Rozsda levelek a fákon,

Emlékfoszlány egy csupasz ágon

Fehér téli prém, s hideg tavaszi szél

Év múlik és új esztendő kél.

- Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy Legolas hogy hagyhatta ezt - meredt maga elé Deil, mégis a mellette lépdelő Galwornak intézte szavait. - Szerinted meghalt?

- Nem tudom - felelt bizonytalanul a férfi. - Évek óta nem jártak lidércek ezen a földön. Valami készülődik keleten, sötét idők elé nézünk.

- Már most sötét idők járnak. Az orkok egyre aktívabbak, egyre több csapat tart dél felé, vagy jön onnan. Csak tudnám mit keresett a bércen, mert valamit igen kutatott.

- Azt hittem nem kedveled, most mégis érdekel? - lepődött meg Galwor, hiszen eddig teljesen mást hallottak Deiltől.

- Továbbra sem kedvelem, de... de sajnálom.

- Nem hallottad az utolsó szavait? Arrogánsak voltak, még az utolsó pillanataiban sem adott lejjebb, ha érted mire gondolok. És még Thranduilra mondta, hogy nagyképű.

- Mert a király igenis nagyképű. De mond nincsenek neked érzéseid?! Láttad mit tettek vele? Egy cseppet sem sajnálod? - hitetlenkedett a szőke nő.

- Vannak érzéseim, de a saját ostobasága sodorta bajba. Az ilyeneket nem tudom sajnálni.

- Ch... te meg az érzések, Mordortól Lórien. Tudod hány balhéból húztunk már ki, amibe a saját tetteid miatt kerültél?!

- Igenis vannak érzéseim! Több van mit amit el tudsz képzelni! - bizonygatta Galwor, majd elkapta tekintetét a nőjétől. - Azokért nagyon hálás vagyok, de nem kértem, hogy sajnáljatok.

- Akkor legalább érez egy kicsit együtt! Hiszen segíthettünk volna - innentől már jóval halkabban folytatta. - Láttam, hogy Legolasnál van az egyik tőre, nem adta neki vissza. Miközben ő azt kereste a bércnél, lehet ha nála van megússza.

- Komolyan beszélsz? - hűlt el a férfi. Deil csak némán bólintott. Így is most jöttek a királytól, hiszen indokolatlanul voltak távol napokig. Galwort és Deilt előre küldték Keletre, Baran és Ithil visszatértek Északra, de Legolas még az apjával beszélt.

- Pontosan mit keresett ott? - kérdezte Thranduil.

- A múltat - felelt tömören a herceg.

- A múltat?!

- Igen, megidézte az árnyakat, nem érted?! - magyarázta már sokadjára a fiatal. - És a lidércek. Fel fogod te egyáltalán ennek a súlyát?!

- Tökéletesen - helyeselt a király, hangja most is nyugodtságot tükrözött.

- Kicsit sem aggaszt?!

- Ennek a nőnek a látogatása olyan, akár éji ég zengése egy nyári éjszakán, váratlanul s hirtelen jön de olyan gyorsan is vonul tova. De te úgy látom nagyobb jelentőséget tulajdonítasz neki...

- Mire célzol? - hökkent meg Legolas.

- Egy szóval sem kértem, hogy kísérjétek el a határig ahogy azt sem, hogy kövessétek. Önös érdek vezérelt, és én tudni akarom - közelebb lépett fiához, és a szemébe nézett. - Mond el, fiam.

- Pusztán... pusztán csak érdekelt útjának célja - sütötte le a szemét a herceg.

- Értem - sóhajtott fel a király. - Bár én úgy érzem, te is keresel valamit. Nem igaz?

- Nem - vágta rá egyből a fia. - Engedelmeddel, ha nincs több kérdésed, távoznék - bújt ki a további kérdések alól. Thranduil csak bólintott, majd még hosszasan nézett fia után, amint az eltűnik a folyosó árnyékában. Fiát jobban ismerte minden másnál, az évek elég időt adtak rá. Érezte, hogy valamit titkol előle, sejtette, hogy ennek köze van Tinwerínhez, bár azt nem tudta megmondani, hogy micsoda.

Legolas lekanyarodva a folyosóról, elővette még mindig a zsebében megbúvó melltört. Nekidőlt a falnak, és egyre a kis fegyvert vizsgálta. Elfogta a bűntudat, ha belegondolt, hogy ha visszaadja akkor megmenthette volna a nőt. Ha csak vissza gondolt a Hollóbércen történtekre, lelkiismeret furdalása támadt. Mardosta az a tudat, hogy lehet halott, bár ők megmenthették volna. És mindezt ez az egyetlen egy tárgy keltette benne. Megmakacsolta magát, és lesietett az istállóhoz. Kiengedve lovát a bokszából felült rá, majd egy közeli, de eldugott erdőrész felé vette útját, melyről csakis neki volt tudomása. A nem is olyan nagy völgyben vízesés omlott alá, és még ekkor is virágoztak a fák. Amint belépett a völgybe, különös érzése támadt, bár nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. A faragott kő lépcsőkön fellépdelt a vízesés legtetejére, majd annak a közepén álló kőre. Újra előhúzta a melltőrt, majd egy hirtelen mozdulattal eldobta. A fegyver sec- perc alatt, halk csobbanással merült alá a kristálytiszta vízbe. Legolas egy darabig nézte, majd megfordult és már indult is volna, mikor megszólalt a lelkiismerete. Az akkor is az övé volt, vissza kell adnom neki...Azzal egy hirtelen ugrással megfordult, és egyenesen fejest ugrott a vízesésbe. Ugrás közben agyán átvillant pár kép egy teliholdas éjszakáról ugyanezen a helyen, egy mélykék szempárról egy vizes kar öleléséről, de azok olyanok voltak akár éji ég zengése egy nyári éjszakán,áratlanul s hirtelen jöttek, de olyan gyorsan is vonultak tova.

***

Az ősz napjai elmúltak, Középföldére leesett az első hó. Jégvirágok nyíltak a rideg ablaküvegen, vastag hólepel terítette a házak tetejét. Ám az Aranyerdőbe nem köszöntött a zúzmarás tél, ott még virágoztak a mallorn fák. A hideg ellenére az élet ugyanolyan ütemben lüktetett, mint tavasz idején. Már 3001 januárját írták, de Tinwerín még mindig az ablakból figyelte a dolgukat végző tündéket. Nem egyszer elsietett ablaka alatt Rúmil, Orophin és Haldír. Vagy suhant tova Gaeriel Argaladdal, Elyával és Helyával. Ő meg csak ült az ágyán, és egyáltalán hálát adott Erunak, hogy már fel tud ülni különösebb fájdalom nélkül. Bár barátai mindent megtettek, hogy lekössék az a négy hónap, amit ágyhoz kötve töltött a pokol volt számára. Az év második hava végén Gaeriel már engedélyezte neki a sétálást, és a gondos ápolásnak köszönthetően már a tavasz elejére nyoma sem volt rajta a fájdalomnak. Barátnéja mégsem engedte útjára, amíg biztos nem volt benne, hogy teljesen fel épült. Távollétében Haldír vezette a felderítő csapatot, és kardja a sarokban pihent. Lábadozása alatt a létező összes könyvet sikerült kiolvasnia, és egy pár nem is olyan régi történést megtudnia Argaladtól. Mégis a semmit tevés nem az ő reszortja volt, így amikor csak tehette kimozdult ha még csak sétálni is. Gaeriel mégis szigorúan vette a kimenőit, egy héten két alkalomnál többet nem engedett. E héten már régen letudta a két alkalmat, de Tinwerínek hiányzott a szabad levegő. Ablakából megneszelte, hogy Argalad a közeli tisztás felé vette útját. Gaeriel az imént szaladt le gyógyfüvekért az ispotályba, így sietnie kellett. Már alkonyodott pirospozsgás fényben úsztak az aranyszín levelek. Hangtalanul kiosont, majd becsukta maga mögött az ajtót. Jóformán senkivel nem találkozott, míg a vörös hajú nyomába eredt. Már csak a tisztáson érte utol, hol Argalad kezében már javában forgott a lándzsa. Mestere volt ennek, nála jobban aligha mívelte valaki szerte Ardán.

- Ügyes vagy - lépett ki a fák közül.

- Te mégis mit keresel itt?! - rezzent össze Argalad.

- Sétálok - vont vállat a vala, majd letelepedett a fűbe.

- Gaeriel tudd róla?

- Nem - felelt merő egyszerűséggel Tinwerín.

- Baj lesz még ebből - jegyezte meg Argalad, és a nő el sétált.

- Nem, ha nem tudja meg. És ugye nem tudja meg?

- Nem - mosolyodott el a vörös hajú. - De ha besötétedik visszamegyünk.

- És te, hogy hogy a lándzsa hajítást gyakorlod?

- Fel kell frissíteni a tanultakat, Valinorban nem igazán használtam. Itt viszont, úgy látom elkél. - Innetől nem igazán szóltak. Argalad visszatért teendőihez, és a nő csak némán figyelte. Igyekezett kifürkészni mozdulatait, izmainak jétákát, mozgását. Argalad valóban mesterien bánt a lándzsával, könnyeden forgatta, mégis energikusan.

- Kérlek, hadd próbáljam meg! - szólalt meg hirtelen Tinwerín.

- Nem! Tudod hogy reagálna Gaeriel, ha megengedném, hogy lándzsát fogj?! - magyarázta Argalad, majd fegyverét kihúzta a céltáblából.

- De ez kínzás! - nyafogott a vala.

- Vissza is mehetsz a szobádba - kínálta fel a vörös hajú, majd lándzsáját megforgatva a levegőbe, újra a céltáblába hajította.

- Kérlek szépen, Argalad!

- Nem.

- Kérlek!

- Nem - ismét a lándzsáért sétált, és tovább folytatta a gyakorlást.

- Kééérlek! - kérte ismét, rendíthetetlenül a nő.

- Rendben.

- Tényleg? - csillant fel Míriel szeme.

- Nem.

- Ahj -sóhajtott fel. - Miért vagy ilyen?

- Mert nem akarom, hogy rosszabbul légy - guggolt le hozzá a férfi, és szemébe nézett.

