Eső esik, hullik a földre,
levelet fújj a szél évről- évre.

Napsugár töri át a ködös hajnalt,

emberek vére ásztatja a szikes talajt...

Évek útja hosszúra nyúl,

de egyszer élő s élettelen is a porba hull.

Szelek fújnak a deres pusztán,

élő élettelen lélek jár a maga útján.

Vihar tombol már fent a hegyekben!

De valami csendesen zubog, elfeledetten.

Pusztít a tűz, erdőket éget,

táncolnak a lángok, közel a végzet.

Folyik az idő, vize dühöngve rohan,

senkit nem kímél a hideg folyam.

De lám törik a vad hullám

egy magányosan álló sziklán!

Egymaga áll viselve az Időtlen Időt,

búsan táncolva a kegyetlen keringőt...

Középföldén sem múlt el nyomtalan az idő, az évszakok változása kéznyomát hagyta Ardán. A Harmadkor ezen évei voltak kiknek rettegést és félelmet hoztak, ám voltak olyanok kik ezt az árnyékot egy új kezdetének vélték. A legtöbb ember szívét mégis félsz járta át, ha egy fehér lovon ülő éji árnyat látott. Mondák kezdtek szárnya kapni róla, melyek szóltak kegyetlenségről és ármányról. Hírhedt volt az alak, hírhedt olyan harcokról, melyben ő egymaga állt ki közel ötszáz ellenség ellen, s mégis sértetlenül szállt ki a viadalból. Hírhedt volt kegyetlen gyilkosságokról, és egyesek varázserőt tulajdonítottak neki. Voltak olyanok akik azt állították, látták az arcát. De azok, kik valóban találkoztak vele, meghaltak.

Tinwerín viszont csak nevetett ezeken a meséken. Igaz valóban eltett pár embert láb alól az évek folyása során, de azok kivétel nélkül árulók, cselszövők voltak, akik igyekeztek egyességet kötni Sauronnal. Amikor a Végzet Hegye 2954 őszén ismét lángba borult, ő is egyre tevékenyebb lett. Mordor határain kémkedett, és megsemmisített egy - Ithilát feldúlni készülő - ork légiót. Nem igazán érdekelte, hogy ebből az emberek mit láttak, és mit értettek meg. Nem szerette az embereket, de nem is gyűlölte őket. Belátta, hogy az eldák Napja lenyugvóban van, és Középföldét hamarosan az emberek fogják irányítani. Látomások sora követte egymást álmaiban, tűzvészekről és rabszolga sorba döntött emberekről. Azonban 2958 tavaszán, egészen különös álmot látott: egy ifjút lefordulni lováról, nyíllal a mellkasában. Körülötte a vízben lemészárolt lovak s lovasok. Közelebb menve a fiúhoz látta, hogy ruháján ott díszeleg egy zöld pusztában ágaskodó fehér ló. Mikor felébredt, a díszes címer még mindig ott lebegett a szeme előtt.

- Lovasvég - súgta bele a hajnalba, álmából felriadva. Fogalma sem volt arról, hogy ki az a fiú, de azt pontosan tudta, hogy nem szabad meghalnia. Ő nem volt jártas Rohan életében, azonban egy barátja igen. Aragornnal szokásához híven Bríben találkozott, és miután meghallgatta a Gondorból hozott híreket, hangot adott kételyeinek:

- Aragorn, ugyebár te szolgálod a rohani Thengelt? - kérdezte Tinwerín az asztal közepén lévő gyertyát nézve. Az apró kis gyertya láng sejtelmesen fénylett vissza szemeiben, mintha csak bennük égett volna.

- Így van, már közel egy éve vagyok hűséges katonája Thorongil néven - helyeselte a dúnadán, és rágyújtott a pipájára.

- Pár héttel ezelőtt álmot láttam. Egy fiút, mellkasán Lovasvég címerével, holtan - váltott halkabb hangszínre a vala, az utolsó szó mégis súlyosan hullt a levegőbe.

- Van valami fogalmad róla mi lehet az üzenete? - fújta ki a pipa füstöt Aragorn.

- Egyenlőre nincs. De azt tudom, hogy bárki is az a fiú, nem szabad meghalnia. Élnie kell, mert még nem teljesítette be a rá szabott sorsot - Tinwerín kinézett az ablakon, ám nem látott, csak nézett ki a semmibe. Elmerengett a Sors játékán, bár jobbnak látta, ha beletörődik a szabályokba.

- Pontosan mit láttál? - érdeklődött a Vándor.

- Gyér erdő volt, éjszaka, és esett az eső. Azt hiszem egy sekély folyópart lehetett, mert bokáig ért a víz. És a vízben elesett lovak és emberek, köztük volt ő is de úribb öltözékben. Szőke haja volt, és a melléből egy fekete nyíl állt ki - emlékezett vissza Tinwerín, még mindig meredten kifele bámulva az ablakon.

- A király fia nem is olyan régen említette, hogy vadászni indul a Vasfolyóhoz... - törte meg a csendet a dúnadán, egy kis gondolkodás után.

- Milyen régen?

- Úgy három napja van, szerinted Théoden lehetett az akit láttál?

- Vihar készülődik, Elessár - dermedt meg Tinwerín a sötét fellegek láttán, melyek sűrű vásznukat a lenyugvó Nap elé vonták.

- Oda akarsz menni? Az is lehet, hogy már késő...

- Soha sincs késő, Aragorn. Soha. És inkább valjak kudarcot, minthogy úgy bukjak el, meg sem próbáltam nyerni - A lány elszakította tekintetét az ablaktól, és felállt. Mondott egy istenjozzádot barátjának, majd Arniért indult az istállóhoz. Megfizette a lovászfiúkat, és felült hófehér hátására.

- Noro lím Arnir! - duruzsolta a mén fülébe, mire az hirtelen megugrott, és futásnak eredt. A kapusnak aligha szólt valaki, hogy nyissa ki a város kapuját, és figyelmeztetni már késő volt. Arnir sebesen vette be a kanyart a szűk utcán, és egyenesen a kapu felé tartott. Megillettült emberek ugrottak félre útjából, és elkerekedett szemekkel néztek a lovas után. A megfelelő pillanatban elrugaszkodott, és minden gond nélkül átugrotta a várost védő fakerítést. Ám lovasának szürke köpenye, mely álcájaként szolgált, bele akadt egy hegyesre faragott cölöpbe, és a lendülettől vezérelve leszakadt viselőjéről. Az emberek ámulva nézték az éji köpenyest, amint a zord fényben tovasuhan a fák között.

***

Rohan zászlajai hevesen lobogtak az egyre viharosabbá váló szélben. A Nap már lement, idő kérdése volt mikor köszönt be az est. A gázló árnyas partján ütöttek a vitézek tábort, Thengel fia Théoden kíséretében. Régen volt már, hogy ilyen messzire barangoltak, régen látták már ilyen közelről a Köd hegység lábát. Voltak kik történeteket mesélve ülték körbe a tüzet, ám a vigadók körén túl őrök állottak.

- Sokan úgy mondják, földöntúli szépsége van. És aki egyszer a szemeibe néz, az a rabjává válik, mindörökre - fejezte be meséjét Walda, Théoden egyik leghűségesebb katonája.

- Állítólag less rád a sötétben, és az egyik pillanatban egyszer csak bú! És már halott vagy... - kontrázott rá egy másik katona.

- Ami még aggasztóbb, hogy a Köd hegység ezen oldalán jár kel - jegyezte meg Walda. Ám erre Théoden nagyot kacagott, mély hangja betöltötte a gyér erdőséget.

- Akkor jöjjön csak, ha kedve tartja. Nézzen farkas szemet Éol véreivel!

- Este jár, és nem is látod Uram. Ruhája maga az éji csillagos ég...

- Úgy lehet felőlem akármiben! Se így, se úgy nem fog tőle inába szállni a bátorságom. És nektek sem, igaz? - vonta fel kérdőn szemöldökét az ifjú Théoden. Erre a katonák egymásra néztek, hezitáltak.

