Kelet árnyéka már régen

elhomályosít minden fényt az égen.

Kérdések és soha ki nem mondott szavak

kélnek gyermek szívben, akár a pirkadat.

A meleg, nyári nap sugarai még táncot jártak az aranyleveleken, majd lassan, de biztosan elillantak. Langyos szél suhogtatta az ágakat, tündék léptei nesztelenül haltak el a lenyugvó napkorong előtt. Helya elmélázva könyökölt az ablakpárkányon és a kinti tájat fürkészte. Húga nem is olyan távol tőle éppen egy festményén dolgozott serényen, amit az anyuknak szánt meglepetésképpen.

- Szerinted mikor tér haza? - kérdezte Helya.

- Sokára. Talán napok, hetek kérdése, de egyszer haza ér. Mindig haza ér. - Elya kimosta az ecsetét, majd újabb színt vitt fel a vászonra.

- Te még sosem gondolkoztál azon, hogy miért utazik ennyit? Hogy miért fog fegyvert, miközben nem is Lórient fenyegetik? - fordult szembe húgával, ki erre abbahagyta a festést.

- Miért mindig ez jár a fejedben? Megmondta már, hogy barátai vannak bajban.

- Tudod, húgom úgy érzem, hogy nem mondott igazat - sütötte le a szemét Helya. - Vagyis talán részben igen...

- Ne gondolt túl a dolgokat, és még inkább ne nevezd hazugnak anyát. - A göndörhajú visszafordult a festményéhez és ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta.

- Már évek óta úgy érzem, valami nincs rendben vele. Nem tudom megmagyarázni, csak érzem. Olyan sok kis apróság van, amire nem tudok választ találni - tűrte füle mögé fekete hajtincsét a lány majd ismét visszakönyökölt a párkányra.

- Helya kérlek, engedd el ezeket a kételyeket, hiszen semmi okod nincs, hogy veled legyenek.

- Semmi okom? - A lány odasétált húgához, majd a festményére mutatott, ami Tinwerínt ábrázolta egy tavaszi napon. - Szerinted az a mosoly őszinte és szívből jövő?

- Nem is tudom... - vette szemügyre a képet a fiatalabb.

- Nem vetted észre, hogy szinte sosem mosolyog?

- Lehet, hogy csak bal lábbal kelt fel, ez nem add semmire...

- Évek óta figyelem, Elya! Nagyon ritkán mosolyog! És mérget vennék rá, hogy az a mosoly is erőltetett - bökött ismét a képre.

- Nem tudhatod - ingatta fejét a göndör hajú. - Bár tény, hogy ritkán nevet. Ez mégsem adhat okot semmilyen fajta kételkedésre.

- Mi a helyzet a sok különös alakkal, akivel beszélget? Ott van Gandalf, és róla köztudott, hogy nem foglalkozik csip- csup ügyekkel. Galadriel és Celeborn, Lórien urait miért zavarná azzal, hogy a minap kifutott a tea? Vagy esetleg Aragornt, a Vándort, ki szintén fontos dolgok közepette jár- kel Középföldén.

- Próbálsz csomót találni a kákán testvérem. Gandalf közeli barátja anyánknak, Lórien urait régről ismeri, Aragornnal pedig szintén jó kapcsolata van. Gondolj csak vissza a Haradra való utazásukra.

- És azon te még nem gondolkodtál, hogy honnan vannak ezek az ismeretségek? A szél fújta egymásnak őket, mikor úgy ítélte eljött a találkozásuk órája? Ráadásul még nem is említettem Argaladot, aki egyik estéről a másikra elhajózott.

- Argalad belefáradt a világ terheibe, azért ment el Mithlondba és szállt hajóra Valinor felé. Ne morfondírozz ilyeneken, lehet ezek a dolgok túlmutatnak rajtad, ezért nem érted - Elya ismét a művére koncentrált, lezártnak tekintette a beszélgetést. Ecsetet váltott és halkan dudorászni kezdett magában, de nővére csak fel- alá járkált a szobában.

