Ősi mesék a jelenben

szállnak elfeledetten.

Régmúlt képek buckák árnyán

izzanak hideg éjszakán.

Az ajtó túloldaláról csengő dal hallatszott, a négy hobbit pedig átlépte a széles kőküszöböt. Csodálattal tekintettek szerte a bár kicsin, de otthonos házban, mi egyre csak hívogatta őket beljebb. A kandallóban tűz pattogott, a tetőgerendáról lámpások lógtak, mik mind- mind elevenen szórták fényüket. A szoba túlsó felében egy nő ült, bájos és vidám arcú teremtés. Haja aranytengerként hullámzott hátán, üde, zöld ruhája tavaszi sugallatként suhant utána, mikor felállt, hogy köszöntse a hobbitokat.

- Gyertek, kedveseim! Én Aranymag vagyok, Folyó- asszony lánya - felállt liliomos székéből, majd könnyedén az ajtóhoz lépett, és becsukta azt. - Ti pedig nevessetek, hiszen az éjnek kint a helye. Minden árnyával és ködével együtt, ezt a küszöböt át nem lépi - rámosolygott a hobbitokra, kik csak megszeppenve pislogtak. Frodó most kezdte igazán megérteni Toma örömtől csengő dalát, mit annyiszor énekelt az út során. Szívét valami különös öröm öntötte el, mi több volt, mint a tünde szavak bűvölete. Valami sokkal mélyebb, és sokkal megfoghatatlanabb, mit ő maga sem értett. Aranymag kecsesen lépdelve a megterített asztalhoz vezette őket, majd amikor már Toma is megérkezett az istállóból, mindannyian nekiláttak az ízes ételeknek. Jóízűen és vidámságban ettek, nevetésben és ének közepette. Az aprónépnek is megeredt a nyelve, nótákra zendítettek. A nyomasztó gondolatoknak még a szikrája is kialudt aznap este bennük, hiszen Toma háza maga volt az öröm. Végül a két házigazda leszedte az asztalt, s eloltotta a lámpásokat. Aranymag jó éjszakát kívánt, de Toma még maradt egy kevés ideig. Most szótlanul ülték körbe az asztalt, a hobbitok igyekezték összeszedni a bátorságukat, hogy megkérdezzék azt, mit már annyira vacsora közben is szerettek volna. Végül Frodó szólalt meg:

- Hallottad a kiáltásunkat, Toma gazda, vagy csak véletlenül jártál arra? - Toma enyhén összerezzent, mint akit álmából keltettek.

- Tessék? Hogy hallottam-e? Hogy véletlenül jártam-e arra? Ó kiskomáim, ha ezt véletlennek lehet nevezni, akkor igen. Ugyanis vártalak titeket, igen- igen számítottam rátok, ám nem tudtam, hol keresselek - A hobbitok nem is tudták, hogy is érhetnék ezt a választ. Őket is egyre jobban kedzte elnyomni az álom, így hamarosan Toma a szobájukhoz vezette őket. Ott megvetett vánkosok, teli mosdótálak és puha papucsok várták mindnyájukat. Az éj csendes volt, az ablakon nem jutott be más, csak a szelíd fényű holdvilág. Másnap illatos eső öntözte a földeket, így Toma is marasztalta az utazókat. Bombadil meséket mondott nekik, rég elmúlt történeteket az Erdőről, az öreg- Fűzfa- apóról. Öreg volt az erdő, hűen nevéhez. Töredéke volt az egykori, hatalmasan és diadalmasan zöldellő rengetegnek, hol a fák ősapái is csak még hajtások voltak. Büszkén, rendíthetetlenül állnak ezek most is, akár a dombok, mik még mindig e vidék uralkodói, akár lakják a tájat, akár nem. A szavak hajója kikötött a Sírbuckák és a buckamanók rémtörténeteinél, mik felébresztették Frodóban a kétségeket. Nem kívánkozott el ebből a meghitt, biztonságos otthonból, ám tudta, nem maradhat. Ahogy hallgatta Toma meséit, egyre több kérdés vetült fel benne, de egy volt az, mi igazán furdalta az oldalát.

- Ki vagy te, Toma gazda?

- Hát nem tudod a nevemet, Bomdadil Toma. Az a Toma, ki előbb volt itt, mint a fák. Ki már azelőtt járta a vidékeket, mielőtt megült volna az árnyék az égen. Igen, igen Toma öreg, rettenetesen öreg, ti pedig rettenetesen fiatalok. Látta megérkezni a Kicsiket és a Nagyokat, s látta a csillagokat kigyúlni az örök sötétségben. Hallotta a nyugati kürtök zengését, s nyugat urainak moraját átvonulni a vidékeken. Emlékszik még a tündékre, kik nem hajóztak ki a Tengerre. S még látta a csillagos eget, mialatt még nem jelent meg a Sötét Úr. - Mind a négyen némán hallgatták Bombadilt, s arcán mintha csak árnyék suhant volna át. Frodónak torkára forrt a szó, csupán kíváncsiságának köszönhette, hogy bár dadogva is, de meg bírt szólalni.

- A-azt láttad-e, kinek csarnoka e világ, tartóoszlopai a roppant hegyek s boltozata pedig az ég? - Toma szeme megcsillant, de egyenlőre hallgatásba burkolózott.

- Kiskomám, mindennek eljön az ideje. Eljön az ideje a lombhullásnak és a lombfakadásnak, eljön az ideje az apálynak és a dagálynak. Eljön az ideje annak is, hogy találkozzatok. - Ekkor jelent meg az ajtóban Aranymag, aki vacsorához intette őket. A nap visszahívta fénylő lándzsa hadát, s felizzította az egek alját, akár egy kovács a kohóját. Ismét eljött a vacsora ideje, megterítettek. A hangulat most sem hazudtolta meg a tegnap esti önmagát, hiszen jókedvből most sem volt hiány. Az evés- ivás után ismét leszedték az asztalt, és Aranymag ismét egyedül hagyta őket Tomával. Most Bomdadilon volt a sor, hát kérdezett. A hobbitok számára furcsa volt, mennyi mindent tud róluk, családjukról, a Megyéről. Olyan dolgokat hallottak, mik az ő dédapáik korában történtek, s ők már csak a könyvek lapjain olvasták a soraikat. Mindannyiuknak megeredt a nyelve és Frodó annyira belefeledkezett a beszédbe, hogy azon kapta magát, hogy Gandalfról és a Gyűrűről beszél.

 - Hadd lássa az öreg Toma, azt a varázs gyűrűt - kérte el a hobbitól szívélyesen, s Frodó (önmaga legnagyobb meglepetésére is) minden további nélkül odaadta neki. Bombadil nagy, barna tenyerében elveszettnek tűnt az ékszer. Mit gondolt, mit nem, felhúzta az ujjára. Ám, akárhogy is mindenki arra számított, hogy eltűnik szem elől, nem így lett. Ott ült előttük, ujján az Egyel, s hirtelen elnevette magát. Nem értették, de Bomdadil csak kacagott a maga szívderítően mély hangján, majd játszi könnyedséggel adta vissza.

Másnap reggel tiszta volt az idő, és az égen egy felhő sem zavarta a hajnalhasadtát. A négy utazó illően elbúcsúzott a vendéglátóiktól, majd felültek a pónijaikra. Leereszkedtek a domb mögötti lejtőn, le a horpadásba. Meleg, párás levegő ülte meg a kanyargós utat, mi egy komótos kanyart leírva kerülte meg a közeli domb hátát. Maguk mögött hagyták Bombadil házát, és az Erdő is sötét foltként ásított valahol a távolban. Alacsony dombok kísérték útjukat. Mind sziklákkal szabdalt, s mind terhes volt a halál és az elmúlás névtelen árnyától. Ősi királyok sírjai voltak ezek, gazdag királyoké. Kik dicsfényben tündököltek uralkodásuk éveiben, s dicsfényben múltak el a haláluk órájában. Felhágtak egy domb tetejére, s onnan csillogóan, kékes derengésben felsejlettek a távoli hegyek csipkéi, akár a tűnő délibábok egy tikkasztó nyári delelőn. Mikor a nap a legmagasabban állt az égen, akkor egy lapos, széles dombtetőre értek. A dombtető közepén jókora kőoszlop állt magában, mi hűvös árnyékot vetett. Nagyobb utat tettek meg, mint ahogy azt elsőre gondolták. Már nem is volt olyan messzi a Buckák vége, így hát engedélyeztek maguknak egy kis pihenést. Megebédeltek, majd elnyúltak az árnyékban és kinyújtóztatták a lábaikat. Azonban a zavartalan álmuk soká tartott. Mire felkeltek ugyanis köd ült meg a tájon, vastag, fehér köd. A levegő hűvös lett, és az ember az orráig sem látott. Emlékeikben még élt az út girbe vonala, így minden bátorságukat összeszedve nekivágtak a nem épp hívogató ködburoknak. Libasorban mentek, de a köd megtévesztő volt. Akármennyire is igyekeztek együtt maradni, elveszítették egymást. Frodó amennyire érzékelte, felhágott egy domb gerincére, ahonnan meglátta a rongyokban felszakadozó köd mögött a csillagos éjszakát. Kétségbeesetten elkiáltotta magát, segítséget kérve és barátait kutatva, ám hívására csak a jegesen metsző szél süvítése válaszolt. Ismét kiáltott, ügyetlenül botladozott párat.

- Pippin, Trufa, Samu! Hol vagytok? - kiáltotta ismét, torkaszakadtából.

- Itt vagyok, téged vártalak - felelte egy rideg és mély hang. Frodót elfogta a félelem, s megbotlott. Még látta a feléje magasodó, hideg fényben derengő alakot, majd minden elsötétült a számára. Így történt, hogy a hobbitok egy bucka manó fogságába estek, ki nem épp barátságos vendéglátó. Mind a négyen egy nyirkos üregben feküdtek, miben hol csontokra, hol pedig kincsekre és fegyverekre vetült az acélos, halott fény. Valahonnan a hátuk mögül vékony hang mormolt ráolvasást, és egy vézna kéz nyúlt ki a sötétből, kúrta kardot szorongatva. A kard egyre csak közeledett Samu felé, s ha Frodó nem lép közbe, és nem vágja le a manó kezét, akkor könnyen lehet, hogy nem együtt folytatják útjukat. Frodó érezte, hogy társai jóformán kővé dermedtek, úgy fekszenek a hideg földön, akár a holtak, kik örök álomra hajtották fejüket. A hobbit utolsó mentsvárát Toma gazda dala jelentette, mi erőtlenül csengett ajkain.

Hej, Toma, fuss ide, hagyd el az erdőt,

domb tetejét, a folyót, a tekergőt!

Várhat a tűzhely, a fűzfa- vityilló:

bajba jutottunk, Bomba-de-dilló!

Hangja egyre erőteljesebben zengett, betöltve a dermesztő üreget, és nem telt belé sok idő, válasz is jött rá.

Bombadilló Toma, vidámság komája,

hupi a zekéje, sárga a csizmája.

Toma itt a gazda, nem fogod igába:

erősebb a dala, sebesebb a lába,

Odakintről kövek gördülése és ropogása szűrődött be tompán, majd Bombadil elgörgette a köveket, és az aprónépeket egyszeriben elárasztotta a melengető fény. Az üreg végében ajtóforma nyílás tárult a hobbitok lába előtt, miben Toma feje bukkant fel. Ismét dalba kezdett, s dalnak végeztével robajlás- morajlás hallatszott, és az üreg hátulja beomlott. Segített kivinni Frodónak a barátait, kik ahogy érte őket a nap melege, ébredezni kezdtek. Bombadil még utoljára ellátta őket útravalóval, és a buckából kihozott egy- egy levélforma tőrt is a számukra.

- Nem is kell hosszabb kard, kiskomáim. Jól szolgál az éles penge, ez kiváltképp. Nyugathoni emberek munkája, kik a Sötét Úr ellenségei voltak. Ma már kevesen emlékeznek rájuk - hangja dünnyögéssé csökevényesedett, és nagy részét már a hobbitok nem is érették. Ám valamiféle látomás derengett előttük, fényes kardú, szálas emberekről, kik diadalmasan vonulnak zászlaik alatt. Azután a pillanatnyi látomás elhalványult, és eljött az indulás ideje. Toma egy jó darabig kísérte őket, megkerülték a dombokat, és ismét az Út mellé értek. Bombadil itt állt meg, és intett búcsút, hiszen az ő földje eddig ért.

- Kiskomáim, figyeljetek a jó Tomára. Négy mérfölddel arrébb terül el Brí, hol szíves fogadtatásban van része a megyei népnek. Térjetek be bátran a Pajkos Póniba, a helyi legjobb fogadóba. Ott keressétek a derék Papsajt Ászokat, nála megszállhattok éjszakára. Legyetek bátrak, és óvatosak! Jókedvetek és szerencsétek sose hagyjon el, tartson ki utatok végéig! Mert ez a kettő az, mi igazán elkér a mostani, borús időkben. - Azzal szökdécselve megfordult, levegőbe hajította madártollas süvegét, majd hupi zekéjét és sárga csizmáját is elnyelte az alkonyi fényben fürdő dombok sokasága.

Sárga csizma dobog, fütty száll.

Borbuggyan partján móló áll.

Ezüst és fekete árnyak,

űzik csak a külvilágnak.

- Ha nincs Frodó úr ellenére, akkor evés után elfuvaroznám a társaságot a révhez - ajánlotta Zsizsik gazda, és leült az asztalfőre. Inkább volt a lakoma estebéd, mintsem vacsora. A három hobbit a dőlőúton haladván botlott bele az öreg tanyájába, és mivel régről ismerték egymást, nem is volt kérdés, hogy betérnek. Sajnos azonban nem ők voltak az egyetlenek, kik az úton jártak, keltek. Az öreg gazdához fura alakok kopogtattak ugyanazon a napon, és valami Zsákos felől érdeklődtek. Kétségkívül baljós előjel, hogy Frodó is épp aznap tévedt be hozzá. Mindezt félretéve azonban a hangulat kifogástalan volt, az asztal roskadozott a finom falatoktól. A korai vacsora után, mind a négyen szekérre ültek, és elindultak a borbuggyani révhez. Sötét, csillagtalan est zárta magába a rozogán döcögő szekeret, és nyelte el a lovak patáinak klappogását. Zsizsik nem gyújtott lámpást, nem akart feltűnést. Csend telepedett rájuk, Samu már bóbiskolt. Ám Frodó éberen, feszülten figyelte a sötétet, attól tartva, hogy követik őket. Ködkígyók kúsztak csíkokként a fák között, ezzel még tovább szűkítve, az amúgy is gyér láthatárt. Nem sokkal a rév előtt találkoztak Trufával, ki póniháton jött eléjük. A mólóhoz érvén Zsizsik gazda búcsút intett, és még Frodó kezébe nyomott egy nagy kosár gombát, ami köztudottan a hobbitok egyik kedvenc csemegéjének számított. Az öreg meggyújtotta a két kocsilámpást, majd lassan őt is elnyelte a ködös éjszaka. Trufa felvezette a póniját a lapos kompra, majd mindannyian felszálltak. A Borbuggyan a maga méltóságteljes csendével hömpölygött mellettük, a túlpart pedig az éj lepedőjébe burkolta magát. Hamar átértek, és nem is kellett sokat sétálniuk Frodó töbörlyuki házáig. Samu, amikor leszálltak a kompról, visszanézett. A révet szegélyező, fehérre meszelt oszlopokra akasztott lámpások fényei jelentéktelen pontokká zsugorodtak. Samu nehéz szívvel vette tudomásul, hogy azok az utolsó fények, mik az otthonára emlékeztetik, s most éppen hátat fordítani készül nekik. Ugyanis négyük közül ő volt az egyetlen, ki még sohasem járt a túlparton.

- Nézze csak Frodó, úr! - mondta belehunyorítva a sötétségbe. Frodóval együtt a társaság valamennyi tagja átnézett a túl oldalra.

- Ez meg mi a csuda? - kérdezte Trufa, amint meglátta a túlparton a víz felé görnyedő, fekete alakot.

- A mi nyomunk keresője - válaszolt egy rövid tétovázás után Frodó. - Kérlek, ne kérdezz semmit. De minél előbb gyerünk innen. - Alighogy kimondta, megfordulni nem volt ideje. A lovastól távol, de még bőven benne a láthatárban, az erdőből egy holdezüsten derengő ló ügetett elő. Hátán ugyan ült valaki, de a hobbitok közül senki sem tudta kivenni a vonásait. A ló hangtalanul ágaskodott fel, és lovasa kezében akár a szikra, úgy pattant ki kardja, mi fehér tűzként csapott fel az éjszakában. A fekete lovas összerezzent, majd felugrott hátasára. Az ezüst ló vágtázva indult meg feléje, s megkezdődött a hajsza, amiből a hobbitok csak egy kis darabot láttak. Hamarosan mindkét lovas eltűnt a fák és a köd láthatatlan fátyla mögött.

- Ne kérdezzek semmit, igaz? - nézett Frodóra Trufa.

- Ne - Frodó hátat fordított a révnek, majd elindult az ösvényen, mi felfelé vitt a partról. Nem kellett sokat sétálniuk, és elérték az otthonos, töbörlyuki házikót, minek kandallójába már javában pattogott a tűz. Fredegár és Pufi, kik régi ismerősnek számítottak, már berendezték a házat, és mindent előkészítettek az utazók fogadására. Fürdőt vettek, majd mindnyájan asztalhoz ültek és elővették azt a nagy kosár gombát, amit Zsizsikné ajándékozott nekik. Már a vacsora közben is ették Frodót a gondolatok, mik egyre csak sürgették a tovább indulást. Na de a barátainak hogy mondja el?

- No - mondta végül, és hátradőlt. - Nem titkolózhatok tovább. - Minden baráti szem rászegeződött. - Csak nem is tudom, hogy kezdjek hozzá - sütötte le szemeit.

- Talán megkönnyíthetem a dolgod, ha én kezdem - mondta Trufa. - ha előbb én regélem el egy részét.

- Ezt hogy érted? - nézett rá riadtan Frodó.

- Sehogy, kedves barátom - mosolyodott el a hobbit. - Csak úgy gondoltuk a többiekkel, ideje elmondanunk, hogy nem voltál elég ügyes ahhoz, hogy átejts bennünket. - Frodó csak bámult maga elé, szólni nem tudott.

- Drága hobbitom - vette át a szót Pippin. Kutya legyek, ha nem voltak túl átlátszóak azok a bizalmas beszélgetések Gandalffal. No meg az, hogy eladtad Zsáklakot Tarisznyádiéknak.

- Egek! - temette kezeibe arcát Frodó. - Mit szólna most ehhez Gandalf? Már az egész Megye tud mindenről?