- Hercegem... Megölte Gondor főparancsnokát, hogy csak egyet említsek a sok áldozata közül - nyögte ki végül hosszas hallgatás után Walda.

- De mint tudjuk, a főparancsok készült elárulni urát - tiltakozott Théoden. - Nem hiszem, hogy ettől az alaktól félni valónk lenne. - Lassan esteledett, és a tűz fénye egyre élesebben villogott. Ahogy jött az est, úgy gyűltek a vihar felhők is Arda egén. És mire a Hold kigyúlt az égen, eleredt az égi zápor. A katonák sátrakat vertek, a tüzet eloltották, és a lovakat kikötötték. A vihar hevesen tombolt, hiszen jóformán egy napja készülődött kitörni, és most a Ködhegységre zúdította az összes haragját. Fehéren izzó villámok cikáztak az égbolton, megvilágítva Rohan pusztáit. A tábor lassan elcsendesült, és ez a csend lassan nyomasztóbbá vált, mint kellett volna. A Vas- folyó gázlójánál orkok gyűltek. Hangtalanul vágták el az őrszemek torkát, s amikor villám hasított a fellegekbe lerohanták a tábort. Ki vitéz és éber volt, annak volt ideje kardot, lándzsát fogni, de a küzdelem eldőlni látszott. A gázló vizét emberek és lovak vére szennyezte, katonák hulltak élettelenül vizébe. Volt ki szablya által vesztette életét, de volt akit nyíl talált. Az emberek zavarodottan próbáltak küzdeni, ám csupán csak haláltusájukat hallhatták a Nan Curunír csúcsai. Vitézül küzdöttek, nem vitás. De így is alig maradtak páran, kik kardot fogva tizedelték az ellenséget. Théoden is ott küzdött fényes acélt forgatva, ám újabb villámlás hasította a mennyboltot és a herceg rémülten a mellkasához kapott, melyből egy fekete tollas vessző állt ki. Kék szemeiben pár pillanatra a halál félelme tükröződött, még hallotta Walda kétségbeesett kiáltását, és még látott egy fénylő lovast kiugrani a fák közül, aztán lábai elhagyták, és ő maga is elterült a földön.

Az a pár ember, ki még élt kivétel nélkül megriadt a lovastól, bár az segíteni jött. Kardja fehéren világította be az éjszaka sötétjét, és úgy tűnt pusztán jelenléte riasztja az orkokat. A rémült katonák, kik még megmaradtak utat engedtek neki, bár ő egy szót sem szólt. Levetette éji köpenye csuklyáját, úgy térdepelt le a vízbe Lovasvég hercegéhez. Kihúzta a fiú mellébe fúródott nyilat, majd kezét az ifjú homlokára téve, újabb szavakat mormolt:

-  Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad! Carlín dad in gúr angwedhed Rohan caun dan nan galad! Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad!* - Théoden íme visszatérve az árnyak országából, kinyitotta szemeit. Az első amit meglátott az egy mesébe illő arccal rendelkező nő volt, kinek haja hófehér, és szeme szürke mint, mint a zordon fellegek. Az első amit meghallott, Walda örömteli kiáltása volt. Valóban, Walda volt az első, aki felocsult a kábulatból, és egyből az urához térdelt.

- Uram, ó uram hát élsz! - A női alak felállt, és szemét végig futtatta a körülötte álló pár katonán, kik úgy tűnt egy lépést hátráltak.

- Igen Walda, élek - ízlelgette a szavakat Théoden, és a nyíl által okozott sebre tette kezét.

- Úgy hát, köszöntelek újra az élők sorában Thengel fia - szólalt meg hirtelen Tinwerín. - De a sebed így is súlyos, és aligha akad ezekben az erdőkben gyógyír, mellyel segíthetek rajta.

- Honnan tudod az urunk nevét? - kérdezte Walda, felsegítve a sérült herceget.

- Kérdőre vonsz talán? - kérdezett vissza nyugodt hangon a vala, a katonára emelve szemeit. Az szólásra nyitotta a száját, de amint belenézett a szürke szemekbe, a torkára forrt a szó. - Remek - bólintott egy aprót az éji köpenyes, majd újra Théodenhez fordult:

- Thengel fia félek az éj hosszasra nyúlik. És az orkok nyomába jár még más is, egy szárnyas iszonyat ki elpusztít mindent mi az útjába áll - Mintha csak hívták volna, az éj csendjét egy éles visítás szakította félbe, és hamarosan a szél dög bűzt hozott. Tinwerín a hang irányába kapta a fejét.

- Úgy tedd, amit jónak látsz - bólintott csendesen a herceg.

- Sürget az idő - hadarta a vala, hiszen ő is pontosan tudta, ha most nem indulnak, már késő lesz. Azzal Arnir Théoden mellé feküdve hagyta, hogy a sérült felülhessen rá, majd felállt.

- Mit akarsz vele csinálni? - kérdezte idegesen Walda, ám Tinwerín válaszra sem méltatva felült lovára (Théoden mögé). A következő pillanatban a fehér mén cikázva tűnt tova az ámuló emberek szeme elől. Tinwerín szinte a sarkában érezte a nazgúl szárnycsapásait, de bízott benne, hogy az idő az ő oldalukon áll. Théodennek sebe súlyos volt a mérgezett nyílvesszőtől, és a vala csak remélni tudta, kibírja útjuk végéig. A puszta éjszakába burkolózva rohant mellettük, lankái sötét hullámoknak tűnve kúsztak tova. A fekete felhők felszakadozni nem akartak, így a Hold ezüstje nem világította be az éji ég végtelen csarnokát. Mégis volt egy-egy folt, felhőfoszlány hol áttörtek a Hold sugarai, és ezek egyben Tinwerín reménysugarát képezték. Ám egyszeriben újabb sívitás ütötte meg a fülét egészen közelről, és érezte amint az előtte ülő Théoden összerándul. Az arcán érezte a hatalmas szárnyak által keltett szelet, tudta beérték őket.

- Noro lím, Arnir, noro lím! - hajszolta lovát, mire az megnyújtva és megsokszorozva lépéseit kilépett a nazgúl árnyékából. Nahar csikója volt, Valinori származású, hozzá fogható sebes lábú lovat aligha találhattunk volna Ardán. Mégis, előnyüket nem sok ideig élvezhették. Ahogy átléptek Rohan Kapuját kishílyán áldozatul estek a nazgúl karmainak.

Mikor már úgy tűnt elveszett minden remény, Tinwerín magasba emelte kardját, és hatalmasan csengő hangján, mi betöltötte a levegőt, így szólt:

- Sedhtín dad in Ithil, toled alae i minuial. Eriaor albethna tindome, fara hana fuihren morchant!* - És íme, ebben a pillanatban a fényes penge nyomán hasadni kezdett a hajnal, a hirtelen jött, tiszta fényesség elvakította a nazgúlt, ki elmaradt mögöttük. Az eső is elállt, és a rózsapír a lovas háta mögött fényesen lepellel terítette Rohan földjét.

Ezt Lovasvég őrtornyaiból is jól látták, ám nem akartak hinni a szemüknek. A közeledő lovast fantomként követte a pirkadat , és a fekete szárnyas iszonyat egyre inkább beleveszett a távolba. Nem telt bele sok idő, és máris hitetlenkedő kérdések hangoztak:

- Az ott Théoden lenne? - Amint a lovas a kapu alá ért, az őrök látva a sérült herceget beeresztették. Maga a király is kisietett a különös hírek hallatán, és még látta fiát amint lesegítik a fehér lóról, és az ispotály felé viszik.

- Mi történt a fiammal? - rohant le idegesen az őrt álló katonákhoz.

- Megsérült, királyom. És ez a nő segített neki... - intett fejével az őr, az épp a lováról leszálló alakra. A királynak sem kellett több, sebes léptekkel lerohant a lépcsőn (őrei kíséretében), egyenesen Tinwerín elé.

- Mit csináltál a fiammal Boszorkány?! - kérdezte bosszúsan.

