Kétségek közt kanyarodik az út

Gondolat és eszmény mely ezer fele fut

Hith Aiglin havas hegyei nyújtóznak

Kérdés és homály palástjába burkolózva.

Gaeriel az ablakból figyelte, amint Helya és Elya tovatűnnek a város utcáin. Mostanság ért véget a hárfaóra, amely már közel öt éve mindig ugyanabban az időpontban volt. Lothlórienre alkonyat köszöntött meleg fényű, édes nyári alkony. A teler tudta, hogy szíve kedvesének is most kell visszatérnie a határokról. Ám ekkor valahogy mégsem repdesett a gondolattól. Már régóta úgy érzi, valami nyomja párja szívét. Valami, amely súlyosan üli meg a gondolatait már évtizedek óta. Mégsem szól róla, hallgatásba és szűkszavú, csendes válaszokba burkolózik. Pedig az a valami ott lappang némán és terhesen. Régóta közvetlenül esik szó közte és Tinwerín lányai között valamennyi témáról, innen tudja, ők is sejtenek valamit. Kuszák a szálak és jóformán nem vezetnek sehová, ám Alcarain személye kétség kívül bábmestere ezeknek. Egy gondterhelt sóhajjal ellépet az ablakától, majd hárfájához ült. Ujjai finoman pendültek a húrokon, mégis a dallam egyre csak több kételyt súgott fülébe. Nem volt megnyugvása, se szolgálólányai körében, se egymagában. A Hith Aiglin havas csúcsai magukba zárták a napot és Caras Galadhon városában csillagfényű lámpások gyúltak. Haldír is hazaérkezett, már a vacsorát is elköltötték, de Gaeriel szótlan volt. A ház népe visszavonult és ők is hálótermükbe mentek. Haldír lelkesen mesélt a határon történtekről, a királyság rátartozó ügyeiről, miközben párja puha kefével a haját fésülte.

- Mond csak, neked hogy telt a napod? Történt valami, olyan szótlan vagy.

- Tudod, ma is átjött Helya és Elya - kezdett bele egy rövid hallgatás után a nő, és nekilátott kibontani az utolsó fonatott is párja hajából. - Az óráik után beszélgettünk egy keveset. És volt időm elmerengeni magamban. Haldír, érzem, hogy valamit elhallgatsz előlem, már évtizedek óta. Okát nem tudom, de kérlek ne hagyj kételyek között - Haldír megmerevedett, feszült lett és szólni nem bírt. Miért is gondolta, hogy párja vak?

- Kedvesem, az én gondjaim ne nyomasszanak. Főleg ne ilyen vészterhes időkben.

- Ilyet ne mondj még egyszer. A te gondjaid az enyémek, s az enyémek a tieid is. Ezek a mi problémáink, hadd segítsek megoldani. Miért titkolózol előttem? - komorult el a nő hangja, és abbahagyta a fésülést. - Miért nem bízol meg bennem annyira, hogy mindent elmondj. Nekem nincsenek titkaim előtted, hát nem érdemlem ugyanezt?

- Gaeriel, figyelj rám. Jobb ha nem tudsz mindenről, bár én se tudnék. Ez nem ellened van, hanem érted, kérlek értsd meg.

- Már megint rébuszokban beszélsz! - pattant fel az ágyról a teler. - Miért hallgatsz el előlem bármit is?! Mond csak miért nem lépheted át Lórien határait? Miért feszengesz, amikor Tinwerínről kérdezek? Mit hallgatsz el előlem, Haldír? - hangja hangosból már már elcsuklóvá vált, szeme könnyes lett. - Miért nem vagy velem őszinte?

- Gaeriel, kedvesem - állt fel Haldír is, és könnyező párját a karjaiba zárta. - Annyira sajnálom, de hidd el, így a legjobb.

- Mit titkoltok előlünk? - borult sírva a mellkasára. - Miért titkolóztok? Felemésztenek a kételyek...

***

A delelő arany napjának sugarai koszorúzták Lórien lugasát és a langyos szél lengedezett, virágok illatát víve szerte. Üde patak csobogott nem messzi, felette míves kőhíd ívelt. Fáknak ágain virágok és gyümölcsök, helyenként lámpások csüngtek. Nyári nap volt, és valamennyi odatévedő meg sem mondta volna, hogy vészterhes idők járnak. Egy sudár, fehérbe öltözött nő szedett mesés illatú levendulát karján pihenő kosárba, ám a dél csendjébe burkolózva.