- Úgy beszélsz, mint anya... De ha ilyen bölcs vagy, mond csak, Argalad tőlünk miért nem búcsúzott el?- hangzott az újabb kételkedő kérdés. A göndör hajú nagyot sóhajtott, felállt és megfogta testvére vállait, a szemébe nézett.

- Mert későn indult útnak. Lezárhatnánk ezt? Te se agyalj ilyeneken, törődj más dolgokkal, a hangszerekkel példának okáért.

- Ezek neked nem elég fontosak? Hiszen mi is része vagyunk. Azon se morfondíroztál soha, hogy miért nem léphetjük át Lórien határát? - Szavait hosszas csend követte, Elya egy pillanatig elgondolkodott.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte végül, megkomolyodott hangján.

- Arra, hogy valamit elhallgat előlünk. Gyere - intett, majd gyors léptekkel kiment a szobájukból és Tinwerinéhez indult. Finoman lenyomta a részkilincset, mire az ajtó kinyílt. A szoba rendszerezett volt, az ágy bevetett s takaróján sehol egy ránc vagy gyűrődés. A szépen kifaragott bútorok némán álltak a melengető, alkonyi fényben, mozdulatlanul. A nagyobbik lány a ruhásszekrényhez ment, majd kinyitotta ajtaját. Jó pár ing, kabát, nadrág és ruha volt gondos rendben összehajtva polcain és felakasztva fogasaira. Ám Helya letérdepelt és benyúlt a hosszú ruhák szoknyái mögé, majd egy kis kotorászás után előhúzott egy fűzfa vesszőből font dobozt. Elya is oda térdepelt mellé, és ketten nyitották ki azt. Benne egy apró, ezüst levelekkel díszített fejdísz, egy aranyszegélyes zöld szalag, s két ruha pihent. Az egyik fehér volt, a másik pedig egészen vidám, élénk kék, de egy közös volt bennük: elszállt felettük az idő.

- Szerinted ezeket miért nem hordta soha? - Elya kivette az ezüst ékszert, amely úgy csillogott a fényben, mintha csak most kovácsolták volna.

- Épp ez az, amit nem tudok. De nézd, a ruhák anyaga egészen vékony - dörzsölte meg ujjai között finoman a fehér ruha fodrát nővére. - Régiek - Felemelte a dobozból, és széthajtotta az ágyon. - És lehet valami olyat őriznek, ami választ adhat a mi kérdéseinkre.

- Vajon miért tartja őket a szekrénye mélyén? Ugyanolyan szépek, még a koruk ellenére is, mint bármelyik másik darab - forgatta kezébe a fejdíszt Elya.

- Az ember akkor dobb ki, vagy rejt el szem elől valamit, ha meg akar tőle szabadulni. Ő meg akar szabadulni ezektől a holmiktól, de nem is igazán lényüktől, hanem az anyagukba csöpögtetett múlttól.

***

A nyár, ahogy az lenni szokott gyümölcsöt és meleget hozott magával, ám mégis más volt, mint a többi ezidáig. A gyümölcsfákat valamennyi kertben egy eddig ismeretlen, névtelen betegség támadta meg, melytől egytől- egyik elpusztultak. A levegő érezhetően hűvös volt és valami vészterhes lebegett benne szüntelen éjjel és nappal. A nyomasztó érzés nem hullott le az ősz leveleivel és a tél havával sem olvadt el. Nem. Ez megmaradt és beárnyékolta a tavaszi napokat, rányomta bélyegét a nyári hónapokra. Az emberek is érezték a névtelen árnyat, melyről a tündék már mióta beszéltek. Az árnyék egyre csak nőttön nőt, s most Osgiliath felé nyújtózott. Az ott élő emberek még nem is tudták, hogy mi készülődik. A városban volt II. Denethornak, Gondor helytartójának két fia is, Boromir és Faramir mint Osgiliath két kapitánya.