- Megmentettem - felelte rövid hallgatás után a vala, végig mérve a királyt. Thengel elhűlt, és csak meredten állt a nővel szembe, kiről annyi történetet hallott már. Így esett az egyik esett, Tinwerín sok tette közül mellyel kiérdemelte a rohani emberek bizalmát. A nép is lassan belátta, nincs félni valója tőle, ám mindig megtartották tőle a biztos távolságot. A király tisztelte tettéért, és hamarosan egészen jó kapcsolat alakult ki köztük. E tette alapján, mit az őrszemek láttak, Hajnal hozónak emlegették, s lovát csak Szél lábúnak. Ez is csak egy történet a sok közül, melyet máig mesélnek szerte Ardán egy alakról, ki Nyugatról érkezett.

***

*Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad! Carlín dad in gúr angwedhed Rohan caun dan nan galad! Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad! - Thengel fia Théoden, halld hangom és jer vissza a fényre! Rázd le magadról a halál láncait, Rohan hercege gyere vissza a fényre!

*Sedhtín dad in Ithil, toled alae i minuial. Eriaor albethna tindome, fara hana fuihren morchant!*- Nyugodjon hát a Hold, jöjjön immár a pirkadat! Hasadjon szavamra hajnal, űzve éji árnyakat!

*tindome- quenyául a rózsapírt jelenti, azért írtam ezt hogy változatosabb legyen a szöveg.

Csillag kúszik fel az égre

Nyár halad sebesen évről- évre

Boldogság is lakozik a lomb alatt

Csillagfényes est jő, és szerelmet fakaszt

Tünde kürtök szava hasította a késő délutáni levegőt, érkezők jöttét jelezve. Az aranyló napsugár szégyenlősen tört meg a bakacsinerdei palota ajtajain, ahogy azok kitárultak.

- Nocsak! - nézett le Baran egy felső hídról az érkezőre. - Deil végre már, hogy itt vagy! - azzal lesietett a szőke elé.

- Szervusz Baran! - mosolyodott el Deil. - Mi ez a nagy öröm? Nem vagyok különleges vendég...

- Nem is, de szolgálsz hírekkel amik remélem észhez térítik Legolast. - Mintegy hívószóra fordult be az egyik mellék folyosón Legolas Galwor társaságában. A herceg neve hallatán felkapta a fejét, és megszaporázta lépeit a két alak felé.

- Deil! - lelkendezett. - Hol voltál eddig? És a levél hol maradt? - tette fel egyből kérdéseit.

- Hiszen én küldtem levelet - lepődött meg a nő.

- Nem küldtél - tiltakozott Legolas.

- De igen, csak... - morfondírozott el a tünde. - lehet, hogy nem érkezett meg. El tudom képzelni, hogy annak a nőnek a keze van benne...

- Kinek? - vonta fel a szemöldökét Galwor.

- Azt hiszem Tinwerínnek hívják, vagy Elen Alcarain, vagy tudom is én... - Legolas szeme felcsillant a név hallatán, és egyből faggatózni kezdett:

- Hogy néz ki? Beszéltél vele? Honnan valósi?

- Csigavér, barátom - hűtötte barátját Baran. - Te állítotd, hogy nem hibbantál meg, hát akkor viselkedj is úgy.

- Miért hibbant volna meg? - kérdezte Deil, furcsán végigmérve Legolast. - Nem látszik rajta.

- Az egy dolog, de látnod kellett volna mit csinált a minap - emlékezett vissza Baran. - Egy fülemü...

- Elég már! - csapta fejbe finoman a herceg, ezzel félbeszakítva. - Nem kell az egész népségnek tudtára adni.

- Most mennem kell, ha jól láttam mindjárt kezdődik a tanács. De majd utána erről részletes beszámolót kérek - hagyta meg Deil, és szobája felé vette útját. Napnyugtakor vette kezdetét az a tájékoztató jellegű gyűlés amit Thranduil hívott össze Deil érkezése után.

- Tehát azt mondod beszéltél is vele? - kérdezte Saelon.

- Nem túl sokat, csupán egy-egy köszönés erejéig. De, hogy őszinte legyek nem is bánom - válaszolta az asztalra könyökölve Deil.

- Mert? Megkértünk, hogy hozz híreket róla, és te hagytad kicsúszni a kezedből a lehetőséget. Miért? - vonta kérdőre a király.

- Az a nő...hogyis mondjam... van egy kisugárzása ami nem túl biztató. A pillantása lenéző volt, és mintha csak azt üzenete volna tűnjek el. Hátborzongató... Nem is beszélve a ruhájáról. Amikor Elrondnál találkoztunk a kabátja véres volt, ki tudja hol járt...

- De ha Rivendelben volt, majd Lórienben erősen kétlem, hogy rossz szándéka lenne - jegyezte meg Legolas. - Bár soha sem lehet tudni - tette hozzá.

- Elrond eléggé sokat beszélt vele amíg ott voltam, állítólag a rokona és nyugatról jött.

- Bizonyára, ha Szürkerévből származik teler felmenői vannak, és ez magyarázhatja a fehér hajat - kombinált Saelon.

- Nem tünde parancsnok - rázta meg a fejét a nő. - Nem volt hegyes a füle.

- Lehet féltünde is, de mindezt megtudtad volna ha megkérdezed. Apád sem tudott semmit sem mondani? - kérdezte Thranduil.

- Ő sem tudd többet, és Elrond sem nagyon akart elárulni bármit is. Haldírtól is csak annyit tudtam meg, hogy ott lakik Lórienben és sokat utazik - foglalta össze röviden a szőke nő.

- És szerinted veszélyes lehet? - tért a lényegre Legolas.

- Ránk nézve hiszem, akkor Galadriel nem engedné be a földjére. De minden kétséget kizárólag van benne valami... valami furcsa. És most nem csak az öltözékére gondolok, már maga a nézése is idegen.

- És arról tudsz valamit, hogy szándékában áll-e idejönni? - dőlt hátra a székében Saelon.

- Nem igazán, de soha nem lehet tudni - vonta meg a vállát Deil.

- Remek - sóhajtott fel gondterhelten a király. - De ha mégis kedve támadna idejönni, majd tisztázzuk a helyzetet. Addig is, nem akarok erre több időt pazarolni. Vannak fontosabb dolgaink is, mint egy bohócnak öltözött nőt hajkurászni... - Ez volt a végszava a gyűlésnek, és minden parancsnok szétszéledt, visszatért teendőihez. Legolas naplójával és a rejtélyes lányról készített rajzával a kezében lesétált az alfirin* bokorhoz, és leült elé. Már ez szinte megszokássá vált, mindig kijött ide gondolkodni. Most is csak nézte a bokor apró, fehér virágait és csak remélte, hogy az egyikből egyszer a válaszaira kérdés nyílik majd. Elmélázva szemlélte rajzát, és azon tűnődött, hogy merre járhat most, az kit papírra vetett.

- Hahó, hát végre megvagy! - zökkentette ki gondolataiból egy női hang. - Már mindenűt kerestelek - sétált oda hozzá Deil.

- Hát most megtaláltál - válaszolt egy félmosoly keretében a fiú.

- Miért is hibbantál meg a barátaid szerint? - telepedett le mellé a kőpadra a szőke.

- Csak Baran túlgondolja a dolgokat, nem vagyok megőrülve. Pár napja kimentünk vadászni, és követtem egy madarat, ennyi - forgatta a szemét a herceg.

- És miért követted? - szegeződött rá kíváncsian a zöld szempár.

- Mert... azt hittem elvezet hozzá - adta Deil kezébe a rajzát. - De tévedtem.

- Milyen bájos - mosolyodott el a rajzot szemlélve. - Míriel - olvasta a kép alá írott nevet.

- Félek soha nem találom meg. Vagy talán amire igen, addigra túl késő. Lehet már most túl késő... - sütötte le a szemét Legolas.

- Bár mondhatnám, hogy találkoztam vele, de sajnos nem... Én csak azzal a ki ha én nem nőcskével futottam össze - zsörtölődött csendesen a zöldszemű.

