Suilad Melon! Hosszas kihagyás után Míriel újabb történésekkel jelentkezik! Remélem, ez is elnyeri a tetszéseteket, véleményeket, észrevételeket  várok a laeriel03@gmail.com email címre! Jó olvasást kívánok! :-)   Laeriel

                    Fáradt,de pontos vagyok

                   Új embereket ismerek meg, és máris kis felfordulást csapok

                    Dalolok hűvös fák alatt ősi regét

                     Nem is sejtem,hogy nézz valaki az erdő rejtekén

 A hajnali nap egy alakot világított meg, aki sietősre vette lépteit. Hátán íj és tegez, oldalán pedig két tőr ékeskedett. Úti köpenye fehér volt, haja egyszerűen összekötve hátul egy zöld szalaggal. Úgy tetszett elérte úti célját, a palota istállóját.
Míriel korán kelt, nem szeretett volna késni, Arnirt felkészítette az útra, már csak társára várt.
- Mi a fene? De pontatlan valaki. - szólt a lova mellet álldogáló lány amint megpillantott egy futó alakot.
Legolas volt, igaz kicsit fáradtan. Egész este nem aludt, azóta a halálközeli éj óta csak egy valaki járt az eszébe. És az hogy az a valaki pár hónap leforgása alatt mennyit változott, ügyesebb és szebb is lett.
- Jól van na nem kell egyből a szememre vetni . - hangzott a válasz az érkezőtől, aki egyből lova karámja felé indult. Kisvártatva újra előtűnt a szürke mén hátán. Társa is felült a sajátjára és úgy indultak a kapu felé.
- Izgulsz? - kérdezte a herceg ahogy közeledtek a kapuhoz.
- Kicsit. - felelte szűkszavúan társa. A fák öleléséből lassan ki bontakozott a palota kapuja , s a mögötte álló kő híd. A híd oldalán három lovas állt. Két férfi és egy női alak. A fiatalok lassan odértek hozzájuk, és üdvözölték egymást.
- Jó reggelt, késtetek. - jegyezte meg a fekete hajú lovas.
- Nektek is, amúgy meg Bernir általában te vagy az aki késik. - felelt barátian a herceg.
Míriel Ithil mellé lovagolt. És csak ennyit mondott:
- Szép ez a reggel, nem gondolod?
- Valóban, az első napod az őrségnél . -mosolygott a friss tünde nő. Mondata végeztével a két fekete hajú közé állt, velük szembe pedig a herceg és testőre.
- Még nem is mutattam be az új testőrömet, ő Lainor és Laeriel lánya Míriel. - mondta a herceg és az említett személyre pillantott.
Az ikerpár tekintete a lányra szegeződött, Baran nyújtotta a kezét elsőnek.
- Örvendek Míriel, Baran vagyok, ő pedig a testvérem Bernir. - ahogy elhangzott a neve a fiatalabbik testvér is kezet szorított a lánnyal.
- Részemről az öröm. - mosolygott az aranyhajú, és próbált határozottan kezet fogni.
- Ithilt már ismered, bizonyára. - kezdett bele Bernir. Míriel erre csak bólintott.
- Ennyit a bemutatkozásról, a többit majd a tábor helyen. Most indulás. - adta ki a parancsot a herceg, aki lépésre fogta lovát és elindult az erdőbe. Testőre természetesen mellette haladt. Jobbján pedig Baran, kicsit mögötte Ithil Míriel mögött kicsivel Bernir. A menet egy ideig csendben haladt, csak a lovak halk léptei és a madarak éneke zavarta az erdő csendjét. Jól látható volt hogy az ikerpár beszédes pillantásokat vett, majd Bernir szólásra nyitja a száját.
- Míriel, igaz hogy belenéztél Galadriel tükrébe?
Az aranyhajú felocsúlva gondolataiból, így felet:
- Igaz.
- Az is hogy a tükör segítségével találtad meg Legolast?
Míriel ekkor a most már mellette haladó zöld szempárba nézett.
- Ez is igaz.
Neve hallatán már a herceg is felkapta a fejét, cseppet sem tetszett neki hogy így faggatják társát. A rövid szó váltás alatt Baran végig figyelte öccse és Míriel reakcióit, a lányon kicsit  mutatkozott az hogy nem szívesen válaszol a kérdésekre. Ezért úgy érezte közbelép:
- Öcsém, hagyd most az új tagunkat, gondolom hogy majd este mindent elmesél, természetesen csak akkor ha kedve lesz hozzá.
E szavakat Míriel egy halovány mégis hálás mosollyal viszonozta. Hamarosan feltűnt előttük egy már felvert sátor. Az őrség mostanában hetekig van távol a palotától. Így ebből a kis táborból indulnak  felderítésekre, ork hajszákra, hiszen a határt folyamatosan szemmel kell tartani. Nem voltak sokan,  tizenötén lehettek az érkezőkkel együtt. Jöttükre elébük mentek, lovaikat ellátták és a helyükre vitték. Egy egyszerű zöld sátor felé közeledett az egész csapat melynek szélein barna levélminták futottak végig. A sátor közepén egy kerek asztal állt, amire a Bakacsin erdő térképe volt kiterítve. Az asztal körül tizenöt szék. Mindenki tudta hol a helye, miután mindenki leült és csak egy hely maradt az újoncunk számára egyértelmű volt hogy ez az ő helye lesz, Legolas és Barnir között. A herceg lassan belekezdett mondandójába.
- A királytól egy hetet kaptunk az Észak Keleti a Keleti és a Dél Keleti határvidék átfésülésére, megtisztítására. Hogy minél hamarabb végezünk, öt fős csapatokra oszlunk. Ma délben indulunk .Most a határainkon túlra is mehetünk, de szigorúan csak felderítés képen. Mielőtt beosztanánk a csapatokat, ismerjétek meg Lainor és Laeriel lányát Mírielt. Mostantól ő is az őrség tagja. – erre a mondatra mindenki üdvözléskép fejet hajtott. Majd a herceg így folytatta:

- Észak  Keletre megy Galwor,Thulon, Argalad, Ellon, és Dirion. – a herceg szavára az említett öt férfi felállt, fejet hajtott és elhagyta a sátrat. Mírielnek volt egy kevés ideje szemrevételezni őket, Galwort ismerte látásból, Thulon szőke volt zöld szemekkel, Argalad fekete szürke szemekkel, Ellon barna zöld szemekkel, Dirion pedig szintén szőke kékeszöld szemekkel.

- A Keleti részen fogja a felderítést végezni, Caun, Turion, Randír, Garaf, és Dagron.- e öt fős csapat követte az előttük lévők példáját. Az újoncunk úgy vette észre, hogy ők főleg barna hajúak és mogyoró barna szeműek. Fegyverzetük főleg íjból és tőrből állt, ami könnyűnek számított. Már csak öt tünde maradt a teremben, így nyilvánvalóvá vált hogy, Baran, Barnir, Ithil és Míriel fognak a herceggel tartani az Dél Keleti határra.

- Szerintem a felállás egyértelmű. Készülődjetek az útra, napközépkor indulunk. – adta ki a parancsot a herceg , majd felállt és ki indult a sátorból Baran és Bernir társaságában.

- Na milyen volt az első gyűlés? – érdeklődött Ithil amikor Mírielel együtt elhagyta a sátrat.

- Érdekes, Legolas valahogy más volt mint amikor mondjuk túráztunk az erdőbe.- vonta le a következtetést az aranyhajú.

- Természetes, itt tizennégy tünde élete nyomja a vállát, ráadásul ha gyengének mutatkozik akkor megkérdőjelezhetik hogy alkalmas-e a vezetői posztra. És Baran meg Bernir szimpatikusak?.- Ithil megtorpant egy fa előtt. – Mássz fel. – tanácsolta társának és ő már a lombok között volt. A fiatal lány nem akart lemaradni, mászni kezdett, míg egy fa padlózatú kis szobához hasonló helységbe nem ért. Egy lyuk volt az álján azon tudtak közlekedni. Gyér volt a berendezése, egy asztal két székkel, egy kis emelvényen mosdótál, és egy kezdetleges ágy.

- Ez micsoda? – kérdezte a megilletült lány.

- Flat, tavasszal, nyáron és kora ősszel ilyenekbe alszunk, az ősz közepe felé amikor már hidegebb az idő és télen, a közeli faluba tartanak fönt nekünk egy kis házat. – hangzott a válasz a szőke hajútól.

Míriel leült az ágyra és úgy folytatta:

-Az előző kérdésre visszatérve igen szimpatikusnak tűnek , remélem nem fogok csalódni ilyen szempontból. Ez a te flat-ed?

- Nem, ez a tied az enyém szemközt van. És arra számítsál hogy hamarosan, egyfajta vallatás lesz. Mindenkit érdekelni fog hogy honnan jöttél és legfőképpen hogyhogy is lettél testőr. A fegyvereidet nyugodtan hagyd itt, csak ismerkedni megyünk. – mosolygott a tünde nő, és lefele kezdett mászni.

