Ősi mesék a jelenben

szállnak elfeledetten.

Régmúlt képek buckák árnyán

izzanak hideg éjszakán.

Az ajtó túloldaláról csengő dal hallatszott, a négy hobbit pedig átlépte a széles kőküszöböt. Csodálattal tekintettek szerte a bár kicsin, de otthonos házban, mi egyre csak hívogatta őket beljebb. A kandallóban tűz pattogott, a tetőgerendáról lámpások lógtak, mik mind- mind elevenen szórták fényüket. A szoba túlsó felében egy nő ült, bájos és vidám arcú teremtés. Haja aranytengerként hullámzott hátán, üde, zöld ruhája tavaszi sugallatként suhant utána, mikor felállt, hogy köszöntse a hobbitokat.

- Gyertek, kedveseim! Én Aranymag vagyok, Folyó- asszony lánya - felállt liliomos székéből, majd könnyedén az ajtóhoz lépett, és becsukta azt. - Ti pedig nevessetek, hiszen az éjnek kint a helye. Minden árnyával és ködével együtt, ezt a küszöböt át nem lépi - rámosolygott a hobbitokra, kik csak megszeppenve pislogtak. Frodó most kezdte igazán megérteni Toma örömtől csengő dalát, mit annyiszor énekelt az út során. Szívét valami különös öröm öntötte el, mi több volt, mint a tünde szavak bűvölete. Valami sokkal mélyebb, és sokkal megfoghatatlanabb, mit ő maga sem értett. Aranymag kecsesen lépdelve a megterített asztalhoz vezette őket, majd amikor már Toma is megérkezett az istállóból, mindannyian nekiláttak az ízes ételeknek. Jóízűen és vidámságban ettek, nevetésben és ének közepette. Az aprónépnek is megeredt a nyelve, nótákra zendítettek. A nyomasztó gondolatoknak még a szikrája is kialudt aznap este bennük, hiszen Toma háza maga volt az öröm. Végül a két házigazda leszedte az asztalt, s eloltotta a lámpásokat. Aranymag jó éjszakát kívánt, de Toma még maradt egy kevés ideig. Most szótlanul ülték körbe az asztalt, a hobbitok igyekezték összeszedni a bátorságukat, hogy megkérdezzék azt, mit már annyira vacsora közben is szerettek volna. Végül Frodó szólalt meg:

- Hallottad a kiáltásunkat, Toma gazda, vagy csak véletlenül jártál arra? - Toma enyhén összerezzent, mint akit álmából keltettek.

- Tessék? Hogy hallottam-e? Hogy véletlenül jártam-e arra? Ó kiskomáim, ha ezt véletlennek lehet nevezni, akkor igen. Ugyanis vártalak titeket, igen- igen számítottam rátok, ám nem tudtam, hol keresselek - A hobbitok nem is tudták, hogy is érhetnék ezt a választ. Őket is egyre jobban kedzte elnyomni az álom, így hamarosan Toma a szobájukhoz vezette őket. Ott megvetett vánkosok, teli mosdótálak és puha papucsok várták mindnyájukat. Az éj csendes volt, az ablakon nem jutott be más, csak a szelíd fényű holdvilág. Másnap illatos eső öntözte a földeket, így Toma is marasztalta az utazókat. Bombadil meséket mondott nekik, rég elmúlt történeteket az Erdőről, az öreg- Fűzfa- apóról. Öreg volt az erdő, hűen nevéhez. Töredéke volt az egykori, hatalmasan és diadalmasan zöldellő rengetegnek, hol a fák ősapái is csak még hajtások voltak. Büszkén, rendíthetetlenül állnak ezek most is, akár a dombok, mik még mindig e vidék uralkodói, akár lakják a tájat, akár nem. A szavak hajója kikötött a Sírbuckák és a buckamanók rémtörténeteinél, mik felébresztették Frodóban a kétségeket. Nem kívánkozott el ebből a meghitt, biztonságos otthonból, ám tudta, nem maradhat. Ahogy hallgatta Toma meséit, egyre több kérdés vetült fel benne, de egy volt az, mi igazán furdalta az oldalát.

- Ki vagy te, Toma gazda?

