Kuukkuuccs! Most eléggé hamar jött az új fejezet, olyan friss, hogy még forró! Nem igazán tudok mit írni hozzá csak annyit:

 Kellemes olvasást barátaim!

~~~~

 

Árnyas fák ágai ringanak fölül

Lágy, friss szellő leng újra körül

Itt vagyok, itt vagyok haza értem!

Most valami mégis más, nem értem.

A rossz emlék jelét örökre viselem

Így legalább megismernek, ha egyszer elveszem

Telihold kél a csillagos égen

És valami mely eltemetve szunnyadt régen

 

 

A felderítő csapat épségben ért alkonyatra a palotába. Ott lassan szétváltak, Legolas az apjával, Míriel pedig a barátaival tartott.

Estel az ispotály felé húzta húgát.

- Azt hitted,hogy nem veszem észre? - kérdezte és a bekötözött karra biccentett.

- Mi történt? - kérdezte Ithil.

- Minden áron hallani akarjátok a mesét, igaz? - kérdezte kuncogva Míriel. Válaszként Estel kivételével mindenki helyet foglalt a Mírielel szemben lévő ágyon. Nővére eközben, finoman szedte le a kötést. És tett újat a sebre.

- Nos akkor, minden a csata közben kezdődött... - kezdett bele a mesébe az aranyhajú, amiben részletesen elmondta a küzdelmét a varggal, és azt,hogyan veszett a folyóba.

- Nem semmi! - biccentett elismerően Bernir. - Csoda, hogy még az alkarod a helyén van.

- És az is,hogy nem fulladtál meg - jegyezte meg Ithil.

- Van egy rossz hírem - mondta szomorú hangon Estel - A harapás, szépen gyógyul, de a hege megmarad.

- Semmiség! -legyintett Míriel - Köszönöm - egy puszit nyomott Estel arcára, és barátaihoz fordult.

- Majd holnap mesélek még, most ha megbocsájtotok, aludni térnék

- Ó hát persze, menj csak. Biztos fáradt vagy, de holnap délben, vagy akár reggel az istállónál találkozunk - kacsintott Ithil.

- Jó éjt - köszönt el Míriel, és maga mögött hagyta a társaságot.

- Jó éjszakát - köszöntek tőle kórusban.

***

Míriel némán lépdelt az alkonyat rózsás fényében. Varda csillagai az égre kúsztak, bár halványan de ragyogtak. Örült, hogy újra a palota zöld füvén sétálgathat, mert hát a barlang nem az ő világa. A főbejárat felé vette az irányt. Szinte nesztelenül lépdelt a füvön, csak a fák susogása zavarta az alkonyt.

Nem igazán találkozott senkivel sem. Biztosan az ebédlőben vannak - gondolta. Most nem is vágyott társáságra, csak arra hogy végre egy jót aludhasson a saját ágyába. Felment az ismerős lépcsőkön, és végig lépdelt a jól ismert folyosón. Lassan nyúlt a kilincsért, és halkan csukta be maga mögött az ajtót. Letette a fegyvereit, és csak ekkor tekintett az ágyra: egy szál vörös rózsa feküdt rajta, és egy kis boríték volt mellette. Kicsit félve de felvette a papírost:

Telihold oly közel már

Lesz ki az ezüst folyamnál vár

Kövesd a nyolcast amerre jársz

Kiderül, hogy miért és kire vársz.

 

Óvatosan letette az illatos papírt, és a kezébe vette a vérpiros rózsát. Az orrához emelte és megszagolta. Az illat akár a tavaszi harmat-gondolta, és újra beszívta a virág édes illatát. Álmodozva és a virág illatától megrészegülve nyúlt el az ágyon.

Ki küldhette? Csak nem...nem Ő? Nem nem az képtelenség... Hirtelen felpattant, és az íróasztalának fiókjából elővette a Legolastól kapott Lórieni levelet. Nem egyezik az írás. - szontyolodott el Míriel. - De akkor ki lehetett?

Egész este nem aludt, egyfolytában a levél járt a fejében. Emlék kép villant be neki a Lórieni látomásáról Galadriel tükrében.

És az az együtt töltött este is Legolassal amikor bedobta őt a vízbe. Meg a törpöknél történtek...

Nem tudom... semmit sem tudok. De...de bárcsak,bárcsak....

A rózsát beletette egy üvegpohárba és az ablakba tette. Átöltözött, a szokott kék ingbe, és aludni tért, magához szorította a levelet, és a rózsát nézve aludt el.

Reggel Míriel úgy kelt ahogy szokott, felöltözött, és elindult az ebédlő felé. Most nem annyian nézték meg, amikor belépett, de akadtak páran. Egyből észrevette barátait, és a kis ablak alatt elhelyezett asztalhoz sétált.

- Halihó! - köszönt, és leült nővére és Ithil közé.

- Jó reggelt! Kipihented magad? - simogatta meg arcát a nővére.

- Igen, tettre kész vagyok - válaszolt mosolyogva Míriel.

- Azzal lesz egy kis gond... - húzta el a száját a lánnyal szemben ülő Baran.

- Miért? - kérdezte Míriel és körbenézett a lesütött szemű társaságon.

- Tudod, nem régen a király úgymond felfüggesztett mint Legolas testőrét és mint határőrt a sérülésed miatt - magyarázta a szomorú helyzetet Bernir.

- És a világért sem akarlak idegesíteni de Galwor került ideglenesen a helyedre - közölte Ithil.

Míriel kezéből kiesett a mézes kenyér, és pár percig szólni sem tudott.

- Khm... - makacsolta meg magát, és próbálta leplezni csalódottságát - Értem.

- Még pár nap amíg a kezed rendbe jön, és akkor ott fogod folytatni ahol abba hagytad. Apropó!Reggeli után át kötözöm, szívesen látlak az ispotályban - próbálta vigasztalni húgát Estel.

- Ott leszek - mondta mosolyogva Míriel és meg próbált mosolyt erőltetni az arcára - És ti?Ti visszamentek a keleti határra? - kérdezte.

- Igen, de nem egész napra, délben már jövünk is vissza - újságolta Baran.

- Gondolom segítetek a vihar kárainak helyreállításában - vetette fel a gondolatot Míriel.

- Pontosan! - helyeselt Bernir. - Nem akarok ünnep rontó lenni, de indulnunk kell - mondta szomorú hangon.

- Menjetek csak! De ha késtek - lengette meg Estel a mutató ujját.

Egy gyors búcsúzás keretében szétváltak. A testvérek az ispotály felé vették útjukat.

- Míriel - szólalt meg Estel amikor bezárta maguk mögött az ajtót.

- Hm?

- Nem vagyok bolond, a karod túl jól el volt látva ahhoz,hogy Legolas csinálta volna. Ráadásul a semmi kellős közepén - tért a tárgyra a sötét hajú - Egyszóval, hol jártatok?

Míriel pár percig elfelejtett levegőt is elfelejtett venni.

- A pusztában - válaszolt hosszabb hallgatás után az aranyhajú.

- Míriel, látom amikor hazudsz. És most hazudsz - nézett mélyen a sötétkék szempárba, és újra megkérdezte: - Szóval, hol jártatok?

Míriel nem állhatta nővére pillantását, így kitört belőle:

- Dáinnál a Szürke hegység uránál. A törpöknél, akik tisztelik a dédnagymamánkat, és szívesen fogadtak, sőt még vezetőt is adtak hozzánk mielőtt ránk találtatok

- Sejtettem - bólintott Estel

- Erről kérlek ne mondj senkinek egy szót se! - kérlelte Míriel

- Ne aggódj, hallgatok. Csak nem szeretem ha hazudsz - simogatta meg az aranyhajú vállát Estel.

***

Amikor Míriel a frissen átkötözött kezével belépet a szobájába, újabb rózsa várta.

Ezt is az ablakba tette. Mire a hét elmúlt az ablakában hét rózsa virított. Mivel még nem állhatott szolgálatba, ezért főleg az erdőben sétálgatott, vagy a palota kertjében beszélgetett barátaival. A nővérével éppen egy fa alatt ültek és élvezték a szép időt.

- Figyelsz te rám?! - kérdezte Estel és meglengette kezét húga arca előtt.

- Hogy tessék? - riadt fel Míriel, és maga mellé tette a rózsát.

- Mit mondtam az elmúlt tíz perceben? - szögezte az álmodozónak a kérdést nővére.

- Öm... - Míriel lesütötte a szemét - Nem tudom - vallotta be őszintén. Amióta azok a bizonyos rózsák és levek megjelentek, napról napra egyre jobban belemerül az álmok, vágyak tengerébe. Újra a kezében forgatta a vérpiros virágot, csupán annyit látott,hogy nővére szája mozog.

- Ennyi! Míriel, térj vissza!Hahó! Föld hívja Mírielt! - egy csetintéssel újra elérte, hogy az aranyhajú rá figyeljen.

- Hogy tessék, mondtál valamit?

- Nem - forgatta a szemét Estel.

-Bocsánat

- Honnan van az a rózsa? Egész nap vagy azt szorongatod, vagy a hajadba van tűzve, mi olyan különleges benne? - Estel is a kezébe vette a virágot, és alaposan szemügyre vette.

- Semmi, semmi. És a... azon az erdőrészen találtam, ahol a szüleink elestek. Ezért olyan kedves - hebegte Míriel, de most is azon gondolkozott ki küldhette. Kicsit elpirult, szeme csillogott. Csak egyvalakitől szeretett volna rózsát kapni, de biztosra vette, hogy nem tőle jött. Álmodozni lehet nem igaz?

- ÓÓÓ! - szólalt meg hosszas hallgatás után Estel, és mosolyogva Míriel szemébe nézett.

- Mi "ó" ?

- Várod a szőke herceget fehér lovon! - vonta le a következtetést nővére.

- Szürke lovon - súgta szinte magának Míriel.

Amikor csak a rózsákra nézett, egy valaki jutott eszébe, akit már jó pár napja nem is látott. Elhatározta, hogy felkeresi Legolast. Legelsőnek az istálló felé vette útját.

- Halihó! -köszönt rá a háttal álló szőkére.

- Áh, Szervusz - fordult meg a herceg.

- Hova hova? - kérdezte Míriel.

- A szabad napomat töltöm, gondoltam kicsit kilovagolok - felelte Legolas és felült szürke lova hátára - Velem tartasz? - kérdezte és a kezét nyújtotta.

- Igen - mondta lelkesen Míriel és füttyentett. Ahogy már lenni szokott, Arnir ügetett elő a fák közül. Pillanatokon belül már az erdőt rótták.

- És milyen az új testőröd? - kérdezte az aranyhajú.

- Szörnyű - vallotta be merő egyszerűséggel a fiú - Fél napokig vagy néma,vagy pedig azt hallgatom tőle,hogy éppen kit győzött le és hogyan. Mikor jössz vissza?

- Hiányzom neki ez volt Míriel első gondolata amikor hallotta a mondatot.

- Már csak egy vagy két nap, Estel szerint. Bírd ki még egy kicsit - mosolyodott el, és társa szemébe nézett.

** mindeközben a palotában**

- Míriel hol van? - érdeklődött Ithil. Négyen (Baran,Bernir, Ithil, Estel) eléggé régóta keresték barátjukat, de sehol sem találták.

- Biztos kilovagolt, majd jön - válaszolt Bernir.

- Ti szoktatok születésnapokat ünnepelni? - kérdezte Estel. Mire a társaság nevetésben tört ki.

- Ha ünnepelnénk nem lenne akkora torta a földön amire ráférnének a gyertyák - kuncogott Ithil.

- De miért kérdezed? - kérdezte Baran.

- Mírielnek ma van a tizenkilencedik születésnapja - magyarázta Estel.

- Tényleg? Micsoda furcsa egybeesés, Legolasnak is ma van - szólt meglepődve Bernir.

- Érdekes, de ha már így összejött, mi lenne ha megünnepelnénk? - kérdezte Estel.

- Remek ötlet! - csapta össze a tenyerét Ithil.

- Benne vagyok! - mosolygott Baran.

- Ki nem hagynám - kacsintott Estelre Bernir.

- Én vállalom a díszítést! - lelkesedett fel Ithil, aki mindig is rajongott a művészetért.

- Én elmegyek egy pár új íjért az íjkészítőhöz, szerintem annak mind ketten örülnének. És beszerzek egy asztalt és székeket - ajánlkozott Baran.

- Akkor mi Bernirrel elintézzük az ételt és az italt - biccentett a nyomolvasó felé Estel.

- Remek! - csapta össze a tenyerét Bernir. -Tudok egy jó beszerző helyet.

- A folyó parti tisztáson találkozunk este. Ott lesz megtartva, mindenkinek megfelel? - kérdezte végül Estel. Mire a csapat egyhangúan bólintott.

- Akkor sok sikert! - mondta ki a végszót a sötét hajú. Szét váltak, mindenki ment a maga dolgára. Ithil a kertbe virágokért, és a szabóhoz szalagokért. Baran az étkezőbe székekért és asztalért, majd az íjkészítőhöz ment és leadta a "rendelést". Mindeközben Estel és Bernir :

- Mi az a jó beszerző hely? - tudakolta Estel.

- Pince - válaszolt szűk szavúan vigyorogva Bernir.

- Hogy tessék?

- Igen igen a boros pince. Nyugalom nyugalom, semmi gond nem lesz - nyugtatta a nyomolvasó látva a nő arcát.

- Te meg akarod lopni a királyt? - kérdezte fojtott hangon, elhűlve Estel.

- Csak kölcsön veszek két üveggel, nem veszik észre - legyintett kuncogva Bernir.

- Meg áll az ész - forgatta a szemét Estel. Kicsit furcsa volt neki a nyomolvasó természete, olyan oldott, olyan vicces.

- Viszont ha a borral megvagyunk benézünk a konyhába is - mondta a terv második lépését Bernir.

- Ez nekem sok. Ha már itt vagyunk miét nem megyünk egyenesen a kincses kamrába? - kérdezte nevetve Estel.

- Nem rossz gondolat - felet mosolyogva Bernir, és elindult a pince bejárata felé.

- A terv, te őrt állsz és szólsz ha jön valaki - suttogta a fiú, és befordult egy szűk kis mellék folyosóra. Ott elmozdított pár követ és egy ablak nyílás szerű valami felé biccentett.

- De mit keresünk itt? - kérdezte Estel.

- Pszt! - intett csendet Bernir,majd megfogta a nő kezét és maga után húzta. Mind kettejük csizmája halkan koppant a boros pince padlóján.Köröskörül hordók terültek el, és a terem végén üvegek szépen sorba rakva. Estel szótlanul a hatalmas hordók között lopózó Bernir mögé osont. Egyszerre lépések hallatszódtak, nem is olyan távol tőlük.

- Pszt!Bernir őrök! - suttogta fojtott hangon Estel. A fiu felkapta a fejét, és egy sötétebb boltív alá rántotta a lányt, még mielőtt a léptek gazdái észrevették volna. A boltív nem volt elég tágas ahhoz hogy két ember egymás mellett elférjen, így Bernir Estelel szemben húzódott meg. Ujjával csendet intett, és várta amíg a lépések halkulnak. Talán csak most vette igazán észre "bűntársa" tiszta zöld szemeit, és meggy piros száját. Csupán az zökkentette ki, hogy a lépések elhallak.

- Tiszta a levegő - suttogta Estel. A fiú bólintott, és tovább osont a palackok felé. Majd levet kettőt amit a legjobbnak talált, és már indultak is vissza felé. Újabb kopogás, erre már szedték a lábukat. Először Bernir mászott át a nyíláson, és átvette a palackokat. Majd Estelt segítette át, aki sikeresen megcsúszott és a fiún landolt. Önkéntelenül is de mindketten elpirultak. Estel rendkívül zavarba jött, hiszen amikor először találkoztak, már akkor megkedvelte a fiút. De látta, hogy nincs egyedül...

Hirtelen a fiú barna igéző szemeitől elszakadva pattant fel, és kapta fel az üvegeket.

- Siessünk - mondta, és az egyiket bedugta a köpenye alá.

- Most jön még a java - mosolygott Bernir, és ő eltette a másik üveget. Mindketten futásnak eredtek, és csak az udvaron lassítottak.

- Ez.. fergeteges volt - nevetett Estel. - Mikor ismételjük meg?

- Amikor csak akarod - mondta Bernir és megállt egy kis piros levelű bokornál. Mindketten beletették az üvegeket, és a konyha felé indultak.

- Mi a terv főnök? - kérdezte már jóval oldottabb hangulatban Estel.

- Álruha - mosolyodott el a fiú.

- Minek öltözünk?

- Te minek öltözöl - bökött a nőre a nyomolvasó, és befordult egy szobába. Ott sorra fehér kötények, és kendők sorakoztak. Levett egy kötényt, és egy kendőt, majd Estel kezébe nyomta.

- Szakácsnak - mosolyodott el megint.

- Ez nem igaz - kuncogott Estel. Pár pillanattal később már álruhában, kosárral a kezében pördült be a konyha ajtaján. A helységet finom illatok árasztották el, a nő arra következtetett, gyümölcs leves fő nem sokkal arrébb. Ám őt most főleg a sütemények érdekelték.Tündék sora sürgött a konyhában, ügyet sem vetettek rá. A fehér kötényben és kendőben, mindenki ugyanolyannak tűnt.

Benézett egy függöny mögé ahonnan csoki illat árad. Ott egy kocsin szépen lerendezve álltak a különféle sütemények, és a tetején egy gyümölcsös csoki torta. Szemrebbenés nélkül minden süteményből elvett négyet-ötöt, végül pedig a tortát helyezte bele a kosarába. Ekkor egy mély hang szólalt meg mögötte:

- Azokkal mit csinálsz?

- A királynak és a fiának lesz, azt mondták ünnepelni szeretnének - hazudta a nő.

- Vagy úgy! - kiáltott fel a magad barna hajú tünde. - Vigyél amennyi kell, de aztán gyere mert szükség van rád.

- Értem. - hadarta Estel, és gyors léptekkel kiosont a konyhából, még pár szendvicset is összeszedve. Amint kiért úgy dobta le magáról a kendőt és a kötényt, majd a szerzeményét felmutatta Bernirnek.

- Remek munka! Legközelebb is magammal hozlak! Na de gyere, már dél van. Nehogy lekéssük az ebédet - Átvette a kosarat, és kifele menet a borok mellé rakta, majd az ebédlő felé vették az irányt.

Talán az este volt a legszebb a Bakacsinban, ilyenkor élénkültek fel a tücskök és még pár madár. A levegő mintha megújult volna, és a tavaszi szél lágyan lengedezett. Míriel izgatottan nyitott be a szobájába, ám most az ágyán nem volt se rózsa se üzenet. Csak a függöny volt elhúzva amint besütött az ezüstösen ragyogó telihold. Az ég tiszta volt, és csillagos. Kinézett az ablakon, a rózsákra.

- Telihold! - lelkesedett fel. Ám alig,hogy eligazgatta a rózsákat, Estel kopogtatott az ajtaján.

- Szervusz, ráérsz egy picit? - kérdezte belibbenve a szobába.

- Persze, mond csak mi a gond? - fordult az érkező felé Míriel. Ám nővére hirtelen befogta a szemét.

- Lesni nem ér - mondta nevetve és kivezette húgát a szobából, majd át a rétre.

- Mi ez hova viszel?

- Majd meg tudod - kuncogott a nővére, és elvette húga szeme elől a kezét.

- Meglepetés! - kiáltották négyen kiugorva a bokrok közül. A kis tisztáson lampionok égtek, a fákon apró díszek és virágok lógtak. És középen egy asztal állt, megterítve és telis- teli süteményekkel. Míriel szeme tágra nyílt a meglepetéstől, de látta, hogy nem ő az egyetlen. Ugyanis Legolas is ott állt csak ő az asztal másik oldalán.

- Boldog születésnapot - ugrott a nyakába Ithil

- Ezt mind ti szerveztétek? - kérdezte csodálkozva Míriel.

- Igen, csak nektek - mosolygott Bernir.

- Nekünk? -kérdezett újra az aranyhajú.

- Valaki ezeregyszázegy éves lett - intett Legolas felé Baran.

- Igazán nem kellett volna - nézett körbe a herceg.

- Dehogy nem! - mondta Míriel. - Boldog születésnapot - hirtelen megölelte a fiút.

- Viszont - Legolas kicsit meglepődött, de megsimogatta az aranyhajú hátát.

Az este további része nevetéssel és beszélgetéssel telet. Estel és Bernir elmesélte honnan is szerezték a tortát, és a bort. Mindenki ivott egy-egy kortyot belőle, még kis tartózkodás után Míriel is.

- Na de most! - csapta össze a tenyerét Ithil - Egy kis apróság - majd felnyitott egy dobozkát amiben egy egy zöld-ezüst ezüst levél alakú bross feküdt. Mindkét ünnepelt mellényére feltűzte, majd elégedetten bólintott. Ezután Baran lépett elő, és átadta a két ezüstözött íjat, és a hozzá tartozó nyílvesszőket.

- És most én jövök - állt fel Estel, és először Legolashoz lépett. Egy kést vett elő, minek markolatán egy zöld kő kapott helyet.

- Nagyon köszönöm! - mondta Legolas, és elvette a kést.

- És neked drága húgocskám - Egy dobozból, szépen felemelt egy sötétkék ruhát, melyet apró gyöngyök díszítettek, elől fűzős volt, a fűző szálai ezüstösen csillogtak. A fa dobozban, még helyet kapott egy ezüst öv. és egy fejdísz is.

- Estel, ez gyönyörű! - hüledezett Míriel, és a kezébe fogta a ruhát, magához mérte.

- Na próbáld fel! - nógatta Estel. Erre a kijelentésére, Ithil befogta az ikerpár szemét, és Legolas elfordult. Míriel Estel nógatására bevette magát a bokrok közé, és pár perc múlva kilépett a tündöklő ruhában.Míriel többi ruhájánál egy kicsit mélyebb volt a dekoltázsa, és a fűzők kiemelték alakját. A szabása a Galadrieltől kapott ruháét követte, ujjai a földet súrolták.Estel a hajába tűzte a fejdíszt, és eligazította a ruha szoknyáját.

- Mese szép - mondta és végig mérte kishúgát.

- Köszönöm -  mondta az aranyhajú.

- Illik hozzád jól áll - helyeseltek a többiek is. Talán csak egyedül Legolas nem tudod szólni, a tátott szája miatt.

- Mindenkinek nagyon de nagyon köszönünk mindent! - Újabb csoportos ölelés következett. Baran, egy pár barátját is beszervezte, így kellemes zene szólt. Először Baran és Ithil kezdek el táncolni, majd pedig Bernir kérte fel Estelt.

- Szabad lesz? - nyújtotta a kezét Míriel felé Legolas. Erre a lány csak elmosolyodott, és elfogadta a felkérést.

- Nagyon rosszul táncolok - vallotta be az aranyhajú.

- Majd vezetlek - Legolas közel húzta magához, egyik kezét a lány derekára, a másikat a vállára tette, és lassan táncolni kezdtek. Végig egymás szemébe néztek, mintha csak próbálták volna kifürkészni a másik titkait. Amikor lassúbb lett a zene üteme, Míriel Legolas vállára hajtotta a fejét, úgy folytatták a táncot. Mindkettejük szíve hevesen vert, és kezük izzadt. Ám abba maradt a zene.

Egy utolsót koccintottak, és elsőnek Legolas távozott, majd Estel, utána Míriel Ithil és Baran.

Míriel nővérével ment egy darabig, majd a lépcsőnél elváltak. Már csak pár őr járőrözött a folyosókon, a palota népe aludt.

Az aranyhajú némán lépkedett a folyosón,lépteit visszaverték a kő falak.Benyitott a szobájába. Elsőként lerúgta csizmáit, és az ágyához lépett.A helyiség ezüstös fényben derengett, csak a Hold fénye sütött be rajta. Egy alakot rajzoltak ki a telihold sugarai, az ablak előtt állt.

Míriel hátrahőkölt az alak láttán, és a csizmájába rejtetett(kivételesen oda dugta el) tőrért nyúlt.

- Héh, szerintem arra nem lesz szükség - szólt egy oly ismerős hang.

- Legolas?! Te mégis mi a fenét keresel itt?! - háborodott fel Míriel és az ágyra dobta a tőrt.

- Halkan! - szólt rá a fiú és megfogta a lány karját és az ablak felé húzta.

- Mit csinálsz? - kérdezte most már suttogva Míriel.

- Pszt - intett csendet újra mert hallotta az ajtó előtt elhaladó őr lépteit. Előhúzott egy fekete kendőt, és bekötötte a lány szemét.

- Mit tervezel? - hangzott az újabb kérdés a zavarba jött lánytól.

- Bízol bennem? - kérdezte Legolas, és szélesre tárta az ablakot.

- I-igen - felet Míriel. Érezte hogy Legolas segít neki fellépni az ablakpárkányra, majd elkezdi balra húzni, amíg lába egy újabb párkányt nem ér.

- Tapadj a falhoz - suttogta Legolas, és lassan elkezdte társát végig vezetni a keskeny párkányon.

- Ez őrültség - mosolygott Míriel, és próbált nem leesni. Nem sokat mentek, és kiszélesedett a párkány. Itt már biztonságosan elfértek egymás mellett. Legolas elővett egy hosszú bőr csíkot, és átvette a felettük kifeszített drót felett.

- Míriel, most le fogunk csúszni egy dróton. Kapaszkodj amíg nem érzed, hogy földet érünk - magyarázta a herceg.

- Tessék? Csúszni, kötélen? De hova? - tett fel újabb kérdéseket a lány. Azért kezeit a herceg nyaka köré kulcsolta.

- Majd meglátod! Kapaszkodj - azzal elrugaszkodott a tetőről. Jó pár méter magasan volt, így egészen az erdőig ért a rögtönzött "kötélpálya". Míriel Legolas mellkasába fúrta a fejét, és olyan erősen kapaszkodott, amilyen erősen csak tudott. Amikor érezte,hogy végre földet érnek, fellélegzett. Egy vastag törzsű fán kötöttek ki.

- Na látod nem is volt olyan vészes - kuncogott mosolyogva Legolas.

- Áh... - forgatta a szemét a kendő alatt a lány. A herceg segítségével, sikeresen lemászott a fáról, de a kendő továbbra is a szemén volt.

- De hova hoztál? - kérdezte Míriel.

- Még nem érkeztünk meg - mondta Legolas, és megfogva az aranyhajú derekát, felültette Berengur hátára. Majd ő is mögé ült. Míriel most kénytelen volt féloldalasan ülni, kapaszkodni semmibe sem tudott, így hátra dőlt. Érezte, hogy ügetésbe kezdenek, majd vágtába. A fekete kendőn nem szűrődött át semmi fény, de Mírielnek így is ismerős volt az út. Berengur lassított, majd megállt.

- Megérkeztünk - suttogta a fülébe Legolas, és lesegítette a lóról. Míriel talpa ismerős füvet tapintott, az illatok ismerősen szálltak a széllel. A kendő hamarosan lekerült a szeméről. Azon a tisztáson álltak amit Legolas mutatott neki. Most is gyönyörű volt, de valami megváltozott. A vízesés királykék színt öltött a tóval együtt. A fák ezüst színben úsztak, és apró szentjánosbogarak szórták tele a rétet aranyló fényükkel. A csillagok sziporkáztak az égen, és telihold korongja tisztán tükröződött a tóban.

- Legolas ez...

- Gyönyörű - fejezte be a mondatát a fiú, és szembe fordult a lánnyal. - De a te szépségedet meg sem közelíti - elővette a nyolcadik rózsát, és Míriel hajába tűzte. Egyik kezével végig simított a lány arcán. Bele nézett a gyönyörű szemekbe, a másik kezével a derekát kulcsolta át,gyengéden magához húzta, és megcsókolta.

