55. fejezet

Nem tisztel se élőt, se holtat

Se jelent, se múltat.

Nem tisztel se időt, se véget

Se jövőt, se régi meséket.

Nem tisztel királyi szót

se rosszat se jót.

Nem tisztel se sötétet se árnyt,

nincs más se csak búsborús magány.



- Legolas! - nyitott be Thranduil a palota könyvtárába, fiát keresve. Szinte biztos volt benne, hogy itt fogja megtalálni, hiszen fia az elmúlt években sok időt töltött a könyvek között. De mindig csak quenya nyelvű írásokat keresett és egyre próbálta fordítani azokat. Volt, hogy naphosszakat bezárkózott a szobájába és nem jött ki onnan. Vagy a szobája ablaka előtt ült egy virágbokor előtt, míg rá nem esteledett. Az apja igen furcsállta ezt a viselkedést, nem tudta mire vélni. Most is az egyik könyves polc előtt találta meg fiát, amint egy vaskos könyvért kutatott.

- Legolas! - szólította meg újra, mire a szőke összerezzent.

- Igen, ada? - nézett le a létráról.

- Gyere le, kérlek - intett a király.

- Mit szeretnél? - mászott le Legolas könyvekkel az ölében.

- Említettem, hogy Erestor még tegnap megérkezett hozzánk. Fontos ügyben jött, ami téged is érint, gyere velem.

- Tessék? Nem érne rá később? Most éppen...

- Gyere velem - parancsolt rá újra, már erőteljesebben Thranduil és ketten elhagyták a hatalmas termet.

- Mégis mi az a halaszthatatlan ügy? - tudakolta a fia még a folyosón lépkedve.

- Így is eléggé soká halasztottuk. Most úgy érzem, itt az ideje - felelte a király sokat sejtetőn.

- Nem értelek, ada* - rázta a fejét értetlenül a fiatal.

- Hamarosan minden kérdésre választ kapsz. - Megálltak a tanácsterem ajtaja előtt, majd bementek. Rajtuk kívül csak Erestor volt ott, senki más.

- Üdvözletem, hercegem! - állt fel és meghajtotta a fejét.

- Köszöntelek Erestor Rivendelből - köszönt vissza illően a herceg, majd apjával együtt helyet foglalt.

- Lányod hol van? - vonta fel szemöldökét Thranduil, kérdőn Erestorra nézve.

- Elment, királyom. Nem akart itt lenni - felelte lesütött szemmel a tünde.

- Úgy - illetült meg egy kissé a király. - Hát rendben. - A teremre a rövid csend bársonyleple hullt, ezzel még jobban felcsigázva Legolas kíváncsiságát.

- Sötét idők jönnek - törte meg a csendet Erestor. - És ilyen időkben a megfogyatkozott tünde nép csakis egymásra számíthat. Völgyzugoly és a Bakacsinerdő szövetsége eredményes múltra tekint vissza, és mindkettőnknek érdeke, hogy ez így is maradjon.

- Erestor, Elrond úr után a legnemesebb tündéje Imladrisnak, ahogy lánya is. Szövetségünket szeretnénk megerősíteni egy friggyel, ami közted és lánya között köttetne, fiam - nézett gyermekére a király. Legolasnak a torkára forrt a szó, lélegzete is elállt. Megrökönyödve ült apjával és a másik tündével szemben.

- Hogy micsoda? - kérdezett vissza elhűlten.

- Mind két fél számára új és remek lehetőségeket nyitna - magyarázta Erestor.

- Épp elég ideje vagy egymagad, és Deil remek feleséged lesz... - folytatta Thranduil.

- Nem fogom feleségül venni - jelentette ki a herceg. Thranduil egy meglepett pillantást vetett rá, tiszta sor volt, hogy nem ezt a választ várta.

- Mit mondtál? - kérdezte fojtott hangon.

- Azt, hogy nem! - hangsúlyozta ki az utolsó szót idegesen a szőke.

- Kötelességed! - ellenkezett apja.

- Nem! - kiabálta Legolas, majd ingerülten felpattant az asztaltól. - Mégis, hogy gondoltad hogy a hátam mögött szervezkedsz?!

- Hogy mersz ilyen hangot megütni? - kérdezte dühösen a király. - Már pedig el fogod venni azt a lányt!