- Ennyire szörnyű a személyisége? Azt mondtad, nem beszéltetek.

- Nem is a szavak beszéltek, hanem a gesztusok. Elrond is úr, de még ő sem viselkedett úgy velem ahogy az a Tinwerín akárkicsoda. Minden mozdulata, minden pillantása gúny és lenézés volt irányomba,,,

- Ne vedd magadra, hiszen nem is ismer. És te se őt, így szerintem kissé előítéletes vagy.

- Lehet, hogy nem ismerem, de nem is akarom megismerni. Bár Haldír szerint kedves, én egyáltalán nem vettem észre.

- Lehet, hogy csak nem akarta, hogy észre vedd. De ha idejön lehet újra összefuttok. Mivel sokat utazik, biztos vagyok benne, hogy ide is hamarosan eljut - És akkor, addig el nem megy, amíg választ nem add a kérdéseimre, és meg nem mondja mit csinált Mírielel...

***

A hónapok peregtek Középföldén, és beköszöntött az édes meleget hozó nyár. A Nap élesen világított, és egyre rövidültek az éjszakák. Gaeriel lassan felépült, köszönhetően Haldír és Tinwerín figyelmének. A vala ritkábban ment két napnál hosszabb útra, most Lórien fái adtak számára meg nyugvást. Több időt szakított arra, hogy Valinorba látogasson, így szüleivel és Argaladdal is több időt tudott tölteni. Mégis voltak dolgok amik nem hagyták nyugodni, tudta, hogy nem kerülhetik el az elkerülhetetlent. Nem akart háborút, hiszen az lehet olyan sebeket okozna Ardának, amikből soha sem fog tudni felépülni. Néha, amikor Gondor utcáin járt végig nézett a boldog gyerekeken,a mosolygó embereken, a pezsgő piacokon. És egyszerűen undorodott attól a gondolattól, hogy egyszer mindez elpusztuljon. Már pedig elfog, az emberek egyszer mind porrá lesznek, a város köveit egyszer elemésztik majd az idő vasfogai, egyszer minden elmúlik. Ezt az elkerülhetetlen véget sürgeté még inkább a háború, mely nem hozz mást csak nyomort és pusztulást. El akarta kerülni ezt, de félt már rálépett arra az ösvényre, melyről nincs visszaút. De amikor belépett az Aranyerdőbe ezek a gondok olyan voltak, mintha elszálltak volna. Akkor már nem érezte annyira nyomasztónak őket. Lórienben nem ismerték az elmúlást, ott még énekelték a régi, valinori dalokat.

Gaeriel jól érezte magát Lórienben, elbűvölte az erdő szépsége. Nem akart visszamenni Szürkerévbe, látta már eleget a tengert. És most, hogy a bokája is kezd újra a régi lenni, szeretett volna valami újat tanulni. Tinwerínnel sokat beszélgettek, így azt is megtudta, hogy őt Haldír tanította még nagyon régen.

- De nem is tudom... - tördelte a kezét Gaeriel. - Mi van ha nemet mond?

- Hidd el nem fog - rázta meg a fejét mosolyogva Tinwerín. - Kérdezd csak meg bátran, biztos szívesen segít.

- Te hogy kérdezted meg?

- Hát mondjuk úgy, hogy én nem kértem. De ez nem is lényeges. Haldír remek tanár, máig szívesen fordulok hozzá ha kérdésem van - bátorította a fekete hajút a vala.

- De nem merem... - sopánkodott Gaeriel, mire Tinwerín halványan elmosolyodott. Az utóbbi időben észre vett egyfajta elvarázsoltságot a lányon, és elmerengett azon, hogy vajon ő is ilyen volt-e?

- Azért ugye jössz velem?

- Igen, ha szeretnéd - mosolyodott el Tinwerín, és ráfordultak a Haldír flatéhez vezető hídra.

- Na, kopogj be - nógatta Míriel barátnőjét, amikor már ott álltak az ajtó előtt.

- De nem merek...Mi van ha nincs itthon?

- Ahj... - forgatta a szemét a vala, és bekopogtatott az ajtón. Pár pillanat múlva a tölgyfa ajtó kinyílt, és kíváncsian Haldír nézett ki rajta.

- Szervusztok, segíthetek valamiben?

- Szervusz! - köszönt Tinwerín.

- Sz...e... - dadogta Gaeriel.

- Khm.. szóval Gaeriel szeretne kérni valamit - próbálta menteni a menthetőt a vala. Mire Haldír ránézett az említett teler lányra.

- Szóval... lenne kedved... hát...öm... - jött zavarba a fekete hajú.

- Azt szeretné kérdezni, hogy lenne-e kedved őt is úgy tanítani, mint engem - szólalt meg a legjobbkor a vala.

- Persze! - válaszolta mosolyogva Haldír. - Mikor szeretnél kezdeni?

- Holnap esetleg? kérdezte rebegve Gaeriel.

- Remek, akkor holnap reggel - helyeselte Haldír. - Korán kezdünk, pihend ki magad.

- M- meglesz - bólintott a teler.

- Akkor, további szép napot - köszönt el Haldír, és becsukta az ajtót.

- Köszönöm - fújta ki a levegőt Gaeriel, és ránézett Tinwerínre.

- Nincs mit - legyintett bazsalyogva a lány, hiszen pontosan tudta mi áll a háttérben. Örült annak, hogy a nyár valakik életébe új színeket hozott. Az edzések elején még ő is jelen volt, de aztán lassacskán elkezdte kettesben hagyni a fiatalokat. Gaerielt főleg a kardvívás érdekelte, és gyorsan tanult. Amikor Haldírral együt küldték ki az őrségre, ódákat hallgatott a lány fejlődéséről és ügyességéről. Ugyanezt a rajongást tapasztalta akkor is, amikor futólag bele lesett egy- egy vívó órába. Valahogy megmosolyogtatták Gaeriel néha esetlen mozdulatai, melytől minduntalan zavarba jött, és Haldír hol-hol dadogó szavai, vagy éppen azok a pillanatok amikor mindketten zavarba jöttek pusztán egymás társaságától. Valahogyan ismerősek voltak neki ezek a gesztusok, maga sem tudta honnan...

- Hogy van a bokád? - kérdezte Haldír, a tizedik edzés végén.

- Mint új korában, teljesen rendbe jött - válaszolta vidáman Gaeriel.

- Ennek örülök, és... szóval tudod terhelni?

- Azt hiszem - helyeselt bizonytalanul a teler. - Mert?

- Csak...mert... hát tudod... - vakarta meg a tarkóját Haldír. - Hamarosan lesz a Csillagok ünnepe, és... öm...tudod...hát...khm...arra gondoltam eljöhetnél v-velem - nyögte ki nehezen a fiú. Gaeriel arcán pír lángok gyúltak, és torkán akadt a szó.

- Nagyon szívesen elmennék - hajtott a füle mögé szégyellősen egy tincset.

- Őszintén örülök - mosolyodott el Haldír. - Akkor majd az ünnepen találkozunk, hölgyem - csókolt kezet a lánynak. - Most ha megbocsájt - biccentett, majd elillant a mallorn fák között.

A Csillagok ünnepe vészesen közeledett. Az ünnep estéjén Gaeriel izgatottan újságolta Tinwerínnek, ki is lesz a kísérője. Tinwerín még egyszer átsimította a fésűvel Gaeriel tincseit, majd kiléptek az ajtón.

- Szerinted, hogy festek? - kérdezte bizonytalanul Gaeriel.

- Csodásan, kedves - mérte végig Tinwerín. - Csak légy önmagad - tette hozzá suttogva.

- De biztosan rálépek a lábára, és mi lesz ha elesek? - aggodalmaskodott a teler lány, miközben lefelé haladtak a lépcsőkön.

- Ügyes vagy te, egyet se félj. Csak hagyd, hogy Haldír vezessen, és nem lesz baj.

- De én olyan botlábú vagyok... - sopánkodott tovább a fekete hajú.

