Roppanjon a kő, és dörrenjen az ég!

Hűvös habok, a víz súlya de nehéz...

Mithlond ó innen a Széles Tenger, Nyugatnak szele fúj!

Kóbor lélek jár, valahol a köveken túl.

A barlangból enyhe fény derengett ebből Míriel arra következtetett, hogy már valaki meghúzta magát benne. Tanakodott, hogy közelebb menjen-e vagy sem. Közel és távol nem látott más menedéket, így úgy döntött beljebb merészkedik. Nem tudhatta mi fogadja, ezért egyik kezével a kardja markolatát szorongatva lépett be a barlang szája elé.

- Maradj ott, ahol vagy! - kiáltott Mírielre egy női hang, majd egy nyílvessző szegeződött rá. - Mi a neved? - kérdezte a barlangban álló.

- Sok nevem van - mosolyodott el féloldalasan Tinwerín. - Ismernek Tinwerínként, Elen Alcarainként, és...

- Szóval Tinwerín - szakította félbe a valát a fekete hajú tünde. - Honnan jössz, és merre tartasz?

- Imladrisból a Féltünde Elrondtól, és Lothlórien erdeiibe Galadriel Úrnőhöz.

- Mi ügyben?

- Híreket viszek az Arany erdő Úrnőjének. És annak ki a neve aki kérdezz? - tette fel már Tinwerín is a kérdést, majd elrakta kardját. Erre a fekete hajú nő is leeresztette az íját.

- Gaeriel, Mithlondból. Én is Lórien felé tartok a nagybátyámhoz - felelte. - Gyere beljebb - intett a fejével a barlang szájánál állónak. - A vala beljebb ment, majd egy kissé körülnézett a barlangba. Meg akart bizonyosodni róla, hogy valóban nincs itt senki más rajtuk kívül. Gaeriel hellyel és étellel kínálta, és a lány ezt nem is utasította vissza.

- Én igazán nem akadékoskodni akarok, de miért nem a Caradhason keltél át? Arra sokkal rövidebb az út - ült le a tűz mellé Tinwerín.

- Hát ami azt illeti... - jött zavarba Gaeriel. - Arra indultam...

- Szóval tévútra vittek a sziklák - összegezte a vala. - Könnyen el lehet tévedni a hegyekben, és ha egyszer eltévedsz soha többet nem jutsz ki élve.

- És te akkor miért nem a Caradhason keresztül mész?

- Volt egy kis...dolgom erre felé - Ha már dolognak lehet nevezni, hogy egy csapat kőbunkóval üvöltöztem a semmi közepén szakadó esőben. - tette hozzá gondolatban.

- És te innentől ismered az utat?

- Igen - bólintott a fehér hajú.

- Megtennéd, hogy segítesz? Már hajnal óta ebben a barlangban ülök, egyszerűen nem merek elindulni - mondta el kérést Gaeriel és egy pár gallyat szórt a tűzbe.

- Szíves örömest. - Innentől már mondhatni oldottabban ment a beszélgetés. Tinwerín belelátott Gaeriel gondolatiba, tudta semmi rossz szándék nem vezérli. Sok mindenről szó esett. Többek között kiderült, hogy Gaeriel teler származású, és rokonai egyenesen Valinorból kötöttek ki Középföldén még évezredekkel ezelőtt. Tinwerín ejtett pár szót Imladrisról, Galadrielről és Lórienről, mivel a teler lány életében először fogja átlépni Lórien határait.

- Milyen szép a kardod - vetült Gaeriel szeme a Tinwerín oldalán logó fegyverre. - Ritkaság manapság az ilyen.

- Köszönöm - mosolyodott el Míriel, és lekötötte oldaláról a kardot, majd kihúzta tokjából. A penge fényesen verte vissza a tűz fényét, és gazdája látta benne szemeinek képmását. Kezébe tökéletesen illeszkedett a finom markolat, a karcsú pengét mintha neki kovácsolták volna.

- Valóban párját ritkítja - jegyezte meg, majd visszalökte a tartójába a fegyvert.

- Hol kovácsolták? Bizonyosan tünde kéz munkája... - tapogatózott tovább Gaeriel.

- Messzi innen, még az Első kor előtti időkben: a Fák éveiben - Ezt Tinwerín úgy mondta, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna, hogy Középföldén ilyen fegyverekkel járkálnak.

- A Fák éveiben? - kerekedtek el Gaeriel szemei.

- Igen, még Valinorban.

- Valinorban?! ÉdesEru! - hűlt el a fekete hajú, és óvatosan végighúzta ujjait a kard hüveélynek ezüst veretein. - Milyen szerencsés vagy, honnan kaptad? - Erre a kérdésre Tinwerínben belé szorult a szó. Azt sem tudta, mit feleljen.

- Öm...apámtól - nyögte ki végül. Ezzel tulajdonképpen nem hazudott.

- Na és ez az öltözék? Soha nem láttam még ehhez foghatót.

