Zamatos bor és édes étek

bőséges teríték,  éjjeli vétek

Csillag regél s a hold delelőjén állva

pecsétről és tőrről az éjszakába.

A nap fényesen ragyogott delelőjén, Umbar várának ebédlőjéből sült hús és friss cipók illata terjengett. A hosszú asztalok legtöbbje most üresen állt, csak egy volt megterítve. Annál az asztalnál fogyasztotta ebédjét Fuinur, a város és Harad ura tanácsosai és közeli barátai körében. Ez a felhozatal igazán szegényes volt ahhoz képest, amit estére terveztek. A szakácsok és kukták már most sütötték a malacot és vágták az ökröt az esti lakomára. Az estére hivatalos volt valamennyi tehetős embere Umbarnak, és a szövetségesek is ellátogattak a vacsorára. Mindezen estéről folyt a szó a város ura és szűk, baráti körében is. A bor és a finomabbnál- finomabb ételek most sem hiányozhattak az  asztalról, így a szolgálók serényen hozták. vitték a korsókat és tányérokat.

- Gyerünk szaporán vidd a korsót te lány! Mit állsz itt tétlen?! - rivallt rá az oszlopok árnyékában álló Mertenára egy asszonyság, aki máris egy borral teli korsót nyomott a kezébe.

- Megyek máris - hadarta a nő, majd kissé bizonytalan léptekkel az asztal felé indult. Szeme sarkából szüntelen vizslatta Fuinurt, fülét hegyezte, hátha elcsíphet valamit a beszélgetésükből. Szótlanul letette a borral teli korsót az asztalra, és elvette az üreset, eközben a hahotán kívül más is megütötte a fülét.

- Remélem az este is hasonló lesz, a szövetségek megünneplése nagy lakomát kíván - harsogta az egyik férfi, és egy sült combot kezdett majszolni.

- Ó, barátom biztosíthatlak jókedvből és jó étekből nem lesz hiány, amíg az én vendégszeretetemet élvezed - Fuinur hangja meglepően nyájas volt, talán túl baráti is.

- Ne feledd a jó bort - szólt közbe egy másik. - Ha már itt tartunk, asszony hozz még bort! Az a másik is üres - bökött az asztal másik végében álló fa korsóra. Tinwerín szó nélkül a kezei közé kapta azt is, majd visszafelé indult a konyhába. Még egy utolsó pillantást vetett a város urára, most tekintetük találkozott. A férfi sötét barna szemei ravaszan csillantak majd pillanatok múlva már a desszertre figyeltek. Tinwerín elrakta magában ezt a tekintetett és igyekezett minél többet leszűrni belőle. Fuinur kopasz feje ellenére meglepően bizalomgerjesztő külsővel rendelkezett. A déliekre jellemező napsütötte bőre és határozott arca volt. A vala elhúzta a száját, majd visszatért a konyhába. A délután további részében mindenki nyüzsgött de tudta a maga dolgát. Ahogy megbeszélték Aragornnal, mindhárman a kertben lévő kútnál találkoztak. Tinwerín épp vizet húzott, míg két barátja "véletlenül" épp arra járt.

- Ma este kell az a pecsét, gondolod menni fog? - kérdezte suttogva Aragorn, majd ruhája zsebébe nyúlt, és egy összetekercselt papírt nyújtott át a nőnek. - Ez a parancs, ezt kell majd lepecsételned.

- Igyekszem, minden tőlem telhetőt megteszek. De nektek is jól kell időzítenetek - rakta el a levelet a fehér hajú.

- Afelől ne aggódj, Argalad várni fogja a lepecsételt levelet az ablak alatt, neked csak le kell dobnod.

- Azután pedig mi megszerezzük a terveket, és holdközépkor a borospincénél találkozunk. Utána néztem annak a titkos járatnak, és az egyik városon kívül eső útra vezet ki. Kevol gondoskodni fog arról, hogy a lovaink ott várjanak minket menetre készen - magyarázta Argalad.

- Este, valami szövetséget akarnak megünnepelni. Létezik, hogy a környező törzsek összefogtak? - nézett kérdőn a nő két társára.

- Meglehet, már én is hallottam hírét - helyeselt bizonytalanul a vörös hajú.

- A szövetség a Sötét Úrral nem új keletű, de a törzsek között annál inkább. De ezt most azt tanácsolom, hagyjuk figyelmen kívül. Arra koncentráljunk amiért itt vagyunk. Most menjetek ti is a dolgotokra, ne fogjanak gyanút - Aragorn felállt a kút patkájáról majd tovább sétált.