- De kérlek! Majd ha fáj a hátam abba hagyjuk! - suttogva folytatta. - Gaeriel nem fogja megtudni - elővette a lehető legszebb nézését.

- Jó, de... ígérd meg, ha csak egy kicsit is rosszul érzed magad szólsz - ment bele Argalad, majd felsegítette Mírielt a földről.

- Köszönöm! - lelkendezett a fehér hajú, majd a barátja nyakába borult.

- Szóval - bökött a lándzsa felé. - Hogy is kell megfogni?

- Soha nem fogtál még lándzsát? - emelte fel a földről az aranyos fegyvert a férfi.

- Soha, de úgy látom te mestere vagy. Meg szeretném tanulni.

- Állj harántterpeszbe - adta ki az első utasítást a férfi, mire Tinwerín engedelmeskedett. Argalad a kezébe adta a lándzsát, majd folytatta.

- Helyezd a súlypontod a hátsó lábadra, kissé engedd hátra a törzsed - Míriel szóról szóra követte az utasításokat.

- Itt markolj rá erősebben - igazította meg a nő kezében lévő fegyvert a vörös hajú. - Először próbálj meg helyből dobni, kissé csavard el a törzsed. - Tinwerín úgy tett, ahogy oktatója mondta, ám a fegyver egy lapos ívet leírva jó pár méterrel a cél előtt a fűben landolt.

- Sebaj, próbáld újra - adta ismét a nő kezébe a fegyvert. A vala felvette azt a pózt mint az előbb, és már készült volna elhajítani a lándzsát, de Argalad megállította.

- Nem jól tartod a kezed - állt a fehér hajú mögé, és finoman hátrébb engedte a lándzsát tartó kezét.

- Ezt meg tartsd a cél irányába - emelte fel Tinwerín szabad kezét, és ívesen a cél tábla felé fordította.

- Kicsit nagyobb terpeszbe állj - tolta előrébb lábával társa lábát a férfi.

- Nem fog sikerülni - motyogta Tinwerín.

- Az erőd megvan hozzá, csak a technikán kell csiszolni. Kicsit engedd hátrébb a törzsed - húzta hátrébb egy picit az előtte álló hátát.

- Tudod, a lándzsa hajítás nem csak a nyers erőről szól. Ez olyan, mint egy elegáns, de pusztító tánc. Minden lépés, minden mozdulat számít - hajolt a nő fejéhez a vörös hajú. - Képzeld el, amint elhajított és célt ér. Lásd magad előtt a megtett lépéseket, gondolatban hajítsd el. - Tinwerín behunyta a szemét, és csak a tanítója hangjára figyelt. Érezte amint annak keze finoman rásimul az övére, és azt is amint a célra tartó kezét lassan feljebb húzza.

- Csak a célpontra figyelj, máskülönben célt tévesztesz. Ne remegjen a kezed, a súlypontod legyen a hátsó lábadon. A mozdulat sorod legyen tiszta, zökkenő mentes, és energikus. - Teljesen Argaladra bízta magát, hagyta hogy mozgassa a kezét, és vele együtt mozgatta lábait és törzsét.

- Csak hagyd hogy vezessem a kezed - suttogta Tinwerín fülébe, mire az csak egy aprót biccentett. A férfi finoman rászorítva a nő kezére ( így a lándzsára), elfordította a törzsét a valát is erre ösztökélve, majd közösen elhajították a lándzsát. A fegyver ívesen szállt a levegőben, majd a céltábla közepébe állt.

- Megy ez - mosolyodott el a vörös hajú. - Most próbáld meg egyedül.

- Ahogy a mester mondja - kuncogott Tinwerín, majd ismét a kezébe fogta a lándzsát.

Északi szél süvít a kietlen hegyen

Sas száll messzi a habos fellegen

Tehetetlenül, kiszolgáltatva, az óra ütését várva

fekszik és mereng a nagy világba.

Angmar hegyei vastag, szürke fellegekbe burkolóztak. A Nap lándzsái nem hatoltak át homályán, mely még évezredek távlatából is fedte csúcsait. Sápadt, rideg fényben derengtek a hegyes sziklák, határt nem ismerve törtek az ég felé. Hideg szelek süvítettek hágói és szirtjei között, nem volt se növény se állat mely megélt volna ezen a zord vidéken. Fent, a szirteken nem volt se nappal se éjszaka, ott egybemosódtak az órák és a napok. Az egyik legmagasabb csúcs oldalán volt valami, ami elütött a kövektől. Nem állat, és nem is növény volt mi igyekezett megélni a sziklák réseiben, hanem egy női alak. Vékony, bal csuklóján vastag vas béklyó éktelenkedett melynek lánca a szirt oldalához kötötte. Ruhája tépázott, testét sebek és karcolások sora borította. Hátát vágták a borotva éles sziklák, Fordwaith hidege a csontjáig hatolt. Ott ébredt, lógva a sziklán, alatta a szürkeségbe vont mélység tátongott. Az első időkben próbálta eltépni láncát, de ezzel csak még több vágást szerzett az amúgy is sebzett testére. Az első időkben fejét is felszegve tartotta, bár tarkóját kisebesítették a durva kövek. De aztán, aztán megtört. Viharok sora ostromolta a hegyet, és vele őt is. A vad szél megtépázta, és csak még kínzóbbá tette szenvedését. Ott csüngött kiszolgáltatva mindennek mi valaha is létezett Ardán, fülébe csengtek Vaire szavai: Okulj a múltból, és ne kövesd el a régiek hibáit. Mert lehet, a múlt ismétli önmagát.

A Sasok Ura késként szelte át a bársonyfelhőket, tollai között Manwe szele susogott. Már jó pár napja, hogy járták a vidéket, de egyenlőre nyomát sem látták annak, kit kerestek. Átrepültek a Hamu hegység szirtjei felett, átszelték a Köd hegységet, elrepültek egészen Lindon vidékére, de nem találták meg Tinwerínt. Mikor már feladták a reményt, és vissza tértek Sasfészekbe.

- Thorondor, félek kudarcot vallottam. Mi van ha már... ha már halott? - szállt le a sas hátáról Argalad.

- Teste lehet, de lelke aligha. Ne keseredj el, ifjú.

- Mit mondanak a szelek, Thorondor? Bennük van az utolsó reményünk.

- Sok mindent - felelt a Sasok ura, majd elhallgatott. - Azon a helyen nem Manwe szelei az urak. Ott vad szelek ostromolják a sziklákat, és homály üli meg a csúcsokat. A gonosz most is ott lappang, többet én sem mondhatok.

- Hol még mindig kísért Melkor szelleme - tudatosult a vörös hajúban a felismerés. Hirtelen Észak felé fordult. - Angmar ősi birodalma. - Azzal vissza ült a madár hátára, és útjukat Melkor egykori földje felé vették. Alattuk ott kúszott az Anduin, ott magasodtak Rohavnion erdőségei. Ott ásított messzire nyúló zöldjeivel Nősziromfölde, nem messze tőlük pedig sötéten magasodtak a Köd hegység csúcsai. Egészen magasra szálltak, fel a felhők fölé hol tisztán sütött a Nap. Ahogy közeledtek Észak felé, egyre vastagabbak és szürkébbek lettek a felhők, nyoma sem volt már a simogató déli szélnek. Thorondor ereszkedni kezdett, egészen az Ettenszik szirtjeiig. Innentől laposan szálltak, és egyre az előttük elterülő tájat kémlelték. A füves mezők lassan elmaradtak mögöttük és helyüket felváltotta a csupasz pusztaság. A köves földön egy két kóró állt ki a földből, madár dal vagy nesz nem hallatszott. Csak a szél süvített az utazók mellett fütyülve a régiek dalát. Nem telt bele sok idő, és eléjük tárultak Angmar hegyei. Argalad hallásból jól ismerte Angmart, sokat beszéltek róla Valinorban még az elmúlt időkben. Bár már Morgoth régen eltűnt e világ határain belülről, itt még mindig érezhető volt a letűnt kor nyomasztó és borzongató aurája. A hegység lábánál leszálltak, majd Argalad bevette magát a sziklák közé.

- Tinwerín! - üvöltötte torka szakadtából. A kövek között még sokáig visszhangzott kiáltása, ám válasz nem érkezett.

- Alcarain Úrnő! - kiáltotta újra, de megint csak a visszhang felelt. Egyre beljebb ment, mígnem az egyik szikla csúcsán meglátott valamit. Egy köpenyt lengetett a szél, nem is akármilyet. Felkapaszkodva a köveken, a vörös hajú leszedte az éji köpenyt, majd reményekkel telve sietett vissza a Sasok urához.

- Ez az övé! - kiáltotta már messziről. - Jó helyen járunk!

- Van még remény - bólintott a sas, majd széttárta szárnyait. Megvárta amíg a férfi felül rá, majd egy erőteljes ugrással felemelkedett a talajtól. Nagy szárnyai port kavartak a pusztán míg felemelkedett, de annál magasabbra szállt. Egészen követte a sziklák vonalát, és megkockáztatta az egyik szűkebb hágón való átrepülést is.

Mindeközben Argalad szüntelenül Tinwerín után kiáltott, választ remélve. Thorondor körözve szállt egyre feljebb a legmagasabb csúcsán a hegynek, mígnem Argalad megállította.

- Ott! Ott arra láttam valamit! - fordította vissza a sast.

- Tinwerín! - kiáltotta újra a férfi, megpillantva a sziklán függő alakot. Az kissé felemelte fejét, fátyolos szemét az érkezőkre emelte.Szólni nem bírt, nem volt ereje hozzá. A Sasok ura karmait a hegyoldal repedéseibe mélyesztve megkapaszkodott, egyenesen a vala alatt.

- Argalad - szólt erőtlenül a nő, szinte suttogott.

- Itt vagyok, mindjárt leviszlek innen - állt fel a madár hátán a férfi, és aranyszín lándzsáját egyenesen a láncba döfte, mely azonnal elpattant. Ebben a pillanatban Tinwerín is erőtlenül, rongybabaként hullt karjaiba. Reszketett, és nem sok kellett hozzá, hogy ismét elveszítse az eszméletét. Argalad leoldva saját, fehér köpenyét bebugyolálta a nőt, majd a sas hátára fektette.