- Ugyan, ugyan! - nyugtatta Trufa. - Emiatt ne aggódj. Előbb- utóbb nem kizárt, hogy kiderül, de most csak mi, az összeesküvés szövői tudunk róla. Barátom, régóta ismerünk ahhoz, hogy kitaláljuk, mi jár a fejedben. Tavasz óta figyelünk, nem lehet olyan könnyen megszökni előlünk!

- Drága barátaim, nagyon meghatódtam - mondta Frodó. - De kérlek titeket, ne nehezítsétek meg a dolgom. El kell mennem, és ti nem jöhettek. Fogalmatok sincs, hogy milyen veszélyek koslatnak a nyomunkban, vagy akár előttünk is.

- Ó, dehogy nincs! - csapta össze a tenyerét Trufa, és egy újabb részletét leplezte le az összeesküvésnek. Mindannyian azok közül, kik ott ültek, tudtak a Gyűrűről, és annak veszélyéről, ahogy a Fekete Lovasok fenyegetéséről is. Végül Frodó is beadta a derekát, és beleegyezett, hogy barátaival együtt folytassa az utat. Közösen eldöntötték, hogy holnap napkeltekor elindulnak az Öregerdő irányába, annak érdekében, hogy minél előbb eljussanak Völgyzugolyba.

Másnap kora hajnalban indultak, még a fű is harmatos volt a talpuk alatt. Felpakolták a pónijaikra a cokómókjaikat, majd útjukat a Nagy Kerítés irányba vették. Furcsa mesék keringtek az Öreg erdőről a Megyében. Egyesek azt beszélték, hogy az ottani, vénséges vén fák mozognak. Mi több, az egész erdő él és lélegzik, mellékesen nem is szívesen fogad látogatót. A hobbitok mégis kénytelenek voltak maguk mögött hagyni az alagútkaput, és átlovagolni a horpadáson. Innen egy alig kivehető ösvény vezetett az Erdőhöz, de amint beért a fák alá, elenyészett. Ahogy visszanéztek, a Nagy Kerítés sötét csíkként ásított a távolban, és előttük egyre sűrűsödött az erdő. A fák magasra nyúltak, vézna ágaik hosszúak és olyanok voltak, akár öreg és csontos kezek, mik az életadó esőéért nyújtózkodnak. Törzseik helyenként korhadtak, mohásak már az idő patakjának vizétől. A terep meredeken emelkedett, és az átjutást a fák is nehezítették. Mintha csak szánt szándékkal állnák el a hobbitok útját. Valamennyiükön erőt vett a szorongás, és alig várták, hogy végre elérjék a Máglya- tisztást. A tisztás után, hol az apró népség erőt gyűjtött, és sütkérezett a régóta vágyott verőfényben, újabb domb következett. A tetejéről messzire elláttak, bár a levegő még mindig ködfoszlányokkal telten kígyózott körülöttük. Párafelhők emelkedtek fel az erdőből, akár a füst. Hamarosan, a dombról lejővén elérték a Fűztekeres folyót, amely sebesen szaladt tova egy mély völgyben, míg el nem enyészett a déli messzeségben. Hosszasan mentek, bukdácsoltak a mélyedésekben, emelkedőkre hágtak és mindenekelőtt követték a kanyargós ösvényt. Mégis, egy idő után kezdték úgy érezni, hogy az Erdő szíve felé haladnak, nem pedig kifelé belőle. Már este felé járt az idő, amikor egy minden addiginál mélyebb horpadásba ereszkedtek le. Itt kénytelenek voltak beismerni, hogy eltévedtek. Megálltak egy időre, és Trufa ment előre felderítőnek. Egy új ösvény hírével tért vissza barátaihoz, így jobb ötlet híján arra mentek. Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy a Fűztekercses melyik pontján is járhatnak. A magas fű egy idő után zsombékos, ingatag talajra váltott, mit helyenként csillogó vizű erek kereszteztek. Az ösvényük, mi siklóként kanyargott tova, mindig megtalálta a szilárd talajt, min az ember ( bocsánat, hobbit) nyugodt szívvel megvethette a lábát. Nem keveset mentek, és a hobbitok kezdtek kimelegedni. Az ösvény felé lassanként szürke ágak nyúltak be, és mindegyik utazóra hirtelen álmosság jött. Leheveredtek egy öreg, ősz fűzfa alá, minek ágait csendesen mozgatta a langyos szél. Felnéztek a felettük ringó, a napfényben sziporkázó ágakra, mik mintha csak altató dalt énekeltek volna a széllel. Frodó küzdött az álommal, valahogy nem tetszett neki, hogy ilyenkor aludjék, ezért lement a folyóhoz. Őt nem sokkal később követte Samu, ki épphogy csak ki tudta húzni a vízből, mibe egy komisz ág taszította. Visszasiettek a fához, és körül járták. Ekkor fedezték fel, hogy Trufát csapdába ejtette a fűz, s Pippinnek nyoma veszett. Tüzet gyújtottak, dörömböltek, ordibálták a fűznek, ám az csak még erősebben szorította barátaikat. Egyszerre csak tompa hangok hallatszódtak az ösvény felől.

Hej hó, halihó, no de villa meg olló!

Bumsztara, lallala, fűzfavigyilló!

Toma koma, hej, Toma, Bomba-de-dilló!

Frodó és Samu pisszenni sem mert, az ének egyre közeledett. A magas fűben úgy látták, mintha valaki szökdécselve és táncolva közeledne. A nádszálak között fel- fel bukkant egy cilinderforma kalap, miben egy hosszú, kék madártoll ékeskedett. Még egy ugrás, még egy szökkenés és a kanyarban feltűnt a gazdája is. Nem volt magas, de nem is épp alacsony, nem tartozott a Nagyok népéhez és a hobbitokéhoz sem. Sárga csizmájában vidáman szökdécselt, kezében pedig egy nagy csokor fehér vízililiomot tartott. Szakálla hosszú és barna, kabátja pedig élénk kék, arca csupa vidámság.

- Segítség! - Szaladtak elé egyből a hobbitok.

- Hohó! Mi az, kiskomáim? Hol szorít a cipő? Mondjátok meg bátran az öreg Tomának. Úgy bizony, Bombadil Tomának.

- A barátainkat elnyelte a fűzfa - mutogatott Samu hevesen a szürke törzsű fűz felé.

- Nocsak, az öreg Fűzfa- apó? Ennyi lenne? - tette le kezéből finoman a liliomokat. - Várjátok barátaim, mindjárt segítek én rajtatok - Azzal odasétált a fűzfához, majd a gyökereihez hajolt, és egészen halk dúdolásba kezdett. A hobbitok a dal szövegét nem értették, de úgy tetszett, hatásosnak bizonyult.

- Ereszd ki őket Fűzfa- apó! Nem is lenne szabad ébren lenned! Egyél földet, igyál vizet és aludj! Én mondom ezt neked, Bombadil Toma! - Ebben a pillanatban recsegés- ropogás hallatszott. Először Trufa szabadult ki a gyökerek közül, majd egy megnyílt repedésen át Pippin ugrott ki.

- Hálásan köszönjük! - mondták egymás után.

- Ugyan kiskomáim, semmiség. No de most gyertek csak velem, itt van a házam nem messzi. Terített asztal vár, mézzel, tejszínnel és kaláccsal. Mindenféle kérdést, majd vacsora közben feltehettek, ráérünk addig - felkapta a földről a liliomcsokrát, majd szökdécselve elindult az ösvényen. A hobbitok megrökönyödtek a meglepetéstől, de követték a vidám fickót, ki valóban a házáig vezette őket. Kiértek az erdő sűrűjéből, s az ösvényről visszatekintve már csak a lombok sötétjét látták. Kanyarogva kúszott fel egy dombocskára, minek egy távoli lejtőjén meleg fényű ablakok kacsingattak feléjük a szürke alkonyban. Aztán, ahogy közelebb értek, meglátták a nyitott ajtót, és a rajta hívogatón kiáramló fényességet.

Az utolsó tea illata is rég elmúlt.

Víg zeneszó, tánc mind- mind elnémult.

Rettegés és árnyék maradt már csupán.

Elbereth éneke és nyugat szele kíséri útján.

Párafelhők csíkjai terültek fátyolként a friss gyanta illattal telt fenyőlugasra. Nyirkos reggel köszöntötte a hobbitokat, kik közül legelsőnek Frodó ébredt. Komótosan nyitotta ki szemeit, felült, de egy darabig csak nézett maga elé. Gondolatiban visszarepült Zsáklakba, a pihetoll ágyába, a napfényes nappaliba és a virágok illatától bódult kertbe. Füstölgött magában, hiszen már mindez Tarisznyádi Zsákosék tulajdonát képezte. Pedig milyen szívesen is aludt volna most inkább puha paplan alatt, sem mint a gyökerekkel szabdalt földön! Tegnap kora este volt, hogy megitták az utolsó korty teájukat Zsáklak falai között, és útnak indultak Bakvárra. Hónapok is beleteltek, amióta utoljára találkozott Gandalfal. Mitagadás, nyugodtabb lett volna, ha az öreg mágus is velük tart az úton. Ám tovább nem várhatott Hobbitfalván, reménykedett, hogy a varázsló csatlakozik hozzájuk. Fejében ismét felcsendültek a szavak, miket Gandalf jól az eszébe vésetett vele: ne használd. E módon felsejlettek benne a mágussal való utolsó beszélgetésének szavai, mik így távolról egyre terhesebbnek tűntek. Erőt vett magán és lecsitította múltbéli képeit, majd felkeltette két barátját. Pippin morcosan nyújtózkodott takarója alatt, de Samu már a reggeli előkészületein szorgoskodott. A domb aljában patak folyt alá, annak vizében mosdottak meg. Reggeli után eloltották a tüzet, összepakolták cókmókjaikat, majd folytatták útjukat az ösvényen. Az ég makulátlan volt, látszott, hogy szép, meleg napnak néznek elébe. Átkeltek a patakon, ahonnan az ösvény dombokon és lejtőkön hullámzott fel és alá, mi igen kimerítette a három utazót. Szerencséjükre néhány mérföld után a poros út egy utolsó szusszal felfutott egy újabb hullámra, majd békésen ereszkedett alá egy lapályra, honnan már cikkcakk vonalat leírva kanyargott tovább. A hobbitok jóízűen beszélgettek, sőt még daloltak is. mi könnyebbé tette a gyalogtúra óráit.

Indul a küszöbről az Út:

    ha nem vigyázok, elszelel;

felkötöm én is a sarút,

   gyerünk utána menni kell,

utak találkozása vár,

   futok, a lábam bizsereg-

csak ott lennék végre már!

   Aztán hová? Ki mondja meg?

- Úgy rémlik, mintha ezt az öreg Bilbó írta volna - mondta Pippin.

- Meglehet - válaszolt bizonytalanul Frodó. - Kétségkívül emlékeztet rá. Ő mondogatta mindig, hogy az utak kiszámíthatatlanok. Ha nem tartod féken a lábad akár veszélyes helyekre is sodorhatnak.

- Engem bizony az elkövetkezendő egy órában nem fog sehová se sodorni! - Pippin ledobta zsákját, majd társai is így tettek. Leheveredtek, és jól megebédeltek. Pihentek egy keveset és kinyújtóztatták lábaikat, majd csak egy jó idő múlva indultak tovább.

A nap kezdett alászállni az égbolt tengerén, az hobbitok előtt elterülő táj meleg fényben fürdött. Sík terepre értek, mi mindnyájuknak nagy megkönnyebbülés volt. A mezőn, melyre rátért az útjuk elszórtan álltak zöldlevelű fák, mik a közelgő erdőség előőrsei voltak.

- Úgy hallom, ló jön mögöttünk - állt meg Samu, és maguk mögé nézett.

- Lehet, hogy Gandalf az - mondta reménykedve Frodó. Ekkor azonban rossz érzés fogta el. Valami, ott egészen belülről azt súgta neki, hogy akár Gandalf az illető, akár nem, jobb lesz elrejtőzni előle. Két barátja lebújt az út mellé egy kis mélyedésbe, ám ő még tétovázott. A kíváncsisága ádáz harcot vívott a belső sugallattal, de pusztán egy pillanatig. Mikor a patadobogás közelebb ért, akkor vágódott ő is hasra a magas fűbe, egy nagy gyökerű, az útra lógó fa takarásába. Továbbra is hajtotta kíváncsisága, így hát kilesett a gyökér mögül. A kanyarban hamarosan egy fekete ló tűnt fel, nyergében egy feketébe burkolt alakkal. A hobbitot hirtelenjében rettegés fogta el, és késként hasított fejébe az Gyűrű gondolata. A lovas közelebb ért hozzá, s közvetlenül felette megállt. Éles, szimatoló hang hallatszott ekkor, a lovas keresett valamit. Frodó késztetést érzett arra, hogy ujjára húzza a Gyűrűt. Már ujjai a láncot tapintották inge alatt, amikor valami ismét megütötte a fülét. Egy ló nyerítése szelte a levegőt, valahonnan távolról és mellé egy dallamos hang kiáltott. Frodó nem érette szavait, hiszen azok messziről szálltak. Szeme sarkából, elmosódott ködként, messzi az úton látni vélt egy ezüstösen fénylő, diadalmas paripát hátán magával az éjjel. Ám a fekete lovas kihúzta magát a nyeregben majd pillanatokkal később megrántva lova kantárját a hang irányába vágtázott. A hobbit megkönnyebbülten egyenesedett fel és jött elő rejtekhelyéről. Mindhármójukat nyugtalanította a lovas jelenléte, nem kevésébe azé a valamié, miután amaz eredt. Az is lehetséges, hogy egy társa volt, s egy egész csapat követi az utazókat. Frodó érezte, hogy a Gyűrűt keresik, ám barátainak nem volt szabad szólnia róla. Kétségek között és folyamatos feszültségben mentek tovább, egy időre ezért letértek az útról. Lassan rájuk esteledett, majd az éjszaka terítette szét köpenyét a vidéken. Ahogy felkélt a hold és sziporkázó csillagai, úgy hagyott alább az aprónépekben a szorongás és úgy tértek vissza az útra. Nyugati szél sóhajtozott a fák levelei között, mik csendesen szuszogtak az estében. A hobbitok szívéről felszállt minden árny, meleg otthonról és kandallóról szóló dalba kezdtek. Egyszeriben Frodó ismét paták dobogását hallotta, azonnal megdermedtek és elnémultak. Gyorsan és nesztelenül tértek le az útról. Mindhárman besiettek a tölgyfaerdő sötétjébe remélve, az majd elrejti őket az árgus szemektől. Samu és Pippin lekuporodott egy- egy rönk mögé, Frodó pedig egy vén fa törzse mögül kémlelte a szürkén derengő utat. Árny ereszkedett rája, és a hobbitok megint hallani vélték a szimatoló hangot. A fekete árnyék a lovát vezette, de megállt pont ott, hol a hobbitok letértek az útról. Frodót ismét elfogta a kísértés, hogy az ujjára húzza a Gyűrűt. Ám ekkor az árnyék alattomosan feléje kezdett kúszni, akár egy kígyó, ki az áldozatát készül bekebelezni. Ebben a pillanatban viszont egészen más hallatszott a fák közül. Csengő hangok szálltak a nyugati széllel, és haltak el a csillagos éjszakában. Az árnyék ahogy meghallotta a hangokat, úgy ugrott fel lovára és veszett bele a túloldali sötétségbe.

- Tündék, Frodó uram! - fakadt ki Samu felállva a rönk mögül.

- Hallgass csak, erre jönnek! - emelte fel ujját Frodó, majd visszalapult. A finom énekszó egyre közelebb ért hozzájuk, ám szövegét ők nem érthették. Talán csak Frodó csípett el pár szót, és Elbereth, a Fényességes nevét vélte kihallani a sorok közül.

- Ezek nemestündék! - mondta őszinte csodálattal Frodó, amikor meglátta a menetet. A tündék lassan közeledtek feléjük, akár a múló tavasz utolsó sóhaja. Az aprónépek ámulattal néztek végig a szép arcokon, miken táncot lejtett a csillagfény. Olyanok voltak ők, mint a régi idők képei, kik utolsó útjukra indulnak az adánok regéiben. Szemükben ott fénylett az időtlen bölcsesség, melyet a hobbitok még ha akartak is volna, akkor se érthettek volna meg. Lámpásuk nem volt, mégis derengés vette körül menetüket. Amikor a hobbitok elé értek, elhallgattak. De egy tünde, ki utolsóként lépdelt megszólította őket.

- Üdv, Frodó - mondta. - Tán eltévedtetek? Hiszen messzi innen az otthonotok - Így esett, hogy az utazók összetalálkoztak Gildorral, e menet vezetőjével. A tündék valamennyien ismerték az öreg Bilbót, s általa Frodóról is hallottak már egyet s mást. Kiderült az is, hogy útjuk egy részét közösen teszik meg, ezáltal az aprónépség is becsatlakozott a menetbe. Már az Erdőcsát feletti erdőben jártak, kanyarogtak tova a dombnak gerincén. A fiatal, sűrű fák közül a szemük előtt bontakozott ki egy selyemfüvű rét, mit három oldaláról is közrefogott az erdő. Itt vertek tábort a tündékkel, kik megvendégelték őket, és ágyat is vetettek nekik. Középütt tábortűz égett, azt ülték körbe valamennyien. Pippint és Samut elég hamar elnyomta az álom, de Frodó még társalgott Gildorral egy darabig.

- Találkoztál Bilbóval Völgyzugolyban? - kérdezte belebámulva a sötétségbe.

- Kétszer is - felet szűkszavúan a tünde.

- Hogy van?

- A lehető legjobban. - Gildor ránézett a hobbitra. - Ami a legsúlyosabban nyomaszt afelől mégsem kérdezel. Búcsút mondasz a Megyének, de kétségeid vannak. Visszatérsz-e valaha, vagy véghezviszed-e azt, amiért elindultál. Így van? - kérdezte a tünde.

- Így - felelt Frodó. - Azt hittem, a hűséges Samun és Gandalfon kívül senki nem tudd róla.

- Tőlünk az Ellenség nem fogja megtudni a titkot, akármi is légyen az. Bizonyosan súlyos, hiszen a szolgái üldöznek.

- A Fekete Lovasokra gondolsz? Sejtettem, hogy az Ellenség csatlósai. De mégis kik ezek?

- Gandalf nem mesélt róluk?

- Ezekről nem.

- Akkor jobb, ha én sem mondok többet. Tán a félelem eltántorítana utadtól. - A tünde arcán árnyék suhant át. - Egy biztos: veszélyesek, és sietned kell.

- És a másikról tudsz valamit? - nézett Gildorra Frodó.

- Milyen másikról?

- Úgy érzem, az nem a Lovasok társa. Napszálltakor, az úton egy Fekete Lovas vágott keresztül, de mi elbújtunk a cserjésben. A lovas szimatolt, ám egy kiáltás megzavarta. Az a hang inkább volt kellemes, mintsem fenyegető, legalábbis nem ránk nézve. - Gildor elgondolkozott, majd egy sor hallgatás után felelt.