- Elya mondta, hogy itt találak - közeledett az ösvény felől egy tünde. - Örülök, hogy épségben viszont látlak. Mikor érkeztél?

- Szép napot neked is, Haldír - sandított a háta mögé Tinwerín, majd egy újabb száll levenduláért hajolt. - Alig kétszer kélt a hold érkezésem óta. Mégis, úgy érzem mondandód sürgős - fordult szembe a férfival és mélyen a szemébe nézett. - Szíved terhes e szép napon, de nem üli meg árnyék, ha csak az nem a hallgatásé.

- Kifárasztott az út, és az elmúlt hetek eseményei tudom. Mégsem tehetem, hogy nem szólok ezekről. A titok, amit rám bíztál, egyre nehezebb - halkult el a szőke.

- Az idő múlásával mindannyiunk számára terhesebbek a múló világ napjai - Sétára indultak a fák között. Csendesen suhantak, akár hallgatag, fehér árnyak az éji ég csillagos vászna előtt.

- Nem tudom, meddig bírom cipelni. Gaeriel is egyre nyugtalanabb, nem is beszélve a lányaidról. Mond, számodra egy csöppet sem nehéz?

- A saját konokságod miatt nehezedik ilyen teher rád. Nem megmondtam, hogy ne kutass származásom után?

- Ez így igaz, de... - A nő felemelte kezét, ezzel hallgatást intve.

- Úgy hát viseld tetted következményének súlyát. A lányaim az én gondom, s addig titkolom előttük, ameddig elérkezettnek nem látom az időt arra, hogy feltárjam. - Lassan, de biztosan felértek a hídra, mely alatt a friss patak futott tova. Ott megálltak egymással szemben, s halkabbra vették szavaikat.

- Mégis meddig, Alcarain? Az örökké valóságig? Ezt nem kívánhatod tőlem - rázta fejét a férfi.

- Ameddig a világ készen nem áll arra, hogy napvilágot lássanak. Hogy az mikor lesz? Azt még én sem tudhatom.

- Mi van akkor, ha elmondom? - Tinwerín megmerevedett, tekintetét a víz gyöngyöző karéjira szegezte.

- Azzal veszélybe sodord őket, akár medrét vesztett patak. Mert sötét erők munkálkodnak Lothlórien erdein túl, és nő a homálya Mordornak. S mi bár Galadriel kertjeiben vagyunk, mik mentesek minden gonosztól és árgus szemtől, erről több szó ne essék.

- Azt kívánod, hagyjam kétségek közt továbbra is mindazokat, kik kedvesek nekem?

- Azt. De mindezt, az ő érdekükben, bár tudom, nehéz. Amióta visszatértem, Helya és Elya szótlanok. S ebben a legfájóbb az, hogy tudom miért, és orvosolni is módomban állna; mégsem tehetem - Haldír sóhajtott egyet, és kezét tördelte.

- Ahogy kívánod - mondta végül. - Jobb ha többet nem is szólunk erről.

- Semmi sem örök, tünde uram. Minden változik, ez a változás is eljő majd. De hogy a tél hozza, vagy a nyár? Senki sem tudja - Egy ideig csend ült közéjük, némán folytatták sétájukat. Talán egy pillanatig most mindketten letették vállaikról terhüket, hála Lórien napsütötte földjének.

- Utad célját elérted? Osgiliath állta a fekete hullámokat? - törte meg a csendet a férfi.

- Keserédes a végkifejlet, mégis úgy hiszem, nem volt hiábavaló a sok áldozat. A város keleti partját elfoglalták ugyan, de a nyugati épen maradt.

- Szauron egy lepéssel közelebb került a nyereséghez.

- Bár borúsak az idők, ne légy borúlátó. Mert hol a legsötétebb az éjszaka, ott a legvilágosabb a hajnal - Ezekkel a sejtelmes szavakkal lépett ki a virágzó fák árnyékából. Tudta, most ő következik a végtelen sakkjátszmában. S igen gyorsan kellett lépnie, mivel Szauron már leütötte az egyik bástyáját. Sokáig őrlődött gondolatai között, fontolgatta mi is lenne a helyes út. Azután, egy nyári éjszakán álmot látott.