- Nem! - csapott az asztalra a szőke. - Jobb lesz ha ezt tudomásul veszed - sziszegte, majd öles léptekkel elhagyta a termet. Az ajtó csapódása még hosszan kísérte lépteit, és még hallotta apja bosszús szavait, de ügyet sem vetett rájuk. Dühös volt és talán most mindennél jobban úgy érezte, gyűlöli az apját. Az udvarra sétált, az ablaka alatt álló kőpadhoz. Kezeibe temette arcát, és összegörnyedt. Legszívesebben üvöltött volna mérgében, fogait összeszorította. Egyik kezével benyúlt zsebébe és egy összehajtogatott papírt vett elő. Óvatosan széthajtotta és lassan elé tárult régi rajza. Bár a papír gyűrött volt, megviselt az időtől, mégis tisztán látszódtak a rajta szereplő lány finom vonásai és aranybarna fürtjei. Keze remegett a méregtől, a papírt is összegyűrte és ordítva a falhoz hajította. Újra kezeibe temetkezett, és haragtól tajtékzó gondolataiba.

- Mit válaszoltál? - kérdezte egy női hang. Legolas lassan felemelte a fejét, és az előtte állóra nézett. Deil szemei kipirosodtak, szemei még csillogtak az elhullajtott könnyektől. Kezében a gyűrött papírt szorongatta, majd kisimítva odaadta a hercegnek.

- Mit válaszoltál? - kérdezte újra.

- Deil - sóhajtott fel a szőke. - Kérlek ne...

- Mit válaszoltál? - kérdezte újra a nő, torkát újra fojtogatni kezdte a sírás.

- Nemet mondtam - felelte végül a herceg. Deil szeméből kicsordult egy könnycsepp, majd örömtől átitatott hangon Legolas nyakába borult.

- Köszönöm - suttogta, és örömkönnyekbe tört ki.

- Nem volt választásod, igaz?

- Nem - helyeselt szomorúan a nő. - De neked mégis több volt. Ez a frigy mindkettőnket búsba kötött volna, minek haszna aligha lett volna. Szíved neked másé és nem is áhítoztam rá soha - szeme a rajzra tévedt. - Keresd meg őt, ha kell menj míg a világ el nem porlad, de ne engedd el még a gondolatát se.

- Úgy lesz - bólintott hálásan a szőke. Talán most hallott először megértő szavakat Míriel ügyében. - Kívánom te is találd meg azt akivel boldog lehetsz. Szerelmedet te is másnak kívánod adni, bár még ő lehet nem is látja.

- Tessék? - szaladt fel Deil szemöldöke. - Mégis...

- De hidd el, Galwor sem olyan vak mint gondolnád.

***

- Gyere vissza Helya! - kiáltott a sebesen szaladó kislány után Tinwerín. Ám az csak kacagva futott tovább, mit sem törődve az őt kergető nővel. Valahogy minden hajmosás egy ilyen kergetéssel végződött, kész kihívás volt elkapni a két lányt. Helya szaladt elől fürtös hajával, Tinwerín utána kezében a száraz törülközővel, utánuk pedig nevetve Elyna szedte a lábát, nem akart lemaradni egyetlen mókás pillanatról sem.

- Megvagy! - ugrott Helya után a vala, és finoman a földre teperte. Természetesen, csak játékosan. Gyorsan bebugyolálta a kislány vizes fejét, és az ölébe kapta.

- Ha minden alkalommal ugyanezt játsszátok el, meg fogtok fázni - dorgálta.

- De én fogócskázni szeretnék! - nézett rá kérlelően Helya. - Fogócskázzunk! - követelte.

- Most nem, későre jár. Majd holnap fogócskázunk - ígérte a vala. Nem is olyan régen ment le a Nap, tüze még elevenen perzselte az ég alját. Végére járt már a tél, a nyár lehelete már érezhető volt Ardán. Tinwerín kézen fogva a két kislányt visszaindult otthonukhoz, eljött a lefekvés ideje. A két csöppség persze ilyenkor volt a legélénkebb. Eszük ágában sem volt aludni térni, játszani akartak. Lórien tündéi kezdték megszokni az ilyen esti fogócskákat és csak jót mosolyogtak, mikor Tinwerín elsietett mellettük egy- egy lányt kergetve. Felértek a lombok közé és hamarosan már mind két kislány az ágyában pihent várva az esti mesére.