- Anyám szőtte még azután, hogy.... - Mégis mit mondhatott volna? Még azután, hogy elmúlt minden mi jó és kedves? Még azután, hogy maga mögött hagyott mindent? Még azután, hogy szívére árnyék ült? - , hogy hullottak a csillagok - fejezte be egy kis hallgatás után a mondatot.

- Mióta is nem láttam hullócsillagot! - mélázott el Gaeril. - Talán két éve már, hogy utoljára csillagzápor volt Arda egén.

- Pontosan három éve, és három hónapja - mondta halkan Míriel, majd a távolba révedt. Három éve már, hogy nem láttam. Három éve és három hónapja, hogy lehet szívének darabjai összetörten hevernek valahol a Semmi közepén. Három éve már, hogy a világ színtelen lett. Három éve már, hogy az elmúlás keze nyújtózik felénk.

- Ha valóban velem szeretnél tovább indulni, pihenj le - ajánlotta a lánynak Tinwerín. - Messzi még Lórien földje. - Mindennek ellenére azonban ezen az éjszakán egyikük sem aludt. Gaeriel ugyan felszínesen, de rálépett az álmok ösvényére, de Tinwerín nem. A vala úrnő szemére az éji ezüst Holdnak sugarai nem hintettek álomport, a csillagok szitáló fénye nem terítette édes lepellel szempilláit. A tűznek már csak parazsa izzott elevenen, lángja kialudt. Minden csendes volt, csak az eső halk kopogása zavarta az éji nyugalmat. Maga sem tudta mennyi ideig nézte a lehulló esőcseppeket, melyek egymást követve hulltak alá a barlang párkányáról. De elnyomta egy kósza álomnak a fuvallata... A szürke szemek lassan lecsukódtak, és a cseresznyepír száj résnyire elnyílt. Szörnyű rémálma volt: azt álmodta, hogy a balrang üregei megnyílnak és ocsmány vézna lényeg ugrálnak ki rajtuk. A szörnyű álom folytatódott: Gaerilt megkötözték, majd a csontos kezek Tinwerín felé nyúltak. Erre ébredt, de akkor már késő volt: az álom, valóság volt. Mire feleszmélt koszos- bűzös csúzdán csúszott lefelé, ami egyenesen a kobold vár mélyébe vezetett. Odalent csak úgy hemzsegtek az ocsmány lények, akár a hangyák. A hegyek gyökerei alatt irdatlan mélységben húzódott a koboldok otthona. A több méter mély tárnákat laza függő hidak szelték át, melyeken a kis vézna lények ezrei tolongtak a "látogatók" híre hallatán. A két érkezőt árként fogták körbe, és hurcolták magukkal egyenesen a Kobold- király elé. A hatalmas tárnákban száz ás száz fáklya égett, még a falról is koboldok csüngtek kíváncsian forgatva förtelmes fejüket.

- Mi ez a hely? - suttogta oda Gaeriel félve Tinwerínnek.

- A koboldok királysága - válaszolt szintén suttogva Míriel és körbe jártatta szemét az ormótlan falakon. Talpuk alatt helyenként kimaradtak deszkák a hídon, így tökéletesen le lehetett látni a mélybe, mely sötéten tátongott alattuk. Orrukat hamarosan bűz csapta meg, mely facsaróbb volt minden eddiginél. Már a függőhíd közepéről látni lehetett az ocsmány Kobold- királyt, amint az összetákolt trónján ül és épp a körme alól piszkálja ki a koszt. Ez a fajzat jóval nagyobb volt mint a szolgái, hegyként magasodott az érkezők felé. Sárga szeme ostobán, mégis dühösen pásztázta őket, fekélyekkel teli tokája a mellére csüngött. Két száll haj is alig volt fején, de azon gyökérből készült korona díszelgett. Szinte beleremegett a föld, amint tömzsi, szutykos lábaival felállt. A kisebb termetű, vézna koboldok ekkor dobták elé a két utazótól elkobzott fegyvereket. Ott volt Gaeriel íjja és tegeze Tinwerín tőreivel együtt. Ám a kardot a manó csak egy pillanatra érintette meg, az máris kínzóan égette a kezét, ezért sikoltva dobta el.

- Tünde mágia! - sipította az égett kezét szorongatva. A Kobold- király sárga szeme a két utazó felé fordult:

- Ki mer fegyverrel belépni a birodalmamba? - kérdezte.

- Tündék, ő felséges förtelmessége - válaszolta az éget kezű kobold.

- Khm... - köhintett közbe Tinwerín. - Ami azt illeti...

- Tündék?! - kiáltotta egyszerre gúnyosan és felháborodva a király, ezzel félbeszakítva Tinwerínt. - Mégis mit keresnek itt?

- Átutazóban vagyunk - szólalt meg rebegve Gaeriel.

- Mégis merre?

- Semmi közöd hozzá! - szólt közbe Tinwerín. - Most pedig ha jót akarsz magadnak szépen elengedsz!