- Akkor este - emelte fel a vala a vízzel teli vödröt, majd biccentett egyet és visszatért teendőihez. A konyhán nem csak a zsivaj volt nagy, hanem a forróság is. Főttek a legjobb levesek, sült a vadkan és az ökör az udvaron, míg a borokat javában kóstolták. Tinwerínnek se volt sosem üres a keze, bár nem szokott hozzá ahhoz, hogy ténylegesen cselédként kezelik. Nehezen viselte eleinte a parancsoló szavakat, melyek ráadásul lealacsonyítóak és megalázóak voltak, de aztán egy idő után elengedte ezeket a füle mellett. Már a kora esti órákban nem figyelte a többi cseléd fürkésző és kérdő pillantásait, akkor már igyekezett a feladatára koncentrálni. A délután gyorsan eltelt, és máris elkezdték felrakni az esti vacsora terítékét. Azokat a hosszú asztalokat megteríteni kész örökkévalóságnak tűnt, de végül eljött a vacsora ideje. A terembe lassanként elkezdtek beszállingózni a kisebb nemesi urak, a szövetséges kapitányok, törzsfők és tanácsadók. A nagy tér csak úgy visszhangzott jókedvüktől, hiszen már egy-két kupa bort megittak. A hahota és jókedv csak akkor maradt abba, amikor belépett a város ura és helyet foglalt az asztalfőn. Míriel Forla és a többi szolgáló mellett állt az oszlopok árnyékában arra várva, hogy az úr mikor kéri az első fogást. Mielőtt még intett volna az ételért, Fuinur felállt és nyájas, baráti hangján szólt a tömeghez.

- Barátaim, társaim, új szövetségeseim köszöntelek titeket, szerény hajlékomban! Ünnepeljetek, vigadjatok, hiszen egy új hatalom van születőben, amelynek mi is részesei vagyunk. Igyatok szövetségeinkre amelyek úgy fogják elsöpörni azt ki az utunkba áll, akár a szökőár a partot! Köszönöm nektek, hogy eljöttetek, így nem is húzom tovább a szót, jó étvágyat! - A köszöntőt nagy taps és helyeslő kiáltások fogadták. A vacsorát rögtön utána el is kezdték feltálalni némi zenebona kíséretében. Tinwerín egyenesen Fuinur elé rakta az ételt, és eközben elcsípet egy két hangfoszlányt az urak beszédéből.

- A tengernagyodat nem látom, jó uram? Merre jár?

- Flottánk építését felügyeli, barátom. Meghívást neki is küldtem a Harnenhez, de nagyon a szívén viseli hajóink építését - Tinwerín hátán végigfutott a hideg, hogy az Aragorn által állított szavak igazak. Nem mintha eddig nem hitt volna barátjának, de az, hogy a saját füle halaltára bizonyosodhatott meg róla, teljesen más fényt vetett a dolgokra. Azt est folyamán csak a pecséten és a hajó flottán járt az esze. Azt kívánta, bár már a kezükbe lennének azok a tervek, sőt bár már égnének a hajók. Már meglehetősen későre járhatott, és az utolsó fogást is kivitték, amikor Forla félre intette.

- Az Úr az imént állt fel az asztaltól, pihenni tért. A fürdőjét már megengedték, most pedig gyere velem, áthúzzuk az ágyát, ott majd lesz alkalmad lepecsételni a papírt - Illatos, frissen mosott ágyneműkkel az ölükben indultak a tengerre néző, nyugati szárny felé. Egy jó pár lépcső és folyosó után elérték a céljukat, egy díszesen faragott, kétszárnyú faajtót. A lakrészen látszott, hogy a város ura lakja, hiszen gazdagság és pompa jellemezte. A falakon a lehető legszebb festmények és szövetek lógtak, már a függönyök varrása is egyedi volt. Odabent a szobában rajtuk kívül még két szobalány sürgölődött, ruhát hajtogattak és gyertyát cseréltek. Forla egy szavával elküldte őket, így már csak ő és Tinwerín maradtak a lakrészben. ( Eltekintve természetesen a város urától, aki éppen esti fürdőjét vette.) A vala ledobva kezéből az ágyneműt, kivette harisnyakötőjéből, a kis kézi tőr mellől a levelet. A komódon kezdett kutatni a pecsét gyűrű után, a többi ékszer között. Forla mindeközben feszülten figyelte a fürdő ajtaját, hátha nyílik. Rövid keresgélés után a fehér hajú ráakadt a kígyós pecsét gyűrűre. Viaszt csepegtetve a papírra egyből le is pecsételte, majd a nyitott ablakhoz lépve merő egyszerűséggel kidobta rajta. Forla láthatóan megkönnyebbült, majd elkezdte lehúzni a régi párna huzatokat. Ekkor nyílt a fürdő ajtaja és az aranyszín köntösbe bújt Fuinur lépett ki rajta.

- Forla asszony, hagyja az ágyat - szólt rá a huzatot cserélő asszonyra. - És menjen kérem - intett az ajtó felé. Forla meghajolva lerakta kezéből a párnákat, és az ajtó felé indult, ahogy Tinwerín is.

- Te ne - szólt határozottan az úr a vala után. Míriel megdermedt, majd nyugodtságot erőltetve magára megfordult.

- Miben segíthetek, uram? - kérdezte.

- Félsz tőlem? - Fuinur egy pohárka bort töltve magának kéynelemesen leült a heverőre.

- Félnem kéne? - kérdezett vissza a vala, és végigmérte a férfit.

- Meglehet - kortyolt bele a borba a kopasz. - Sokan félnek tőlem- ecsetelte nagyot csettintve a nyelvével. - De te nem tartozol közéjük. Honnan valósi vagy?

