Íme itt az új fejezet, volt szerencsém pár olvasómmal levelet váltani, és minduntalan sürgették a fejezetet. Valljuk be, kell egy kis hatás szünet. Előre látóan, még mielőtt elkezdtem a blog indítását, két-három fejezetet megírtam. Így a cselekményszálak most a 10-11 fejezet körül forognak. Általában aszerint teszem föl, ahogy készen van a következő, így mint egy olajozott gépezett, úgy működik a szerkesztési, és megosztási folyamat.Attól is függ, hogy milyen sűrűn van új rész, hogy van időm az adott laptophoz odaülni. Ígérem amint megírtam a 10. részt, teszem fel a 8.-at :-). Türelem barátaim, türelem.

                  Az éj sötét, a Hold sem világít

                 Az erdő néma, és mindent bánat, bú borít

                Minden veszve van, mitévül legyek?

                Csoda, csoda a javából mikor kinyílnak a kék szemek

Az erdő csendes volt, olyan mintha maga a Bakacsin is siratta volna a herceget. A Hold most felhőfoszlány mögé rejtette ezüst sugarait, a csillagok sem mutatkoztak nem töltötték el fényükkel az erdőt. A levegőben a gyász súlya érezhető volt, sötét és csend uralta a feketébe öltözött fákat. Csak egy leány zokogása zavarta a gyászt, keserves zokogás volt ez, és már olybá tűnt soha nem is fog elapadni.
Míriel könnyei áztatták a füvet, és a barátja testét. Már úgy tűnt nincs remény. Teljesen magába zuhant, nem látott kiutat, elvesztette legjobb barátját, és ha pár perccel előbb érkezik még segíthetett volna rajta .

Egy dobbanást hallott . Majd egy érintést a hátán.
- Míriel -sutogta egy ismerős hang.
- Istenem, Legolas! - kiáltott fel halkan a lány könnyeivel küszködve. Intett Arnirnak mire a ló engedelmesen lefeküdt, és hagyta hogy Legolas és Míriel felüljenek rá. Legolas próbált ülni, de a sebei még frissek voltak, így Mírielnek dőlve ült Arnir hátán.
Az aranyhajú felpattant a fehér csődörre , és igyekezett sérült társát köpenyével takarni, és kényelembe helyezni.
A herceg vonaglott a sebeibe nyilalló fájdalomtól, időnként felszisszent.
A lány vágtára sarkalta Arnirt, kinek lépte könnyű volt így nem rázta lovasait. A fehér ló szélként vágott át az erdőn.
- Tarts ki még egy kicsit hamarosan a palotában vagyunk. - mondta a lány és egyik kezével végigsimította a fiú arcát.
Már maguk előtt látták a palota kapuját. Nem volt aki kinyithassa Míriel meg nem szálhatott le a lóról.
Arnir egy nagy lendülettel nekifutott és átugrotta a kaput. Most már csak egy kicsi választotta el őket az ispotálytól.
A palota népe aludt. Csak az őrök voltak éberek, akik amint meglátták a herceget, értesítették apját.
Míriel egészen az ispotályig lovagol a herceggel, maja ott Arnir engedelmesen lefeküdt, hogy a lány be segíthesse a herceget az ispotályba. Lassan felfektette az ágyra.
- Jól van, hamarosan jobb lesz, ígérem. - mondta a lány és levette köpenyét, majd athelast vitt az ágyhoz forró vizet és puha szövetet.
- Most először látlak nem harcos ruhában. - suttogta a herceg résnyire kinyitott szemekkel. - Többször hordhatnál . Jól áll.
- Css.. ne beszélj. - csitította a lány miközben a forró vízbe megmerítette a vásznat.
- Kérlek ne haragudj ha fájdalmat okozok. - mondta az aranyhajú és elkezdte letörölni a sebek széleit. A herceg izmai össze rándultak. Össze szorított foggal tűrte a fájdalmat.
- Jól van, mindjárt készen vagyok. - folytatta Míriel, most ért egy igen csúnya vágáshoz, amit valószínűleg recés penge okozhatott. A seb széleit óvatosan letörölte a vértől, mire a herceg fel szisszent, és megszorította Míriel karját.
- Legolas jól figyelj. Ez a vágás csúnya, ki kell tisztítani, nem akarok fájdalmat okozni. Nyugodtan kapaszkodj a karomba, és szorísd amennyire tudod, jó?
A herceg némán bólintott. A lány keze lassan közeledett a seb közepéhez a herceg ujjai egyre szorosabbra fonódtak a karja körül. Már a seb közepénél volt, neki érintette a rongyot, mire a fiú felüvöltött.
Ekkor ért oda Thranduil.
- mit csinálsz a fiammal? - méltatlankodott.
- Leápolom a sebeit. - felelte nyugodt hangon a lány.
Thranduil, közelebb lépet fiához és megfogta a kezét.
Míriel eközben athelast tört egy mozsárban és kevert el egy kis vizzel.
- Milyen súlyosak a sebei? - kérdezte a király a lány felé fordulva.
- A legtöbb nem súlyos, de az a vágás a teste közepén eléggé. Kell pár nap mígrendbe jön. Nincs életveszélyben, most már.- felet Míriel, majd a kenőcsel közelebb lépett a herceghez, és óvatosan kenegetni kezdte a sebeket.
Legolas erre kicsit fel szisszent, de aztán az athelas kellemes illata megnyugtatta. Miután a lány végzett elkezdte bekötözni a sebeket, és betakarta a fiút.
- Most a legjobb az lenne ha pihenni hagynánk, én mellette maradok , lehet hogy pár órán belül cserélni kell a kötést. - mondta a lány és elkezdte elpakolni az eszközöket.
A király megcsókolta fia homlokát majd távozott.
A lány egész éjszaka virrasztott a sebesült mellet, figyelt nem-e lesz láza, vagy mikor kell újra kötözni a sebet.
Egy idő után lábai fáradtak, szemhéjai pedig elnehezedtek. Tudta nem aludhat, bármikor történhet valami a herceggel.