- De nem azt mondat hogy ne legyek túl nyílt? – lepődött meg a fiatalabbik miközben letette az íjat és a tegezt, de a tőröket magán hagyta, aztán követte lefelé idősebb tárást.

- Igen, de azért nem is kell elzárkózni, sértőnek vennék.

A páros egy bükkfa tövéhez tartott, ahol a csapa többi tagja reggelizet. Körbe ültek és úgy nézett ki jól mulatnak. A lányok hátulról közelítették meg a csapatot, a bükkfának dőlve Galwor beszélt. Eléggé hangos volt, tisztán érthető:

- És mit szóltok a hercegünk új testőrkéjéhez? Az előzőt le fejezték… és hozzá kell tenni hogy ő férfi volt, és tünde. Kíváncsi vagyok meddig bírja ez a jött ment fattyú. – A katonák hangos nevetésben törtek ki, Míriel és Ithil csendben figyeltek a fák közül. A aranyhajúnak cseppet sem voltak ínyére ezek a szavak, de türtőztette magát.

- Az is érdekelne hogy mikor fog a köreinkbe merészkedni. Szerintem még a kardforgatáshoz sem ért, nem értem miért nevezte ki a király őt, mikor tiszta sor volt hogy engem kellet volna. Egy lépés választott el a célomtól, aztán jön ez a buta szuka és mindent elront.- Míriel izmai megfeszültek, igaz még nem is ismerte Galwort, de úgy érezte nem is akarja megismerni. Ha Ithil nem lett volna ott aki nyugalomra inti, már elvágta volna a tünde férfi torkát. Lassan kezdett lenyugodni, rá szánta magát hogy közelebb lép, és úgy tesz mintha mit sem hallott volna. De ekkor újra a szitkozódó hangot vélte hallani:

- És arról nem is beszéltem, tudjátok hogy találtak rá? Bujkált, úgy élte túl az ork támadást. A szajha anyja és a semmirekellő apja biztosan nem tanította meg arra hogy mi a tisztesség. –Mírielnél ekkor szakadt a cérna. Kikapta a csizmájából az egyik tőrjét és Galwornak dobta, nem a férfira célzott csak mellé. Ithil próbálta visszafogni, de nem tudta. Egy szempillantás alatt a férfi előtt termet és másik tőrjét a torkának szorította.

- Még egy rossz szó rólam vagy a családomról, ígérem hogy a következő célba talál. Csak hogy tisztázzuk a dolgokat, anyám nem volt szajha, és apám többet ért mint amennyit te valaha is fogsz. Én pedig nem vagyok szuka, és főleg nem gyáva sem pedig tisztességtelen. – sziszegte a dühös lány. Ezután az elhűlt tömeghez fordult.

- Ha bárkinek valami kérdése van velem, a családommal, vagy azzal kapcsolatban hogy hogyis jöttem a palotába, akkor legyen szíves nekem feltenni. Vagy ha bajotok van, akkor azt mondjátok a szemembe, ha meritek. – újra Galworhoz fordult és kihúzta a feje mellől a tőrét, majd így folytatta:

- Mert úgy látom a barátotok nem merte. – tőreivel a kezében kilépett a harcosok köréből. Senkivel nem akart beszélni, egyedül akart lenni. Ithil ugyanott volt, mint amikor Míriel elment. A lány mellette viharzott el.

- Nem hagytad magad, ügyes lépés.

- De akkor miért próbáltál visszafogni? – lepődött meg a feldúlt fiatal.

- Én nem tartottam jó ötletnek, de úgy néz ki jó lépés volt. – ismerte be a szőke.

A reggeli nap sugarai szépen átszűrődtek a fák lombjain. A fű puha és zöld volt, hiszem még csak most sarjadt, tavaszodott. Helyenként a fék lombjai illatos virágokat bontottak, az erdő ébredezett hosszas álmából, és új életre kelt. Csodás illat töltötte el az erdőt. A fák lombjai között lakó madarak fészket, a talajszintben élő állatok üreget építettek. Helyenként az erdő nem volt oly’ sűrű mint másút így a fák foghíjas lombkoronája láttatni engedte az kékét. A Hold sarlója még haloványan látszott, de helyét a Nap melengető sugarai kezdték átvenni.

- Ithil, kérdezhetek pár dolgot? . –érdeklődött séta közben a fiatalabbik.

- Persze, amit csak akarsz. – felet barátságosan társa.

- Én nem ismerem annyira a tündéket, csak a nyelveteket tudom apámnak köszönhetően. Mesélnél pár dolgot.

- Huh.. hát persze. Hol is kezdjem… azt biztosan tudod hogy halhatatlanok vagyunk, és csak kard által halunk meg vagy pedig Valinorba megyünk. És a legfontosabb nem kedveljük a törpöket, réges-rég megtagadták a jussunkat. Hm… na lássuk mi van még. Ja, csak egyszer leszünk igazán szerelmesek, és mindig tanulni akarunk, többet szeretnénk tudni a körülöttünk lévő világról. Általában nem csapunk nagy zajt, tudunk bánni az állatokkal. És szerintem nagyjából ennyi. – fejezte be elmesélését a nő. Egy takaros kis fához értek, annak a tövébe ültek le, és úgy folytatták a beszélgetést. Míriel feszült figyelemmel  hallgatta társát, de egy gondolat szöket ütött a fejébe „csak egyszer leszünk igazán szerelmesek” .

- Azt hogy érted hogy egyszer lesztek szerelmesek? – nyögte ki végül kérdését az elmélkedő lány.

- Gondold végig hogy mit mondtam, az mondtam hogy egyszer IGAZÁN. Természetesen nekünk is vannak fellángolásaink, de érezzük ha megtaláltuk az igazit.

- Érdekes, nálunk nincs olyan hogy egyszer igazán. Mi mindegyik szerelmet ugyanolyannak ítéljük meg. Bár nálunk is vannak ifjúkori fellobbanások, nekem például tizenhárom esztendős koromban volt az első, és aztszem  az utolsó. – az aranyhajúban felszínre mosódtak az emlékek, a vörös hajú vadász fiúról aki reggel mindig virággal köszöntötte, akivel órákat sétáltak kettesben. Aztán rá kellet jönniük , hogy ég és föld a kettejük lelkivilága, ezután pár hét múlva újra csak barátként tekintettek egymásra.

- De aranyos! – mosolyodott el a mellette ülő. –

- Az, de itt van még egy kérdés: a határ, honnantól  számít mondjuk Keletinek és Északinak?

- Vannak központi részek, amiket az égtájak határoznak meg. És amikor mondjuk Észak Keletre megyünk akkor megvan rá az esély hogy össze találkozunk az Északiakkal, mert ezeknél a köztes részeknél összemosódnak a határok. Ennek az összemosódásnak köszönhetően tulajdonképpen egy „őr” gyűrűt alkotunk az erdő körül. – mindezt megpróbálta egy levegővel elmondani, és sikerült. Miután végzett mélyeket lélegzett.

- Nyugodj meg nem kell annyira hadarni. – mosolygott szelíden barátnője.

Ithil léptek neszét vélte felfedezni előttük. Tekintete a bozótost fürkészte, a léptek könnyűek voltak. És hamarosan gazdájuk is elő tűnt.

- Ezer bocsánat hölgyeim, de félek el kell rabolnom egy kicsit Ithilt. – szólalt meg kedvesen Baran és felsegítette a földről a tündenőt.

- Semmi gond menjetek csak. Viszont majd szóljatok ha indulunk.

A Baran Ithil derekán nyugtatta a kezét, úgy távolodtak Mírieltől.

Most a fiatal egyedül maradt. Csend volt, az erdő csendje, talán Míriel ezt szerette legjobban benne, a csendet. Gondolatok cikáztak az agyán, Galwor-ról, a tündékről, Lórienről.

Lórienről eszébe jutott egy ének, egy rege amelyet még ott léte alatt Haldir tanított neki:

Zsendült a fű, zsongott a lomb,

Bürök ringott ernyőivel,

Forgott a tisztás: fénykorong,

Pásztázták - árnyból - csillagok

Ott táncolt, íme, Tinúviel,

Zenére, mely csak rejtve zsong,

Haján csillagfény volt a jel,

Ruháján visszavillogott.

Hideg hegyekből jött Beren,

Bolygott, elveszve, fák alatt,

Tünde-folyónál, rejteken

Járt egymaga, búslakodott.

S látott arany virágokat

Bürök közt, bűvöleteset:

Hölgy köntösén virág fakadt,

Sátras haj árnyként lobogott.

Mely vitte árkon-bokron át,

Nyűtt lába gyógyult, ó; csoda!

Már fürgén sietett tovább,

És holdsugárért kapkodott.

S Tinúviel pörgött tova,

Betáncolván tündék honát;

Míg Beren árván, vadona

Mélyein hallgatózhatott.

Hallott is sokszor röpke zajt,

Hárslevél-könnyű lábakét;

Zenét, mely mintha a talajt

Járná; mint titkos csobogók.

Bürök omlott fonnyadva szét,

S mint ha egy sóhaj félrehajt

Egy évnyi lombot, bükkökét,

A szélből tél kavarodott.