- Hö - szaladt fel a Kobold- király szemöldöke, majd vérbe forgó szemekkel rámeredt a fehér hajúra. - De csípős a nyelved, lássak akkor is ilyen élesen forog-e ha kivágjuk! Hozzátok a Csonttörőt és a Marcangolót! - üvöltötte dühösen a szolgáinak.

- Erre igazán nincs semmi szükség, csak engedjen el minek és már itt sem vagyunk - szabadkozott Gaeriel.

- De előtte kérjen bocsánatot! Így velem senki nem beszélhet! - szegte fel a fejét Tinwerín. Nem tűrte ezt a tiszteletlen hangnemet senki fiának. Legfőképp nem egy ilyen földalatti csúszómászónak.

- Bocsánatot?! Én?! Egy ilyen kis senkitől?! Az lesz az első dolgom, hogy egyesével tépem le a körmeidet! - förmedt rá a király. Hallani lehetett amint odalent gép szerkezetek indulnak be, és ezek a hangok egyre jobban közeledtek a két lány felé. A koboldok is egyre többen lettek, mindkettőjüket hátba verték, és megmotozták.

- Na fiúk ki legyen az első? - kérdezte a Kobold király látva, hogy a kért szerkezetek megérkeztek. A plafonról igen érdekes fából készült tákolmányok lógtak tele pengékkel és kötelekkel.

- Tartsd még egy kicsit szóval - szólalt meg Tinwerín hangja Gaeriel fejében. Túl sokan voltak ahhoz, hogy itt acél segíthetne. A fekete hajú csak szótlanul bólintott, majd a királyhoz fordult:

- Erre nincs semmi szükség, csak átmennék a hegyen és vissza se néznék... - kezdett bele az időhúzásba. Eközben Tinwerín összeszedte minden gondolatát, és koncentrált.

- *Nín o Chithaeglír lasto beth daer - suttogta, és erősen behunyta a szemét. Igyekezett az elméjével látni minden követ, az apró kis kavicstól egészen az otromba sziklákig. - Ngeighd orod eithaen! - hangja hangosabb lett, és kissé érezni lehetett a föld szokatlan rengését. A koboldok idegesen néztek körbe, és a királyuk is kétségbeesett tekintettét a barlang tetejére szegezte.

- Nín o Chithaeglír lasolín glímen, - szavait sokszorosan adták vissza a falak, és ő maga szálegyenes emelkedett fel, apró kavicsok hulltak alá a plafonról. - di horoth í cae, caregir inasen! - az utolsó szó robajként visszhangzott a barlangban. E pillanatban sziklák esője hullt alá, agyonnyomva nem egy koboldot. Magára a királyra is esett egy méretes szikla tömb, kétség sem volt, hogy belehalt.

- Futás! - üvöltötte Míriel, Gaerilnek. Felkapták fegyvereiket és a zavarnak köszönhetően már könnyedén átvágtak ( szerk:. ezt szó szerint értsétek) a koboldok tömegén. A barlang teteje hangos zajjal omlott alá, falai is omladoztak. Por és füst szállt fel a magasba, beterítve a levegőt. Menekülőink is csak épp hogy ki tudtak térni egy-egy lehulló sizkla vagy cseppkő alól. Arra haladtak, amerre a friss légáramlatokat érezték. Így is a nyomukban voltak. A talaj emelkedni kezdett, és a levegő is egyre jobb minőségű lett. Egyszeriben egy kőtömb hullott alá, és kis híján maga alá temette Gaerielt.

- Jól vagy? - hajolt le hozzá Tinwerín, és arrébb gördítette a bokájáról a követ. - Gyere sietnünk kell! - segítette fel a tünde lányt. Sajnos viszont bokája a legjobb esetben is eltört, így csak bicegve tudott haladni. Az üldözők zaja egyre közelebb ért. Tinwerín fülét egyszeriben víz zubogása ütötte meg, ez reményt ébresztett benne. Ha megérzése nem csalt, az Anduin egyik mellék erére bukkantak. Átkarolta sérült társát, és amennyire tudott sietett a hang irányába.

- Gaeriel, figyelj. Le kell ugranunk - szólalt meg a vala a vékony vízesés tetején. - Tudsz úszni, igaz?

- Igen, de sérült lábbal kétséges... - húzta a száját a teler, de hátra nézett. - Tudod mit, majd megtanulok - bólintott. A koboldok ott lihegtek a sarkukba, alig pár centire tőlük nyilak álltak a talajba.

- Háromra nagy levegő! - kiáltotta Tinwerín, majd számolni kezdett:

- Egy - A fegyverek csörgése alig pár méterre volt tőlük. - Ke...- egy dárda szállt el a fejük felett, és üvöltések hallatszódtak.