A Bakacsin erdőre beköszöntött a hajnal. Míriel léptekre lett figyelmes, majd két nő lépte át az istopály küszöbét.
- Míriel? - kérdezte a sötét hajú.
- Estel, Ithil. De örülök nektek.- válaszolta a fáradt leány.
- Meg sem ismertelek húgocskám. Hogy hogy nem a szokásos ruhában? - kérdezte Estel mosolyogva majd a herceghez lépett.
- Hallottuk mi történt. Az egész udvar a tettedről beszél. - szólt Ithil. - Elismerésem.
- Szépen elláttad, úgy nézz ki rád is át ragadt a tudásból. Ma még itt marad megfigyelésen. Te pedig Míriel menj aludni, látom hogy mindjárt össze esel a fáradtságtól.
- Talán igazad van. - mondta az aranyhajú és ásított egyet.
Elbúcsúzott a két gyógyítótól és szobája felé indult. Ahogy elhaladt az udvaron, a folyósokon mindenki össze súgott a háta mögött.
Komótos, mégis kecses léptekkel elért a szobájáig. Ágy úgy volt ahogy hagyta, leült rá majd lassan elnyúlt, és elaludt.
Egy ember számára fárasztó a virrasztás, főleg ha azt kimerítő csata előzte meg.
Azt az egy napot bizonyos hogy átaludta, nem álmodott, olyan mélyen járt az álmok birodalmában hogy oda már nem hatoltak be az emlék képek.
Legolas lassan ébredezni kezdett. Már nem látta maga mellet társát, csak annak nővérét.
- Estel, mond Míriel hol van? - érdeklődött felülve ágyán, sebei helyén már csak forradások maradtak.
- Elment aludni, még tegnap. Azóta ki se jött a szobájából. - felelt a sötét hajú lány.
A herceg csak biccentet, majd elsietett. Először a konyhára , ahonnan gyümölcsökkel, lekvárral , kenyérrel, és egy kancsó teával meg rakott tálcán tért vissza.
Útját egyenesen megmentője szobája felé vette. Kopogott majd várt, semmi válasz.
Halkan kinyitotta az ajtót. Szeme először az ágyon fekvő lányra tévedt. Az oldalán feküdt mindkét karját feje alatt nyugtatta. A barna fürtök ráomlottak a fehér párnára és szinte teljesen takarták azt, kék ruhája szinte leért az ágyról, a földet söpörte.
A látogató az asztalra tette a tálcát, készült kimenni mikor egy ismerős, mégis álmos hang szólította nevén.
- Legolas, örömmel látom jól vagy. Mióta voltál ide bent?
- Jó reggelt álomszuszék. Még csak pár perce jöttem, gondoltam köszönetet mondok. - felet a fiú és a lány ágyának szélére ült.
- Nincs miért köszönetet mondanod, te is tudod. - mondta még mindig csukott szemmel Míriel.
Legolas erre némán elmosolyodott. Majd így folytatta:
- Lenne pár kérdésem a történtekkel kapcsolatban.
- Mond csak. - felelt lágy hangon a lány és felült. Hátát a falnak támasztva. Tekintette az étellel teli tálcára tévedt. - De előbb , ha egy csésze teával meg kínálsz meg köszönöm. - ehhez a mondatához halvány mosoly társult.
A szőke szó nélkül felállt és öntött a lánynak, majd a kezébe adta.
- Akkor első kérdés: miért vagy szoknyában, és mezítláb. - érdeklődött mosolyogva a herceg, és Míriel csupasz lábfejére pillantott.
- Galadriel Úrnő ajándéka, és Lórienben nem szokás a csizma az ilyen öltözékhez. Hogy őszinte legyek szerintem egy ideig ebben leszek, amíg nem küldik a ruháimat és fegyvereimet.
- Második kérdés: Honnan tudtad hogy bajban vagyok?