~~~~~

 

                                                     Remélem tetszett a fejezet! Egy olyan dolog történt meg, amit már                 mindannyian vártunk ! Kommenteljetek kérlek, mert így nem tudom, hogy mi tetszik és mi nem. Írjatok véleményt nyugodtan nem harapok! :)

 

Kürt zendül, kiáltás süvít lába nyomán

Ő csak rohan át napnak alkonyán

Testvér testvért kutat, apa féltett fiát

S Rómeó keresi Júliát

Kéz fonódik sérült karral

Bánat, bú és kétely nyugszik együtt a Nappal

 

- Csak kerüljön a kezem közé az a törp! - mérgelődött magában Legolas. Amikor látta, hogy társa eltűnik az ajtó mögött, ő is készülődni kezdett az induláshoz. Most mi lesz? Hogyan tovább? Rájött valamire? Ezután hogy fogok vele egyáltalán beszélni?

Mit tegyek? Semmi gond, csak nyugalom...találj ki valamit!

Ahogy nyílt a fürdő ajtaja,úgy szálltak el a herceg fejéből a gondolatok. Nem szóltak, csak némán tova tűntek a szobaajtón. Az ajtó ugyanaz a törp nő várta őket, mint aki Mírielt vezette tegnap este.

- Hölgyem - hajolt meg. Majd Legolasra sandított és szó nélkül elindult a folyosón. A boltíves kőfolyosókon fáklyák sora égett, szinte nappali világosság volt. Egy pár lépcső után rátértek egy folyosóra amin egy bordó szőnyeg terült végig. A folyosó egyik falára festmények, a másik oldalára törp páncélok voltak gondosan elhelyezve. Ahogy lépkedtek a folyosón, Míriel egyszerre megtorpant egy nő festménye előtt. Egész alakos festmény volt, aranyozott keretben, alatta egy név: Belnis. A nőnek ébenfekete hajához, tiszta zöld szem társult. Egyik kezébe kardot,másikba rózsát tartott. Inkább hasonlított Estelre mint sem az aranyhajúra. A mélykék szemű csak állt előtte, igyekezett bármi hasonlóságot felfedezni;sikertelenül. Csupán egyetlenegy dolog egyezett mindkét alakon: a nyaklánc. Belnis nyakában is ott tündökölt a vékony ezüst láncon logó fehér ékkő.