- Három! - kiáltott közbe gyorsan Gaeriel, és levetette magát a szikláról így lerántva Mírielt is. Hirtelen merültek a hűvös habokba, melyek azonnal magukkal ragadták. Mellettük a vízbe céljukat tévesztett nyilak csapódtak, és még hallották üldözőik bosszús kiáltásait. Tinwerín vizet köpve bukott a felszínre, és tekintetével egyből Gaerielt kezdte keresni. A teler lány a hullámok hátán hánykolódott, küszködött velük. Tinwerín az áramlatok ellenére igyekezet mellé úszni, és segíteni neki. De még mielőtt elérhette volna, újabb zubogást hallottak: egy vízesés közeledett. Mindketten megpróbáltak visszafelé úszni, de sikertelenül. Az áramlatok magukba szippantották őket, a hűvös vízzel együtt ők is alábuktak a vízesésbe.

~~~

*Nín o Chithaeglír lasto beth daer

Ngeighd orod eithaen!

Nín o Chithaeglír lastolín glímen

di horoth í cae, caregir inasen!-  Mint ahogy észrevettétek ez egy sinda varázsige. Szótárak alapján én állítottam össze, és jóformán ez volt az első motívum ( Gaeriel karakterétől eltekintve) ami megvolt, és számomra a 49. fejezet egyik meghatározó momentumát képezte. Nem tudom értetek-e belőle valamit, ha igen annak nagyon örülök, ha nem az sem baj. Leírom a fordítást:

Ködhegység sziklái hallgassatok a Nagy szóra

Hegyek kövei segítsetek nekem!

Ködhegység sziklái, halljátok hangom

Induljon meg a föld, teljesítsétek akaratom!

lkony jön, régi szerelmes dal

Fehér galamb száll hajnali fuvallattal

Kő roppan és szikla gördül

Vándor bukkan a hegyek közül

- ÉdesEru... - hajtogatta még mindig Elrond, nagyokat pislogva.
- Elhiheted ez nem az aminek látszik! - emelte fel a kezét Tinwerín. - Semmi ok az aggodalomra.
- De...te... tényleg...Eru segíts! - kapott a fejéhez a féltünde, és megtámaszkodott a közeli oszlopban.
- Elrond nyugalom! Csak egy kis összetűzésbe kerültem léhűtő emberekkel, ennyi az egész - kezdte el magyarázni Tinwerín. Elrond visszanyerte eredeti színét, és újult figyelemmel hallgatta a lányt.
- Szóval...akkor még Sarumán mindig él? - tette fel a kérdést halkan a féltünde.
- Azt nem mondtam.
- Eru irgalmazz! - ráncolta kétségbeesetten a homlokát a férfi. - Te tényleg komolyan beszéltél...
- Azt hitted viccelek? - szaladt fel Míriel szemöldöke.
- Nem...vagyis...reméltem.
- Elrond, jól figyelj! - váltott komorabb hangnemre a vala. - Senki fia nem taposhat bele a becsületembe. És ha mégis megteszi, az komoly következményeket von maga után.
- És ezek szerint a Fehér Mágus eléggé beletaposott...
- Oh igen, bele. Én pedig őt Orthanc padlójába - bólintott egy fagyos mosoly kíséretében a lány.
- Mennyire vagy biztos benne, hogy ennek nem lesz következménye? - kérdezte Elrond leülve székébe.
- Semennyire - vont vállat könnyedén Míriel. - A nyulat ki kell ugrasztani a bokorból. És ez volt az első lövés.
- Ezzel kivívtad Saruon figyelmét, amire a legkevésbé lett volna szükséged! Ezzel nem csak magadra fordítottad a tekintetét, hanem ránk is! - fakadt ki Elrond.
- Sauron azt sem tudja ki vagyok. Nem tudja honnan jöttem, ahogy azt sem mi célom volt eltenni a szolgáját lábalól. Még ha látott is, nem tud hova tenni. Meg van zavarodva, és lehet zavarában fog tenni egy elhamarkodott lépést ami nekünk hasznunkra válhat. Megértem aggodalmadat Féltünde Elrond, de alaptalan. - Tinwerín kisétált az erkély szélére, és lenézett a késői napfényben fürdő völgyre.
- A palantírral mi lett?
- Otthagytam. Semmi értelme nem lett volna magammal hoznom. Sebezhetőek lennénk általa. Épp elég, hogy a gyenge kezű embereknél is van egy... - Bár szája az elmúlt napok történéseit mesélte, gondolatai teljesen másfelé jártak. Aggasztotta az a Deil nevű tünde nő. Ha a Bakacsinerdőből jött, semmi nem zárja ki, hogy kísérete is van. Az is lehet, hogy ő kísért valakit...Valakit.
- És mi történt veled? Apád tudod jól, hogy mennyire félt...