***

Tinwerín bágyadtan nyitotta ki a szemét, hozzá kellett szoknia a hirtelen jött fényességhez. Felemelte kezét, és a rajta lévő kötést kezdte vizsgálni. Sóhajtott egy aprót, majd megpróbált felülni. De abban a pillanatban éles fájdalom hasított a hátába, és ő egy szisszenéssel vissza rogyott a pihe párnák közé.

- Ó csak ne olyan hevesen! Ne erőltesd meg magad - pördült be a másik szobából Gaeriel, egy mozsárral a kezében. A fa edényt letette az asztalra, majd az ágy mellé sétált.

- Üdv újra itthon! - mosolygott szelíden barátnőjére. - Hogy érzed magad?

- Nem jól - válaszolt tömören a vala, szinte új volt számára a beszéd.

- Vannak akik nagyon szeretnének látni téged, akkor még ne engedjem be őket?

- Dehogynem, engedd csak be! - ingatta a fejét, majd megpróbált ismét felülni. Gaeriel szó nélkül segített neki, és felpolcolta a hátát pár párnával. Majd az ajtóhoz sétált, és kiszólt rajta. Nem kellett neki sok idő, és először a két kislány viharzott be a szobába, majd őket két férfi követett.

- Tinwerín néni! - rohant az ágyhoz Helya, majd megpróbált felmászni az ágyra, de még Gaeriel időben elkapta.

- Nem lenne bölcs döntés, igen fáj a háta, most csak maradjatok a kézfogásnál - suttogta a kislány fülébe a teler, majd lerakta a földre.

- Annyira féltünk, hogy nem jössz haza - panaszolta Elya könnyes szemmel.

- Mindig haza jövök - nyújtotta le a jobb kezét a nő, és összefonta a kislányéval.

- Csak nem a saját lábadon - lépett elő hátulról Argalad. Tinwerín arcára az őszinte döbbenet ült, majd szája mosolyra húzódott.

- Soha nem örültem még ennyire, hogy látlak.

- Nekem kevésbé öröm, hogy így kell viszont látnunk egymást. - Ő is az ágyhoz sétált, majd kezével finoman végig simított a vala arcán.

- Féltettelek - suttogta. - Annyira sajnálom, hogy nem értem oda előbb.

- Ne sajnáld. Látod, megoldottam - ironizált Tinwerín.

- Máskor kétszer gondold meg, mit csinálsz. A lányaid nagyon aggódtak.

- Öhm... - zavarodott meg a nő. - Ó, Elya és Helya nem a saját gyerekeim - javította ki a férfit. - Csak én nevelem őket - sandított a két kislányra, akik figyelmesen hallgatták Gaeriel intő szavait.

- Ezt... ezt nem tudtam - dadogta Argalad. - Ne haragudj.

- Csacsiság! - nevetett fel Alcarain. - De, mond csak te hogy kerülsz ide?

- Az nem számít, igazán nincs jelentősége.

- De én szeretném tudni - erőszakoskodott Tinwerín.

- Majd. Most még nem - zárta a témát a férfi.

- Tisztelt hölgyeim, uraim vége a beteglátogatásnak - mondta Gaeirel. - A többit majd holnap - tessékelte kedvesen kifelé a társaságot.

- Mégis mennyi idő, amíg rendbe jövök?

- Talán három- négy hónap - felelte bizonytalanul a teler, majd vissza vette kezébe a mozsarat.

- Nekem nincs annyi időm! El kell mennem a Megyébe!

- Felkelni sem tudsz, nem hogy még lóra ülni! A Megye három hónap múlva is ugyanott lesz - magyarázta Gaeriel, majd egy borogatást tett a nő homlokára. - Most az a fontos, hogy te meggyógyulj. - Tinwerín keserű szájízzel, de beletörődött a tényekbe. Tehetetlen volt, és ez bosszantotta. Még ebben az évben úgy tervezte, eljut a hobbitokhoz. Sürgősen beszélnie kellett Bilbóval és tisztázni a tényeket. A lidércek erősödése, egyre jobban aggasztotta. Jól tudta, ha ők erőre kaptak, akkor már Sauron is erősebb mint azt várták. Elronddal is beszéde lett volna, ahogy Aragornnal és Gandalffal is. De így... Gaeriel szerint két csigolyája zúzódott, a karján a szúrás szinte csontig hatolt. És akkor még a kisebb sérüléseket nem is említettük. Csodával volt határos már az is, hogy élve jutott le arról a hegyről. Ha tetszett neki, ha nem ki kellett várnia azt az időt, amíg legalább fel bír állni. Ám a homály nem vár...

Ködbe öltözött, fagyos hegyek

Régmúltról suttogó, halott lelkek

Fájdalmas kiáltással vegyülő, omló sziklák hangja

Fátyolos az ég, lehet nem lesz új holnapja.

Legolas a folyosó árnyából kísérte figyelemmel az eseményeket. Hitetlenkedve szemlélte, amint egy alak kivel királya most találkozott először, ilyen hatással van rá. Egyszer sem látta az apját leszegett fejjel amikor valaki előtte állt.

- Menj utadra - mondta egy hosszas hallgatás után Thranduil. Rögtön ezután parancsot adott arra, hogy a látogatójuknak adják vissza fegyvereit és hagyják szabadon elmenni. A herceg látta, amint a nő szájára elégedett mosoly kúszik.

- Fogadd meg a jó szót - fordult sarkon Tinwerín. - Kívánom a homály kerülje el erdődet, Tünde király. - Azzal egy őr kíséretében elhagyta a termet és rákanyarodott arra a folyosóra, amin Legolas leskelődött.

- Köszönöm, innen én kísérem - fordult oda a katonához.

- Ahogy kívánod, hercegem - hajtott fejet engedelmesen a tünde, majd a dolga után ment.

- Apámat megtévesztheted, de engem aligha - szólalt meg élesen a szőke, majd leszorítva a valát a falhoz csendesebben folytatta. - Lépted nyomán halálról suttognak. Épp eléget tudok ahhoz, hogy biztos legyek abban nem csak sétálni mész Hollóbércre! Ahogy azt is tudom, hogy ismerted Mírielt! - Tinwerín megdermedt a név hallatán, évek óta nem hallotta ezt a nevet.

- Higgy amit akarsz - sziszegte a fehér hajú, majd arrébb taszítva a tündét indult is volna a folyosón.

- Még nem végeztünk - kapott a fehérbe bújtatott kar után Legolas és visszarántotta annak gazdáját.

- Hogy merészelsz hozzám érni?! - húzta résnyire Tinwerín a szemeit.

- Mond meg mit tettél Mírielel! - követelte a sinda.

- Nem tartozom magyarázattal!

- Ismerted őt, jól tudom!

- Ebből elég! - vesztette türelmét Tinwerín, majd kirántotta karját a szorító kézből és ruhája nyakánál megfogva a fiatal férfit a falnak taszította. - Nem tartozom neked magyarázattal! Ha jót akarsz magadnak csendben maradsz, sinda - közölte ingerülten a nő, majd elengedte a herceget és tovább indult a folyosón. Jól ismerte ezeket az utakat, álmában is kitalált volna a barlang labirintusából.

- Mégis ki vagy te hogy így beszélsz velem?! - háborodott fel Legolas. - Ha kérdeztelek, válaszolj! - Ám Alcarain ügyet sem vetve rá lekanyarodott a kőhídhoz vezető lépcsőre. Odakint már egy csapat várta, aki a király parancsára köteles volt a határig kísérni. Tinwerín meglátva az álldogáló tündéket, egy percig megfagyott. Ott volt minden ismerős arc, ki ismerős lehetett. Baran és Ithil, de még Galwor is. És legnagyobb bánatára Deil is a csapat sorait erősítette...

- Hol vannak a fegyvereim? - kérdezte a vala eléjük érve. Mégis a háta mögül egészen más felelt.

- Majd a határnál megkapod őket - Legolas beérve a társaságot, indulást intett.

- Apád parancsa az volt, hogy adjátok vissza őket!

- De nem mondta mikor. Most pedig indíts! - felelte foghegyről a herceg.

- Nem vagyok se kutya se talpnyaló! Kitalálok a nyomorult erdőtökből egyedül is! - vágott eléje a kis csapatnak. - De előbb kérem a fegyvereim!

- Nem! - mérte végig szúrós szemmel a szőke. - És igenis velünk jössz a határig. - Tinwerín nem szólt, csupán elkapta egy pillanatra a fiú tekintetét. Ez alatt a pillanat alatt több mindent tudott kiolvasni a herceg tekintetéből, mint amennyit szó elmondott volna. Az égék szemekbe düh égett, düh mely a vala úrnő ellen irányult. A düh tüze mellett ott volt a bizonytalan csillogás és a feledés hömpölygő köde.

A határig vezető úton a nő nem szólt egy szót sem. Arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, egyenes háttal és méltóságteljes léptekkel haladt Legolas mögött. Hallotta, amint mögöttük sinda beszédbe kezdenek a többiek, amibe egy- egy szót néha a herceg is megeresztett. Bizonyára azt hitték, hogy "vendégük" nem érti a nyelvüket, így nyíltan mondták ki gondolataikat:

- Nem megmondtam, hogy lenéző?

- Deil nagyon úgy tetszik igaz, de királlyal is ilyen volt? - képedt el Baran.

- Thranduil leszegett fejjel állt mellette... - suttogta Ithil.

- Szerintem egyáltalán nem ijesztő, pedig az gondoriak Boszorkányként emlegetik - vonta le a következtetést Galwor, elnézve az előtte lépkedőt. Ilyen és ehhez hasonló sorok hangoztak el a találgatók szájából. Alcarain jókat mosolygott szavaikon, a legtöbbre ügyet sem vetett. Legszívesebben faképnél hagyta volna a társaságot, de nem tehette. Legolasnál volt minden fegyvere és azok nélkül aligha boldogult volna. A Celeb Minuial könnyedén lógott a férfi oldalán, ezüstveretes tokján meg- meg csillant a kora déli napfény. A nő még most is szívesen lépkedett az avaron, szívesen szívta be az erdő jellegzetes illatát. Ám egyszer megérzett valami különöset a levegőben.

