Tavaszi szél leng, arany levelet hozz magával

Folyik az idő, sodorva mindent vad árjával

Halhatatlan haldoklik már

Kicsi lény tipeg- topog s ajtót tár.

Hűvös, tavaszi reggel köszöntött az Aranyerdőre. A fű még harmatos volt, az aranyszín leveleken átsütött a hajnali napsugár. Már március hava a végéhez közeledett, a tavasz üde lehelete lengte át a fákat. Tinwerín e hónap alatt igyekezett fel frissíteni tudását mind a lovaglás, mind a kardforgatás terén. Közel volt az az idő, amikor már újra visszatérhet minden a régi kerékvágásba. Ezen a reggelen döntött úgy, hogy tovább nem halaszthatja a Megyébe való látogatást. Kipihentnek érezte magát, és tettre késznek. Helyával és Elyával annyi időt töltött, amennyit csak lehetett. Okította a kislányokat amiből csak tehette: gyógyfüvek rejtelmeire, Arda történelmére és a lovaglás művészetébe is belekóstoltak, természetesen még csak pónikon. Ez is egy ilyen délelőttnek ígérkezett, egy közeli réten ülve töltötték idejüket. Épp zsályát szedtek, és a vala igyekezett a két kislánynak mindent elmondani a gyógyfűről. Amikor ez - a két kislány számára nem épp izgalmas- elfoglaltság végett ért, még a fogócska előtt Tinwerín magához intette őket. A két gyerek engedelmesen kuporodott mellé, és hajtotta fejét ölébe. Míriel az ilyen pillanatokat nem cserélte volna el semmiért, számára a két kislány mosolya és boldogsága többet ért minden kincsnél. Finoman simogatta a fejüket, ujjait végigfuttatta sötét hajukon. Boldog volt, ahogy a lányok is. Gyűlölte magát azért, amiért kénytelen tönkre tenni ezt.

- Tudjátok, jó pár hónapja itthon vagyok - kezdett bele szelíden. - De ez sajnos nem maradhat így.

- Már megint elmész? - biggyesztette le száját Elya. - Ilyen gyorsan?

- Csak pár hétről van szó. Ideje a Megyébe mennem és meglátogatnom Arwen barátnémat Imladrisban - ültette ölébe a kislányt.

- Imladrisban? - kérdezett vissza Helya, és ő is a nő ölébe ült.

- Ó, igen. Tudjátok, hiszen már meséltem róla. Völgyzugolyba, a Féltünde Elrond házába. Elrond felesége volt Celebrian, aki Galadriel és Celeborn lánya. Elrondnak és Celebriannak három gyereke született: Eldan, Elrohir, és Arwen. Arwennel jó barátok vagyunk, és Elrond úr is számít tanácsaimra.

- És a mamája Arwennek? Őt miért nem látjuk soha ha egyszer Galadriel néni lánya? - emelte csokoládé barna szemeit a pótanyjára Helya.

- Kincsem, ő már nincs Középföldén. Ő már régen elhajózott Valinorba, Halhatatlan földre.

- Te is elhajózol majd? Akkor mi is mehetünk? - Gyermekded kérdések voltak ezek, de Tinwerínt mégis egészen mélyen érintették.

- Soha nem hagylak el titeket. Soha - csókolta meg a két lány fejét.

- Akkor vigyél magaddal - mondta Elya, és Tiwerín egyik lelógó hajtincsét az ujjai közé csavarta.

- Nem tehetem, túl veszélyes lenne. Még kicsik vagytok ilyen nagy utakhoz.

- Mindig azt mondod, hogy túl kicsik vagyunk - pattant fel Helya. - Egyáltalán nem vagyunk kicsik! - húzta ki magát. - Én már Haldír bácsi derekáig érek! - Tinwerín elnevette magát, majd mosolyogva helyeselt.

- Igen, valóban nem vagytok annyira kicsik, de ilyenhez még közel sem vagytok elég nagyok. Majd ha nagyobbak lesztek, akkor elviszlek Imladrisba.

- Megígéred? - kérdezte komolyan Helya.

- Meg.

- És azt is, hogy sietsz haza! - húzta meg finoman a vala haját Elya.

- Azt is megígérem - csókolta meg a kislány arcát Tinwerín, majd vele együtt felállt. - Na de most gyerünk fogócskázni! Én vagyok a fogó! - kiáltotta boldogan, és szoknyáját megfogva kezdett futni a két gyermek után, kik csak kacagva szaladtak tova.

Dél is elmúlt, amikor Tinwerín úgy találta, eljött az indulás ideje. Kivezette Arnirt az istállóból és mindent becsomagolt. Kardja újra büszkén függött oldalán, tőreivel együtt. Hosszas pihenés után az éji köpeny is újra gazdáján tündökölt.