- Semmi Elrond. Sarumán sikerült, hogy is mondjam...viszonylag tisztábban elintéznem - ízlelgette a szavakat a vala. - De amikor Vasudvardba végezetem, úgy döntöttem felkeresem Aragornt Bríben, ezért rátértem a Füves útra. És pár napra rá megtámadott egy csapat útonálló...És az egyiket pont úgy sikerült torkon szúrnom, hogy az ütőerét találtam... - emlékezett vissza savanyúan a lány. - Kár a kabátért...
- Mégis miért kerested Aragornt?
- A tájékozottsága miatt. A játszma elkezdődött Elrond, és az ellenség megtette lépéseit. Nekünk is lépnünk kell, mégpedig gyorsan. És én nem szeretek ismeretlen mezőre lépni, így be akarom biztosítani magam. - szeme sarkából ránézett a székben ülőre, és úgy folytatta:
- No meg... ahhoz, hogy a lehető legjobb lépéseket tegyem, le kell ütnöm bábukat...
- Nem hiszed, hogy túl veszélyes? Könnyen megégetheted magad a fene nagy merészségedben Tinwerín - figyelmeztette Elrond. A vala már egész alakosan felé fordult. Bár ruháját vér és por lepte mindannak ellenére, hogy haja viszonylag rendezetlen volt, mégis uralkodóan gyönyörűnek hatott. A cseresznye piros száját kissé gúnyos mosolyra húzta, majd acélos hangján megszólalt:
- Engem soha többé tűz meg nem éget, mert én magam leszek a tűzvész. - Elfordult az alkonyi fénytől, és kecses léptekkel elhagyta a tornácot. Lelépdelt a faragott kő lépcsőkön, elhaladva a tünde szobrok mellett, egyenesen a szobája felé. Az első dolga volt, hogy ledobálta koszos ruháit, megtöltötte a kádat meleg vízzel és jóformán a feje búbjáig belemerült. Az elmúlt napok után kimondhatatlanul jól esett neki a kiadós fürdő. Pár percig csak lehunyta a szemét, és igyekezett elengedni a gondokat. De nehezen tudta, mivel azok a részét képezték. Kiszállt a kádból, és felöltve egy egyszerű fehér ruhát kilépet a szobájába. Éppen haját fésülte, amikor kopogtattak az ajtaján. Letette kezéből a kefét, és oda tipegve az ajtóhoz kinyitotta:
- No most nem csúszol ki a kezem közül - mosolygott az ajtóban Arwen, kezében a kötszerekkel.
- El is felejtettem, gyere csak be - tárta szélesebbre az ajtót az ébenhajú előtt, aki belibbent a szobába.
- Gyere ide, és mutasd a karod - parancsolt rá finoman Imladris Úrnője barátnéjára.
- Igenis Úrnőm - pukedlizett kuncogva Míriel és leülve az ágyára oda nyújtotta a sérült kezét.
- Már megint mibe keveredtél? - ült mellé Arwen, és elkezdett kibontani egy igazán kellemes illatú kenőcsöt.
- Mi az, hogy már megint?! - hitetlenkedett szem forgatva a fehér hajú.
- A legutóbb egy az alkarvédődbe fúródott nyilall tértél vissza az egyik utadról! Hogy csak egy példát említsek... De ha szeretnéd sorolhatom - ajánlotta fel Arwen.
- Semmi szükség rá, köszönöm. Most volt egy kis bökkenő a visszaúton. Bríbe akartam menni, és a Füves úton megtámadtak, ennyi - mondta el tömören a történetet Tinwerín, miközben Undómiel átkötözte a felkarját.
- De mond csak, mi ez a nagy vendégség? Történt valami amíg elvoltam? - kérdezte, Deilre célozva.
- Oh, igen - bólintott Arwen, és egy helyes kis masnit kötött a gézre. - Erestor lánya érkezett a Bakacsin erdőből, tudod már jó ideje nem látták egymást az apjával. Meg amit apám szavaiból kivettem, híreket és levelet is hozott Thranduiltól.
- Miféle híreket? És jött vele más is? - kezdett el hirtelen kérdezősködni Míriel, maga sem tudta miért.
- Talán vársz egy levelet? - nézett fel rá meglepetten Arwen. - Vagy esetleg valakit? - tette hozzá szélesen mosolyogva.
- Egyik sem - szegte le a fejét a vala, leplezve zavarát.
- Akkor meg?
- Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész.
- Ahogy én tudom, egyedül érkezett. A levelekben fogalmam sincs mi áll, de amit fél fülel meghallottam az is csupa olyan dolog amihez nem igazán értek. De szerintem kérdezd apámat, ő bizonyosan szívesen válaszol.
- Nem akarok kutakodónak tűnni... - húzta a száját Míriel, és csavargatni kezdte a haját.
- Vagy csak nem akarsz úgy tűnni mint aki érdekel - vetette fel Arwen, még mindig mosolyogva. Összetekerte a maradék kötszert, és a kis tégelyre is rárakta a fedőt.
- De egyáltalán nem érdekel!
- Ismerlek, és ez a nézés az érdekel valami de nem merem megmondani nézés - Felpattant az ágyról, és letette az asztalra a holmikat. Majd egy párnát az ölébe kapva visszakuporodott az ágyra, és kék szemét kíváncsian Tinwerínre függesztette.