- Kisasszony - lépett közelebb hozzá a törp nő - Ő a dédnagymamája.

- Tudom - helyeselt Míriel - Mi történt vele? - kérdezte.

- Eltűnt hölgyem - válaszolt szomorúan az alacsony teremtés.

- Olyan nincs,hogy emberek csak úgy eltűnnek. Bizonyára, Rohanba vagy Gondorba ment - szólalt meg hossza hallgatás után a fiú.

- Mint mondtam eltűnt. Egyszer kiment a kőkapun, és soha többet nem látta senki - magyarázta a törp.

- Érdekes - gondolkozott el Míriel.

Ezután nem álltak meg, egészen a trón teremig. Ott Dáin király várta őket, egy vörös szakállú törp társaságában.

- Ez nem igaz! - sziszegte Legolas amint meglátta a törp arcát. Ő is egyike volt azoknak akiket pár éve Thorinnal együtt börtönbe zártak. Míriel próbált nem figyelni társa kijelentésére, de kíváncsi természet volt, így megkérdezte:

- Mi nem igaz?

- Ismerem azt a törpöt, ő is Thorin útitársa volt - a mondat végét elharapta mert a két törp elé értek.

- Remélem, nem volt semmi kellemetlenség. Köszönjük a látogatásod Míriel Úrnő, mihamarabb visszavárunk - a király kezet csókolt Mírielnek, majd hozzá tette: - De ha akkor is veled fog utazni ez a manó, nem fog érdekelni kicsoda, a tömlöcbe végzi.

- Köszönjük a fogadtatást Dáin király - Míriel egy ügyetlen pukedli után búcsút vett a jelenlévőktől, és a vörös szakállú törp kíséretében elindultak kifelé.

- Hölgyem, Gróin fia Glóin vagyok.Én leszek a vezetőtök - mutatkozott be a törp.

- Örvendek, remélem utunk zökkenő mentes lesz - mondta mosolyogva Míriel, mert látta hogy társa és vezetőjük milyen pillantásokat váltanak.

Kiléptek a kövek takarásából, és rátértek egy kis kitaposott ösvényre. A hosszú fűtenger tengerként hullámzott amikor végig söpört rajta az északi szél. Míriel és Legolas kissé lemaradtak a törptől. A lány egyszerre el füttyentette magát. A szél messzi vitte a hangot.Mellette lépkedő társa a füléhez kapott.

- Ez mi volt? - kérdezte, még mindig a fülét fájlalva.

- Majd meglátod - mondta rejtélyesen Míriel és elmosolyodott.

***

A szél északi hűvös levegőt vitt a keleti határőrség falujába. Már jó ideje, hogy nyugtalanság uralta a falut. Mindenki az eltűntek miatt aggódott. A helyzetet, csak még jobban megnehezítette egy megbokrosodott ló az istállóban.

A legjobb lovászok próbálták nyugtatni, sikertelenül. Rugdalta a boksza ajtaját, nyugtalan volt.

A lovász sindarinul suttogott neki, mégsem javult a helyzet. Egyszerre a fehér csődör megmerevedett. Hegyezte a fülét. és Nyugat felé kapta a fejét. Kirúgta a boksza ajtaját.

A szegény lovász elesett és csak egy fehér árnyat látott besuhanni a fák közé.

***

- Hír érkezett a többi csapattól? - tudakolta Estel, Ithil mellé ügetve, aki épp most jött a királytól.

- Semmi - biggyesztette le az ajkát a tünde nő.

- A valák óvjanak húgocskám - suttogta szipogva a sötét hajú.

- Hé! A remény hal meg utoljára - ügetett melléjük Bernir, és megfogta a pityergő nő vállát - Megtaláljuk őket.

- Mi van ha... - dadogta Estel.

- Nincs "mi van ha"! Megtaláljuk őket, és pont - nézett határozottan a zöld szemekbe a nyomolvasó.

- Helyesen beszél , bár az ő szájából ritkán hallunk ilyeneket - csatlakozott be a beszélgetésbe Baran. A lelkes megjegyzését öccse egy vállba lökéssel jutalmazta. A csapat hirtelen megállt. Nem önszántukból, a lovaik nem akartak tovább indulni. Bernir villámgyorsan pattant le a nyeregből,és fülét a földre tapasztotta.

- Remeg a föld. Valami közeledik - emelkedett föl, és Kelet felé pillantott. Nem csak ő érezte, az egész csapat kelet felé fordult. Estel is érezte a remegést, hallotta amint megfordul a szél, érezte a lüktető energiát a levegőben.

- Mozgás!Mozgás a fák között! - hangzott a kiáltás. A király pár katonával előre lépdelt. Estel szem rebbenés nélkül tört legelőre.

- Fegyvereket le! - kiáltotta. Előre lépdelt, az érkező elébe. A fehér ló ezüstösen ragyogott a felkelő napban. Homlokát a sötét hajú tenyerébe hajtotta.

- Örülök hogy látlak barátom - simogatta meg a ló nyakát - Vezess a húgom nyomára

***

- Köszönjük a szolgálatod Glóin, innen egyedül is boldogulunk - búcsúzott a vezetőjüktől Míriel. Már látta a Bakacsin fáit a távolban sötétleni, ismerős terepre ért.

- Örömmel segítettem hölgyem, jó utat - meghajolt és pár pillanat múlva el is tűnt a dombok között.

Innentől ketten mentek egy darabon, amíg Legolas meg nem állt. Valamit észrevett a távolban, amit még társa nem látott.

Hamarosan lovasok tűntek fel előttük, egy fehér ló vágtázott elől, mögötte egy fekete, egy vajszínű és két barna rohant. A két fiatal mint aki puskából lőttek ki, futni kezdett az érkezők felé.

Először Arnir üdvözölte hatalmas nyerítés kíséretében gazdáját. Majd szinte őt is és társát is megrohamozták a többiek.

- Késtél - jegyezte meg viccesen Bernir, és egy rövid ölelés kíséretében hátba veregette rég nem látott vezérét. -Örülök, hogy visszatértél.

- Üdv újra a csapatban! De ha legközelebb elkeveredsz,szólj nekünk is, ki tudja miből maradtunk ki! - Baran lépett elő, és egy kézszorítással,meg vállba veregetéssel üdvözölte a szőkét.

- Jó újra itt - Legolas újra érezte az erdő fenyőinek üdítő illatát, arcát újra a régi szél simogatta.

- Húgocskám! - borult Míriel nyakába Estel, és olyan szorosan ölelte ahogy csak tudta.

- Soha többet nem hagylak el - suttogta Míriel a könnyeivel küszködve.

- Soha!Mond semmi bajod? - tolta el magától kissé a zöld szemű, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Semmi komoly - füllentett a kisebbik.

- Míriel - repült felé Ithil, úgy hogy kis híján felborította az aranyhajút.

- Ithil, de örülök, látom az a varg nem hagyott komolyabb nyomot - mosolygott a lány.

- Hát nem hála neked! Ó Erunak hála jól vagytok! Mesélj mihamarabb, mindent tudni akarok!

- Akarunk - helyesbített Bernir, és egy kézfogással üdvözölte társát.

- De persze csak ha kedved van hozzá - tette hozzá gyorsan Baran, és szintén kezet fogtak.

- Jaj hát mi ez a konzervatív viselkedés - forgatta a szemét Ithil, és egyszerre karolta át ötjüket. A nő bíztatásának hála, megeset az első csoportos ölelés is. Csak Legolas maradt ki belőle...

- Féltem. Jól vagy semmi bajod? - kérdezte őszinte aggódással a hangjában Thranduil és magához ölelte fiát. Az ilyen igazán ritka és megható esemény volt.

Legolas talán most először érezte kis kora óta, hogy az apja nem csak a királya, hanem valóban az édesapja.

- Jól vagyok - megsímogattta apja hátát.

- Biztos? Amint visszaérünk a palotába,pihenj le - mosolygott(!!!!!!) a király.

 

 

                                       

  Amíg a csapat három tagja híreket vitt, és a király elindult; történtek dolgok az elveszetekkel is. Most tekintsünk az ő szemszögükből a napra, és estére:

 

                           Hibáira rátapintok

                           Csak a magaméra nem gondolok

                           Régi vendégként fogadnak

                           Egy lánc melynek jelentőséget adnak

                           Hazugságom zeng a kő oszlopok között

                           Ám ez megbocsátást, és egy új érzést szövött

 

 - Körbe körbe megyünk! – jelentette ki Míriel, mert már háromszor haladtak el ugyanazon kőrakás mellett.

 - Honnan veszed? – hangzik a kérdés a vezetőtől.

 - Legolas, annyira jó a memóriám, hogy tudjam ez a kőrakás felettébb hasonlít arra ami mellett eddig kétszer is elmentünk! Sőt merem állítani, hogy ugyanaz!

 - Akkor tessék! Vezess te – forgatta a szemét a fiú. Már jó pár órája gyalogoltak a pusztában, és egyikük sem viselte jól.

 - Nem kell megsértődni, csupán megjegyeztem – hűtötte társát a lány.

 - Mert te mindig mindent csak megjegyzel és ugyebár csak tanácsokat adsz igaz? – folyt bele a beszélgetésbe Legolas.

 - Bocsánat, hogy kimondom a véleményem! – háborodott fel Míriel.

 - Nem erről van szó, jó hogy van véleményed. Csak hidd el, hogy nem te vagy az  aki mindig mindent jobban tud – a herceg megállt, és szembe fordult társával.

 - Én vagyok az aki mindig mindent jobban tud?! Úgy emlékszem jogosan figyelmeztettelek példának okáért arra, hogy vihar lesz! Ha rám hallgatsz nem lennék most itt!

 - Ezzel azt akarod mondani, hogy az én hibámból van ez az egész! Na jó! Persze persze az is az én hibám hogy az az állat megharapott, és természetesen az is hogy kiöntött a folyó! Mond csak ki! Tessék! – vágott vissza a türelmét vesztett szőke.

 - Ki vetetted a részed abból, hogy így alakultak a dolgok. Ne is tagad! Mert persze, hogy nem kell hallgatni a másik intő szavára; mész a saját fejed után Legolas! – hangja kissé hangosabb lett:

- „Félek neked, ebbe egyedül nincs beleszólásod” – idézte elmélyített hangon a herceg szavait.

 - Mégis mit kellett volna tennem! Már arról is elkezdtetek  vitatkozni, hogy egyáltalán mi legyen azokkal a nyomorult orkokkal! Mert te ugye másképp cselekedtél volna Miss. Tökéletes!

 - Nem vagyok tökéletes! Csupán az ésszerű érveket nézem! Tudod logikus gondolkodás Mr. Mindig Mindent Jobban Tudok! – csípőre tette a kezét.

- Itt az elég!  Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz! Utólag könnyű okosnak lenni! Nem tudsz te semmit arról hogy, mi nyomja ilyenkor a vállamat! Inkább tartsd meg magadnak a véleményedet! Hagynom kellett volna átsétálni őket a határon? Hogy aztán még nagyobb kárt okozzanak? Akkor is ennyire logikusnak találtad volna a döntésem? – Ez volt az a pont amikor már az egész pusztaság zengett tőlük. Valószínű, hogy még Móriában is hallották a szóváltást.

 - Jaja ezer bocsánat ó nagy herceg. Ígérem többet meg sem szólalok! – sarkon fordult és elindult. Maga sem tudta hová, de elindult. Most fortyogott benne a harag, és csak remélte, hogy majd csillapodni fog. Alig tett pár lépést, de egy nyílpuska szegeződött rá.

Legolas meghökkenve állt. Talán csak most tudatosult benne, miket is vágtak egymás fejéhez. Már éppen társa után akart szólni, de egy lándzsa bökését érezte a hátán.

 - Meg ne moccanj manó! – szólt egy érdes hang.

Míriel idegesen fordult vissza Legolas felé, csak ekkor látta, hogy körbe vették őket. Apró lények talán ha a derekáig értek. Állig fegyverben és páncélban. Egyszóval: törpök.

 - Mit keress egy erdei manó és egy ember Thrór ősi földjén? – kérdezte egy vörös  szakállú törp.

 - Eltévedtünk – szólt barátságosan Míriel.

 - Ez nem mentség arra, hogy hívatlanul érkeztek a Szürke hegység lábához! Akár mi is legyen a szándékotok velünk jöttök! – Legolastól elvették a tőrét, és mindkettőjüket közrefogták. A két fiatal egymás mellett menetelt, némán. Nemsokára már kőlépcsők halmazán jártak fel s alá. Egy simára csiszolt kőkapu elé értek. A fekete szakállas törp morgott valamit a saját nyelvükön és a kapu kitárult. Egy vékony hídon mentek keresztül, ami egy hatalmas terembe vezetett. A nagy belmagasságú terem falain drágakövek csillantak, és cseppkövek lógtak. A híd alatt, amin meneteltek  apró fények égtek. Törpök sokasága mozogott, dolgozott a lábuk alatt. Egy szögletes trón elé értek. A kő trónuson egy méltóság teljes , fekete szakállú törp ült. Apró, mélyen ülő fekete szemét, most az érkezőkre szegezte, és kiegyenesedett a kényelmetlen széken.

 - Dáin király  – hajolt meg a társaság vezetője – Betolakodókat fogtunk. Egy tünde és egy ember. Fegyvereiket elvettük, azt állítják, hogy csupán eltévedtek – összegezte gyorsan az apró lény.

A trónon ülő erre mélyen zengő nevetésben tört ki. A barlang falai sokszorosan verték vissza hangját. Végig simított szakállán, majd megszólalt:

 - Egy tünde! – nevetett fel újra – És nem is egy közönséges. Mi vitte arra az erdei manó fiát, hogy ide látogasson?Hány éve is volt, amikor Thorint és társait börtönbe vetettétek? Mikor is volt az, hogy cserben hagytatok minket a sárkány támadásakor? Vagy amikor törpöket mészároltatok amiatt ami minket illet? – Legolas mocorogni kezdett a négy törp között. Ősi düh és viszály folyt törpék és tündék között. Csupán egy ékszer miatt: A törp-tünde kapcsolatok ékes példája volt Menegroth, ahol nem kevés törp élt állandóan, Thingol király szolgálatában. Bár barátságról talán túlzás lenne beszélnünk, tény, hogy amíg Beren Erchamion meg nem érkezett Thingolhoz, kezében a szilmarillal, úgy tűnt a törpök és tündék közé semmi nem állhat.
Thingol azonban, beleszeretvén a szilmaril fényébe, kiadta a parancsot a törpöknek, hogy foglalják bele a követ a szintén Thingol birtokába került Nauglamírba. A törpöket szintén elvarázsolta a nagy drágakő, olyannyira, hogy megölték Thingolt érte.
Mire a szilmaril Earendil homlokán elhagyta Középföldét, sok ezer tünde és törp halt meg a kialakuló törp-tünde háborúban (mely során „hivatalosan” alig nevezték meg a szilmarilt mint indokot). A bizalom ettől folyamatosan  romlott meg a törpök és tündék között, Morgoth nem kis örömére. (bár mint tudjuk, már nem örülhetett sokáig).