- Bele néztem Galadriel tükrébe. És onnantól kezdve egy érzés hajtott, megmenteni a barátomat.
- És honnan lett új lovad ráadásul ha jól tudom ez Alnir, Orome lovának leszármazottja. - ámult el a fiú.
- Jól tudod, Lórienben találkoztunk, és egyből meg volt kettőnk között a kapcsolat. - felete a lány és beleszürcsölt a teába.
- És a csillagfény? Már eddig is megfigyeltem hogy a csillagok ragyognak a szemedbe. De nem gondoltam hogy ekkora erőre is képes vagy.
- Ezt én magam sem értem, eddig nem fordult elő ilyen velem, talán Lórienben eltőltött napok hatása.
- A legfontosabb. Meghaltam. De valami visszarántott az életbe. A te csókod Míriel. - Legolas kikerekedett szemekkel nézett az ágyban ülő lányra.
- Ennek örülök, pedig esküszöm hogy nem tudtam mit csinálok. De ha már a kérdéseknél tartunk, te honnan tudod mindezt?- érdeklődött a lány és letette az üres csészét a komódra.
- A lelkem még ott lebeget a testem felett. Mandos nem engedett be a csarnokaiba. - felet a herceg és elvette az üres csészét.
Alig hogy befejezte a mondatát, léptek hallatszottak amik lassan megálltak a lány szobája előtt. Kopogás.
A lány csendet intett a hercegnek, majd lassan az ajtóhoz sétált és résnyire kinyitotta azt.
- Míriel kisaszony Thranduil látni kíván. - szólt a küldönc az ajtóban álló lánynak.
- Köszönöm, üzenem neki mindjárt megyek. - mondta majd becsukta az ajtót.
Halotta a távolodó lépteket. Amikor már biztos volt benne hogy nem áll senki az ajtó előtt megszólalt.
- Hallottad, mennem kell. És szerintem rád se vetne jó fényt ha valaki meglátna innen ki jönni. - mondta az aranyhajú, gyorsan kibontotta a fonatait, majd újra fonta. - Majd még beszélünk, köszönöm a reggelit. - azzal felvette köpenyét s ,kisietett a szobából.
A trónus felé közeledett, az uralkodó állva várta.
Fejet hajtott.
- Mindenki hallott tetteidről , és pár hónappal ezelőtt mondtam hogy terveim vannak veled. - szólt hidegen az uralkodó és Míriel elé sétált.
- Azt szeretném, ha a fiam testőre lennél Míriel .Mond az esküt, ha elvállalod. -mondta és tekintetét a lányra szegezte.
Míriel felemelte tekintetét és a király szemébe nézett.
- Köszönöm uram. Ígérem igyekezni fogok eleget tenni a kötelességemnek.- Én Lainor és Laeriel leánya Míriel, esküszöm hogy életem árán is óvom és védelmezem Zöldlombfi Legolast. Ha eskümnek nem teszek eleget halállal lakolok érte. - a lány féltédre ereszkedett.
A király tekintete a lány nyakában lévő medálra és a benne lévő csiszolt fehér égkőre esett. Amióta meglátta mindennél jobban vágyta azt.
- Holnap Legolassal tartasz a Keleti határhoz. Most elmehetsz. - mondta tekintetét elfordítva az égkőröl.
Míriel szó nélkül távozott. Nővéréhez indult, útját az ispotály felé vette.
- Nővérkém. - szólt halkan, a küszöbön.
- Míriel, hát felébredtél - örvendezett Estel , és kijött az ispotály.
- Igen, és van pár hírem, ami tényleg említésre érdemes. - mondta az aranyhajú, és a nővérével az istállók felé vették útjukat.
Arnir és Riel boksza egymással szemben helyezkedett el. Nővére fel szerszámozta lovát, míg húga szőrén készült megülni hátasát.