- Veled szeretnék menni - mondta Argalad még a Nimrodel partján.

- Most nem lenne jó ötlet. Maradj csak itt, a gyerekek igen megszerettek - hárította a kérést Tinwerín.

- De a szüleid... - A vala szeme erre a szóra élesen villant.

- A szüleim szava fontosabb, vagy az én akaratom? Maradj itthon, Argalad - zárta le a beszélgetést, majd felült lovára. A gyerekektől és barátaitól még a városban elköszönt, Argalad viszont ragaszkodott ahhoz, hogy legalább idáig kísérje.

- Úgy hiszem két hét és visszatérek, de lehet, hogy több. Harthon adevenithanc!* - biccentett egyet, majd Arnirt Észak felé fordítva, elindult.

- No alwed i lend lín! - köszönt a férfi is. Szemével követte a nőt, amíg el nem tűnt a vastag törzsű mallornok között.

Tinwerín amint a gyérebb erdőrészbe ért, vágtázására sarkalta Arnirt. A fehér ló ágaskodva rugaszkodott neki a vágtának, és hamarosan sebesen suhantak a cserlyés pusztán. Míriel minden pillanatát élvezte, szinte már el is feledte ezt az érzést. Kellemesen elmosolyodott, és behunyta szemeit. Élvezte, amint a lágy, délutáni napsugarak megülnek arcán, amint a szél röpíti haját s köpenyét, élvezte a lova lába előtt meghajló fűszálak hangját.

Átkeltek a Sir Nigleren, és maguk mögött hagyták Leeg Wingloren mocsarait is. A Nap már nyaldosta az ég alját, mire elérték a Magas Hágót, így éjjel a hegyeken át mentek. Másnap hajnalban már a Köd Hegység túl oldalán jártak, és Tinwerín hallani vélte a Brúinen zubogását. Megállt a hegység egyik szirtjén, onnan tekintett le a hajnali fényben fürdő vidékre. A felkelő Nap lassan kibukkant a Kék Hegység mögül és sugarai birtokba vették a földeket. Tinwerín ezeken a fiatal sugarakon átlovagolva érte el Trollházát, és mire a harmadnap delelőjén állt, addigra az Utolsó Hidat. Alkony volt már, mikor megpillantotta a mélyarany sugarakban fürdő Széltetőt, ahol tábort is ütött. Az egykori őrtorony mára már nem volt más, csak rom. Bár a vala úrnő még most is érezte a letűnt korok kisugárzását minden egyes kövében. Egykoron ez a hely is ékes példája volt az eldák nemes fajának, ám mára lepusztultan állt egymagában, elhagyatottan. Csak úgy mint a régen tündöklő Eregion**, hol valamikor Galadriel és Celeborn székelt. Mára már azon a földön is csak a kövek suttognak a dicső birodalomról. Tinwerínt az Amon Súl és Magyalföld is ráébresztette arra, hogy bár az eldák halhatatlanok, napjuk leáldozóban. Tudta jól, hogy majdan eljön az az idő is, mikor Lothlórien arany levelei lehullnak, Rivendelben elhal az ének szó s muzsika és Ulmo tengere már csak Mithlond kietlen partjait mossa majd. Ám azt még ő sem tudta, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Most, vagy akár száz, esetleg ezer év múlva.

A negyedik nap reggelén maga mögött hagyta Széltető romjait, és gondosan elkerülve az utat Hobbitfalva felé haladt. Messziről útja során látta a Déli dombokat, Brí városával karöltve. Szeme előtt ott kúsztak a távolban a Cset-erdő fái a Szeles- dombok lábánál. Áthaladt Bakfölde erdein majd délután elérte Hobbitfalva határát.

A dimbes- dombos vidéken zöldellt a fű, és nyugodtan fújdogált a szél. A mezőkön serényen dolgoztak a hobbitok, hiszen a tavaszi vetés nem kúszik be magától a földbe. Az út mentén egyre megsokasodtak a hobbit üregek, a nő egyre gyakrabban futott össze hobbit gyerekekkel. Fülét elvétve megütötte egy- egy gyermeki kiáltás:

- Nézd de szép haja van annak a néninek!

- Milyen szép, biztosan tünde! - Természetesen ezektől nem maradhattak el a hitetlenkedő szülő pillantások sem. Tinwerín amint beljebb ért a Megyében megállt az egyik hobbitüreg előtt, minek kertjében egy asszonyság locsolta a virágokat.