Járt mindenütt e lány után,

Zörrentve sok évnyi avart;

Csillag fényén, hold sugarán -

Míg fagyos égbolt vacogott.

A hölgy köntös mennyfényt kavart

Távoli dombok hajlatán,

E táncban égi-földi part

Ezüstként eggyéolvadott.

Tél tűnt, s megjött Tinúvíel,

És tavasz tündökölt dalán

Egeivel, esőivel,

S olvadás vize csobogott.

Virultak kecses lábnyomán

Tünde-virágok: üdv-közel

Éledt Beren, fű bársonyán

Táncra-dalra vágyakozott.

Szökött megint a tünemény.

Tinúviel, Tinúviel!

Hívta Beren tünde nevén,

S a szökevény megállt legott,

Fülelt, varázs bűvölte el:

Beren hangja; már mindenén

Kábulat, mely fényeivel

Két férfikarból villogott.

És szemébe nézett Beren,

Át az árnyas haj sátorán,

S a csillagos égi elem

Tükörképét láthatta ott.

Tinúviel, a tünde-lány,

Halhatatlan bölcs-eleven,

Rejtette őt árnyas haján,

Karja ezüstje csillogott,

Hosszú útjuk lett sors szerint,

Ködös, hideg hegyek kövén,

Hol zord, vak várfalakra ring

Hajnaltalan-éjű vadon.

Jártak a Tenger két felén,

Mégis találkoztak megint,

S elmúltak rég, erdő ölén,

Mely zeng, túl minden bánaton.

Így dalolt Míriel, így dalolt a tölgy árnyékában, elmerülve a dallamokban. Elbűvölte-e rege, elbűvölte a szerelmesek odaadása és kitartása.

                            ***

Édes hang volt az mely az erdő csendjét zavarta, csak úgy mint az az ajak mely zengte. A táborig ugyan nem hallatszódott , de Bernir és Legolas nem is a tábor környékén voltak. Bernir egyből értesítette a Galwor-al történtekről, hisz kötelessége volt.

- És akkor majd nem elvágta a torkát. -  hüledezett a barnahajú.

- Nem csodálom, Galwor képes túl lőni a célon. Szerintem tartsuk távol őket egymástól, Galwor ezt nem fogja szó nélkül tűrni. És hát Míriel jól párbajozik, szerintem nem ő húzná a rövidebbet ha megint egymásnak esnek. – jegyezte meg a herceg. Egy kisebb kitaposott ösvényen haladtak barátjával, élvezték az erdőt.

- Igen, nem lenne jó. El sem hinnéd milyen fejet vágott Galwor amikor a lány kidobta a tőrét a bokrok közül, aztán meg hirtelen már vele szembe állt és a torkának szegezte a tőrét. Mi is meg döbbentünk. – folytatta a mesélést a csapattag.

- Hüm… kis híja lehetett hogy nem vágta el a torkát.- a szőke fontolóra vett egy ötletet. – Szólj Galwornak és a csapatának hogy induljanak. Nem hiszem hogy jó lenne ha ő és Míriel összefutnának. – adta ki a parancsot végül. Bernir megfordult és megszaporázta lépteit a táborhely felé.

Legolas egyre beljebb ment az erdőben, mikor fülét ismerős sorok ütötték meg: „Hölgy köntösén virág fakadt, sátras haj árnyként lobogott.” Ismerte-e dalt, Beren és Lúthien története volt ez dalba öntve. Ismerte de sose tudta végig. Követte a hangot, át fűn, fán cserjén és bokron. Nem tudta kitől jöhet, de amikor meglátta a tulajdonost szájára mosoly kúszott. Nem akart ki menni a fák takarásából , nehogy a csodás dal elapadjék. Így várta ki a rege végét, és csak utána mutatkozott.

- Gyönyörű, nem igaz?

Míriel szemei kinyíltak és pupillái összeszűkültek a meglepetéstől. Felállt a fától, és állva folytatta a beszélgetést.

- Igen, az egyik kedvencem.

- Én sosem tudtam végig, pedig elvileg megtanultam . – ismerte be mosolyogva a fiú.

- Nem baj az, a felejtés a korral jár . – a lány halvány kuncogásban tört ki.

- Nem is számítok öregnek, a mi mércénkkel nézve, viszont ha a tietekkel nézzük akkor igen.

- Én egy szóval sem mondtam hogy öreg vagy, de tény ha újat tanulunk akkor a régi tudás eltemetődik az agyunkban, és csak nehezen tudjuk előszedni. Majd meglátjuk hogy fogom tudni egy-két év múlva. – a lány most a jövőére gondolt, próbálta kitalálni mi is lesz vele két év múltán. Most egyenlőre biztosnak tűnt  a sorsa, de a sors kiszámíthatatlan.

                                  Egy kis előzetes, a következő fejezettel kapcsolatban:

 A jövő rejtőzködik

S van hogy másképp alakul,mint ahogy elképzelik

Csöppentem egy társaságba

És valakinek védő, ölelő karjába

Emlékeim szárnyalnak

Ám gyűlnek az árnyak

Tanácskozzunk, mit tegyünk

És valamikor elfelejtjük ki a vezérünk

Sziasztok!

Kicsit késik az új fejezet, mert osztályommal most tettünk kirándulást Erdélybe. Így kb egy hét kiesett a már így is késében lévő írásban. DE NINCS OK AGGODALOMRA! Igyekszek írni, és feltölteni mert most Erdély ihlet áradattal kecsegtetett. Addig is kis kvízek! Hajrá!

Íme itt az új fejezet, volt szerencsém pár olvasómmal levelet váltani, és minduntalan sürgették a fejezetet. Valljuk be, kell egy kis hatás szünet. Előre látóan, még mielőtt elkezdtem a blog indítását, két-három fejezetet megírtam. Így a cselekményszálak most a 10-11 fejezet körül forognak. Általában aszerint teszem föl, ahogy készen van a következő, így mint egy olajozott gépezett, úgy működik a szerkesztési, és megosztási folyamat.Attól is függ, hogy milyen sűrűn van új rész, hogy van időm az adott laptophoz odaülni. Ígérem amint megírtam a 10. részt, teszem fel a 8.-at :-). Türelem barátaim, türelem.

                  Az éj sötét, a Hold sem világít

                 Az erdő néma, és mindent bánat, bú borít

                Minden veszve van, mitévül legyek?

                Csoda, csoda a javából mikor kinyílnak a kék szemek

Az erdő csendes volt, olyan mintha maga a Bakacsin is siratta volna a herceget. A Hold most felhőfoszlány mögé rejtette ezüst sugarait, a csillagok sem mutatkoztak nem töltötték el fényükkel az erdőt. A levegőben a gyász súlya érezhető volt, sötét és csend uralta a feketébe öltözött fákat. Csak egy leány zokogása zavarta a gyászt, keserves zokogás volt ez, és már olybá tűnt soha nem is fog elapadni.
Míriel könnyei áztatták a füvet, és a barátja testét. Már úgy tűnt nincs remény. Teljesen magába zuhant, nem látott kiutat, elvesztette legjobb barátját, és ha pár perccel előbb érkezik még segíthetett volna rajta .

