Napközép volt, a tábor lassan kiürült. A mi kis csapatunk is az induláshoz készülődött. A sátort lebontották, és a benne lévő tárgyakat egy közeli flat-ra tették. Mindenki fegyverben volt. Ithilnél a kardja, az ikreknél íjak, nyilak és tőrök. Legolas hátán pedig két kard találta meg a helyét. Csak egy valakire vártak.

Míriel , hű hátasától Arnirtól vett búcsút. Nem mehettek lovon, túl feltűnő lett volna, így a hátasok a közeli falu istállójában kaptak helyet. A lány bizonyos szinten kommunikált a lóval, értette a gesztusait, mozdulatait. Nehezen engedte el, de nem akarta se őt se magát sem pedig barátait bajba sodorni.

A négy tünde már türelmetlenül várta az érkezőt.

- Mi tartott eddig? – méltatlankodott Legolas, miközben intett az indulásra.

- Te ezt nem értheted, Arnir olyan mintha a testvérem lenne. -  A kis csapat egyre beljebb hatolt az erdőbe. Természetesen a herceg ment elől , egyik oldalán a csapat új tagja mellette pedig Bernir, Baran és Ithil kicsit hátra maradtak a menetben. Mindenkinél volt egy útitáska  benne napokra elegendő élelemmel és vízzel. Csendben mentek, egy hang sem hallatott. Egyedül Míriel csapott kis zajt a lépteivel. A csapatban Bernir kiváló nyomolvasónak számított, Ithil jártas volt a gyógyításban, Baran pedig az íj mestere volt, Legolas a kardot forgatta a legjobban, és Míriel most per pillanat a tőreivel tudott érvényesülni a harcban.Minden előjel nélkül Bernir megtorpant és a földet kezdte vizsgálni.

- Találtál valamit? – kérdezte szinte kórusban az egész társaság. Feszült figyelemmel várták a nyomolvasó válaszát, némelyikük kezét a kardja markolatára tette, Míriel a tőreihez nyúlt.( amiket most márt oldalán viselt Haldir tanácsára). Hosszú feszült csend kezdte uralni a levegőt.

A térdelő tünde nevetésben tőrt ki.

- Látnotok kellet volna az arcotokat. Fergeteges.

A társaság képe elkomorult , láthatóan csak a nyomolvasó találta viccesnek a helyzetet .

- Még egy ilyen és máris repülsz a Keleti határról . – Legolas szigorú pillantást vetett az illetékesre, akinek szájáról egyből lefagyott a mosoly.

- Jó én csak egy kicsit társalogni próbáltam, úgy menetelünk egymás mellet mint az entek , komoran és némán.

- Ténleg nem vagyunk túl beszédesek. – az aranyhajú a fiú védelmére kelt. – Már engem is kezd idegesíteni ez a csend.

- Megértem de akkor sem így kéne szóra bírni a másikat. – ellenkezet a herceg. Újra elindult de most sebesebb  léptekkel, és a többiek követték. Míriel most hátra maradt Bernirel együtt.

- Szerintem sem volt vicces de jó próbálkozás. – kezdett bele a beszélgetésbe a lány.

- Így utólag visszagondolva … - most a fiú igazat adott neki.

- Te ismered Beren és Lúthien regéjét? – érdeklődött az aranyhajú. Miközben próbálta tartani a viszonylag gyors tempót.

- Minden tünde ismeri, csak kevesen tudják, még kevesebben tudják végig. De úgy hallottam te végig tudod. – jegyezte meg a fiú.

- Kitől?

A barnahajú Legolasra bökött. Ebből Míriel számára egyértelművé vált hogy ők szinte mindent megbeszélnek egymással.

- Azt is elmondta hogy hogy győzted le. Vicces történet,és még mindig a csizmádba hordod a tőreid?

- Hűha akkor ti tényleg mindent megbeszéltek, amúgy nem. Egy jó barátom tanácsára nem, azt mondta idő veszteséget okoz míg kirántom.

- Ez igaz, de az időveszteség ellenébe is sikerült a szó legszorosabb értelmében a földre szegeznek imádott vezetőnket.

A lány erre a mondatra halványan felkacagott, eszébe ötlött az a jelenet. Ahogy most visszagondolt rá tényleg kicsit viccesnek számított.

- Végülis, az is lehet hogy csak szerencsém volt. De mindenesetre szerintem az a lyukas ing örök emlék.

Legolasnak cseppet sem tetszet hogy ennyire jól elnevetgélnek ott hátul, igaz minden szót hallott, de akkor is.

A kis csapat szinte megállás nélkül gyalogolt az erdőben. Míriel úgy érezte leszakad a lába, mikor este végre tábort vertek. Nem volt hozzá szokva az ilyen hosszú úthoz. Nem a tempó volt gyors, csak a talaj egyenetlen. A két lány tüzet gyújtott és a kis csapat körbe ülte azt, ki lenbas ki pedig gyümölcsöt evett a körben álló fáknak támaszkodva.

