Vörös tincs az ezüst éjszakában

régi eskü mely megköttetett hajdanában

Érzelmek viharával jő a szürke hajnal

fagyos szívet köszönt, bánatos sóhajjal.

Kora déli szél futott tova, sebesen és virgoncan Dél- Ithilien mezőin és lankáin. Az Ephel Dúath árnyéka mégis messzi nyújtózott át völgyein és dombjain, kétséget ébresztve ezzel valamennyi élő szívébe. Az Anduin mindennek ellenére zúgva hömpölygött tova, szürke vizének fodrain táncot jártak a nap tüzes dárdái. Nem dalolt madár, nem vertek neszt az állatok, csupán a szél süvített magányosan a fák között s ettől az egész vidék kísértet járta ruhát öltött. Bár két lovas is szelte a vidéket, a csend egyre nyomasztóbbá vált. Négyszer kélt a nap s négyszer nyugodott le a hold azóta, mióta elhagyták a Harnen folyó öbleit. Azóta ült hát kettejük közé a néma hallgatás köde, mely egyenlőre felszakadozni nem akart.

- Milyen érzés halált osztani? - törte meg a hallgatást Argalad. Szavai nehezen jöttek szájára, gondolatai már napok óta cikázva követték egymást, békét nem lelve.

- Erre milyen választ vársz? - kérdezett vissza Tinwerín, ám továbbra is előre meredt.

- Őszintét - foglalta össze tömören. - Ha még egyáltalán tudsz velem őszinte lenni.

Tinwerín mocorgott Arnir hátán, majd egy aprót sóhajtott.

- Ez nem érzelmek kérdése, Argalad. A kard hideg acélból készült, nem igényli, hogy meleg érzelmeket tápláljunk a forgatásához.

- Akkor mi vezette a kezed, amikor levágtad annak a férfinek a fejét?

- A düh - szegte le enyhén a fejét a nő. - Most igen.

- És abba nem gondoltál bele, hogyha visszafogod magad, akkor lett volna egy értékes túsza Gondornak? - mondta szemrehányóan a társa.

- De, belegondoltam, miután meglendült a penge. De mondok valamit: ha tehetném, hát újra megtenném. Ott ült velem szembe az a férfi, aki a halálomat akarta.

- Nem tiszted halált osztani, Tinwerín. Légy akárki is, nincs jogod ítéletet mondani életek felet. És ha az eddigi szavaid igazak, amibe, hogy őszinte legyek kételkedem, akkor még sokan mások akarják a halálodat ezen a földön.

- Nem valóban nincs jogom ítélkezni mások élete felet, de gondolj bele, ők ugyanezt tették a múltban több ezer emberrel, és tették volna a jövőben is! Ha nem hiszel szavamnak, akkor mond csak, még miért beszélgetünk? - ráncolta a szemöldökét.- Jobb a hallgatás, mint az üres szavak. - Azzal kilépet, és barátja elmaradt mögötte.

Három hét telt el addig míg ők ismét hallhatták ez Ezüst- ér tiszta csobogását. Három hétig kúszott mellettük a vidék minden hegyével, fájával és veszedelmével együtt. Három hétig ült közüttük a némaság köde s tán súlyosabban, mint eddig bármikor. Az érkezésük híre már jó fél nappal megelőzte őket, így nem is volt kérdés, hogy barátaik már tűnkön ülve várták őket. Helya és Elya nem bírtak betelni az olifántokról szóló mesékkel, Haldír és testvérei pedig egyre csak az ottani fegyverekről érdeklődtek. Volt mit mesélni, hiszen közel két hónapot voltak távol. Miután a kedélyek már csitultak, lassan mindenki ismét felvette a hétköznapok ritmusát. Elmúlt az április, és a májusi esők is már javában öntözték a földeket, de Tinwerín és Argalad között még mindig megült a hallgatás. Elvétve váltottak pár szót, jelentéktelen és csip-csup dolgokról, melyeket egyetlen szóval letudtak. Langyos, májusi este volt és a fogyó hold sarlója tekintett le Lórien fáira. Apró szentjánosbogarak döngicséltek csendesen, gyér, aranyló fényükkel betöltve az éjszakai erdőt. A város elcsendesült, az őrség messzi volt, egészen a város szélén, s az erdő határai is messzi nyúltak. Helya és Elya is békésen szuszogtak pihe ágyukban, de Tinwerín szemére nem jött álom. Csak feküdt az ágyában, és a plafont nézte. Sok minden átfutott az agyán az elmúlt hetek alatt, melyek nem hagyták nyugodni. Nem bírta volna ki, ha még egy szerettét elveszíti. Beszélnie kell Argaladal, és elsimítani a gondokat. Talán eddig azért nem tudott beszélni a múltjáról, mert az nyitott ajtóként kísértette. Most már, egy jó ideje úgy érezte, sikerült bezárnia ezt az ajtót. Sóhajtott egy aprót, majd az oldalára fordult és lehunyta szemeit. Ebben a pillanatban viszont halkan zörgettek az ajtón. Kikelve ágyából, magára öltötte köntösét és ajtót tárt. Legnagyobb meglepetésére Argalad állt a küszöb túl oldalán.

- Felébresztettelek? - kérdezte halkan a férfi.