Egy nyári nap délutánján tanácsosaik körében üléseztek, amikor egy katona jött elébük a tanácstermükbe, arcán őszinte döbbenet és meglepetés ült, úgy mondta a hírt.

- Uraim, kérem bocsássanak meg - kezdte dadogva az ember. - De egy nő áll a Nyugati Kapu előtt.

- Ezért rontottál be ide?! - ráncolta szemöldökét bosszúsan Boromir.

- Uram, Nyugat Úrnője áll kapud előtt, bebocsátást kér - A teremben elhallt minden szó, és egy pillanatig még valamennyi ember légzése is elakadt. Faramir szemöldöke meglepetésében homlokáig szaladt, és bátyja szemében is meglepetés csillant.

- Mond meg neki, hogy távozzon a város közeléből - szólt végül.

- Ne, várj! - kiáltott az induló katona után Faramir. - Bátyám, valószínűleg nem ok nélkül van itt - fordult testvéréhez a férfi. - Legalább hallgassuk meg, mit akar. Azután elküldjük, ha úgy akarjuk.

- Faramir, az a nő egy boszorkány! Nem hallottad apánk és a város meséit? Nem emlékszel látogatására Gondorban, mikor megfenyegette apánkat?

- Én arra emlékszem, hogy a segítségével megsemmisült egy ellenséges hajóhad - érvelt a fiatalabbik. - Szólj a kapuőröknek, hogy nyissák ki a kapukat! - adta ki a parancsot. A katona elsietett, és nem sokkal utána a város két kapitánya is követte.

A hatalmas, vaspántos kapuk mély nyikorgással tárultak ki és engedtek utat a fehér lónak és lovasának. A lovas hátán íj honolt és tegez teletöltve hattyútollas vesszőkkel, két oldalán tőrei és kardja csillant. A köves utcán egyszeriben embertömeg lett, de gyorsan szét is nyílt a kapitányok közeledésére. A kaputól nem messze találkoztak a messziről jött lovassal.

- Mi szél hozta Nyugat Úrnőjét Osgiliathba? - Boromir előre lépett, mögötte öccse és a tanács valamennyi tagja.

- A háborúé, Denethor fia Boromir - Tinwerín hangja tiszta volt és nyugodt, tartása szikár és tekintélyt parancsoló.

- A baljós hírekből egy életre elég ennek a városnak, nincs szükség egy kárvarjúra is!

- Fogalmatok sincs, hogy mi közelít felétek - szállt le lováról a nő. - Menj csak fel a várfalra ifjú, s tekints Kelet felé! - Tinwerín felvezette Boromirt és öcsét a falakra, és a Sötétség országa felé mutatott.

- Árnyék kúszik felétek, és nyomában szörnyűbb sors jár, mint eddig bármikor. Szauron kész ostromalá venni városotokat és a földig rombolni azt.

- Figyelmeztetni jöttél csupán? - kérdezte Faramir és aggódó tekintetét elszakította Mordor sötétbe burkolt hegyeitől.

- Még van időtök felkészülni, addig, míg az árnyék el nem éri a keleti városfalakat. Mert Szauron szolgái nem állják a napfényt, s a hold és csillagok fényét sem szívlelik.

- Honnan tudjuk, hogy igazat szólsz-e? - nézett a nőre kételkedőn Boromir.

- Mi okom lenne hazudni? - dühödött fel a vala. - Középfölde érdeke, hogy Osgiliath az emberek kezén maradjon, bástyaként az ellenség ellen. Messziről jövök, segítségül a Másodszülötteknek, de ha azok nem kérnek segítségemből, ám legyen - azzal elfordult a testvérektől, és lefelé indult a falról.

- Boromir, nem hagyhatjuk elmenni! - mondta ingerülten Faramir, látva testvére hozzáállását.

- Ugyanolyan vészmadár mint Szürke Gandalf, csupán rémiszgetni akar.

