Sárga csizma dobog, fütty száll.

Borbuggyan partján móló áll.

Ezüst és fekete árnyak,

űzik csak a külvilágnak.

- Ha nincs Frodó úr ellenére, akkor evés után elfuvaroznám a társaságot a révhez - ajánlotta Zsizsik gazda, és leült az asztalfőre. Inkább volt a lakoma estebéd, mintsem vacsora. A három hobbit a dőlőúton haladván botlott bele az öreg tanyájába, és mivel régről ismerték egymást, nem is volt kérdés, hogy betérnek. Sajnos azonban nem ők voltak az egyetlenek, kik az úton jártak, keltek. Az öreg gazdához fura alakok kopogtattak ugyanazon a napon, és valami Zsákos felől érdeklődtek. Kétségkívül baljós előjel, hogy Frodó is épp aznap tévedt be hozzá. Mindezt félretéve azonban a hangulat kifogástalan volt, az asztal roskadozott a finom falatoktól. A korai vacsora után, mind a négyen szekérre ültek, és elindultak a borbuggyani révhez. Sötét, csillagtalan est zárta magába a rozogán döcögő szekeret, és nyelte el a lovak patáinak klappogását. Zsizsik nem gyújtott lámpást, nem akart feltűnést. Csend telepedett rájuk, Samu már bóbiskolt. Ám Frodó éberen, feszülten figyelte a sötétet, attól tartva, hogy követik őket. Ködkígyók kúsztak csíkokként a fák között, ezzel még tovább szűkítve, az amúgy is gyér láthatárt. Nem sokkal a rév előtt találkoztak Trufával, ki póniháton jött eléjük. A mólóhoz érvén Zsizsik gazda búcsút intett, és még Frodó kezébe nyomott egy nagy kosár gombát, ami köztudottan a hobbitok egyik kedvenc csemegéjének számított. Az öreg meggyújtotta a két kocsilámpást, majd lassan őt is elnyelte a ködös éjszaka. Trufa felvezette a póniját a lapos kompra, majd mindannyian felszálltak. A Borbuggyan a maga méltóságteljes csendével hömpölygött mellettük, a túlpart pedig az éj lepedőjébe burkolta magát. Hamar átértek, és nem is kellett sokat sétálniuk Frodó töbörlyuki házáig. Samu, amikor leszálltak a kompról, visszanézett. A révet szegélyező, fehérre meszelt oszlopokra akasztott lámpások fényei jelentéktelen pontokká zsugorodtak. Samu nehéz szívvel vette tudomásul, hogy azok az utolsó fények, mik az otthonára emlékeztetik, s most éppen hátat fordítani készül nekik. Ugyanis négyük közül ő volt az egyetlen, ki még sohasem járt a túlparton.

- Nézze csak Frodó, úr! - mondta belehunyorítva a sötétségbe. Frodóval együtt a társaság valamennyi tagja átnézett a túl oldalra.

- Ez meg mi a csuda? - kérdezte Trufa, amint meglátta a túlparton a víz felé görnyedő, fekete alakot.

- A mi nyomunk keresője - válaszolt egy rövid tétovázás után Frodó. - Kérlek, ne kérdezz semmit. De minél előbb gyerünk innen. - Alighogy kimondta, megfordulni nem volt ideje. A lovastól távol, de még bőven benne a láthatárban, az erdőből egy holdezüsten derengő ló ügetett elő. Hátán ugyan ült valaki, de a hobbitok közül senki sem tudta kivenni a vonásait. A ló hangtalanul ágaskodott fel, és lovasa kezében akár a szikra, úgy pattant ki kardja, mi fehér tűzként csapott fel az éjszakában. A fekete lovas összerezzent, majd felugrott hátasára. Az ezüst ló vágtázva indult meg feléje, s megkezdődött a hajsza, amiből a hobbitok csak egy kis darabot láttak. Hamarosan mindkét lovas eltűnt a fák és a köd láthatatlan fátyla mögött.

- Ne kérdezzek semmit, igaz? - nézett Frodóra Trufa.

- Ne - Frodó hátat fordított a révnek, majd elindult az ösvényen, mi felfelé vitt a partról. Nem kellett sokat sétálniuk, és elérték az otthonos, töbörlyuki házikót, minek kandallójába már javában pattogott a tűz. Fredegár és Pufi, kik régi ismerősnek számítottak, már berendezték a házat, és mindent előkészítettek az utazók fogadására. Fürdőt vettek, majd mindnyájan asztalhoz ültek és elővették azt a nagy kosár gombát, amit Zsizsikné ajándékozott nekik. Már a vacsora közben is ették Frodót a gondolatok, mik egyre csak sürgették a tovább indulást. Na de a barátainak hogy mondja el?