- Tudod, Frodó nem csak a gonosz létezik e világon. Elbeszélésedből csupán sejtésem van, biztosat nem mondhatok. S ha a jószerencse melléd szegődött, egy olyan követi lépteid nyomát, kinek csarnoka e világ. Tartóoszlopai a roppant hegyek, boltozata pedig az ég. - Gildor belesandított az előttük elterülő erdőség feketeségébe. Tünde szemével mintha látott volna egy holdezüsten suhanó árnyat, de csak egy pillanatig.

- Ezt mégis hogy értsem?

- Ahogy jónak látod, aprónép. Előbb- utóbb úgyis minden értelmet nyer.

- Félek, mielőtt bárminek is megérteném az értelmét az Ellenség fogságba esem. Ráadásul Gandalf is késik, ami aggaszt.

- Ha Gandalf késik, az semmi jót nem jelenthet. Szerintem azonban az lenne a leghelyesebb, ha kitartanál utad célja mellett. Nem tudom szökésed okát, ahogy azt sem mi veszély várhat még rád utad során. Lehet találkozol Gandalfal, mielőtt elhagyod a Megyét, lehet, hogy nem. Magadnak kell döntened, hogy tovább indulsz-e.

- Azt mondják, ne kérj tanácsot a tündéktől, mert mindenre azt felelik: igenis meg nem is.

- Tudod, aprónép, tanácsot adni legalább olyan felelősség, mint megfogadni azt. Ezért sem osztogathatjuk könnyelműen. Nehéz út áll előtted, annyit mondhatok. Elbereth vegyen oltalmába. Most ha rám hallgatsz, aludni térsz. Akárki is üldözzön, ma éjjel az álmodat nem zavarja semmi, hacsak az nem a levelek susogása. - Gildor még be sem fejezte, de Frodó érezte, szemei elnehezülnek. Hamarosan felálltak és ő is barátai mellé feküdt a lugasba. Aznap este kezdődtek azok a különös álmai, mik egész utazása során végigkísérték.

Zöldellőfüvű dombon állt, s onnan tekintett le Zsáklakra, minek ablakai csak némán verték vissza a déli nap fényét. Elmosolyodott, hiszen feltörtek benne az emlékek azokról a hosszú évekről, amiket itt töltött. Sőt egészen valóságosnak hitte, s már indult is volna lefelé a dombról, de megtorpant. Hirtelen fekete felhők kúsztak feléje Keletről. Gomolygó és vastag fellegek, villámokkal, mennydörgéssel és vad széllel, mi élesen sivított a füle mellett. Megrettent, a szél zúgásából kihallani vélte az álnok szimatolást és a visító hangot. Szívébe markolt a rettegés, már majdnem remegett. Látta, hogy az éjsötét fellegek hogy nyelik el a szeretet otthonát, s hogy közelítenek egyre csak feléje.

- Ne félj, Drogó fia Frodó - szólította nevén a háta mögül egy női hang. - Minden sötét felleg mögött ott fénylik a nap. - Ebben a pillanatban fényesség áradt a háta mögül, s a sötétség megtorpant. Ám ő se szólni se megfordulni nem bírt.

- Meríts bátorságot azokból, mik fontosak neked, kicsi hobbit. Meríts bátorságot és soha ne veszítsd el a remény sugarát, mert ez az, mi bevilágítja előtted az utadat. - Maga se tudta miért, de megnyugodott. Eltökéltnek és tettre késznek érezte magát, szívéről pedig felszállt az árnyék. Ugyanígy vonult vissza a fekete felleg, és sütött ki ismét a nap.

Arany és ezüst fények

sziporkázva feljövének

bevilágítva a múltat

a zavaros és mísz kutat.

A csillagok, mint apró kristálycseppek fogták oltalmukba a félhold íves udvarát, mely elevenen izzott az égen. Langyos, kora őszi est köszöntött a völgyre, a gyümölcsös fái sötétben bólogattak. Tündék tiszta fényű lámpásai gyúltak sorra, gyöngyfüzérrel koszorúzva a tornácokat. Apró aranypontokként szórták fényüket a szentjánosbogarak, halkan döngicsélve röpültek szerte az éj kupolája alatt. Fa és fű is megtelt fényüktől mesébe illő csillogással, mintha csak aranyszín harmat lepte volna el őket. Az egyik bogár betévedt egy ablakon, keringett a melegfényű szobában, majd megpihent egy könnyű, egészen világos, szürke vásznon. Ám a vászon megmozdult, az anyag légiesen libbent viselője után. A kis bogár egy ruhán talált helyett, de a ruha viselője nem nyughatott. Odakintről csengők hangja repült a szellők nyomán, az esti lakoma kezdetét jelezve. De ő csak hezitált. Hol fel s alá járkált, hol leroskadt ágyára. Tudta, már várják. Készült is, és már ki is lépett volna az ajtón, de keze megrekedt a kilincsen. Szörnyen súlyosnak érezte a rézkilincset, s kezét végtelenül gyengének. Nem bírt kilépni a szobájából. Biztonságosnak hitte? Talán. El akart volna zárkózni minden és mindenki elől? Talán. Mégis, ő maga is jól tudta, ez lehetetlen. A míves faajtón kopogás zaja verte fel a gondolataiból súlyos levegőt. A szürke ruhás összerezzent, mint aki álmából ébredt.

- Naneth, jössz már? - szólt odakintről egy szende hang. A szürke ruhás nem válaszolt. Még egyszer lemerítette vödrét lelkének feneketlen kútjába, s mikor felhúzta magabiztosan kelt fel az ágyáról. Tudta, nem futhat. Ő nem. Itt nem. Most nem. Nem és nem. Soha nem futhat. Végig simított ruhája ráncain, majd kilépet az ajtón. A lányai, az ő édes, kicsi lányai most is mesésen festettek, habár nem is voltak már olyan csöppek. Most így, ahogy végig nézett rajtuk, inkább tűntek finom és bájos ifjú hölgyeknek, mintsem virgonc kislányoknak. Halványan elmosolyodott, majd már indultak is Elrond csarnoka felé.

Kishílyán mindenki megérkezett, kit Völgyzugoly ura várt a lakomára, a csarnok ajtajai hamarosan bezárultak. Odabent lámpások égtek és bősz duruzsolás visszhangzott. A messzi Bakacsinból érkezett utazók is asztalhoz ültek, hiszen miattuk is ejtettek meg ma ilyen nagy estélyt. Elrond is helyett foglalt az asztalfőn, emelvényen álló bársony székén. Bal kéz felől Glrofindel ült melléje, de a jobb oldali, baldachinos szék még üresen állt. Legolas is jókedvűen bele- bele ivott a már felszolgált miruvorba, barátaival beszélgetett. Ekkor a már bezáródni készülő ajtókon három nő sietett be. A duruzsolás alább hagyott, bár teljesen nem szűnt meg. Baran enyhén megbökte oldalát barátjának, ki épp Erestornak ecsetelte az utazásukat.

- Barátom, azt hiszem...

- Mi az Baran, nem várhat? Éppen... - fordult a férfihoz, és elnézett arra, amerre az bökött a fejével. A herceg torkán abban a pillanatban csúszott félre a mézbor, amint megpillantotta a hófehér hajkoronát. Heves köhögését valamelyest elnyelte a zúgó alapzaj, de hogy ettől lett-e vörös a feje, vagy zavarától? Ki tudta volna akkor megmondani.

Végszóra Tinwerín leült székébe Elrond mellé, és lányai is helyet foglaltak. Ezután a féltünde felállt, mire a csarnokban egyszeriben elhalt minden zaj.

- Köszöntök minden kedves vendéget a mai lakomán! Ritka alkalom, hogy északi atyánk fiai ellátogassanak hozzánk. Ezért is öröm jöttötök, Zöldlomb Legolas. - Az említett férfi felállt és biccentett.

- Köszönjük a meleg fogadtatást, Elrond úr. Ám ha érzéseim nem csalnak, érkezésünk komor fellegeket is hozz magával.

- Erről majd a megfelő időben - emelte fel a kezét Imladris ura. - Most az itt lévők szívét gond ne nyomassza. Ti is pihenjétek ki utatok fáradalmait, mert még e völgyet nem éri az árny. - Felemelte teletöltött kupáját, mire a jelenlévők is így tettek.

- Legyen gondtalan az este! - mondta, mire a vendégek is ezt harsogták. Ezzel kezdetét vette a vacsora, és elkezdték felszolgálni az ételeket. Volt minden, mit szem és száj kívánt. Az idei nyár bővelkedett gyümölcsökben, bőven került hát belőle a terítékre az ízes hal és édes zöldségek mellett. A duruzsolás lassan ismét kezdett felizzani a teremben, ám a herceg szótlan volt. Lopva- lopva az emelvényen ülő nőre nézett, mintha csak nem akarná elhinni, hogy valóban ő az. Alcarain pontosan érezte magán a pásztázó szemeket, igyekezett azon lenni, hogy tekintetük egy pillanatig se találkozzon. Igaz, Elronddal és Glrofindelel beszélt olykor, de pusztán üres fecsegésnek érezte a szavakat. Nem, egyszerűen nem tudott figyelni. Amire viszont feleszmélt a révületből, az egy tekercs volt, mit Elrond nyújtott neki.

- Ez alkonyatkor érkezett a Kék hegységből - mondta. - Igazad volt, minden népből követek érkeznek. - Tinwerín elvette a papírost, majd olvasni kezdte. Valóban, a törpök üzenete volt. És nem is más állt benne, minthogy tanács reményében egy kisebb kíséret útnak indult Imladrisba. Végre valami, ami lekötötte. Igen, ezen merenghetett egy jó darabig, ám nem sokáig. Semmi képpen sem addig, amíg azt ő szerette volna.

A vacsora lassan a végéhez közeledett, már az utolsó fogás maradékát is leszedték. Legelsőnek Elrond állt fel, majd gyermekei és a völgy tiszteletre méltó tagjai és utánuk pedig szép sorjában mindenki, ahogy illett, végigvonult a termen. Nem mentek sokat, míg a széles folyosó után egy újabb boltíves terembe értek, a Tűz csarnokába. Itt már nem voltak asztalok, de két kőpillér között pattogott a nagy kandallóban a tűz. Valamennyien helyet foglaltak, s mikor Elrond is leült trónszékébe, a tünde dalnokok hangszerein halk zene csendült. Énekeket daloltak és hős regéket a szép tünde nyelven, mi halandó fül számára andalítónak hatott. Helya is - legnagyobb örömére - hárfához ülhetett, és bekapcsolódhatott a muzsikába. Tinwerín halványan elmosolyodott lányán, ki oly hévvel és szenvedéllyel pengette a hangszer húrjait, mint kevesen e világon. Ő maga is dúdolta halkan az énekeket, miknek szavai szinte testet öltöttek. Egyszeriben arra lett figyelmes, hogy a zene egészen más ütemre váltott.

- Szabad lesz egy táncra? - lépett oda Elldan szelíd mosollyal Elyához, kinek feje már- már lekonyult. A fiatal lány arcán pír rózsák nyíltak és félénken ugyan, de elfogadta a felkérést. Ők voltak az elsők, s utánuk a teremben lévők párokba rendezőtek és lassú, kecses táncba kezdtek. Tinwerín mégsem csatlakozott, csak egy ideig szemével követte lánya élénk sárga ruhájának ráncait, amint azok minden forgásnál könnyedén libbentek körülötte. Meg mert volna esküdni rá, hogy Helya mellé, fuvolával a kezében odaállt Elrohir, hogy Ithil zöld- arany ruhájának libbenő fodrain bukdácsolt a tűz fénye. Deil és Galwor is táncra kelt, Imladris házának megannyi tagjával együtt, csak kevesen maradtak ülve, és a dalt énekelve. A légies tánc és az igéző muzsika harmóniát alkotva töltötte be a csarnok minden szegletét. Ám a herceg se nem táncolt, se nem énekelt. Talán ő is azon töprengett, ennyire elmélyülten amin Tinwerín? Talán. Talán múlton, talán jelenen, talán jövőn. Egy bizonyos, mindkettejük szeme egyszer- egyszer szántszándékkal, vagy anélkül, de egymásra tévedt. Alcaraint saját gondolatainak zsongásából egy hang zökkentette ki.

- Megtisztelnél egy tánccal, Berenil úrnő? - Glorfindel ahogy illő, kezét nyújtotta hölgy felé.

- Hogyne. - A nőt igaz, meglepte a felkérés, de formalitás is úgy kívánta, hát elfogadta. Kezét a férfiébe helyezte, és ők is bekapcsolódtak a táncolók körébe.

- Szót ejtenék pár dolgokról, ha nincs ellenedre - vette halkabbra szavait a gondolini. - A gyermekidről lenne szó. - Tinwerín újult, élénk figyelemmel emelte fürkésző tekintetét a férfira.

- Folytasd - bólintott, miközben perdült egyet saját tengelye körül.

- Mostanság igen sokat tartózkodnak esténként a könyv és levéltárban Elrond két fiával - hajolt a nő füléhez Glorfindel. - Úgy hiszem, keresnek valamit.

- Ó, bár ne lett volna igazam - sóhajtott fel gondterhesen a partnere. - Van sejtésed, mit kereshetnek ilyen bőszen?

- Kilétedet szeretnéd a lehető legtovább köd mögé rejteni, bár a jelek szerint ez egyre nehezebb. Nem kívánok beleszólni, hiszen ez lányaiddal a te ügyed, de nem kizárt, hogy a kíváncsiságuk hajtja őket személyed irányába. Ugyanis az óidei, gondolini és beleriandi iratokat keresik, mikben nem egy ének, ima, vagy rege zengi a te neved. - Tinwerín erősen behunyta szemeit, majd leszegte fejét.

- Mit tudsz még? - kérdezte, bár már más a lényegen nem igazán változtatott.

- Mint már mondtam, nem akarok közbeavatkozni. Mégis, úgy találtam a legjobb az, ha ezeket a tekercseket és könyveket összeszedetem és a szobádba vitetem. Úgy hiszem, nyomós okod van homállyal fedni mindazt, mivel azt teszed.

- Glronfindel, ezért nagyon hálás vagyok - kapta fel a fejét. - Jobban nem is cselekedhettél volna - mondta egészen megkönnyebbülten. Feszült izmai ellazultak, vállait is leengedte. Ekkor fordultak meg ismét, így ő nézett az ajtók irányába. Látta a tömegből kiválni Elyát és Elldant és hangtalanul kilépni az ajtón. Nem sokkal utánuk pedig Helya és Elrohir is felemelkedtek a hangszerek mellől, és követték a két másikat. Glorfindel igazat szólt, valószínűleg most is a könyvtárba igyekeztek. Alcarain vékony vonallá préselte száját, latolgatta, hogy utánuk menjen-e. Végül a tánc végéig mégsem hagyta el a termet. Ám azután tisztesen elbúcsúzott az ünneplőktől és menni készült. Legolas fél szemével követte amint felölti bársonypalástját, lámpást ragad és kilép az ajtókon. Abban a pillanatban ő is felállt és utána eredt. Látta, amint lelépdel a lépcsőkön, majd eltűnik a fordulóban. Mindkettejük lépte hangtalan volt, talán a bársony susogása vert némi zajt. Alcarain rátért egy ápolt ösvényre, mi hol egészen kinyúlt a Brúinen medre felé. Túl a kerten már a völgyi erdő sötétje ásított némán. Ahogy Elrond házának fényei pedig egyre halványultak, úgy erősödött a nő kezében lévő lámpás szelíd fénye, úgy tükrözött folyékony ezüstöt a palástja. Talán egy körömnyit haladt a hold az égen, mikor enyhe lejtőre hágott az ösvény. Az erdő és cserjés megritkult, s a dombocska tetején, a völgy keleti falánál egy kőszék állott. A herceg megállt a fák között, a világért sem lépett volna ki a hold és csillagok fényébe. Alcarain azonban a kőszék mellé rakta lámpását, majd eloltotta. Ő maga pedig leült az emelvényre, levetette csuklyáját, és hátradőlt fejét pedig a hideg kőlapnak támasztotta. Ám a bakacsinerdei legnagyobb megdöbbenésére nem csinált semmit, vagyis semmi olyat, mi szabad szemmel látható lett volna. Gondolatban messzi járt, hiszen a gondok egyre súlyosabban ültek vállaira. Lám, lányai nem nyughattak, ez őt is egyre jobban sürgeti. Most meglehet ez volt az, mi még Szauronnál is jobban nyomasztotta. Mit látott ebből a szőke? Egy nőt, ki holdfényben fürdik, s ki úgy ül a kőszéken, akár az alabástrom. Aztán hallotta tőle a gondterhes sóhajt és látta, mint temette kezeibe arcát. Akkor közel sem látta annak a határozott személyiségnek, ki évtizedekkel ezelőtt náluk járt. Akkor ő is elbizonytalanodott. Eddig váltig azt sulykolta magába, hogy az a nő szerelmének hidegvérű gyilkosa. Ám most mégsem volt ebben ennyire biztos. Pontosabban abban nem, hogy kicsoda is az az alak, kit a köznyelv Nyugat Úrnőjeként tart számon.

A másnap virradója már régen elmúlt, s a nap közeledett delelője felé. A nyár melege tűnőben volt, bár még a hideg nem nyújtotta ki didergő karjait Imladris felé. Az élet a megszokott kerékvágásban zajlott, legalábbis a völgy valamennyi tagja számára. Arwen az Aragorntól kapott utolsó levelét olvasgatta remélve, hogy mielőbb viszontlátja kedvesét. Elrond a törpök fogadására készült, kik érkezésének órája igen csak közeledett. Galwor szinte minden idejét Deilel töltötte, aki örömmel mesélt neki a Völgyzugolyban eltelt gyerekkoráról. Egy koradéli könnyed ebéd után Tinwerín pedig Arnirt vezette ki az istállóból. Lányai majdhogynem a kapukig kísérték, de alig beszéltek valamit. Amit kellett, meg amit formaságok is hoztak magukkal, azt megtárgyalták. Tudták, anyjuk egy különös alakhoz indul, egy bizonyos Bombadil Tomához. Igen határozottan rémlett nekik ez a név, ám amit felidéztek mellé csak tovább buzdította őket az óidei tekercsek tanulmányozásában. Az anyjuk nem erőltette a beszélgetést, a lányai pillantása, testtartása mindent elmondott. Mindhárman tudták, hogy a többiek sejtenek valamit személyes titkaikból, ám egyikük sem szól nyíltan. A kapuőrök már kinyitották Alcarain előtt a völgy bejáratát, így eljött a búcsú ideje. Elhangoztak az óvó szavak, mik már annyiszor az évek során. Tinwerín most is egy- egy csókot adott lányai fejére, de legvégül így szólt búcsúzóul.