- Hát nem tudod a nevemet, Bomdadil Toma. Az a Toma, ki előbb volt itt, mint a fák. Ki már azelőtt járta a vidékeket, mielőtt megült volna az árnyék az égen. Igen, igen Toma öreg, rettenetesen öreg, ti pedig rettenetesen fiatalok. Látta megérkezni a Kicsiket és a Nagyokat, s látta a csillagokat kigyúlni az örök sötétségben. Hallotta a nyugati kürtök zengését, s nyugat urainak moraját átvonulni a vidékeken. Emlékszik még a tündékre, kik nem hajóztak ki a Tengerre. S még látta a csillagos eget, mialatt még nem jelent meg a Sötét Úr. - Mind a négyen némán hallgatták Bombadilt, s arcán mintha csak árnyék suhant volna át. Frodónak torkára forrt a szó, csupán kíváncsiságának köszönhette, hogy bár dadogva is, de meg bírt szólalni.

- A-azt láttad-e, kinek csarnoka e világ, tartóoszlopai a roppant hegyek s boltozata pedig az ég? - Toma szeme megcsillant, de egyenlőre hallgatásba burkolózott.

- Kiskomám, mindennek eljön az ideje. Eljön az ideje a lombhullásnak és a lombfakadásnak, eljön az ideje az apálynak és a dagálynak. Eljön az ideje annak is, hogy találkozzatok. - Ekkor jelent meg az ajtóban Aranymag, aki vacsorához intette őket. A nap visszahívta fénylő lándzsa hadát, s felizzította az egek alját, akár egy kovács a kohóját. Ismét eljött a vacsora ideje, megterítettek. A hangulat most sem hazudtolta meg a tegnap esti önmagát, hiszen jókedvből most sem volt hiány. Az evés- ivás után ismét leszedték az asztalt, és Aranymag ismét egyedül hagyta őket Tomával. Most Bomdadilon volt a sor, hát kérdezett. A hobbitok számára furcsa volt, mennyi mindent tud róluk, családjukról, a Megyéről. Olyan dolgokat hallottak, mik az ő dédapáik korában történtek, s ők már csak a könyvek lapjain olvasták a soraikat. Mindannyiuknak megeredt a nyelve és Frodó annyira belefeledkezett a beszédbe, hogy azon kapta magát, hogy Gandalfról és a Gyűrűről beszél.

 - Hadd lássa az öreg Toma, azt a varázs gyűrűt - kérte el a hobbitól szívélyesen, s Frodó (önmaga legnagyobb meglepetésére is) minden további nélkül odaadta neki. Bombadil nagy, barna tenyerében elveszettnek tűnt az ékszer. Mit gondolt, mit nem, felhúzta az ujjára. Ám, akárhogy is mindenki arra számított, hogy eltűnik szem elől, nem így lett. Ott ült előttük, ujján az Egyel, s hirtelen elnevette magát. Nem értették, de Bomdadil csak kacagott a maga szívderítően mély hangján, majd játszi könnyedséggel adta vissza.

Másnap reggel tiszta volt az idő, és az égen egy felhő sem zavarta a hajnalhasadtát. A négy utazó illően elbúcsúzott a vendéglátóiktól, majd felültek a pónijaikra. Leereszkedtek a domb mögötti lejtőn, le a horpadásba. Meleg, párás levegő ülte meg a kanyargós utat, mi egy komótos kanyart leírva kerülte meg a közeli domb hátát. Maguk mögött hagyták Bombadil házát, és az Erdő is sötét foltként ásított valahol a távolban. Alacsony dombok kísérték útjukat. Mind sziklákkal szabdalt, s mind terhes volt a halál és az elmúlás névtelen árnyától. Ősi királyok sírjai voltak ezek, gazdag királyoké. Kik dicsfényben tündököltek uralkodásuk éveiben, s dicsfényben múltak el a haláluk órájában. Felhágtak egy domb tetejére, s onnan csillogóan, kékes derengésben felsejlettek a távoli hegyek csipkéi, akár a tűnő délibábok egy tikkasztó nyári delelőn. Mikor a nap a legmagasabban állt az égen, akkor egy lapos, széles dombtetőre értek. A dombtető közepén jókora kőoszlop állt magában, mi hűvös árnyékot vetett. Nagyobb utat tettek meg, mint ahogy azt elsőre gondolták. Már nem is volt olyan messzi a Buckák vége, így hát engedélyeztek maguknak egy kis pihenést. Megebédeltek, majd elnyúltak az árnyékban és kinyújtóztatták a lábaikat. Azonban a zavartalan álmuk soká tartott. Mire felkeltek ugyanis köd ült meg a tájon, vastag, fehér köd. A levegő hűvös lett, és az ember az orráig sem látott. Emlékeikben még élt az út girbe vonala, így minden bátorságukat összeszedve nekivágtak a nem épp hívogató ködburoknak. Libasorban mentek, de a köd megtévesztő volt. Akármennyire is igyekeztek együtt maradni, elveszítették egymást. Frodó amennyire érzékelte, felhágott egy domb gerincére, ahonnan meglátta a rongyokban felszakadozó köd mögött a csillagos éjszakát. Kétségbeesetten elkiáltotta magát, segítséget kérve és barátait kutatva, ám hívására csak a jegesen metsző szél süvítése válaszolt. Ismét kiáltott, ügyetlenül botladozott párat.