- Nagyon ügyes leszel, bízz magadban, ez a legfontosabb. Amúgy hidd el, Haldír is legalább annyira tudd táncolni mint te - Lelépve az utolsó lépcsőfokról a város széle felé vették útjukat, a Nimrodel partjához. Már hallották a folyó csobogását, és látták a fehér alakokat, amikor egy alak sietett elébük. Tinwerín már messziről megismerte a tündét, ezért még egy pár szót odasúgott Gaerielnek:

- Csak légy önmagad - Ezután kissé gyorsított léptein, elhagyva a telert. Ahogy elhaladt Haldír mellett, megveregette a vállát, és jó mulatást kívánt, majd ő is eltűnt az ezüst holdfényben izzó mallorn fák között.

- Örülök, hogy eljöttél - mondta kedvesen Haldír, amikor a lány elé ért, majd kezet csókolt neki.

- Örülök, hogy elhívtál - mosolyodott el szégyenlősen Gaeirel, és félénken lesütötte szemeit.

- Igazán gyönyörű vagy ma este - óvatosan megcirógatta a lány kézfejét, majd elengedte a törékeny kezet.

- Köszönöm - pirult el Gaeriel, és csak remélte, hogy a fiú nem látja zavarát. Lassan közeledtek az ünneplők köre felé, és becsatlakoztak hozzájuk.

- Szabad egy táncra? - hajolt meg Haldír a lány előtt, és kezét felé nyújtotta.