- Amúgy ha jól emlékszem még reggel mintha arról lett volna szó hogy mesélsz . – unszolta barátnőjét Ithil aki Baran mellett ült.

- Ne kényszernek vedd, csak ha van kedved, szívesen meghallgatnánk. – tette hozzá gyorsan Baran.

- Ugyan, valóban mondtam ilyesmit, és szívesen mesélek. – mondta kellemes hangon Míriel és egy fa tövéhez ült. Négy szempár szegeződött rá, még Legolasé is, pedig ha valaki ő tudta legjobban Mírielen kívül a történetet.

- Lássuk csak, idén nyáron lesz egy éve hogy…hogy porig égett az otthonom. A nővéremmel kint voltunk a falu szélén, nyilazni tanított. A folyó partján pihentünk, mikor kiáltás hallott ami orkokat jelzett. Odarohantunk és már majdnem… már majdnem összeértünk a szüleinkkel. – a lány hangja elcsuklott , még mindig elevenen éltek benne az emlékek. Erőt vett magán majd folytatta:

- Szóval küzdöttünk, Estel megsebesült így a közeli bozótosban kerestünk menedéket. Reggel pedig arra ébredtem hogy kardot szegeznek rám. – szeme sarkából a hercegre nézett, aki vette a lapot és egyből mentegetőzni próbált.

- Jól van, már bocsánatot kértem, amúgyis már megbeszéltük.

- Khm, jó erről majd később. Szóval a palotába mentünk, ahol a király azt a feltételt szabta ha legyőzöm Legolast párbajban maradhatok, ha nem megyek a nővéremmel együtt amerre látok. Nos szerintem a végeredmény egyértelmű. Amúgy mond csak Legolas még mindig meg van az a lyukas ing? – Míriel úgy gondolta kicsit tréfálkozik.

- Ha tényleg kíváncsi vagy igen, a lyuktól eltekintve nagyon jó az anyaga vétek lenne kidobni. Nem mellesleg az volt az egyik legjobb ingem, szóval csak gratulálni tudok.

Erre halvány nevetés tört ki a hallgatók körébe. Az est további része a lány történetének hallgatásával telt. Hamarosan eloszották hogy ki őrködik az éjjel és hogy váltják egymást. Az őrséget Legolas és Baran kezdte. Mírielt az álmatlanság gyötörte, forgolódott, ficánkolt, de csak nem bírt elaludni. Túlságosan zakatolt az agya ahhoz, hogy aludni térjen. Mindenféle gondolat futott át az agyán a gyerekkoráról, és a közel múltban történt eseményekről. Látta maga mellet hogy Ithil sem bír aludni, ezért úgy döntött leváltja Barant, hiszen a nap eseményeiből arra következtetett hogy a barátnője és Baran egy párt alkotnak.

- Biztos nem szeretnél inkább aludni? – tudakolózott a barna hajú.

- Igen, biztos. – válaszolta szelíden a lány, és felmászott egy alacsonyabb ágra, onnan szemlélte az éjszakát. Látta ahogy csapattársa párja mellé fekszik és átöleli. Az éj csöndje megnyugtatta , hagyta hogy gondolataiba merüljön, emlékfoszlányok környékezték meg gondolatait:

Egy család a délutánját tölti a folyóparton, az anyja a nagyobbik lányt koszorút fonni tanítja, az apja a kisebbiket lőni. Szegény kislány fele akkora volt mint az íj, de azért próbálkozott felhúzni azt. A fák közül egy  másik család jön elő, egy vörös hajú karcsú nő és egy fekete rövid hajú férfi társaságában egy vörös hajú jó kiállású kis fiú. A szülők beszélgetni kezdenek, a három gyermek pedig boldogan játszik fogócskát a réten.

Míriel elmosolyodik, úgy tetszik mintha maga előtt látná a jelenetet, ezek után éveket ugrott emléke az időben

Az emlék itt lassan kezd elhalványulni.

- Szép gyerek korod volt. – hangzik mellőle egy halk hang. Míriel kis híján leesik a fáról.

- Tessék? – mered a meglepődéstől tágra nyílt szemekkel a mellette ülő szőke fiúra.

- Nem is tudtam hogy már tízévesen lovagoltál .

- Mert nem is mondtam… - egy kis gondolkodás után a lány szemében a felismerés szikrája lobbant. – Szállj ki a fejemből, és ha megkérhetlek soha többet ne is néz bele az engedélyem nélkül, megértettük egymást?

- Nyugodj meg, nem kell annyira felkapni a vizet. Csak kíváncsi voltam. – mentegetőzött a szőke.

- Ha kíváncsi vagy kérdezz… - mordult rá haragosan a lány, cseppet sem tetszett neki hogy az emlékeibe kutakodnak, az nála magánterületnek számított.

- Rendben, elnézést. Amúgy nem volt benne semmi érdekes, de az az íjas dolog… nem kellett volna kisebbel kezdened?

Az aranyhajúról lassan elszállt a harag, és megbocsátott társának.

- Apám íja volt, akkor még nem volt sajátom. Valóban eléggé vicces lehetem. – halvány nevetés tört ki az elbeszélőből.