A szél iránya megváltozott. Tinwerín szemét alig észrevehetően végig futtatta a körülöttük nyújtózó erdőségen. Lassított léptein, majd hirtelen Legolashoz fordult:

- Húzd le a fejed!

- Micsoda? - kérdezett vissza a férfi.

- Húzd le a fejed! - mondta újra a nő, majd leteperte a földre a szőkét. Szinte ugyanebben a pillanatban szelte át a levegőt egy fekete nyílvessző, mely alighanem eltalálta volna a herceget ha állva marad. A csapat többi tagja egyből fegyvere után nyúlt és nem telt bele sok, a fák között rejtőző orkok vérét ontották.

- Add ide legalább a kardo... - kérte Tinwerín, de nem volt ideje befejezni mondatát, mert egy ork hátrarántotta és torkát készült szegni. Ám a nő egy jól irányzott mozdulattal kicsavarta karját, majd lefejelte. Jobb ötlet híján ( no meg figyelembe véve azt, hogy Legolasnak esze ágában sem volt vissza adni a fegyverét) puszta kézzel, és a csizmájába rejtett egyik tőrrel küzdött. Az egyik ork a fának szorítva igyekezett megfojtani, ám ekkor egy halvány csilingelés kíséretében valami a hátába állt. A vala kiszabadulva a szorításból kihúzta a halott ork hátába fúródott, fehéren izzó pengét. Innentől jóformán egyértelmű volt az erőviszonyok állása, nem telt bele sok és egy darab élő féreg sem maradt.

- Valaki nagyon nem akarja, hogy eljuss Hollóbércre - jegyezte meg a herceg, elnézve a támadóik létszámát.

- Az engem nem igazán érdekel - mondta a nő. - Muszáj elérnem a havas sziklákat.

- Mi olyan fontos ott? - kérdezte hátulról Galwor.

- Neked semmi - válaszolt félváról Tinwerín, majd ismét a szőkéhez intézte szavait. - Hamarosan itt az erdőtök vége, innen egyedül folytatnám utam. - Legolas csak csendesen bólintott, majd leoldotta oldaláról a kard hüvelyét.

- Még mindig nem mondtad el miért olyan különleges ez a penge - tévedt tekintete a fehér hajú kezében lévő acélra.

- És nem is fogom - vette át jogos tulajdonát a vala, majd oldalára kötötte. Elrakta még az oldaltőrét, majd megeresztett egy dallamos füttyszót. Nem kellett sokat várni és a tündék is megláthatták a rideg pusztákból kibontakozó, fehéren ragyogó lovat. A mén beérve a fák árnyékába üdvözölte gazdáját, forró lehelete páraként szállt tova a hűvös levegőben.

- Nos, úgy hiszem útjaink elválnak - ült fel Tinwerín a lovára. - És tán mindannyiunknak jobb lenne, ha soha többé nem is kereszteznék egymást - mondókája közben tekintete jó pár percig a hercegen állapodott meg. - Szebb jövőt - búcsúzott, majd megfordította lovát és ki ügetett a rengetegből. Legolas gyanakodva nézett utána, majd csapatához fordult:

- Hozzatok lovakat.

- Csak nem követni akarod? - illetült meg Deil.

- Gyanús nekem valami ebben a nőben, ki akarom deríteni ki is valójában.

***

A Magányos hegy nevéhez híven egymagában állt s burkolózott ködös fellegekbe, Tinwerín oldalán ott kúsztak sötéten, ormótlanul a Kiszáradt hangást körbe ölelő hegység szirtjei, a sápadt napsugár letekintett a hideg vidékre. Csípős szél fújt, a nő arca egészen kipirult mire a vágtázás végett ért. A Magányos hegytől nem messze terült el Hollóbérc, az egykori őrtorony. Zord idő uralkodott a vidéken, a föld fagyos volt. Erebortól alig egy karnyújtásnyira derengtek Suhatag városának tornyai. Most a város kapui zárva voltak, alig pár kóbor lélek járkált a falakon túl. Ám a város falain ha pár őrszem is, de figyelemmel kísérte a külhonban folyó eseményeket. Tinwerín pont ezért nem is akart túlságosan közel merészkedni, semmi kedve nem volt a hitetlenkedő szempárakhoz. Csendesen közelebb lovagolt Hollóbérc havas szikláihoz és a hegy árnyékában leszállt hátasáról. Egy ló aligha tudott volna felkapaszkodni ezeken a sziklákon. A nő mászni kezdett egészen addig, amíg lassan szeme elé nem tárultak az őrtorony romjai. Nem is sejtette, hogy követik őt s lépteit sziklák árnyából lesik. Hollóbérc volt az a hely, mely nem épült ujjá. Itt még most is érezhetőek voltak a múlt árnyai, még most is itt süvítettek letűnt épületei között a vészterhes szelek. Elevenen őrizte az Öt Sereg Csatájának emlékét, és Alcarinnak pont ezekre az emlékekre volt szüksége. Szikláról sziklára lépdelt, de hamarosan viszonylag egyenletesebb talajra ért. Öten is ott lépdeltek mögötte akár az árnyék és kísérték figyelemmel minden mozdulatát.

- Agarwaen orodin, ringle oromli nyaravá oar in yalúwea nyarnai!* - szólt tisztán csengő hangján, mely messzi futott a sziklák között. Különös szavak voltak ezek és elhangzásuk után mintha csak a szél fütyült volna, sebesebben kezdett süvíteni.

- Ar, vanwie iolin eu breitha! Vanwa manuli lasto in quettana!- e szent pillanatban rohamként özönlötték el a sziklákat a zöld, áttetsző alakok. Ám egytől egyik átfutottak az őket megidéző nőn. Szellemek voltak ezek, a múlt árnyai. A sziklák mögött rejtőzők csodálkozva figyelték, amint a régmúlt ütközet darabja ismét eléjük tárul. Látták a támadó kobold zsoldosokat, a küzdő törpéket. Látták holtan a jégre hullni Filit, látták a tornyot a földbe tipró óriástrolt kinek egy tünde fiú állt a hátán.

Tinwerín szemével egyetlenegy alakot keresett, egy kis termetű férfiút. Szeme sarkából látott futni egyet két törpe után, ám az valamit babrált zsebében majd eltűnt. A vala tudta, jó nyomon jár. A múltbéli kép is ugyanúgy hagyott mulandó nyomott maga után, mint egykori gazdája. Mikor a kis alak újra előtűnt egy sziklánál hevert, bizonyára fejbe verték. Kezében görcsösen szorongatott egy kis arany gyűrűt. Gyorsan folytak az események és a nőnek kiáltások ütötték meg a fülét: "Bilbó! Bilbó!". Hamarosan a kis alak felébredt és egy irányba szaladt. Oda, amerre a hajdani Tölgypajzsos Thorin küzdött ellenségével. Sajnálatos módon azonban a kis szerzetet nem érte más, csak bánat. Alcarain hallotta a törp utolsó szavait, és bennük az alak nevét: Zsákos Bilbó. Tinwerínnek elég is volt, tudta nem késlekedhet. Minden jel arra mutatott, hogy ennél a Bilbónál van az Egy gyűrű. Kezének egy mozdulatával elsöpörte a múltbéli alakokat, Hollóbérc újra csendes lett. Még egy pillanatig állt a fagyott vízesés tetején, majd menni készült. Ám útját elállták. Egy lidérc ereszkedett le elé a semmiből, ki a Kilenc királyok egyike volt. Bár most nem viselt fekete csuhát. Szürke körvonalai tisztán látszódtak a fátyolfelhős, rideg égnél. Tinwerín megdermedt. Oldalra fordult, és egy újabb letűnt királlyal találta szemben magát. Mire teljes fordulatot írt le maga körül, akkor tudatosult benne, hogy körbevették. Legolasék meghúzták magukat a sziklák mögött, mégis kíváncsian szemlélték az eseményeket.

Se a lidércek, se a nő nem szólt. Tekintete mindent elmondott. A rideg, szürke mégis gyönyörű szemekben meglepettség villant, majd a taktika játéka szövődött. Egyszeriben éles csilingelés kíséretében elővonta kardját, és finoman maga mellé engedte. A feszült csendesség nem tartott sokáig, a vele szemben álló lidérc hamarosan ugrás szerűen támadt neki. Amint az árny kardja, és a fehéren izzó penge összeért fényes szikrázás tört a levegőbe. Acél zörgés volt mégis, volt mikor három kard csapott össze egyszerre. Tinwerínnek sikerült az egyik lidércet letaszítani a szikláról, ám ez mit sem ért. Ellenfeleit aligha lehetett elpusztítani, míg az Egy létezett. S hősnőnk nyaka körül egyre szorult a hurok. Egy óvatlan pillanatában hátba támadták, kardját elejtve, fájdalmas csattanással csapódott az egyik szikla oldalának. Felnyögött fájdalmában, ám hangját elnyelte leomló szikla moraja. Még a szikla tömeg lezúdulása előtt sikerült arrébb gurulnia, de kardját nem érhette el. Oldalához nyúlt tőréért, azzal hárította az őt érő csapásokat. A lidérc hátára ugorva, tőrét nyakába állította. Ám az lelökte magáról a nőt és egyenesen az alatta elterülő jégnek vágta. A jég átszakadt, és Tinwerín elmerült a hideg vízben. Még annyi lélek jelenléte volt, hogy felúszva áttörje a jeget, de kimászni alig tudott. A lék oldalán kapaszkodva próbálta kihúzni magát, ám a Kilencek egyike megállt felette. Gúnyos röhögése maga volt a méreg, majd egy határozott mozdulattal egy kést állított a nő karjába. Alcarain felüvöltött, de nem engedte el a lék száját. Erőt véve magán, egy gyors mozdulattal kirántotta alkarjából a kést, és kiemelkedve a vízből a lidérc mellkasába állította. Megpillantva kardját, felé igyekezett, de még mielőtt elérhette volna egy másik lidérc a vízesés túlsó végébe rúgta. Tinwerín utolsó mentsvára után nyúlt, a melltőre után. Ám az nem volt nála... A lidérc torkon ragadta, majd ismét a fagyos talajhoz csapta. Tinwerín sikolya fájdalmasabb volt mindennél melyet valaha tünde fül hallott. A nő tehetetlenül csúszott végig a jégen, épp hogy a vízesés pereme előtt állt meg.