- Természetesen - egyezett bele félénken a sötét hajú, és kezét egybe fonta a szőkéével. Sérült bokája ellenére, egészen jól ment neki a tánc, melyen ő maga is meglepődött. A Hold ezüst sugarai megtörtek ében haján, és rákúsztak ibolyaszín ruhájának fodraira, amint azok minden lépésénél engedelmesen utána lendültek. Nem mert Haldír szemébe nézni, hol a lábukat, hol pedig ruhájának gombjait nézte. De amikor mégis a kék íriszekre emelte tekintetét, azok megbűvölték, és soha többet nem eresztették.

~~~

*alfirin- gondoljrám virág

Szelek fújnak keletről,

az árnyék nyúlik már messziről.

Egy pillanatra törik az álarc,  hűvös köde elszáll

Regék zengenek majd, félsz övezi merre jár.

A fénylő Hold sápadtan tekintett le a Nimrodel partjára, sugari ezüsttel hintették a víz gyöngyöző karéjait. Későre járt már, az éj néma, bársony csendbe burkolta az Aranyerdő fáit. Gyönyörű tavaszi éjszaka volt, de Tinwerín mégis dühösen meredt a holdfényben fürdő hegyekre.

- Megéri utána menni? - fordult hátra csapatához a vala.

- Nem hiszem, az is lehet, hogy csapda - válaszolta a fellegeket kémlelve a csapat nyomolvasója, Mallor. - Amíg nem merészkedik újra a mi határaink közelébe, ne legyen rá gondunk.

- Bosszantó, hogy mindig kicsúszik a kezeim közül. Remélem Aragorn nagyobb sikerrel jár - Tinwerín még egyszer elnézett abba az irányba, amerre Gollam inalt, majd a nyolc tündéhez fordult:

- Visszatérünk a városba, hívjátok vissza a többieket is - adta ki az utasítást, mire szinte azonnal tünde kürtszó hasította át az éji levegőt. Rendezetten, lépésben indultak vissza Lórien szívébe. A hajnal első sugarával lépték át a kapuját, most már teljes létszámban. Tinwerín amint lerakta fegyvereit, és megreggelizett egyből Gaerielhez indult. Volt egy kis lelkiismeret furdalása a történtek miatt, hiszen részben miatta sérült meg. Áthaladt a mívesen kifaragott hidakon, melyek több mallorn fát és fletet is összekötöttek, majd egy pár csigalépcső múlva elérte célját. Egy halk kopogás után benyitott, mire a bent ülőkben hirtelen megrekedt a szó és a nevetés.

- Megzavartam valamit? - nézett végig a döbbent arcokon.

- Nem, dehogy! Csak... - jött zavarba Gaeriel.

- Csak azt meséltem, amikor beleestél a Nimrodelbe... - bökte ki Haldír.

- És ezek szerint közel egy év távlatából is ilyen vicces... - húzta a száját Tinwerín, és nekidőlt az ajtó félfának.

- És mi a helyzet Gollammal? - állt fel a karosszékből Haldír.

- A Ködhegységbe szökött... Oda nem mentünk utána. De már majdnem elkaptam! - mérgelődött halkan Míriel. - No, de látom nektek viszonylag jobban telt az este. Hogy van a bokád, kedves? - nézett rá Gaerielre.

- Jól...de kificamodott. A fejem is egészen rendben van, szerencsére nem szédülök - mesélte mosolyogva a teler lány.

- Öröm hallani, akkor semmi komoly. De így is részben az én hibám... - kezdett bele Tinwerín. - Elnézést kérek, akár nagyobb bajod is eshetett volna.

- Ne beszélj zöldségeket! Talán te kérted a köveket, hogy essenek rám?

- Hát ami azt illeti... igazából ő... - köhintett közbe Haldír, mire vala barátnéja ezt egy alapos vállba veréssel jutalmazta.

- Ha nem segítesz, lehet már csak a csontjaink hevernének valahol egy barlang mélyén. Az ugrásba meg én is belegyeztem, tehát az én felelősségem volt. Igazán semmi gond, sőt jóformán köszönömmel tartozom neked. És a bácsikám is így gondolja, mielőbb látni szeretne.

- Oh, milyen igaz Celeborn keresett - jegyezte meg Haldír.

- Neked Celeborn a nagybátyád?! - szaladt fel Míriel szemöldöke. - Ezt miért nem mondtad előbb?

- Elfelejtettem... - vont vállat Gaeriel. - Szerintem nem annyira lényeges...

- Már hogyisne lenne lényeges! ÉdesEru... Kész szerencse, hogy ennyivel megúsztad. Így is ki tudja mit kapok a bácsikádtól... - aggodalmaskodott a vala. Akárhogy is egy volt az ainuk közül, de Celeborn és Galadriel otthonában élt, így tisztelettel és köszönettel tartozott nekik.

- Emiatt ne aggódj, csak köszönetet szeretne mondani, hálás nem mérges - magyarázta Haldír.

- Akkor is mielőbb fel kell keresnem, így is beszélnem kell Galadrielel... - sorolta, szinte magának tennivalóit Tinwerín. - Ami meg téged illett Haldír, a beosztások megírják magukat? És az íjkészítővel is beszélned kéne... - ezt enyhe célzásnak szánta a tünde távozására.

- Tényleg! - csapott a homlokára a szőke. - A két tucat nyíl... teljesen elfelejtettem...Ez esetben, további szép napot hölgyeim - biccentett, majd sietősen kilépdelt az ajtón. Gaeriel mosolyogva intett neki, és elharsogott egy köszönömöt.

- Zökkenő mentesen ideértetek? - kérdezte Tinwerín.

- Oh, igen... Szegény Celeborn halálra aggódta magát... De sikerült megbeszélnünk. Aztán szinte betessékelt ide, és vagy hat gyógyítót összehívott egyetlen ficam ellátására...Aztán ráparancsolt Haldírra, hogy ne mozduljon mellőlem. Úgy éreztem magam mint egy kisgyerek...

- Számukra mindig is kis gyerekek leszünk. De jobb lesz ha pihensz, ha bármire szükséged van szólj - lépdelt az ajtó felé a vala, majd egy aprót intve a kezével elbúcsúzott a telertől. Lefele szökellt a lépcsőkön, amikor belefutott Haldírba, aki nagyon úgy tetszett, hogy őt várja.

- Azt hittem az íjkészítőhöz mentél - lépődött meg Tinwerín.

- De közben eszembe jutott pár kérdés, és gondoltam megvárlak. Szóval, mit kerestél te egy eldugott hágóban? És mi is volt ez a földindulás?

- Felkerestem pár kőóriást szövetség reményében, de nemet mondtak. A földindulás meg...fölindulás. Igen, tényleg potyogott pár kő... de ez tűnt a legjobb megoldásnak akkor a koboldoknál - mindeközben párosával haladtak lefelé a lépcsőkön.

- És mégis milyen üzentet viszel Galadrielnek?

- Haldír, minél kevesebbet tudsz annál jobb. Nem tartozik minden rád - szökkent le a talajszintre Tinwerín, és elindult a szökőkút mögötti lépcsők felé.

- De én szeretném tudni - faggadta tovább a szőke.

- Én meg nem szeretném, hogy tudd - fordult hátra a tündéhez a lány, és abban a percben meg is torpant, hiszen olyasmit látott a fiú válla felett, amit nem várt volna.

- Ez nem igaz! - sziszegte, mire Haldír is megfordult. Három tünde közeledett feléjük, lovon. Legelöl egy szőke nő ment, aki megpillantva Haldírékat leugrott lováról és feléjük sietett.

- Deil! - derült fel Haldír a nőt látva.

- Haldír, de jó végre téged is látni - mosolyodott el a nő. - Nocsak, hát újra összefutunk - nézett Tinwerínre.

- Milyen kiszámíthatatlanok a sors útjai - helyeselt színtelen hangon a vala. - Mégis van, hogy azok az utak szakadékkal érnek végett.

- Szóval már találkoztatok - szólalt meg sietve Haldír, elkerülve a kínos csendet.

- Igen, igen még Imladrisban de ott is csak futólag - helyeselt Deil. és egy gyors pillantással végig mérte a valát. - És itt sem időzöm sokat, már bizonyára várnak a Bakacsinban. Csak egy táviratot hozok apámtól Galadrielnek megteszed, hogy átadod neki? - húzott elő útikabátja zsebéből egy viaszpecsétes levelet, majd átnyújtotta Haldírnak.

- Természetesen - vette át a levelet a fiú. - Biztosan nem maradsz még egy napot sem?

- Teljesen. Bár mitagadás szívesen maradnék Lórien eredi semmihez sem foghatóak, de már Legolas is biztosan vár.

Erre a kijelentésre Tinwerín hátán végig szaladt a hideg, keze először hideg lett, majd tűzforró. Igyekezett kifejezéstelen arcot vágni, és jobbnak látta, ha távozik.

- Ha megbocsájtok, nem akarom megváratni Celebornt - szólalt meg udvariasan, és még egy lenéző pillantást küldött Deil felé, majd sarkon fordult és méltóságteljes léptekkel otthagyta a párost. Ám a gondolatai közel sem voltak ilyen összeszedettek, és magabiztosak. Legolas neve volt az, ami minduntalan fel tudta zavarni a látszólag nyugodt vizet. Tinwerín maga is elmerengett azon, hogy miért van ez így. Mit érdekli őt? Mit érdekli ez a nő? Miért foglalkoztatja egyáltalán, hogy mi köze van Hozzá?

Addigra sikerült összeszednie magát, mire megtalálta Galadrielt és Celebornt. Mindketten a Tükör felett álltak, és elgondolkodva figyelték a benne folyó eseményeket.

- Tinwerín - szólalt meg kedvesen Galadriel, még mindig a Tükröt nézve. - Mikor is volt utoljára, hogy az Aranyerdő fái alatt jártál?

- Talán egy holdtölte is volt, hanem kettő, Úrnőm - lépdelt le hozzájuk Míriel.

- De érkezésed is csak úgy, mint a hajnal jó híreket sugall - szólalt meg Celeborn is. - Hálás vagyok tetteidért, fogadd köszönetemet unokahúgom megsegítéséért.