- No - mondta végül, és hátradőlt. - Nem titkolózhatok tovább. - Minden baráti szem rászegeződött. - Csak nem is tudom, hogy kezdjek hozzá - sütötte le szemeit.

- Talán megkönnyíthetem a dolgod, ha én kezdem - mondta Trufa. - ha előbb én regélem el egy részét.

- Ezt hogy érted? - nézett rá riadtan Frodó.

- Sehogy, kedves barátom - mosolyodott el a hobbit. - Csak úgy gondoltuk a többiekkel, ideje elmondanunk, hogy nem voltál elég ügyes ahhoz, hogy átejts bennünket. - Frodó csak bámult maga elé, szólni nem tudott.

- Drága hobbitom - vette át a szót Pippin. Kutya legyek, ha nem voltak túl átlátszóak azok a bizalmas beszélgetések Gandalffal. No meg az, hogy eladtad Zsáklakot Tarisznyádiéknak.

- Egek! - temette kezeibe arcát Frodó. - Mit szólna most ehhez Gandalf? Már az egész Megye tud mindenről?

- Ugyan, ugyan! - nyugtatta Trufa. - Emiatt ne aggódj. Előbb- utóbb nem kizárt, hogy kiderül, de most csak mi, az összeesküvés szövői tudunk róla. Barátom, régóta ismerünk ahhoz, hogy kitaláljuk, mi jár a fejedben. Tavasz óta figyelünk, nem lehet olyan könnyen megszökni előlünk!

- Drága barátaim, nagyon meghatódtam - mondta Frodó. - De kérlek titeket, ne nehezítsétek meg a dolgom. El kell mennem, és ti nem jöhettek. Fogalmatok sincs, hogy milyen veszélyek koslatnak a nyomunkban, vagy akár előttünk is.

- Ó, dehogy nincs! - csapta össze a tenyerét Trufa, és egy újabb részletét leplezte le az összeesküvésnek. Mindannyian azok közül, kik ott ültek, tudtak a Gyűrűről, és annak veszélyéről, ahogy a Fekete Lovasok fenyegetéséről is. Végül Frodó is beadta a derekát, és beleegyezett, hogy barátaival együtt folytassa az utat. Közösen eldöntötték, hogy holnap napkeltekor elindulnak az Öregerdő irányába, annak érdekében, hogy minél előbb eljussanak Völgyzugolyba.

Másnap kora hajnalban indultak, még a fű is harmatos volt a talpuk alatt. Felpakolták a pónijaikra a cokómókjaikat, majd útjukat a Nagy Kerítés irányba vették. Furcsa mesék keringtek az Öreg erdőről a Megyében. Egyesek azt beszélték, hogy az ottani, vénséges vén fák mozognak. Mi több, az egész erdő él és lélegzik, mellékesen nem is szívesen fogad látogatót. A hobbitok mégis kénytelenek voltak maguk mögött hagyni az alagútkaput, és átlovagolni a horpadáson. Innen egy alig kivehető ösvény vezetett az Erdőhöz, de amint beért a fák alá, elenyészett. Ahogy visszanéztek, a Nagy Kerítés sötét csíkként ásított a távolban, és előttük egyre sűrűsödött az erdő. A fák magasra nyúltak, vézna ágaik hosszúak és olyanok voltak, akár öreg és csontos kezek, mik az életadó esőéért nyújtózkodnak. Törzseik helyenként korhadtak, mohásak már az idő patakjának vizétől. A terep meredeken emelkedett, és az átjutást a fák is nehezítették. Mintha csak szánt szándékkal állnák el a hobbitok útját. Valamennyiükön erőt vett a szorongás, és alig várták, hogy végre elérjék a Máglya- tisztást. A tisztás után, hol az apró népség erőt gyűjtött, és sütkérezett a régóta vágyott verőfényben, újabb domb következett. A tetejéről messzire elláttak, bár a levegő még mindig ködfoszlányokkal telten kígyózott körülöttük. Párafelhők emelkedtek fel az erdőből, akár a füst. Hamarosan, a dombról lejővén elérték a Fűztekeres folyót, amely sebesen szaladt tova egy mély völgyben, míg el nem enyészett a déli messzeségben. Hosszasan mentek, bukdácsoltak a mélyedésekben, emelkedőkre hágtak és mindenekelőtt követték a kanyargós ösvényt. Mégis, egy idő után kezdték úgy érezni, hogy az Erdő szíve felé haladnak, nem pedig kifelé belőle. Már este felé járt az idő, amikor egy minden addiginál mélyebb horpadásba ereszkedtek le. Itt kénytelenek voltak beismerni, hogy eltévedtek. Megálltak egy időre, és Trufa ment előre felderítőnek. Egy új ösvény hírével tért vissza barátaihoz, így jobb ötlet híján arra mentek. Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy a Fűztekercses melyik pontján is járhatnak. A magas fű egy idő után zsombékos, ingatag talajra váltott, mit helyenként csillogó vizű erek kereszteztek. Az ösvényük, mi siklóként kanyargott tova, mindig megtalálta a szilárd talajt, min az ember ( bocsánat, hobbit) nyugodt szívvel megvethette a lábát. Nem keveset mentek, és a hobbitok kezdtek kimelegedni. Az ösvény felé lassanként szürke ágak nyúltak be, és mindegyik utazóra hirtelen álmosság jött. Leheveredtek egy öreg, ősz fűzfa alá, minek ágait csendesen mozgatta a langyos szél. Felnéztek a felettük ringó, a napfényben sziporkázó ágakra, mik mintha csak altató dalt énekeltek volna a széllel. Frodó küzdött az álommal, valahogy nem tetszett neki, hogy ilyenkor aludjék, ezért lement a folyóhoz. Őt nem sokkal később követte Samu, ki épphogy csak ki tudta húzni a vízből, mibe egy komisz ág taszította. Visszasiettek a fához, és körül járták. Ekkor fedezték fel, hogy Trufát csapdába ejtette a fűz, s Pippinnek nyoma veszett. Tüzet gyújtottak, dörömböltek, ordibálták a fűznek, ám az csak még erősebben szorította barátaikat. Egyszerre csak tompa hangok hallatszódtak az ösvény felől.

