekezett a feladatára koncentrálni. A délután gyorsan eltelt, és máris elkezdték felrakni az esti vacsora terítékét. Azokat a hosszú asztalokat megteríteni kész örökkévalóságnak tűnt, de végül eljött a vacsora ideje. A terembe lassanként elkezdtek beszállingózni a kisebb nemesi urak, a szövetséges kapitányok, törzsfők és tanácsadók. A nagy tér csak úgy visszhangzott jókedvüktől, hiszen már egy-két kupa bort megittak. A hahota és jókedv csak akkor maradt abba, amikor belépett a város ura és helyet foglalt az asztalfőn. Míriel Forla és a többi szolgáló mellett állt az oszlopok árnyékában arra várva, hogy az úr mikor kéri az első fogást. Mielőtt még intett volna az ételért, Fuinur felállt és nyájas, baráti hangján szólt a tömeghez.

- Barátaim, társaim, új szövetségeseim köszöntelek titeket, szerény hajlékomban! Ünnepeljetek, vigadjatok, hiszen egy új hatalom van születőben, amelynek mi is részesei vagyunk. Igyatok szövetségeinkre amelyek úgy fogják elsöpörni azt ki az utunkba áll, akár a szökőár a partot! Köszönöm nektek, hogy eljöttetek, így nem is húzom tovább a szót, jó étvágyat! - A köszöntőt nagy taps és helyeslő kiáltások fogadták. A vacsorát rögtön utána el is kezdték feltálalni némi zenebona kíséretében. Tinwerín egyenesen Fuinur elé rakta az ételt, és eközben elcsípet egy két hangfoszlányt az urak beszédéből.

- A tengernagyodat nem látom, jó uram? Merre jár?

- Flottánk építését felügyeli, barátom. Meghívást neki is küldtem a Harnenhez, de nagyon a szívén viseli hajóink építését - Tinwerín hátán végigfutott a hideg, hogy az Aragorn által állított szavak igazak. Nem mintha eddig nem hitt volna barátjának, de az, hogy a saját füle halaltára bizonyosodhatott meg róla, teljesen más fényt vetett a dolgokra. Azt est folyamán csak a pecséten és a hajó flottán járt az esze. Azt kívánta, bár már a kezükbe lennének azok a tervek, sőt bár már égnének a hajók. Már meglehetősen későre járhatott, és az utolsó fogást is kivitték, amikor Forla félre intette.

- Az Úr az imént állt fel az asztaltól, pihenni tért. A fürdőjét már megengedték, most pedig gyere velem, áthúzzuk az ágyát, ott majd lesz alkalmad lepecsételni a papírt - Illatos, frissen mosott ágyneműkkel az ölükben indultak a tengerre néző, nyugati szárny felé. Egy jó pár lépcső és folyosó után elérték a céljukat, egy díszesen faragott, kétszárnyú faajtót. A lakrészen látszott, hogy a város ura lakja, hiszen gazdagság és pompa jellemezte. A falakon a lehető legszebb festmények és szövetek lógtak, már a függönyök varrása is egyedi volt. Odabent a szobában rajtuk kívül még két szobalány sürgölődött, ruhát hajtogattak és gyertyát cseréltek. Forla egy szavával elküldte őket, így már csak ő és Tinwerín maradtak a lakrészben. ( Eltekintve természetesen a város urától, aki éppen esti fürdőjét vette.) A vala ledobva kezéből az ágyneműt, kivette harisnyakötőjéből, a kis kézi tőr mellől a levelet. A komódon kezdett kutatni a pecsét gyűrű után, a többi ékszer között. Forla mindeközben feszülten figyelte a fürdő ajtaját, hátha nyílik. Rövid keresgélés után a fehér hajú ráakadt a kígyós pecsét gyűrűre. Viaszt csepegtetve a papírra egyből le is pecsételte, majd a nyitott ablakhoz lépve merő egyszerűséggel kidobta rajta. Forla láthatóan megkönnyebbült, majd elkezdte lehúzni a régi párna huzatokat. Ekkor nyílt a fürdő ajtaja és az aranyszín köntösbe bújt Fuinur lépett ki rajta.

- Forla asszony, hagyja az ágyat - szólt rá a huzatot cserélő asszonyra. - És menjen kérem - intett az ajtó felé. Forla meghajolva lerakta kezéből a párnákat, és az ajtó felé indult, ahogy Tinwerín is.

- Te ne - szólt határozottan az úr a vala után. Míriel megdermedt, majd nyugodtságot erőltetve magára megfordult.

- Miben segíthetek, uram? - kérdezte.

- Félsz tőlem? - Fuinur egy pohárka bort töltve magának kéynelemesen leült a heverőre.

- Félnem kéne? - kérdezett vissza a vala, és végigmérte a férfit.

- Meglehet - kortyolt bele a borba a kopasz. - Sokan félnek tőlem- ecsetelte nagyot csettintve a nyelvével. - De te nem tartozol közéjük. Honnan valósi vagy?