Egy dobbanást hallott . Majd egy érintést a hátán.
- Míriel -sutogta egy ismerős hang.
- Istenem, Legolas! - kiáltott fel halkan a lány könnyeivel küszködve. Intett Arnirnak mire a ló engedelmesen lefeküdt, és hagyta hogy Legolas és Míriel felüljenek rá. Legolas próbált ülni, de a sebei még frissek voltak, így Mírielnek dőlve ült Arnir hátán.
Az aranyhajú felpattant a fehér csődörre , és igyekezett sérült társát köpenyével takarni, és kényelembe helyezni.
A herceg vonaglott a sebeibe nyilalló fájdalomtól, időnként felszisszent.
A lány vágtára sarkalta Arnirt, kinek lépte könnyű volt így nem rázta lovasait. A fehér ló szélként vágott át az erdőn.
- Tarts ki még egy kicsit hamarosan a palotában vagyunk. - mondta a lány és egyik kezével végigsimította a fiú arcát.
Már maguk előtt látták a palota kapuját. Nem volt aki kinyithassa Míriel meg nem szálhatott le a lóról.
Arnir egy nagy lendülettel nekifutott és átugrotta a kaput. Most már csak egy kicsi választotta el őket az ispotálytól.
A palota népe aludt. Csak az őrök voltak éberek, akik amint meglátták a herceget, értesítették apját.
Míriel egészen az ispotályig lovagol a herceggel, maja ott Arnir engedelmesen lefeküdt, hogy a lány be segíthesse a herceget az ispotályba. Lassan felfektette az ágyra.
- Jól van, hamarosan jobb lesz, ígérem. - mondta a lány és levette köpenyét, majd athelast vitt az ágyhoz forró vizet és puha szövetet.
- Most először látlak nem harcos ruhában. - suttogta a herceg résnyire kinyitott szemekkel. - Többször hordhatnál . Jól áll.
- Css.. ne beszélj. - csitította a lány miközben a forró vízbe megmerítette a vásznat.
- Kérlek ne haragudj ha fájdalmat okozok. - mondta az aranyhajú és elkezdte letörölni a sebek széleit. A herceg izmai össze rándultak. Össze szorított foggal tűrte a fájdalmat.
- Jól van, mindjárt készen vagyok. - folytatta Míriel, most ért egy igen csúnya vágáshoz, amit valószínűleg recés penge okozhatott. A seb széleit óvatosan letörölte a vértől, mire a herceg fel szisszent, és megszorította Míriel karját.
- Legolas jól figyelj. Ez a vágás csúnya, ki kell tisztítani, nem akarok fájdalmat okozni. Nyugodtan kapaszkodj a karomba, és szorísd amennyire tudod, jó?
A herceg némán bólintott. A lány keze lassan közeledett a seb közepéhez a herceg ujjai egyre szorosabbra fonódtak a karja körül. Már a seb közepénél volt, neki érintette a rongyot, mire a fiú felüvöltött.
Ekkor ért oda Thranduil.
- mit csinálsz a fiammal? - méltatlankodott.
- Leápolom a sebeit. - felelte nyugodt hangon a lány.
Thranduil, közelebb lépet fiához és megfogta a kezét.
Míriel eközben athelast tört egy mozsárban és kevert el egy kis vizzel.
- Milyen súlyosak a sebei? - kérdezte a király a lány felé fordulva.
- A legtöbb nem súlyos, de az a vágás a teste közepén eléggé. Kell pár nap mígrendbe jön. Nincs életveszélyben, most már.- felet Míriel, majd a kenőcsel közelebb lépett a herceghez, és óvatosan kenegetni kezdte a sebeket.
Legolas erre kicsit fel szisszent, de aztán az athelas kellemes illata megnyugtatta. Miután a lány végzett elkezdte bekötözni a sebeket, és betakarta a fiút.
- Most a legjobb az lenne ha pihenni hagynánk, én mellette maradok , lehet hogy pár órán belül cserélni kell a kötést. - mondta a lány és elkezdte elpakolni az eszközöket.
A király megcsókolta fia homlokát majd távozott.
A lány egész éjszaka virrasztott a sebesült mellet, figyelt nem-e lesz láza, vagy mikor kell újra kötözni a sebet.
Egy idő után lábai fáradtak, szemhéjai pedig elnehezedtek. Tudta nem aludhat, bármikor történhet valami a herceggel.