- Legolas, segítenünk kell! - suttogta Baran látva, hogy a valának szinte semmi esélye nincs. Karja vérzett, lába úgy tetszett több helyen is zúzódott, nem is beszélve a gerincét ért csapásokról.

- Nem - jelentette ki a herceg, és keze a zsebében lévő melltőrre tévedt. - Meg ne moccanj!

- Végig akarod nézni amint meghal?! - hitetlenkedett Ithil.

- Meg ne mozduljatok - parancsolta a szőke, és újra a dulakodókhoz fordult. Ebben a pillanatban egy szürke, szárnyas lény szállt le a jégre, hátán egy feketébe öltözött alak ült. A Boszorkánykirály, a Kilencek leghatalmasabbika. Ekkor az egyik lidérc megfogta a jégen vergődő valát, majd igyekezett térdre kényszeríteni. Ám az makacsul tartotta magát. Büszkesége még mindig törhetetlen volt.  Elgyötörten, több sebből vérezve állt, mégis felszegett fejjel. Testét fájó sebek kínozták és nem kételkedett benne, hogy jó pár csontja eltört. Iszonyatos fájdalom volt számára még a levegő vétel is, de  nem tört meg.

- Térdelj le! - parancsolt rá a Boszorkánykirály, oda érve elé.

- Inkább meghalok, mintsem előtted térdepeljek te féreg! - szavai még most is arrogánsak voltak, fejét most is felszegte. Bár szája felszakadt, ruhája tépázott volt, és fehér haja helyenként vértől vöröslött, most is ugyanolyan fenségesnek hatott.

- Hiba volt a múlttal játszani, Tinwerín. Hiba volt becsapni a Sötét Urat... - Tinwerín ellenkezett volna, ám egy erőteljes ütést érzett a fején, majd minden elsötétült körülötte.

A sziklák mögött megbúvó tündék még látták, amint az eszméletét vesztett nőt felrakják a szárnyas ocsmányság hátára, és a Boszorkánykirállyal egyetemben eltűnnek a ködös égen. Nem telt bele sok és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tűntek el a lidércek is.

- Mégis hogy hagyhattad ezt?! - borult ki Galwor. - Ha az a nő nincs, a fejedből már régen egy nyíl állna ki!

- Nem adtam szót - húzta résnyire szemét a herceg.

- Ő segített neked! De te végig nézted amint a halál küszöbére kerül! - szólalt fel Deil is. - Mégis miért nem engedted, hogy segítsünk?!

- Láttad mit csinált? Megidézte a múltat, a holtakat. Erre nem akárki képes. A tündékben nincs annyi varázslat, hogy ezt véghez tudják vinni. És szerinted, ha egy ilyen alakkal könnyedén végeztek a lidércek, velünk mit tettek volna? - Legolas hangja nyugodt volt és rideg.

- Hogy lehettél ennyire szívtelen?! - vonta kérdőre dühösen Ithil.

- Ne foglak a halálotokba küldeni, ezek ellen íj mit sem ér! Ne vonj kérdőre Ithil Mereniel, mert lehet következménye lesz - Ezzel zárta a beszélgetést, nem tűrt meg semmi akadékoskodó szót. Már éppen lefelé tartottak, amikor egy tollas árnyékot láttak elsuhanni a Nap előtt. A hatalmas sas, ki maga volt a Sasok Ura, leszállt a fagyott vízesésre, és egy aranyos páncélba öltözött alak ugrott le hátáról. Kezében díszes lándzsáját fogta, vörös hajában aranypánt ült meg. A sziklákat helyenként vérfoltok borították, a jég egy részén egyenesen tócsában állt. A férfi alak elszörnyedve szemlélte a harc nyomait, majd a vízesés túlsó végében heverő kardhoz rohant. Felvette a nemes fegyvert, majd csak egy szót suttogott kétségbeesve:

- Tinwerín.

~~~

* Agarwaen orodin, ringle oromli nyaravá oar in yalúwea nyarnai!Ar, vanwie iolin eu breitha! Vanwa manuli lasto in quettana! -  Véres sziklák, fagyos hegyek meséljétek el a régi meséket! Ó, múltnak árja törj elő újra! Elmúlt alakok, hallgassatok a szóra!

Ehhez a kis szöveghez két dolgot fűznék hozzá:

 - ez egy quenya nyelvű szöveg, így Legolasék nem is érthették. Hogy miért? Mert a quenya sokkal nemesebb, mint a sinda, így úgy gondolom a szavaknak a súlya is nagyobb.

 - Mivel a quenya szótárak eléggé hiányosak, mint maga a nyelv is. Így eléggé foghíjas lett volna, így a hiányzó szavakat/ ragokat a sindából kölcsönöztem.

Régi fák alatt, régi emlékek között

Régi alakok a hűvös hegyek mögött

Ismert arc,  de lám ismeretlen már

Erdő melyre telepszik a homály.

- Aggódom a lányunkért, Manwe - lépett fel férje mellé a vala úrnő a Taniquetil csúcsán.

- A sötét fellegek megsűrűsödtek, mégis hiszem aggodalmunk alaptalan - felelte a Szelek ura és átkarolta feleségét.

- Vaire szerint veszélyes utakon jár-kel. Féltem őt, féltem őt Arda veszedelmeitől.

- Tudd vigyázni magára, kedvesem. Viszont a szelek aggasztó híreket hoznak - révedt a távolba Manwe.

- Szeretném, ha lenne ki vigyázná lépteit - kérte Varda és egyre férje tekintetét kutatta.

- Legyen hát - nézett bele hitvese szemeibe a férfi, tudta egy személyre gondolnak.

***

- Mikor jössz haza? - kérdezte Helya Tinwerín nyakába csimpaszkodva.

- Nem tudom még, talán egy hét - felelte bizonytalanul a nő.

- Mindig olyan sokat vagy távol, hiányzol! - panaszolta Elya.

- Haldírral és Gaerielel jól meglesztek - tekintett hátra a fehér hajú, a mögöttük lépdelőkre.

- Úgy bizony, majd elmegyünk a Nimrodelhez és megtanítalak titeket koszorút fonni - vette fel ölébe Elyát Gaeriel. - Jó lesz? - kérdezte mosolyogva.

- Jó, de ugye sütsz majd olyan mézes süteményt?

- Igen, persze - helyeselt boldogan a teler. Lassan, de biztosan elérték az Aranyerdő határát. November volt, még a déli verőt is hideg szelek kísérték. Kint, az erdőn túl már rozsdásodtak a levelek és a fák bíborba öltöztek. Tinwerín lerakta öléből Helyát, majd hozzá és húgához leguggolva, így szólt:

- Vigyázzatok magatokra, ne csináljatok semmi zűrt. Fogadjatok szót és ne kószáljatok el - ezek amolyan szokásos óvintések voltak, ám nem alaptalanok.

- Mikor nem vagyunk mi rendesek? - bazsalyogott Elya.

- Szeretlek titeket - ölelte meg őket egyszerre a nő, majd egy egy csókot adott illatos hajukba.

- Mi is téged, Tinwerín néni. Siess haza! - búcsúztak a lányok is. Tinwerín felállt, majd Haldírhoz fordult. Kissé távolabb lépdeltek a többiektől, úgy kezdtek halk beszédbe.

- Vigyázzatok rájuk, ne engedjétek őket az erdőn túlra.

- Meglesz. De te is óvd magad, sok gonosz teremtmény jár a földön, félek több mint eddig bármikor - nézett át Haldír a mallorn törzsek között.

- Ne félts engem - nevetett fel a vala. - mindig vissza jövök.

- Ne térj le a tünde útról, a Sötét erdőben tán még te sem leszel biztonságban - komorult el a szőke hangja.

- Visszajövök - zárta a beszélgetést Tinwerín. Majd felült lovára és még visszanézett az őt búcsúztató négy alakra. Lelkesen integetett, majd Arnir ügetve átlépte Lórien határát. Tinwerín kiérve az Aranyerdőből felvette köpenye csuklyáját és Arnirt lassú vágtára sarkalta. Gyűlölte azokat az időket, amikor ott kellett hagynia a kicsiket. Sajnos viszont mindig akadtak ügyek, melyek halaszthatatlanok voltak. Útja most is egy ilyen sürgős ügy felé vitte, mely csak remélte segíteni fog bizonytalanságukon.

Alig egy nap volt, amikor megpillantotta maga előtt az alkonyi fényben fürdő rengeteget. Ahogy közeledtek az erdő felé, Tinwerínt egyre több kétség fogta el. Esze ágában sem volt rálépni a tünde útra, ezért úgy döntött kerülő úton megy a folyó túloldalán. Semmi kedve sem volt összefutni az erdőtündékkel, de ha megkerüli az erdőt (ráadásul ha Mordor felé) akkor az komoly idő veszteséget jelent. Mégis úgy tervezte visszafelé betér a Tünde- király csarnokaiba, hiszen volt egy üzenete mely nagy jelentőséggel bírt. Figyelmeztetnie kellett a sinda uralkodót erdeje ostromára, amit Tinwerín is csupán álmában látott.

Már előtte magasodtak a Bakacsinerdő fái, amikor leszállt lováról:

- A Sötét erdő nem egy lónak való hely, Arnir - simogatta meg a mén marját. - Tudom, hogy rengeteg utamra elkísértél és ígérem az erdő túloldalán találkozunk - azzal elbocsájtotta hátasát. Az erdő ezen részét sűrű növényzet borította, ló aligha tudott volna átvágni rajta. Most már csak egymaga állt a sötét erdő fáival farkasszemet nézve. Két fa most is ölelve zárta lombját a tünde út fölött, ám azokon is csak elvétve voltak levelek. Keleti szél rezegtette a leveleket a fákon, ismerős dalt fújva. A langyos fuvallat Tinwerínt is elérte, belekapva hófehér tincseibe. A nő ajkát vékony vonallá préselte, kezével erősen megmarkolta kardja markolatát. Több évtizede már, hogy nem járt ezen fák alatt. Mégis egy halovány emlékfoszlányt magával hozott Kelet szele, de olyan gyorsan tova is sodorta azt. Egy emlék foszlány volt egy virágzó völgyről valahol az erdő mélyén...ahol most is élettel telten folyt az élet. De elillant már, és minden más is vele együtt. Mélyet lélegzett, majd megmakacsolta magát és belépett az erdőbe. A fák fenyegetően hajlottak felé, eltakarva a napfényt. Vészjósló csend ült meg ágaikon és ez rátelepedett Tinwerínre is. Különösnek érezte ezeket a fákat, gonosznak. A vastag gyökereken lépdelve mintha csak indák kúsztak volna lába után, a sűrűben akárcsak a vézna karok, úgy kaptak utána a nyeszlett gallyak. Az avar ropogott szürke csizmája alatt, éji köpenye mégis hangtalanul kúszott mögötte. Mikor leszállt az est a rengeteg is sötétbe borult. Ilyenkor úgy tetszett mintha szemek pásztázták volna a nőt és annak minden mozdulatát. Apró sárga, vörös vagy zöld szemek lestek rá fenyegetően a homályban. Nappal sötét lényeg futkostak tova a vaskos ágak között, de továbbra is a fullasztó levegő terítette vastag szőnyegét a rengetegre. Elméjét megkörnyékezték a tébolyító gondolatok, fejében hangok zsongtak. Az erdő tébolya őt is elérte. Forgott vele a világ, a feje lüktetett. Egy fának tudott támaszkodni, mielőtt elesett volna. Homloka gyöngyözött, mégis rázta a hideg. Minden erejét összeszedve, még mielőtt elnyelte volna a sötét, elzárta elméjét a külvilágtól. A hangok megszűntek, és a baljós gondolatok sem kísértették többé. Letörölte a homlokát és felállt a fától. Folytatta útját átvágva mocsarakon és lápokon. Útiránya egyenesen Északkeletnek vezette: Hollóbércre. Nem tért le kijelölt útjáról, amíg tudta követte a Napot, majd a haloványan derengő csillagokat hívta segítségül. Nem is tudta, hány órája, vagy akár napja gyalogolhatott, amikor a lombok recsegését hallotta maga felett. Megdermedt és felemelte fejét, de nem látott mást, csak lehulló leveleket. Ám szeme sarkából észrevette a feléje közeledő pókot. Villámsebességgel nyúlt kardjához és rántotta ki a fényesen izzó pengét, ami másodpercek múlva a pók fejtorába mélyedt. Egy fordulattal kihúzta belőle és az újabb rátámadó pókba döfte. Hiba is hívta volna segítségül a fákat, azok úgysem segítettek volna. Már a harmadik kettéhasított hátáról ugrott le, amikor nyílvesszők szelték át a levegőt, leterítve a pókokat. A vala egyenlőre nem látta, hogy kitől származnak, ezért tovább küzdött. Megállt egy méretes fa előtt, majd hagyta, hogy a pók neki támadjon. Amikor már fogyott a távolság kettejük között, Tiwerín nekifutott majd a fáról lendületet véve kardját egyenesen a pók idegközpontjába állította. Ez volt az utolsó. Pillanatok múlva nyílvesszők hada szegeződött rá.

- Egy lépést se! - parancsolt rá egy szinte már elfeledett hang. Tinwerín megmerevedett, torkából kiszállt minden szó. Kezéből kiesett kardja, lába földbe gyökerezett.  Nagyon jól ismerte ezt a hangot, túl jól. Lassan megfordult, hogy megszólítója szemébe nézhessen. Azokba az égkék szemekbe.

- Ki vagy? - kérdezte a szőke tünde, és meghúzta íja húrját. A vala szája résnyire elnyílt, de szólni nem bírt. Ott állt előtte az, akit a legkevésbé akart látni. Ott állt előtte az, akit otthagyott azon az estén. Ott állt előtte az erdő hercege.

- Kérdeztem valamit! - szólt rá a herceg látva, a nő némaságát. Sok mindent hallott már erről az alakról. Eddig nem hitt nekik, ám most saját szeme által nyert tanúbizonyságot. A nő arca valóban földöntúlinak hatott, köpenye valóban maga volt az éji ég, mozgása könnyedségét és kecsességét még egy macska is megirigyelné.

- Tinwerín vagyok, Lórienből - nyögte ki végül a vala.

- Mi dolgod itt? - hangzott az újabb kérdés.

- Mi közöd hozzá? - Leküzdve meglepettségét a nő kihúzta magát.

- Tudod te kivel beszélsz?! - kérdezte fennhangon Legolas.

- Hogyne tudnám - mondta szórakozottan Tinwerín. - Egy kis mitugrász sinda hercegecskével aki túl sokat képzel magáról.

- Ezt most vond vissza! - kiáltott rá hátulról egy hang. Tinwerín csak átnézett a válla felett, és szeme Galworra tévedt.

- Hozzád kiszólt, erdőtünde? - kérdezte lenézően. Galwor feje tűzvörös lett és elengedte a megfeszített íj húrt. A vessző sebesen hasította a kettejük között lévő távolságot, de még mielőtt Tinwerín karjába fúródott volna, az elkapta.

- Neveletlen erdőtündék - morogta és ketté törte a kezében lévő vesszőt.

- Galwor, azt kértem addig ne lőj amíg parancsot nem kapsz rá! - mondta dühösen Legolas.

- De hercegem ez a nő... - dadogta a férfi.

- Adtam parancsot?

- Nem...de...

- Akkor még miről beszélünk? - szakította félbe Galwort a herceg. - Ami meg téged illett - fordult újra Tinwerínhez. - Én a te helyedben visszafognám magam. De ha nekem nem akarsz felelni, úgy majd a királynak fogsz. Motozzátok meg! - adta ki a parancsot.

- Ha bárki egy ujjal is hozzám ér - emelte fel a kezét Tinwerín, ezzel megállítva a feléje közeledőket. - annak az lesz az utolsó mozdulata. Nem azért vagyok itt, hogy vér follyon. - Leoldotta oldaláról a tőrét és a földre dobta.

- A többit is - sürgette a szőke.

- Milyen többit? - tette az ostobát a vala.