- Ma mit fogsz mesélni? - kérdezték kíváncsian.

- Nem is tudom... - mélázott el Tinwerín, és leült az ágyuk mellé. - Már minden mesét hallotatok.

- Biztosan nem, na kérlek mesélj valamit! - Elya kipattant ágyából, és a nő ölébe kucorodott.

- Jó rajtam ne múljék a szép álmotok - mosolyodott el Tinwerín, és megsimította a gyerek fejét. Akárhogy is szerette volna, nem jutott eszébe semmi. Minden este mesélt a gyerekeknek, kezdett kifogyni a történetekből. Ekkor kitekintett az ablakon. A telihold bár halványan, de látszott már az égen.

- Egyszer, réges- régen amikor a világ tájain még idegen volt a bánat és a boldog percek órákká nyúltak, létezett egy nagy, zöld erdő. Gyönyörű erdő volt, telis-tele állattal és szebbnél- szebb növényekkel. Abban az erdőben élt két őz, egy daliás, nemes szarvas és egy félénk suta. Történt egy napon, hogy a két őz útja keresztezte egymást. A suta szülei sajnos... sajnos nem lehettek már vele, így testvérével éltek ketten. Ezen a napon, amikor találkoztak a szarvassal mélyen egymás szemébe néztek, és talán azóta se tudnak szabadulni egymás tekintetétől. A gímszarvasnak kék íriszei voltak, akár a felhőtlen égbolt, a sutának meg oly mélykékek mint a csillagos éjszaka. Ismeretségük elmélyült és barátsággá szövődött. Majd egyszer, egy napon az őz suta egy vörös rózsát talált, amit a szarvas hagyott ott neki. Szám szerint nyolc volt, amikor egy teleholdas éjsza...

- Miért pont nyolc? - kérdezte álmosan Helya.

- Mert akkor volt már nyolc hónapja, hogy először egymás szemébe néztek - emlékezett vissza keserédesen Tinwerín. - Egy teliholdas éjszakán, egy gyönyörű völgyben találkoztak újra, hol a vízesés ezüst volt és a fák arany fényben tündököltek. Ott vallották meg egymásnak az igaz szerelmet, és esküdtek maguknak s az égnek el nem hagyják egymást míg a világ áll. De aztán... - komorult el a nő hangja. - ... aztán egy éjen, amikor hullottak a csillagok az őz suta elment. És nem nézett vissza... - behunyta csillogó szemeit, és az ágyába vitte az ölében alvó kislányt, majd testvérét betakarta.

- Mi lett velük? A suta miért hagyta ott ha egyszer szerette a szarvast? - fogta meg a fehér hajú kezét a nagyobbik lány.

- Ó, Helya - sóhajtott fel halkan a vala. - nem tehetett mást. Most a szarvas boldogan él a nagy erdőben, és el is felejtette már a sutát...

- Mindig van másik út - nyomott el egy ásítást a lány.

- Aludj, kincsem - csókolta homlokon a csöppséget, majd betakarta. Kifelé menet a szobából elfújta a gyertyát, majd csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Kitekintett a teliholdra, mely egy szürke felhőfoszlány mögül meredt vissza rá. Valami különöset érzett a levegőben, sohasem fújt még délkeleti szél Lórienben. És az éj... az éjszaka kupoláján nem világítottak a csillagok. Felvéve köpenyét, felsietett a legfelső flatre, és onnan tekintett az éjben úszó vidékekre. Tekintetét magához vonzotta a délkeleti vidék, Mordor vidéke. Bár nem látott el odáig, mégis érezte a fenyegetését. Régen volt már ilyen sötét éjszakájuk, főleg Lórien földjén. Tinwerínnek be kellett látnia, Sauron árnyéka megnyúlt. Osgiliath felé szürke fellegek vontak vészjósló sátrat, és íme már Lórien határain tört meg a homály hulláma. Aznap éjszaka baljós álmot látott, mely még inkább fokozta aggodalmát:

Sötétségben lépkedett, a semmiben. Ő maga szikrázó fehér ruhát viselt, és csak egyre ment a semmibe, a sötétségbe.

