Rozsda levelek a fákon,

Emlékfoszlány egy csupasz ágon

Fehér téli prém, s hideg tavaszi szél

Év múlik és új esztendő kél.

- Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy Legolas hogy hagyhatta ezt - meredt maga elé Deil, mégis a mellette lépdelő Galwornak intézte szavait. - Szerinted meghalt?

- Nem tudom - felelt bizonytalanul a férfi. - Évek óta nem jártak lidércek ezen a földön. Valami készülődik keleten, sötét idők elé nézünk.

- Már most sötét idők járnak. Az orkok egyre aktívabbak, egyre több csapat tart dél felé, vagy jön onnan. Csak tudnám mit keresett a bércen, mert valamit igen kutatott.

- Azt hittem nem kedveled, most mégis érdekel? - lepődött meg Galwor, hiszen eddig teljesen mást hallottak Deiltől.

- Továbbra sem kedvelem, de... de sajnálom.

- Nem hallottad az utolsó szavait? Arrogánsak voltak, még az utolsó pillanataiban sem adott lejjebb, ha érted mire gondolok. És még Thranduilra mondta, hogy nagyképű.

- Mert a király igenis nagyképű. De mond nincsenek neked érzéseid?! Láttad mit tettek vele? Egy cseppet sem sajnálod? - hitetlenkedett a szőke nő.

- Vannak érzéseim, de a saját ostobasága sodorta bajba. Az ilyeneket nem tudom sajnálni.

- Ch... te meg az érzések, Mordortól Lórien. Tudod hány balhéból húztunk már ki, amibe a saját tetteid miatt kerültél?!

- Igenis vannak érzéseim! Több van mit amit el tudsz képzelni! - bizonygatta Galwor, majd elkapta tekintetét a nőjétől. - Azokért nagyon hálás vagyok, de nem kértem, hogy sajnáljatok.

- Akkor legalább érez egy kicsit együtt! Hiszen segíthettünk volna - innentől már jóval halkabban folytatta. - Láttam, hogy Legolasnál van az egyik tőre, nem adta neki vissza. Miközben ő azt kereste a bércnél, lehet ha nála van megússza.

- Komolyan beszélsz? - hűlt el a férfi. Deil csak némán bólintott. Így is most jöttek a királytól, hiszen indokolatlanul voltak távol napokig. Galwort és Deilt előre küldték Keletre, Baran és Ithil visszatértek Északra, de Legolas még az apjával beszélt.

- Pontosan mit keresett ott? - kérdezte Thranduil.

- A múltat - felelt tömören a herceg.

- A múltat?!

- Igen, megidézte az árnyakat, nem érted?! - magyarázta már sokadjára a fiatal. - És a lidércek. Fel fogod te egyáltalán ennek a súlyát?!

- Tökéletesen - helyeselt a király, hangja most is nyugodtságot tükrözött.

- Kicsit sem aggaszt?!

- Ennek a nőnek a látogatása olyan, akár éji ég zengése egy nyári éjszakán, váratlanul s hirtelen jön de olyan gyorsan is vonul tova. De te úgy látom nagyobb jelentőséget tulajdonítasz neki...

- Mire célzol? - hökkent meg Legolas.

- Egy szóval sem kértem, hogy kísérjétek el a határig ahogy azt sem, hogy kövessétek. Önös érdek vezérelt, és én tudni akarom - közelebb lépett fiához, és a szemébe nézett. - Mond el, fiam.

- Pusztán... pusztán csak érdekelt útjának célja - sütötte le a szemét a herceg.

- Értem - sóhajtott fel a király. - Bár én úgy érzem, te is keresel valamit. Nem igaz?

- Nem - vágta rá egyből a fia. - Engedelmeddel, ha nincs több kérdésed, távoznék - bújt ki a további kérdések alól. Thranduil csak bólintott, majd még hosszasan nézett fia után, amint az eltűnik a folyosó árnyékában. Fiát jobban ismerte minden másnál, az évek elég időt adtak rá. Érezte, hogy valamit titkol előle, sejtette, hogy ennek köze van Tinwerínhez, bár azt nem tudta megmondani, hogy micsoda.