- A melltőrt is, gyerünk! - Tinwerín rossz szájízzel, de benyúlt a kabátja alá a melltőrért és minden feszengés nélkül előhúzta, majd merő egyszerűséggel a herceg lába elé dobta. Azután lehajolt kardjáért is és visszarakta hüvelyébe.

- Ha bármi baja esik, kettéhasítalak - adta a herceg kezébe a fegyvert.

- Mi olyan különleges ebben? - kérdezte gúnyosan a szőke, majd kivonta a pengét, ami már csak enyhe fehér fényben derengett.

- Miért mondanám el? - vonta fel a szemöldökét a vala.

- Ebből elég - lökte vissza ingerülten a szőke a tokjába a fegyvert, majd indulást intett. Tinwerínt már közre is fogták volna, de ő megszólalt:

- Ha még kell nektek a karotok és a többi testrészetek nem nyúltok hozzám, értve vagyok? - a katonák húzott szájjal, de megtartották a távolságot. Bár elvileg fogoly volt ő közel sem tekintette annak magát. Némán menetelt a herceg mögött.

 - A járása mit sem változott - gondolkodott el, a herceget nézve. -  Szeme fénye is ugyanolyan mint évekkel ezelőtt - gondolataiból egy - a kaput nyitó - parancs szó zökkentette ki.  Már alkonyat volt, a lemenő Nap vörösre festette az eget. Tinwerín vissza emlékezett arra, amikor legelőször lépett rá erre a hídra. A katonák rendezetten, lassan leszakadoztak tőlük, hamarosan útjukat már csak ketten folytatták a trónterem felé. Tinwerínt most is, mint annyi éve már lenyűgözték az erdei palota méretei. Fák gyökerei kúsztak benne hatalmasan, és a szívében egy vízesés omlott alá visszahangozva a hatalmas termeken. A csiga lépcsőkön és gyökereken tündék siettek tova a dolguk után és a vala meg mert volna esküdni egy perce látta Ihtil szőke tincseit tova suhanni a távolba. Mennyi emléket őriznek ezek az öreg falak, mennyi félve elsuttogott szót. A nőben halványan derengett pár kép, csendesen hangzott pár régi szó, de megmakacsolva magát elhessegette azokat. Rákanyarodtak a jó öreg folyósra ami a trónteremhez vitt. Majd a vala szemei hamarosan megpillantották a gyökerekből készült trónt és a rajta ülő Tünde- királyt. Thranduil most is méltóságteljesen ült rajta, de az érkezőkre felállt, majd lenéző tekintettel  lenézett Tinwerínre.

- Királyom! - hajolt meg Legolas oda érve apja elé, ám Tinwerín ahelyett, hogy így tett volna csak felszegett fejjel nézett vissza Thranduilra. - Tudom, hogy pár nappal előbb tértünk vissza a tervezetnél, de a határainkhoz közel betolakodót fogtunk... - folytatta Legolas.

- Betolakodót?! - kérdezett vissza felháborodva Tinwerín. - Ezt ki kérem magamnak!

- Akkor mégis mi vagy, ha nem egy illemet hírből sem ismerő határsértő? - kérdezett vissza ridegen a király. - Mégis, hogy mered szólásra nyitni a szádat az engedélyem nélkül?! Mégis miért nem hajolsz meg, amikor kötelességed lenne, tünde? - a tünde szót különös gúnnyal ejtette ki.

- Akkor beszélek amikor kedvem tartja. És nem fogok fejet hajtani olyan előtt aki nem méltó rá, még kevésbé egy erdő lakó szürke sinda előtt akinek önteltsége az eget veri - Thranduil mindezt rezzenéstelen arccal hallgatta végig, ám fia kirántotta hátán lévő tőrét és a nő oldalának nyomta.

- Fékezd a nyelved - sziszegte ingerülten.

- Legolas, nyughass! - emelte fel a kezét a király. - Tedd el a fegyvert. - Ám a fiú meg sem moccant.

- Igazad van, Tünde- király. Ha meg akartalak volna ölni már régen megtehettem volna. És akkor mire a fiad vagy a testőrséget akár egy mozdulatot is tenne, a te fejed véresen gurulna le trónod lépcsőjén - ahogy kiejtette a szavakat, érezte ahogy a penge még jobban az oldalának nyomódik.

- Apám ezt hogy engedheted?! - kérdezte dühösen Legolas apjára szegezve szemeit.

- Azt kértem tedd el a fegyvert!

- De...

- Semmi de Legolas, parancsolom, hogy tedd el a fegyvert és menj utadra - A herceg összeráncolt szemöldökkel de eltette a tőrét, majd sarkon fordult és morogva, de elhagyta a termet.

- Szóval, Tinwerín - fordult újra a vala felé Thranduil, és lelépdelt a lépcsőkön. - Mire föl tiszteltél meg bennünket látogatásoddal?

- Átutazóban vagyok - felelte tömören a vala. - És ha a drága kicsi fiad nincs már régen elhagytam volna az erdőtöket.

- Mégis merre? - faggatózott tovább a király.

- Mi közöd hozzá? - kérdezett vissza szemtelenül Tinwerín.

- Amíg az én erdőmön keresztül vezet utad, addig is nagyon sok közöm van hozzá.

- De nekem eszem ágában sem volt a te erdődbe tenni a lábamat!

- Most mégis itt állsz előttem, nem de? - vonta fel a szemöldökét nyugodtan Thranduil és megállt az éji köpenyessel szemben. - Nos, halljam.

- Ki vagy te, hogy kérdőre vonsz engem? - mérte végig gúnnyal a királyt a nő.

- Annak a birodalomnak a királya ami fogva tart, és az a személy akinek egy szavába kerül és megölnek. Beszélj!

- Hollóbércre tartok, de küldetésem célja egyedül rám tartozik - Tinwerín mélyen belenézett a király szemébe. Azok ugyanolyan ridegséggel meredtek rá vissza, mint évtizedekkel ezelőtt.

- Csak tán nem meg akarod ölni Suhatag királyát? Esetleg valamelyik nemest? - kérdezte gúnyosan mosolyogva Thranduil.

- Nem mindig igaz, miket a népek pletykálnak. Nem is tudtam, hogy egy magadfajta hisz ezekben az útszéli mondákban - a nő a király oldalára lépett, majd a fülébe suttogva így folytatta:

- Mit most mondok, az közel sem monda se üres szó. Figyelmeztetlek Tünde- király, ha nem vigyázol az erdőd égni fog. Sauron erői elérik majd a te birodalmad is, fáid ha nem vagy éber nem fognak majd tudni ellenállni a homálynak...

- Baljóslatú szavak egy jöttmenttől - ráncolta szemöldökét a férfi.

- Ne feledd, a jós álmok sosem hazudnak, király. Láttam égni az erdődet és holtan a néped. De ez elkerülhető... Erősítsd meg határaid védelmét és kémeiddel figyeltesd a környező vidékeket. Ez a tanácsom.

- Miért hinnék neked? - fordult meg a férfi.

- Hiszel-e vagy sem, szíved joga - nézett rá újból a nő. - Van maszk mely megtéveszti a külvilágot, de nincs az az álca mi szívedet fedné. Az erdő szívügyed és legnagyobb fájdalmad Dol Goldurnál lakozik. És legnagyobb kincsed eme rengetegben. Jól ismered Sauron pusztítását, szeretteid vesztek oda árnya tüzében. Középfölde sorsa késélen táncol. Ha elbukik, birodalmadra sem jön más csak halál. Azt akarod tán, hogy fiad a homályban tengesse hátralévő napjait, vagy tán azt, hogy rabgént heverjen egy sötét cella mélyén?  Cselekedj bölcsen Thranduil, mi haszna lenne ha fogva tartanál? Ne álld utamat - folytatta gondolatban. Szavaira a tünde arcán izom rándult, tekintetét elszakította a szürke szemektől.

- Ne álld útját annak ki a homálynak gátat vethet, Tünde- király...

Nem tisztel se élőt, se holtat

Se jelent, se múltat.

Nem tisztel se időt, se véget

Se jövőt, se régi meséket.

Nem tisztel királyi szót

se rosszat se jót.

Nem tisztel se sötétet se árnyt,

nincs más se csak búsborús magány.

- Legolas! - nyitott be Thranduil a palota könyvtárába, fiát keresve. Szinte biztos volt benne, hogy itt fogja megtalálni, hiszen fia az elmúlt években sok időt töltött a könyvek között. De mindig csak quenya nyelvű írásokat keresett és egyre próbálta fordítani azokat. Volt, hogy naphosszakat bezárkózott a szobájába és nem jött ki onnan. Vagy a szobája ablaka előtt ült egy virágbokor előtt, míg rá nem esteledett. Az apja igen furcsállta ezt a viselkedést, nem tudta mire vélni. Most is az egyik könyves polc előtt találta meg fiát, amint egy vaskos könyvért kutatott.

- Legolas! - szólította meg újra, mire a szőke összerezzent.

- Igen, ada? - nézett le a létráról.

- Gyere le, kérlek - intett a király.

- Mit szeretnél? - mászott le Legolas könyvekkel az ölében.

- Említettem, hogy Erestor még tegnap megérkezett hozzánk. Fontos ügyben jött, ami téged is érint, gyere velem.

- Tessék? Nem érne rá később? Most éppen...

- Gyere velem - parancsolt rá újra, már erőteljesebben Thranduil és ketten elhagyták a hatalmas termet.

- Mégis mi az a halaszthatatlan ügy? - tudakolta a fia még a folyosón lépkedve.

- Így is eléggé soká halasztottuk. Most úgy érzem, itt az ideje - felelte a király sokat sejtetőn.

- Nem értelek, ada* - rázta a fejét értetlenül a fiatal.

- Hamarosan minden kérdésre választ kapsz. - Megálltak a tanácsterem ajtaja előtt, majd bementek. Rajtuk kívül csak Erestor volt ott, senki más.

- Üdvözletem, hercegem! - állt fel és meghajtotta a fejét.

- Köszöntelek Erestor Rivendelből - köszönt vissza illően a herceg, majd apjával együtt helyet foglalt.

- Lányod hol van? - vonta fel szemöldökét Thranduil, kérdőn Erestorra nézve.

- Elment, királyom. Nem akart itt lenni - felelte lesütött szemmel a tünde.

- Úgy - illetült meg egy kissé a király. - Hát rendben. - A teremre a rövid csend bársonyleple hullt, ezzel még jobban felcsigázva Legolas kíváncsiságát.

- Sötét idők jönnek - törte meg a csendet Erestor. - És ilyen időkben a megfogyatkozott tünde nép csakis egymásra számíthat. Völgyzugoly és a Bakacsinerdő szövetsége eredményes múltra tekint vissza, és mindkettőnknek érdeke, hogy ez így is maradjon.

- Erestor, Elrond úr után a legnemesebb tündéje Imladrisnak, ahogy lánya is. Szövetségünket szeretnénk megerősíteni egy friggyel, ami közted és lánya között köttetne, fiam - nézett gyermekére a király. Legolasnak a torkára forrt a szó, lélegzete is elállt. Megrökönyödve ült apjával és a másik tündével szemben.

- Hogy micsoda? - kérdezett vissza elhűlten.

- Mind két fél számára új és remek lehetőségeket nyitna - magyarázta Erestor.

- Épp elég ideje vagy egymagad, és Deil remek feleséged lesz... - folytatta Thranduil.

- Nem fogom feleségül venni - jelentette ki a herceg. Thranduil egy meglepett pillantást vetett rá, tiszta sor volt, hogy nem ezt a választ várta.

- Mit mondtál? - kérdezte fojtott hangon.

- Azt, hogy nem! - hangsúlyozta ki az utolsó szót idegesen a szőke.

- Kötelességed! - ellenkezett apja.

- Nem! - kiabálta Legolas, majd ingerülten felpattant az asztaltól. - Mégis, hogy gondoltad hogy a hátam mögött szervezkedsz?!

- Hogy mersz ilyen hangot megütni? - kérdezte dühösen a király. - Már pedig el fogod venni azt a lányt!

