Alkonyi szó, egy hétre szól

Nagy utazásról, mely hajnallal válaszol

Tenger sós illattal kísért múlttal átitatva

Délen ásítanak már a puszták hívogatva.

Kora esti, hűs szél lengedezett a fák körül. Tücsökzene szólama vegyült az alkonyi erdőség dalába. Fehér ló lépdelt büszkén a cserjésben, épp oly büszke volt, akár gazdája. Az eddig fehér, habtejszín felhőket már rózsaszínűre festette a lenyugvó napkorong, a fák levelein átizzott az alkony szelíd fénye. A fiatal tavasz illata szállt a széllel, üdeség kúszott a rengetegbe. A fehér ló hátán különös alak ült, s az előtte futó utat nézte. Alcarain gondolataiba merülve lovagolt, baljós gondolatok gyötörték a jövőt illetően. Nem is olyan régen hagyta el Hobbitfalvát, útja Bakfölde felé vitte. Ám változást érzett a szélben, az más illatot is hozott. Megállította lovát, és csak fülelt.

- Örömmel látom, hogy a Megye határait jól őrzik - szólalt meg végül. - Bár az embereid olyan hangosan lélegeznek, hogy még sötétben is eltalálnám valamennyiüket.

- Te igen, de az orkok aligha - felelt a fák közül egy férfi hang. - Suliad, Tinwerín Úrnő! - lépett ki a sűrű növényzetből a Vándor. Őt lassacskán kószái is követték, egytől egyig barna és fekete ruhában. A vala leszökkent lováról, úgy állt régi barátja elé.

- Mae govannen, Elesszár! - mosolyodott el. - Örül szívem, hogy újra látlak. Annak még jobban, hogy tanításaim nem voltak hiába valók.

- Szavaid sosem találnak süket fülekre. A sors szerencséje, hogy utamba hozott. Mintha csak megérezte volna óhajom.

- Bilbónál tettem látogatást, épp ideje volt már. Megfordult fejemben a gondolat, benézek Bríbe hátha ott talállak. Mik a hírek erre? Nyugodtak az utak? - Az úttól távol mentek tovább, egészen a kószák táboráig. Ott egy nemrégiben gyújtott tűz köré ültek, bár a többi dúnadánnak szokatlan volt a vala jelenléte. Nő nem igazán jár közéjük, meghát Aragorn meséi is okot adtak rá. Gandalfot már jól ismerték, tőle tudták, hogy Alcarain is segítségükre van. Így szívesen látták a táborban, kínálták étellel, itallal és szállással éjszakára.

- Az utak nyugodtak, most még - ült le a kósza a tűzhöz. - Félek ez sokáig nem lesz így. Úgy hallottam Keleten már lidércek kószálnak.

- Bár mondhatnám, hogy a pletykák hazudnak - nézett bele Tinwerín a tűzbe. - Akkor viszont az én szavam lenne hazug.

- Bilbót rá tudtad venni valamire?

- Nem tudom, igazán remélem. Furcsa népek ezek a hobbitok, ám hiszem megértette a szavak súlyát.

- Mint említettem a sors szerencséje, hogy találkoztunk - gyújtott pipájára Aragorn.

- Úgy? - vonta fel kérdőn szemöldökét a nő, majd kortyolt egyet a pohárnyi borból.

- Mint tudod, Harad vidéke sosem számított annak a csendes tartománynak - folytatta halkabban a férfi.

- Áh, a fekete númenoriak - bólintott a fehér hajú. - Szeszélyes népek.

- Jobb lenne ha ezt bent folytatnánk - bökött fejével az egyik sátor felé a kósza. Mindketten bevonultak az építménybe, majd Aragorn leengedte annak vászonból készült ajtaját.

- Délen zavargások vannak - folytatta, miután megbizonyosodott róla, hogy kettesben maradtak.

- Valóban?

- Umbarban úgy sejtjük hajóhadakat építenek, mégpedig Szauron szolgálatára. A kalózok lepaktáltak, szövetségre léptek vele. Mégsem tudjuk pontosan hajóik számát, sem azt, hogy hol horgonyoznak. Ahogy az is rejtély, hány fősre tervezik a flottát. Ilyen meglepetéssel szemben Gondor végtelen.

- Értem - mondta színtelen hangon Tinwerín. - De mégis tőlem mit kívánsz?

- A segítségedet kérem. Meg kell tudnunk a hajók létszámát és helyzetét, ám Denethor nem akar embereket küldeni arra a vidékre. Ő nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, hiszi, hogy a szóbeszéd nem igaz. Én viszont tartok a legrosszabbtól, ezért szeretnék Haradra menni, hogy kiderítsem. De nem egyedül - nézett rá Tinwerínre a Vándor.

- Mégis, ha Denethornak nem szívügye, akkor nekem miért legyen?

- Attól, hogy ő ostoba volt, nem kell az egész városnak pusztulnia. Gondolj csak bele, ha az a hajóhad tényleg létezik, és lerohanja Gondort, az beláthatatlan és súlyos következményeket szülne. Mint barátod kérlek erre. Ne Denethorért tedd, hanem Gondorért, és az ott élő emberekért.