- Tudjátok, a világ változik. Hol lassabban, hol gyorsabban, de egyszer minden átformálódik. Egyet jegyezzetek meg, ezt a változást a mi döntéseink befolyásolják. S a változás nem mindig jó irányba halad, ahogy mi sem hozunk mindig jó döntéseket.

Felhős csúcsok hozzák hírét

Kürt zendül,  de messzi még

a fényesen izzó  nap

mikor  rózsás a pirkadat.

- Ez a hely, lenyűgöző - forgatta körbe a fejét Helya. - Ám érkezésünk óta csak még inkább erősödik bennem az a megmagyarázhatatlan érzés anyánkkal kapcsolatban - szemével a fehérbe öltözött Tinwerínt követte, amint a napfényben fürdő tornác felé haladt, hol Elrond már várta.

- Tudod, nővérkém úgy érzem, sokkal de sokkal több minden vár itt ránk, mint ahogy azt legelőször gondoltuk. Ne kérdezd, hogy is merek ilyen merész kijelentést tenni, mert magam sem tudom - Elya elhúzta a száját, majd motyogva folytatta. - Nem elég a zöld, ez itt lehetne egy kicsit halványabb.

- Kinek festesz? Jóformán amióta itt vagyunk, ezen dolgozol.

- Haldír bácsinak és Gaeriel néninek. Azt szeretném, hogy ők is lássák azt, amit mi - mosolyodott el a fürtöske, és újabb vonásokkal gazdagította a tájképét. Épp újabb színt vitt volna fel, amikor hirtelen meglökték könyökét. Az ecset megcsúszott a vásznon egy széles zöld csíkot hagyva maga után, a paletta megannyi színével együtt pedig a földön landolt. Elldan viszont vissza sem nézve sietett tova testvérével, csakhogy Elya csípősen utánuk szólt.

- Legalább egy bocsánatkérést elvárna az ember!

- Jó, rendben, bocsánat - vetette oda Elldan, hátra sem fordulva.

- Bárdolatlan tünde ficsúr - mormogta Helya, mire a két férfi egyszerre fordult meg. Elya a száját húzva hajolt le a színekben úszó palettájáért, és kezdte összeszedni ecseteit.

- Bárdolatlan az, ki így szól egy rangban feljebb állóhoz - válaszolt Elrohir.

- Őszinte leszek veled, ó nemes uram, annyira méltatom a rangodat, mint te a húgomtól való bocsánatkérést - Helya résnyire húzta szemeit, majd egy lenéző pillantás után segített testvérének a holmija összeszedésében. Elldan megmakacsolva magát, felkapta a lába elé gurult ecsetet, majd odanyújtotta Elyának.

- Én meg veled leszek őszinte, sajnálom. Így már megfelel?

- Bátyám, nem érünk rá! - türelmetlenkedett öccse.

- Hová siettek ennyire, hogy még egy elnézés kérés is számotokra sok idő? - kérdezte Helya.

- Az is túl sok idő, hogy ezt ecseteljük - mondta Elrohir és már húzta is volna maga után testvérét.

- Annyit tán csak érdemlek, hogy tudjam miért is rondítottatok bele a festményembe - mutatott a zöld vonallal keresztbe szőtt képre a fiatalabbik lány.

- Oh, hogy az egy festmény... - köhintett egy kevés gúnnyal Elldan. Elya szemöldöke pillanatok alatt szalad össze, majd a kezében lévő festékes ecsetét egy pillanat alatt húzta végig a tünde arcán. Elldan kiköpte a szájába került festéket, majd szemeiről is letörölte.

- Még hogy én a bárdolatlan... - zsörtölődött.

- Így már te is festesz valahogy - rakta csípőre a kezét a fürtöske. Helya egy elfojtott kacaj után ismét megkérdezte.

- Nos, hova igyekeztek?

- A tornác alá - válaszolt tömören Elrohir.

- Az alá, ahol anyánk is tanácskozik? Mégis miért? - tette le kezéből a párkányra a festő készletét Elya.

- Az már legyen a mi dolgunk - fordult ismét meg Elldan. - Most ha megbocsájtotok...

- Nem bocsájtunk meg semmit, mi is megyünk. Ha anyánk is benne van a dologban, ugyanannyi jogunk van ott lenni, mint nektek - fonta karba kezeit Helya. A két tünde egymásra nézett, és egy sóhajtás után beadták derekukat.

- Még meggondolhatjátok magatokat - ajánlotta fel Elrohir, megállva a lépcsőkön.

- Mégis miért tennénk ilyet? - értetlenkedett Helya. - Ne akarj lebeszélni.

- Lehet, hogy nem a legjobb ötlet kifürkészni olyan dolgokat, melyek szántszándékkal lappanganak a sötétben. Mégis, ez a ti döntésetek - nyitotta szét a tornác falánál virágzó rózsabokrot a tünde, mely mögött egy vakablak rejtőzött, mi ideális volt mindennemű hallgatózásra. Hamarosan egészen világossá vált a lányok számára is, hogy miért is igyekezett ennyire a két fiú. Tisztán hallottak minden szót, ami a fenti beszélgetésben elhangzott. Lélegzet visszafojtva füleltek, amint felmenőik az Egyről, valami régi regéről, a Legifjabb Szentségesről és a Végzet Hegyéről társalognak. Maguk sem tudták mennyi ideig gubbasztottak a bokrok takarásában, mire Tinwerín búcsút vett Elrondtól. A két lány megrökönyödve támaszkodott a kőfalnak, mindkettejük fejében ugyanazok a mondatok visszhangoztak. "Azt a regét nem hallották még, mi a Legifjabb Szentségesről íródott, igaz? Amíg az árnyék súlya telepszik ránk, addig nem is fogják."

- Helya, félek igazunk volt - suttogta elhaló hangon Elya, és egyre csak maga elé meredt.

- Most már nincs visszaút, húgocskám. El akarom olvasni azt a regét és gondolom te is.

- Látjátok, mi előre szóltunk - mondta Elrohir, amikor már kimásztak a bokrok közül. - De ti makacskodtatok, és tessék! Itt az eredménye.

- Ó ebbe csak ne szólj bele. Hálásak vagyunk amiért segítettetek, de innentől ez a mi dolgunk - mondta Helya miközben lesöpörte ruhájáról a földet.

- Szerintem viszont igenis beleszólhatnának - csillant fel a húga szeme. - Hiszen ők itt születtek, valószínűleg jártasabbak az itteni könyvek és tekercsek halmaiban, mint mi.

- A nővérednek igaza van, innentől mi is mennénk a saját dolgunkra. Sok sikert a kereséshez - Elldan a testvérével elindult lefelé a lépcsőkön, arra, amerről jöttek.

- Hé! - futott utánuk Elya. - Nem úgy van az. Másfél napi munkámat tetted tönkre, nem is beszélve a szemtelen viselkedésedről. Ha azt hiszed, kíváncsiságod kendőzetlen maradt a rege irányába, akkor tévedsz, látszik a szemedben, tünde uram - fúrta tekintetét a nagyobbik fiú mogyoró szín szemeibe. Elldan csak elhúzta a száját és elfordította az arcát.

- Legyen hát.

***

Súlyos lég ült meg a fák között. Tele volt párával, de a megfoghatatlan félelem csak még terhesebbé tette. A talaj nem volt más, csak egy hatalmas sártenger tele gyökerekkel, bomló levelekkel és ki tudja még mivel, mi a fekete föld alatt feküdt. Itt nem volt eső utáni üde illat, itt az enyészet szaga lengett körbe valamennyi fát és bokrot. A nap aligha hatolhatott át az egekig törő sűrű lombkoronán, csupán foltjai pislákoltak elszórtan a haldokló avaron. Szél nem volt, mi tova vihette volna ezt az ármányos bélyegzőt, mi megpecsételte az utazók szívét. Legolas felnézett a lombok boltozatára, latolgatta vajon milyen napszakban járhatnak. Dél, esetleg délután? Fene se tudta volna megmondani, itt nem volt se tér se idő. Minden óra napnyi hosszúságúra nyúlt, minden nap egy évszázadnak tűnt. Állatott alig láttak, csupán egy egy fekete élőlényt árnyként suhanni a haldokló, kimondhatatlanul öreg fák között. A lovak patái zaját elnyelte a föld és a hőség is egyre fojtogatóbb lett. A herceg remegő kézzel vette elő a bőrre pingált térképet, ám mintha csak forgott volna vele a világ. Nem tudott fókuszálni, homályosan látta társait, ahogy ők is őt. Keze a nyakában lógó, az inge alatt elrejtett apró láncra tévedt. Tenyerébe fogta, s úgy érezte, a fehéren derengő kövecske megvilágítva szeme előtt az erdőt, elűzi a nyomasztó érzéseket és a sötét árnyakat. Megálljt intett, leszállt lováról és felmászott a mellettük lévő egyik fára. Kidugta fejét a lombok közül és mélyet szippantott a friss levegőből. Még csak délelőtt volt, és hála Erunak nem tévesztettek irányt, az Öregerdei Út felé haladtak.

- Mit láttál fent, barátom? - kérdezte Baran, amikor már ismét úton voltak.

- Jó irányba tartunk, nincs már messzi az út - válaszolt egy félmosoly keretében, majd halkan dúdolni kezdett. Hamarosan a többiek is becsatlakoztak, és az ő szívükről is felszállt a komor felhő. Indulásuk óta tizenkét nap telt el, mire közel kerültek a hőn áhított úthoz. Rájuk sötétedett, de a holdat nem látták. Egy pár katona előre ment, egészen le az útig, hol másnap folytatni akarták az utazásukat. Mégis, aggasztó hírekkel tértek vissza.

- Hercegem - tette tiszteletét a tünde. - Orkok haladnak az úton, könnyű fegyverzettel.

- Mennyien?

- Úgy százötvennél nem többen ha szemem nem csalt meg, uram. Kelet felé igyekeznek, hamarosan ide is elérnek. - A herceg egy pár pillanatig elgondolkozott, majd megszólalt.

- Oltástok el a tüzeket, csomagoljatok össze és igyekezzünk beljebb az úttól, szaporán! - A katona csak némán bólintott, és a kis tábor percek alatt zsongott fel.

- Mikor futamodtunk mi meg az orkok elől? - lépett a szőke mellé felháborodottan Galwor. - Miért nem ütünk rajtuk, amíg nem számítanak rá?

- Azért, mert Deil azt mondta, hogy a Magas hágón kell átkelnünk. És minden bizonnyal Szauron a megfigyelése alatt tartja valamennyi területtel együtt. Ha mi most lemészároljuk ezt a századot, akkor magunkra vonjuk a figyelmét, amihez nekem nincs túl sok kedvem - válaszolt határozottan a férfi. - Feltételezem, neked sem, Galwor. - A testőr lesütötte szemeit, majd egy főhajtás után ő is odébb állt. Nem telt belé egy óra se, az úton fáklyák fénye izzott fel, és léptek dörömbölő zaja hallatszott. Jól látható volt, az orkhorda nem retteg, nincs félni valója semmitől. Tudták, érezték a hátuk mögött a Sötét urat, ahogy azt is, hogy nincs élő ki szembe merne szegülni vele. A tündék a sötét fák árnyékából lesték a vonuló századot, kik tömött sorokban kígyóztak, soha véget nem érő láncot alkotva. Valóban Kelet felé igyekezet, alighanem Erebor vagy a Vasdombok irányába. Ékes példázta volt ez is, hogy Középfölde felbolydult, akár méhkas mit Szauron egy csapással sújtott darabokra.

Nem telt belé egy hét, és a kis menet - gondosan az út mellett haladva - elérte a Régi Gázlót. Innentől már jóval óvatosabban haladtak, mivel az erdő megritkult, és már csak elszórtan volt fellelhető egy- egy fás terület. Átkelvén az Anduinon a Köd hegység vonulatai egyre közelebbinek, egyre fenyegetőbbnek tűntek. Hófödte csúcsai magas felhőköpenybe burkolózva sejlettek fel, akár elérhetetlen istenségek arcai. Az erdőtündék szíve nehéz volt, hiszen maguk mögött hagyták szeretett erdejüket, de eltekintettek dél felé. Tudták, hogy valahol túl a láthatáron ott terül el Lothlórien erdeje, mikről legtöbbjük csak énekeket hallott. Útjuk további részében Deil lovagolt elől a herceggel, hiszen a nő mindnyájuknál jobban ismerte ezeket az utakat. Kitaposott ösvényen haladtak egyre feljebb a dombokon, míg az bele nem veszett a sziklákba. A hágó ösvénye vékonyka volt és porhanyós, kikezdte már az idő. Átkelésük alatt többször is láttak a fejük felett varjakat körözni, pontosan tudták, hogy figyelik őket. Ám csak remélhették, pusztán egyszerű vándoroknak nézik majd társaságukat. Rengeteg mérföld és rengeteg napkelte volt már mögöttük, amikor megpillantották maguk előtt a Brúinen északi forrását. Deil felderült, és a csapatba is újra lelkesedést lehelt a víz üdítő csobogása. Itt megálltak egy időre, újratöltötték vizes tömlőiket, megpihentek. Újult erővel vágtak neki útjuk utolsó szakaszának, mi Imladris rejtett völgyébe vezette őket.

***

Komótosan cammogott le a nap delelőjéről, de sugarai alig vesztettek melegségükből. Az ég makulátlan volt, az almáktól és körtéktől roskadó fák szinte fürödtek a délutáni fényben. A szél langymelege kedvesen szuszogott zöldellő leveleik között, ám hamarosan az ősz sóhaja is megkörnyékezte Imladris völgyét is. Tündék szedték szorgosan kosarukba a pirosra és sárgára érett almát, az élettelin zöldellő körtét, a korai mézédes szilvával karöltve. Szép ének szólt közben hárfa és furulya kísérte dal zengett a gyümölcsösben, és az eldák most mit sem törődtek az elmúlás terhével.

- Kincseim, olyan szótlanok vagytok - mondta Tinwerín, miközben lerakta a fa tövébe az almával megtelt kosarát, majd egy újabb, üreset vett derekára támasztva. - Tán valami bánt?

- Nem, dehogyis - mosolyodott el Helya, beleharapva az imént általa leszakított, pirosan hívogató almába. - Csak, most valahogy jobb hallgatni.

- Kérlek mondjátok, hogy betegek sem vagytok. Mostanság igen korán aludni tértek és csak késő reggel keltek, aggódom értetek. - A két lány hátán egyszerre futott végig a hideglelés, hirtelen egymásra néztek. Pusztán egy pillanatig maradtak csendben, de tekintetük mindent elmondott a másiknak. Mind kettejük szeme ugyanazt sugallta.

- Csak kimerített az út - válaszolt végül Elya. - És Imladrist sem lehet ennyire kevés idő alatt megismerni. - Alcarain elkapta kisebbik lánya szemét, és nyugtalanul vette tudomásul zavart pillantását. Hümmögött egyet, de elhessegette a kételkedő gondolatokat.

- Értem, drágám. Mégis, ha bármi baj lenne, kérlek szóljatok. Mi tagadás, úgy látom akadtak olyanok, kik szívesen körbevezetnek titeket Elrond úr termeibe. - A két lány csak még inkább zavarba jött, ha eddigi feszültségük nem lett volna elég. Inkább nem válaszoltak, csak némán nyúltak újabb és újabb érett gyümölcsökért.

- Kincseim - sóhajtott fel a nevelőanyjuk, majd letéve kosarát elébük lépett. Kissé lehajolt hozzájuk, fejüket finoman felemelte és mindkettejük szemébe nézett. - Tudjátok, hogy bármit elmondhattok, igaz? És remélem azt is, hogy még az életemnél is jobban szeretlek titeket - szólt halk és lágy hangján.

- Hát hogyisne naneth, mi is ennyire, hanem jobban szeretünk téged. Tudjuk, hogy számíthatunk rád - válaszolt egy kissé megszeppenve Elya, és lehunyta szemeit. Képtelen volt tovább állni anyjuk aggódó tekintetét. Képtelen volt tovább nézni azokba a szürke, fénytelen, mégis bűvöltess szemekbe, mik akár két feneketlen kút, néztek vissza rá. Két kút, mely telis-tele van emlékkel, telis-tele van múlttal, minek ő csak töredékét érti. Tinwerín szólásra nyitotta a száját, de a felharsanó kürt belé fojtotta a szót. A gyümölcskertben dolgozók nagy része a hang irányába kapta a fejét, majd pillanatokkal később kíváncsiságuktól hajtva szaladtak az északi kapu felé.

- Ezek a kapuőrök kürtjei, utazók érkeznek - mondta végül, és felegyenesedve ő is észak felé nézett. Bár félbehagyták a beszélgetést, és ők is a többi tündével tartottak, Tinwerín gondolatait a bizonytalanság környékezte meg. Harmadjára, és egyben utoljára csendültek fel a kürtök, mire ők is odaértek. Sikerült megállniuk az egyik felső erkély korlátánál, ahonnan a két lány kíváncsiskodva nyújtóztatta a nyakát. Anyjuk higgadtabban fürkészte az utat, hol hamarosan befordultak a lovasok, élükön Zöldlomb Legolassal. Tinwerín szíve kihagyott egy ütemet és hirtelen megszédült, kénytelen volt a mellette álló oszlopnak támaszkodni. S amilyen gyorsan sietett oda, ugyanolyan gyorsan is tűnt tova.

Brúinen hűs szava csendül

messzi ének szó farkas üvöltéssel vegyül

Szikra pattan szívben és lélekben,

átszelve időt és homályt a messzi légben.

Egy gyermeknek minden új e világon. Rácsodálkozik mindenre, mit először megpillant, még a leghétköznapibb dologra is. Valahogy így érezhette magát Helya és Elya, mikor Loeg Ningloron földjén vágtak keresztül. Egyre csak forgatták fejüket a nyeregben hol a távolban, párába burkolózó hegyeket vizslatva, hol pedig az Anduinig lenyúló földeket fürkészve. Csend aligha ülhetett meg közöttük, Tinwerínt faggatták a vidékekről és minden másról is, amely valamelyest útjukhoz kötődött.

- Most azon a földön járunk, ahol megtámadták Isildurt és kíséretét? - Helya a szemük előtt futó, még egészen fiatal Nőszirom folyóra nézett és követte szemével, ameddig azt hullámozva el nem nyelte az alkonyi fényben fürdő láthatár.