- Te nem használsz se kantárt se nyerget. Ráadásul nem is nadrágban ülsz lóra.- ámúlt el Estel, miközben felült lovára.
- Arnir nem hiszem hogy tűrné a szerszámokat, és ruhában is nagyon jól lehet lovagolni. - felet húgocskája és egy gyors mozdulattal fent ült a fehér ló hátán.
Ezüstös úti palástja szépen a lova hátára omlott, a lány egész alakját takarta. Fejére nem húzott csuklyát, oldalán a Haldirtól kapott kardot viselte.
- Mutatok valamit, kövess. - mondta nővére és az Északi erdőrész felé vette az irányt.
Egy kijárt ösvényen haladtak. Az idősebbik lány vezetett.
- Hová tartunk nővérem? - kérdezte hátulról a kishúga.
- Egy kisebb gyógynövény lelőhelyre, csörgedezik ott egy friss vizű forrás, ilyenkor tavasszal a legszebb. - mosolygott nővére. Hamarosan víz csobogás hallatszott, és a két testvér szeme előtt feltárult a gyógynövények sokasága, és a kövekből előtörő forrás.
- Még Ithil mutatta nekem. - szólt a sötéthajú, és leszállt hátasáról. Húgával a kis rét közepére telepedtek.
Míriel virágokból lassan elkezdett koszorút fonni.
- Emlékszel még hogyan kell? - érdeklődte nővérétől.
- Természetesen, csak nincs kedvem hozzá, anyám emlékét idézi. - Estel szeme könnyel telt meg , mégsem sírt.- Beszéljünk valami másról. Honnan tudtad hogy a herceg bajban van?
- Néztél már bele Galadriel tükrébe? Megmutatja a jövőd. Először láttam...láttam magamat egy alakkal csók közben, aztán én lassan elhalványultam és eltűntem. Ezután egy üvöltés, és láttam Legolast megkötözve és megsebezve, láttam szenvedni kínok között vergődni. - a lány hangja elcsuklott. Majd szinte suttogva így folytatta. - Furcsa érzésem volt, éreztem hogy cselekednem kell mert rajtam múlik az élete.
- És így is lett. Megmentetted a haláltól. - helyeselt a nővére.
- Nem egészen. Amikor végeztem a harccal, a hercegnek nem vert a szíve. - mesélte kissé elhűlten az aranyhajú.
- Akkor, hogy...hogy lehet hogy él? - kérdezte ámulattal Estel.
- El akartam búcsúzni tőle, meg csókoltam a homlokát. Azt hiszem nem sokkal később megdobbant a szíve.
- Azta nem tudtam hogy ilyet is tudsz. - nevetett a nővére.
- Hát én sem... - kuncogott Míriel.
A nap már elérte delelőjét mikor a testvér pár vissza indult a palotába. Estelt szinte azonnal megtalálta Ithil, így el kellet mennie a szokásos gyógyfű gyűjtésre.
Míriel egyedül maradt az istállónál, Arinral társalgott, már amennyire egy lóval társalogni lehet.
- Nem is tudtam hogy ló suttogó lettél. - szólalt meg a háta mögött egy hang.
- Sok mindent nem tudsz még rólam . -válaszolta titokzatosan a fehér köpenyes lány.
A léptek gazdája közeledett. Még végül Míriel elé nem került, egy csomagot tartott a kezében.
- Küldemény Lórienből. - adta át jogos tulajdonosának.
A kosár inkább hosszú volt, olyan téglatest alakú. A meglepett lány kinyitotta.
- A fegyvereim, és a régi ruháim. - mondta örömmel a lány. - Hála az égnek, végre levehetem ezt a hosszú ruhát.
- Ha engem kérdezel, nem is áll rosszul. - jegyezte meg kicsit félénken a herceg, és szeme végig vándorolt a lányon.
