Hideg fellegek között, déli vidéken barangolva

Három nap ide, vagy oda

mit sem ér. Párbajra hívja szívem immár a kötélleség tudat s akarat

Három nap ide, vagy oda, hamarosan jő a pirkadat.

Először csak egy hullott, majd szélcsend következett. Köd ült a hegyek csúcsaira és sötét felhők vonták el a fényt. A szélcsend nem tartott sokáig, hamarosan vadul kezdett fújni, tépve fát és bokrot. Most már nem csak egy esőcsepp hullt, s nem is követte szélcsend. A pár után egy tucat jött mik kopogva a cserjék levelin áztatni kezdték a földet. Az eső eleredt, hevesen ömlött alá az ég megnyílt csatornáiból. Villámok cikáztak át a sötét felhőkön fényességbe vonva azokat pár pillanatig. Hamarosan dörrent az ég, melybe belerengett a föld. A fűszálak egymás után hajtottak fejet, szinte hullámzott a puszta mikor széllökések ostromolták. Fák koronái csonkultak, tépázódtak a vad zivatarban. Tinwerínék széllel szembe lovagoltak, mégsem álltak meg. A vala úrnő arcáról patakokban csorgott az eső, bőrig ázott. Lova sem volt különb, Arnir sörénye tincsekbe összeállva lógott marján. Ám szívós volt és erős, bírta a vágtát. Már jó ideje zuhogott, a pusztaságon tócsákban állt meg a víz. A fehér ló lábán sárfoltok sötétletek, lovasa is kapott a felcsapó vízből. Útjukat villámok világították, Alcarain ebben a hideg, pillanatnyi fényben pillantotta meg Lórien erdejét. Már közel öt napja volt, hogy elváltak Aragorntól. Épp ideje volt, hogy fárasztó útjuk végett érjen. A hatalmas mallorn leveleken kopogva hulltak alá az esőcseppek, szabálytalan muzsikát dalolva. Az ösvények is átáztak, szinte sártengerré váltak, így Arnir könnyű lába is nyomott hagyott rajtuk. Mint mindig Tinwerínék most is találkoztak a határőrzőkkel, ám azok gond nélkül engedték át őket az erdő mélyére. Ahogy egyre sűrűsödött a rengeteg, úgy kissé szárazabb lett a környezet is. Ló és lovasa számára is megkönnyebbülés volt látni az egyre gyakoribb flatteket, majd pedig a tündevilág szívét. A városba befelé vezető út során több tünde is rá-rá köszönt, hiszen szinte egész Lórien ismerte őt. Útja egyből az istállóhoz vezetett első dolga volt száraz szalmát hordani lova alá, és elszállásolnia. Ezután ő is flatje felé indult, ahol nem kis öröm fogadta két nevelt lány részéről. Velük találta Gaerielt, aki éppen a konyhából pördült ki egy tálca frissen sült crammal az ölében.

- Tinwerín néni! - ugrott egyből az érkező ölébe Helya.

- Hiányoztál - bújt hozzá kisebb testvére is.

- Ti is nekem kis csöppségek - ölelte magához mindkét lányt és egy-egy csókot adott a fejük tetejére.

- Isten hozott! - köszönt Gaeriel is. - De hogy hogy ilyen korán? Azt hittük két hétig is távol leszel.

- Változtak a dolgok - mondta halkabban Tinwerín. - Nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rájuk amíg távol voltam.

- Semmiség! Tudod, hogy szívesen teszem. De öltözz át hamar, még csak most gyógyultál fel, nem hiányzik még egy betegség - tette le a süteményeket a kis fából készült asztalra, ami a szoba szélén állt.

- Akkor én megyek is - fordult a két kislányhoz. - Legyetek jók, drágáim! - mosolygott rájuk, majd homlokon csókolta őket és az ajtó felé indult.

- Mennyire esik - kuporodott az ablakhoz Helya, amin egymást kergették az esőcseppek. - Te is jól megáztál - fordult hátra a valóban bőrig ázott valához, ki éppen a köpenyét terítette a székre.

- Zord az idő, de ugye ti nem voltatok kint?

- Nem, Gaeriel nénivel sütöttünk süteményt - mesélte csillogó szemekkel Elya, és az asztalon álló tálra nézett.