- Nem igazán, az majdhogynem e folyó és az Anduin találkozásánál történt, de az óvatosság sosem árt. Amíg Elrond házának védelmét nem élvezzük, addig Isildurról egy szót se. - Tinwerín egészen a partig lovagolt, hol helyenként füzek lógatták ágaikat a hűs vízbe. Nem sokkal előbb találkozott a két ér ága,  itt még leírt egy szelídebb kanyart, mielőtt megduzzadva a források és patakok vizétől sok kilométerrel lejjebb az Andiunba ömlött volna. A víz viszonylag alacsonyabb volt, de a part meredekebb és kövekkel tarkított. Már a nap lebukott a vonulatok mögé, mikor az utazók megálltak a hegy lábánál elterülő gyér, ártéri erdőségben. Ez volt azon utolsó napok egyike, amikor még Tinwerín is engedélyezett magának pár óra éjszakai pihenést. Figyelme sose lankadhatott, mert most nem csupán az ő élete forgott veszélyben. A folyón való átkelésre egy napra nyugatra fordultak az alig-alig kitaposott erdei ösvényen. Az ösvény lassan emelkedni kezdett, dombokra mászott és egyszer- kétszer sekélyebb völgyekbe ereszkedett. Ahogy egyre haladtak felfelé a csapáson, úgy ritkultak a fák és nőttek a dombok. Útjuk tizedik napján már magas sziklafalak között mentek és az ösvény vékony sziklapárkánnyá csökevényesedett. Keskeny vonalként fénylett az égen a hold sarlója, mikor egy kisebb barlanghoz értek, hol éjszakára meghúzták magukat.

- Ugye nem ez a koboldok tornáca, ahol régen Gaerielel fogságba estetek? - telepedett le Elya a pokrócára, majd húzott egyet a vizes tömlőjéből.

- Ne beszélj ostobaságokat, kincsem. Soha nem vezetnélek titeket a Koboldok királyságának a közelébe se. - Tinwerín egybehordta a megmaradt rőzsét, majd halványan pislákoló tüzet gyújtott.

- De akkor mégis miért figyelsz ilyen feszülten, amióta csak beléptünk a hegyek közé?

- Elya, nem csak a koboldok lehetnek veszélyesek. Sokféle lény él a hegyekben, és maga a hegy sem a legbarátságosabb - telepedett le ő is lányaihoz a tűz melegéhez. - Tudjátok a Köd hegység közel sem volt ilyen még az Óidőkben. Nem, régen sokkal félelmetesebb és magasabb volt, mert ezt a hegyláncot Melkor emelte, hogy megakadályozza Oromét az utazásaiban.

- Nehéz elképzelni másképp a világot - mélázott el Helya, egy darab almát majszolva.

- Pedig a világ régen igen más volt. Mordor helyén tenger hullámzott, az Ered- Luin vonulatai is messzebb nyúltak és Beleriandon terült el Arda egyik legnagyobb erdeje, a Taur-Im- Duinath. De a világ megváltozott, a nap és a hold sem ragyog úgy, mint évezredekkel ezelőtt - elkalandozva nézett bele a tűzbe, és pár pillanatig visszaidézte a régmúlt időket.

- Nem túl vidám történet, így estére - zökkent vissza a jelenbe. - Remélem a ti álmotok boldogabb lesz. - Jó éjszakát kívánt gyerekeinek, majd megkezdte az éjjeli őrségét. Merengett a világ változásain, az idő folyásán, melynek ő maga is részese volt. Akárhányszor ezen gondolkodott, ugyanoda jutott: az idő fájdalmas és az ember legnagyobb ellenfele. Hajnal felé elbóbiskolt ugyan, de mikor már az első napsugarak nyaldosták a csúcsokat, ők is útnak indultak. A párkány helyenként szélesebb lett és egészen meredekre hágott, hol keskenyebben lejtett egy- egy régi vízmosás felé. Föléjük magasodtak a roppant kőfalak és hegyoldalak, büszkén és félelmetesen. Alattuk volt, hogy a mélyben forrás csobogását vélték hallani, ám legtöbbször porhanyós kavicsok koccantak a sötétségben. Most valahogy egyikük szájára sem jött a szó, a hegy nyomasztó aurája rátelepedett mindegyikükre. Csendben haladtak, csak a lovak patáinak tompa klappogása vert enyhe visszhangot a hasadékban. Néhol a szél egészen vadul söpört végig a hegyen, sikoltó morajlása azonban csak még terhesebbé tette útjuk óráit. Már a harmadik éjszakájukat töltötték a hegyen és ismét Tinwerín őrködött éjjel. A két lány igyekezett pihenni valamit, ám Elya mégsem tudott. Sokáig nézte a sziklán üldögélő anyjukat, ki jóformán beolvadt a sötétbe. A hold már az ég közepén járt, mikor erőt vett magán, felállt és letelepedett anyja mellé.

- Tudod - kezdett bele félénken. - amikor az Óidőkről mesélsz, olyan hévvel és szenvedéllyel teszed, hogy akármelyik ember szívében felébreszted a vágyat, hogy lássa azokat a letűnt időket, miket te is.

- Láttam a világ hajnalát, az első napot és félek, az alkonyát is megfogom élni, az utolsó naplementét.

- Ám egyvalamiről sosem szólsz. Milyen érzés egyedül evezni az élet folyóján, ennyi koron és évezreden át? Sosem volt melletted senki? - Elya belebámult a sötétbe, nem nézett a mellette ülőre. - Azt mondtad láttad az első napfelkeltét, de nem volt senki, kivel gyönyörködhettél benne?

- Édeslányom - szólalt meg a nő. Hangja gondtól volt terhes és komor a múlt ködétől. - Nem vagyok egyedül. Itt vagytok ti.

- Te is tudod, hogy nem így értettem. Mi sem voltunk mindig és eljön az az idő, mikor már nem leszünk - füle mögé tűrte szembe lógó, göndör fürtjét majd egy sóhajtás után folytatta. - Ezt még soha nem mondtam neked, de egy időben a nővérem és én is szentül megvoltunk róla győződve, hogy te és Argalad előbb utóbb egybekeltek. Annyira illetettek egymáshoz, akár ág és levél. - Tinwerín hosszas hallgatásba burkolózott, majd egy pillanatig felnézett az égre. 

 - Akár ág és levél - visszhangzott fejében. Lehunyta szemét, de egyre csak képek cikáztak a fejében. Sok- sok zavaros kép és emlék. Szürke felhők takarták zordon foszlányokként az ég kupoláját, majdhogynem korom sötét ereszkedett a tájra.

- Sok mindent nem lát a gyermeki szem, mit a felnőtt igen - felelt végül, egészen halkan és komolyan.

- Már megint rébuszokban beszélsz, mint annyiszor a közel húsz esztendő során. Hadd feleljek hát én is így. Mutasd meg a gyermeknek az újat, hadd lássa, amit eddig eddig csak a felnőtt látott!

- Most is épp azt teszem, emlékezz csak az eddig megtett útra. Mégis, egyenlőre többet nem ígérhetek. Mert amíg a gyermek nem kész arra, hogy lássa, mit a felnőttek, addig felesleges neki mutatni bármit is. - A szél iránya megváltozott, hűvösebb és vészterhesebb lett. A zord, kísértetként derengő fellegek felszakadozni nem akartak, helyükre mindig újabbak futottak. Arnir, ki eddig békésen feküdt, most megmozgatta fülét és félig a tátongó éj felé pillantott.

- Hát segíts, hogy... - Mégis, be sem fejezhette mondatát, Tinwerín macskaként ugrott fel és feszülten a sötétbe burkolt szirtek felé nézett.

- Mi lelt? - lepődött meg Elya, majd ő is elnézett arra, de nem látott mást, csak fekete foltokat. Tinwerín nem válaszolt, mert pillanatokkal később újabb farkas üvöltés zavarta fel az éj csöndjét. Elya összerezzent, testvére pedig álmából felriadva ült fel fekhelyén.

- Alighanem farkaslovasok - a vala hangja halk volt, mégis feszültséggel teli. Oldalán lógó kardját finoman kivonta és megkönnyebbülten látta, hogy pengéje csak épphogy pislákol.

- Messzi vannak - mondta, majd visszalökte a pengét. - Mégis, az éj hátralévő részében ne szunnyadjatok el túlságosan. Nem kizárt, hogy hangjukat csak a szél hozta, de legyünk éberek. - Az éjszaka további részében szerencséjükre nem hallottak több neszt, ám a feszültség nem csökkent a levegőben, még akkor sem, mikor a hajnalhasadtával útra keltek. Újabb és újabb arcokat öltöttek a mellettük hullámzó sziklafalak, és a mélyből forrás csobogás ütötte meg a fülüket. Már majdhogynem delelőre hágott a nap, mikor a sziklapárkány szélesedni kezdett, majd lejtősen kanyargott tovább. A roppant csúcsok lassan, de biztosan egyre alacsonyabbá váltak, sziklafalaik veszítettek meredekségükből. A forrás csobogás egyre erősödött és helyenként ha a mélybe tekintettek, látták a kristálytisztán, de vadul hömpölygő vizet. A forrás vize bőséges patakká duzzadt, és a hegyi ösvény lassan egybeolvadt a medrével.

- Ez itt a Brúinen déli ága - magyarázta Alcarain. - Az a mellékág, mely átfolyik Imladrison is, vagyis ezt követve foglyuk elérni az északi kapuját. - A feléjük magasodó sziklafalak árnyékot vetettek és a patak vize is hűsítette a levegőt. Itt már elmaradoztak a sziklás szirtek, megjelentek a kisebb cserjék és már  több fa is megkapaszkodott a meder oldalán. Dél elmúlt, amikor Tinwerín hirtelen megálljt intett.

- Miért álltunk meg? - kérdezte Helya felzárkózva anyjukhoz.

- Ne beszélj - suttogta a nő. - Valakik figyelnek - intett szemével a mellettük nyújtózó falakra. Kivonta kardját, ám azon csupán a nap sugarai vetültek vissza.

- Bárki légyen is az, ki lépteinket kíséri lépjen elő, ha van mersze mutatkozni a nap fényében s nem csak a fák és sziklák árnyából lesni minket - kiáltott a sziklákra, eltéve pengéjét. Hangja visszhangot verve szaladt tova a szorosban, de rövid időn belül válasz jött rá. Aranyos vértű, tünde férfi ereszkedett le a sziklák közül elsőként, őt követte két másik.

- Le suilannon, Berenil*! - vette le sisakját Glrofindel. - Im meren le adganed, annan le ú- gennin.

- Suilad! - könnyebbül meg a nő, majd leszökkent lováról. - Örül a szívem, hogy titeket sodort utunkba az élet, Aranyhajú Glrofindel. Valóban régen jártam e tájon, de talán tudjátok, nem a békés időkben látogatom uratokat.

- Már régen nem járnak békés idők a vidéken, emléke is csak halványan él. Most mi okból utazol többedmagaddal? - nézett át a vala válla felett a lovon ülő két lányra.

- Beteljesítem egy régi ígéretem - mosolyodott el féloldalasan. Helya és Elya szinte egyszerre szálltak le a nyergükből, majd illedelmesen bemutatkoztak.

- Üdv nektek, én Glrofindel vagyok, ők pedig Elrond úr fiai, Elldan és Elrohir - A két ifjú előrelépett és kezet csókoltak a lányoknak, kik ebbe egészen belepirultak. Miután túlestek a bemutatkozáson, ismét komolyabb dologra terelődött a szó.

- Nem szoktatok ilyen messzire kijárni, most mégis itt vagytok, majdhogynem a Brúinen forrásánál.

- Ahogy mondod, nem szokásunk, de az orkoknak sem szokás ennyire lemerészkedni a hegyekből - mondta némi undorral a hangjában a férfi.

- A múlt éjjel farkasüvöltést hozott a szél, úgy hát nem üres fenyegetés volt.

- Nem, rajta ütöttünk a felderítőkön, kik épp a fennsíkot kémlelték. Az ellenség mozgósítja erőit, a háború itt van a nyakunkon. Ám ne álljunk itt, tartsatok velünk, mi is Imladrisba indulunk - Azzal levezették őket a csapatuk többi tagjához, ott mindannyian nyeregbe szálltak és úgy folytatták az utat. Legelöl Glorfindel lovagolt, mellette Tinwerín, rögtön utánuk pedig Elldan és Elrohir, közrefogva Helyát és Elyát. A szoros sziklái egyre alacsonyabbak lettek, míg végül fennsíkká tömörültek, utat engedvén az üde, széles pataknak, ki elkanyarodva hullámzott a völgy felé. Az alkony tüze felizzott az égen, megvilágítva Völgzugoly rejtett városát.

Négy nap múltán, mikor már kipihenték az út fáradalmait és Helya és Elya is elrendezkedett, Tinwerín felkereste Elrondot. A míves tornác a Tűz csarnoka előtt tekintett méltóságteljesen a messzi nyugat felé, tökéletest kilátást nyújtva a nyári virágzásban és delelőben úszó völgyre.

- Ejtettél már pár szót nevelt gyermekeidről, de koránt sem hittem, hogy egyszer látom is őket - nézett le Elrond az alattuk lévő szintre, hol a két lány üldögélt Elldan és Elrohir társaságában, és Elya éppen tájképet festett.

- Régen ígértem már nekik, hogy egyszer láthatják az Utolsó Meghitt Otthon falait, találkozhatnak a Féltünde Elronddal, és hallhatnak olyan regéket és legendákat, miket kevés ember Középföldén - lágyult meg Tinwerín hangja, mikor ő is a két alakra tekintett.

- Azt a regét nem hallották még, mi a Legifjabb Szentségesről íródott, igaz? - A nő félszemét végigfuttatta a tündén, majd rövid hallgatás után felelt.

- Amíg az árnyék súlya telepszik ránk, addig nem is fogják. Márpedig ez a súly az idővel csak egyre nehezebb lesz. Te is érzed. Pontosan tudod, hogy mi közelít Keletről.

- Már amikor Isildur magához vette a Gyűrűt, akkor tudtuk, hogy eljön a nap. Csak reménykedtünk abban, hogy az Utolsó Szövetség győzelme maradéktalanul eltörölte a gonoszt a földről.

- Elrond, ahogy a fellegek gyűlnek, úgy szólítja a népeket is hangosabban a fenyegetés. A legutóbbi álmaimban követeket láttam, de hogy kik és mi félék, azt nem tudom. Ám valami azt súgja, hamarosan megérkeznek. A világ minden táján mozgásba lendültek Szauron erői, ez már nyílt titok.

- Úgy hiszem, akkor te sem maradsz soká. Elébe mész talán?

- Sejtem, hogy hol az Egy - vette halkra a szavait a nő. Elrond elgondolkozott, majd megszólalt.

- Ha a követek megérkeznek, köztük lehet a Gyűrű birtokosa is. S ha a Gyűrű Völgyzugolyba jön, innen már csak egyetlen választás lehetséges.

- Így van - bólintott Alcarain. - A Gyűrűt bele kell vetni az Oradruin tüzébe. Szauron szeme most Minas Tirithen csüng, az emberek és a szabad népek utolsó mentsvárán. Arra számít, hogy egybegyűjtjük erőinket, és fegyverrel vonulunk ellene.

- Ám arra nem, hogy szándékunkban áll megsemmisíteni egyetlen kincsét. Nem, mert mivel ő maga sem tudja, hol van, azt gondolja, ellenségei sem tudják - vitte tovább a gondolatmenetet a férfi. - Úgy hát mi most váratlanul léphetünk, kezünkben van a meglepetés ereje. Mégis merre indulnál a Gyűrű felkutatására?