Legolas lekanyarodva a folyosóról, elővette még mindig a zsebében megbúvó melltört. Nekidőlt a falnak, és egyre a kis fegyvert vizsgálta. Elfogta a bűntudat, ha belegondolt, hogy ha visszaadja akkor megmenthette volna a nőt. Ha csak vissza gondolt a Hollóbércen történtekre, lelkiismeret furdalása támadt. Mardosta az a tudat, hogy lehet halott, bár ők megmenthették volna. És mindezt ez az egyetlen egy tárgy keltette benne. Megmakacsolta magát, és lesietett az istállóhoz. Kiengedve lovát a bokszából felült rá, majd egy közeli, de eldugott erdőrész felé vette útját, melyről csakis neki volt tudomása. A nem is olyan nagy völgyben vízesés omlott alá, és még ekkor is virágoztak a fák. Amint belépett a völgybe, különös érzése támadt, bár nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. A faragott kő lépcsőkön fellépdelt a vízesés legtetejére, majd annak a közepén álló kőre. Újra előhúzta a melltőrt, majd egy hirtelen mozdulattal eldobta. A fegyver sec- perc alatt, halk csobbanással merült alá a kristálytiszta vízbe. Legolas egy darabig nézte, majd megfordult és már indult is volna, mikor megszólalt a lelkiismerete. Az akkor is az övé volt, vissza kell adnom neki...Azzal egy hirtelen ugrással megfordult, és egyenesen fejest ugrott a vízesésbe. Ugrás közben agyán átvillant pár kép egy teliholdas éjszakáról ugyanezen a helyen, egy mélykék szempárról egy vizes kar öleléséről, de azok olyanok voltak akár éji ég zengése egy nyári éjszakán,áratlanul s hirtelen jöttek, de olyan gyorsan is vonultak tova.

***

Az ősz napjai elmúltak, Középföldére leesett az első hó. Jégvirágok nyíltak a rideg ablaküvegen, vastag hólepel terítette a házak tetejét. Ám az Aranyerdőbe nem köszöntött a zúzmarás tél, ott még virágoztak a mallorn fák. A hideg ellenére az élet ugyanolyan ütemben lüktetett, mint tavasz idején. Már 3001 januárját írták, de Tinwerín még mindig az ablakból figyelte a dolgukat végző tündéket. Nem egyszer elsietett ablaka alatt Rúmil, Orophin és Haldír. Vagy suhant tova Gaeriel Argaladdal, Elyával és Helyával. Ő meg csak ült az ágyán, és egyáltalán hálát adott Erunak, hogy már fel tud ülni különösebb fájdalom nélkül. Bár barátai mindent megtettek, hogy lekössék az a négy hónap, amit ágyhoz kötve töltött a pokol volt számára. Az év második hava végén Gaeriel már engedélyezte neki a sétálást, és a gondos ápolásnak köszönthetően már a tavasz elejére nyoma sem volt rajta a fájdalomnak. Barátnéja mégsem engedte útjára, amíg biztos nem volt benne, hogy teljesen fel épült. Távollétében Haldír vezette a felderítő csapatot, és kardja a sarokban pihent. Lábadozása alatt a létező összes könyvet sikerült kiolvasnia, és egy pár nem is olyan régi történést megtudnia Argaladtól. Mégis a semmit tevés nem az ő reszortja volt, így amikor csak tehette kimozdult ha még csak sétálni is. Gaeriel mégis szigorúan vette a kimenőit, egy héten két alkalomnál többet nem engedett. E héten már régen letudta a két alkalmat, de Tinwerínek hiányzott a szabad levegő. Ablakából megneszelte, hogy Argalad a közeli tisztás felé vette útját. Gaeriel az imént szaladt le gyógyfüvekért az ispotályba, így sietnie kellett. Már alkonyodott pirospozsgás fényben úsztak az aranyszín levelek. Hangtalanul kiosont, majd becsukta maga mögött az ajtót. Jóformán senkivel nem találkozott, míg a vörös hajú nyomába eredt. Már csak a tisztáson érte utol, hol Argalad kezében már javában forgott a lándzsa. Mestere volt ennek, nála jobban aligha mívelte valaki szerte Ardán.

- Ügyes vagy - lépett ki a fák közül.

- Te mégis mit keresel itt?! - rezzent össze Argalad.

- Sétálok - vont vállat a vala, majd letelepedett a fűbe.

- Gaeriel tudd róla?

- Nem - felelt merő egyszerűséggel Tinwerín.

- Baj lesz még ebből - jegyezte meg Argalad, és a nő el sétált.

- Nem, ha nem tudja meg. És ugye nem tudja meg?

- Nem - mosolyodott el a vörös hajú. - De ha besötétedik visszamegyünk.

- És te, hogy hogy a lándzsa hajítást gyakorlod?

- Fel kell frissíteni a tanultakat, Valinorban nem igazán használtam. Itt viszont, úgy látom elkél. - Innetől nem igazán szóltak. Argalad visszatért teendőihez, és a nő csak némán figyelte. Igyekezett kifürkészni mozdulatait, izmainak jétákát, mozgását. Argalad valóban mesterien bánt a lándzsával, könnyeden forgatta, mégis energikusan.