- Pippin, Trufa, Samu! Hol vagytok? - kiáltotta ismét, torkaszakadtából.

- Itt vagyok, téged vártalak - felelte egy rideg és mély hang. Frodót elfogta a félelem, s megbotlott. Még látta a feléje magasodó, hideg fényben derengő alakot, majd minden elsötétült a számára. Így történt, hogy a hobbitok egy bucka manó fogságába estek, ki nem épp barátságos vendéglátó. Mind a négyen egy nyirkos üregben feküdtek, miben hol csontokra, hol pedig kincsekre és fegyverekre vetült az acélos, halott fény. Valahonnan a hátuk mögül vékony hang mormolt ráolvasást, és egy vézna kéz nyúlt ki a sötétből, kúrta kardot szorongatva. A kard egyre csak közeledett Samu felé, s ha Frodó nem lép közbe, és nem vágja le a manó kezét, akkor könnyen lehet, hogy nem együtt folytatják útjukat. Frodó érezte, hogy társai jóformán kővé dermedtek, úgy fekszenek a hideg földön, akár a holtak, kik örök álomra hajtották fejüket. A hobbit utolsó mentsvárát Toma gazda dala jelentette, mi erőtlenül csengett ajkain.

Hej, Toma, fuss ide, hagyd el az erdőt,

domb tetejét, a folyót, a tekergőt!

Várhat a tűzhely, a fűzfa- vityilló:

bajba jutottunk, Bomba-de-dilló!

Hangja egyre erőteljesebben zengett, betöltve a dermesztő üreget, és nem telt belé sok idő, válasz is jött rá.

Bombadilló Toma, vidámság komája,

hupi a zekéje, sárga a csizmája.

Toma itt a gazda, nem fogod igába:

erősebb a dala, sebesebb a lába,

Odakintről kövek gördülése és ropogása szűrődött be tompán, majd Bombadil elgörgette a köveket, és az aprónépeket egyszeriben elárasztotta a melengető fény. Az üreg végében ajtóforma nyílás tárult a hobbitok lába előtt, miben Toma feje bukkant fel. Ismét dalba kezdett, s dalnak végeztével robajlás- morajlás hallatszott, és az üreg hátulja beomlott. Segített kivinni Frodónak a barátait, kik ahogy érte őket a nap melege, ébredezni kezdtek. Bombadil még utoljára ellátta őket útravalóval, és a buckából kihozott egy- egy levélforma tőrt is a számukra.

- Nem is kell hosszabb kard, kiskomáim. Jól szolgál az éles penge, ez kiváltképp. Nyugathoni emberek munkája, kik a Sötét Úr ellenségei voltak. Ma már kevesen emlékeznek rájuk - hangja dünnyögéssé csökevényesedett, és nagy részét már a hobbitok nem is érették. Ám valamiféle látomás derengett előttük, fényes kardú, szálas emberekről, kik diadalmasan vonulnak zászlaik alatt. Azután a pillanatnyi látomás elhalványult, és eljött az indulás ideje. Toma egy jó darabig kísérte őket, megkerülték a dombokat, és ismét az Út mellé értek. Bombadil itt állt meg, és intett búcsút, hiszen az ő földje eddig ért.

- Kiskomáim, figyeljetek a jó Tomára. Négy mérfölddel arrébb terül el Brí, hol szíves fogadtatásban van része a megyei népnek. Térjetek be bátran a Pajkos Póniba, a helyi legjobb fogadóba. Ott keressétek a derék Papsajt Ászokat, nála megszállhattok éjszakára. Legyetek bátrak, és óvatosak! Jókedvetek és szerencsétek sose hagyjon el, tartson ki utatok végéig! Mert ez a kettő az, mi igazán elkér a mostani, borús időkben. - Azzal szökdécselve megfordult, levegőbe hajította madártollas süvegét, majd hupi zekéjét és sárga csizmáját is elnyelte az alkonyi fényben fürdő dombok sokasága.