- Az lehet, de nem tudok benne harcolni, főleg most, gondolom hallottad a hírt.
A herceg kérdően nézett a lányra, szólásra nyitotta a száját, de Míriel megelőzte.
- Szóval nem, apád kinevezett a testőrödnek, holnap veled tartok a Keleti határra.
- Ez remek. Előre tájékoztatlak, abban a csapatban csak te meg Ithil lesztek az egyedüli nők.- mondta a fiú miután feldolgozta a híreket.
- Ithil is harcos? Ez meglepő, azt hittem csak gyógyító. Mindenesetre, biztos hogy lesz társaságom - mosolygott az aranyhajú.
- Tesztelnélek... csak hogy tudjam mégis mennyit fejlődtél mióta nem láttalak. - szólt kedvesen a szőke és a kardjáért nyúlt.
- Előtte átöltöznék. - mondata végeztével a lány indulni készült.
- Tán félsz hogy legyőzlek? - kiáltott utána a herceg, hogy kicsit cukkolja társát. Tudta hogy lombanékony jellem, és azt is hogy nem tűri ha gyengének gondolják.
Míriel erre a mondatra megállt, visszasétált. Levette útköpenyét, és letette a csomagját. Kivonta a tünde pengét.
- Én dehogy. - felet és támadó állásba állt. - Mutasd meg mit tudsz hercegecske. - suttogta.
Legolas egy védekező pózt vett fel. A lány nekitámadt. Két kiváló harcos csapot össze két kiváló pengével. A herceg sikeresen kivédte a csapásokat, viszont ő sem tudta sarokba szorítani társát. A fiúnak sikerült Míriel a földre küldeni, megkarcolni nem tudta a lány ügyesen arrébb gurult a csapások elől. Egy ugrással állásba tornázta magát, de sarokba szorult. A fehér penge a torkának szorult.
- Mondtam hogy úgyse győzhetsz. - mosolygott önelégülten a fiú.
- Nézz le. - suttogta a lány. Legolas lenézett és látta hogy Míriel kardjának hegyét az ő hasának szegezte.
- Ügyes. - mondta és lassan eltette a kardját.
- Ezek szerint átmentem a teszten? - kérdezte humorosan a lány.
Úgy látszik. -hangzott a válasz a szőke tündétől.
- Akkor holnap reggel itt az istállónál találkozunk? -kérdezte az aranyhajú.
- Ki nem hagynám, csak légy pontos.
Míriel bólintott és a csomagjával együtt vissza indult a szobájába.
Alig várta hogy újra ingben, csizmában, és főleg nadrágban lehessen. Egyből feltárta a csomag tartalmát, amely ; két szépen megmunkált nyelű tőr, egy új íj és hozzá új tegez tele fehér tollas nyílvesszővel, három finom szövet ing, két nadrág , két pár csizma és egy pár ezüst alkar védő.
Nagyrészük zöld és barna, de akadt szürke is. Miután főhősünk felöltötte szokásos öltözékét újra önmagának érezte magát.
A földígérő ruhát pedig gondosan eltette , valami jeles alkalomra tartogatta. A két tör most a derekára került, a kardot most a falnak támasztotta. Így ment el sétálni a palota kertjébe, hiszen ott még úgyse járt. A nap leszállóban volt, fénye vörösre festette az eget. A kellemes sugarak átszűrődtek a fák lombjain, megvilágítva az alattuk lévő füvet.
Az aranyhajú oda volt az erdőért, imádta az ébredő tavasz a nyíló fák és virágok illatát. Imádta a nyár melengető sugarait, a kellemes nyári esőket. Megbabonázta az ősz színharmóniája és kellemes levegője. Elkábította a tél szikrázó fehérsége és havának puhasága. A Bakacsinban született, a Bakacsinban él, és biztosra vette hogy a Bakacsinban is fogja örök álomra hunyni a szemét.
