Nyúlik az árnyék, de tűz a déli nap

Túl a folyón ott várnak már  magas falak

Szavannán és soha nem látott tájakon

lovagolok, a napokat számolom.

Az Anduin, nyugori nevén a Nagy- folyó sok vidéken vág át, mire Lebennin vidékénél a Belfalasi- öbölbe torkollik. Az Ered Mithrintől Rohanon át egészen Gondorig sok folyó és folyam csatlakozik hozzá. Ez a folyó kísérte hőseinket is hosszú útjuk során. Aragornék maguk mögött hagyták a Déli sekélyest, és indulásuktól számított harmadik napon már a Raurosi vízesésnél pihentek, ami az Emyn muil árnyékában zúdult alá a Nagy- folyóba. Nem sokkal előttük terültek el Nindalf csatornái, amint az Andiunba futnak. Ezen a lápos, mocsaras vidéken a buja és makacs növényzet miatt nehéz volt a haladás, a zsombékos láp nem engedett egykönnyen. Útjuk első hetében elérték Osgiliathot, itt kerültek legközelebb Mordorhoz és egyben a Haradi úthoz. Mégis egyhangúan úgy döntöttek, nem térnek rá az útra. Kerülték a várost, amennyire csak lehetett és leginkább az éj leple alatt utaztak. Ithilien földje mit sem vesztett szépségéből, még az árnyék alatt sem. Füves mezőkkel és rétekkel, csobogó vízesésekkel volt tarkítva most is, mintha meg sem érezné a szomszédjában egyre csak növekvő sötétséget. Már két és fél hét múlva Dél Ithilien mezőin és gyér erdőségein vágtak keresztül, ott ásítottak a távolban, sötéten és fenyegetőn az Ephel Dúath vonulatai. Tinwerín érezte az árnyat, mely rátelepült a vidékre. Szörnyű, nyomasztó érzés kerítette hatalmába melytől nagyon sokáig nem bírt szabadulni. Mordor sokkal jobban erőre kapott, mint gondolta, ám most teljesen más feladatra kellett koncentrálnia. Nemsokára elébük került a Poros folyó, amely az Árnyék- hegységből eredt. Útjukat egyenesen ketté vágta, és a gázló vészesen közel volt Mordor határaihoz. Mindhárman megállították lovaikat a folyóparton, és szemükkel követték amíg csak lehetett, egy sekélyebb rész után kutatva.

- Közel és távol ugyanolyan sebesen hömpölyög a folyó - mondta Argalad. - Merre tovább?

- Csak a gázlón át mehetünk - komorult el Aragorn hangja.

- Aragorn, az túl kockázatos túl közel az Ephel Dúath - Tinwerín fejét a távolban az égre törő hegyek felé fordította.

- Ha sekély rész után kutatunk, napokat is veszíthetünk - szólt a Vándor. - Át kell kelnünk a gázlón.

- Te nem érzed az árnyat, mond? Az egyre növekvő, gonosz erőt mely hatalmába keríti ezeket a gyönyörű földeket? - tekintetét a kószára emelte. - Szívedre nem ül-e árnyék, Elesszár?

- Nyomasztó érzés nem vitatatom, de nincs más út ezt te is megértheted. Nem fogok napokat bolyongani, kockáztatva azt, hogy akár az ellenség szolgái ránk találjanak - jelentette ki a férfi és lovát az Árnyék- hegység felé fordította. Alcarain elnézett a messzi távolba, a hegyeket fürkészte. Az a nyomasztó érzés egyre inkább növekedett benne és úgy látta, mintha keze nagyon gyengén, de remegne olykor.

- Az emberek nem érzik azt a súlyt amit mi - lovagolt a nő mellé Argalad. - Gonosz a hely és az árnyék sötétebb ott, mint másutt e földön. De Aragornak igaza van, kockáztatnunk kell. - A vala csendesen bólintott, és összehúzta magán köpenyét. Rájuk esteledett, mire elérték a Poros- gázlót, ám nem ragyogtak a csillagok. Csak a bús holdvilág kísérte útjukat, sugarai visszafénylettek a zubogó folyó habjain.

- Soha nem láttam még csillagtalan éjszakát - jegyezte meg Argalad és tekintetét az égre emelte. Tinwerín keserűen elmosolyodott, majd halkan így szólt.

- Hiányolom anyám csillagait, de sajnos Középföldére ez a sors vár. A homály egyre csak nő, és hamarosan Gondort is eléri... - felsóhajtott, majd ő is az égre nézett. - Érzem, Argalad, Szauron ereje egyre nő. - Ám akármit is mondott Míriel, akárhogy is csillagtalan volt az éj, Argalad mégis látott egy fényt, ki egyedül állt a sötétségben. Ez a fény többet jelentett neki mindennél, többet ért neki ezernyi csillagnál.