A Bakacsin erdőre beköszöntött a hajnal. Míriel léptekre lett figyelmes, majd két nő lépte át az istopály küszöbét.
- Míriel? - kérdezte a sötét hajú.
- Estel, Ithil. De örülök nektek.- válaszolta a fáradt leány.
- Meg sem ismertelek húgocskám. Hogy hogy nem a szokásos ruhában? - kérdezte Estel mosolyogva majd a herceghez lépett.
- Hallottuk mi történt. Az egész udvar a tettedről beszél. - szólt Ithil. - Elismerésem.
- Szépen elláttad, úgy nézz ki rád is át ragadt a tudásból. Ma még itt marad megfigyelésen. Te pedig Míriel menj aludni, látom hogy mindjárt össze esel a fáradtságtól.
- Talán igazad van. - mondta az aranyhajú és ásított egyet.
Elbúcsúzott a két gyógyítótól és szobája felé indult. Ahogy elhaladt az udvaron, a folyósokon mindenki össze súgott a háta mögött.
Komótos, mégis kecses léptekkel elért a szobájáig. Ágy úgy volt ahogy hagyta, leült rá majd lassan elnyúlt, és elaludt.
Egy ember számára fárasztó a virrasztás, főleg ha azt kimerítő csata előzte meg.
Azt az egy napot bizonyos hogy átaludta, nem álmodott, olyan mélyen járt az álmok birodalmában hogy oda már nem hatoltak be az emlék képek.
Legolas lassan ébredezni kezdett. Már nem látta maga mellet társát, csak annak nővérét.
- Estel, mond Míriel hol van? - érdeklődött felülve ágyán, sebei helyén már csak forradások maradtak.
- Elment aludni, még tegnap. Azóta ki se jött a szobájából. - felelt a sötét hajú lány.
A herceg csak biccentet, majd elsietett. Először a konyhára , ahonnan gyümölcsökkel, lekvárral , kenyérrel, és egy kancsó teával meg rakott tálcán tért vissza.
Útját egyenesen megmentője szobája felé vette. Kopogott majd várt, semmi válasz.
Halkan kinyitotta az ajtót. Szeme először az ágyon fekvő lányra tévedt. Az oldalán feküdt mindkét karját feje alatt nyugtatta. A barna fürtök ráomlottak a fehér párnára és szinte teljesen takarták azt, kék ruhája szinte leért az ágyról, a földet söpörte.
A látogató az asztalra tette a tálcát, készült kimenni mikor egy ismerős, mégis álmos hang szólította nevén.
- Legolas, örömmel látom jól vagy. Mióta voltál ide bent?
- Jó reggelt álomszuszék. Még csak pár perce jöttem, gondoltam köszönetet mondok. - felet a fiú és a lány ágyának szélére ült.
- Nincs miért köszönetet mondanod, te is tudod. - mondta még mindig csukott szemmel Míriel.
Legolas erre némán elmosolyodott. Majd így folytatta:
- Lenne pár kérdésem a történtekkel kapcsolatban.
- Mond csak. - felelt lágy hangon a lány és felült. Hátát a falnak támasztva. Tekintette az étellel teli tálcára tévedt. - De előbb , ha egy csésze teával meg kínálsz meg köszönöm. - ehhez a mondatához halvány mosoly társult.
A szőke szó nélkül felállt és öntött a lánynak, majd a kezébe adta.
- Akkor első kérdés: miért vagy szoknyában, és mezítláb. - érdeklődött mosolyogva a herceg, és Míriel csupasz lábfejére pillantott.
- Galadriel Úrnő ajándéka, és Lórienben nem szokás a csizma az ilyen öltözékhez. Hogy őszinte legyek szerintem egy ideig ebben leszek, amíg nem küldik a ruháimat és fegyvereimet.
- Második kérdés: Honnan tudtad hogy bajban vagyok?
- Bele néztem Galadriel tükrébe. És onnantól kezdve egy érzés hajtott, megmenteni a barátomat.
- És honnan lett új lovad ráadásul ha jól tudom ez Alnir, Orome lovának leszármazottja. - ámult el a fiú.
- Jól tudod, Lórienben találkoztunk, és egyből meg volt kettőnk között a kapcsolat. - felete a lány és beleszürcsölt a teába.
- És a csillagfény? Már eddig is megfigyeltem hogy a csillagok ragyognak a szemedbe. De nem gondoltam hogy ekkora erőre is képes vagy.
- Ezt én magam sem értem, eddig nem fordult elő ilyen velem, talán Lórienben eltőltött napok hatása.
- A legfontosabb. Meghaltam. De valami visszarántott az életbe. A te csókod Míriel. - Legolas kikerekedett szemekkel nézett az ágyban ülő lányra.
- Ennek örülök, pedig esküszöm hogy nem tudtam mit csinálok. De ha már a kérdéseknél tartunk, te honnan tudod mindezt?- érdeklődött a lány és letette az üres csészét a komódra.
- A lelkem még ott lebeget a testem felett. Mandos nem engedett be a csarnokaiba. - felet a herceg és elvette az üres csészét.
Alig hogy befejezte a mondatát, léptek hallatszottak amik lassan megálltak a lány szobája előtt. Kopogás.
A lány csendet intett a hercegnek, majd lassan az ajtóhoz sétált és résnyire kinyitotta azt.
- Míriel kisaszony Thranduil látni kíván. - szólt a küldönc az ajtóban álló lánynak.
- Köszönöm, üzenem neki mindjárt megyek. - mondta majd becsukta az ajtót.
Halotta a távolodó lépteket. Amikor már biztos volt benne hogy nem áll senki az ajtó előtt megszólalt.
- Hallottad, mennem kell. És szerintem rád se vetne jó fényt ha valaki meglátna innen ki jönni. - mondta az aranyhajú, gyorsan kibontotta a fonatait, majd újra fonta. - Majd még beszélünk, köszönöm a reggelit. - azzal felvette köpenyét s ,kisietett a szobából.
A trónus felé közeledett, az uralkodó állva várta.
Fejet hajtott.
- Mindenki hallott tetteidről , és pár hónappal ezelőtt mondtam hogy terveim vannak veled. - szólt hidegen az uralkodó és Míriel elé sétált.
- Azt szeretném, ha a fiam testőre lennél Míriel .Mond az esküt, ha elvállalod. -mondta és tekintetét a lányra szegezte.
Míriel felemelte tekintetét és a király szemébe nézett.
- Köszönöm uram. Ígérem igyekezni fogok eleget tenni a kötelességemnek.- Én Lainor és Laeriel leánya Míriel, esküszöm hogy életem árán is óvom és védelmezem Zöldlombfi Legolast. Ha eskümnek nem teszek eleget halállal lakolok érte. - a lány féltédre ereszkedett.
A király tekintete a lány nyakában lévő medálra és a benne lévő csiszolt fehér égkőre esett. Amióta meglátta mindennél jobban vágyta azt.
- Holnap Legolassal tartasz a Keleti határhoz. Most elmehetsz. - mondta tekintetét elfordítva az égkőröl.
Míriel szó nélkül távozott. Nővéréhez indult, útját az ispotály felé vette.
- Nővérkém. - szólt halkan, a küszöbön.
- Míriel, hát felébredtél - örvendezett Estel , és kijött az ispotály.
- Igen, és van pár hírem, ami tényleg említésre érdemes. - mondta az aranyhajú, és a nővérével az istállók felé vették útjukat.
Arnir és Riel boksza egymással szemben helyezkedett el. Nővére fel szerszámozta lovát, míg húga szőrén készült megülni hátasát.
- Te nem használsz se kantárt se nyerget. Ráadásul nem is nadrágban ülsz lóra.- ámúlt el Estel, miközben felült lovára.
- Arnir nem hiszem hogy tűrné a szerszámokat, és ruhában is nagyon jól lehet lovagolni. - felet húgocskája és egy gyors mozdulattal fent ült a fehér ló hátán.
Ezüstös úti palástja szépen a lova hátára omlott, a lány egész alakját takarta. Fejére nem húzott csuklyát, oldalán a Haldirtól kapott kardot viselte.
- Mutatok valamit, kövess. - mondta nővére és az Északi erdőrész felé vette az irányt.
Egy kijárt ösvényen haladtak. Az idősebbik lány vezetett.
- Hová tartunk nővérem? - kérdezte hátulról a kishúga.
- Egy kisebb gyógynövény lelőhelyre, csörgedezik ott egy friss vizű forrás, ilyenkor tavasszal a legszebb. - mosolygott nővére. Hamarosan víz csobogás hallatszott, és a két testvér szeme előtt feltárult a gyógynövények sokasága, és a kövekből előtörő forrás.
- Még Ithil mutatta nekem. - szólt a sötéthajú, és leszállt hátasáról. Húgával a kis rét közepére telepedtek.
Míriel virágokból lassan elkezdett koszorút fonni.
- Emlékszel még hogyan kell? - érdeklődte nővérétől.
- Természetesen, csak nincs kedvem hozzá, anyám emlékét idézi. - Estel szeme könnyel telt meg , mégsem sírt.- Beszéljünk valami másról. Honnan tudtad hogy a herceg bajban van?
- Néztél már bele Galadriel tükrébe? Megmutatja a jövőd. Először láttam...láttam magamat egy alakkal csók közben, aztán én lassan elhalványultam és eltűntem. Ezután egy üvöltés, és láttam Legolast megkötözve és megsebezve, láttam szenvedni kínok között vergődni. - a lány hangja elcsuklott. Majd szinte suttogva így folytatta. - Furcsa érzésem volt, éreztem hogy cselekednem kell mert rajtam múlik az élete.
- És így is lett. Megmentetted a haláltól. - helyeselt a nővére.
- Nem egészen. Amikor végeztem a harccal, a hercegnek nem vert a szíve. - mesélte kissé elhűlten az aranyhajú.
- Akkor, hogy...hogy lehet hogy él? - kérdezte ámulattal Estel.
- El akartam búcsúzni tőle, meg csókoltam a homlokát. Azt hiszem nem sokkal később megdobbant a szíve.
- Azta nem tudtam hogy ilyet is tudsz. - nevetett a nővére.
- Hát én sem... - kuncogott Míriel.
A nap már elérte delelőjét mikor a testvér pár vissza indult a palotába. Estelt szinte azonnal megtalálta Ithil, így el kellet mennie a szokásos gyógyfű gyűjtésre.
Míriel egyedül maradt az istállónál, Arinral társalgott, már amennyire egy lóval társalogni lehet.
- Nem is tudtam hogy ló suttogó lettél. - szólalt meg a háta mögött egy hang.
- Sok mindent nem tudsz még rólam . -válaszolta titokzatosan a fehér köpenyes lány.
A léptek gazdája közeledett. Még végül Míriel elé nem került, egy csomagot tartott a kezében.
- Küldemény Lórienből. - adta át jogos tulajdonosának.
A kosár inkább hosszú volt, olyan téglatest alakú. A meglepett lány kinyitotta.
- A fegyvereim, és a régi ruháim. - mondta örömmel a lány. - Hála az égnek, végre levehetem ezt a hosszú ruhát.
- Ha engem kérdezel, nem is áll rosszul. - jegyezte meg kicsit félénken a herceg, és szeme végig vándorolt a lányon.
- Az lehet, de nem tudok benne harcolni, főleg most, gondolom hallottad a hírt.
A herceg kérdően nézett a lányra, szólásra nyitotta a száját, de Míriel megelőzte.
- Szóval nem, apád kinevezett a testőrödnek, holnap veled tartok a Keleti határra.
- Ez remek. Előre tájékoztatlak, abban a csapatban csak te meg Ithil lesztek az egyedüli nők.- mondta a fiú miután feldolgozta a híreket.
- Ithil is harcos? Ez meglepő, azt hittem csak gyógyító. Mindenesetre, biztos hogy lesz társaságom - mosolygott az aranyhajú.
- Tesztelnélek... csak hogy tudjam mégis mennyit fejlődtél mióta nem láttalak. - szólt kedvesen a szőke és a kardjáért nyúlt.
- Előtte átöltöznék. - mondata végeztével a lány indulni készült.
- Tán félsz hogy legyőzlek? - kiáltott utána a herceg, hogy kicsit cukkolja társát. Tudta hogy lombanékony jellem, és azt is hogy nem tűri ha gyengének gondolják.
Míriel erre a mondatra megállt, visszasétált. Levette útköpenyét, és letette a csomagját. Kivonta a tünde pengét.
- Én dehogy. - felet és támadó állásba állt. - Mutasd meg mit tudsz hercegecske. - suttogta.
Legolas egy védekező pózt vett fel. A lány nekitámadt. Két kiváló harcos csapot össze két kiváló pengével. A herceg sikeresen kivédte a csapásokat, viszont ő sem tudta sarokba szorítani társát. A fiúnak sikerült Míriel a földre küldeni, megkarcolni nem tudta a lány ügyesen arrébb gurult a csapások elől. Egy ugrással állásba tornázta magát, de sarokba szorult. A fehér penge a torkának szorult.
- Mondtam hogy úgyse győzhetsz. - mosolygott önelégülten a fiú.
- Nézz le. - suttogta a lány. Legolas lenézett és látta hogy Míriel kardjának hegyét az ő hasának szegezte.
- Ügyes. - mondta és lassan eltette a kardját.
- Ezek szerint átmentem a teszten? - kérdezte humorosan a lány.
Úgy látszik. -hangzott a válasz a szőke tündétől.
- Akkor holnap reggel itt az istállónál találkozunk? -kérdezte az aranyhajú.
- Ki nem hagynám, csak légy pontos.
Míriel bólintott és a csomagjával együtt vissza indult a szobájába.
Alig várta hogy újra ingben, csizmában, és főleg nadrágban lehessen. Egyből feltárta a csomag tartalmát, amely ; két szépen megmunkált nyelű tőr, egy új íj és hozzá új tegez tele fehér tollas nyílvesszővel, három finom szövet ing, két nadrág , két pár csizma és egy pár ezüst alkar védő.
Nagyrészük zöld és barna, de akadt szürke is. Miután főhősünk felöltötte szokásos öltözékét újra önmagának érezte magát.
A földígérő ruhát pedig gondosan eltette , valami jeles alkalomra tartogatta. A két tör most a derekára került, a kardot most a falnak támasztotta. Így ment el sétálni a palota kertjébe, hiszen ott még úgyse járt. A nap leszállóban volt, fénye vörösre festette az eget. A kellemes sugarak átszűrődtek a fák lombjain, megvilágítva az alattuk lévő füvet.
Az aranyhajú oda volt az erdőért, imádta az ébredő tavasz a nyíló fák és virágok illatát. Imádta a nyár melengető sugarait, a kellemes nyári esőket. Megbabonázta az ősz színharmóniája és kellemes levegője. Elkábította a tél szikrázó fehérsége és havának puhasága. A Bakacsinban született, a Bakacsinban él, és biztosra vette hogy a Bakacsinban is fogja örök álomra hunyni a szemét.
Eme mély gondolataiból egy női hang zökkentette ki.
- Üdv a Keleti határőrségben.
Míriel hátra fordult és Ithilt látta maga mögött.
- Köszönöm. - e mondata mellé eresztett egy halvány mosolyt.
- Nem hittem volna hogy ilyen rövid idő alatt idáig jutsz. - mondta a tünde nő és a lány elé lépet.
- Lehet hogy ez nektek rövid idő, de nekem hét hónap hosszú idő. Amúgy én se gondoltam volna.- Míriel most nézett először Ithil szemébe, és meglepő módon nem kék hanem barna volt, mély barna melegséget sugárzó szempár.
- A keleti oldalon a határőrség a bizalomra épül. Te vagy a hercegünk testőre, az életed árán is megvéded. Ez egy eléggé nagy rangnak számít. Sok tünde áhítozott a te posztodra, és nem fognak rád jó szemmel nézni. Ha kimutatod a gyengeségeidet, ha sebezhető leszel, ha túl kedves vagy túl rövid időn belül, akkor életed végéig nem fognak hagyni nyugodni, lenéznek majd. Azt tanácsolom, légy határozott, a félelem és az izgalom legkisebb jelét se mutasd, ne árulj el túl sokat magadról az első pár hétben. Most pedig ideje vacsorázni menni, holnap korán kelünk. - Ithil mondata végeztével elindult az ebédlő felé, Míriel pedig követte. A lányt meghökkentették a tünde szavai, nem gondolta hogy e faj tud féltékeny is lenni.
Az ebédlő a palota déli szárnyán feküdt, hosszú csarnok volt az, benne hat nagy asztallal ami szinte a terem végéig nyúlt. A csarnok tömve volt katonákkal, mikor a széles ajtó kinyílt egy pár pillanatra mindenki tekintete Mírielt fürkészte. Ithil magabiztosan elindult, majd nem sokkal később meglelte Estelt a sorok között. A fiatal lány nővére és Ithil közé telepedet. . Minden asztalon volt több szelet rozskenyér ezenkívül lenbas, vaj, zöldségek, gyümölcsök , vizes és teás kancsók. Estel már úgy nézet ki, végzett a vacsorával csak egy pohár meleg teát kortyolgatott. Ithil egy fürt szőlőt és egy tál vörös bogyós gyümölcsöt választott magának az asztalról. Főhősünk itt-ott hallani vélte a nevét, kicsit félénken de megvajazott egy szelet kenyeret, megrakta zöldségekkel és enni kezdte.