- A világ elbukik - szólt egy hang a sötétből. Tinwerín megállt és a hang forrását kereste.

- Az emberek meghalnak - folytatta a hang. - Az eldák a porba hullnak. És Te is elbuksz, Alcarain!

- Ki vagy te, hogy nem tisztelsz se élőt se holtat? Ki vagy te, hogy arctalanul szólsz hozzám? Mutasd magad! - követelte a nő, és egyre a hang gazdáját kereste.

- Követelsz? Tőlem? - a hang meghökkentséget tükrözött. - Neked lenne okod, hogy fejet hajts előttem! És majd fejet is fogsz. Megtörsz majd, elgyötörten fogsz lábam előtt heverni, és könyörögni azért, hogy meghalj.

- Hazug szavak, egy arctalantól! - A hang erre felnevetett.

- De nem kell így lennie... Uralkodhatunk együtt. Veled az oldalamon nem lenne élő ki megállíthatna, Alcarain. Hallgass rám, és hagyd ott a halandó világot. Hagyd ott, és végzeted elkerül majd.

- Takarodj innen! - kiabálta Tinwerín. - Nem hátrálok meg senki fia elől! Úgy ha a világ elpusztul, vele tartok én is! Tágulj innen! - A hang gúnyos nevetésben tört ki.

- Közel már az éjszaka Tinwerín, mikor minden fény kihuny majd... - Azzal a sötétség szakadozni kezdett, és a nő felébredt.

A hónapok peregtek, és Tinwerín baljós álmai egyre sokasodtak. A hang többet nem kísértette, mégis egy árnyék ült a szívére. Középfölde hegyeibe és vizeibe visszakúszott a névtelen árny és fenyegetés. Azokon a pusztákon, hol eddig szívesen járt, mára már keleti szelek süvítenek. A hegyek, melyeken keresztül útja vitt bajjóslatú szavakat sugallnak. A folyók, kiknek árja dühöngő volt és csobogásuk tisztább és szebb mindennél, mára már keserű vízzel teltek. A szelek, mik valaha társai voltak nagy utazásai során most már vadul tombolnak erdőket tépve. Középfölde tájai, melyeket oly sokszor bejárt, megváltoztak. Az álmok is egyre jobban aggasztották. Különös dolgokat suttogtak fülébe melyeknek volt, hogy nem értette jelentését. Csak remélni tudta, nem lesz túl késő mire értelmet nyernek számára. A nyári alkonyat madárdallal jött és tünde muzsika vegyült a melengető szólamba. Gyönyörű éjszakának néztek elébe, az ég felhőtlen volt. Mégis egy kő asztalnál bús dolgokról folyt a szó. Tinwerín Olórinnal találkozott, kivel az elmúlt évek alatt sokszor járta Ardát.

- Sauron árnyéka megnyúlt - adott hangot kételyeinek a vala. - A sötétség rohamosabban nyújtózik felénk, mint vártam.

- Mordor új erőre kapott, a tornyait újjá építették. Idő kérdése, mikor lesz elég ereje ahhoz, hogy háborút indítson - mondta Gandalf.

- Ez már a első perctől kezdve háború, csupán az erőviszonyok változnak. De a remény még él - azzal szemeit a varázslóra emelte, tudta egyre gondolnak.

- Az Egy gyűrű - sóhajtott Olórin. - Nekünk sincs fogalmunk arról, hogy hol lehet.

- Fel kell kutatnunk, még mielőtt Sauron teszi meg ugyanezt.

- Mégis hol, Úrnőm? Nyoma veszett már régen. A dolgunkat csak tovább nehezíti Gollam, aki bármikor az ellenség kezére kerülhet.

- Előző éjjel egy havas hegyen jártam álmomban. Alattam a fagyos pusztaság vérben állt, emberek, tündék, törpök és orkok vére áztatta... - állt fel kegyesen az asztaltól a vala.

- Az Öt Sereg csatája - tudatosult Gandalfban a felismerés. - Hiszen ennek az ütközetnek lassan már hatvan éve.

- Pontosan - bólintott egy aprót a fehér hajú. - De a múltnak árja lehet olyat fog kisodorni a jelen partjára, mely segítségünkre lehet...

~~~

*ada- apa