Hej hó, halihó, no de villa meg olló!

Bumsztara, lallala, fűzfavigyilló!

Toma koma, hej, Toma, Bomba-de-dilló!

Frodó és Samu pisszenni sem mert, az ének egyre közeledett. A magas fűben úgy látták, mintha valaki szökdécselve és táncolva közeledne. A nádszálak között fel- fel bukkant egy cilinderforma kalap, miben egy hosszú, kék madártoll ékeskedett. Még egy ugrás, még egy szökkenés és a kanyarban feltűnt a gazdája is. Nem volt magas, de nem is épp alacsony, nem tartozott a Nagyok népéhez és a hobbitokéhoz sem. Sárga csizmájában vidáman szökdécselt, kezében pedig egy nagy csokor fehér vízililiomot tartott. Szakálla hosszú és barna, kabátja pedig élénk kék, arca csupa vidámság.

- Segítség! - Szaladtak elé egyből a hobbitok.

- Hohó! Mi az, kiskomáim? Hol szorít a cipő? Mondjátok meg bátran az öreg Tomának. Úgy bizony, Bombadil Tomának.

- A barátainkat elnyelte a fűzfa - mutogatott Samu hevesen a szürke törzsű fűz felé.

- Nocsak, az öreg Fűzfa- apó? Ennyi lenne? - tette le kezéből finoman a liliomokat. - Várjátok barátaim, mindjárt segítek én rajtatok - Azzal odasétált a fűzfához, majd a gyökereihez hajolt, és egészen halk dúdolásba kezdett. A hobbitok a dal szövegét nem értették, de úgy tetszett, hatásosnak bizonyult.

- Ereszd ki őket Fűzfa- apó! Nem is lenne szabad ébren lenned! Egyél földet, igyál vizet és aludj! Én mondom ezt neked, Bombadil Toma! - Ebben a pillanatban recsegés- ropogás hallatszott. Először Trufa szabadult ki a gyökerek közül, majd egy megnyílt repedésen át Pippin ugrott ki.

- Hálásan köszönjük! - mondták egymás után.

- Ugyan kiskomáim, semmiség. No de most gyertek csak velem, itt van a házam nem messzi. Terített asztal vár, mézzel, tejszínnel és kaláccsal. Mindenféle kérdést, majd vacsora közben feltehettek, ráérünk addig - felkapta a földről a liliomcsokrát, majd szökdécselve elindult az ösvényen. A hobbitok megrökönyödtek a meglepetéstől, de követték a vidám fickót, ki valóban a házáig vezette őket. Kiértek az erdő sűrűjéből, s az ösvényről visszatekintve már csak a lombok sötétjét látták. Kanyarogva kúszott fel egy dombocskára, minek egy távoli lejtőjén meleg fényű ablakok kacsingattak feléjük a szürke alkonyban. Aztán, ahogy közelebb értek, meglátták a nyitott ajtót, és a rajta hívogatón kiáramló fényességet.