- Ő ott Galwor .- mondta Ithil és a vele szembe ülő barnahajú tünde férfire bökött. - ő vágyott leginkább a testőri posztra.

Míriel lopva az említett személyre pillantott. Jól látható volt hogy éppen beszédes kedvében van, a mellette ülő két tündével beszélget, akik meglepően hasonlítottak egymásra. Mindkettejük sötét barna hajú és barna szemű.

- Azok kik mellette? - érdeklődött a lány.

- Bernir és Baran , ikrek, és Legolas jóba van velük. Ők is a keleti határon szolgálnak. - hangzott a válasz Ithiltől, aki Estelel együtt indulni készült. Míriel is lassan felemelkedett az asztaltól és követte testvérét és barátját.

- Jó éjt húgocskám, holnap találkozunk, és sok sikert. - így búcsúzott Estel és megölelte testvérét.

- Valószínűleg mi előbb kint leszünk a határon, így már csak ott találkozunk. - tanácsolta a szőke hajú. - És ne feled amit mondtam. - suttogta a leány fülébe.

- Jó éjt, köszönök mindent. - szólt Míriel és a szobájába indult.

           Kedves olvasók! Talán, ez az egyik legkidolgozottabb fejezet az eddigiek közül. Számomra igazán izgalmas volt a megírása, és remélem ,hogy nektek is az lesz az olvasása! Véleményeket,észrevételeket várok a : laeriel03@gmail.com -címre . Jó olvasást! :-)  

                           Parancs, az parancs ellenkezni nem lehet

                           Vissza ne nézek, remélem egyikük sem feled

                           Körülöttem úszik a táj fut ,rohan sebesen

                           Hatalmassal találkozom, ismerőstől tanulok sikeresen

                           Tán igaz mit mutatnak a csillagok fényes tükre?

                            Valami hajt, ha nem sietek Ő eltűnhet örökre

Míriel szemébe könnyek gyűltek. Mégsem nézett vissza a két alakra. Riel vágtába kezdett így a szél felszárította a lány könnyeit.
A ló és lovasa mellet süvített a szél, a hátas talpa alatt szinte szikrázott a talaj, lovasa felvette a tempót és próbált alkalmazkodni.
Ezt a tempót diktálták egészen Lórienig ahova közel három nap alatt értek. Riel csataló volt, szívós és gyors.
Lovasa az éjszaka közeledtével megpillantotta Lórien erdeit. Lovát járásra fogta és úgy ment be a hatalmas fák erdejébe.
Ezek magasabbak voltak mint a Bakacsinban, a lány érezte a varázslatot az erdőben. Egyszer leszállt, és lépésekbe megmérte egy fának a kerületét. Nyolvan és fél. Ennél a fiatalnak mondható fánál már csak vastagabbak következtek. Már egy ideje haladtak az óriás mallorn fák között mikor Míriel hangokat hallott maguk mögött.
Íjára nyilat illesztet és ugrásra készen állt. Figyelte a hangok forrását. Lépteket hallott közeledni a fák közül. Hirtelen megfordult és így szólt:
- Mutasd magad, vagy lövök!
- Igaza volt Legolasnak tényleg eléggé jó a hallásod - szólt egy hang a fa tetejéről.
- Ki vagy? - kérdezte kurtán Míriel most már a fa tetejére célozva.
- Haldir, és te bizonyára Míriel - mondta a hang gazdája és egy gyors mozdulattal a lány előtt termet.
Az aranyhajú leeresztette íját és nyilát a helyére tette.
- Ezer bocsánat ha kellemetlenséget okoztam, tudom miért jöttél, készültünk fogadásodra, híred megelőzött emberlány - szólt a páncélos tünde fiú.
- Semmi gond. És hogy hogy a hírem? - érdeklődött a lány.
- Életet mentetél és nem is akárkiét. Az ilyesmi hírek gyorsan terjednek. Most kövess, az Úrnőhöz megyünk, jelentjük érkezésed - felelte a fiú, majd elindult az erdőben. – Pletykás népség – vonta le a következtetést magában Míriel. Lován lépesben követte újdonsült ismerősét . Amikor már Varda csillagai az égre jöttek, akkor pillantották meg maguk előtt , egy hatalmas égbe nyúló fa törzsére épített palotát. Lépcsői a törzs mentén futottak, amely még akkor is vastag volt amikor már igen magara nyúlt. Míriel lovát az istállóba vezették, ő és Haldir pedig az Úr és az Úrnő elé mentek. A törzs mentén sok lépcsőt megmásztak mikor egy szélesebb teret pillantottak meg, olyan trónterem féle volt. Velük szembe két tünde állt; egy sudár fehérbe öltözött nő, és egy ezüst ruhás férfi. A nő haja úgy tetszett arany, ruhája hófehér és földig ér. Az Úr haja ezüst volt, mint ruhája. Finoman fogta felesége kezét, és kék szemét a belépőkre emelte. Egyszerű ezüst pánt foglalt helyet mindkettejük fején. Míriel izgult a találka előtt, hiszen amiket Legolas mesélt Lórien urairól igazán ködösek voltak. Amikor elég közel értek, először Haldir torpant meg majd meghajoltak.
- Üdvözöllek Lainor leánya Míriel, remélem ideveztő utad kellemes, és veszélytelen volt - szólalt meg elsőként Galadriel úrnő, hangja tisztán csenget, mégis lágy és finom volt. Mírielt elbűvölte szépsége és tisztasága.
- Üdv, úrnőm, köszönöm kérdésed, igen utam szerencsére veszélytelen volt- válaszolta kicsit félénken a lány.
- Megkaptuk Thranduil levelét amelybe főleg téged említ. Utad célját ismerjük. Ha kívánod holnap már bele is kezdhetsz a dolgaidba Haldir segítségével - szólalt fel Celebron úr. A lány mindvégig főleg Galadirel szemébe nézett. Még ha szabadulni is akart a pásztázó szempártól, az nem engedte. Úgy érezte ezalatt a pár perc alatt jobban megismeri az Úrnő, mint testvére az évek alatt.
- Köszönöm, uram.
- Hosszú út van mögötted leányom, térj aludni, holnap egy új nap virrad- Az Úrnő végre elngedte az aranyhajú tekintetét, majd Celebronnal együtt távoztak.
Haldír útba igazította Mírielt, megmutatta szobáját. Ami kényelmesebbnek bizonyult a Bakacisn erdeinél.
Ágyán egy fehér ruha fogadta, a lány látta hogy tünde kezek munkája. alsó ruhája fehér volt, fölötte egy kékes szürke felsőruha olyan köntös féle amit a mellkasánnál egy bross fogott össze. Hosszú ujjai szinte a földig értek, ahogy az alja is. Cipőt nem talált hozzá.
Anyja sokat mesélt neki Lórien szépségéről, és most megadatott neki a lehetőség hogy maga is lássa. Át vette a fehér ruhát, és úgy indult le a lépcsőkön, a hatalmas kertbe. Aki így a holdfényben, tünderuhában látta volna, nem mondta volna meg hogy ember.
Míriel örömét lelte a fákban és Lórien csodás virágaiban. Itt a csillagok még fényesebben ragyogtak mint a Bakacsin erdőben. Szinte az egész kertet végig járta mikor ugyérezte hiányzik mellőle valami, vagy valaki. Hiányoztak a herceggel eltöltött esték, mindig mosolyt csalt az arcára valamilyen módon. Hiányzott neki a nővére óvó pillantása, magányosnak érezte magát. Lelkét és szívét szomorúság öntötte el, torkát a sírás fojtogatta.
- Miért sírsz egy ily gyönyörű estén leányom? - kérdezte egy ismerős hang.
- Úrnőm, hiányoznak a szeretteim. Még sosem voltam ennyire távol tőlük - vallotta be őszintén a lány.
- Értem a bánatod, de hamarosan újra viszont látod őket - mondta Galadriel és Míriel szemébe nézett.Szemének tiszta csillogása a lány lelkéig hatolt, olyan érzése volt mintha az úrnő látna, hallaná, tudná gondolatait, érzéseit. Egy ideig állta tekintetét majd elfordította fejét.
- Míriel, gondolatid kavarognak ,érzéseid vegyesek. Magad sem tudod hogy mit érzel vagy mit gondolsz. Adok egy jó tanácsot, a szív útjai kifürkészhetetlenek, ne akarj letérni róluk. Hagynod kell, hogy a maga útján folyjék minden körülötted, csak tarts vele lépést - Galadriel és a következő pillanatban mintha ott se lett volna, eltűnt.
A kábulatból fel ocsúlva Míriel visszatért a szobájába. Elnyúlt az ágyán, majd lassan szemhéja elnehezedett és elnyomta az álom.

