Tömlöc mélyén a nap sötét

Bűntudat súlya oly' nehéz

Nem lejt a szél vígan táncot

Nem látni a holdvilágot

A hideg kőlépcsők gyéren derengtek a fáklyák, lámpások fényében. Csigázva kúsztak egyre lejjebb és lejjebb, a föld mélye felé. A barlang falaiba vájva tömlöcök sorakoztak, mellettük pedig őrök strázsáltak rendületlenül. Mélyen, hova a vízesés ömlött alá, és hol már csupán pár cella volt, üldögélt egy ifjú. A lépcső magas fokáról tekintett le a rácsokra, melyek a palota legmélyebb tömlöcét ékesítették. Elgondolkozva szemlélte a fogda sötétjében fel- fel bukkanó, sejtelmesen villanó szemeket és hallgatta a cérnavékony hangon felcsendülő nyüszítéseket. Türkizkék szemeiben visszavetülve táncoltak a lámpások fényei, ám egy nyomasztó érzés is sejtődött bennük. Szemöldökét bánóan ráncolta az újabb sirám hallatán és a rácsokat göcsörtösen szorító kezek láttán. Sajnálta a szerencsétlent, hónapról- hónapra egyre jobban.

- Valahogy éreztem, hogy megint itt ülsz - bukkant fel a lépcső fordulóban barátja. - Miért kínzod magad?

- Kegyetlenség így bánni vele, hónapok óta nem látta a napot és nem érezte a szelek érintését. Neked nem hiányoznának?

- A törpöknél nem panaszkodtál - jegyezte meg Baran, majd letelepedett a herceg mellé. Legolas elhúzta a száját, de nem válaszolt.

- Akkor is embertelen. Főleg úgy, hogy az utóbbi egy hónapban rendesen viselkedik.

- Gandalfék azért bízták ránk, hogy őrizzük. Ezt tesszük és ezt is foglyuk, jobb ha minden mást kiversz a fejedből.

- De Mithrandir szerint van remény arra, hogy megjavuljon. Mi van ha már rálépett erre az útra? Nem tarthatjuk örökké bezárva! Adjunk neki egy esélyt - állt fel a tünde.

- Mégis hova készülsz? - pattant fel meglepetten Baran is, mert tudta, valami őrültség jár barátja fejében.

- Apámhoz - közölte tömören a szőke, és máris felfelé sietett a csigalépcsőkön. - A tanács legközelebbi ülésén tárgyalták meg Szméágol ügyét és a király vonakodva, de beleegyezett. Hónapok peregtek az Világ végtelennek tűnő homokórájában s beköszöntött a tavasz. Mikor a fagyoknak vége lett, és az idő kivirult Gollamot is kivitték a szabadba. A keleti erdőségben állomásozók őrizték, mert abban a térségben volt egy igen magas tölgyfa, mire a lény szívesen mászott. A tölgy lombkoronája jóformán az égig ért, ha egészen a tetejére mászott, láthatta a napot és a holdat. Mindeközben őrei a fa gyökereinél vártak és figyeltek, majd mikor lejött onnan visszarakták rá kötelét és visszakísérték cellájába. Így ment ez hónapokig, és Gollam kifogástalan viselkedésről tett tanúbizonyságot.

Már a nyár a küszöbön állt, nyúlni kezdtek a nappalok és rövidülni az éjszakák. Üde, májusi esők öntözték az erdőt és a földeket, meleg szelek kúsztak a levelek közé. Napközbe ragyogóan sütött a nap, így Gollam ismét az induló határőrséggel tartott Keletre. Legolas kisebb csapatokba osztotta embereit, a jól megszokott rend szerint. Ám Deil, a szokástól eltérően, most nem indult a herceggel Dél- Keletre.

- Nem mintha ellent szeretnék mondani neked, de nem értem, mi szükség volt erre. Mindig veletek tartok - lépett oda az ülés után Legolashoz.

- Ettől ne érezd kevésbé fontosnak magad. Gollam felügyelése is felelősségteljes munka tudom, hiszen az előző hónapokba én is beálltam őrei közé. Ne csüggedj legközelebb velünk jössz, de szerettem volna egy közeli bizalmasomat is odaküldeni - magyarázta a férfi. - Három hét múlva találkozunk! Namarie! - búcsúzott, majd az indulófélben lévő emberihez szegődött. Fokozatosan minden egység elhagyta a falut, ki erre, ki arra. Gollamot is kivezették a nem is olyan messzi álló tölgyhöz, ő pedig pillanatok alatt eltűnt lombja között.

Egy hét telt el indulásuk óta, amikor a herceg vezette őrcsapat aggasztó jelekre bukkant. Az erdőség maga ugyanolyan csendes volt, mint mindig, de a csendben nyomok lapultak észrevétlenül.

- Ezeket a zsenge ágakat valami letörte - guggolt le egy cserjéhez Dirion, a csapat nyomolvasója, és jobban megvizsgálta a szálkás, törött gallyakat. - Valami járt erre, de nem állat, uram. A föld száraz, mégis alig észrevehetően kivehetőek rajta a súlyos léptek nyomai. Bent a sűrű letarolva, akár egy ökörcsorda utáni vető. Ha szemem és tudásom nem csal, akár egy nagyobb horda is járhatott erre.

- Yrch!* - vonta össze szemöldökét Legolas. - Mégis hány napja?

- A törésből ítélve három, vagy négy. A nyomokból arra következtetek, hogy Észak felé mentek, alighanem az erdő szélén mozognak. - Galwort, ki már eléggé régóta szolgált a herceg mellett, most rossz előérzett fogta el. Maga sem tudta, hogy mi és miértjét sem igazán értette, de kibukott belőle aggodalma.