 - Azt elfelejted, hogy mégis ki kezdte a mészárlást – szólalt még hosszas hallgatás után Legolas.

 - Neked itt nincs szavad! – förmedt rá a törp király – Mégis ki az a halandó, aki arra vetemedik, hogy a fajtádat szolgálja? – Mírielre tekintett.

 - Legyen elég annyi, hogy az életemet köszönhetem neki, nagyuram. Lainor és Laeriel lány vagyok, Míriel – kicsit meghajtotta a fejét a tisztelet jeleként.

 - Laeriel lánya! – szinte majdhogynem kiáltott örömében. A Míriel karját fogó kezek eresztettek, és gazdáig egy lépést hátráltak.

 - Mí’ öröm, hogy újra a csarnokainkban köszönthetjük Belnis leszármazottját! Bocsánatot kérek a fogadtatásért – a király hangja lágyabb volt, és vidámabb.

 - Ha jól tudom, ezt  a láncot egyik felmenődtől kapta a dédnagymamám – Míriel leakasztotta a nyakából láncát és feltartotta.

 - Ó igen! Maga Thrór sodorta a láncát, a saját kezével – emlékezett vissza a törp – Hogy telnek az évek. Mond csak mi áradban?

 - Eltévedtünk. A folyó sodort magával, és vissza szeretnénk jutni az erdőbe – összegezte szűkszavúan a lány. Majd eltette az ezüst láncot.

 - A vendégem vagy Míriel. Holnap, amikor úgy kívánod  a legjobb felderítőink vezetnek a két folyó  ág találkozásáig – felállt trónjáról, és lassan a lány elé sétált.

 - Felmenőd sokat tett a házamért, ezt sosem feledjük. Szobája is megvan még, ami most a te szolgálatodra áll. Szívesen látlak vacsoránál, az asztalomnál – látni lehetett amint a szakálla alatt egy mosolyt villant. Majd a Legolast közrefogó törpökhöz fordult.

 - A manót vigyétek a vízhang tömlöcökbe – adta ki az utasítást. Míriel, igaz haragudott Legolasra, de mégsem akarta tömlöcbe látni. A fiú felemelt fejjel fordult meg, és indult is volna…

 - Uram! Kérlek, ne vesd tömlöcbe! – kapott a herceg karja után a lány. Ekkor  ahány törp volt, annyi szempár szegeződött rá kérdően, választ várva.

 - Hát nem ugyanezt tették ők is a rokonainkkal? Miért ne tegyem én is?

 - Mert ő a férjem – mondta határozottan az aranyhajú, és még inkább megszorította a fiú karját, jelezve, hogy ne szóljon.

 - Jobb ízlésed is lehetne te lány! Hiszen csupasz az arca akár egy újszülöttnek! – nevetett a király – Legyen hát, de velem egy asztalhoz nem ül! Vezessétek Belnis szobájába, álljon őrség az ajtó előtt! – A törpök és a tünde (ő fejhajtás nélkül) egy fejhajtással távoztak.

 - Látom megsérültél, a legjobb ápolóink fogják ellátni sebedet – A törp úr még végig sem mondta már két törp nő jött elő az egyik boltíves ajtó mögül, és kísérték a lányt az ispotálynak szánt terembe.

Ahogy az ajtó bezárult mögöttük, Míriel szemének időbe telt megszokni a félhomályt. Csupán egy fáklya éget, és levendula illat töltötte be a levegőt. A lány kezébe egy fehér folyadékkal teli poharat adtak, mondván igya ki. Egy fehér vászonnal leterített ágyra fektették, és vártak.

Mírielnek érzékei tompulni kezdtek, homályosan látta a fáklya táncoló lángját. Teljesen ellazult, csupán halványan érzékelte, hogy leveszik kötéseit. Az ezüst karvédő is lassan lekerült, alig érzékelte a fájdalmat.

Amikor újra felébredt, meglepve látta, hogy alkarját fehér kötés fedi. Senki sem volt a szobában rajta kívül. Az ágy végébe egy ruha és egy fésű volt kikészítve.

 - Biztos a vacsorára – gondolta, majd elkezdte kifésülni összegubancolódott haját. A ruha egészen különös volt: az anyag mályvaszínű, ám apró arany díszek sorakoztak rajta. Fogalma sem volt róla, hogy mégis merre lehet. Ahogy kilépet az ajtón, az egyik törp nő várta. Meglehetősen furcsa teremtés volt, alig lehetett megkülönböztetni a férfi társaitól. Mégis kellemes hangon szólt Mírielhez:

 - Hölgyem, örülök, hogy felébred. Látom készen van, az úr már várja – Elindultak a hegy alatti magányos folyosókon, lépcsőkön. Útjuk soron többször is befordultak, és minden folyosó ugyanolyannak hatot a lány számára.

Végül egy vaspántos ajtónál lyukadtak ki, két szárnya halkan tárult ki az aranyhajú előtt, és ugyanolyan halkan csukódott be mögötte.  Egyetlen hosszú asztal volt a teremben megannyi székkel. Az asztal végén a király ült, és vele szemben Míriel foglalt helyet. Lassan, beszélgetésbe elegyedtek amiben világossá vált a lány számára, hogy miért is tisztelik őt és felmenőit ennyire. Thorin elmesélte, hogy dédnagymamája segítette a törpöket amikor Szmóg rájuk rontott. Egész életében Durin nemzetségének segített, ahol tudott. Amikor Szmóg a haragját zúdította a törpökre Belnis pajzzsal védte királyukat a tűztől.  A király miután nyugodtabb idők következtek, bőkezűen meghálálta tettét. Ekkor kapta a nyakéket is.

 - Uram, eddig úgy tudtam, itt a Szürke Hegységben már nem él képviselője a törpöknek – Ez a kérdés már az elejétől fogva érdekelt Mírielt, hiszen a könyvek sehol sem említették, azt hogy visszatértek volna a hegybe.

 - Atyáink otthona régen üresen állt. Miután Thráint megölték a gyűrű miatt, úgy gondoltuk visszatérünk. Hiszen ez mindig is biztonságos otthont nyújtott nekünk. Miután Thorin meghalt, úgy döntöttem visszafoglalom

- Dáin úr, köszönöm a fogadtatást. És azt hogy kedvesemmel kivételt tettél. Hálás vagyok érte, de ha most megbocsátasz aludni térnék. Hosszú és fáradtságos út van mögöttem – letette az evőeszközöket, és kecsesen felemelkedett az asztaltól.

 - Semmiség, mi tartozunk hálával – beleegyezésként bólintott, és felállva köszönt el a lánytól. Az aranyhajút amint kilépet az ajtón ugyanaz a nő várta, mint aki ide kísérte. Most mintha kevesebb folyosón haladtak volna keresztül, egyhamar megálltak egy ajtónál. Az ajtó előtt két fegyveres, páncélos törp állt.

 - Hölgyem, a szoba készen várja. A fürdőkádba meleg vizet öntöttünk, ruhákat talál a szekrényében. Aludjon jól, jó éjszakát! – e rövid útbaigazítás után sietősen távozott, és csak lépteinek vízhangját lehetett hallani. Míriel benyitott a szobába. Legolas épp az íróasztalon álló gyertyatartóban lévő méhviasz gyertyákat gyújtotta meg. A lány tekintette legelőször az ébenfa francia ágyra tévedt. Már éppen szólni akart miatta, de eszébe jutott a nemrégiben elejtett hazugsága.  -„Ő a férjem”– csengtek vissza a fejében a szavak.  Még mindig nem túl sok kedve volt a herceghez szólni, ezért megpróbált minél egyszerűbben, és egyértelműen fogalmazni:

 - Nos, hogy ez a helyzet áll fent, fektessük le az alapszabályokat. A tied a bal fele, az enyém a jobb fele az ágynak. Van egy középvonal – végighúzta a takarón az ujját és úgy folytatta – Ez a felező vonal. Értsd: ha bármid átlóg, levágom – szögezte le. Legolas csak némán figyelte a jelenetet, és azt amint társa eltűnik egy a szobából nyíló ajtó mögött.

Míriel amint kimondta a szavakat, nem ismert magára. – Miért beszélek vele így? – gondolta.

 - Hisz nem tett semmit, csupán a szemembe mondta az igazságot –Lelkiismeret furdalása volt a mai nap miatt. Nem volt igaza. De túl büszke volt ahhoz, hogy először ő szóljon. Eltökélte, hogy bocsánatot kér a sértett fiútól. Mikor végzett a fürdéssel, felvette a számára kikészített bíbor köntöst és kilépet. A szobában már csak egy gyertya éget, és Legolas az oldalán feküdt.  Ő is lefeküdt szintén az oldalára, így háttal voltak egymásnak. Elfújta a táncoló lángot, és magára húzta a takarót.

 - Míriel – szólalt meg egy kis idő után Legolas.

 - Kérlek most had kezdjem én. Sajnálom. Sajnálom az egész napot. Bocsánatot kérek mindenért amit mondtam – hangja őszinte megbánást és sajnálatot tükrözött.

 - Egyikünknek sem volt igaza mindenbe. Én is mondtam pár olyat, amit nem kellett volna. Elnézést kérek

 - Főleg, azért szeretnék bocsánatot kérni, hogy a szemedre vetettem, hogy minden a te hibád. Nem érzem át, hogy milyen nyomás alatt kel döntéseket hoznod – folytatta Míriel.

 - Nincs harag? – kérdezte végül Legolas mosolyogva.

 - Részemről nincs – válaszolt nyugodtan a lány.

 - Részemről sem – egy kis ásítás után így folytatta – Szeretném megköszönni azt amit értem tettél

 - Mit? – kérdezett vissza Míriel, majd eszébe jutott mire is gondol a fiú – Hogy az! Semmiség, nincs mit köszönni

 - De van, a törp ítélete jogos lett volna, hiszen mi is annak idején börtönbe zártuk a társait

 - Ők fegyverrel voltak, és nem sérülten. És amúgy sem akartalak rács mögött látni – vallotta be az aranyhajú.

 - Köszönöm – suttogta a fiú. Gondolatba egy percig elmerengett azon, hogy mi lenne ha azok a szavak valóra válnának. Már jó pár hete motoszkált benne az a bizonyos érzés, de csak most tudatosult.

 - Míriel, szeretnék mondani valamit – kezdet bele félve.

 - Mond csak – egyezett bele a lány.

 - Tudod… öm már eléggé régóta gondolkodom ezen – Nem bírta tovább folytatni a mondatott, mert felötlöttek benne az ellenérvek: Mi van ha ő nem így érez? Mi van ha akár kinevet? Mi van ha…

 - Min gondolkozol régóta? – próbálta folytatni a beszélgetést az aranyhajú. Most már egész kíváncsi lett mit is akarhat mondani társa.

 - Azon, hogy mi köze a nyakláncodnak a törpökhöz – hozott fel egy koholt érvet Legolas. Míriel mintha nem erre számított volna, kis csalódást érzett.

 - Mondhatjuk úgy, hogy törp barát volt. Dáin főleg azt emlegette, hogy amikor Szmóg lerohanta őket, akkor megóvta az akkor királyukat a tűztől. És még sok más tettet is emlegetett, de őszintén nem igazán figyeltem – rövid meséjét egy ásítás zárta.

 - Fárasztó volt a mai nap, aludj jól. Jó éjszakát – A hangja egyre halkabb lett, majd elhalt, és egyenletes szuszogás váltotta fel.

 - Jó éjt – suttogta a lány, és őt is elnyomta az álom.

Álmában Arniron vágtázott egy erdőben. Maga sem tudta miért, de nevetett. Hirtelen Estel jelent meg előtte. A lova követni kezdte, egy szakadék szélére értek, nővére lelépet. Ám nem zuhant le, egy ösvény nyílt előttük mely az égbe vezetett. Az út mintha ködből lett volna, helyenként átlátszó volt. A végén egy fényes kapu, és a túl oldalán félkörbe rakott székek, alakok ültek rajtuk. Férfiak és nők egyaránt. Két alak jött eléjük, mindkettejük előre nyújtotta a kezét. Arcukat nem lehetett látni. Lágy suttogás hallott, és Míriel valamiért leszállt hátasáról és az alakok felé indult. Kezük majdnem összeért, de ekkor hideg süvítő szél támad. Árnyak kavarogtak körülötte. Egy alak kezdett kirajzolódni a kavalkádból; gúnyosan nevetni kezdett. Nem látott semmit, csak hadonászott .A suttogás újra hallható lett, egyre hangosabbá vált. Női hang volt, nem lehetett érteni mit mond. A homály oszladozni kezdett. Egy kéz fogta meg a vállát. A lány arra ébredt, hogy fázik. A barlangban hideg volt, és a kandallóban sem égett a tűz. Homloka gyöngyözött a verítéktől, nem tudta, hogy az előbbi álom volt-e vagy valóság. Felült az ágyon és a közeli falra tekintett, mintha azt hinné ott találja a kaput.

 - Csak egy gyerekes álom – suttogta az éjszakába. Majd a takarót kezdte tapogatni. Meg is talált belőle egy kis részt, azt húzta magára. Már éppen kezdet elszenderedni amikor egy rántással a takaró már el is tűnt róla. Tapogatózni kezdett a lepel széle után, óvatosan meghúzta, de újra egy nagy rántás…

 - Legolas ez nem vicces, add vissza a takarót – suttogta. Semmi válasz. Lassan megpróbálta lefejteni az alvóról a takarónak egy részét, nem túl sok sikerrel. A csücskét kezdte finoman rángatni az anyagnak. Legolas átfordult a másik oldalára, így az arcát Míriel is látta. De maga alá húzta még jobban a takarót.

 - Reménytelen – szontyolodott el a lány. Kicsit közelebb húzódott társához, és a hőn áhított takaróhoz. Nem látott semmit, csak tapogatózni tudott.  Végre talált egy kis szabad darabot, azzal betakarózott. Csend lett. Nem tudta mennyire van közel a fiúhoz, de hallani vélte a szívverését, és haja csiklandozta az orrát. Eltüsszentette magát, félve kapta a szája elé a kezét, remélte nem ébreszti fel tárást. Összekuporodott, és behunyta a szemét. Ekkor valami átkarolta a vállánál. Megpróbálta leszedni magáról, de az nem akarta elengedni. Egy kicsit érezte, hogy elpirul.

A reggel, legyen az Lórienben, vagy Mordor legsötétebb zugában mindig új reményt hozó  napsugarakkal kezdődik. A lány hátára is vetült egy vékony ága, a többi a fejét sütötte. Igaz, a szobájuk a föld alatt volt, a levegőzető nyílásokon be-be szökött egy komisz napsugár.

Legolas békésen mint sem sejtve aludt, és ébredt. ( szerk. én is tudom, hogy amit az előbb írtam szemen szedett hazugság, hiszen tuti fix, hogy direkt csinálta, de hagyjuk is…)

Szeme először a hajzuhatagra, majd a alatta rejtőző csukott szemre tévedt. Kellemes érzés volt, maga mellet tudnia azt aki a szívének kedves, de valami kis hang ott bent azt súgta: Ébrezd fel! Mi van ha így ébred? Soha többé esélyed sem lenne nála! Ne legyél nyomulós, és főleg ne használd ki a helyzetet!