- Kérlek, hadd próbáljam meg! - szólalt meg hirtelen Tinwerín.

- Nem! Tudod hogy reagálna Gaeriel, ha megengedném, hogy lándzsát fogj?! - magyarázta Argalad, majd fegyverét kihúzta a céltáblából.

- De ez kínzás! - nyafogott a vala.

- Vissza is mehetsz a szobádba - kínálta fel a vörös hajú, majd lándzsáját megforgatva a levegőbe, újra a céltáblába hajította.

- Kérlek szépen, Argalad!

- Nem.

- Kérlek!

- Nem - ismét a lándzsáért sétált, és tovább folytatta a gyakorlást.

- Kééérlek! - kérte ismét, rendíthetetlenül a nő.

- Rendben.

- Tényleg? - csillant fel Míriel szeme.

- Nem.

- Ahj -sóhajtott fel. - Miért vagy ilyen?

- Mert nem akarom, hogy rosszabbul légy - guggolt le hozzá a férfi, és szemébe nézett.

- De kérlek! Majd ha fáj a hátam abba hagyjuk! - suttogva folytatta. - Gaeriel nem fogja megtudni - elővette a lehető legszebb nézését.

- Jó, de... ígérd meg, ha csak egy kicsit is rosszul érzed magad szólsz - ment bele Argalad, majd felsegítette Mírielt a földről.

- Köszönöm! - lelkendezett a fehér hajú, majd a barátja nyakába borult.

- Szóval - bökött a lándzsa felé. - Hogy is kell megfogni?

- Soha nem fogtál még lándzsát? - emelte fel a földről az aranyos fegyvert a férfi.

- Soha, de úgy látom te mestere vagy. Meg szeretném tanulni.

- Állj harántterpeszbe - adta ki az első utasítást a férfi, mire Tinwerín engedelmeskedett. Argalad a kezébe adta a lándzsát, majd folytatta.

- Helyezd a súlypontod a hátsó lábadra, kissé engedd hátra a törzsed - Míriel szóról szóra követte az utasításokat.

- Itt markolj rá erősebben - igazította meg a nő kezében lévő fegyvert a vörös hajú. - Először próbálj meg helyből dobni, kissé csavard el a törzsed. - Tinwerín úgy tett, ahogy oktatója mondta, ám a fegyver egy lapos ívet leírva jó pár méterrel a cél előtt a fűben landolt.

- Sebaj, próbáld újra - adta ismét a nő kezébe a fegyvert. A vala felvette azt a pózt mint az előbb, és már készült volna elhajítani a lándzsát, de Argalad megállította.

- Nem jól tartod a kezed - állt a fehér hajú mögé, és finoman hátrébb engedte a lándzsát tartó kezét.

- Ezt meg tartsd a cél irányába - emelte fel Tinwerín szabad kezét, és ívesen a cél tábla felé fordította.

- Kicsit nagyobb terpeszbe állj - tolta előrébb lábával társa lábát a férfi.

- Nem fog sikerülni - motyogta Tinwerín.

- Az erőd megvan hozzá, csak a technikán kell csiszolni. Kicsit engedd hátrébb a törzsed - húzta hátrébb egy picit az előtte álló hátát.

- Tudod, a lándzsa hajítás nem csak a nyers erőről szól. Ez olyan, mint egy elegáns, de pusztító tánc. Minden lépés, minden mozdulat számít - hajolt a nő fejéhez a vörös hajú. - Képzeld el, amint elhajított és célt ér. Lásd magad előtt a megtett lépéseket, gondolatban hajítsd el. - Tinwerín behunyta a szemét, és csak a tanítója hangjára figyelt. Érezte amint annak keze finoman rásimul az övére, és azt is amint a célra tartó kezét lassan feljebb húzza.

- Csak a célpontra figyelj, máskülönben célt tévesztesz. Ne remegjen a kezed, a súlypontod legyen a hátsó lábadon. A mozdulat sorod legyen tiszta, zökkenő mentes, és energikus. - Teljesen Argaladra bízta magát, hagyta hogy mozgassa a kezét, és vele együtt mozgatta lábait és törzsét.

- Csak hagyd hogy vezessem a kezed - suttogta Tinwerín fülébe, mire az csak egy aprót biccentett. A férfi finoman rászorítva a nő kezére ( így a lándzsára), elfordította a törzsét a valát is erre ösztökélve, majd közösen elhajították a lándzsát. A fegyver ívesen szállt a levegőben, majd a céltábla közepébe állt.

- Megy ez - mosolyodott el a vörös hajú. - Most próbáld meg egyedül.

- Ahogy a mester mondja - kuncogott Tinwerín, majd ismét a kezébe fogta a lándzsát.