- Azt pontosan még én sem tudom. Az éjszaka a legfőbb tanácsosom, hadd üljek hát le vele is. Ahogy viszont mondtad, tünde uram, nem maradok soká. Mert a Gyűrű valahol itt mozog, Eriadorban, de egy olyan helyen, ahol a legkevésbé várnánk.

~~~

*Le suilannon, Berenil!  Im meren le adganed, annan le ú- gennin.- Üdvözöllek, Berenil! Örülök, hogy újra látlak, régóta nem találkoztunk.

Berenil - óvó, védő. (Tinwerín ezen a néven érkezett Ardára)

Oradruin- A Végzet Hegye/ Tűz- hegy.

Loeg Nigloron- Nősziromfölde.

Kétségek közt kanyarodik az út

Gondolat és eszmény mely ezer fele fut

Hith Aiglin havas hegyei nyújtóznak

Kérdés és homály palástjába burkolózva.

Gaeriel az ablakból figyelte, amint Helya és Elya tovatűnnek a város utcáin. Mostanság ért véget a hárfaóra, amely már közel öt éve mindig ugyanabban az időpontban volt. Lothlórienre alkonyat köszöntött meleg fényű, édes nyári alkony. A teler tudta, hogy szíve kedvesének is most kell visszatérnie a határokról. Ám ekkor valahogy mégsem repdesett a gondolattól. Már régóta úgy érzi, valami nyomja párja szívét. Valami, amely súlyosan üli meg a gondolatait már évtizedek óta. Mégsem szól róla, hallgatásba és szűkszavú, csendes válaszokba burkolózik. Pedig az a valami ott lappang némán és terhesen. Régóta közvetlenül esik szó közte és Tinwerín lányai között valamennyi témáról, innen tudja, ők is sejtenek valamit. Kuszák a szálak és jóformán nem vezetnek sehová, ám Alcarain személye kétség kívül bábmestere ezeknek. Egy gondterhelt sóhajjal ellépet az ablakától, majd hárfájához ült. Ujjai finoman pendültek a húrokon, mégis a dallam egyre csak több kételyt súgott fülébe. Nem volt megnyugvása, se szolgálólányai körében, se egymagában. A Hith Aiglin havas csúcsai magukba zárták a napot és Caras Galadhon városában csillagfényű lámpások gyúltak. Haldír is hazaérkezett, már a vacsorát is elköltötték, de Gaeriel szótlan volt. A ház népe visszavonult és ők is hálótermükbe mentek. Haldír lelkesen mesélt a határon történtekről, a királyság rátartozó ügyeiről, miközben párja puha kefével a haját fésülte.

- Mond csak, neked hogy telt a napod? Történt valami, olyan szótlan vagy.

- Tudod, ma is átjött Helya és Elya - kezdett bele egy rövid hallgatás után a nő, és nekilátott kibontani az utolsó fonatott is párja hajából. - Az óráik után beszélgettünk egy keveset. És volt időm elmerengeni magamban. Haldír, érzem, hogy valamit elhallgatsz előlem, már évtizedek óta. Okát nem tudom, de kérlek ne hagyj kételyek között - Haldír megmerevedett, feszült lett és szólni nem bírt. Miért is gondolta, hogy párja vak?

- Kedvesem, az én gondjaim ne nyomasszanak. Főleg ne ilyen vészterhes időkben.

- Ilyet ne mondj még egyszer. A te gondjaid az enyémek, s az enyémek a tieid is. Ezek a mi problémáink, hadd segítsek megoldani. Miért titkolózol előttem? - komorult el a nő hangja, és abbahagyta a fésülést. - Miért nem bízol meg bennem annyira, hogy mindent elmondj. Nekem nincsenek titkaim előtted, hát nem érdemlem ugyanezt?

- Gaeriel, figyelj rám. Jobb ha nem tudsz mindenről, bár én se tudnék. Ez nem ellened van, hanem érted, kérlek értsd meg.

- Már megint rébuszokban beszélsz! - pattant fel az ágyról a teler. - Miért hallgatsz el előlem bármit is?! Mond csak miért nem lépheted át Lórien határait? Miért feszengesz, amikor Tinwerínről kérdezek? Mit hallgatsz el előlem, Haldír? - hangja hangosból már már elcsuklóvá vált, szeme könnyes lett. - Miért nem vagy velem őszinte?

- Gaeriel, kedvesem - állt fel Haldír is, és könnyező párját a karjaiba zárta. - Annyira sajnálom, de hidd el, így a legjobb.

- Mit titkoltok előlünk? - borult sírva a mellkasára. - Miért titkolóztok? Felemésztenek a kételyek...

***

A delelő arany napjának sugarai koszorúzták Lórien lugasát és a langyos szél lengedezett, virágok illatát víve szerte. Üde patak csobogott nem messzi, felette míves kőhíd ívelt. Fáknak ágain virágok és gyümölcsök, helyenként lámpások csüngtek. Nyári nap volt, és valamennyi odatévedő meg sem mondta volna, hogy vészterhes idők járnak. Egy sudár, fehérbe öltözött nő szedett mesés illatú levendulát karján pihenő kosárba, ám a dél csendjébe burkolózva.

- Elya mondta, hogy itt találak - közeledett az ösvény felől egy tünde. - Örülök, hogy épségben viszont látlak. Mikor érkeztél?

- Szép napot neked is, Haldír - sandított a háta mögé Tinwerín, majd egy újabb száll levenduláért hajolt. - Alig kétszer kélt a hold érkezésem óta. Mégis, úgy érzem mondandód sürgős - fordult szembe a férfival és mélyen a szemébe nézett. - Szíved terhes e szép napon, de nem üli meg árnyék, ha csak az nem a hallgatásé.

- Kifárasztott az út, és az elmúlt hetek eseményei tudom. Mégsem tehetem, hogy nem szólok ezekről. A titok, amit rám bíztál, egyre nehezebb - halkult el a szőke.

- Az idő múlásával mindannyiunk számára terhesebbek a múló világ napjai - Sétára indultak a fák között. Csendesen suhantak, akár hallgatag, fehér árnyak az éji ég csillagos vászna előtt.

- Nem tudom, meddig bírom cipelni. Gaeriel is egyre nyugtalanabb, nem is beszélve a lányaidról. Mond, számodra egy csöppet sem nehéz?

- A saját konokságod miatt nehezedik ilyen teher rád. Nem megmondtam, hogy ne kutass származásom után?

- Ez így igaz, de... - A nő felemelte kezét, ezzel hallgatást intve.

- Úgy hát viseld tetted következményének súlyát. A lányaim az én gondom, s addig titkolom előttük, ameddig elérkezettnek nem látom az időt arra, hogy feltárjam. - Lassan, de biztosan felértek a hídra, mely alatt a friss patak futott tova. Ott megálltak egymással szemben, s halkabbra vették szavaikat.

- Mégis meddig, Alcarain? Az örökké valóságig? Ezt nem kívánhatod tőlem - rázta fejét a férfi.

- Ameddig a világ készen nem áll arra, hogy napvilágot lássanak. Hogy az mikor lesz? Azt még én sem tudhatom.

- Mi van akkor, ha elmondom? - Tinwerín megmerevedett, tekintetét a víz gyöngyöző karéjira szegezte.

- Azzal veszélybe sodord őket, akár medrét vesztett patak. Mert sötét erők munkálkodnak Lothlórien erdein túl, és nő a homálya Mordornak. S mi bár Galadriel kertjeiben vagyunk, mik mentesek minden gonosztól és árgus szemtől, erről több szó ne essék.

- Azt kívánod, hagyjam kétségek közt továbbra is mindazokat, kik kedvesek nekem?

- Azt. De mindezt, az ő érdekükben, bár tudom, nehéz. Amióta visszatértem, Helya és Elya szótlanok. S ebben a legfájóbb az, hogy tudom miért, és orvosolni is módomban állna; mégsem tehetem - Haldír sóhajtott egyet, és kezét tördelte.

- Ahogy kívánod - mondta végül. - Jobb ha többet nem is szólunk erről.

- Semmi sem örök, tünde uram. Minden változik, ez a változás is eljő majd. De hogy a tél hozza, vagy a nyár? Senki sem tudja - Egy ideig csend ült közéjük, némán folytatták sétájukat. Talán egy pillanatig most mindketten letették vállaikról terhüket, hála Lórien napsütötte földjének.

- Utad célját elérted? Osgiliath állta a fekete hullámokat? - törte meg a csendet a férfi.

- Keserédes a végkifejlet, mégis úgy hiszem, nem volt hiábavaló a sok áldozat. A város keleti partját elfoglalták ugyan, de a nyugati épen maradt.

- Szauron egy lepéssel közelebb került a nyereséghez.

- Bár borúsak az idők, ne légy borúlátó. Mert hol a legsötétebb az éjszaka, ott a legvilágosabb a hajnal - Ezekkel a sejtelmes szavakkal lépett ki a virágzó fák árnyékából. Tudta, most ő következik a végtelen sakkjátszmában. S igen gyorsan kellett lépnie, mivel Szauron már leütötte az egyik bástyáját. Sokáig őrlődött gondolatai között, fontolgatta mi is lenne a helyes út. Azután, egy nyári éjszakán álmot látott.

Őszi haraszt illatta cirógatta az orrát, és a ködös, bíbor hajnalból kibontakoztak Hobbitfalva üregei. Szavak visszhangoztak a távolban; Egy gyűrű mind fölött, egy gyűrű kegyetlen. Azután a Kék hegység csúcsait pillantotta meg, s a törp tárnák hatalmas kapui előtt egy fekete lovas állt. Majd egy villanás után hatalmas tölgy zöldelt előtte, s a fa körül holt tündék, messziről a szél pedig éles kacajt és hörgést hozott. A jós álmok bizonytalanok. Még a legbölcsebbek sem tudják, mennyire távoli az a jövő, amit előre vetítenek. Ez is csak újabb kétségeket vetett fel Nyugat Úrnőjében, ám egy valamit tudott; ha Középfölde népei nem fognak össze, elbuknak. Már az augusztus melegében fürödtek a fák, mikor döntést hozott. Lágy, csillagos estén a vacsora után még marasztalta lányait az asztalnál.

- Emlékeztek amikor azt ígértem, hogy elviszlek benneteket Imladrisba? - A két lány szeme szinte egyszerre csillant fel.

- Igen, még sok évvel ezelőtt. Mégis miért? - kérdezte Elya.

- Úgy tervezem, napok múlva odaindulok. S úgy ítélem, itt az ideje beteljesítenem az ígéretem.

- Komolyan beszélsz, naneth*? - illetült meg Helya.

- A lehető legkomolyabban. Mindig tartom a szavam, nem igaz?

- De mégis mi okból megyünk Völgyzugolyba? - tudakolta Elya, miközben felállt és elkezdte leszedni a terítéket.

- Beszélnem kell Elronddal, meglehetősen fontos ügyekről. A jós álmok egyre csak sűrűsödnek és arra sürgetnek, kovácsoljam egybe Középfölde népeit.

- Már megint egy olyan feladat, amit mi nem értünk, mert túlmutat rajtunk - mondta csendesen Helya.

- Kételkedsz bennem, édeslányom? - szaladt fel Tinwerín szemöldöke. - Épp elég, ha annyit értetek, fontos ügyben érkezünk. Pár nap múlva tervezek indulni addig összeszedek mindent, mire szükségünk lehet. Várjatok egy pillanatot - elsietett az asztaltól, majd percekkel később egy igen méretes tekercsel tért vissza, mit szétterített az asztalon. Középfölde térképe bontakozott ki a két lány szeme előtt. Ott meredeztek rajta a Hith Aiglin csúcsai, ott kanyargott kígyóként az Anduin, s ott volt egy pöttyel jelölve Imladris völgye is.

- Nem kétlem, hogy a Caradhast és a Magas hágót is figyelik, arra hát nem mehetünk, bár kétségkívül az lett volna a legkényelmesebb. Viszont még évekkel ezelőtt sokat jártam a Ködhegység szirtjeit és völgyeit, ismerek hegyi ösvényeket melyek eldugottan állják az időt. Ami minket a Brúinen forrásához vezet és vele igen közel Elrond házához, az itt van - ujjával rámutatott az Ó úttól egy jó pár mérfölddel feljebb fekvő pontra a hegység lábánál. - Az ösvény kanyargós, de a lovak patája talajt fog rajta. Nem mondom, hogy nem lesz hosszú az út és azt sem, hogy könnyű. Így megkérdezem, szeretnétek velem tartani?

- Még szép, hogy szeretnénk! - lelkesült fel Elya. - A világért sem maradnánk itthon!

- Legyen hát - bólintott rá Tinwerín is, majd összecsavarta a térképet. - Most menjetek pihenni, a holnapi napon nekilátunk összecsomagolni az úthoz. - Tinwerín igaz szavához híven pár nap múltán lóháton elhagyták az erdőt. A két fiatal szíve kalapált, amint átlépték a határokat, s elbúcsúztak barátaiktól. Szívükben remény és kalandvágy izzott, amint a távolban kéken ásító, hóborította hegycsúcsokra tekintettek.

Tömlöc mélyén a nap sötét

Bűntudat súlya oly' nehéz

Nem lejt a szél vígan táncot

Nem látni a holdvilágot

A hideg kőlépcsők gyéren derengtek a fáklyák, lámpások fényében. Csigázva kúsztak egyre lejjebb és lejjebb, a föld mélye felé. A barlang falaiba vájva tömlöcök sorakoztak, mellettük pedig őrök strázsáltak rendületlenül. Mélyen, hova a vízesés ömlött alá, és hol már csupán pár cella volt, üldögélt egy ifjú. A lépcső magas fokáról tekintett le a rácsokra, melyek a palota legmélyebb tömlöcét ékesítették. Elgondolkozva szemlélte a fogda sötétjében fel- fel bukkanó, sejtelmesen villanó szemeket és hallgatta a cérnavékony hangon felcsendülő nyüszítéseket. Türkizkék szemeiben visszavetülve táncoltak a lámpások fényei, ám egy nyomasztó érzés is sejtődött bennük. Szemöldökét bánóan ráncolta az újabb sirám hallatán és a rácsokat göcsörtösen szorító kezek láttán. Sajnálta a szerencsétlent, hónapról- hónapra egyre jobban.

- Valahogy éreztem, hogy megint itt ülsz - bukkant fel a lépcső fordulóban barátja. - Miért kínzod magad?

- Kegyetlenség így bánni vele, hónapok óta nem látta a napot és nem érezte a szelek érintését. Neked nem hiányoznának?

- A törpöknél nem panaszkodtál - jegyezte meg Baran, majd letelepedett a herceg mellé. Legolas elhúzta a száját, de nem válaszolt.

- Akkor is embertelen. Főleg úgy, hogy az utóbbi egy hónapban rendesen viselkedik.

- Gandalfék azért bízták ránk, hogy őrizzük. Ezt tesszük és ezt is foglyuk, jobb ha minden mást kiversz a fejedből.

- De Mithrandir szerint van remény arra, hogy megjavuljon. Mi van ha már rálépett erre az útra? Nem tarthatjuk örökké bezárva! Adjunk neki egy esélyt - állt fel a tünde.

- Mégis hova készülsz? - pattant fel meglepetten Baran is, mert tudta, valami őrültség jár barátja fejében.

- Apámhoz - közölte tömören a szőke, és máris felfelé sietett a csigalépcsőkön. - A tanács legközelebbi ülésén tárgyalták meg Szméágol ügyét és a király vonakodva, de beleegyezett. Hónapok peregtek az Világ végtelennek tűnő homokórájában s beköszöntött a tavasz. Mikor a fagyoknak vége lett, és az idő kivirult Gollamot is kivitték a szabadba. A keleti erdőségben állomásozók őrizték, mert abban a térségben volt egy igen magas tölgyfa, mire a lény szívesen mászott. A tölgy lombkoronája jóformán az égig ért, ha egészen a tetejére mászott, láthatta a napot és a holdat. Mindeközben őrei a fa gyökereinél vártak és figyeltek, majd mikor lejött onnan visszarakták rá kötelét és visszakísérték cellájába. Így ment ez hónapokig, és Gollam kifogástalan viselkedésről tett tanúbizonyságot.

Már a nyár a küszöbön állt, nyúlni kezdtek a nappalok és rövidülni az éjszakák. Üde, májusi esők öntözték az erdőt és a földeket, meleg szelek kúsztak a levelek közé. Napközbe ragyogóan sütött a nap, így Gollam ismét az induló határőrséggel tartott Keletre. Legolas kisebb csapatokba osztotta embereit, a jól megszokott rend szerint. Ám Deil, a szokástól eltérően, most nem indult a herceggel Dél- Keletre.

- Nem mintha ellent szeretnék mondani neked, de nem értem, mi szükség volt erre. Mindig veletek tartok - lépett oda az ülés után Legolashoz.

- Ettől ne érezd kevésbé fontosnak magad. Gollam felügyelése is felelősségteljes munka tudom, hiszen az előző hónapokba én is beálltam őrei közé. Ne csüggedj legközelebb velünk jössz, de szerettem volna egy közeli bizalmasomat is odaküldeni - magyarázta a férfi. - Három hét múlva találkozunk! Namarie! - búcsúzott, majd az indulófélben lévő emberihez szegődött. Fokozatosan minden egység elhagyta a falut, ki erre, ki arra. Gollamot is kivezették a nem is olyan messzi álló tölgyhöz, ő pedig pillanatok alatt eltűnt lombja között.

Egy hét telt el indulásuk óta, amikor a herceg vezette őrcsapat aggasztó jelekre bukkant. Az erdőség maga ugyanolyan csendes volt, mint mindig, de a csendben nyomok lapultak észrevétlenül.

- Ezeket a zsenge ágakat valami letörte - guggolt le egy cserjéhez Dirion, a csapat nyomolvasója, és jobban megvizsgálta a szálkás, törött gallyakat. - Valami járt erre, de nem állat, uram. A föld száraz, mégis alig észrevehetően kivehetőek rajta a súlyos léptek nyomai. Bent a sűrű letarolva, akár egy ökörcsorda utáni vető. Ha szemem és tudásom nem csal, akár egy nagyobb horda is járhatott erre.

- Yrch!* - vonta össze szemöldökét Legolas. - Mégis hány napja?

- A törésből ítélve három, vagy négy. A nyomokból arra következtetek, hogy Észak felé mentek, alighanem az erdő szélén mozognak. - Galwort, ki már eléggé régóta szolgált a herceg mellett, most rossz előérzett fogta el. Maga sem tudta, hogy mi és miértjét sem igazán értette, de kibukott belőle aggodalma.

- Hercegem, baljós megérzésem támadt. Ha ez a horda valóban Észak felé tart, akkor nekünk is vissza kéne menni. - Legolasba belehasított a felismerés, hogy Gollam náluk van.

- Azonnal visszafordulunk! - adta ki a parancsot, majd feszített tempóban visszaindultak Észak felé. Közel hat nap volt, míg falujuk közelébe értek. Nyomasztották őket a mísz felhők, mik fekete kísértetként kúsztak az ég boltozatán. Sötét volt az éjszaka, a hold ezüst lámpása nem szórta fényét, a csillagok apró pöttyei kialudtak. Egészen hűvös szél zúgatta a fákat, bokrokat újra és újra keresztül cikázva az erdőségen. Hirtelen egy tünde kürt zendült a sötétben, valahonnan távolról. Mégis, a herceg és csapata pontosan tudta, honnan jön. Beigazolódott az, mitől valamennyien tartottak.

- Deil!- kiáltotta el magát önkéntelenül is Galwor, majd a csapat élére törve futva indult meg a tölgyfa felé. A kürtszó még kétszer harsant fel, és a közeledők fülét megütötte a fegyvercsörgés. A fákról és a fák közül kiugorva rajtaütöttek a támadókon, mégis félő volt, hogy elkéstek. Az orkok sokan voltak, vadak, de erdőhöz nem voltak szokva, így jóformán, a meglepetésnek köszönhetően hamar vége lett az ütközetnek. Ám a füvet tündék vére áztatta, a tölgy körül holtan fekvő őrök körvonalai tűntek elő. Viszont Galwor legnagyobb megkönnyebbülésére Deil élt, ám vele együtt is kevesen élték túl a rajtaütést. Legolas kővé dermedten állt a rét közepén, végigtekintve holt katonái arcain. Szörnyű lelkiismeretfurdalás fogta el, szíve összeszorult, hogy ezen tündék halálát az ő ostoba döntése okozta. Gollam megszökött, és egyre valószínűbbé vállt, hogy ezt a támadást az ő kiszabadítására szervezték. Nem állhatott tétlenül; csapatával a szökevény és az orkok után eredt. Sokáig követték a nyomokat, egészen a déli határvidékig, be az erdő sűrűjébe. Ott átkeltek a folyón, de egy idő után megtorpantak. Dol Guldur gonoszsága egyre jobban megült a fák között, nem kockáztathattak. Valamennyi emberével a herceg is visszaindult a palotába, hol apja színe elé járult.

- Emlékszel még, mit kértél tőlem hónapokkal ezelőtt? - kérdezte a király, lesétálva fia elé.

- Tancave, aran nín - sütötte le szemét az ifjú.

- A felelősség és a kudarc terhe egyszerre ül a válladra, de nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. Tudom, hogy sokáig űztétek az orkokat, elfogtátok a szökevényt?

- Egészen délig folytattuk a hajszát, átkeltünk a folyón is, ám nem mertünk közelebb menni Dol Guldurhoz. Nem kockáztathattam még több emberem életét. Épp elég, hogy az én jóhiszeműségem miatt vesztek oda valamennyien. Hibáztam, de adj egy esélyt, hogy helyrehozzam - nézett apjára.

- Mit akarsz tenni?

- A Bölcseknek tudniuk kell Gollam szökéséről, ám az ellenség száma nagy, kémei Középfölde valamennyi zugát figyelik. Magam akarom elvinni a hírt Elrondnak és Mithrandirnak.

- Imladrisba szándékszol utazni, mikor te magad mondtad, hogy hemzsegnek odakint Szauron szolgái? - vonta fel szemöldökét Thranduil. - Ne tégy megint meggondolatlanságot.

- Viseljem a tehetetlenség béklyóit is, és bűnhődjek némán, ahogy elrendeled? Mit teszek azzal, hogyha törvényeiknek megfelelően vezeklek hibámért? Talán ha elmegyek Völgyzugolyba hasznos tudással térek vissza, ami a jövőben a javunkat szolgálja majd. Ahogy megfogadtam, Gollam az én felelősségem volt. Úgy hát az én felelősségem közölni a szökése hírét is, nem pedig egy hírvivőt elküldeni a veszedelmes útra - A király némán hallgatta fia érveit, elgondolkozott.

- Egyedül mennél? - fordított hátat, trónusa felé sétált.

- Senkit nem kényszeríthetek, hogy velem tartson. Ha barátaim és legjobb embereim önszántukból szegődnek mellém, akkor nem. - Thranduil megállt, majd visszafordulva a fia szemébe nézett. Halkan szólt, és minden keménység és szigor eltűnt hangjából.

- Akárhogy is legyen, ígérd meg, hogy visszatérsz - Legolas a szívére tette kezét, meghajtotta fejét majd így szólt:

- Ígérem, ada. - Borult volt a lég, szürke felhői vastag szőttesként terültek szét, eltakarva a napot. A szél dacos táncot járva hintette magával az esőt, mikor másfél hó múltán a palota kapui kitárultak. Az égi áldás nagy cseppekben hullt alá, a felhők meglendítették végtelen s feneketlen mély kancsójukat. Tompán kopogtak a nyári zápor gyöngyei az indulók köpenyén, lovaiknak léptei büszkén klappogtak a kőhídon. Az erdei nép sokáig nézett utánuk, míg magukba nem zárták őket a fák. Legolas a menet elején megállva egy pillanatig hátrafordult, visszanézett szeretett otthonára, gondolataiba búcsút mondott neki, aztán arra is rátelepedett az eső sűrű páraköpenye. Így indult útnak a Bakacsin erdő hercege, oldalán barátaival és katonáival, egyenesen Imladris felé. 
~~~
*Yrch!- Orkok!
  Tancave, aran nín- Igen/ természetesen, királyom

Éj nyeli a várost, falai némán állnak,

mint rabok kik akasztásukra várnak

Éj nyeli a haláltusát, sikolyt és hörgést

rettegés fojtja el, mint gyilkos a bánatos könyörgést.