Erre egy másik hang így felelt:

Nehogy felébreszd! Nem látod, hogy mélyen alszik?! Ne mond, hogy nem örülsz a jelenlegi helyzetnek? Önszántából tette azt amit tett. Te csupán elfogadod, nincs ebbe semmi rossz.

 Végül csak  az első hang győzött, és a herceg halkan elkezdte szólongatni tárást:

 - Míriel, reggel van – súgta társa fülébe a haját hátrahajtva.

Az alvót finom suttogás hozta vissza  az álmok ösvényéről. Kellemes, ismerős hang szólította a nevén. A mélykék szemek lassan kinyíltak. Álmosan, lomhán pislogtak párat majd hirtelen pupillái ősszűköltek.

 - Ez nem az aminek látszik, vagy de az de mégsem – dadogta az aranyhajú

 - Az a szabály, gondolom rád is vonatkozik, vagy nem? – kérdezte nevetve a fiú és levette a kezét társáról.

 - Vészhelyzet volt – magyarázkodott Míriel, és a teljes takaróval a birtokában átfordult az oldalára.

 - Aha… - helyeselt pimaszul Legolas.

 - Tudod az úgy történt, hogy ő hercegsége minden takarót magához vett és itt meg hideg van. Arra ébredtem, hogy fázok! Na igen, próbáltam vissza ráncigálni tőled a takarót de te az eruért sem akartad vissza adni. Ezért, közelebb jöttem és betakaróztam azzal ami volt. És te átfordultál, és a kezed rajtam landolt – meséjének végén felült, és Legolashoz vágott egy díszpárnát – Ezt azért mert elloptad a takarót – tette hozzá.

- Aha… - helyeselt megint kajánul, de most már tollakkal a fején. Ezért még egyet kapott. Most már ő is felkapta a hozzá legközelebb lévőt és a lánynak hajította (természetesen nem tiszta erővel). Gurultak, vetődtek az ágyon, vagy azért, hogy elkerüljék az éppen közelítő párnát vagy azért, hogy éppen felvegyenek egyet a földről. Mírielnek egy rózsaszín csipkés párnát sikerült megkaparintania, ám társa férre hajolt és a párna  egyenesen egy üveg vázának repült. Csörömpölés kíséretében tört darabokra a váza, és a benne lévő virág a földre esett.  

Legolas próbálta visszafojtani a  nevetését, de nem sikerült. A hasát fogva ült az ágyon, tollakkal a hajában.

 - Bandzsa! – Míriel erre elkapta a tekintetét a padlón heverő szilánkokról, és  a következő párnát vágta Legolas arcába, most már igyekezett minél erősebben dobni.

 - Na tudod ki a bandzsa! – Végül pár dobástól Legolas a földön landolt. Míriel az ágyon hasalva nézett le rá.

 - Így legalább már lesz takaróm – mondta mosolyogva – Lásd be, vesztettél – folytatta tovább. Ekkor a lelógó karját hirtelen megragadta földön heverő társáé és lehúzta. A lány egyenesen Legolason landolt. Hosszú idő óta talán most nézett újra a fiú szemébe. Másnak tetszett a csillogása mint legutóbb.

 - Míriel – kezdte suttogva a herceg. Kezeivel félve, de átkarolta a lány derekát – Én… - a mondatot egy kopogás majd egy ajtó nyitósás szakította félbe. Egy törp lépet be rajta:

 - Míriel kisasszony hallottuk a zajokat… - majd letekintett a padlóra. Mint akinek minden világossá vált, vörös fejjel távozott. Nem mondom, hogy a földön levők nem pirultak el. Először az aranyhajú eszmélt. Villám gyorsan felpattant, végig simított ruháján.

 - Legolas erről senkinek egy szót se. Úgy értem erről az egész estéről és reggelről – mondta lesütött szemmel. – Nem akarok bajt – zárta le a beszélgetést keserű hanggal. Gyorsan vissza öltözött a megszokott ruhájába, és kilépet a fürdő ajtaján.  Még mindig nem fogta fel mi is történt. Érzései között új éledt, és vegyült a többivel.

  

                               

                        Ketté szakadt a csapat

                        Vajon valaki minket kutat?

                         Hárman vannak kit hírt vihetnek

                         Ők azok akiknek kell hogy higgyenek

 

 - Legolas! Míriel! – üvöltött egy női hang a levegőbe. Ezt szinte vízhangként követte egy ugyanilyen kiáltás csak erősebb hangon. 

- Sehol senki – fordult társaihoz csüggedten Baran

- Eltűntek, vagy rosszabb – hűlt el Ithil és a partra sétált. A vizet nézte, amely zavarosan hömpölygött tova a sáros medrében.  A barna szemek a vizet kémlelték, majd hirtelen belegázolt gazdájuk a vízbe. Egy fennakadt faághoz sietett annyira mely nem messze a parttól küzdött a sebes folyással. Egy zöld szalag lengedezett rajta. Egyből lekapta és magasan lóbálva vitte a többiekhez.

 - Ez Mírielé! – kiáltotta már messziről. Vele szinte párhuzamosan Bernir jött a meredekebb parti részről.

 - Nyomok! Tünde nyomok! – kiáltotta. A kis hármas körbe gyűlt össze, úgy tanácskoztak. Bernir kezdett bele a beszélgetésbe:

 - Csizma nyomokat találtam a sárban, egy tünde és egy ork viaskodhatott. Viszont a nyomok a víz felé közeledve megnyúlnak, vagyis megcsúsztak. A kisebbik nyomról azt feltételezem Legolasé, mivel túl nagy egy  női lábnak, egy orknak meg túl kicsi. A folyó sodorta magával – vonta le a szomorú következtetést Bernir.

 - Én találtam egy tőrt. Lórieni munka, ezt minden bizonnyal Míriel ejtette el – mutatta fel az ezüstös tünde tőrt a bátyja – A folyó parttól nem messze volt beletaposva a talajba, mellette elmosódott nyomok – tette hozzá.

 - Ez pedig Míriel hajában volt még a csata kezdetén – tartotta fel a zöld szalagot Ithil – A folyóban fennakadt fáról szedtem le – mutatott az illetékes faág irányába.

 - Ha valóban mind ketten a folyóba vesztek, akkor még van esély, hogy élnek. Értesítenünk kell a királyt – összegezte Baran

 - Az két napba is beletelik mire vissza érünk a táborhoz – vetett ellen Ithil – Viszont a déliek tábora közelebb van. Nekik vannak lovaik, úgy gyorsabban a palotába érünk – vázolta a lehetőséget a nő.

 - Legyen. Minél előbb érünk oda annál jobb. Gyerünk! – intett Bernir és az ő vezetésével elindultak a déli határőrség táborának irányába.  

Az erdő valamely része súlyos károkat szenvedett. Valahol még most is dőltek ki elszenesedett fák, vagy csúsztak bele partrészek a folyóba.  Az erdei utak is járhatatlanabbá váltak. A víz kimosta a fák gyökereit, így aki most nézett be az erdőbe, azt hihette egy mocsárba tévedt.

 - Mégis merre fogjuk keresni őket? Az is lehet hogy a Dol goldur környéki erdőkbe sodorta őket a víz – vetette fel hosszas hallgatás után a tünde nő.

 - Bizonyára a király felderítő csapatokat fog kiküldeni a szélrózsa minden irányába. Meg találjuk őket – nyugtatta kedvesét Baran. Mögülük ágak reccsenése és húrok pendülése hallatszott. Hirtelen egy nő ugrott eléjük a fák lombjai közül.

 - Ezer bocsánat. Nem tudtuk, hogy keleti barátaink jönnek látogatóba – eltette íját és kissé oldalra döntötte fejét – Mi áradtban? – kérdezte.

 - Deil! Örülök, hogy látlak. Sajna viszont rossz híreket hozunk – lépett elő Ithil.

 - Legolas herceg és Míriel a testőre, a tegnapi össze csapásban a folyóba vesztek – tért gyorsan a lényegre Baran. Deil arcán árnyék futott át, és elkomorult.

 - Minél előbb értesítenünk kell a királyt, és felderítőket kell kiküldeni. Reméltük, segítetek. Ha esetleg nélkülözni tudnátok három lovat, azt megköszönnénk – Deil szó nélkül bólintott és intett  hármasnak, hogy kövessék.

Alig negyedóra gyaloglás után egy kis tünde falu kezdett körvonalazódni előttük. Egy barnahajú férfi sietett feléjük.

 - Tunnir parancsnok! – Deil egy fejhajtással belekezdet a beszámolóba.

 - Szóval így állunk – sóhajtott fel a parancsnok miután meghallgatta a három határőr beszámolóját a társaik eltűnéséről – Egy percet sem vesztegethetünk! A legjobb nyomolvasóimból ketten csatlakozzanak hozzánk! Hozzatok hat lovat, indulunk a palotába! – A parancsot követő pillanatban már lovak hátán ült a kis csapat. Maga a parancsnok is velük tartott és Deilt hagyta meg helyetteséül. Vágtában vágtak át az erdőn, a déli határ távolabb eset a céljuktól mint a keleti. Nagyjából az útjuk felénél érte őket az este. Nem álltak meg, hajszolták a lovakat: olyan hírt  vittek ami nem késhetett.  

A lovakon már gyöngyözött a veríték amikor átvágtattak a palota előtti kőhídon. Mindannyian futtában ugrottak le hátasaiktól, és rohantak a kétszárnyas kapuhoz. Baran olyan erővel lökte be az ajtószárnyakat, hogy azok majdnem kiszakadtak a helyükről. A gyökerekből készített trón azonban üresen állt.

A lovasok ékezése felkeltette Estel figyelmét is. Egyből utánuk sietett és a trónteremben érte társait. Szinte még futottak, ő is futva tudott Ithil mellé szegődni.

 - Mi történt? Miért jöttetek ilyen hamar? És miért csak ilyen kevesen? – lihegte.

 - Ígérem mindent elmondok. De hol a király? – nyugtatta az ijedt nőt Ithil.

 - Épp tanácskozik a… - Még be sem fejezte a mondatát de a hatfős csapat már a jobb oldali folyósón sebesen távozott is.  A barna ajtó előtt két őr állt, Tunnir hozzájuk intézte szavait:

 - Beszédünk van a királlyal!

 - Amíg tart a tanács senki sem mehet be – mondta hidegen a páncélos, és, hogy nyomatékosítsa elhatározását társával együtt lándzsáikat X alakban az ajtó elé vonták. Ithilben már eddig is forrongott valami. Türelmetlen volt, úgy döntötte ha a parancsnok nem hát majd ő cselekszik. Előlépett  a sorból.

 - Fontos üzenetet hozunk – jegyezte meg. Majd egy gyors muzdulattal kitekerte a lándzsákat a kezekből, és nagy erővel benyitott az ajtón. Az öreg bükkfa ajtó sebesen csapódott a falnak, és pattant vissza kissé róla. Hallani lehetett, hogy kilincse leesik a helyéről és koppan a márványpadlón. A teremben ülő felek egyszerre kapták fel a fejüket a zajra. Legelsőnek Thranduil állt fel halálos nyugalommal a helyéről, és kérdezte:

 - Mire véljem ezt? Mire véljem, hogy egy fontos megbeszélés közepén ránk törik az ajtót? – Erre már az asztal körül ülök is felháborodott pillantásokat vetettek. Választ vártak.

 - Királyom, elnézésedet kérem, és a magukét is uraim. De fontos ügyben vágtattunk a déli határról idáig, ami nem tűr halasztást – kezdett bele egy meghajlással Tunnir parancsnok.

 - Tegnap alkonyatkor történt, hogy lecsaptunk egy ork hordára a folyó partján. Vihar tört ki, és két társunkat elragadta a folyó. Még pedig a fiadat és testőrét sodorták magával a habok királyom. Nem véletlenül jöttünk váratlanul – foglalta össze röviden Baran. A királyról úgy látszott mintha most lehullana a maszk, és őszinte érzelmek kezdenék keretezni arcát. Szemében a kétségbeesés, és a tettrekészség szikrája csillant.

 - Készüljenek a legjobb nyomolvasók és katonák! Át kutatjuk az erdőt! – A teremből ő lépett ki elsőként, és maga után intette a határőröket is.

 - Hogy történt? – kérdezte elkomorult arccal a parancsnoktól és Barantól egyszerre. Bármilyen rossz emlékeket idézett, de újból el kellett mondaniuk a történetet. Ithil egyből Estellt kereste fel aki türelmetlenül várta a kapu egyik oszlopának dőlve.

 - Estel – szólította meg szelíden – Fontos híreket hoztunk, amik téged is érintenek. Ígérd meg, hogy nem fogsz pánikba esni – mindkét kezével megfogta a sötét hajú vállát.

 - Ígérem, ígérem. Csak mond már! – türelmetlenkedett Estel.

 - Tegnap, alkonyatkor történt, hogy rajta ütöttünk egy ork csapaton a folyó parton. Vihar volt és köd, az erdő lángolt, és kiöntött a folyó. A húgodat és Legolast valószínű, hogy magával sodorta – Az elbeszélés végénél kissé elcsuklott a hangja, hiszen a legrosszabbtól tartott. Estel azt hitte nem jól hall. Megborzongott, és szinte maga elé képzelte a fuldokló húgát. Megrázta a fejét, és kinyitotta zöld szemét.

 - Mikor indulnak a kereső csapatok? Veletek tartok! – közölte.

 - Perceken belül. Természetes, hogy velünk jössz. Viszont nem tudjuk pontosan hova is sodorta őket  a folyó. Akárhol lehetnek a rajtaütés helyszínétől nyugatnak – vázolta a szomorú tényeket a tünde nő.  

A Nap delelőjén már tünde csapatokra tekintett le, akik indulásra készen álltak. Parancs szóra hat tízfős csapat már el is indult hat irányba.

Estel Ithililel, Barannal, Bernirrel, a királlyal és még öt tündével indult el a folyót követve a Szürke hegység irányába.

 

Halihó! Meghoztam az új fejezetet! Ebbe nem lesz annyi történés, de viszont kezd kibontakozni egy virág, ami eddig csukva volt! Jó olvasást ^^

 

 

 

 

 

A vihar tombolt, zuhantam a semmibe

Eszméltem, de valakinek a gondjaiba kellet vennie

A sebem súlyos, talán a helyzet furcsa

Bízok benne feltétlenül mert ez a gyógyulásom útja

 

A kora déli nap még mindig a megduzzadt folyóra tekintett le. A Carnen A Magányos Hegyből fakad, a Hosszú tavat dagasztja vízével és Rhún tengerébe szalad bele. A Bakacsinon is átfolyik egy ága, ami az Ered Mithrin ( Szürke Hegység) előtti pusztaságon két ágra válik, és véget ér. Sok mindent sodort magával az áradás: ágakat, egész fákat, kisebb-nagyobb cserjéket, és itt-ott ha jól körülnéztünk fellelhető volt pár kard, íj, beszakadt pajzs, és horpadt sisak. A folyó partján két harcos feküdt nem messze egymástól. Úgy tűnt megfulladtak a folyóban, akár az ellenségeik. Viszont a látszat néha csalhat, nem igaz?