- Bökd ki szépen! - kérte mézes mázas hangon.
- Arwen ne csináld! - szólt rá kuncogva Tinwerín.
- Naaaaa - húzta a szót a tünde lány.
- Jó, igen érdekel - adta be a derekát a vala. - De kizárólag taktikai szempontból.
- Aham. Persze!
- Most nem hiszel nekem? - dőlt le az ágyra Míriel is.
- Én, áhhh... - forgatta a szemét játékosan az ébenhajú.
- Agyadra ment a szerelem.
- Az lehet, de neked meg a magány - Ez a mondat szíven ütötte Tinwerínt. Száját vékony vonallá préselte, és erősen behunyta szemeit.
- A magány melyet csak magamnak köszönhetek. A magány mely megkeseríti a mindennapjaim. A magány mely most már az életem része. A magány, amit csak remélni tudok, hogy ő nem szenved el - szinte harsogtak a fejében a gondolatok. Összeszorította fogait, és visszanyerte könnyeit.
- Hé, baj van? - hajolt felé Arwen. - Nem akartalak megbántani, ne haragudj - mondta aggódó hangon.
- Nincs semmi baj - erőltetett mosolyt a szájára a fehér hajú. - Csak... - belerekedt a szó. Fogalma sem volt, mit is mondjon.
- Csak? - kérdezett vissza kíváncsian barátnéja.
- Csak elgondolkodtam - fejezte be a nehezen a mondatot.
- Min? - jött egyből Rivendel úrnőjétől az újabb kérdés. Erre Tinwerín összehúzta a szemöldökét. Nem szívesen beszélt múltjáról, ahogy az azzal járó elmúlt érzelmekről sem.
- Azon, hogy vajon mi lesz, ha Arwen Undómiel még egy kérdést fel tesz.
- Bocsánat - görbült le a szája egyből a fiatalnak. - Csak annyira kíváncsi vagyok. Jóformán sosem meséltél arról, hogy honnan jöttél, meg ilyesmik.
- Aki kíváncsi hamar megöregszik Úrnőm - ült fel Tinwerín.
- A humorod és szépséged páratlan kerek e világon. De a titkolózásod a sírba tesz - forgatta a szemét mosolyogva Arwen.
- Majd idővel minden kérdésedre választ kapsz - állt fel az ágyról a vala. - Most menj, apád már biztosan hiányol a Tűz csarnokából - sétált az ajtóhoz finoman lenyomta annak kilincsét.
- Te nem eszel velünk? - kérdezte visszafordulva az ajtóból az ébenhajú.
- Most nem kedves - válaszolt Tinwerín. - Mindent köszönök - Még eleresztett egy mosolyt a távozó felé, majd becsukta mögötte az ajtót. Fejében csak egyetlenegy szó visszhangzott: magány. Valóban magányos lenne? Hiszen vannak barátai, ott van Haldír, Arwen, Aragorn, Gandalf, Argalad és még sorolhatná. De egyvalaki hiányzik a sorból, és ezt ő is pontosan tudta. Lehajtotta fejét, szemét a padlóra szegezte. Összeszorította száját, és behunyta szemeit. Mélyen beszívta a levegőt, majd szaggatottan kifújta.
- A múlt, elmúlt - suttogta maga elé. Elengedte az ajtó kilincsét majd odasétált a szobájában lévő könyvespolchoz. Kivett róla egy barna szegélyes könyvecskét, majd a piros selyemszalagnál kinyitotta. Egy rohani író könyve volt, igazi szerelmes regény. Tinwerín kinyitotta az ablakot, és kiült a belső párkányra. Az alkonyi napsugarak melengették arcát, és ez a kellemes melegség átfutott egész testén. Ott kezdte el olvasni, ahol a minap abba hagyta. Furcsa mód örömét lelte mások boldogságában, még ha azok egy könyv szereplői voltak is. Már egészen a történet végén járt, éppen a fiú megkérte a lány kezét. Zavartalanul olvasgatott, fogalma sem volt róla, hogy valaki épp az ő arcáról próbál olvasni.
- Apám, ki ez a nő? - fordult Deil apjához.
- Elrond Úr rokona, többet én sem tudok - válaszolt Erestor.
- És honnan jött? Mikor? Mi a célja? Egyáltalán mit keress itt? - kérdezősködött tovább a tünde nő. Megállt a fák között, és szemével némán vizslatta az ablakban ülőt.
- Miért érdekel téged ennyire? - vonta fel szemöldökét apja.
- Csak...áh nem érdekes... - Ha valóban ő az akit Saelon említett, úgy haladéktalanul levelet kell küldenem Legolasnak és az apjának.
A vacsora után Deil egyből szobájába sietett, majd levél írásba kezdett. Megírta mindazt amit hallott, és mindazt amit sejtett. Részletesen kitért mindenre, igyekezett összefüggően megalkotni a levelet ami mire végzett közel két lapot tett ki. Viasz pecsétet tett rá, és szándékában állt másnap hajnalban posta galambbal elküldeni. De az a levél soha nem érkezett meg a Bakacsin erdőbe...