Reggel Lórien madarai dalra fakadtak és ez zökkentette főhősünket az édes álmok világából. Ágya kényelmes volt, alig akart belőle kikelni, pedig muszáj volt.
Erőt vett magán, szokásos harcos ruhájába öltözött , fegyvereit magához vette. Az asztalán gyümölcs kosár állt, sietve elmajszolt egy almát, majd indult is ki hogy felkeresse Haldirt. Az lépcsőn szó szerint belé botlott.
- Kellemes reggelt, ezer bocsánat még kicsit álmos vagyok . -szólt sajnálkozva mikor már szilárdan állt a lépcsőn.
- Viszont, semmi gond, amúgyis hozzád indultam. Kezdődik az első edzés. Készen állsz? - kérdezte a szőke fiú.
- Nem is kérdés! – jelentette ki magabiztosan a Míriel majd egy mosolyt villantott.
Nem sokkal később már Lórien zöld füvén párbajoztak. Fárasztó párbaj volt, Míriel homlokán már izzadság cseppek jelentek meg, viszont Haldir ugyan olyan friss volt mint mikor elkezdték. A Míriel a csizmájába nyúlt tőreiért, ez időveszteséget okozott számára, és így jelentős hátrányba került.
A lány a végsőkig küzdött, ám a szőke egy ügyes csellel kigáncsolta és kardot szegezett rá.
- Ügyesen harcolsz, ember létedre. - jegyezte meg a fiú miközben felsegítette fáradt társát. – Viszont a csizma tőr nem túl előnyős, hátrányba kerülsz mert időbe telik míg kiveszed belőle. Rakd az oldaladra.
- Köszönöm, és a tanácsot is. Te meg taktikusabb vagy mint Legolas. Ő inkább az erejére hagyatkozik. Látom jó tanárom lesz. - mondta és kifújta magát.
- Íjászatban lehet hogy jobb vagy, próbáljuk meg azt.
Míriel erre elővette íját és egy mozdulattal rakta rá a nyilat. A vele szembe lévő fa körre célzott, és lőtt. Kicsivel ment mellé a közepétől.
Ezután Haldir következett, neki oldal tegeze volt, így könnyben tudott a nyilakhoz férni. Ő egyből betalált a közepébe. És egy elégedett mosollyal az arcán meg jegyezte:
- Ha ezt felül tudod múlni, akkor az íjazást nem kell gyakorolnunk. De ha nem akkor egészen estig ezzel foglak fárasztani.
Az aranyhajú újabb nyilat lőtt ki. A közepébe talált. Így ketté hasította a fiú által korában kilőtt-et.
Haldir egy pillanatra elhűlt.
- Na? Akkor az íjászatot szerintem letudtuk. - mondta elégedett mosollyal az arcán a lány.
- Valóban. Ügyes vagy, pár perc pihenő, és folytatjuk. - felelt a tünde, és leült egy fa tövébe.
Míriel mellé telepedett.
- Ti jóba vagytok Legolas? - kérdezte a fáradt lány.
- Igen jó barátom, csak ritkán találkozunk - felelte behunyt szemmel a fiú. -általában levelezni szoktunk, így szereztem tudomást az érkezésedről.
- Értem. És te hány éves vagy? - érdeklődött Míriel.
- Ezerkétszázharminchét egy száz évvel öregebb mint Legolas.Te pedig ha jól tudom tizennyolc - mondta még mindig csukott szemmel.
- Honnan tudod? - ámúlt el a lány
- Mint mondtam levelezünk Legolasal. Beszámolt arról hogy hogyan talált rátok. És rólad is ejtett pár szót, amibe igaza van, első ránézésre tényleg nem tűnsz embernek. És azt is leírta hogy legyőzted. Elismerésem.
- Biztosítalak róla hogy halandó vagyok, és köszönöm, a hercegnek valószínűleg rossz napja, volt. Mert másodszorra már nem sikerült - ismerte be a lány
- Bizonyára. Most gyere folytassuk - mondata végeztével a fiú felállt és tört dobott a fa táblába. Míriel követte példáját és egészen ügyesnek bizonyult.
Egészen estig gyakoroltak , s a szünetekben csak lenbast ettek. Az edzés végén már Míriel majd össze esett a fáradságtól.
Mégis egy gondolat hajtotta, még levelet kellet írnia nővérének:

Drága nővérem!

Jól alakulnak a dolgok itt Lórienben. A táj meseszép,és el sem hinnéd de volt alkalmam személyesen találkozni Galadriel Úrnővel és Celebron Ural. Galadriel szebb mint amilyennek anyánk mesélte, és tekintetével belelát az emberek gondolataiba.
A szobám jobb mint Bakcsinban, az ágy mintha megannyi felhőböl lenne.
Ma meg volt az első edzésem, Haldir parancsnok úr az edzőm. Mint kiderült Legolassal jó barátok és leveleznek is.
Itt minden olyan nyugalmas, bár te is itt lehetnél velem, nagyon hiányzol! Aligvárom hogy viszont lássalak.
Ennyit rólam, veled történt valami amióta el jöttem?
Várom leveled!

Szeretettel Míriel

Pár nappal később levél érkezett az emberlány számára Lórienbe:

Kedves húgocskám!

Örülök annak hogy jól telnek a napjaid ,Lórienbe. Remélem minél előbb karomba zárhatlak. Rettentően hiányzol.
Ithiltől egyre többet tanulok a gyógynövények terén. Nagy reményeket lát bennem. Ha minden jól megy már idén ősszel hivatalos gyógyító leszek a palotában. Ha már úgyis megemlítetted Legolast, amióta elmentél komorabb lett, és ritkán van a palotában. Szerintem neki is hiányzol, ő barátra talált benned Míriel. Írj neki is pár sort hogylétedről.

Puszil, nővéred Estel.

-Valóban kéne írnom neki - gondolta magában Míriel miután letette nővére levelét. Tollat és papírt ragadott.

Kedves Legolas!

Lórien csodaszép,majd nem olyan mint az az eldugott völgy amit mutattál. Volt szerencsém megismerkedni barátoddal, Haldiral. Most ő az edzőm. Sokkal taktikusabban harcol mint te, tanulhatnál tőle. Első párbajunk alkalmával legyőzött, de majd visszakapja. Viszont íjászatban kitűnőnek talált. Készülj mert ha hazatérek legyőzlek! Kérlek írj magadról, hogylétedről egy pár sort.

Üdv, Míriel

A herceget a Keleti határon érte Míriel levele. Örömmel olvasta végig azt a pár sort amit a lány írt. Amióta Míriel elment az a bizonyos érzés teljesen a hatalmába kerítette és nem tud szabadulni tőle, de nem is akar.
Így válaszolt a kedves levélre:

Drága Míriel!

Haldir az egyik legjobb katona Lórienben, valóban jó helyre kerültél. Örülök annak hogy ilyen gyorsan fejlődsz, de egyvalamit jól jegyezz meg: ÚGYSEM TUDSZ LEGYŐZZNI!.
Mostanában keveset vagyok a palotában főleg a határon akad dolgom. Eléggé elszaporodtak a kisebb nagyobb ork csapatok.
Lassan beköszönt az ősz itt Bakacsinban, érzem a levegőben. Gyakorolj sokat, hogy minél előbb viszont lássalak.

