Északi szél süvít a kietlen hegyen

Sas száll messzi a habos fellegen

Tehetetlenül, kiszolgáltatva, az óra ütését várva

fekszik és mereng a nagy világba.

Angmar hegyei vastag, szürke fellegekbe burkolóztak. A Nap lándzsái nem hatoltak át homályán, mely még évezredek távlatából is fedte csúcsait. Sápadt, rideg fényben derengtek a hegyes sziklák, határt nem ismerve törtek az ég felé. Hideg szelek süvítettek hágói és szirtjei között, nem volt se növény se állat mely megélt volna ezen a zord vidéken. Fent, a szirteken nem volt se nappal se éjszaka, ott egybemosódtak az órák és a napok. Az egyik legmagasabb csúcs oldalán volt valami, ami elütött a kövektől. Nem állat, és nem is növény volt mi igyekezett megélni a sziklák réseiben, hanem egy női alak. Vékony, bal csuklóján vastag vas béklyó éktelenkedett melynek lánca a szirt oldalához kötötte. Ruhája tépázott, testét sebek és karcolások sora borította. Hátát vágták a borotva éles sziklák, Fordwaith hidege a csontjáig hatolt. Ott ébredt, lógva a sziklán, alatta a szürkeségbe vont mélység tátongott. Az első időkben próbálta eltépni láncát, de ezzel csak még több vágást szerzett az amúgy is sebzett testére. Az első időkben fejét is felszegve tartotta, bár tarkóját kisebesítették a durva kövek. De aztán, aztán megtört. Viharok sora ostromolta a hegyet, és vele őt is. A vad szél megtépázta, és csak még kínzóbbá tette szenvedését. Ott csüngött kiszolgáltatva mindennek mi valaha is létezett Ardán, fülébe csengtek Vaire szavai: Okulj a múltból, és ne kövesd el a régiek hibáit. Mert lehet, a múlt ismétli önmagát.

A Sasok Ura késként szelte át a bársonyfelhőket, tollai között Manwe szele susogott. Már jó pár napja, hogy járták a vidéket, de egyenlőre nyomát sem látták annak, kit kerestek. Átrepültek a Hamu hegység szirtjei felett, átszelték a Köd hegységet, elrepültek egészen Lindon vidékére, de nem találták meg Tinwerínt. Mikor már feladták a reményt, és vissza tértek Sasfészekbe.

- Thorondor, félek kudarcot vallottam. Mi van ha már... ha már halott? - szállt le a sas hátáról Argalad.

- Teste lehet, de lelke aligha. Ne keseredj el, ifjú.

- Mit mondanak a szelek, Thorondor? Bennük van az utolsó reményünk.

- Sok mindent - felelt a Sasok ura, majd elhallgatott. - Azon a helyen nem Manwe szelei az urak. Ott vad szelek ostromolják a sziklákat, és homály üli meg a csúcsokat. A gonosz most is ott lappang, többet én sem mondhatok.

- Hol még mindig kísért Melkor szelleme - tudatosult a vörös hajúban a felismerés. Hirtelen Észak felé fordult. - Angmar ősi birodalma. - Azzal vissza ült a madár hátára, és útjukat Melkor egykori földje felé vették. Alattuk ott kúszott az Anduin, ott magasodtak Rohavnion erdőségei. Ott ásított messzire nyúló zöldjeivel Nősziromfölde, nem messze tőlük pedig sötéten magasodtak a Köd hegység csúcsai. Egészen magasra szálltak, fel a felhők fölé hol tisztán sütött a Nap. Ahogy közeledtek Észak felé, egyre vastagabbak és szürkébbek lettek a felhők, nyoma sem volt már a simogató déli szélnek. Thorondor ereszkedni kezdett, egészen az Ettenszik szirtjeiig. Innentől laposan szálltak, és egyre az előttük elterülő tájat kémlelték. A füves mezők lassan elmaradtak mögöttük és helyüket felváltotta a csupasz pusztaság. A köves földön egy két kóró állt ki a földből, madár dal vagy nesz nem hallatszott. Csak a szél süvített az utazók mellett fütyülve a régiek dalát. Nem telt bele sok idő, és eléjük tárultak Angmar hegyei. Argalad hallásból jól ismerte Angmart, sokat beszéltek róla Valinorban még az elmúlt időkben. Bár már Morgoth régen eltűnt e világ határain belülről, itt még mindig érezhető volt a letűnt kor nyomasztó és borzongató aurája. A hegység lábánál leszálltak, majd Argalad bevette magát a sziklák közé.

- Tinwerín! - üvöltötte torka szakadtából. A kövek között még sokáig visszhangzott kiáltása, ám válasz nem érkezett.

- Alcarain Úrnő! - kiáltotta újra, de megint csak a visszhang felelt. Egyre beljebb ment, mígnem az egyik szikla csúcsán meglátott valamit. Egy köpenyt lengetett a szél, nem is akármilyet. Felkapaszkodva a köveken, a vörös hajú leszedte az éji köpenyt, majd reményekkel telve sietett vissza a Sasok urához.

- Ez az övé! - kiáltotta már messziről. - Jó helyen járunk!

- Van még remény - bólintott a sas, majd széttárta szárnyait. Megvárta amíg a férfi felül rá, majd egy erőteljes ugrással felemelkedett a talajtól. Nagy szárnyai port kavartak a pusztán míg felemelkedett, de annál magasabbra szállt. Egészen követte a sziklák vonalát, és megkockáztatta az egyik szűkebb hágón való átrepülést is.

Mindeközben Argalad szüntelenül Tinwerín után kiáltott, választ remélve. Thorondor körözve szállt egyre feljebb a legmagasabb csúcsán a hegynek, mígnem Argalad megállította.