A hajnal madár dallal jött, és a szél az üde forrás hangját hozta magával. Tinwerín önmagához képest egészen későn kelt fel.Igazán sajnálta, hogy el kell hagynia Imladrist, pont a tavasz derekán.De indulnia kellett. Hírt kellett vinnie Galadrielnek és Gandalfnak Sarumánról és mielőbb Aragornt is fel kellett keresnie. A reggelit Elrondékkal költötte el, majd pedig csomagolni indult. Épp a nyugati kapu felé tartott, amikor egy hófehér galambra lett figyelmes. A madár lábán pecsétes papírok voltak.
A vala dallal magához intette a madarat, majd óvatosan lecsatolta lábáról a leveleket. Csupán átfutotta szemével, de ez is elég volt ahhoz, hogy nyugodalma szertefoszoljon. Összegyűrte a leveleket, majd szabadon engedte a galambot. Nem véletlenül kérte Elrondot arra, hogy senki ne írjon leveleket. Erre most itt van ez! Ráadásul Neki címezve... Tinwerín keze ökölbe szorult. Ki tudja mi köze van ennek a nőnek Legolashoz? És mi az, hogy ő meg ijesztő?! Felháborító! Legszívesebben a nő orra előtt tépte volna szét a leveleket, de nyugodtságra intette magát. Fogcsikorgatva de folytatta útját a kapuk felé. Még elbúcsúzott barátaitól majd útnak indult a Hith Aiglin irányába. Most nem a Caradhas felé ment, nem most egészen máshol volt dolga. Egy másik, eldugottabb hágót választott átkelőül. Az ellenség bábui felálltak, és minden követ meg kellett mozgatni, hogy szövetségeseket gyűjtsön. Már pedig a Köd hegységben igenis erős szövetségesek lakoztak, kik nagy segítséget jelenthettek háború idején. Már a hegység lábánál járt amikor megérezte egy régi ismerős közeledtét.

- A Elbereth Gilthoniel I chîn a thûl lin míriel! Fanuilos le linnathon...* - Ezt az éneket kevesen dalolták Középföldén, s aki ismerte az a tündéknél nevelkedett. Hamarosan válasz érkezett Tinwerín énekére:

- Ne ndor haer thar i aearon. A elin na gaim eglerib Ned în ben-anor trerennin.* - egy férfi hangot hozott a szél. Hamarosan gazdája is feltűnt a sziklák között.

- Mae govannen Tinwerín! - biccentett a vándor.

- Suliad Elessar! - mosolyodott el a régi barát láttán a vala.

- Mi szél hozott e kietlen vidékekre? - kérdezte Aragorn amikor oda ért a lányhoz.

- Egy szövetséges reményében indulok fel a hegyekbe, no meg híreket viszek Galadrielnek.

- És mostanában Dúnföldén is megfordultál?

- Igen, miért? - szaladt fel Míriel szemöldöke, és leugrott lováról.

- Kissé szolidabbnak kéne lenned...

- Fogadjunk, hogy Bríben hallottál pletykákat - jegyezte meg fél vállról Tinwerín.

- Hát az emberek beszélnek ezt- azt a torkuknál a fához szegezett útonállókról.

- Nem is szegeztem a fához! - forgatta meg a szemét morcosan a lány.

- Változtat az valamin? Változtat az azon, hogy egész Brí és valószínűleg Gondor is rólad pletykál?!

- De nem tudják ki vagyok. Az meg csak jó ha félnek. Jobb félni mint megijedni - rúgott bele egy kavicsba a vala. - És te? Te mi okból utazol erre?

- Gollam - sóhajtott fel fáradtan Aragorn. - Az a nyavalyás mindig kicsúszik a kezeim közül.

 - Míg el nem feledem - húzta ki kabátja belső zsebéből Míriel Arwen levelét, majd átnyújtotta a vándornak. - Arwen küldi. - Tinwerín már régóta volt kapocs kettejük között,  már maga sem tudta, hány levelet is kézbesített ilyen módon. Még egy pár szót váltottak a vándorral az Orthancban lévő állapotokról, majd mindegyikük ment a maga útjára.