Eme mély gondolataiból egy női hang zökkentette ki.
- Üdv a Keleti határőrségben.
Míriel hátra fordult és Ithilt látta maga mögött.
- Köszönöm. - e mondata mellé eresztett egy halvány mosolyt.
- Nem hittem volna hogy ilyen rövid idő alatt idáig jutsz. - mondta a tünde nő és a lány elé lépet.
- Lehet hogy ez nektek rövid idő, de nekem hét hónap hosszú idő. Amúgy én se gondoltam volna.- Míriel most nézett először Ithil szemébe, és meglepő módon nem kék hanem barna volt, mély barna melegséget sugárzó szempár.
- A keleti oldalon a határőrség a bizalomra épül. Te vagy a hercegünk testőre, az életed árán is megvéded. Ez egy eléggé nagy rangnak számít. Sok tünde áhítozott a te posztodra, és nem fognak rád jó szemmel nézni. Ha kimutatod a gyengeségeidet, ha sebezhető leszel, ha túl kedves vagy túl rövid időn belül, akkor életed végéig nem fognak hagyni nyugodni, lenéznek majd. Azt tanácsolom, légy határozott, a félelem és az izgalom legkisebb jelét se mutasd, ne árulj el túl sokat magadról az első pár hétben. Most pedig ideje vacsorázni menni, holnap korán kelünk. - Ithil mondata végeztével elindult az ebédlő felé, Míriel pedig követte. A lányt meghökkentették a tünde szavai, nem gondolta hogy e faj tud féltékeny is lenni.
Az ebédlő a palota déli szárnyán feküdt, hosszú csarnok volt az, benne hat nagy asztallal ami szinte a terem végéig nyúlt. A csarnok tömve volt katonákkal, mikor a széles ajtó kinyílt egy pár pillanatra mindenki tekintete Mírielt fürkészte. Ithil magabiztosan elindult, majd nem sokkal később meglelte Estelt a sorok között. A fiatal lány nővére és Ithil közé telepedet. . Minden asztalon volt több szelet rozskenyér ezenkívül lenbas, vaj, zöldségek, gyümölcsök , vizes és teás kancsók. Estel már úgy nézet ki, végzett a vacsorával csak egy pohár meleg teát kortyolgatott. Ithil egy fürt szőlőt és egy tál vörös bogyós gyümölcsöt választott magának az asztalról. Főhősünk itt-ott hallani vélte a nevét, kicsit félénken de megvajazott egy szelet kenyeret, megrakta zöldségekkel és enni kezdte.

- Ő ott Galwor .- mondta Ithil és a vele szembe ülő barnahajú tünde férfire bökött. - ő vágyott leginkább a testőri posztra.

Míriel lopva az említett személyre pillantott. Jól látható volt hogy éppen beszédes kedvében van, a mellette ülő két tündével beszélget, akik meglepően hasonlítottak egymásra. Mindkettejük sötét barna hajú és barna szemű.

- Azok kik mellette? - érdeklődött a lány.

- Bernir és Baran , ikrek, és Legolas jóba van velük. Ők is a keleti határon szolgálnak. - hangzott a válasz Ithiltől, aki Estelel együtt indulni készült. Míriel is lassan felemelkedett az asztaltól és követte testvérét és barátját.

- Jó éjt húgocskám, holnap találkozunk, és sok sikert. - így búcsúzott Estel és megölelte testvérét.

- Valószínűleg mi előbb kint leszünk a határon, így már csak ott találkozunk. - tanácsolta a szőke hajú. - És ne feled amit mondtam. - suttogta a leány fülébe.

- Jó éjt, köszönök mindent. - szólt Míriel és a szobájába indult.