- Szép napot, asszonyom! Meg tudná mondani, merre lakik Zsákos Bilbó? - tudakolta kedvesen, és egy mosolyt is megeresztett. A nagy szoknyájú, göndör hajú, kalácsképű hobbitnő felnézett az idegenre.

- Eddig volt... - dünnyögte a krumpli orra alatt. A hobbitok nem igazán szerették az idegeneket, kiváltképp ha azok a magas nép képviselői voltak. Egy fintort elnyomva megpróbált mosolyt erőltetni arcára. - Odafent a dombon túl a negyedik üreg - mutatott a fürtös hajú a távolban elnyújtózó dombok felé.

- Hálás köszönet - biccentett a vala. - További szép napot! - azzal lovával lépésben folytatta útját. A hobbit asszonyság csak horkantott egyet, majd visszatért teendőihez. Tinwerín még hallotta, amint a nőhöz egy férfi hang szól, valószínűleg az ura:

- Ki volt ez az alak, drágám?

- Bilbót kereste. Mindig miatta járkálnak erre ilyen különsös népek. Egy pár éve, egy csapatnyi törpe, most meg ez... Én mondom, baj van annak a Zsákosnak a füle mögött!

- A lábamra mernék esküdni, hogy már megint valami balhéba keveredett. Nem jó ezekkel a keleti népekkel paktálni... - a hangok lassan elhaltak, és helyét mások vették át. Úgy, mint a gyerek kacaj, a birka bégetés vagy a tyúk kotkodácsolás. Lassan elérte a dombra felkúszó utat, és vele együtt közeledett Zsáklak felé. A negyedik üreg előtti kiskert igazán gondozott volt, kerítését nem is olyan régen festhették. Kicsiny kertkapuja hangtalanul nyílt amikor Tinwerín belépett rajta. Megállva a nagy, zöld, kerek ajtó előtt bekopogott. Nem telt bele sok és bentről egy hang felelt:

- A délutáni teának vége, az uzsonna is elfogyott! Jöjjön vissza holnap!

- Milyen kár, bár igaz közel sem ezek miatt utaztam Lórientől idáig - felelte a vala. Kopogó léptek zaja hallatszott, majd a zöld ajtó kinyílt. Egy meglehetősen alacsony, ősz hobbit nézett fel meglepetten a nála jóval magasabb látogatóra.

- Lórient említett? Mégis ki keress engem Lórienből?

- Üdv, Zsákos Bilbó, Tinwerín vagyok - biccentett egy aprót a nő. - Gandalf közeli barátja - tette hozzá.

- Ne ácsorogjon kint, jöjjön beljebb - tárta ki az ajtót a hobbit. A vala lehajolva, de belépett az ajtón. Kényesen ügyelt arra, nehogy fejét beüsse a szemöldökfába, vagy éppen a csillárba.

- Megkínálhatom egy kis teával? Bár igaz délutáni, de ha óhajtja főzhetek frisset is - darálta Bilbó gyorsan. - Fáradjon beljebb, üljön le. Esetleg egy kis uzsonnát? - tessékelte beljebb a valát a kandalló előtti kis fotelhez. Zsáklak otthonos volt, a meleg színt árasztó falakon képek és festmények lógtak, a padlót szépen szőtt vagy csomózott szőnyegek fedték.

- Köszönöm, nem óhajtok semmit Zsákos úr - utasította vissza kedvesen Tinwerín, és leült a karosszékbe.

- De csak egy kis tea süteményt a teához - sietett be az aprónép a konyhába, majd nemsokára egy csésze teával tért vissza.

- Igazán kedves - vette át a gőzölgő italt a nő. - De kérem, ön is üljön le.

- Máris, máris - Bilbó is egy csészével a kezében leült a Tinwerínnel szemközti székbe.

- Mint említettem, fontos ügyben jöttem.

- Ó Gandalf is mindig ezt mondja, már értem miért olyan jó barátok. Kegyed lenne a Nyugatról jött kisasszony?

- Minden bizonnyal.

- Örülök, hogy megismerhetem, Gandalf ejtett pár szót magáról. Kérem, viszont tegeződjünk, nem vagyok én olyan öreg - nevetett fel a hobbit.

- Ahogy akarja, Zsákos uram. Röstellem, hogy ilyen váratlanul érkeztem, igazán nem akartam semmi kellemetlenséget.

- Megszoktam már a váratlan vendégeket. De ugye nem várható még tizenkettő? - nézett ki gyanakodva az ablakon az öreg.

- Csak egymagam utazom - mosolyodott el Tinwerín. - Tehát, mesélne nekem az Öt Sereg Csatájáról?