Tinwerín bevette magát a hegyek közé. Egy keskeny ösvényen haladt felfelé, egészen addig míg az már nem emelkedett tovább.  A sziklapárkány helyenként omladozott, és igazán ingatag részek következtek. Ezért a lány eleresztette lovát mert nem akarta, hogy baja essék. Késő délutáni szél fújta süvítő dallamát a Hith Aiglin sziklái között, amikor egy esőcsepp hullott Míriel orrára. Ezt követték társai szép számmal, és mire a Nap eltűnt a zord kövek között már egész tisztességes vihar kerekedett. A szél északira váltott, csípősen vágott Tinwerín arcába. Köpenyét vadul dobálta körülötte, útikabátja alá minduntalan bekúszott egy- egy hideg fuvallat. Haja átázva tapadt a hátára, vagy csapott az arcába némely vad széllökésnél. A fellegek tomboltak. Cikázó villámok hasították az ég sötét vásznát, mintha csak ki akarnák szakítani. Dörgés rázta meg a hegyet, és az eső csak egyre jobban ömlött az egek feneketlen dézsájából. Egyszeriben Tinwerín rengésekre lett figyelmes, majd nem sokkal később sziklák csapódtak be nem messze tőle a hegyoldalba. Tudta, jó úton jár.  Nemsokára újabb, de most már erősebb rengések rázták meg a Köd hegység hágóját. És Míriel épphogy félre tudott ugrani egy becsapódó hegyes sziklatömb elől.  A kövek dühöngve keltek életre, és viaskodtak egymással egyszóval: sziklaóriások.

 - Sziklaóriások! - üvöltötte az égnek Tinwerín amikor meglátta a két dulakodó óriást. Ám azok ügyet sem vetettek rá, folytatták csatájukat. Testük egy merő kő és szikla, öles tenyerükben ormótlan kő darabokat tartottak készen arra, hogy bármikor a másikhoz hajítsák.

- Sziklaóriások! - kiáltotta újra a lány. Semmi válasz nem érkezett, csupán az egyik óriás röpült a hegyoldalnak társa ütésétől.

 - Elég! - megelégelte azt, hogy figyelmen kívül hagyják szavát. Most hangja akár a mennydörgés, oly' robajjal zengett. Az óriások megmerevedtek, fejüket ropogva fordították a keskeny párkányon álló felé.

 - Ki mer megzavarni minket? - zengték mély hangon, melybe az apróbb kövek egészen megremegtek.

 - Elen Alcarain vagyok, Arda őrzője - húzta ki magát Míriel. Erre az óriások röhögésbe kezdtek, amelybe beleremegett a hasadék.

 - Ne tréfálkozz velünk, és hagyj minket!

 - Úgy tán nem hisztek nekem? - hangja megváltozott, szinte betöltötte a hegyet. Alakja úgy tetszett mintha megnőtt volna. - Nem tréfálkozni jöttem óriás! - szeme villámokat szórt. - Azért jöttem, hogy szívességet kérjek.

 - Szívességet? - hökkentek meg az óriások. - Mi senkinek, még egy istennek sem tartozunk semmivel!

 - Ardán éltek, így titeket is érint a közelgő félben lévő háború...

 - Nem háborúzunk - jelentették ki mogorván a kőóriások, majd visszafordultak teendőikhez.

 - De hiszen ti is részei vagytok e világnak, ami ha mi elbukunk elpusztul! - kiabálta haragosan Míriel.

 - Úgy pusztuljon! Mi. Nem. Háborúzunk. Most pedig tágulj innen! Hagyj minket békében, ahogy eddig is éltünk évezredeken át! - Mondandójuk nyomatékosítsa képpen, egy követ hajítottak a lány felé. Tinwerín merő egyszerűséggel félre lépet a kő elől, de belátta, hogy ezeket soha nem tudja jobb belátásra bírni. Az óriások makacs népek, nem foglalkoznak senki mással önmagukon kívül. Nehezen fogadta az elutasítást, de kénytelen volt tovább állni. A levegő egyre jobban lehűlt, menedéket kellet találnia. A  hegy oldalához simulva folytatta útját, mert a kő párkány egyre vékonyabb lett és helyenként omladozott is.  Már jócskán maga mögött hagyta az óriásokat, de még mindig érezte a sziklák súlyos becsapódásait. A párkány egy pontján elkezdett vastagodni, majd egy barlang körvonalai kezdek kibontakozni az éjszakából.  A barlangból enyhe fény derengett ebből Míriel arra következtetett, hogy már valaki meghúzta magát benne. Tanakodott, hogy közelebb menjen-e vagy sem. Közel és távol nem látott más menedéket, így úgy döntött beljebb merészkedik. Nem tudhatta mi fogadja, ezért egyik kezével a kardja markolatát szorongatva lépett be a barlang szája elé.

~~~

* Ez egy ének részlete, melyet Elberethez daloltak a tündék hajdanában. Fent, a fejezet elején meghallgathatjátok, ide pedig leírom nektek a szövegét:

Fanuilos heryn aglar

Rîn athar annún-aearath,

Calad ammen i reniar

Mi 'aladhremmin ennorath!

A Elbereth Gilthoniel

I chîn a thûl lin míriel

Fanuilos le linnathon

Ne ndor haer thar i aearon.

A elin na gaim eglerib

Ned în ben-anor trerennin

Si silivrin ne pherth 'waewib

Cenim lyth thílyn thuiennin.

A Elbereth Gilthoniel

Men echenim sí derthiel

Ne chaered hen nu 'aladhath

Ngilith or annún-aearath.