Másnap a hajnal szürke fénnyel vetült Osgiliath falaira. Azt, hogy felkélt a nap csupán abból lehetett megsejteni, hogy a városon túli tájra világosság köszöntött. A délelőtt folyamán elhelyezték az utolsó bombákat is a hídhoz, megtöltötték az utolsó tegezeket és az utolsó emberek is Gondorba mentek. Ahogy a nap már jócskán elhagyta az ég közepét, úgy borult egyre sötétebb lég az egykoron szikrázóan tündöklő falakra. Alkonyatra a városra és a vidékre is egyaránt csend telepedett, vihar előtti csend volt ez, amely fojtogatóan lebegett valamennyi ember körül. Nem mozgott semmi élő a falakon kívül, nem hallatszott madárdal, minden vészjóslóan csendes volt. Az emberek fáklyákat gyújtottak és hamarosan az íjászok elkezdtek felsorakozni a falakra. Tinwerín Boromirral és Faramirral együtt állt a fal legfelső fokán, onnan tekintettek le a rendeződő katonákra. A nő szívére egyszeriben súlyos árnyék ült, érzett valamit. Finoman kihúzta tokjából kardját, mely már sápadt fehéren derengett.

- Kezdődik - mondta. - Hamarosan ideérnek. - Az íjászok felsorakoztak a falon, a mellvédek takarásában. Miután már mindenki elfoglalta a helyét Tinwerín szólalt meg. Hangja hatalmasan zengett tova és valamennyi félő ember szívét bátorsággal töltötte meg.

- Emberek, Gondor népe! Nem kérem, hogy értem harcoljatok. Nem kérem, hogy a kapitányitokért harcoljatok ahogy azt sem kérem, hogy Denethorért harcoljatok. Harcoljatok a családjaitokért, asszonyaitokért és gyermekeitekért! Mert ha az, ami felénk tart bejön azon a kapun, akkor szörnyűbb sors vár rájuk, mint amit el tudok képzelni. Az mi azon a kapun túl vár rátok, töredéke annak, ami akkor fog következni, hogyha hagyjuk elesni a várost! Az ami azon a kapun túl vár rátok, nem juthat be ide! Az ami azon a kapun túl vár rátok, azt hiszi, hogy megfutamodunk! Az ami azon a kapun túl vár rátok, semmibe vette az emberek erejét! - Üdvrivalgással éltették szavai igazát, hangosan éljeneztek és pajzsaikat verték.

- Valamennyien meghalunk itt, igaz? - kérdezte fojtott hangon Faramir.

- Igen - bólintott keserűen a nő, majd otthagyta a két férfit és lesétált az íjászok soraiba. Ott akart állni az első sorban, farkas szemet akart nézni Szauron szolgáival. Mikor valamennyi férfi előtt elhaladt, azok biccentettek egyet feléje és kezüket a szívükre tették. Bátorságot öntött beléjük Nyugat Úrnőjének személye, és már inkább látták angyalnak mintsem boszorkánynak. Az üdvrivalgásnak egy éles, fülsüketítő kürtszó vetett véget és ezzel Osgiliath falit elérte a sötét. Hamarosan remegni kezdett a föld és léptek zaja verte fel a pusztaság csendjét; a vihar megérkezett. Faramir kiadta a parancsot az íjászoknak, nyílhegyek százai szegeződtek az érkező seregre.

Orkok ezrei tűntek elő a távolból egytől egyik ocsmányan és vérre szomjazva. Ameddig a szem ellátott kígyóztak a fekete sorok akár a sötét tenger hullámai. Mégis, a vala kevesellte az ellenség számát, és sejtette, hogy ez csupán az első csapás. A kürtök egyre többször csendültek fel, míg az orkcsapatok teljesen fel nem sorakoztak. Hömpölygő, fekete patkányokként lepték el a város előtt fekvő, egykoron zöldellő pusztaságot. Egy nagytestű ork lépett ki a sorok közül és a falakra kiáltott.

- A Sötét Úr, Szauron nevében felszólítalak titeket, adjátok meg magatokat! Ha feladjátok a várost, békében és életben távozhattok! - Boromir hitetlenkedve nézte a férget, majd dühtől forró hanggal válaszolt.

- Inkább esek el városom védelmében, minthogy egy hozzád hasonló patkány belépjen ide! - nagy lélegzettet véve, megfújta Gondor Kürtjét.

- Ostoba ember! - kacagott fel gúnyosan az ork. - A véretek fogja vörösre festeni városo - nem is mondhatta végig, Tinwerín elengedte íjja húrját és nyila egyenesen átszúrta az ork torkát. Az ő nyilát több száz követte, melyek záporként hullottak alá az orkokra. A sereg viszonozva a tüzet fekete nyilak hadát zúdította a védőkre, és máris voltak olyanok kik holtan fordultak le a falról. A nyilakat több tonnás kövek követték, melyek egyenesen a falba vagy a város benső részére csapódtak, rengeteg kárt okozva. Halálba torkolló üvöltések és segélykiáltások töltötték meg egyszerre a levegőt. A falakról sorban fordultak le az emberek, fekete nyilaktól a mellkasukban. Hajító dárdák szelték át a félhomályt, nyilak pattogtak a falakon és húrok zizzentek mindkét oldalon. Egybefolyt az idő, tettek és szavak elmosódtak a harc forgatagában. Az orkok rohamlétrákat hoztak, indultak rohamra újra és újra, akár a szénfekete tenger tajtékos hullámai. Ám a védők és Osgiliath falai állták az ostrom első hullámát. A végtelen éj, miben csupán a fáklyák idézték a napot, felszakadozni látszott. De mire tekintettek a fiatal nap sugari, áthunyorogva a sötét felhőkön? A falak alatt holtak és csontjuk töröttek feküdtek vergődve kínjukban. A falakon pedig omlások éktelenkedtek, a város nem egy tornya pedig megcsonkulva hullt a porba maga alá temetve valamennyi embert. Mégis, egy vigasza lehetett a halandóknak, az ellenség nem jutott be a falakon belülre. Az orkok elcsendesültek, így az embereknek is volt idejük arra, hogy felfrissítsék erejüket. A kapitányok összegyűltek termükben, és végszóra érkezett meg köreikbe Alcarain is. Számba vették a veszteségeket, a falak és a kapu állapotát. Osgiliath erősnek bizonyult, az emberek pedig elszántnak és szívósnak. A holtidőben igyekeztek helyreállítani az omladozó bástyákat, újabb sáncokat emeltek, újabb nyilakat vettek magukhoz. Tinwerín a sebesülteket látogatta meg, tudta, hogy ott áll módjában leginkább segíteni.

Az ispotályba már a gyógyítók javában dolgoztak, sebeket kötöttek át és fertőtlenítettek. A sebesültek száma nem volt nagy, de nem is elhanyagolható. Volt kinek fejét találták a leomló fal darabjai és már a halál küszöbén járt. Egy katonának a karját két mérgezett nyíl is találta, kétség sem fért hozzá, nem éli meg a holnapot. Az egyik ágyba egy jajveszékelő katona feküdt, kétségbeesve kiáltozott felesége és gyereke után, az ápolók alig tudták lefogni. Mellkasából nyíl állt ki, zihálva lélegzett és teste forró volt, akár a tűz.

- Vele mi történt? - kérdezte Tinwerín odaérve a férfi mellé.

- Egy nyíl fúródott a mellkasába, épphogy a szíve felett. A lábát szilánkosra törték a lezuhanó kövek, alig fél órája húzták ki a törmelékek alól, Úrnőm - válaszolt az egyik gyógyító. - Felszökött a láza, és már kötve hiszem, hogy segíthetünk rajta. A nyilat sem engedi kihúzni magából, megbódította a láz.

- Engedjétek el, innentől az én gondom. - A nő belenézett a sérült szemeibe, és a haláltól való félelem ridegségével, a kétségbeesés félelmetes bugyraival találta szemben magát.

- K-kérlek segíts nekem! - ragadta meg egyből a melléje álló karját. - V- vissza kell mennem a feleségemhez!- dadogta a férfi, homloka már gyöngyözött a láztól.

- Mi a neve a hitvesednek? - ült le mellé, majd kezére tette a sajátját. A katona keze tűzforró volt, szinte lángolt, míg a valáé egészen hideg. A sérült már nem rángatózott, teste kezdett megnyugodni.

- Lisa - hebegte hevesen zihálva. - Az én drága, gyönyörű Lisám... Úrnőm, kérlek, vigyél vissza a családomhoz - Mindeközben Tinwerín keze a férfi mellébe furdalódott nyílra siklott.

- A gyermekedet hogy hívják? - kérdezte nyugodt, bársonyos hangján.

- Alona - a katona szemébe könnyek gyűltek. - Olyan vidám kislány, még csak három éves... - Tinwerín ekkor egy határozott mozdulattal kihúzta a nyilat, mire a sebesült felüvöltött. Ezután a nő felállt, forró vizet, borogatást és kötszert hozott. A parázsló homlokra hideg ruhát tett, a nyíl ütötte sebet pedig ellátta. Eközben egészen halkan Elberhelthez énekelt, és úgy tetszett a férfi vonagló teste lassan megnyugszik, izmai ellazulnak.

- Úrnőm, érzem, nem fogom megélni a holnapot - suttogta keservesen a katona. - Ha még találkozol a feleségemmel, kérlek mond meg neki, hogy nagyon szeretem, és mikor már csak hamvaim szállnak majd a széllel, akkor is szeretni fogom. Kérlek mond meg neki, Nyugat Úrnője.

- Majd te elmondod neki, és újra az öledbe veszed a kislányod - cserélte ki a borogatást. - Most nyugodj meg, hunyd le a szemed és ne beszélj.

- Kérlek mond meg neki, Szépséges Úrnő, mond meg az én Lisámnak - azzal légzése egyenletes lett, és ő maga halálosan nyugodt.

- Térj meg békében, jó katona - súgta a fülébe a vala, mert érezte, hogy az ember lelke már gyönge, s elkívánkozik testéből.

- Mond meg... - suttogta az utolsó erejével. - hogy szeretem őt - azzal elhagyta e világ határait, és áttért a másvilágra. Tinwerín sóhajtva állt fel a halott mellől, bár tudta, hogy Iluvatar ajándékával, a halállal  még ő sem dacolhat, akármennyire is akar. A szeretettel, a holtig tartó szerelemmel? Azzal talán igen...

A nap nagy részében az ispotályban segédkezett a gyógyítóknak, kik igen hálásan fogadták. Délután nem sokkal ha éppen nem ételt osztott, akkor a falakon időzött fel és alá sétálgatva. A kívüli világot kémlelte, de a bágyadt fényben vajnyi kevés dolgot tudott kivenni. Mégis érezte, odaát készülődik az ellenség. A széllel jövő fenyegetés rányomta nyomasztó bélyegét a védők szívére, valamennyien hallgatásba burkolóztak. Már igen megült a sötét a városon, a falakon egyre élénkebben világítottak a fáklyák. Tinwerín a főtéren vágott át, a kapitányok tanácstermei felé tartva, amikor is egy enyhe, alig észlelhető már- már jelentéktelen remegésre lett figyelmes. Fülét tüstént a földre tapasztotta és figyelt.

- Íjászok a falakra! - üvöltötte el magát, majd máris rohanvást rontott be a terembe riasztva mindenkit az újabb támadásra. A rengések gyorsan erősödtek, egyre közelebb érve a városhoz. Minden előjel nélkül rohamozott ismét az ellenség, rajtaütve a védőkön. Katapultok reccsentek valahol a sötétben majd könnyű cserépedények hulltak a falon belülre, ott pedig szertetörtek és beterítették a földet tartalmukkal. Tinwerín is, sok más katonával együtt a falakra igyekezett, mikor a lábai előtt csapódott be egy ilyen. Alig kellett megtapintania a folyadékot, máris kifutott arcából minden vér. Szólni sem volt ideje azon nyomban tüzes nyilak vágták milliónyi apró foszlányra az éj búskomor függönyét, és csapódtak be egyenesen az olajjal telehintett városba. Pillanatok kérdése volt csupán, hogy Osgiliath máglyaként lobbanjon fel a sötétben. Emberek üvöltése, segélykiáltás és parancs csapott fel a nyári levegőben. A tűz után ismét mázsás kövekkel ostromolták a falakat, melyek megroppantak és már helyenként omladoztak. Alcarain az egyik bástya felé futott, igyekezett feljutni a falakra. A bástya lépcsőin már holt emberek és orkok hevertek, azokon volt kénytelen felugrálni. A bástya tetején rohamozó orkok, ostromlétrák és keservesen küzdő katonák látványa fogadta. Ő maga is kivonta kardját, minek úgy mondják, fehéren ragyogó pengéjét még az ellenfél utolsó soraiból is látni lehetett. Sorjában hullottak körülötte a sötétség lényei, de minden elesett helyére újabbak másztak, csapatostul. Éppen egy rohamlétrát taszított el a faltól, mikor egy több tonnás szikla csapódott be melléjük, leomlasztva a bástya felét, szakadékot vájva közé és a fal további részei közé. A sziklatömb védőt és támadót is egyaránt a halálba taszított, létrákat tört derékba és lépcsőket zúzott ripityára. A kedélyek kezdtek csillapodni a csonka bástyán, az okrok valószínűleg ártalmatlannak tartották a rombolás után. Alcarain viszont felhúzta íját, és fehér tollas vesszőivel a magaslatról kezdte tizedelni a rohamozó sereget. Innen látta igazán, milyen nagy pusztítást is végzett a második hullám. A város tornyait lángnyelvek nyaldosták, földje hullák vérétől vöröslött, haláltusák és kínzó üvöltések visszahangoztak a pusztaságban. Emberek rohantak eszüket vesztve, égve, félholtak kiáltoztak segítségért. Épp hogy kilőtte újabb nyilát, az éjből egy sziklatömb tartott egyenesen felé. Reflexeinek köszönhetően macskaként ugrott el előle, át a szakadékon, és a levegőben egy fordulatot téve három nyilat is küldött a követhajító troll szeme közé. A falon döbbent csak rá, hogy ezek voltak az utolsó nyilai. Elrakta íját, elrántotta tőreit, miknek bőven akadt dolga a sáncokon belül. Alighogy leszúrt egy férget, máris kereste másik célpontját, sőt volt olyan, hogy egyszerre kettővel végzett. A roham csitulni nem akart, akár a háborgó tengert korbácsoló vad szél, jöttek egyre többen és többen. Faltörő kosokat és újabb rohamlétrákat hoztak, a vidék szinte remegett az ostromlók alatt. Az emberek egyre csüggedtebbek lettek, egyre többen estek el közülük. Egyszeriben egy kiáltás visszhangzott tova a fellegek között.

- Ostromolják a kaput! Ostromolják a kaput! - Faltörő kosok feszültek újra és újra a grandiózus kapuknak, azoknak vaspántjai és roppant sarokvasai meggörbülni látszottak. A vala tudta, akárhogy is, de el kell jutnia a kapuig. Az előtte lévő falon a hullák egymás hegyén hátán feküdtek, aligha tudta volna átverekedni magát rajtuk. Felvette a földről az egyik halott katona pajzsát, majd tőreit elrakva a mellvéd párkányára ugrott, s úgy rohant keresztül rajta akár a tűz. Nyíl nem fogta, mert mindegyik elől mesteri pontossággal és ügyességgel hajolt el. Ám a falszakasz egy helyen leomlott, hasadék tátongott melynek aljában már gyűltek az orkok hosszú lándzsáikkal. Ezzel egy időben egy barlangi troll is közeledett a fal felé. Tinwerín nyíl híján megpördülve tengelye körül elhajította a pajzsot, egyenesen a kolosszális troll szemébe. A pajzs célba talált, ezzel félszemre megvakítva az ocsmányságot, ki a fal felé tántorgott. A nő tovább futva, de még a falszakasz vége előtt átugrott a barlangi trollra, felkapaszkodott fejére majd elővonva, megforgatva kardját egyenesen belevájta. Már enm volt messzi a kapu, és ötlete támadt. A fájdalmasan és égzengően felbőgő trollt, utolsó lépései gyanánt a kaput ostromlók felé irányította. A böhöm állat pont annyit tudott megtenni, hogy kimúltában egyenesen a faltörő kosra és a támadókra boruljon. Tinwerín, még mielőtt a troll eldőlt volna, egy macska ügyességével végigszaladt kinyújtott karján, majd egy elegáns szaltóval ismét a falon termett. Miután a troll eldőlt, a roham hirtelen alább hagyott, a kapuk döngetése abba maradt. Az ork seregek nem számoltak ilyen akadállyal, így kénytelenek voltak egy időre visszavonulni. Ami annyit tett, hogy az emberek időt nyertek. Azonban a város romokban hevert, bár a fölcsapó lángokat már sikerült megfékezni. Lassan már a rózsapír is felvonultatta a maga színes, üde kavalkádját az égre, és akkor látták csak meg igazán az emberek a második roham elsöprő, elszomorító eredményét. Sejtették, hogy az orkok nem sokáig lesznek tétlenek, így gyorsan kellett cselekedniük. A kapukat ahogy bírták megerősítették, a falakon lévő réseket pedig befoltozták. Tinwerín mégis tudta, hogy a harmadik ostromot nem fogják kibírni. A harcosok előtt ezt nem mondhatta, ezért egy alkalmas pillanatban félrehívta Boromirt.