- A délkeleti hegyek lábától hoztak a rabszolga kereskedőid.

- És mi a neved? - nézett a nőre fürkésző tekintettel.

- Mertena vagyok, uram - Fuinur lerakva kezéből a boros poharat felállt, és közel sétált a nőhöz.

- Mertena, aki a délkeleti hegyek lábától jött, mond miért hazudsz nekem? - kérdezte és hangja már közel sem volt nyájas, inkább fenyegető.

- Miért hazudnék? - rebegte Tinwerín. - Miért állna egy rabszolgának érdekében, hogy hazudjon urának?

- Hajad akár a hegyek tetején tündöklő hó, szemed mint a rideg, szürke reggelek. Ilyen szép virágot ez a föld nem terem, mert egy ilyen virág elszáradna a sivatagban - finoman ujjai köré csavarta az egyik hajtincsét Mírielnek, majd folytatta. - Északról jössz,talán Gondorból. És a gondori emberek egyetlen okból jönnek ide: titkaink kifürkészése miatt. Úgy hát, még egyszer megkérdezem, és ajánlom, hogy őszintén felelj. Honnan jössz, mi a neved és mi célod itt? - Tinwerín szálegyenes háttal, de némán meredt a mélybarna szemekbe. Leplezni próbálta zavarát, így nyugodt hangon felelt.

- Mertena vagyok, akit a délkeleti hegyek lábától hoztak rabszolga kereskedőid, uram annak céljából, hogy téged szolgáljalak - Fuinur tekintete elsötétült, majd gy heves mozdulattal arcon vágta a vele szemben állót.

- Ne hazudj nekem, asszony! - rivallt rá. - Megkapod az utolsó lehetőséget, hogy elmond ki küldött és hogy ki vagy valójában. De ha akkor is hazudsz, csúnyán megjárod istenemre mondom!

- Igaz szavakat akarsz? - kérdezte lassan, hosszas hallgatás után Tinwerín, majd kisöpörte szemébe hullott haját. Kezével feltűnés nélkül kihúzta harisnyakötőjéből a tőrét. - Megkapod, ó Umbar Ura, de azok lesznek az utolsók amiket hallani fogsz. - Tőrét már a férfi torkának is szegezte volna, ám az elkapta a kezét, és kicsavarta belőle a fegyvert. Tinwerín a pillanatnyi meglepetéséből felocsúdva szabad kezével orrba verte Fuinurt, ám az csak megtántorodott. Amikor azonban újabbat akart ütni, az uralkodó elkapva karját a közeli éjjeliszekrénynek taszította. A komódon lévő ékszerek és üvegtálak csörömpölve hulltak a földre, Fuinur ujjai pedig görcsösen szorították a nő nyakát.

- Halljam, kinek kémkedsz! - követelte a vala torkát szorongatva. Míriel a fojtogató karikhoz kapott, próbálta lefeszíteni őket, ám sikertelenül. Végső mentsvárát keresve a komódon kezdett tapogatózni. Keze egy felborult, ólom gyertyatartót lelt, amivel pillanatokkal később az umbari fejére sújtott. Ez a lepéselőny épp elég volt neki ahhoz, hogy kiszabaduljon a fojtogató szorításból és felvegye tőrét. Fuinur térdre rogyott az ütéstől, feje vérzett. Tinwerín közelebb ment hozzá, felnyalábolta a földről és magát a férfit a falnak nyomta, tőrét pedig torkának.

- Mennyi hajó, és pontosan hol? - szegezte egyből neki a kérdést.

- Miért mondanám el? - kérdezett vissza a kopasz, halálos nyugodtsággal.

- Mert nincs más választásod, beszélj! - szorította jobban az uralkodó torkának tőrét a vala.

- A Harnen öblében, közel ezer hajóra számítunk - nyögte ki nehezen. Ebben a pillanatban léptek dobogása hallatszott, majd kiáltozások szűrődtek a közeli folyosóról. Tinwerín keze vágásra mozdult, de Fuinur még közbeszólt.

- Legalább a nevedet mond meg, hadd tudjam ki küldött a túlvilágra.

- Számodra nem vagyok más, csak a halál - azzal elvágta a férfi torkát. A lépések zaját egyre közelebbről hallotta, így az ajtóhoz rohant. Gyorsan kiperdült rajta, de ugyanebben a pillanatban fordult be a folyosó másik végén az őrség.

- Azonnal álljon meg! - üvöltött rá az egyikük, és máris futva indult felé.

- Az istenért! - szitkozódott a vala, majd futásnak eredt. Egyre több léptett hallott maga mögött dobogni, ráadásul nem is ismerte ezeket a folyosókat. Egyenesen rohant, ám hirtelenjében a folyosó fordulóban újabb feketébe öltözött katonák tűntek fel. Nem volt más választása, mint sarkon fordulni. Egy mellékfolyosóra rákanyarodva futott tovább, de már annak a végén is látta a katonák árnyékát. Hirtelen azonban erős karok ragadták meg, és rántották magukkal a félhomályba.