- Hercegem, baljós megérzésem támadt. Ha ez a horda valóban Észak felé tart, akkor nekünk is vissza kéne menni. - Legolasba belehasított a felismerés, hogy Gollam náluk van.

- Azonnal visszafordulunk! - adta ki a parancsot, majd feszített tempóban visszaindultak Észak felé. Közel hat nap volt, míg falujuk közelébe értek. Nyomasztották őket a mísz felhők, mik fekete kísértetként kúsztak az ég boltozatán. Sötét volt az éjszaka, a hold ezüst lámpása nem szórta fényét, a csillagok apró pöttyei kialudtak. Egészen hűvös szél zúgatta a fákat, bokrokat újra és újra keresztül cikázva az erdőségen. Hirtelen egy tünde kürt zendült a sötétben, valahonnan távolról. Mégis, a herceg és csapata pontosan tudta, honnan jön. Beigazolódott az, mitől valamennyien tartottak.

- Deil!- kiáltotta el magát önkéntelenül is Galwor, majd a csapat élére törve futva indult meg a tölgyfa felé. A kürtszó még kétszer harsant fel, és a közeledők fülét megütötte a fegyvercsörgés. A fákról és a fák közül kiugorva rajtaütöttek a támadókon, mégis félő volt, hogy elkéstek. Az orkok sokan voltak, vadak, de erdőhöz nem voltak szokva, így jóformán, a meglepetésnek köszönhetően hamar vége lett az ütközetnek. Ám a füvet tündék vére áztatta, a tölgy körül holtan fekvő őrök körvonalai tűntek elő. Viszont Galwor legnagyobb megkönnyebbülésére Deil élt, ám vele együtt is kevesen élték túl a rajtaütést. Legolas kővé dermedten állt a rét közepén, végigtekintve holt katonái arcain. Szörnyű lelkiismeretfurdalás fogta el, szíve összeszorult, hogy ezen tündék halálát az ő ostoba döntése okozta. Gollam megszökött, és egyre valószínűbbé vállt, hogy ezt a támadást az ő kiszabadítására szervezték. Nem állhatott tétlenül; csapatával a szökevény és az orkok után eredt. Sokáig követték a nyomokat, egészen a déli határvidékig, be az erdő sűrűjébe. Ott átkeltek a folyón, de egy idő után megtorpantak. Dol Guldur gonoszsága egyre jobban megült a fák között, nem kockáztathattak. Valamennyi emberével a herceg is visszaindult a palotába, hol apja színe elé járult.

- Emlékszel még, mit kértél tőlem hónapokkal ezelőtt? - kérdezte a király, lesétálva fia elé.

- Tancave, aran nín - sütötte le szemét az ifjú.

- A felelősség és a kudarc terhe egyszerre ül a válladra, de nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. Tudom, hogy sokáig űztétek az orkokat, elfogtátok a szökevényt?

- Egészen délig folytattuk a hajszát, átkeltünk a folyón is, ám nem mertünk közelebb menni Dol Guldurhoz. Nem kockáztathattam még több emberem életét. Épp elég, hogy az én jóhiszeműségem miatt vesztek oda valamennyien. Hibáztam, de adj egy esélyt, hogy helyrehozzam - nézett apjára.

- Mit akarsz tenni?

- A Bölcseknek tudniuk kell Gollam szökéséről, ám az ellenség száma nagy, kémei Középfölde valamennyi zugát figyelik. Magam akarom elvinni a hírt Elrondnak és Mithrandirnak.

- Imladrisba szándékszol utazni, mikor te magad mondtad, hogy hemzsegnek odakint Szauron szolgái? - vonta fel szemöldökét Thranduil. - Ne tégy megint meggondolatlanságot.

- Viseljem a tehetetlenség béklyóit is, és bűnhődjek némán, ahogy elrendeled? Mit teszek azzal, hogyha törvényeiknek megfelelően vezeklek hibámért? Talán ha elmegyek Völgyzugolyba hasznos tudással térek vissza, ami a jövőben a javunkat szolgálja majd. Ahogy megfogadtam, Gollam az én felelősségem volt. Úgy hát az én felelősségem közölni a szökése hírét is, nem pedig egy hírvivőt elküldeni a veszedelmes útra - A király némán hallgatta fia érveit, elgondolkozott.

- Egyedül mennél? - fordított hátat, trónusa felé sétált.

- Senkit nem kényszeríthetek, hogy velem tartson. Ha barátaim és legjobb embereim önszántukból szegődnek mellém, akkor nem. - Thranduil megállt, majd visszafordulva a fia szemébe nézett. Halkan szólt, és minden keménység és szigor eltűnt hangjából.

- Akárhogy is legyen, ígérd meg, hogy visszatérsz - Legolas a szívére tette kezét, meghajtotta fejét majd így szólt:

- Ígérem, ada. - Borult volt a lég, szürke felhői vastag szőttesként terültek szét, eltakarva a napot. A szél dacos táncot járva hintette magával az esőt, mikor másfél hó múltán a palota kapui kitárultak. Az égi áldás nagy cseppekben hullt alá, a felhők meglendítették végtelen s feneketlen mély kancsójukat. Tompán kopogtak a nyári zápor gyöngyei az indulók köpenyén, lovaiknak léptei büszkén klappogtak a kőhídon. Az erdei nép sokáig nézett utánuk, míg magukba nem zárták őket a fák. Legolas a menet elején megállva egy pillanatig hátrafordult, visszanézett szeretett otthonára, gondolataiba búcsút mondott neki, aztán arra is rátelepedett az eső sűrű páraköpenye. Így indult útnak a Bakacsin erdő hercege, oldalán barátaival és katonáival, egyenesen Imladris felé. 
~~~
*Yrch!- Orkok!
  Tancave, aran nín- Igen/ természetesen, királyom