- Ne legyél vak! Nem látod a sötét fellegeket?! Én nem fogom ölbetet kézzel nézni, amint elnyelik a várost! - fakadt ki a fiatal, és a nő után rohant. Alcarain már felült lovára, és majdnem kiügetett a kapun.

- Tinwerín Úrnő! - kiáltott utána Osgiliath kapitánya. - Maradjon, a város nevében kérem! Elfogadjuk a segítségét.

- Hát még van ember kiben él a józan ész - fordult meg a vala. - Máris adja ki a parancsot a felkészülésre. Küldessen Gondorba több katonáért, és rendelje el a falak megerősítését, közeleg az ostrom.

Az elkövetkezendő napokban katonák masíroztak a Fehér Városból Osgiliath falai védelmére. Tinwerín jelenlétét nehezen szokták meg az emberek, a férfiak és az asszonyok is egyaránt hitetlenkedve vizsladták az oldalán függő fegyvereit. Boromir jobb belátásra tért hála öccse érvelő szavainak, és már készségesebben állt a jövevényhez. Úgy tették, ahogy Alcarain tanácsolta: a keleti falakat megerősítették, kapujára újabb acélpántokat raktak. Az élelmiszer raktárakat feltöltötték, kardokat élesítettek és nyilakat készítettek. A két partot összekötő híd alá köré bombákat raktak, hogyha valóban elveszik minden remény, és az ellenség áttöri a keleti falakat, akkor legalább ne jusson át a nyugatira. A városból hamarosan távozott a köznép, a nők és a gyerekek. Mindenki, ki fegyvert tudott fogni, maradt. Így ment ez egy hétig, a hetedik nap estéjén Boromir kapitány Nyugat Úrnőjét a keleti várfalon találta. Éji köpenyébe burkolva szinte beleolvadt az éjszakába, csupán haja idézte a hold színét.

- Mond, miért segítesz nekünk? Miért szívügyed ennyire az emberek sorsa? Hiszen a tündék úgyis elhajóznak, miért törődnének a világ gondjaival? - lépett a nő mellé.

- Ha a városaitok elbuknak, Szauron számára szabad az út. S akkor félő, hogy a tündék városai is romba dőlnek. Akkor pedig, Középfölde elbukik, behódol a Sötét Úr előtt. Az Elsőszülöttek megvívták már a csatáikat az Óidőkben, amikor még a te felmenőid kósza gondolatok se voltak, Denethor fia Boromir. Most megfáradtak, szürkének látják a világot és örökké zöldellő mezőkre vágyik szívük. A tündék ideje lejárt, de még az emberek sem elég erősek ahhoz, hogy felemelkedjenek; egyenlőre.
A világon más erők is munkálkodnak a gonoszon kívül, ifjú. Ezt vésd jól az eszedbe.

- Te ezen erők küldötte vagy, igaz? - Tinwerín a férfi felé sandított, de nem válaszolt.

- A város készen áll? - szólalt meg egy rövid hallgatás után.

- Igen, minden követ megmozgattunk, amit csak módunkban állt. Mást nem tehetünk, minthogy várunk - Az emberi beszéd messze elhalt a városban, a fáklyák fénye csupán halványan pislákolt. Egy időre, az éjszaka csendje telepedett közéjük. Majd Boromir felnézett az égre.

- Nincsenek csillagok - lepődött meg.

- De vannak, csupán árnyék takarja őket. Baljós és nyomasztó árnyék. Szauron hamarosan megmutatja erelyét. Azt tanácsolom, holnap alkonyatig minden álljon készen az ostrom kivédésére, és kettőzzétek meg az éjjeli őrséget.

- Eddig csak bölcs tanácsokkal láttál el minket, amiért hálásak lehetünk - mondott köszönetet a férfi, majd el is indult a lépcsők felé.

- Boromir! - szólt utána a vala. - Gyújtsatok több fáklyát. Félek, a holdat és a napot aligha foglyuk látni az elkövetkezendő napokban.