Legolas köhögve ébred. Nem sok víz került a tüdejébe, de így is tetemes mennyiség volt az amit a fűre köpött. Mellkasát tapogatta amin a vágás már nem is vérzett. Ruhája sáros volt, fegyverinek nagy részét elvesztette, és a feje is fájt. Halvány emlékképek villantak be az Eru tudja mikori csatáról. Nehézkesen felállt, kicsit szédült, de szilárdan állt a lábán. Körbe nézett: az erdőt nem lehetett látni, és egy hegység irgalmatlan csúcsai magasodtak föléje havas kalapjukkal. Majd, egyszeriben meglátta azt akit a leginkább várt volna.

Testőre a hasán feküdt, hátból nyílt állt ki. Egyből oda futott, letérdelt mellé. Nem tudta él-e még. Óvatosan leszedte a kissé horpadt és véres karvédőt, és a lány pulzusát kezdte keresni. Társa csuklója hideg volt, bár pulzusa kitapintható volt eléggé lassan lüktetett. Már épp elengedte volna a falfehér csuklót, mikor az hirtelen megszorította a kezét.

- Legolas? Legolas te vagy az? – Ezt a pár szót követően köhögés tört fel a gyenge torokból, amit víz és egy hirtelen összerándulás követett.

- Erunak hála élsz – lélegzett fel a herceg – viszont nem vagy túl jó bőrben. Úgy látom a nyíl nem ment túl mélyre, ki tudom húzni – ajánlotta fel segítségét. Míriel biccentett, amennyire tudott majd nehezen megszólalt:

- Tedd amit helyesnek ítélsz – adta a fiú kezébe az irányítást. Legelőször Legolas elvágta a tegezt tartó bőrszíjat, és óvatosan kihúzta sérült társa alól. Majd a szinte üres nyíltartót maga mellé rakta. A nyílról megpróbálta leszedni a köpenyt anélkül, hogy fájdalmat okozna a sérültnek. Lassan lecsatolta Míriel nyakából a köpenyt, és a tegez mellé tette.

- Ha majd át szeretném kötni a sebet, ahhoz... - Nem volt ideje folytatni, az aranyhajú pontosan tudta mire gondol. Ezért egyből válaszolt:

- Elöl is eltaláltak, nagyjából egy vonalba van a két sérülés. Ha van eléggé hosszú kötszer, akkor egyszerre át tudjuk majd kötni. Egyenlőre most húzd ki ahogy van, aztán majd törődünk a többivel – vett egy mély levegőt, jelezve, hogy felkészült.

- Háromra jó? Egy. Kettő. Három – megfogta a tövénél a nyilat és egy gyors mozdulattal kihúzta. Mírielnek még összeszorított foggal is halható volt az üvöltése. Levegővétele szapora és mély volt. Látta amint Legolas a köpenyéből levág egy hosszabb csíkot és bevizezi.

- Le kell valamennyire mosnom, hogy ne fertőződjön el. Már nem sok van hátra, hamarosan készen vagyunk. Előre is bocsánatot kérek – mentegetőzött – mindenért – tette hozzá. Ezek a percek Míriel fájdalom küszöbét feszegették, és néha átlépték.

- Nem is volt olyan vészes, igaz? – Próbálta kicsit vigasztalni sérült társát az „ápoló".

- Áh... — felelt szem forgatva Míriel. Legolas társa mellé terítette annak útiköpenyét és a következő kérést intézte hozzá:

- Fordulj át kérlek. Csak egy pillantást vetnék arra amit mondtál – Míriel szó nélkül, kicsit nehézkesen de átfordult a hátára. Legolas csak ekkor vette észre a jobb csuklóját.

- Eru irgalmazz – lépet át az aranyhajú jobb oldalára a herceg – Mi történt? – vette óvatosan kézbe az eléggé csúnyán festő elroncsolódott alkarvédővel tarkított kezet.

- Varg – Ez az egyszavas válasz nyilvánvalóvá tette a fiú számára az esetet.

- Úgy látom már nem vérzik, a hideg víz jót tett neki. Az ezüst védő meg még inkább gátolta az elvérzést. Viszont nem lesz egyszerű kiszedni, és még inkább nem lesz fájdalom mentes – most a lány szemébe nézett. Sosem látta ilyennek. Fájdalom és egy kevés félelem egyvelege tükröződött vissza benne.

- Ne félj, ne félj amíg engem látsz – simogatta meg a földön fekvő homlokát a herceg, amire társa csak egy halvány mosollyal felet.

- Én? Soha – erőltetett magára egy kis vidámságot Míriel.

- Ez lesz az amivel utoljára foglalkozunk – biccentett a sérült alkarra a szőke – Nézzük, hogy nincs-e a hátadon lévőhöz hasonló – vissza sétált korábbi helyére, letérdepelt. Majd lány fölé hajolt, és a bal oldali sebet kezdte vizsgálni. Sóhajtott egyet.

- Mond csak hány nyíl talált el?

- Három, kettő aminek nyoma is van – összegezte a már kicsit nyugodtabb teremtés.

- Ez szerencsére nem ment olyan mélyre mint az előző, viszont jobban roncsolta a körülötte lévő húst. És úgy látom jobban is vérzett, még most is szivárog belőle – állította fel a diagnózist a herceg.

- Nem hagyhatjuk elfertőződni mert ettől csak rosszabb lesz. Ahhoz hogy ellássam, ahhoz...

- Nem! – jelentette ki határozottan Míriel Legolasba fojtva a szót.

- Akár bele is hallhatsz! Bíznod kell bennem, ne feltételezz semmi olyan minek nincs alapja. Tudom, nem a legjobb ellátás de ha még ennyit sem kapsz akkor súlyos vége lehet. Nincs miért aggódnod, nincs semmilyen szándékom – próbált ésszerű érveket felhozni a fiú. Valahol megértette társát, de ha nem segít soha többet nem lesz alkalma nemet mondani semmire. – Én is hagytam, hogy átkötözd a sérülésem amikor rajtunk ütöttek az orkok – tette hozzá nyomatékosítónak.

- Az alhas és a mellkas teljesen más! – ráncolta a szemöldökét Míriel. Bízott társában de nem annyira hogy ezt hagyja. Vonakodott hagyni, hogy segítsen. Magában felsorakoztatta az érveket. Vett egy mély levegőt, belátta hogy a hercegnek igaza van. Többször is bizonyította, hogy alkalmas a bizalmára. A fiú felé fordította a fejét a szemébe nézett. Megfogta a csuklóját, és megfontoltan elmondta döntését:

- Bízok benned, ne élj vissza vele

- Nem fogok, ígérem – tette szívére kezét a herceg. Illendőségből elfordult.

Míriel még vett egy mély levegőt, és neki látott kioldani a bőrmellényét. A mellény fűzőjét nem volt bonyolult kioldania, de az ingén lévő gombokkal már meggyűlt a gondja. Főleg úgy, hogy csak egyik kezét tudta alkalmazni.

- Öm Legolas – szólította meg kicsit félve a háttal álló fiút.

- Mondjad, kész vagy? – kicsit oldalra fordította a fejét.

- Nem igazán, a jobb kezemnek befellegzett, és eléggé bonyolult egy kézzel kigombolni egy inget – a mondtad második felénél érezte hogy fülig vörösödik. Legolas amint a kijelentést hallotta nagyjából ugyanígy reagált. Azt hitte nem jól hall. Zavartan nézegetett ide-oda. Majd nagyjából ezt dadogta:

- Khm, hát persze – nyelt egy nagyot majd megfordult. Letérdepelt társa mellé, és remegő kézzel az első gombért nyúlt.

A mélykék szemű haja valamelyest az arcába lógott, így csak remélte hogy a fiú nem vette észre feje vörösségét. Akkor nagyjából megnyugodott, amikor látta ,hogy Legolas is hasonlóan fest. Nem volt kellemes helyzet, de mit hozz a szükség. Behunyta a szemét, hátha úgy könnyebb. Legolas ujjai pillanatra érintették a lány meleg bőrét, de érezte hogy kicsit beleremeg. Ő ettől csak még vörösebb lett. Kicsit összeszorult a gyomra amikor érezte hogy az inge enged a tartásából. Amikor a fehér szövet szétnyílt Legolas megpróbált csak a sebre koncentrálni. A lány dekoltázsát apró karcolások borították, és szinte sütött róla a meleg. A sebről próbálta óvatosan lefejteni a szövetet, kisebb-nagyobb sikerrel. Amikor végre sikerült szabaddá tenni a sérülést, újra kimosta a „rongyot" és tapogatni kezdte.

Mírielnek akadozó lett a légzése, a seb jobban fájt mint gondolta. Amikor „ápolója" a seb közepére ért összerándult, és a fiú kezéhez kapott.

- Ne haragudj – dadogta, és megsimította a görcsösen kapaszkodó kezet. Míriel megrázta az izzadságtól gyöngyöző fejét, és hagyta tovább dolgozni a herceget. Hallotta, amint újabb csíkra hasad a zöld köpeny. Míriel némi segítséggel megszabadult először a mellénytől, majd kis hezitálás után az ingétől is. Az top ami rajta volt szerencsére nem fedte a sebet, így következhetett kötözés. Legolas gyengéden felemelte társa hátát, és az azon lévő seb alá rakta a „kötszert". Majd rászorította az imént ellátott sebre, és összekötötte. A sérült kicsit fellélegzett, amikor a csomó megkötetett. Felült, és visszavette ruháit majd a sérült kezét kezdte nézegetni, vizsgálni.

- Mit lehet vele csinálni? – aggódóan a mellette térdeplőre pillantott.

- Meg kell próbálnom leszedni a karvédőt, aztán majd ezt is kimosom és bekötöm amennyire tudom – magyarázta a szőke.

- Teljesen elfogy a köpenyed – jegyezte meg kuncogva Míriel és a földön heverő szétszabott zöld köpenyt nézte.

- Soha nagyobb gondunk ne legyen – mosolygott a herceg – Na mutasd – vette óvatosan a kezébe a sérült alkart. Egyik kezével megdörzsölte a tarkóját és sóhajtott:

- A helyzet a következő: a karvédő tönkrement, és még ha ki is tudom szedni biztosan nyoma fog maradni. Semmi képen sem lesz fájdalom mentes, mert belefúródott a húsodba – összegezte aggódva Legolas,

- Szedd ki – szögezte le Míriel.

- De nincs athelas sem, se máktej – ujján számolni kezdte a hiányzó kellékeket, amik ebben az esetben létfontosságúak.

- Szedd ki – ismételte a makacs teremtés.

- De...

- Szedd ki! – vágott a szavába Míriel ellenvetést nem tűrő hangon.

- Nem! – jelentette ki határozottan a fiú.

- Legolas! Nagyon szépen kérlek ne most kezdjünk el vitatkozni – kérlelte az aranyhajú – Szedd ki Eru áldjon meg! – parancsolt rá újra.

- Nem! És tudod miért? Egy: mert ha az ezüst egy vénádba fúródott bele, már csak az tart vissza az elvérzéstől. Kettő: előbb halnál bele a fájdalomba. Három: lehet hogy darabokra szakad az a része amit nem látok, és azt nem fogom tudni kiszedni. Négy: ezt szakszerűen kell el látni és ehhez nincsenek megfelelő eszközeim. *Most egyenlőre rögzítő kötést teszek rá – újra ujján kezdte el számolni az okokat. Kihasított egy háromszög alakú részt a már így is foghíjas köpenyből és bekötözte a sérült kart. Míriel lesütötte a szemét, felállt és felvette köpenyét. Körbefordult, majd egy kérdést szegezett társának:

- Hol vagyunk?

- Fogalmam sincs

* szerk. akinek az anyukája nem dolgozik egészségügyben az nem feltételezem, hogy tudja mi is az a rögzítő kötés. Tudjátok amit háromszög alakú kendővel csinálnak, és a nyakadba akasztják amikor pl gipszbe van a kezed.

 

                                   Az ég sötét, a szél tombol

                                   Eső zuhog, tünde és ork egyaránt fuldokol

                                   Köd száll ránk, nem látok semmit

                                   Egy villanás és víz rengetek terít

 

Csend. Furcsa, és van ,hogy ijesztő. Az erdő elcsendesült, az állatok rejtekeikre húzódtak, a szél is csak épphogy mozgatta a fák leveleit. Fülledtség volt, vihar közeledett és ezt Míriel is érezte a levegőben. Az ikrek elindultak felderítésre, így hárman maradtak a táborban. Az eső sosem jelentett jót, itt hevesek és eléggé hosszúak a viharok.

- Legolas, lehetne egy kérésem? – fordult a csapat vezére felé, aki a horizontot fürkészte.

- Mond – e kurta szó elég volt ahhoz hogy elindítson egy szóáradatot.

- Nem tudom hogy te érzed-e de vihar készül. Az esővel köd jár, a köd rontja a látási viszonyokat. A szélről még nem is beszélve. Hátrányunk származhat abból ha vihar idején rohanjuk le őket.

- Félek neked, ebbe egyedül nincs beleszólásod. – arcát elfordította a sápadt napfény felől, és szúrósan a lányra, majd Ithilre nézett. Míriel ellenkezni akart, de Baran és Bernir érkezése  beléfojtotta   a szót.

- A következő a helyzet: harmincöt fő, tíz varg, élelmek, és nehézfegyverzett. – összegezte gyorsan Beren.

- A folyó melletti kis tisztáson vertek tábort, úgy nézz ki ma már nem indulnak tovább. – Legolas egy ideig nézett maga elé, és fejét az említett hely felé fordította, vagy legalábbis ott ahol sejtette.  – Szürkületkor támadunk – adta ki az utasítást. Majd elmagyarázta a stratégiát, és személyenként a pozíciókat. Mírielt hagyta utolsónak.

- Feltételezem, jól tudsz célozni. Ezért felküldelek Barannal a fákra. Amikor jelt adok, lőtök. Majd pedig lejöttök hozzánk a földre. Értve vagyok? – a szél először csak épp hogy lengette a fák leveleit, de most felerősödött. Hideg levegő fújt a Vasudvard felől, és vészjósló üzentet hozott.  Ithil és a testvérek háromszögbe gyűltek össze, és úgy nézett ki valami fontosról folyik  a szó.

- Lenne ellenvetésem a döntéseddel kapcsolatban Legolas – fordult oda a vezetőjükhöz Míriel.

- Mond – felet szűkszavúan.

- A testőröd vagyok, nem lenne több értelme annak, ha veled lennék lent a földön?

- Mint mondtam ha lőttetek, lejöttök. Nem szándékszóm megmásítani a döntésem. Van még esetleg valami? – kérdezte, és leült egy fa tövébe, tőrét kezdte tisztogatni.