- Annak örülök, és ugye jók voltatok? - lépett a szekrényhez a fehér hajú és kivett pár száraz ruhát.

- Igen, de tudod se Gaeriel néni se Haldír bácsi nem tud úgy mesélni, mint te - panaszolta Helya, majd az asztalhoz lépve elvett egy süteményt.

- Milyen aranyosak vagytok, majd este mesélek nektek - mosolyodott el szelíden Tinwerín. Az este nyugodtan telt, mondhatni idillien. Már javában világított a Hold, amikor a két kislány aludni tért. Tinwerín is lefeküdt, de csak némán feküdt ágyán a plafont nézve. Aragorn kérése járt az eszébe, amióta csak csak elváltak. Hallgatva az eső ütemes kopogását, egyre inkább gondolataiba mélyedt.

- Nem én vagyok Gondor ura, semmi közöm hozzá. Már megint csak egy újabb, hónapokig tartó út. Már megint hetekig leszek távol tőlük - Tudta, hogy a folyamatos utazásai egy árkot vájnak ő és nevelt lányai közé. Közel sem töltött velük annyi időt, mint amennyit egy anya szerepe megkövetelt volna. Szíve szerint maradt volna, akár évekig is. Ám pontosan tudta, hogy ez lehetetlen. Arda ügyei megkövetelték ezeket az utakat, tetteket. Tudta, hogy szülei is ezt várják el tőle, nem akart nekik csalódást okozni. Elvárják tőle, hogy eleget tegyen kötelességeinek. Már pedig Arda Őreként, ez is feladatai közé tartozott. Mert bár nem él Gondorban, és Denethor is elutasította segítségét, attól még a Másodszülötteknek nem kell bűnhődniük. Mire a Hold a legmagasabban járt az égen, meghozta döntését. Eme döntés motiválta arra, hogy köpenyét magára terítve elhagyja ágyát, és barátjához induljon. Hamarosan egy ajtó előtt állt várva, hogy beeresszék.

- Igen? - nyitott ajtót Argalad, jól láthatóan álmából ébresztették. - Tinwerín, hát te? - lepődött meg, és elnyomott egy ásítást.

- Tudunk beszélni? De ha nem alkalmas visszajövök holnap - nézett rá csuklyája alól a nő.

- Persze, tudunk, gyere csak be - tárta szélesebbre az ajtót. - Azt hittem, csak két hét múlva jössz.

- Így is terveztem - tette le vizes köpenyét a vala. - De valami közbejött.

- És pedig? - húzott magára egy köntöst a férfi. - Valami baj van?

- Ülj le, félek mondandóm hosszúra nyúlik - bökött fejével az ágy felé. Amint barátja leült, ő is odafordított egy széket, így egymással szembe kerültek.

- Kezdesz megijeszteni...

- Azt mondtad, a szüleim kérésére velem akarsz tartani az utazásaimon. De ez valóban csak parancs, vagy önszándék? - karjait finoman az ölébe kulcsolta, kérdő szemekkel meredt a vörös hajúra. Argalad felsóhajtott, szemét a padlóra szegezte.

- Mindkettő - szólalt meg egy rövid hallgatás után.

- Nem akarlak semmibe belekényszeríteni, így a továbbiakban is szabad akaratod szerint dönthetsz.

- Hogy értsem ezt? - vonta fel szemöldökét Argalad. - Mit forgatsz a fejedben? - nézett rá a nőre, arcát fürkészte. A szürke szemekben megtört a félhomály gyertyalángja, arcára sejtelmes fényt vetett.

- Elesszár Umbarba készül, és számít a segítségemre - a férfi némán bólintott, és Tinwerín folytatta.  - Umbarban épül egy hajóhad, titokban. Erről a kincstárban van pár terv, amit meg kéne szerezni ahhoz, hogy felszámolhassuk a flottát. Denethor nem törődik vele, ezért Aragorn úgy döntött a saját kezébe veszi a dolgokat.

- Ti meg akarjátok lopni Umbar vezetőjét? - hökkent meg a vörös hajú. - Egyáltalán tisztában vagytok vele, hogy milyen vidékre készültök? Tinwerín, gondolkozz kérlek! Nem mehetsz el erre a küldetésre, akármennyire is barátod Aragorn.