Legolas

Ilyen, és ehhez hasonló leveleket váltottak. Míriel a hetek, hónapok multával tökéjre fejlesztette harci tudását. A Bakacsinerdőben elmúlt az ősz , a tél, és már Márciust írtak. Lórienben repült az idő, mindig akadt tennivaló. Egy napon Riel eltűnt az istállóból, aztán levél jött Esteltől hogy lova hazaszökött. Míriel nem hibáztatta a fekete kancát, hiszen neki nővére mellet volt a helye. Kötődés volt kettejük között , ami erős és szakihatatlan volt.
Haldírnak ötlete támadt. Elvitte a lányt az erdőbe, lopakodást tanított neki.
- Igyekezz a fákon maradni, kerüld a száraz ágakat - oktatta a lányt - Mindig nézd meg hogy hova lépsz. Ha talajon vagy akkor ne járj telitalpon. Figyelj hogy minél kevesebb nyomot hagyj magad után.
A fiú szinte hangtalanul ugrált a fák között, Míriel igyekezett követni a példáját. Haldír leugrott a fáról és egy nagyobb bokor mögé bújt, oda intette magához a lányt,és a ritkább facsoport közé mutatott.
Míriel némán oda ment hozzá és ujja irányába nézett.
- Ő Arnir, régóta kóborol Lórien erdeiben. Állítólag Orome lovának leszármazottja. Még senkinek sem sikerült befogni - kezdte suttogva mesélni a fiú.
- Fenséges.- suttogta a lány a fehér csődört nézve. A ló feléje fordította tekintetét. Mintha beszélni próbálna hozzá. Szinte magához hívta.
Míriel lassan felállt és indulni készült a ló felé. Ekkor Haldír megfogta a karját.
- Ne csinálj őrültséget. Akár agyon is taposhat! - sziszegte a fiú
- Nem őrültség. Hív magához. Engedj kérlek - mondta a lány és kirántotta a karját a fiú kezéből. Míriel szinte megbabonázva lépkedett a ló felé. Arnir nem szaladt el.
Csak egy lépésnyire voltak egymástól. Az aranyhajú hallani vélte a fehér csődör gondolatait: - ne félj tőlem, te vagy az akire vártam. Te lány, te vagy arra méltó hogy a hátamra ülj.
Míriel feléje nyújtotta kezét, a ló pedig homlokát a lány tenyerének nyomta.
Haldir erre a látványra elhűlt a bokorban.
A fehér csődör fejet hajtott az emberlány előtt. Szinte kérte hogy üljön a hátára. Míriel és Arnir között kötődés alakult ki. Mert minden emberhez rendeltetik egy állat, és minden állathoz egy ember.
Míriel lépésre ösztökélte lovát, aki finoman elkezdett ügetni a fák között. Ló és lovasa szinte egyé váltak. Teljesen egy hullámhosszon mozogtak.
- Jó fiú -suttogta a lány.
Pár kört mentek a fák között majd Haldir felé tartottak.
- Látod meg mondtam hogy nem lesz gond.- mosolygott az aranyhajú.
- Még mindig nem értem hogy voltál képes erre. - mondta a szőke tünde.
Nem sokkal később meglátták maguk előtt Lórient. Ahogy végig mentek az kikövezett utakon mindenki megbámulta őket és össze súgtak a hátuk mögött. Minden tünde ismerte Arnir legendáját, és nem értették hogy miért pont egy embernek sikerült megülni, ráadásul szőrén a lovat.
Míriel már ki ismerte magát Lórienben, így az istállóhoz vezette lovát.
- majd holnap találkozunk- súgta a fehér csődör fülébe. Majd tovább állt. Már kora este volt. Míriel és Haldír a katonákkal együtt vacsorázott. Ezekután a lány visszahúzódott szobájába. Megmosdott, majd most már fehér ruhájában sétálni indult.
A kertre vezető útra tért . mikor meglátta az Úrnőt felé tartani. Fejet hajtott előtte.
- Mond leányom, szeretnéd látni jövődet? - kérdezte sejtelmesen Galadriel.
- Igen - felelte kissé bizonytalanul a lány. Galadriel vezetésével egy kisebb csarnokba értek, minek közepén egy emelvényen tál állt, mellette kancsóval. A fény Úrnője bele öntötte a vizet a tálba és kérte Mírielt hogy nézzen bele.
Míriel magát látta és egy másik alakot, szájuk csókban forrt össze, majd a ő elhalványul és végleg eltűnik. Mindez homályos volt, nem látott arcokat.Hirtelen egy üvöltés hasított a fejébe és Legolast látta megkínozva és megkötözve.

- Legolas - suttogta és elkapta tekintetét a víztükörről - Galadriel mond mennyire távoli ez a jövő.
- Azt még én sem tudom, viszont azt igen hogy mit láttál. A tükör azt mutatja ami a legvalószínűbb. Tedd amit a szíved súg - felet nyugodt hangon az Úrnő.
Mírielt egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Felismerte a tájat a herceg mögött, a Nyugati határ vidék volt.
- Bocsáss meg Úrnőm, de ma éjszaka elhagyom Lórient. Köszönöm a szíves fogadtatást - mondta és felsietett a szobájába. Ágyán egy tünde pengét talált egy üzenettel " Egy új kard a jó munkádért, tünde penge, fehéren fénylik ha orkok vannak a közelben. üdv Haldir"
Míriel oldalára kötötte a kardot. Felvette köpenyét, amelyet még a földön is húzott maga után, fehér csukjáját pedig a fejére húzta. Kapkodott. Úgyérezte az idővel fut versenyt. Kardjával az oldalán és köpenyével a fején sietett az istállók felé. Szinte futott , csuklyája lesett a fejéről így aki mellet elhaladt az csak aranybarna haját látta. Elért az istállóhoz, kiengedte Arnírt és a hátára pattant, vágtára sarkalta , ám a hátánál meg állították.
- Hova ilyen későn? - kérdezte az egyik határ őr
- Legolas...Legolas bajban van. Érzem, ha nem sietek lehet késő lesz – Arnir ficánkolt Míriel alatt. Izmai megfeszültek, vágtára készen állt. - Senkise mehet ki! - mondta hideg hangon az őr. Míriel kezdte türelmét veszíteni.
- Távozz az utamból! - kiáltotta olyan hangon hogy az ég és a föld is beleremegett. Szeme szikrákat szórt ,alakját ekkor ragyogás vette körül. A tündék egy láthatatlan erő vezényszavára férre álltak. A fehér ló olyan hirtelen iramodott neki, hogy Míriel azt hitte leesik. Épp hogy meg bírt kapaszkodni.
A szélnél is gyorsabban repültek át a pusztaságon. Riel ehhez a lóhoz képest lassúnak számított, amit vele három nap alatt tett meg a lány, Arniron egy nap sem volt. Aki utánuk nézett csak a lebegő fehér köpenyt látta.
- Jövök Legolas -suttogta.
Nem sokkal később a Bakacsin nyugati határára ért. Fényt látott a távolban, útját felé vette. Érezte hogy közel van a céljához.
Arnir patái alatt megremegett a föld és szikrákat szórt.

Az erdő nyugati oldalán táborozó ork horda figyelmes lett a föld megmozdulásra. Megborzongtak ettől a hangtól, az ősi rokonaikat Orome vadászta és ez a hang jelezte közeledtét. Csata rendbe álltak, a fogoly köré tízen, a többiek pedig kört alkottak.

Míriel már látta az orkokat. Mint a derült égből villámcsapás ki ugratott az erdőből és egyből lova két orkot agyon is tiport.
Kardja fényesen világított. Szívében a harc tüze égett, szemében a csillagok fénye villogott.
Az orkok hullottak kardja nyomán. Az orkok vezére felismerte arcát, ő volt az aki megölte a testvérét( a kis vézna felderítő orkot).
A fogoly felé lépett aki a földön feküdt, kivonta kardját és lesújtani készült.
- NEM! - kiáltotta a hadakozó lány és kezében felparázslott a csillagok fény amit egyenes az orkra zúdított. Amitől az holtan esett össze.
Ő volt az utolsó.
Míriel leszállt a lováról és a fogolyhoz sietett. Letérdelt mellé és fejét óvatosan felemelte a földről.
- Ne, nem lehet - suttogta a lány könnyes szemmel. Felismerte a megkötözött fiú arcát. Legolas volt, testét vágások és ostorcsapások sora borította.
Míriel leszedte lábáról és kezéről a kötést.
- Legolas nyisd ki a szemed - suttogta a fiú fülébe az elkeseredett lány -Nem hagyhatsz itt, most még nincs itt a te időd! - a lány sírásra fakadt.
Kezét a fiú meztelen mellkasára tette, érezte hogy szíve nem dobog.

Szíve bánattal telt meg, felelősnek érezte magát azért mert nem volt itt hogy segítsen neki. El akart búcsúzni tőle. Föléhajolt és egy csókot adott a herceg homlokára.
- Namárië!(ég veled! ) - suttogta majd szeme újból könnyekkel telt meg. A fiú mellkasán pihentette a fejét, zokogott.
Nem tudta mennyi idő telt el, nem tudta mennyi ideig sírta barátját.

Sziasztok! Remélem tetszeni fog a történetem, olvassátok, és nyugodtan írjátok meg a véleményeteket! :)