- Nincs – felet morcosan, és ő felmászott egy magasabb fára, onnan kémlelte a horizontot. Széllökések sora ostromolta a Bakacsin fáit, azok mégsem hajlottak meg. Míriel zöld szalagját vadul dobálta a szél, úgy kúszott mögötte, akár egy zöld kígyó. Egy- egy kósza tincs mindig kiszabadult a kötésből, azokat egyszerűen a füle mögé hajtotta. A nap lenyugvóban volt, piroslott az ég alja. Ám a naplementét szürke fellegek takarták, amik hamarosan feketébe hajlottak. A lány összekupurodott, és meredten nézte a felhőrengeteget. Ithil mászott fel mellé.

- Szervusz, miért nem jössz le a többiekhez? – kérdezte, és leült.

- Még sosem láttam ilyen felhőket. Nem jelent semmi jót. – a kérdésre nem felet, csak összehúzta magán a köpenyét. Hamarosan az orrára esett egy esőcsepp, majd még egy. Pár pillanat múlva nagy cseppekben ömlött rájuk az égi zápor. Ők egy zártabb lombú fa alá húzódtak be. Nem sokára köd szállt le az erdő fáira, és a nem messze tőlük csordogáló folyó, mos hevesebben zúgott.

- Reméljük, Míriel nem cukorból van – jegyezte meg Bernir – vétek lenne ha elolvadnál.

- Örülök ,hogy te még most is jó kedvű vagy – Míriel csak forgatta a szemét, és nyílvesszőit igazgatta.

Ez a rész azt mutatja be, hogy hogy alakult főhősnőnk számára az összecsapás

Az eső egyre jobban ömlött, mire eljött a szürkület, addigra a folyó vízszintje tetemesen megduzzadt.  A kis csapat elindult a két nyomolvasó vezetésével. Az eső kopogott, az ég dörgése törte meg a fülledt csendet és villámok hasítottak a sötét égbe. Nem sokkal később, már mindenki a helyén volt, Legolas, Ithil és Bernir a bozótosban vártak, Baran és Míriel a közeli fákon. Csak a vezetőjük jelére vártak. Míriel feszülten figyelte Legolas minden mozdulatát. Köd szállt a kis tisztásra, és nem látott valami jól. Haja a hátára tapadt, a ruhája átázott. A herceg felemelte a kezét, ez azt jelezte, hogy húzzák fel az íjakat. A lány megpróbált a nagydarab ork nyakára célozni. A fülébe csengtek Haldir oktató szavai: Az orkok páncélja a nyakuknál és a hónuk alatt vékonyabb, oda célozz. Már éppen megnyugodott, mikor egy hatalmas villám cikázott át a fellegeken, és csapott be egészen közel hozzájuk. Míriel összerezzent, kis híján leesett a helyéről. Újra Legolasra szegezte a tekintetét, aki jelt adott. Húrok pendültek és vesszők szelték át a ködöt. Újabbak és újabbak, alulról az orkok kiáltása hallott, a terv sikeres volt, meglepetésként érte őket a támadás. Míriel körül minden szerte foszlott, csak egy gondolat járt a fejében Küzdj, küzdj az utolsó leheletedig! A távolból vöröslő fény izzott át a homályon, az erdő lángolt. Egy pillanatra lankadt a figyelme, és máris egy nyíl állt meg egy centivel a feje mellett. Kikerekedett szemekkel nézte a fekete tollas vesszőt, majd kihúzta, s ugyanazt küldte vissza az egyik vargra. Nyilak zápora süvített felé, párat sikerült elkerülnie de az egyik beleállt a csizmájába. Épp hogy nem ütötte át a lábát. Kereste a földön lévőket, de csak egy-egy szőke tincset és kardvillanásokat vélt felfedezni. Miután kilőtte szinte az összes nyilát, leugrott. A talpára esett. Sárba érkezett, és a lába mellett nyílvesszők halma sorakozott. Ithil kiáltását vélte hallani. Követte a hangot, átverekedte magát a hullákon. Megpillantotta a földre került nőt, aki épp hogy távol tudta tartani a fejétől  egy varg álkapcsait. A bőrig ázott lány kilőtt egy nyilat, ami  egyenesen átdöfte a varg torkát. Ekkor egy nyíl ált bele a bal vállgödrébe, szisszent egyet és a nyílhoz kapott, éppen ki húzta volna, de valami oldalba lökte. Pár métert csúszott a sárban, aztán észrevette a föléje magasodó állkapcsot aminek borotva éles fogai harapni készültek. A lány ösztönszerűen maga elé kapta a kezeit, így a karvédők tompítottak valamit a harapáson. Felüvöltött, pár centi és az állat átharapja a kezét.  A varg foga beleragadt az ezüstbe, ezt kihasználva Míriel átszúrta a torkát. A sebből gőzölgött a vér, leszedni próbálta az elroncsolódott védőt a jobb kezéről ( mert amikor hárított főleg az sérült meg), ami eléggé nehézkesen ment, mert az ezüst a húsába fúródott. Még volt annyi lélekjelenléte, hogy kihúzza a nyilat. Egy ork közelített felé, kinek kardján piros vér fénylett. Egy barátja vére. Az orknak nagy volt a lendülete, kardja súlyosan csapódott a földbe. A sérült lány az utolsó pillanatban   ugrott férre . Feltápászkodott és tőrt ragadott. Az orkot egy óvatlan pillanatában oldalba tudta szúrni, és úgy nézett ki elvérzik. Ekkor Legolas parancsoló hangja hasított a levegőbe:

- Tereljük őket be a folyóba! – ám a kiáltás a végénél elhalt. A csapat tagjai alig tudtak valamit egymásról, a tisztásra vastag köd ereszkedett. Ahogy tudtak eleget tettek annak amit parancsolt a vezérük. Az orkok nagy része hamarosan a folyóba hánykolódott. Míriel is akár a vadász hármat kergetett be a sebesen zúgó folyóba. Egy behemóttal viaskodott, amikor egy nyíl állt a hátába. A lány összerándult, érezte, hogy kiejti kezéből a fegyvereit és a földre rogy. Még látta, hogy ellenségét kapkodva ragadják el a hullámok. Beren üvöltése volt az utolsó amit hallott:

- Legolas! A folyó! Kiönt a folyó és délről lángol az erdő! – Míriel halványan látta, amint oldalra dől minden fa és az ég. Érezte amint sebeiből vér szivárog, és látta a villámok cikázó játékát. Egyszerre hűvös víztömeg zúdult rá, és ragadta magával. Nem érzett már semmit, nem érzett fájdalmat.

 

                                    Ez a rész, a csapat többi tagjának(főleg Legolaséról) a sorsáról nyújt beszámolót

 

A levegőben szinte tapintható volt a feszültség, Legolas jelt adott, és megindult a földi összecsapás. Ithil és Bernir a csata nagy részében megpróbáltak együtt maradni, habár nem volt egyszerű. Bernirt egyszerre ketten rohanták le, Ithilt pedig egy varg kerített a karmai közé. Az ereje fogyott, már felkészült arra, hogy az állat állkapcsa fog összecsattanni a fején, ekkor a szörny teste elernyedt és élettelenül rogyott a földre. A társait kereste, de  csak körvonalakat vélt felfedezni. Nem volt túl sok ideje nézelődni mert újabb ellenfele akadt. Ruhája véres, és teljesen elázott. Kardja ork vértől fekete, tőreit elvesztette. A vékonyabb termetű ork rátámadt, ügyesen védekezett, de így is sikerült egy hosszú vágást ejtenie a lábán. Elesett, és kis híja volt, hogy ledöfjék. Ám mégsem így lett, valaki elvonta az ork figyelmét.

Bernir a készletekhez lopózott, és igyekezet feltérképezni azokat. Látta testvérét, amint lent terem a földön, és kivont karddal az ellenség felé ront. Bernir háttal állt a csatamezőnek és nem sokon múlt, hogy hátba szúrják. A válla fölött ment el a fekete tollas nyíl. Egy pillanat alatt megfordult és lekaszabolta támadóját. Miután hallotta a parancsoló szót, eleget tett neki. Látni vélte amint bátyja egyszerre kettővel kell birokra, és hátulról egy buzogányos ront rá. Ahogy tudott segített.

 

Legolas energikusan rontott ki a bokorból, és egyből egy orok torkát szegte. Ő amíg tudta szemmel tartotta csapatát, ám elsodorta őket egymástól a harc forgataga. Három varg lovast terített le, amikor látta, hogy az egy párán menekülni próbálnak. Parancsot adott ki, arra hogy tereljék őket a folyóhoz. Bízott benne hogy mindenki meghallotta a kiáltását. Amikor azonban megismételte volna, egy hosszú szabja szántotta végig a mellkasát. A seb nem volt mély, csak hosszú. A vér vörösen csöpögött le a zöld útikabátján. Ő maga is a folyó felé indult, és látta hogy már bár pár ork küzdeni próbál a folyó kerekedik felül. Az utolsóval küzdött a folyó partján, az orkok vezetőjével. Egyik kezébe buzogányt forgatott, az övén ostor lógott. A buzogány sokadszorra csapott le, de a herceg mindig fürgébb volt, és több helyen megsebezte az orkot. Térdre kényszeríttette és torkának tőrt szegezett:

-Ki küldött? – kérdezte

- Az ki neked a végzeted lesz – fröcsögte az ork és lefejelte támadóját, csizmája megcsúszott a folyó sáros, meredek partján és a víz felé vette az irányt. Legolas hamar eszmélt, de már így sem tudta megakadályozni  hogy a fenevad magával húzza a víztömegbe.

                                              ***

A vihar komoly nyomokat hagyott Thranduil király erdején.  Fái nem hajtottak fejet a vihar előtt, inkább tövestül dőltek ki. Tűzemésztett el erdőrészeket, víz mosta ki a folyóhoz közeli parti cserjést. A király pontosan tudta hová ment a fia. Csak reménykedni tudott benne, hogy akik visszatérnek a Nyugati határ vidékről, jó híreket hoznak. Szobája ablakából tekintett Nyugat felé, szeme kalandozott a dombos-fás vidéken, s gondolatai fia felé szálltak. Élesen élt emlékezetében az a nap Dol goldur előtt, akkor is viharban került sor a viadalra. Azóta jobban féltette a fiát mint valaha. Feléledt benne a remény, hogy talál késő este tértek vissza, és a szobájában találja a fiát. Csendesen nyitott be a tölgyfa ajtót, de az ágy üresen állt. Idegesen rohant le a trónterembe, ahol eléggé elszomorító hírek fogadták.

- Királyom, a Déli határőrség parancsnoka üzenetet küldött önnek. Tunnir parancsnok üzeni, a Déli részén az erdőnek tűz ütött ki, reggel mennek fölmérni a károkat, ezért valószínűleg a kintlétük elhúzódik pár napot – indulni készült, amikor a király megállította. 

- A nyugati határőrségről nem érkezett hír?      - kérdezte. A szolga csak megrázta a fejét, majd így felet: - Nem királyom, de amint érkezik hírvivő egyből jelentjük. – azzal sarkon fordult és kisétált.

Halihó! :)

Első kézből  szeretném megköszönni azoknak a kedves vándoroknak, akik olvassák a kis történetet ( ami be kell valljam az első sztorim) akár itt, akár a wattpadon. Szerencsére sikerült találnom egy bétát, illetve kettőt. Az egyik a barátnőm aki átdolgozta a 3. fejezetet( nem ego fitogtatás de én négyszer olvastam el mert egyszerűen olyan szinten aranyos lett az átdolgozás amivel nem lehet betelni) mert az első (hivatalos bétám) dolgozik a 2.-on. Sietek a 10. fejivel, most felkerül a 9. fejezet!

Kellemes olvasást! :-) <3

Ui: ha van valami észrevételetek/kérdésetek/megjegyzésetek/DE FŐLEG HA VÉLEMÉNYETEK van (legyen pozítív/negatív) szeretettel várom őket commiban vagy az e-mail címemre (cím a töri kezdőoldalán)

Laeriel

                       

                                  

Napközép volt, a tábor lassan kiürült. A mi kis csapatunk is az induláshoz készülődött. A sátort lebontották, és a benne lévő tárgyakat egy közeli flat-ra tették. Mindenki fegyverben volt. Ithilnél a kardja, az ikreknél íjak, nyilak és tőrök. Legolas hátán pedig két kard találta meg a helyét. Csak egy valakire vártak.

Míriel , hű hátasától Arnirtól vett búcsút. Nem mehettek lovon, túl feltűnő lett volna, így a hátasok a közeli falu istállójában kaptak helyet. A lány bizonyos szinten kommunikált a lóval, értette a gesztusait, mozdulatait. Nehezen engedte el, de nem akarta se őt se magát sem pedig barátait bajba sodorni.

A négy tünde már türelmetlenül várta az érkezőt.

- Mi tartott eddig? – méltatlankodott Legolas, miközben intett az indulásra.

- Te ezt nem értheted, Arnir olyan mintha a testvérem lenne. -  A kis csapat egyre beljebb hatolt az erdőbe. Természetesen a herceg ment elől , egyik oldalán a csapat új tagja mellette pedig Bernir, Baran és Ithil kicsit hátra maradtak a menetben. Mindenkinél volt egy útitáska  benne napokra elegendő élelemmel és vízzel. Csendben mentek, egy hang sem hallatott. Egyedül Míriel csapott kis zajt a lépteivel. A csapatban Bernir kiváló nyomolvasónak számított, Ithil jártas volt a gyógyításban, Baran pedig az íj mestere volt, Legolas a kardot forgatta a legjobban, és Míriel most per pillanat a tőreivel tudott érvényesülni a harcban.Minden előjel nélkül Bernir megtorpant és a földet kezdte vizsgálni.

- Találtál valamit? – kérdezte szinte kórusban az egész társaság. Feszült figyelemmel várták a nyomolvasó válaszát, némelyikük kezét a kardja markolatára tette, Míriel a tőreihez nyúlt.( amiket most márt oldalán viselt Haldir tanácsára). Hosszú feszült csend kezdte uralni a levegőt.

A térdelő tünde nevetésben tőrt ki.

- Látnotok kellet volna az arcotokat. Fergeteges.

A társaság képe elkomorult , láthatóan csak a nyomolvasó találta viccesnek a helyzetet .

- Még egy ilyen és máris repülsz a Keleti határról . – Legolas szigorú pillantást vetett az illetékesre, akinek szájáról egyből lefagyott a mosoly.

- Jó én csak egy kicsit társalogni próbáltam, úgy menetelünk egymás mellet mint az entek , komoran és némán.

- Ténleg nem vagyunk túl beszédesek. – az aranyhajú a fiú védelmére kelt. – Már engem is kezd idegesíteni ez a csend.

- Megértem de akkor sem így kéne szóra bírni a másikat. – ellenkezet a herceg. Újra elindult de most sebesebb  léptekkel, és a többiek követték. Míriel most hátra maradt Bernirel együtt.

- Szerintem sem volt vicces de jó próbálkozás. – kezdett bele a beszélgetésbe a lány.

- Így utólag visszagondolva … - most a fiú igazat adott neki.

- Te ismered Beren és Lúthien regéjét? – érdeklődött az aranyhajú. Miközben próbálta tartani a viszonylag gyors tempót.