- A délkeleti hegyek lábától hoztak a rabszolga kereskedőid.

- És mi a neved? - nézett a nőre fürkésző tekintettel.

- Mertena vagyok, uram - Fuinur lerakva kezéből a boros poharat felállt, és közel sétált a nőhöz.

- Mertena, aki a délkeleti hegyek lábától jött, mond miért hazudsz nekem? - kérdezte és hangja már közel sem volt nyájas, inkább fenyegető.

- Miért hazudnék? - rebegte Tinwerín. - Miért állna egy rabszolgának érdekében, hogy hazudjon urának?

- Hajad akár a hegyek tetején tündöklő hó, szemed mint a rideg, szürke reggelek. Ilyen szép virágot ez a föld nem terem, mert egy ilyen virág elszáradna a sivatagban - finoman ujjai köré csavarta az egyik hajtincsét Mírielnek, majd folytatta. - Északról jössz,talán Gondorból. És a gondori emberek egyetlen okból jönnek ide: titkaink kifürkészése miatt. Úgy hát, még egyszer megkérdezem, és ajánlom, hogy őszintén felelj. Honnan jössz, mi a neved és mi célod itt? - Tinwerín szálegyenes háttal, de némán meredt a mélybarna szemekbe. Leplezni próbálta zavarát, így nyugodt hangon felelt.

- Mertena vagyok, akit a délkeleti hegyek lábától hoztak rabszolga kereskedőid, uram annak céljából, hogy téged szolgáljalak - Fuinur tekintete elsötétült, majd gy heves mozdulattal arcon vágta a vele szemben állót.

- Ne hazudj nekem, asszony! - rivallt rá. - Megkapod az utolsó lehetőséget, hogy elmond ki küldött és hogy ki vagy valójában. De ha akkor is hazudsz, csúnyán megjárod istenemre mondom!

- Igaz szavakat akarsz? - kérdezte lassan, hosszas hallgatás után Tinwerín, majd kisöpörte szemébe hullott haját. Kezével feltűnés nélkül kihúzta harisnyakötőjéből a tőrét. - Megkapod, ó Umbar Ura, de azok lesznek az utolsók amiket hallani fogsz. - Tőrét már a férfi torkának is szegezte volna, ám az elkapta a kezét, és kicsavarta belőle a fegyvert. Tinwerín a pillanatnyi meglepetéséből felocsúdva szabad kezével orrba verte Fuinurt, ám az csak megtántorodott. Amikor azonban újabbat akart ütni, az uralkodó elkapva karját a közeli éjjeliszekrénynek taszította. A komódon lévő ékszerek és üvegtálak csörömpölve hulltak a földre, Fuinur ujjai pedig görcsösen szorították a nő nyakát.

- Halljam, kinek kémkedsz! - követelte a vala torkát szorongatva. Míriel a fojtogató karikhoz kapott, próbálta lefeszíteni őket, ám sikertelenül. Végső mentsvárát keresve a komódon kezdett tapogatózni. Keze egy felborult, ólom gyertyatartót lelt, amivel pillanatokkal később az umbari fejére sújtott. Ez a lepéselőny épp elég volt neki ahhoz, hogy kiszabaduljon a fojtogató szorításból és felvegye tőrét. Fuinur térdre rogyott az ütéstől, feje vérzett. Tinwerín közelebb ment hozzá, felnyalábolta a földről és magát a férfit a falnak nyomta, tőrét pedig torkának.

- Mennyi hajó, és pontosan hol? - szegezte egyből neki a kérdést.

- Miért mondanám el? - kérdezett vissza a kopasz, halálos nyugodtsággal.

- Mert nincs más választásod, beszélj! - szorította jobban az uralkodó torkának tőrét a vala.

- A Harnen öblében, közel ezer hajóra számítunk - nyögte ki nehezen. Ebben a pillanatban léptek dobogása hallatszott, majd kiáltozások szűrődtek a közeli folyosóról. Tinwerín keze vágásra mozdult, de Fuinur még közbeszólt.

- Legalább a nevedet mond meg, hadd tudjam ki küldött a túlvilágra.

- Számodra nem vagyok más, csak a halál - azzal elvágta a férfi torkát. A lépések zaját egyre közelebbről hallotta, így az ajtóhoz rohant. Gyorsan kiperdült rajta, de ugyanebben a pillanatban fordult be a folyosó másik végén az őrség.

- Azonnal álljon meg! - üvöltött rá az egyikük, és máris futva indult felé.

- Az istenért! - szitkozódott a vala, majd futásnak eredt. Egyre több léptett hallott maga mögött dobogni, ráadásul nem is ismerte ezeket a folyosókat. Egyenesen rohant, ám hirtelenjében a folyosó fordulóban újabb feketébe öltözött katonák tűntek fel. Nem volt más választása, mint sarkon fordulni. Egy mellékfolyosóra rákanyarodva futott tovább, de már annak a végén is látta a katonák árnyékát. Hirtelen azonban erős karok ragadták meg, és rántották magukkal a félhomályba.