- Nem tesz semmit, Uram. Örülök, hogy nem esett nagyobb baja.De számomra a hajnal nem csak jó híreket tartogatott... Gollam a Ködhegységbe szökött, kicsúszott kezeink közül.

- Nem indíthatunk hajtóvadászatot, lehet még tőrbe csalna minket. Mégis, tágabb körbe kell őrködnünk, és csak remélhetjük mi előbb elkapjuk mielőtt más kezére jutna - tanácsolta Celeborn.

- Sarumán terveid szerint halott, Tinwerín - nézett rá a lányra Galadriel.

- Igen, de a Gyűrű holléte is rejtély. És az árnyékok egyre nyúlnak, még a tavasz ellenére is. Isildur örököse a hegyekben kóborol, de hiszem lesz új hajnala Ardának.

- A hit és a tettek sokszor egymás ellen dolgoznak - mondta Galadriel. - Ne egyedül higgy, hiszen vannak még páran Középföldén kikkel egy reményben hisztek. Ne állj egyedül a viharban Alcarain.

- De kinek a hite valós, és kinek a hite csak álca Galadriel? Nehéz megítélni az emberek szándékait.

- Ne csak a szemeddel láss. Az emberek kiszámíthatóbbak mint gondolnád - Ez volt az a mondat ami igazán gondolkodóba ejtette Tinwerínt, és az mely fordított a nézetén.  Rádöbbent, hogy minden emberben van valami közös: a gyenge akarat.

Az égre kúszik a hajnal

Holdat űz nyomában a Nappal.

Kékszajkó repül, de feledés köde túl vastag

Aranyerdő tündéinek figyelme sosem lankad.

A hajnali erdő levelei között nyugati szél suhan tova megrezegtetve azokat. Pirkadat hasítja a mennybolt fenséges vásznát, de mégis még derengenek a csillagok, és pislákol a Hold ezüstje. Rozsdafarkú zengi dallamos énekét a virágzó fák alatt, s csalogányok kapcsolódnak muzsikájába. A fák ágait körüllengi valami, valami mely barátságossá és hívogatóvá teszi a fás rengeteget. Az öreg bükkökön és tölgyeken átkúszik a hajnali, fiatal napsugár, ezzel sápadt arany fényével hintve azokat. Aranyszélű levelek susognak Nyugat dalát fújva, szólva örök mezőkről és soha el nem múló tavaszról. Kóbor lélek jár eme ősi fák alatt, egy lélek ki múlandó világba született. A virág illat lengi körbe az erdőt, és valahonnan a madarak és a szél énekébe egy régi dalt zengő, csengő hang csatlakozik. Legolas félve lépdel az erdőben, van valami nem e világi a lombok alatt. Ezt ő is pontosan érzi, ám lába viszi tovább egyenesen arra, amerre a gezerigók és kékszajkók szállnak. Az ifjú csizmája alatt egészen halkan roppannak gallyak, de ő csak némán és áhítattal fürkészi az erdő zugait. Soha nem járt még ehhez hasonló rengetegben, talán még Lórien erdei sem voltak hasonlatosak ehhez. A madarak hajnali muzsikája lassan halkulni kezd, és helyét egyre inkább átveszi az ősi ének. Sorait a fiú nem érti, hisz nem az ő nyelvén íródtak. Viszont így is hatalmába keríti, egészen megbűvöli a fülbemászó dallam. Már nem lépked, szinte fut a madarak után. Szőke tincseibe belekap szél, fehér ruháján átszaladnak a nap apró dárdái. Ám hirtelen megtorpan: észrevesz valamit. Már nem megy a madarak után kik lendületesen kiszállnak a fák közül s kecsesen egyikük a tisztáson álló ujjára telepszik. A sinda lába cöveket ver a cserjésben, nem bír mozdulni. Megbűvölten hajtja félre a hajnali tűztől aranyló ágakat, és figyeli a vele szembe lévő alakot. A lány ruhája a pirkadat színeiben tündököl, haja akár  az alkonyi nap mélyrany sugara. Cseresznye pír szájával ő dalolja az éneket, melyre mintha csak a virágok szirmokat bontanának körülötte. Mögötte felkelőben a Nap, de a csillagok lengik körbe alakját. Mélykék szemét a nyugvó félben lévő Holdra emeli, és annak ezüst képe visszafénylik benne. Abba hagyva a dalt, szája mosolyra húzódik és apró nevetés szökik ki belőle. A kacaja csengően visszhangozva szalad tova az erdőben, belevegyülve a hajnal friss szólamába. Ujjaival finoman megsimogatja az üldögélő madárka feje búbját, majd a herceg számára nem érthető nyelven suttog neki valamit. A kismadár egyetértően csicsereg, majd sebesen beszáll az erdőbe. A lány újra belekezd a dalba, és kezével akár a háló, úgy fogja össze a szeleket. Ebben a pillanatban a szél megfordulva már dél felől fúj. A dalba bekapcsolódik megannyi madár, és a tisztás köré gyűlni kezdenek az állatok. Az ének ütemére a lány szökken egyet, majd pillanatokkal később már kecses táncot lejt. Hajnalpír ruhája alakjára simul, aranybarna haja fürtösen kúszik utána. Lába nyomán egyszeriben az eddig üres tisztás virágos rétté válik, és a cserjésben leső tünde mellett az eddig alvó fák is lombot bontanak. Legolas lép egyet az égi tünemény felé, de talpa alatt ág roppan. E pillanatban hirtelen a réten táncoló alak megáll, és szemét egyenesen a sindára szegezi. A varázslat akár a függöny lehull, a madarak riadtan szálnak tova, és az állatok rémülten szaladnak vissza rejtekeikre. Ám a lány nem szól, csak némán nézi a lombok alatt állót.
- Mi a neved? - lép közelebb a szőke, ezzel kiérve a rétre. Ám ezzel egy időben az aranyhajú hátrál.
- Ne félj tőlem. Mond, hogy hívnak? - kérdezi újra a herceg, de a mélyék szemek gazdái mindig nem felelnek. Egyszeriben a cseresznye piros száj mosolyra kúszik, majd gazdája hirtelen a mögötte lévő erdőség felé veszi útját.
- Hé, gyere vissza! ― kiállt utána Legolas. - Mond meg a neved! Kérlek! - szalad a lány után. A hajnali ruha sebesen suhan a sűrű fák között, majd egyszeriben eltűnik a herceg szeme elől. A szőke tehetetlenül forgatja a fejét, és egyre a lányért kiállt, ám annak csak visszhangzó kacaja üti meg a fülét. A szeme sarkából hirtelen megpillant egy ruhát, mely maga az éji csillagos ég. A szeme sarkából még lát egy hófehér hajtincset, mielőtt a hajnali erdő elsötétülne és darabjaira hullana. ― Legolas a saját kiáltására ébredt. Felült ágyában, és megfogta az izzadságtól gyöngyöző homlokát. A herceg szobájában sötét honolt, csupán a Hold fénye szűrődött át az elhúzott függönyökön.
- Csak egy álom - suttogta maga elé, kissé csalódottan. Elevenen ott lebegtek szeme előtt a lány vonásai: a mélykéken csillogó szemek, a fiktos orr, a szépen ívelt szemöldök, a cseresznye szín száj. Elhatározta, hogy papírra veti amíg el nem feledi. Hitte, hogy az álom egy üzenet volt, ami segíthet megfejteni eddigi homályba burkolt emlékeit. Kiugrott az ágyából, gyertyát gyújtott és elhúzta a függönyöket. Így látott munkához, és mire végzett addigra a Hold közel három ujjnyit haladt az égen. De munkája eredményesnek bizonyult, hisz az aranybarna tincsekkel keretezett arcból egy nevető mélykék szem nézett vissza rá.
- Míriel - súgta bele az éj súlyos csendjébe.

A hajnal Legolast az íróasztalára dőlve találta, egy papíron fekve. A sinda fejéből ki is ment, hogy mára ő barátjának vadászatot ígért.
- Legolas! - zörgetett Baran az ajtón. A zörgésre a szőke is felocsult, kipislogta szeméből az álmot majd sietősen az ajtóhoz lépett.
- Jó reggelt! - tárta ki.
- Neked is, melon. Akkor indulhatunk? - kérdezte Baran.
- Hova? - kérdezett vissza elgondolkodva Legolas, majd egyszeriben a fejéhez kapott:
- A vadászat! Teljesen kiment a fejemből...
- Nem baj, még időben vagyunk. Még csak most kel a Nap, az erdő is csak most ébredezik.
- Most kel a Nap? - fordult az ablaka felé a fiú. - A Nap... - rohant az ablakához és szélesre nyitotta azt. Még az égbolton ott fénylett sápadtan a Hold megannyi csillaga kíséretében, de az ég alja bíbor színeket öltött a felkelő Naptól. Ebben a pillanatban egy kékszajkó szállt az ablakpárkányra, egyenesen a fiú elé, és a távolból fülemüle ének hallatszott.
- Szajkó és fülemüle... - suttogta ámultan a herceg. - Szajkó és fülemüle! - kiáltotta, és örömében összecsapta a tenyerét.
- Baj van barátom? - kérdezte aggódva az ajtóban álló.
- Nincs. Nézd még fent van a Hold! És hallod-e a fülemülék énekét? Látod e a kékszajkót tova röppenni egy tisztás felé, ahonnan egy régi dal szól, melyet már minden élő elfeledett? - monológja közben izgatottan kapkodta magára ruháit, és sietve kereste fegyvereit.
- Legolas...jól vagy? - vonta fel a szemöldökét aggódva Baran.
- De még mennyire! - felelte széles mosollyal a szőke, és ugrálva bekötötte csizmáját. Felkapta íját, asztaláról a képet, és a következő pillanatban szinte repült kifele az ajtón, kishílyán elsodorva Barant.
- Legolas, állj már meg! - futott utána az íjász.
- Siess már, még a végén elszáll a szajkó! - szólt vissza a folyosó fordulójából a szőke, és kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant lefelé.
- Várj már meg! - érte be a palota kétszárnyas ajtajánál Baran a barátját. - Mi van veled? Az előbb még a majd leragad a szemed, most meg már repülsz!