- Minden tünde ismeri, csak kevesen tudják, még kevesebben tudják végig. De úgy hallottam te végig tudod. – jegyezte meg a fiú.

- Kitől?

A barnahajú Legolasra bökött. Ebből Míriel számára egyértelművé vált hogy ők szinte mindent megbeszélnek egymással.

- Azt is elmondta hogy hogy győzted le. Vicces történet,és még mindig a csizmádba hordod a tőreid?

- Hűha akkor ti tényleg mindent megbeszéltek, amúgy nem. Egy jó barátom tanácsára nem, azt mondta idő veszteséget okoz míg kirántom.

- Ez igaz, de az időveszteség ellenébe is sikerült a szó legszorosabb értelmében a földre szegeznek imádott vezetőnket.

A lány erre a mondatra halványan felkacagott, eszébe ötlött az a jelenet. Ahogy most visszagondolt rá tényleg kicsit viccesnek számított.

- Végülis, az is lehet hogy csak szerencsém volt. De mindenesetre szerintem az a lyukas ing örök emlék.

Legolasnak cseppet sem tetszet hogy ennyire jól elnevetgélnek ott hátul, igaz minden szót hallott, de akkor is.

A kis csapat szinte megállás nélkül gyalogolt az erdőben. Míriel úgy érezte leszakad a lába, mikor este végre tábort vertek. Nem volt hozzá szokva az ilyen hosszú úthoz. Nem a tempó volt gyors, csak a talaj egyenetlen. A két lány tüzet gyújtott és a kis csapat körbe ülte azt, ki lenbas ki pedig gyümölcsöt evett a körben álló fáknak támaszkodva.

- Amúgy ha jól emlékszem még reggel mintha arról lett volna szó hogy mesélsz . – unszolta barátnőjét Ithil aki Baran mellett ült.

- Ne kényszernek vedd, csak ha van kedved, szívesen meghallgatnánk. – tette hozzá gyorsan Baran.

- Ugyan, valóban mondtam ilyesmit, és szívesen mesélek. – mondta kellemes hangon Míriel és egy fa tövéhez ült. Négy szempár szegeződött rá, még Legolasé is, pedig ha valaki ő tudta legjobban Mírielen kívül a történetet.

- Lássuk csak, idén nyáron lesz egy éve hogy…hogy porig égett az otthonom. A nővéremmel kint voltunk a falu szélén, nyilazni tanított. A folyó partján pihentünk, mikor kiáltás hallott ami orkokat jelzett. Odarohantunk és már majdnem… már majdnem összeértünk a szüleinkkel. – a lány hangja elcsuklott , még mindig elevenen éltek benne az emlékek. Erőt vett magán majd folytatta:

- Szóval küzdöttünk, Estel megsebesült így a közeli bozótosban kerestünk menedéket. Reggel pedig arra ébredtem hogy kardot szegeznek rám. – szeme sarkából a hercegre nézett, aki vette a lapot és egyből mentegetőzni próbált.

- Jól van, már bocsánatot kértem, amúgyis már megbeszéltük.

- Khm, jó erről majd később. Szóval a palotába mentünk, ahol a király azt a feltételt szabta ha legyőzöm Legolast párbajban maradhatok, ha nem megyek a nővéremmel együtt amerre látok. Nos szerintem a végeredmény egyértelmű. Amúgy mond csak Legolas még mindig meg van az a lyukas ing? – Míriel úgy gondolta kicsit tréfálkozik.

- Ha tényleg kíváncsi vagy igen, a lyuktól eltekintve nagyon jó az anyaga vétek lenne kidobni. Nem mellesleg az volt az egyik legjobb ingem, szóval csak gratulálni tudok.

Erre halvány nevetés tört ki a hallgatók körébe. Az est további része a lány történetének hallgatásával telt. Hamarosan eloszották hogy ki őrködik az éjjel és hogy váltják egymást. Az őrséget Legolas és Baran kezdte. Mírielt az álmatlanság gyötörte, forgolódott, ficánkolt, de csak nem bírt elaludni. Túlságosan zakatolt az agya ahhoz, hogy aludni térjen. Mindenféle gondolat futott át az agyán a gyerekkoráról, és a közel múltban történt eseményekről. Látta maga mellet hogy Ithil sem bír aludni, ezért úgy döntött leváltja Barant, hiszen a nap eseményeiből arra következtetett hogy a barátnője és Baran egy párt alkotnak.

- Biztos nem szeretnél inkább aludni? – tudakolózott a barna hajú.

- Igen, biztos. – válaszolta szelíden a lány, és felmászott egy alacsonyabb ágra, onnan szemlélte az éjszakát. Látta ahogy csapattársa párja mellé fekszik és átöleli. Az éj csöndje megnyugtatta , hagyta hogy gondolataiba merüljön, emlékfoszlányok környékezték meg gondolatait:

Egy család a délutánját tölti a folyóparton, az anyja a nagyobbik lányt koszorút fonni tanítja, az apja a kisebbiket lőni. Szegény kislány fele akkora volt mint az íj, de azért próbálkozott felhúzni azt. A fák közül egy  másik család jön elő, egy vörös hajú karcsú nő és egy fekete rövid hajú férfi társaságában egy vörös hajú jó kiállású kis fiú. A szülők beszélgetni kezdenek, a három gyermek pedig boldogan játszik fogócskát a réten.

Míriel elmosolyodik, úgy tetszik mintha maga előtt látná a jelenetet, ezek után éveket ugrott emléke az időben

Az emlék itt lassan kezd elhalványulni.

- Szép gyerek korod volt. – hangzik mellőle egy halk hang. Míriel kis híján leesik a fáról.

- Tessék? – mered a meglepődéstől tágra nyílt szemekkel a mellette ülő szőke fiúra.

- Nem is tudtam hogy már tízévesen lovagoltál .

- Mert nem is mondtam… - egy kis gondolkodás után a lány szemében a felismerés szikrája lobbant. – Szállj ki a fejemből, és ha megkérhetlek soha többet ne is néz bele az engedélyem nélkül, megértettük egymást?

- Nyugodj meg, nem kell annyira felkapni a vizet. Csak kíváncsi voltam. – mentegetőzött a szőke.

- Ha kíváncsi vagy kérdezz… - mordult rá haragosan a lány, cseppet sem tetszett neki hogy az emlékeibe kutakodnak, az nála magánterületnek számított.

- Rendben, elnézést. Amúgy nem volt benne semmi érdekes, de az az íjas dolog… nem kellett volna kisebbel kezdened?

Az aranyhajúról lassan elszállt a harag, és megbocsátott társának.

- Apám íja volt, akkor még nem volt sajátom. Valóban eléggé vicces lehetem. – halvány nevetés tört ki az elbeszélőből.

- Miért nem alszol, látom fáradt vagy.

- Egyszerűen nem tudok, idő kell ahhoz hogy rendet rakjak a fejemben. Át kell gondolnom a jövőt, és talán a múltamat is. – fejét a fának hajtotta és mélyet lélegzett.

- Megértelek, de nem ez a legalkalmasabb idő gondolkozni. A múlton nem tudsz változtatni, de a jövődet te alakítod. Minden tetteddel a jövőd útjának köveit rakod magad elé, azt már te döntöd el ,hogy azok a kövek simára csiszoltak lesznek-e vagy göröngyösek. – Mírielnek  egy percre elakadt a lélegzete, még sosem hallott ilyen bölcs szavakat a fiútól.

- Talán igazad van.

- Tudod, apám, amikor nem tudtam aludni éjszakánként egy dalt énekelt. Szeretnéd hallani?

- Még sosem hallottalak énekelni herceg, miért ne?! Engem nem altat el holmi dal, de szívesen meghallgatom . – mondatát ásítás szakította félbe, és figyelmesen fülelt.

- Majd meglátjuk ,emberlány:

Akkor, mikor a május már június felé hajolt,
Mandula illatát a galagonya terjesztette,
A reszkető nap utoljára futott
Le az aranylépcsőin a Napnak,
Aki fénnyel töltötte meg a boglárkákat
Mint tiszta bor kiöntötte ragyogását;
És csillogó tündérek járták táncukat
És a serlegek fényével ontották szomjukat.

Most mind eltűnnek, most jön a Hold;
Kristályok a harmat cseppek, amiket szórt,
Az este alatt, és ragyogó ékkövek
Lógnak a levelekről s a karcsú szárakon.
Most a fűben, mint sok medence,
Parányi és hideg
Hol apró arcok látszanak, s nevetnek
Üveges töredékeiben a csillagoknak
Róluk tükröződnek vagy a serlegekről
A hihetetlen törékeny kortyokról
Ezzel az ízével a Holdnak,
Szomjasan netán az egész éji tánctól. –

 

Amikor befejezte az éneket, érezte hogy egy fej lassan a vállára dől.  Némán mosolygott egyet, majd előröl kezdte.

                                   ***

Hajnal, talán az erdőben a legszebb. Madárfütty, mesébe illő szín kavalkád, és a friss tavaszi harmatos növények illata.

- Hahó! Ti odafent, na hogy ment az őrség? – Mírielt az a hang riasztotta fel az álmából. Először csak a szemét nyitotta ki, körbenézett. Majd meglepve tapasztalta, hogy egy meglepően puha valamin fekszik. Kisöpörte a haját az arcából, és kiegyenesedett. Fel is akart állni, de akkor…

- Mi a?! – mondta miközben meg illetődötten kapaszkodott a fába, félve attól hogy leesik.

- Na végre, azt hittem sosem kelsz fel. – jegyezte meg valaki, és az a valaki már lent is termett a talajon, és csomagolni kezdett. Míriel egy ideig némán állt a fán, majd leugrott. A kulacsából egy kis hideg vizet az arcába fröcskölt, ettől eszébe jutottak a tegnap történtek.

A kis csapat indulóra fogta, most beszélgettek.

- Szép kis őrködés volt Míriel . – jegyezte meg Bernir, kis humorral a hangjában.

- Már vártam, hogy szóvá tedd. Amúgy sem az én hibám.

- Ha ha, akkor kié, talán nem te aludtál el? Legolas úgy ébresztett fel hogy váltsalak le.

- De én aludtam el, de… tudod mit, miért is magyarázkodok… fáradt voltam és kész. – kicsit kilépet, és Legolas mellé zárkózott. Szívesen beszélgetett volna vele, de nem tudta hogy is kezdjen bele.

- Köszönöm, a tegnap esti hogy is mondjam… altatódalt. – szólalt meg végül.

- Semmiség . – a fehér arcon egy halvány mosoly jelent meg, egy olyan mosoly ami most valahogy más volt mint az eddigiek. – Úgy látom bevált. Ettől függetlenül, nem lesz belőle rendszer. – most már nem csak mosolygott hanem nevetett is.

- Látom, egyszer hagyja az ember hogy elaltassák és máris…

- Engem apám többször mint egyszer altatott kicsiként, anyám helyett is anyám volt. – most a mosoly lehervadt az arcáról és szeme fátyolos lett.

- Részvétem édesanyád miatt. – most enyhéén leszegte a fejét, és csak a földet nézte.

- Köszönöm. Ez a múlt, élnünk kell a jelent és építenünk a jövőt. – ekkor a kis csapat megtorpant, Bernir megállt és fejét a földnek tapasztotta, hallgatózott.

- Egy csapat ork, vargokkal . – most térdepelt és egy nyomot fürkészett.  – Húszan   vannak, nehéz fegyverzet van náluk, és élelmet is cipelnek, nem is keveset. – most felállt és nyomatékosan megjegyezte. –Most komolyan beszélek.

- Azta ezt mind ebből a nyomból olvastad ki? – hűlt el Míriel és bámulta a széles csizma nyomott.

- Igen, és mivel a nyomok frissek, talán egy napnyi távolság van közöttünk. – felállt és megropogtatta kezeit.

- Mi legyen? – kérdezte a nyomolvasó.

- Szerintem kövessük őket és üssünk rajtuk .- tanácsolta Ithil.

- A követéssel nincs semmi gond, de a rajtaütéssel inkább, vargok vannak velük és azok az állatok akár három tündét is képesek megölni. Főleg ha túl mennek a határainkon, akkor úgysem tehetünk semmit. – érvelt Baran.

- Igaz, nincs messze a határ, és ha nem érjük el őket tehetetlenek leszünk. – állt ki bátyja mellet Bernir.

- Esetleg én is kapok szót? Attól hogy új vagyok nekem is van beleszólásom a dolgokba. Valószínű ha élelmet szállítanak, valami nagyobbnak szállítják tudom is én seregnek vagy hasonlónak. Mivel Mordor eléggé távol esik tőlünk, nem hiszem hogy onnan jönnek, jöhetnek a tenger felől, mert mondjuk a kalózoktól kaptak ellátmányt, és lehet hogy Móriába tartanak. Szerintem, egy darabig csak figyeljük őket tisztes távolból, hogy megtudjuk mégis mit akarnak. És ha úgy ítéljük üssünk rajtuk, öljük meg mind vagy hallgassuk ki őket. – fejezte be eszme futatását Míriel.

- Természetesen kaphatsz szót, de ha túl sokáig „követjük őket tisztes távolból” megeshet hogy észrevesznek, vagy talán ránk is támadnak. És mégis honnan veszed hogy a tengertől jönnek?! Jöhetnek a Magányos hegytől is! Szerintem rontsunk rájuk mielőtt elérik a határt. – érvelt Bernir.

- És a megfigyelés?! – kérdezte felháborodva Ithil.

- Minek megfigyelés, Bernir ki tudta olvasni a nyomokból hogy hogy állnak, én még mindig amellett vagyok hogy hagyjuk hogy átsétáljanak az erdőn, lehet hogy több vizet zavarnánk fel, mint amennyit letisztáznánk. – szólt bele már Baran is a vitába. A kis négyes egyre hangosabb szóváltásba keveredett, mindegyikük a maga igazát állította.

- Khm… - mondta Legolas a háttérben. A csapatársai még mindig vitatkoztak, ezért újból elköhintette magát csak most hangosabban. Erre egyszerre csend lett.

- Ha így vitatkozok az orkok előbb találnak ránk mint mi rájuk! Zeng tőletek az erdő! Eru szerelmére, néha  úgy érzem egy csapat gyerekkel vagyok körülvéve. Természetesen követjük őket, Bernir és Baran  előre mennek, és jelentést tesznek. Majd utána, rajtuk ütünk, még mielőtt elérnék a határt. Megsemmisítjük a készleteket, kikérdezünk pár foglyot,  és ha valamelyik elmenekül, levadásszuk. Érthető voltam?

Nem kell megijedni semmi drasztikus nem fog történni. Csupán annyi, hogy sikerült egy bétát találnom, és az első fejt. már kijavítva olvashatjátok! ( rengetek volt benne a hiba, szerintem is élvezhetőbb lett, érdemes elolvasni)

A többivel is hasonlót tervezek, csak hát idő. Ezért valószínű, hogy egy jó darabig nem lesz új rész (ezért ELNÉZÉST!) Viszont várok e-maileket a címemre: laeriel03@gmail.com azzal kapcsolatban, hogy vajon szerintetek hogy fog folytatódni?

Jó olvasást, szebb jövőt! :-)

Laeriel