Őszi haraszt illatta cirógatta az orrát, és a ködös, bíbor hajnalból kibontakoztak Hobbitfalva üregei. Szavak visszhangoztak a távolban; Egy gyűrű mind fölött, egy gyűrű kegyetlen. Azután a Kék hegység csúcsait pillantotta meg, s a törp tárnák hatalmas kapui előtt egy fekete lovas állt. Majd egy villanás után hatalmas tölgy zöldelt előtte, s a fa körül holt tündék, messziről a szél pedig éles kacajt és hörgést hozott. A jós álmok bizonytalanok. Még a legbölcsebbek sem tudják, mennyire távoli az a jövő, amit előre vetítenek. Ez is csak újabb kétségeket vetett fel Nyugat Úrnőjében, ám egy valamit tudott; ha Középfölde népei nem fognak össze, elbuknak. Már az augusztus melegében fürödtek a fák, mikor döntést hozott. Lágy, csillagos estén a vacsora után még marasztalta lányait az asztalnál.

- Emlékeztek amikor azt ígértem, hogy elviszlek benneteket Imladrisba? - A két lány szeme szinte egyszerre csillant fel.

- Igen, még sok évvel ezelőtt. Mégis miért? - kérdezte Elya.

- Úgy tervezem, napok múlva odaindulok. S úgy ítélem, itt az ideje beteljesítenem az ígéretem.

- Komolyan beszélsz, naneth*? - illetült meg Helya.

- A lehető legkomolyabban. Mindig tartom a szavam, nem igaz?

- De mégis mi okból megyünk Völgyzugolyba? - tudakolta Elya, miközben felállt és elkezdte leszedni a terítéket.

- Beszélnem kell Elronddal, meglehetősen fontos ügyekről. A jós álmok egyre csak sűrűsödnek és arra sürgetnek, kovácsoljam egybe Középfölde népeit.

- Már megint egy olyan feladat, amit mi nem értünk, mert túlmutat rajtunk - mondta csendesen Helya.

- Kételkedsz bennem, édeslányom? - szaladt fel Tinwerín szemöldöke. - Épp elég, ha annyit értetek, fontos ügyben érkezünk. Pár nap múlva tervezek indulni addig összeszedek mindent, mire szükségünk lehet. Várjatok egy pillanatot - elsietett az asztaltól, majd percekkel később egy igen méretes tekercsel tért vissza, mit szétterített az asztalon. Középfölde térképe bontakozott ki a két lány szeme előtt. Ott meredeztek rajta a Hith Aiglin csúcsai, ott kanyargott kígyóként az Anduin, s ott volt egy pöttyel jelölve Imladris völgye is.

- Nem kétlem, hogy a Caradhast és a Magas hágót is figyelik, arra hát nem mehetünk, bár kétségkívül az lett volna a legkényelmesebb. Viszont még évekkel ezelőtt sokat jártam a Ködhegység szirtjeit és völgyeit, ismerek hegyi ösvényeket melyek eldugottan állják az időt. Ami minket a Brúinen forrásához vezet és vele igen közel Elrond házához, az itt van - ujjával rámutatott az Ó úttól egy jó pár mérfölddel feljebb fekvő pontra a hegység lábánál. - Az ösvény kanyargós, de a lovak patája talajt fog rajta. Nem mondom, hogy nem lesz hosszú az út és azt sem, hogy könnyű. Így megkérdezem, szeretnétek velem tartani?

- Még szép, hogy szeretnénk! - lelkesült fel Elya. - A világért sem maradnánk itthon!

- Legyen hát - bólintott rá Tinwerín is, majd összecsavarta a térképet. - Most menjetek pihenni, a holnapi napon nekilátunk összecsomagolni az úthoz. - Tinwerín igaz szavához híven pár nap múltán lóháton elhagyták az erdőt. A két fiatal szíve kalapált, amint átlépték a határokat, s elbúcsúztak barátaiktól. Szívükben remény és kalandvágy izzott, amint a távolban kéken ásító, hóborította hegycsúcsokra tekintettek.