- Ott! Ott arra láttam valamit! - fordította vissza a sast.

- Tinwerín! - kiáltotta újra a férfi, megpillantva a sziklán függő alakot. Az kissé felemelte fejét, fátyolos szemét az érkezőkre emelte.Szólni nem bírt, nem volt ereje hozzá. A Sasok ura karmait a hegyoldal repedéseibe mélyesztve megkapaszkodott, egyenesen a vala alatt.

- Argalad - szólt erőtlenül a nő, szinte suttogott.

- Itt vagyok, mindjárt leviszlek innen - állt fel a madár hátán a férfi, és aranyszín lándzsáját egyenesen a láncba döfte, mely azonnal elpattant. Ebben a pillanatban Tinwerín is erőtlenül, rongybabaként hullt karjaiba. Reszketett, és nem sok kellett hozzá, hogy ismét elveszítse az eszméletét. Argalad leoldva saját, fehér köpenyét bebugyolálta a nőt, majd a sas hátára fektette.

***

Tinwerín bágyadtan nyitotta ki a szemét, hozzá kellett szoknia a hirtelen jött fényességhez. Felemelte kezét, és a rajta lévő kötést kezdte vizsgálni. Sóhajtott egy aprót, majd megpróbált felülni. De abban a pillanatban éles fájdalom hasított a hátába, és ő egy szisszenéssel vissza rogyott a pihe párnák közé.

- Ó csak ne olyan hevesen! Ne erőltesd meg magad - pördült be a másik szobából Gaeriel, egy mozsárral a kezében. A fa edényt letette az asztalra, majd az ágy mellé sétált.

- Üdv újra itthon! - mosolygott szelíden barátnőjére. - Hogy érzed magad?

- Nem jól - válaszolt tömören a vala, szinte új volt számára a beszéd.

- Vannak akik nagyon szeretnének látni téged, akkor még ne engedjem be őket?

- Dehogynem, engedd csak be! - ingatta a fejét, majd megpróbált ismét felülni. Gaeriel szó nélkül segített neki, és felpolcolta a hátát pár párnával. Majd az ajtóhoz sétált, és kiszólt rajta. Nem kellett neki sok idő, és először a két kislány viharzott be a szobába, majd őket két férfi követett.

- Tinwerín néni! - rohant az ágyhoz Helya, majd megpróbált felmászni az ágyra, de még Gaeriel időben elkapta.

- Nem lenne bölcs döntés, igen fáj a háta, most csak maradjatok a kézfogásnál - suttogta a kislány fülébe a teler, majd lerakta a földre.

- Annyira féltünk, hogy nem jössz haza - panaszolta Elya könnyes szemmel.

- Mindig haza jövök - nyújtotta le a jobb kezét a nő, és összefonta a kislányéval.

- Csak nem a saját lábadon - lépett elő hátulról Argalad. Tinwerín arcára az őszinte döbbenet ült, majd szája mosolyra húzódott.

- Soha nem örültem még ennyire, hogy látlak.

- Nekem kevésbé öröm, hogy így kell viszont látnunk egymást. - Ő is az ágyhoz sétált, majd kezével finoman végig simított a vala arcán.

- Féltettelek - suttogta. - Annyira sajnálom, hogy nem értem oda előbb.

- Ne sajnáld. Látod, megoldottam - ironizált Tinwerín.

- Máskor kétszer gondold meg, mit csinálsz. A lányaid nagyon aggódtak.

- Öhm... - zavarodott meg a nő. - Ó, Elya és Helya nem a saját gyerekeim - javította ki a férfit. - Csak én nevelem őket - sandított a két kislányra, akik figyelmesen hallgatták Gaeriel intő szavait.

- Ezt... ezt nem tudtam - dadogta Argalad. - Ne haragudj.

- Csacsiság! - nevetett fel Alcarain. - De, mond csak te hogy kerülsz ide?

- Az nem számít, igazán nincs jelentősége.

- De én szeretném tudni - erőszakoskodott Tinwerín.

- Majd. Most még nem - zárta a témát a férfi.

- Tisztelt hölgyeim, uraim vége a beteglátogatásnak - mondta Gaeirel. - A többit majd holnap - tessékelte kedvesen kifelé a társaságot.

- Mégis mennyi idő, amíg rendbe jövök?

- Talán három- négy hónap - felelte bizonytalanul a teler, majd vissza vette kezébe a mozsarat.

- Nekem nincs annyi időm! El kell mennem a Megyébe!

- Felkelni sem tudsz, nem hogy még lóra ülni! A Megye három hónap múlva is ugyanott lesz - magyarázta Gaeriel, majd egy borogatást tett a nő homlokára. - Most az a fontos, hogy te meggyógyulj. - Tinwerín keserű szájízzel, de beletörődött a tényekbe. Tehetetlen volt, és ez bosszantotta. Még ebben az évben úgy tervezte, eljut a hobbitokhoz. Sürgősen beszélnie kellett Bilbóval és tisztázni a tényeket. A lidércek erősödése, egyre jobban aggasztotta. Jól tudta, ha ők erőre kaptak, akkor már Sauron is erősebb mint azt várták. Elronddal is beszéde lett volna, ahogy Aragornnal és Gandalffal is. De így... Gaeriel szerint két csigolyája zúzódott, a karján a szúrás szinte csontig hatolt. És akkor még a kisebb sérüléseket nem is említettük. Csodával volt határos már az is, hogy élve jutott le arról a hegyről. Ha tetszett neki, ha nem ki kellett várnia azt az időt, amíg legalább fel bír állni. Ám a homály nem vár...