Az éjszaka kupolája alatt keltek át a gázlón, és lekanyarodtak Nyugat felé. Itt már az idő is jóval melegebb volt, mint Középfölde más vidékein, és a táj arculata is kezdett megváltozni. A dombos, erdős részeket felváltotta a rövid füvű puszta. Minnél inkább beljebb hatoltak Délfölde tájaira, annál inkább elmaradtak a zöld növények, helyüket felváltotta a köves puszta. Minél beljebb haladtak, annál inkább melegebbek lettek a nappalok és hűvösebbek az éjszakák. Már Dél- Gondor földjét járták, és a tenger felé tartottak. Bár ez kitérő volt, de annál fontosabb. Aragornak ugyanis sikerült meggyőznie Gondor tengernagyát, hogy egy kisebb hajóhaddal horgonyozzanak Tolfalastól nem messze. A tengernagy jól ismerte a vizeket, közel húsz éve már, hogy hajózott. Így nem tartotta alaptalannak Aragorn állítását sem, ám azt kikötötte, hogy csak akkor fognak a hajókkal megindulni ha a papírok a kezükbe lesznek. Még szorultak egyeztetésre dolgok, ezért is tértek le a kijelölt útról. Főleg Aragorn beszélt, két társa csak csendben szemlélte a gondori hajóhadat és a tengert. A kis kitérő után - ami jó három napot vett igénybe - visszatértek az útra, és ismét Umbar felé haladtak. Átkeltek a Harnen folyón, de még mindig gondosan elkerülték a Haradi utat. Gyér füvű szavannákon vágtak keresztül és néhol megpillantottak egy- egy olifánt csordát. A hatalmas állatok komótosan haladtak a folyó felé, léptük kisebb port kavart. Hatalmas, tányérra emlékeztető füleiket ráérősen lengették a fejük mellett, békésen tépték a fák lombjáról a leveleket. Mindhárman most láttak először olifántokat, ám nem maradhattak sokáig. Már közel volt az úti céljuk, haladniuk kellett. És valóban, jó három héttel az indulás napja után megpillantották maguk előtt a Kalózok városának tornyait. Már alkonyodott, amikor Aragorn megálljt intett a várostól nem is olyan messze.

- Miért álltunk meg? - kérdezte Argalad.

- Korán érkeztünk, várnunk kell - felelte sejtelmesen a dúnadán és leszállt lováról. Mindhárman egy nagyobb kőrakás árnyékában telepedtek le, és vártak. Lassan leszállt az est, és a levegő is hűlni kezdett. A szél a tenger felől fújt, sós illatot hozott. Ördögszekeret görgetett fekete labdaként a távolba és olykor felkavarta a száraz földet. Az éjben elszórtan hallatszott tücsökzene, a pusztaság csendes volt. Ám hamarosan zajt lehetett hallani a távolból, kocsizörgés zaját.

Aragornék feszülten füleltek a sziklák mögött, a Vándor csendet intett és óvatosan kidugta fejét. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd felállt és az érkező elé ment.

- Pontos vagy, Toer - mondta és intett barátainak, hogy előjöhetnek. Tinwerín egy öreg ember görnyedt körvonalait vélte felfedezni az éjszakában, kivel Aragorn kezet szorított. Mögötte a fa szekéren két lámpás égett, apró fénypontként hasítva a sötétségben.

- Üdv, Thorongil! Akkor mehetünk? - kérdezte a férfi.

- Persze, de előtte hadd mutassam be két barátomat - intett Tinwerín és Argalad felé. - Ő itt Harol úr és Mertena úrnő.

- Maga fog minket bevinni a városba? - kérdezte Argalad, vagyis bocsánat, Harol úr.

- Úgy bizony Harol uram, úgy bizony - helyeselt rekedtes hangon Toer.

- És mégis hogyan? - vonta fel a szemöldökét Míriel.

- Kérem, hát szekéren. Thorongil úr nem mondta el? - Most minden szempár kérdőn Aragornra tapadt.

- Nem, nem mondta - húzta résnyire szemeit Tinwerín.

- Sebaj, majd most megtudjátok - lépet sietősen a szénával megrakott szekérhez a dúnadán. - A széna alatt fogunk bejutni a városba, ott pedig Toerék fogadójában fogunk megszállni egy darabig. A többit majd ott megbeszéljük - Argalad elhúzta a száját és a vala morgott egyet.

- Ezért még számolunk - suttogta fojtott hangon Aragornak a fehér hajú, és barátjával együtt megálltak a szekér előtt. Az öreg egy vasvilla segítségével segített nekik bemászni a szekér aljára, majd jócskán rájuk hányta a szénát. Lovaikat befogták a szekér elé, és elindultak. Tinwerínt szinte mindenhol vagy csikizte, vagy szúrta a széna és mérget mert volna venni rá, hogy az imént egy egér szaladt el mellette. Argalad többször is eltüsszentette magát, és bár halkan de eleresztett egy- két szitokszót.

- Miért van arra szükség, hogy egy széna halom alján kuksoljunk? - kérdezte bosszúsan a vörös hajú.

- Szigorú ellenőrzés van a város kapujánál, így talán bejutunk - felelte nehézkesen a Vándor, és próbált elhelyezkedni. Tinwerín sóhajtott volna, ám a sok szénától nem tudott. Levegőt kaptak, ha még a szekér nem is volt túl kényelmes. Köves úton zötykölődött a szekér, potyautasai a kerekek zörgését és a lovak patájának klap- klap- klapját hallgatták. Nem tudták mennyi ideig utazhattak, az idő egybemosódott a sötét helyen, még egymás arcát sem látták. Ám egyszeriben a szekér zörgése, és a paták zaja is abba maradt. Helyét katonák hangjai váltották fel, akik Toert kérdezték a rakományáról.

- Egyszerű széna, a lovaknak uraim - mondta az. - A szokásos szállítmány.

- Sosem lehet tudni - felelte egy mély, férfi hang. Tinwerín lépések zaját hallotta, amint azok felugrottak a kocsira, az megremegett. Mindhárman lélegzet visszafojtva várták a fejleményeket, pislogni sem mertek. Aztán, hirtelen a semmiből épp hogy csak Alcarain feje mellett egy vasvilla fogai fúrták át a szénát. A nő pupillái összeszűkültek, szíve egy pillanatra megállt dobogni. A katona még egypár helyen beleszúrt a kazalba, majd leugrott a szekérről.

- Mehettek! - szóltak az őrök, és a Kalózok városának kapuja kitárult.