- Nem! - csapott az asztalra a szőke. - Jobb lesz ha ezt tudomásul veszed - sziszegte, majd öles léptekkel elhagyta a termet. Az ajtó csapódása még hosszan kísérte lépteit, és még hallotta apja bosszús szavait, de ügyet sem vetett rájuk. Dühös volt és talán most mindennél jobban úgy érezte, gyűlöli az apját. Az udvarra sétált, az ablaka alatt álló kőpadhoz. Kezeibe temette arcát, és összegörnyedt. Legszívesebben üvöltött volna mérgében, fogait összeszorította. Egyik kezével benyúlt zsebébe és egy összehajtogatott papírt vett elő. Óvatosan széthajtotta és lassan elé tárult régi rajza. Bár a papír gyűrött volt, megviselt az időtől, mégis tisztán látszódtak a rajta szereplő lány finom vonásai és aranybarna fürtjei. Keze remegett a méregtől, a papírt is összegyűrte és ordítva a falhoz hajította. Újra kezeibe temetkezett, és haragtól tajtékzó gondolataiba.

- Mit válaszoltál? - kérdezte egy női hang. Legolas lassan felemelte a fejét, és az előtte állóra nézett. Deil szemei kipirosodtak, szemei még csillogtak az elhullajtott könnyektől. Kezében a gyűrött papírt szorongatta, majd kisimítva odaadta a hercegnek.

- Mit válaszoltál? - kérdezte újra.

- Deil - sóhajtott fel a szőke. - Kérlek ne...

- Mit válaszoltál? - kérdezte újra a nő, torkát újra fojtogatni kezdte a sírás.

- Nemet mondtam - felelte végül a herceg. Deil szeméből kicsordult egy könnycsepp, majd örömtől átitatott hangon Legolas nyakába borult.

- Köszönöm - suttogta, és örömkönnyekbe tört ki.

- Nem volt választásod, igaz?

- Nem - helyeselt szomorúan a nő. - De neked mégis több volt. Ez a frigy mindkettőnket búsba kötött volna, minek haszna aligha lett volna. Szíved neked másé és nem is áhítoztam rá soha - szeme a rajzra tévedt. - Keresd meg őt, ha kell menj míg a világ el nem porlad, de ne engedd el még a gondolatát se.

- Úgy lesz - bólintott hálásan a szőke. Talán most hallott először megértő szavakat Míriel ügyében. - Kívánom te is találd meg azt akivel boldog lehetsz. Szerelmedet te is másnak kívánod adni, bár még ő lehet nem is látja.

- Tessék? - szaladt fel Deil szemöldöke. - Mégis...

- De hidd el, Galwor sem olyan vak mint gondolnád.

***

- Gyere vissza Helya! - kiáltott a sebesen szaladó kislány után Tinwerín. Ám az csak kacagva futott tovább, mit sem törődve az őt kergető nővel. Valahogy minden hajmosás egy ilyen kergetéssel végződött, kész kihívás volt elkapni a két lányt. Helya szaladt elől fürtös hajával, Tinwerín utána kezében a száraz törülközővel, utánuk pedig nevetve Elyna szedte a lábát, nem akart lemaradni egyetlen mókás pillanatról sem.

- Megvagy! - ugrott Helya után a vala, és finoman a földre teperte. Természetesen, csak játékosan. Gyorsan bebugyolálta a kislány vizes fejét, és az ölébe kapta.

- Ha minden alkalommal ugyanezt játsszátok el, meg fogtok fázni - dorgálta.

- De én fogócskázni szeretnék! - nézett rá kérlelően Helya. - Fogócskázzunk! - követelte.

- Most nem, későre jár. Majd holnap fogócskázunk - ígérte a vala. Nem is olyan régen ment le a Nap, tüze még elevenen perzselte az ég alját. Végére járt már a tél, a nyár lehelete már érezhető volt Ardán. Tinwerín kézen fogva a két kislányt visszaindult otthonukhoz, eljött a lefekvés ideje. A két csöppség persze ilyenkor volt a legélénkebb. Eszük ágában sem volt aludni térni, játszani akartak. Lórien tündéi kezdték megszokni az ilyen esti fogócskákat és csak jót mosolyogtak, mikor Tinwerín elsietett mellettük egy- egy lányt kergetve. Felértek a lombok közé és hamarosan már mind két kislány az ágyában pihent várva az esti mesére.

- Ma mit fogsz mesélni? - kérdezték kíváncsian.

- Nem is tudom... - mélázott el Tinwerín, és leült az ágyuk mellé. - Már minden mesét hallotatok.

- Biztosan nem, na kérlek mesélj valamit! - Elya kipattant ágyából, és a nő ölébe kucorodott.

- Jó rajtam ne múljék a szép álmotok - mosolyodott el Tinwerín, és megsimította a gyerek fejét. Akárhogy is szerette volna, nem jutott eszébe semmi. Minden este mesélt a gyerekeknek, kezdett kifogyni a történetekből. Ekkor kitekintett az ablakon. A telihold bár halványan, de látszott már az égen.

- Egyszer, réges- régen amikor a világ tájain még idegen volt a bánat és a boldog percek órákká nyúltak, létezett egy nagy, zöld erdő. Gyönyörű erdő volt, telis-tele állattal és szebbnél- szebb növényekkel. Abban az erdőben élt két őz, egy daliás, nemes szarvas és egy félénk suta. Történt egy napon, hogy a két őz útja keresztezte egymást. A suta szülei sajnos... sajnos nem lehettek már vele, így testvérével éltek ketten. Ezen a napon, amikor találkoztak a szarvassal mélyen egymás szemébe néztek, és talán azóta se tudnak szabadulni egymás tekintetétől. A gímszarvasnak kék íriszei voltak, akár a felhőtlen égbolt, a sutának meg oly mélykékek mint a csillagos éjszaka. Ismeretségük elmélyült és barátsággá szövődött. Majd egyszer, egy napon az őz suta egy vörös rózsát talált, amit a szarvas hagyott ott neki. Szám szerint nyolc volt, amikor egy teleholdas éjsza...

- Miért pont nyolc? - kérdezte álmosan Helya.

- Mert akkor volt már nyolc hónapja, hogy először egymás szemébe néztek - emlékezett vissza keserédesen Tinwerín. - Egy teliholdas éjszakán, egy gyönyörű völgyben találkoztak újra, hol a vízesés ezüst volt és a fák arany fényben tündököltek. Ott vallották meg egymásnak az igaz szerelmet, és esküdtek maguknak s az égnek el nem hagyják egymást míg a világ áll. De aztán... - komorult el a nő hangja. - ... aztán egy éjen, amikor hullottak a csillagok az őz suta elment. És nem nézett vissza... - behunyta csillogó szemeit, és az ágyába vitte az ölében alvó kislányt, majd testvérét betakarta.

- Mi lett velük? A suta miért hagyta ott ha egyszer szerette a szarvast? - fogta meg a fehér hajú kezét a nagyobbik lány.

- Ó, Helya - sóhajtott fel halkan a vala. - nem tehetett mást. Most a szarvas boldogan él a nagy erdőben, és el is felejtette már a sutát...

- Mindig van másik út - nyomott el egy ásítást a lány.

- Aludj, kincsem - csókolta homlokon a csöppséget, majd betakarta. Kifelé menet a szobából elfújta a gyertyát, majd csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Kitekintett a teliholdra, mely egy szürke felhőfoszlány mögül meredt vissza rá. Valami különöset érzett a levegőben, sohasem fújt még délkeleti szél Lórienben. És az éj... az éjszaka kupoláján nem világítottak a csillagok. Felvéve köpenyét, felsietett a legfelső flatre, és onnan tekintett az éjben úszó vidékekre. Tekintetét magához vonzotta a délkeleti vidék, Mordor vidéke. Bár nem látott el odáig, mégis érezte a fenyegetését. Régen volt már ilyen sötét éjszakájuk, főleg Lórien földjén. Tinwerínnek be kellett látnia, Sauron árnyéka megnyúlt. Osgiliath felé szürke fellegek vontak vészjósló sátrat, és íme már Lórien határain tört meg a homály hulláma. Aznap éjszaka baljós álmot látott, mely még inkább fokozta aggodalmát:

Sötétségben lépkedett, a semmiben. Ő maga szikrázó fehér ruhát viselt, és csak egyre ment a semmibe, a sötétségbe.

- A világ elbukik - szólt egy hang a sötétből. Tinwerín megállt és a hang forrását kereste.

- Az emberek meghalnak - folytatta a hang. - Az eldák a porba hullnak. És Te is elbuksz, Alcarain!

- Ki vagy te, hogy nem tisztelsz se élőt se holtat? Ki vagy te, hogy arctalanul szólsz hozzám? Mutasd magad! - követelte a nő, és egyre a hang gazdáját kereste.

- Követelsz? Tőlem? - a hang meghökkentséget tükrözött. - Neked lenne okod, hogy fejet hajts előttem! És majd fejet is fogsz. Megtörsz majd, elgyötörten fogsz lábam előtt heverni, és könyörögni azért, hogy meghalj.

- Hazug szavak, egy arctalantól! - A hang erre felnevetett.

- De nem kell így lennie... Uralkodhatunk együtt. Veled az oldalamon nem lenne élő ki megállíthatna, Alcarain. Hallgass rám, és hagyd ott a halandó világot. Hagyd ott, és végzeted elkerül majd.

- Takarodj innen! - kiabálta Tinwerín. - Nem hátrálok meg senki fia elől! Úgy ha a világ elpusztul, vele tartok én is! Tágulj innen! - A hang gúnyos nevetésben tört ki.

- Közel már az éjszaka Tinwerín, mikor minden fény kihuny majd... - Azzal a sötétség szakadozni kezdett, és a nő felébredt.

A hónapok peregtek, és Tinwerín baljós álmai egyre sokasodtak. A hang többet nem kísértette, mégis egy árnyék ült a szívére. Középfölde hegyeibe és vizeibe visszakúszott a névtelen árny és fenyegetés. Azokon a pusztákon, hol eddig szívesen járt, mára már keleti szelek süvítenek. A hegyek, melyeken keresztül útja vitt bajjóslatú szavakat sugallnak. A folyók, kiknek árja dühöngő volt és csobogásuk tisztább és szebb mindennél, mára már keserű vízzel teltek. A szelek, mik valaha társai voltak nagy utazásai során most már vadul tombolnak erdőket tépve. Középfölde tájai, melyeket oly sokszor bejárt, megváltoztak. Az álmok is egyre jobban aggasztották. Különös dolgokat suttogtak fülébe melyeknek volt, hogy nem értette jelentését. Csak remélni tudta, nem lesz túl késő mire értelmet nyernek számára. A nyári alkonyat madárdallal jött és tünde muzsika vegyült a melengető szólamba. Gyönyörű éjszakának néztek elébe, az ég felhőtlen volt. Mégis egy kő asztalnál bús dolgokról folyt a szó. Tinwerín Olórinnal találkozott, kivel az elmúlt évek alatt sokszor járta Ardát.

- Sauron árnyéka megnyúlt - adott hangot kételyeinek a vala. - A sötétség rohamosabban nyújtózik felénk, mint vártam.

- Mordor új erőre kapott, a tornyait újjá építették. Idő kérdése, mikor lesz elég ereje ahhoz, hogy háborút indítson - mondta Gandalf.

- Ez már a első perctől kezdve háború, csupán az erőviszonyok változnak. De a remény még él - azzal szemeit a varázslóra emelte, tudta egyre gondolnak.

- Az Egy gyűrű - sóhajtott Olórin. - Nekünk sincs fogalmunk arról, hogy hol lehet.

- Fel kell kutatnunk, még mielőtt Sauron teszi meg ugyanezt.

- Mégis hol, Úrnőm? Nyoma veszett már régen. A dolgunkat csak tovább nehezíti Gollam, aki bármikor az ellenség kezére kerülhet.

- Előző éjjel egy havas hegyen jártam álmomban. Alattam a fagyos pusztaság vérben állt, emberek, tündék, törpök és orkok vére áztatta... - állt fel kegyesen az asztaltól a vala.

- Az Öt Sereg csatája - tudatosult Gandalfban a felismerés. - Hiszen ennek az ütközetnek lassan már hatvan éve.

- Pontosan - bólintott egy aprót a fehér hajú. - De a múltnak árja lehet olyat fog kisodorni a jelen partjára, mely segítségünkre lehet...

~~~

*ada- apa