- Hát nem érted?! - kérdezte Legolas, meglengetve a rajzát. - Hajnalodik! Fülemüle és kékszajkó dalol! Kell ennél több?! - kérdezte boldogon, és a papírt lengetve rohant tovább Berengur boksza felé.
- Ami azt illeti nem értem, mi ez az egész?! - loholt utána barátja.
- Majd megtudod - ült fel Legolas a lovára, és visszanézett az ablakpárkányára. A kékszajkó megborzolta tollait, majd leröppent a párkányról egyenesen az erdő sűrűje felé. Legolas szó nélkül követni kezdte, mit sem törődve barátja folytonos kérdéseivel. Már igen bent járhattak az erdőben, amikor madár dal zendült. Gezerigók és csalogányok* daloltak a hajnali erdő lombjai alatt. A herceg megállította lovát és leugrott róla. Körbe nézett, majd megpillantotta az általuk követett kékszajkót. A madár tovább röppent, és a két tünde futva követte.
- Legolas, mi az ördögöt csinálunk itt? - kérdezte Baran, kissé ingerülten.
- Maradj csendbe! - intette le a herceg. - Megzavarod az állatokat. És nagyon figyelj hova lépsz, ne hogy elijeszd Őt.
- Kit?!
- Mírielt - mutogatott a rajzára a szőke.
- Legolas szerintem te bolond gombát ettél, vagy beütött a tegnap esti Ithil által főzött ital vagy mind kettő.
- Nem őrültem meg... - húzta el a száját a fiú, és félre hajtott egy ágat.
- Akkor miért követsz egy madarat?!
- Mert ő Mírielhez megy.
- Ki az a Míriel?
- Ő! - bökött újra a papírra a szőke. - Az akiről a naplóm szól.
- Legolas...
- Maradj már csendbe! - intette le barátját a herceg, amikor a kékszajkó egy tisztásra szállt ki a rengetegből. A szőke megállt a tisztás melletti cserjésben, ám a fákkal szegélyezett füves réten nem állt senki. A kékszajkó pedig csupán a szélén álló fához repült, a fészkéhez.
- Itt kéne lennie - forgatta körbe fejét a herceg.
- De minek?!
- Mírielnek!
- Te megbolondultál... - vonta le az egyszerű következtetést Baran.
- Nem igaz! Láttam őt álmomban, egy hajnali réten táncolt, és valami ismeretlen nyelven énekelt, virágokat fakasztott...
- Egyáltalán honan tudod, hogy ő volt? Bemutatkozott? - kérdezte cinikusan a barna hajú.
- Nem, nem mondta meg a nevét, pedig kértem. De sejtem... sőt szinte biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Érzem - révedt a hajnali égre a sinda. - És szerintem a Ködhegységen túli rejtélyes alaknak köze van hozzá...Talán bántotta.
- Mi van?! Na jó  nekem most le kell ülnöm - telepedett le a fejét fogva Baran egy fa tövébe. - Te azt állítod, hogy a lányt akire nem is emlékszel - ami valószínűleg azért van, mert nem is létezett - elrabolta az a valaki és a hegyeken túlra vitte? És mégis honnan veszed ezt?! Badarság az egész! Nőj már fel végre! - kiabált rá a hercegre.
- Az álomban láttam egy éji köpenyt... szerintem Míriel attól a valakitől ijedhetett meg aki a köpenyt viselte. És futott is előle, ezért lehet, hogy bántani akarja, vagy már bántotta is! Lehet megölte...
- Elég legyen! - pattant fel Baran. - Térj észre! Egy álom nem több csak egy álom! Az a lány nem létezik és soha nem is létezett! Miért kergetsz álmokat, Legolas?! Miért kergeted azt ami nincs?! - fakadt ki az íjász
- De Míriel igneis létezett, és létezik is!És én meg fogom találni! - vágott vissza dühösen Legolas. - És kézre kerítem azt aki bántotta, ha kell átutazom Középföldét de megtalálom azt az éji köpenyes démont, és megölöm...

***
A Sir Nigler habjai hűvösen hömpölyögtek tova Nősziromföldén. Hullámai között egy fehér és egy ébenfekete hajú lány hánykolódott, de csak egyikük küzdött a hullámokkal.
- Gaeriel! - kiáltotta Tinwerín, amikor a teler lány mellé ért, ám az nem felelt. A vala átkarolta, majd kihúzta a partra. Hamarosan köhögni kezdett, és nem kevés vizet köpött a fűre. Vérző fejéhez nyúlt, amit valószínűleg egy sziklába verhetett be.
- Hogy vagy? - guggolt le mellé Tinwerín, és megvizsgálta a fején lévő sebet.
- Fáj a fejem... - motyogta.
- Azt nem csodálom, rendesen beüthetted. A bokád?
- Szerintem eltört, nem bírok rajta állni és igen fáj. Így nem tudunk haladni... folytasd az utad nélkülem, én csak hátráltatnálak - tűrte a füle mögé vizes haját a földön ülő.
- Ó nem úgy van az - mosolyodott el szelíden a vala. - Nem foglak itt hagyni - mondta határozottan és felállt. Körbe tekintett a folyó parton, igyekezett megállapítani hol is lehetnek.
- Nősziromfölde - hümmögte.
- Ezt honnan tudod? - vonta fel a szemöldökét kérdőn Gaeriel.
- A szelek mondták - válaszolta a fehér hajú, majd füttyentett egyet, majd várt.
- Kinek fütyültél?
- Várj - emelte fel a mutató ujját Tinwerín.
- Tessék?
- Várj még - csitította tovább a vala. Percek teltek el így, amikor a delelő fényében úszó tájat éles nyerítés szelte át. Majd egyszeriben a Köd hegység lejtőin egy fehér lovon tört meg a napfény. A mén szélsebesen vágtázott, hosszú sörénye hullámozva lobogott mögötte. Csupán akkor lassított, amikor gazdája közelébe ért.
- Gaeriel, ő Arnir. Ő fog elvinni Lórienbe - simogatta meg lova homlokát Míriel.
- Te egyre furcsább vagy... - nevetett fel a teler lány. Tinwerín felsegítette a lóra, majd mögé ült. Először ügetésre, majd vágtára ösztökélve lovát, Lórien felé indultak. Arnir hamarosan fehér villámként szelte át a pusztát, a szelek kísérték útját. Nősziromfölde lankái hevesen kúsztak mellettük, kisebb erdeinek fái szinte összemosódtak az utazók szemében. Mindkettejük ruhája és haja is teljesen megszáradt már, amikor megpillantották az égbe nyújtózó mallornokat. Az Aranyerdő örök fái most is égbe törően, fenségesen köszöntötték a vándorokat egy- egy levelet hullajtva tiszteletükre. Mire a Nap már az ég alját nyaldosta és amikor már fénye naraszínűvé festette az eddigi tejszínfelhőket, Mírielék is Lórien határain belül ügettek.

- Nocsak, nocsak kit látnak szemeim? - szökellt le a lombok közül Haldír, és mögötte az általa vezetett csapat. - Már azt hittük, hogy elvesztél a hegyek túl oldalán.

- Nem szabadultok ilyen könnyen tőlem - kacsintott mosolyogva a vala. - Én is örülök, hogy látlak. De, hogy hogy ilyen sokan? - jártatta körbe szemét a szőke csapatán.

- Gollam... - sóhajtotta Haldír, és ebben a pillanatban kürt harsant az erdő Nyugati oldaláról, ahol a Ködhegység lábai nyújtóztak.

- Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel Tinwerín. - Láttam is, amikor leugrottunk a vízesésnél...

- Hogy mit csináltatok?! - tévedt a tekintete a Míriel előtt ülő lovasra. - Na jó, majd később elmondod, most ha megbocsájtasz... - már sarkon is fordult volna a kürtszó irányába, de a vala megállította:

- Állj csak meg Haldír! - ugrott le a lováról. - A társamnak ellátásra van szüksége, a bokájára ráesett egy szikla és a feje is megsérült, de nekem Gollam eléggé szívügyem, így nagyon szépen megkérlek, hogy vidd el te az ispotályba.

- De én épp... - ellenkezett (volna) Haldír, de Míriel belefojtotta a szót.

- Ha a kérésem számodra semmis, akkor vedd úgy, hogy parancs - váltott ridegebb hangnemre a vala. Azzal meg sem várva a Lórieni határőr válaszát egy rövid szóváltás után a csapattal egy pillanat alatt a fákon termettek, majd eltűntek a lombok között.

- Ezt nem hiszem el! - morogta az orra alatt Haldír. - Makacs, mint egy öszvér...

- Figyelj csak, miattam igazán ne fáradj szerintem eltalálok egyedül is a városba - szólalt meg rebegve Gaeriel, hiszen ő eddig csak értetlenül leste az eseményeket. Haldír villámként pördült meg, és kapott a fejéhez:

- Igazán ne vedd magadra hölgyem, és bocsásd meg modortalanságom. Haldír, szolgálatodra - mutatkozott be. - Szó se róla, nagyon szívesen segítek, csak...Tinwerín egy kissé fárasztó tudd lenni.

- Üdv, Gaeriel Mithlonból - mosolyodott el a fekete hajú. - Mindig ilyen?

- Hát... - gondolkodott el a fiú, miközben Arnirt Lórien szíve felé kezdte vezetni. - Néha...Vagyis akkor amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő akarja. Amúgy nagyon kedves, ne tévesszen meg a látszat.

- Érdekes lány... - hümmögte Gaeriel. - Ő a felettesed?

- Nem - rázta a fejét halkan nevetve Haldír. - Ő is ugyanolyan parancsnok, mint én. Csak... mégis több hatalma van nálam, ezért így is fogalmazhatunk. Viszont általában sokat utazik, és kevés időt tölt az erdőben. Kíváncsi lennék már megint mibe keveredett, illetve kevert bele téged is.- az utolsó mondatánál kérdőn ránézett a lovon ülőre, tőle várta a választ.

- Hát az tény, hogy nyakig benne voltam...Tudod az egész alig két napja kezdődött... - ezzel belekezdet az elmúlt napok történéseinket elregélésébe.

~~~

*csalogány= fülemüle.