- Ó, a Magányos Hegy alatti viadal - merengett el Bilbó. - Milyen régen is volt. Ó, szegény Thorin, meg Fili és Kili - hangja elcsuklott, a régi emlékek még most is szomorúsággal töltötték el.

- De úgy sejtem, az utazás alatt többre is szert tettél Zsákos uram, mint az emlékek. - Bilbó egy pillanatra megdermedt, majd mellény zsebéhez nyúlt, de szinte rögtön elkapta onnan a kezét.

- Valóban, a kincsbéli jussomból még most is van - felelt egy rövid hallgatás után.

- Én egészen más dologra gondoltam, Bilbó - hajolt közelebb Tinwerín. - Mindketten jól tudjuk, miről van szó. A varázsgyűrűk nem játékszerek, hobbit uram.

- Ez csak az enyém, nem adom senkinek! - fakadt ki Bilbó és egyre a mellény zsebét tapogatta. - Hol van? - esett kétségbe, és már a nadrág zsebeit kutatta. Majd belenyúlva a bal mellény zsebébe megnyugodott.

- Már Gandalf is sejti - hajtotta le a fejét.

- És idő kérdése, mikorra jutnak mások is ugyanerre a véleményre. Hamarosan száztizenegy éves leszel, és te is tudod, hogy életed utolsó kalandja a végéhez közeleg.

- Mielőtt elmegyek még annyira szeretném látni a Magányos hegyet, szeretném látni Völgyzugoly vízesését. Még egyszer, utoljára - sóhajtott fel a kis fickó.

- Az idő nem vár. Mindent a maga idejében moss partra, így kiszámíthatatlan. Ha eljön az idő, szabadulj meg terheidtől, Zsákos uram.

- De az az idő még messze van!

- Kívánom, hogy térj jobb belátásra. Mindenki érdekében - állt fel lassan a fotelből Tinwerín. - El sem tudod képzelni mennyi minden függ egy pindurka ékszertől. Te megfáradtál már, most tedd le a terhet, és lelj békére. - Az ajtó felé sétált, de megállt előtte.

- Meglehet, hogy így lesz - suttogta maga elé Bilbó, utána ő is az ajtóhoz tipegett.

- De csak olyannak add át, kiben megbízol - mondta halkan a vala. - S hírét ne vidd tova senkinek.

- Frodónál lehet jó helyen lenne... - dünnyögte maga elé a hobbit.

- Frodó - ismételte halkan, szinte magának a nő. Majd felocsúdva gondolataiból, újra a kis fickóhoz fordult.

- Örültem a látogatásnak, de ha megbocsájt, várnak rám más teendők is.

- Gandalf is mindig siet, sosem marad sokáig - jegyezte meg Bilbó, majd ajtót nyitott. - Nektek mindig minden olyan sietős, nem is értem. Mikor szoktatok nyugodtan leülni és elfogyasztani a második reggelit? Vagy akár a délutáni teát?

- Egyet se félj Zsákos úr, van rá alkalmunk - kuncogott a fehér hajú. - Viszont látásra! - lépett ki az ajtón.

- Oh és még valami - szólt a távozó után az ajtóból az öreg. - Szeretettel várlak a szeptemberben esedékes születésnapi ünnepségemen Nyugat kisasszony! Aki Gandalf barátja, az az én barátom is - mosolyodott el.

- Örömmel eljövök, Bilbó. Isten veled! - biccentett a vala, majd kinyitotta a kaput és kilépni készült rajta. Ebben a pillanatban az úton valaki Bilbó nevét kiáltotta, majd egy alacsony, barna hajú fiúcska kishílyán fellökte Tinwerínt.

- Ezer bocsánat! - szabadkozott.

- Frodó, miért nem figyelsz jobban?! - dörmögte Bilbó. - Nem illik fellökni a vendégeket!

- Annyira sajnálom, hölgyem - fordult ismét a valához.

- Igazán semmi baj, kicsi hobbit - mosolyodott el Tinwerín. - Isten veled Bilbó! - intett az öregnek, majd elhagyta a kiskertet. Még az út végéről visszanézett a két hobbitra, és jól az eszébe véste Frodó nevét.

~~~

* Harthon adevenithanc!- Remélem még találkozunk!

No alwed i lend lín!- Szerencsés utat!

** Eregion- Magyalföld. Még a régi korban itt uralkodott Galadriel és Celeborn. Igazán jó barátságot ápoltak az ott élő törpökkel, így a város felvirágzott. ( Ezért is olvasható többek között tünde írás Mória kapuján) Később, mikor már veszélyessé váltak a tartományok, és a móriai törp telep elpusztult, Galadrielék is Lórien földjére költöztek.