- Nem fogok senkit sem álmokba és tévhitekbe ringatni. Akárhogy is támasztjátok és sáncoljátok a kapukat, be fog törni az ellenség, mert a harmadik roham lesz a végső. Küldess parancsot hát a Nyugati parti íjászoknak, legyenek készen a híd felrobbantására. Most már nem e városrész védelme a cél, hanem az, hogy ne jussanak keresztül rajta. A legjobb embereidet küld a hídhoz, ott várjanak ránk. - Azon a napon a védők alig ettek és alig aludtak, valamennyien egyszerre voltak éberek és elcsigázottak. Nyugat Úrnője a félelmüket is pontosan érezte, a haláltól való félelmüket. Ám ezzel vegyítve bátorságot is, mérhetetlen bátorságot ami erőt adott nekik az utolsó ütközet során. A délelőtti félhomályban is észrevehető volt, hogy a trollt eltakarították a kapuk elől. A benti védők már felsorakoztak a város védelmére, és készek voltak utolsó leheletükig tartani azt. Aztán mennydörgés szerűen megindultak az ostromgépek, és megdörrentek a vaspántos kapuk. Az emberek állták a sarat, ám nem sokáig tudták visszaszorítani az ellenséges hadakat. A falakon újabb réseket ütöttek a sziklák, melyeken áradó folyóként ömlöttek be az orkok. Mire a kapu harmadjára is megdörrent, pántjai elpattantak, sarokvasai pedig kiszakadtak a helyükről: az ellenség betört a városba. Az ostromlókat lándzsaerdő fogadta, majd tüzes nyilak esője hullt rájuk. Mégis, hiába minden erőfeszítés, a védőket egyre visszább szorították, a híd felé. Alcarain amerre csak nézett halottakat és haldoklókat látott, a vérontás és a mészárlás hihetetlen méreteket öltött. Tudta, már nincs remény.

- Boromir! Hívd vissza az embereidet! Itt már minden veszve van! - kiáltotta a vala Osgiliath egyik kapitányának. Amikor felhangzott Gondor kürtjének morajlása, az emberek visszavonulásba kezdtek. A híd előtti utcákon várt rájuk még egy kisebb század, így velük fel tudták egy ideig tartóztatni a rohamozó ellenséget. Az emberek egymás után estek el és hamarosan már csupán egy maroknyian maradtak. Gondor kürtje ismét felhangzott és az a kevés ember a híd felé kezdet menekülni. Tinwerín és a két kapitány az utolsó sorokba állt, ők voltak az utolsók kik hátat fordítottak. Sarkukba orkok loholtak és nyilak záporoztak rájuk a magasból. Faramir már messziről jelt adott a túlpart íjászainak, kik vonakodva, mert még uraik a hídon voltak, de elengedték íjuk húrját. A tüzes nyilak meggyújtották a bombák kanócát, majd pillanatokkal később az egész híd egy éktelen morajlással a levegőbe repült. A robbanás és a leomló híd hangja még messzi visszhangzott a vidéken, Gondor városából is látták füstjét. A bombák ereje hátba taszított valamennyi menekülőt, köztük Tinwerínt és társait is, kik a folyóba estek. Miután a robbantás moraja elhalt a hegyek között, egyszeriben csend telepedett a szétszakított városra. Az orkok most, hogy átmenni nem tudtak, visszavonultak Mordorba. De Osgiliath keleti része az ellenség kezén maradt és a homálya vastagon kebelezte be az egykoron tündöklő városfalakat.

Kelet árnyéka már régen

elhomályosít minden fényt az égen.

Kérdések és soha ki nem mondott szavak

kélnek gyermek szívben, akár a pirkadat.

A meleg, nyári nap sugarai még táncot jártak az aranyleveleken, majd lassan, de biztosan elillantak. Langyos szél suhogtatta az ágakat, tündék léptei nesztelenül haltak el a lenyugvó napkorong előtt. Helya elmélázva könyökölt az ablakpárkányon és a kinti tájat fürkészte. Húga nem is olyan távol tőle éppen egy festményén dolgozott serényen, amit az anyuknak szánt meglepetésképpen.

- Szerinted mikor tér haza? - kérdezte Helya.

- Sokára. Talán napok, hetek kérdése, de egyszer haza ér. Mindig haza ér. - Elya kimosta az ecsetét, majd újabb színt vitt fel a vászonra.

- Te még sosem gondolkoztál azon, hogy miért utazik ennyit? Hogy miért fog fegyvert, miközben nem is Lórient fenyegetik? - fordult szembe húgával, ki erre abbahagyta a festést.

- Miért mindig ez jár a fejedben? Megmondta már, hogy barátai vannak bajban.

- Tudod, húgom úgy érzem, hogy nem mondott igazat - sütötte le a szemét Helya. - Vagyis talán részben igen...

- Ne gondolt túl a dolgokat, és még inkább ne nevezd hazugnak anyát. - A göndörhajú visszafordult a festményéhez és ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta.

- Már évek óta úgy érzem, valami nincs rendben vele. Nem tudom megmagyarázni, csak érzem. Olyan sok kis apróság van, amire nem tudok választ találni - tűrte füle mögé fekete hajtincsét a lány majd ismét visszakönyökölt a párkányra.

- Helya kérlek, engedd el ezeket a kételyeket, hiszen semmi okod nincs, hogy veled legyenek.

- Semmi okom? - A lány odasétált húgához, majd a festményére mutatott, ami Tinwerínt ábrázolta egy tavaszi napon. - Szerinted az a mosoly őszinte és szívből jövő?

- Nem is tudom... - vette szemügyre a képet a fiatalabb.

- Nem vetted észre, hogy szinte sosem mosolyog?

- Lehet, hogy csak bal lábbal kelt fel, ez nem add semmire...

- Évek óta figyelem, Elya! Nagyon ritkán mosolyog! És mérget vennék rá, hogy az a mosoly is erőltetett - bökött ismét a képre.

- Nem tudhatod - ingatta fejét a göndör hajú. - Bár tény, hogy ritkán nevet. Ez mégsem adhat okot semmilyen fajta kételkedésre.

- Mi a helyzet a sok különös alakkal, akivel beszélget? Ott van Gandalf, és róla köztudott, hogy nem foglalkozik csip- csup ügyekkel. Galadriel és Celeborn, Lórien urait miért zavarná azzal, hogy a minap kifutott a tea? Vagy esetleg Aragornt, a Vándort, ki szintén fontos dolgok közepette jár- kel Középföldén.

- Próbálsz csomót találni a kákán testvérem. Gandalf közeli barátja anyánknak, Lórien urait régről ismeri, Aragornnal pedig szintén jó kapcsolata van. Gondolj csak vissza a Haradra való utazásukra.

- És azon te még nem gondolkodtál, hogy honnan vannak ezek az ismeretségek? A szél fújta egymásnak őket, mikor úgy ítélte eljött a találkozásuk órája? Ráadásul még nem is említettem Argaladot, aki egyik estéről a másikra elhajózott.

- Argalad belefáradt a világ terheibe, azért ment el Mithlondba és szállt hajóra Valinor felé. Ne morfondírozz ilyeneken, lehet ezek a dolgok túlmutatnak rajtad, ezért nem érted - Elya ismét a művére koncentrált, lezártnak tekintette a beszélgetést. Ecsetet váltott és halkan dudorászni kezdett magában, de nővére csak fel- alá járkált a szobában.

- Úgy beszélsz, mint anya... De ha ilyen bölcs vagy, mond csak, Argalad tőlünk miért nem búcsúzott el?- hangzott az újabb kételkedő kérdés. A göndör hajú nagyot sóhajtott, felállt és megfogta testvére vállait, a szemébe nézett.

- Mert későn indult útnak. Lezárhatnánk ezt? Te se agyalj ilyeneken, törődj más dolgokkal, a hangszerekkel példának okáért.

- Ezek neked nem elég fontosak? Hiszen mi is része vagyunk. Azon se morfondíroztál soha, hogy miért nem léphetjük át Lórien határát? - Szavait hosszas csend követte, Elya egy pillanatig elgondolkodott.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte végül, megkomolyodott hangján.

- Arra, hogy valamit elhallgat előlünk. Gyere - intett, majd gyors léptekkel kiment a szobájukból és Tinwerinéhez indult. Finoman lenyomta a részkilincset, mire az ajtó kinyílt. A szoba rendszerezett volt, az ágy bevetett s takaróján sehol egy ránc vagy gyűrődés. A szépen kifaragott bútorok némán álltak a melengető, alkonyi fényben, mozdulatlanul. A nagyobbik lány a ruhásszekrényhez ment, majd kinyitotta ajtaját. Jó pár ing, kabát, nadrág és ruha volt gondos rendben összehajtva polcain és felakasztva fogasaira. Ám Helya letérdepelt és benyúlt a hosszú ruhák szoknyái mögé, majd egy kis kotorászás után előhúzott egy fűzfa vesszőből font dobozt. Elya is oda térdepelt mellé, és ketten nyitották ki azt. Benne egy apró, ezüst levelekkel díszített fejdísz, egy aranyszegélyes zöld szalag, s két ruha pihent. Az egyik fehér volt, a másik pedig egészen vidám, élénk kék, de egy közös volt bennük: elszállt felettük az idő.

- Szerinted ezeket miért nem hordta soha? - Elya kivette az ezüst ékszert, amely úgy csillogott a fényben, mintha csak most kovácsolták volna.

- Épp ez az, amit nem tudok. De nézd, a ruhák anyaga egészen vékony - dörzsölte meg ujjai között finoman a fehér ruha fodrát nővére. - Régiek - Felemelte a dobozból, és széthajtotta az ágyon. - És lehet valami olyat őriznek, ami választ adhat a mi kérdéseinkre.

- Vajon miért tartja őket a szekrénye mélyén? Ugyanolyan szépek, még a koruk ellenére is, mint bármelyik másik darab - forgatta kezébe a fejdíszt Elya.

- Az ember akkor dobb ki, vagy rejt el szem elől valamit, ha meg akar tőle szabadulni. Ő meg akar szabadulni ezektől a holmiktól, de nem is igazán lényüktől, hanem az anyagukba csöpögtetett múlttól.

***

A nyár, ahogy az lenni szokott gyümölcsöt és meleget hozott magával, ám mégis más volt, mint a többi ezidáig. A gyümölcsfákat valamennyi kertben egy eddig ismeretlen, névtelen betegség támadta meg, melytől egytől- egyik elpusztultak. A levegő érezhetően hűvös volt és valami vészterhes lebegett benne szüntelen éjjel és nappal. A nyomasztó érzés nem hullott le az ősz leveleivel és a tél havával sem olvadt el. Nem. Ez megmaradt és beárnyékolta a tavaszi napokat, rányomta bélyegét a nyári hónapokra. Az emberek is érezték a névtelen árnyat, melyről a tündék már mióta beszéltek. Az árnyék egyre csak nőttön nőt, s most Osgiliath felé nyújtózott. Az ott élő emberek még nem is tudták, hogy mi készülődik. A városban volt II. Denethornak, Gondor helytartójának két fia is, Boromir és Faramir mint Osgiliath két kapitánya.

Egy nyári nap délutánján tanácsosaik körében üléseztek, amikor egy katona jött elébük a tanácstermükbe, arcán őszinte döbbenet és meglepetés ült, úgy mondta a hírt.

- Uraim, kérem bocsássanak meg - kezdte dadogva az ember. - De egy nő áll a Nyugati Kapu előtt.

- Ezért rontottál be ide?! - ráncolta szemöldökét bosszúsan Boromir.

- Uram, Nyugat Úrnője áll kapud előtt, bebocsátást kér - A teremben elhallt minden szó, és egy pillanatig még valamennyi ember légzése is elakadt. Faramir szemöldöke meglepetésében homlokáig szaladt, és bátyja szemében is meglepetés csillant.

- Mond meg neki, hogy távozzon a város közeléből - szólt végül.

- Ne, várj! - kiáltott az induló katona után Faramir. - Bátyám, valószínűleg nem ok nélkül van itt - fordult testvéréhez a férfi. - Legalább hallgassuk meg, mit akar. Azután elküldjük, ha úgy akarjuk.

- Faramir, az a nő egy boszorkány! Nem hallottad apánk és a város meséit? Nem emlékszel látogatására Gondorban, mikor megfenyegette apánkat?

- Én arra emlékszem, hogy a segítségével megsemmisült egy ellenséges hajóhad - érvelt a fiatalabbik. - Szólj a kapuőröknek, hogy nyissák ki a kapukat! - adta ki a parancsot. A katona elsietett, és nem sokkal utána a város két kapitánya is követte.

A hatalmas, vaspántos kapuk mély nyikorgással tárultak ki és engedtek utat a fehér lónak és lovasának. A lovas hátán íj honolt és tegez teletöltve hattyútollas vesszőkkel, két oldalán tőrei és kardja csillant. A köves utcán egyszeriben embertömeg lett, de gyorsan szét is nyílt a kapitányok közeledésére. A kaputól nem messze találkoztak a messziről jött lovassal.

- Mi szél hozta Nyugat Úrnőjét Osgiliathba? - Boromir előre lépett, mögötte öccse és a tanács valamennyi tagja.

- A háborúé, Denethor fia Boromir - Tinwerín hangja tiszta volt és nyugodt, tartása szikár és tekintélyt parancsoló.

- A baljós hírekből egy életre elég ennek a városnak, nincs szükség egy kárvarjúra is!

- Fogalmatok sincs, hogy mi közelít felétek - szállt le lováról a nő. - Menj csak fel a várfalra ifjú, s tekints Kelet felé! - Tinwerín felvezette Boromirt és öcsét a falakra, és a Sötétség országa felé mutatott.

- Árnyék kúszik felétek, és nyomában szörnyűbb sors jár, mint eddig bármikor. Szauron kész ostromalá venni városotokat és a földig rombolni azt.

- Figyelmeztetni jöttél csupán? - kérdezte Faramir és aggódó tekintetét elszakította Mordor sötétbe burkolt hegyeitől.

- Még van időtök felkészülni, addig, míg az árnyék el nem éri a keleti városfalakat. Mert Szauron szolgái nem állják a napfényt, s a hold és csillagok fényét sem szívlelik.

- Honnan tudjuk, hogy igazat szólsz-e? - nézett a nőre kételkedőn Boromir.

- Mi okom lenne hazudni? - dühödött fel a vala. - Középfölde érdeke, hogy Osgiliath az emberek kezén maradjon, bástyaként az ellenség ellen. Messziről jövök, segítségül a Másodszülötteknek, de ha azok nem kérnek segítségemből, ám legyen - azzal elfordult a testvérektől, és lefelé indult a falról.

- Boromir, nem hagyhatjuk elmenni! - mondta ingerülten Faramir, látva testvére hozzáállását.

- Ugyanolyan vészmadár mint Szürke Gandalf, csupán rémiszgetni akar.

- Ne legyél vak! Nem látod a sötét fellegeket?! Én nem fogom ölbetet kézzel nézni, amint elnyelik a várost! - fakadt ki a fiatal, és a nő után rohant. Alcarain már felült lovára, és majdnem kiügetett a kapun.

- Tinwerín Úrnő! - kiáltott utána Osgiliath kapitánya. - Maradjon, a város nevében kérem! Elfogadjuk a segítségét.

- Hát még van ember kiben él a józan ész - fordult meg a vala. - Máris adja ki a parancsot a felkészülésre. Küldessen Gondorba több katonáért, és rendelje el a falak megerősítését, közeleg az ostrom.

Az elkövetkezendő napokban katonák masíroztak a Fehér Városból Osgiliath falai védelmére. Tinwerín jelenlétét nehezen szokták meg az emberek, a férfiak és az asszonyok is egyaránt hitetlenkedve vizsladták az oldalán függő fegyvereit. Boromir jobb belátásra tért hála öccse érvelő szavainak, és már készségesebben állt a jövevényhez. Úgy tették, ahogy Alcarain tanácsolta: a keleti falakat megerősítették, kapujára újabb acélpántokat raktak. Az élelmiszer raktárakat feltöltötték, kardokat élesítettek és nyilakat készítettek. A két partot összekötő híd alá köré bombákat raktak, hogyha valóban elveszik minden remény, és az ellenség áttöri a keleti falakat, akkor legalább ne jusson át a nyugatira. A városból hamarosan távozott a köznép, a nők és a gyerekek. Mindenki, ki fegyvert tudott fogni, maradt. Így ment ez egy hétig, a hetedik nap estéjén Boromir kapitány Nyugat Úrnőjét a keleti várfalon találta. Éji köpenyébe burkolva szinte beleolvadt az éjszakába, csupán haja idézte a hold színét.

- Mond, miért segítesz nekünk? Miért szívügyed ennyire az emberek sorsa? Hiszen a tündék úgyis elhajóznak, miért törődnének a világ gondjaival? - lépett a nő mellé.

- Ha a városaitok elbuknak, Szauron számára szabad az út. S akkor félő, hogy a tündék városai is romba dőlnek. Akkor pedig, Középfölde elbukik, behódol a Sötét Úr előtt. Az Elsőszülöttek megvívták már a csatáikat az Óidőkben, amikor még a te felmenőid kósza gondolatok se voltak, Denethor fia Boromir. Most megfáradtak, szürkének látják a világot és örökké zöldellő mezőkre vágyik szívük. A tündék ideje lejárt, de még az emberek sem elég erősek ahhoz, hogy felemelkedjenek; egyenlőre.
A világon más erők is munkálkodnak a gonoszon kívül, ifjú. Ezt vésd jól az eszedbe.

- Te ezen erők küldötte vagy, igaz? - Tinwerín a férfi felé sandított, de nem válaszolt.

- A város készen áll? - szólalt meg egy rövid hallgatás után.

- Igen, minden követ megmozgattunk, amit csak módunkban állt. Mást nem tehetünk, minthogy várunk - Az emberi beszéd messze elhalt a városban, a fáklyák fénye csupán halványan pislákolt. Egy időre, az éjszaka csendje telepedett közéjük. Majd Boromir felnézett az égre.

- Nincsenek csillagok - lepődött meg.

- De vannak, csupán árnyék takarja őket. Baljós és nyomasztó árnyék. Szauron hamarosan megmutatja erelyét. Azt tanácsolom, holnap alkonyatig minden álljon készen az ostrom kivédésére, és kettőzzétek meg az éjjeli őrséget.

- Eddig csak bölcs tanácsokkal láttál el minket, amiért hálásak lehetünk - mondott köszönetet a férfi, majd el is indult a lépcsők felé.

- Boromir! - szólt utána a vala. - Gyújtsatok több fáklyát. Félek, a holdat és a napot aligha foglyuk látni az elkövetkezendő napokban.