- Mi is lenne pontosan a küldetés célja? - sóhajtott egy aprót a fehér hajú.

- Az egyik ismerősömtől tudom, hogy a kincstárban őriznek terveket a flottáról, abból mindent megtudhatunk. Tőle tudom azt is, hogy különös dolgok folynak a városban. Ám mindezt éjjel, titokban csinálják a katonák, a köznép szinte semmiről sem tud.

- Ha jól értem, el akarod lopni azokat a papírokat? - Aragorn megdörzsölte a tarkóját, majd egy rövid hallgatás után felelt.

- Igen, vagyis inkább te.

- Én?! - lepődött meg a nő. - Mi okból?

- Lépted könnyű, szinte semmi zajt nem ver. Ha akarsz úgy osonsz akár az árny, nálad jobb embert aligha találhatnék.

- Csupán ennyi az indok? - Alcarain sejtette, hogy barátja valamit elhallgat előle. S sejtése bár később, de tanúbizonyságot nyert.

- Ennyi. Miután megvannak a papírok, azután visszajövünk Gondorba, és kidolgozunk egy tervet.

- Gondolom a hajóhad felszámolására - fejezte be a gondolat menetet a nő.

- Pontosan. Egy hét múlva indulnánk napkeltekor onnan, hol az Ezüst- ér az Anduinba torkollik. Mi a válaszod?

- Ezt át kell gondolnom. Mennyi időm van rá?

- Válaszod mielőbb jó lenne...

- Ez nem kis vállalkozás, Vándor. Ezt te is pontosan tudod ahogy azt is, hogy nem veszélytelen.

- Tudom, de... - szólt Aragorn, ám Tinwerín felemelte kezét, ezzel hallgatásra intve.

- Egy hét múlva napkeltekor ott, hol az Ezüst- ér az Anudinba torkollik, választ kapsz. - Tinwerín kifelé indult a sátorból, ám az ajtóból visszafordult.

- Köszönöm a szíves fogadtatást, tovább mégsem maradok. Ég veled, Aragorn.

- Éjszaka akarsz tovább menni?

- Nincs félni valóm az éjtől. - A sátorajtó könnyű zajt verve omlott le mögötte. - Mert én magam vagyok az éj.

Átkelve Bakfölde erdein, maga mögött hagyva Széltetőt Tinwerín átkelt az Utolsó Hídon mire a harmadnap delelőt szóltak Brí harangjai. Átkelve a Sarn- gázlón, megérkezett Imladrisba. Ott csupán késő délutánig maradt, mindeközben csak pár tündével beszélt. Köztük volt Elrond, kivel naphosszat ültek Völgyzugoly tornácán, szólva jelenről, múltról s az eljövendőről. Beszélgetésük visszanyúlt egészen azokig az időkig, mikor még Doriath falaira s Númenor szigetére is letekinthetett a Nap. Így kerültek hát szóba a fekete númenoriak kik mióta társaik birodalmakat emeltek, viszályok okozói voltak. Elrond szólt azokról az időkről, mikor a Hajó királyok uralkodtak Gondorban.

- Tarannontól és később utódaitól rettegtek a tengeren. Végül Ciryaher, Ciryandil fia olyan csapást mért Umbar seregeire, hogy azok elismerték Gondor főhatalmát. Ezután vette fel a Hyarmendacil, azaz a "Dél- győző" nevet.

- Királysága ekkor már hatalmas méreteket öltött. Ekkortájt érte el Gondor uralkodása csúcsfényét. Ám azután az is hanyatlani kezdett - idézte fel a keserű mesét Tinwerín.

- A Hajó királyok sora megszakadt, de miért érdekel ez ennyire, Úrnőm? - kérdezte Elrond.

- Pusztán csak érdekelt. Ha régen az umbari emberek képesek voltak szövetkezni Szauronnal, úgy most is épp oly könnyedséggel megteszik.

- Mit forgatsz a fejedben, Alcarain?

- Semmit - állt fel a mívesen faragott székből a nő. - Egyenlőre - tette hozzá.

- Umbar most sem veszélytelen vidék. A fekete númenoriak mit sem változtak az évek során, továbbra sem tisztelik se Gondort se pedig az északi népeket. Bármire is készülsz, figyelmezd kétszeresen lépteid nyomát, s az utat is mely előtted áll.

- Úgy lesz, Elrond - bólintott csendesen a vala. Még e nap délutánján búcsút mondott Völgyzugoly vízeséseinek és szemet gyönyörködtető völgyének. Késő éjszaka volt már, amikor a Magas Hágó kanyargós ösvényét járta. A Köd Hegység szirtjeiről a pirkadat ifjú derengésében látta meg immár az Anduint, s éles szemével követte a folyót.

- Egy hét múlva napkeltekor ott, hol az Ezüst- ér az Anudinba torkollik - Szavai belevegyültek a napkeltébe. És tova szaladtak a kellemes, tavaszi széllel mely most Harad vidéke felől kúszott át a völgyeken.