- Gondolkoztam, elég időm volt rá. Nem csak Aragornért teszem, ha az a hajóhad megindul Gondor ellen... Akkor a Fehér Városnak vége. Az az utolsó bástya Középfölde szabad vidékei és Szauron hatalma között. Gondolj csak bele Argalad, ha Gondor elesik, akkor Szauron egy suhintással törli majd el a szabad falvakat és városokat egyaránt. Én eldöntöttem, hogy megyek. Neked viszont nem kell jönnöd ha nem akarsz.

- Tinwerín... - sóhajtott fel, és megdörzsölte a tarkóját. - Mennyi időnk van még?

- Alig pár nap, így is túl soká tartott az ide út. Ha nem vállalod megértem, ahogy azt is, hogy miért - állt fel a székből a nő és az ajtó felé indult. - Ostoba voltam, hogy megkérdeztem. -  Argalad felpattant az ágyról és megfogta a fehér hajú vállát, maga felé fordította.

- Szívesen veled tartok, te is jól tudod. Sosem hagynám, hogy egy ilyen útra egyedül menj - lágyult meg a hangja.

- Tudtam, hogy számíthatok rád. Nagyon hálás vagyok - mosolyodott el a vala. - Két nap múlva indulunk.

***

Kétszer kelt fel a Nap, és kétszer tért nyugovóra a Hold az indulás percéig. A harmadik nap pirkadata már közeledett, de még az éjszaka homályában úszott az erdő. A két utas már mindent összecsomagolt, és lassan túllendültek a fájdalmas búcsún is. Helya és Elya idővel kezdte elfogadni, hogy csak bizonyos időt tölthetnek új anyukkal, akármennyire is szerették volna ők (is) másképp. Nagyon szerették Tinwerínt, de még túl kicsik voltak ahhoz, hogy megértsék útjainak fontosságát és feladatát a nagyvilágban. Ők csak egy gondoskodó, szerető nőt láttak ki egyszerre vállalta magára az anya és az apa szerepét. Fogalmuk sem volt származásáról és kilétének teljes alakjáról. Jobb is volt ez így, ám egyszer minden megváltozik...

Most méltóságteljesnek és büszkének látták a lován ülve. Gyönyörűnek és nemesnek, szinte csodálták őt. Aztán ez is elillant, pár perc alatt eltűnt a szemük elől, és csak Eru tudta volna megmondani, hogy mikor látják viszont.

Közel száz mérföld állt előttük, nem volt kérdéses a vágta. Arnir mégsem mozoghatott a szokott tempójában, hiszen Argalad lova nem tudta volna tartani vele az iramot. Az Aranyerdő fái egybemosódva suhantak el mellettük, kitaposott ösvényein tompa zajt vertek a lovak patái. Hajnalpír futott az égre, amikor a messzi távolban megpillantották maguk előtt az Ezüst- ér és az Anduin találkozását. Az első napsugár vetült a dombokra, mikor köszöntötték az ott álldogáló, szürke lovast.

- Hát eljöttél - csillant fel Aragorn szeme a nő láttán. - Ám többedmagaddal. Ki a barátod? - mérte végig Argaladot.

- Szüleimnek és nekem is közeli barátom, volt pár baj amiből kihúzott.

- Örvendek, Argalad vagyok - nyújtotta a kezét a vörös hajú.

- Részemről az öröm. Arathorn fia, Aragorn - mutatkozott be, majd kezet szorítottak. - Örülök, hogy velünk utazol. Tinwerín Úrnő barátai mindig igazán, becses emberek. Jól jön egy harmadik személy - ült fel a lovára a kósza, majd társai is ugyanezt tették. Először lépésben indultak el egészen az Északi sekélyesig.

- Pontosan miért is jó, hogy hárman vagyunk? - kérdezte Tinwerín és szeme sarkából Aragornra nézett.

- Mindig jó, ha valaki fedezi az embert. De amint megérkeztünk, minden kérdésedre választ kapsz - magyarázta a dúnadán.

- Mennyi idő az út? - tudakolta Argalad.

- Ezernégyszáz mérföld, barátom. Talán három hétbe is beletelik mire elérjük Harad földjét.