- Nem, nem aludtam - rázta meg a fejét Tinwerín. - Már hetek óta nem - tette hozzá suttogva, és lesütötte szemeit.

- Miattam ne legyenek álmatlan éjszakáid, nem ér annyit.

- Nekem a barátságunk ér annyit, és nem akarom, hogy megromoljon. Kérlek, beszéljük meg - kérlelte a nő, egészen lágy és finom hangon.

- Nem neheztelek rád, s nem is ezért jöttem - magyarázta a vörös hajú. - Búcsúzni.

- Tessék? - hökkent meg a vala. - Mégis hová mész?

- Visszamegyek Valinorba. Nem akartam elmenni szó nélkül, nem akartam elmenni úgy, hogy nem láttalak - Hogy nem néztem a szemeidbe, hogy nem éreztem hajad bódító illatát. Hogy nem fogtam kecses kezeid, hogy nem hallottam csengő hangod.

- Ha miattam mennél, - kapott Argalad karja után Alcarain. - hát ne menj. Nem akartalak elüldözni, hagyd, hogy elmagyarázzam - nézett bele az aranyszínű szemekbe.

- Nem miattad, vagyis... talán igen, de nem azért, a miért gondolod - kulcsolta ujjait finoman a fehérbe bújtatott, karcsú kar köré.

- Nem értelek - hebegte a nő. - Ha én vagyok az oka, hát mond el.

- Sok mindent megéltél, és sok minden van még előtted. Megérdemled, hogy tisztán láss. - Argalad egészen óvatosan emelte fel a kezét, és egészen óvatosan simította ki a szürke szemekbe omló tincseket. - Tudod... nem csak neked vannak titkaid, Míriel. Beszéltem valaha a szüleimről?

- Most, hogy említed... - merengett el a vala. És csak ekkor döbbent rá igazán, hogy az oly sok éves ismeretségük alatt barátja egyszer sem említette a felmenőit.

- Sok éve már annak, hogy a Két fa elpusztult. Laurelin virágából lett a Nap, minek szekerét Arien hajtja, Telperionéból pedig a Hold, melynek kocsiját Tilion. Igaz minden áldott nap és éjszaka látom őket, de mégis oly távol vannak. - hajtotta le a fejét a vörös hajú.

- Ezt miért nem mondtad el? Nem értelek... - értetlenkedett Tinwerín.

- A nap, a hold és a csillagok összetartoznak - mondta a férfi. Alcarain agyán egyszerre megannyi emlék futott át, s egyszeriben felidéződtek benne Estel szavai, melyeket még Mithlondban hallott.

- Miért mondod ezt? - emelte szemeit kérdőn társára.

- Mielőtt felkélt a nap és a hold, azelőtt a szüleink egyezséget kötöttek, hogy a két gyermekük egymáshoz kell, hogy tartozzon - húzott ki a zsebéből egy ezüstszín bőr szütyőt a férfi, majd kiejtett belőle egy fehér köves aranygyűrűt. A vékony karikán sápadtan tört meg a hold fénye, köve szinte tündökölt az éjszakában.

Tinwerín szoborrá dermedten állt, szólni nem bírt, egyre csak barátja kezében pihenő gyűrűre meredt.

- Argalad... Én... annyira sajnálom, de... - kezdett bele dadogva, szájára kínzó nehézséggel jöttek a szavak. - De nem tehetem... Még ha apám oda is ígérte a kezem, nem tehetem... - szívszorító volt számára minden szó.

Argalad is lenézett a kicsiny ékszerre, melynek szépsége tán méltó volt ahhoz, kinek szánta.

- A titok, hogy szívem már nem a sajátom. Elraboltad tőlem, amikor legelőször megpillantottalak a tenger partján. Azóta bűvölöd és tartod magadnál, mosolyoddal és lényeddel. Közelséged vonz, de épp az a tudat taszít, hogy te nem így érzel. Nem, akár mennyire is áhítozom szíved szerelmére és csókod melegére, soha nem kaphatom meg, mert lehet már valaki más birtokolja. Nem tudom... Csak egy valamit tudok: azt szeretném ha boldog lennél. Mellettem, egy előre elrendezett házasság csak aranykalitka lenne számodra, melyet még az örökké valóság kulcsai sem tudnának kinyitni.

- Köszönöm - suttogta Tinwerín elcsukló hangon, és társa tenyerébe zárta az ékszert. - Nagyon köszönöm.

- Ég veled, Nyugat Úrnője - Argalad erőt vett magán, és ellépet a nőtől. - Ég veled. - búcsúzott, s szeme könnyekkel telt meg. Tinwerín még látta, amint leveti e világi alakját, s eltűnik az éjben. Ő maga térdre rogyott, és legszívesebben sírt, üvöltött volna bánatában, ám nem tudott. Már régen nem tudott sírni, lehet azért, mert már nem voltak könnyei. Kezébe temette arcát és leborult a földre. Egy újabb szerettét veszítette el és rá kellett jönnie, hogy szülei hátba támadták. Ettől az éjszakától fogva soha többet nem látogatott Halhatatlanföldre, ahogy Argalad sem tért vissza Középföldére.

S Középföldén a tavaszi fuvallatot felváltotta a félelmet s nyugtalan álmot hozó zord szél, amely Kelet vészjósló suttogásával hintette teli a völgyeket.