- Miért nem alszol, látom fáradt vagy.

- Egyszerűen nem tudok, idő kell ahhoz hogy rendet rakjak a fejemben. Át kell gondolnom a jövőt, és talán a múltamat is. – fejét a fának hajtotta és mélyet lélegzett.

- Megértelek, de nem ez a legalkalmasabb idő gondolkozni. A múlton nem tudsz változtatni, de a jövődet te alakítod. Minden tetteddel a jövőd útjának köveit rakod magad elé, azt már te döntöd el ,hogy azok a kövek simára csiszoltak lesznek-e vagy göröngyösek. – Mírielnek  egy percre elakadt a lélegzete, még sosem hallott ilyen bölcs szavakat a fiútól.

- Talán igazad van.

- Tudod, apám, amikor nem tudtam aludni éjszakánként egy dalt énekelt. Szeretnéd hallani?

- Még sosem hallottalak énekelni herceg, miért ne?! Engem nem altat el holmi dal, de szívesen meghallgatom . – mondatát ásítás szakította félbe, és figyelmesen fülelt.

- Majd meglátjuk ,emberlány:

Akkor, mikor a május már június felé hajolt,
Mandula illatát a galagonya terjesztette,
A reszkető nap utoljára futott
Le az aranylépcsőin a Napnak,
Aki fénnyel töltötte meg a boglárkákat
Mint tiszta bor kiöntötte ragyogását;
És csillogó tündérek járták táncukat
És a serlegek fényével ontották szomjukat.

Most mind eltűnnek, most jön a Hold;
Kristályok a harmat cseppek, amiket szórt,
Az este alatt, és ragyogó ékkövek
Lógnak a levelekről s a karcsú szárakon.
Most a fűben, mint sok medence,
Parányi és hideg
Hol apró arcok látszanak, s nevetnek
Üveges töredékeiben a csillagoknak
Róluk tükröződnek vagy a serlegekről
A hihetetlen törékeny kortyokról
Ezzel az ízével a Holdnak,
Szomjasan netán az egész éji tánctól. –

Amikor befejezte az éneket, érezte hogy egy fej lassan a vállára dől.  Némán mosolygott egyet, majd előröl kezdte.

                                   ***

Hajnal, talán az erdőben a legszebb. Madárfütty, mesébe illő szín kavalkád, és a friss tavaszi harmatos növények illata.

- Hahó! Ti odafent, na hogy ment az őrség? – Mírielt az a hang riasztotta fel az álmából. Először csak a szemét nyitotta ki, körbenézett. Majd meglepve tapasztalta, hogy egy meglepően puha valamin fekszik. Kisöpörte a haját az arcából, és kiegyenesedett. Fel is akart állni, de akkor…

- Mi a?! – mondta miközben meg illetődötten kapaszkodott a fába, félve attól hogy leesik.

- Na végre, azt hittem sosem kelsz fel. – jegyezte meg valaki, és az a valaki már lent is termett a talajon, és csomagolni kezdett. Míriel egy ideig némán állt a fán, majd leugrott. A kulacsából egy kis hideg vizet az arcába fröcskölt, ettől eszébe jutottak a tegnap történtek.

A kis csapat indulóra fogta, most beszélgettek.

- Szép kis őrködés volt Míriel . – jegyezte meg Bernir, kis humorral a hangjában.

- Már vártam, hogy szóvá tedd. Amúgy sem az én hibám.

- Ha ha, akkor kié, talán nem te aludtál el? Legolas úgy ébresztett fel hogy váltsalak le.

- De én aludtam el, de… tudod mit, miért is magyarázkodok… fáradt voltam és kész. – kicsit kilépet, és Legolas mellé zárkózott. Szívesen beszélgetett volna vele, de nem tudta hogy is kezdjen bele.

- Köszönöm, a tegnap esti hogy is mondjam… altatódalt. – szólalt meg végül.

- Semmiség . – a fehér arcon egy halvány mosoly jelent meg, egy olyan mosoly ami most valahogy más volt mint az eddigiek. – Úgy látom bevált. Ettől függetlenül, nem lesz belőle rendszer. – most már nem csak mosolygott hanem nevetett is.

- Látom, egyszer hagyja az ember hogy elaltassák és máris…

- Engem apám többször mint egyszer altatott kicsiként, anyám helyett is anyám volt. – most a mosoly lehervadt az arcáról és szeme fátyolos lett.

- Részvétem édesanyád miatt. – most enyhéén leszegte a fejét, és csak a földet nézte.

- Köszönöm. Ez a múlt, élnünk kell a jelent és építenünk a jövőt. – ekkor a kis csapat megtorpant, Bernir megállt és fejét a földnek tapasztotta, hallgatózott.

- Egy csapat ork, vargokkal . – most térdepelt és egy nyomot fürkészett.  – Húszan   vannak, nehéz fegyverzet van náluk, és élelmet is cipelnek, nem is keveset. – most felállt és nyomatékosan megjegyezte. –Most komolyan beszélek.

- Azta ezt mind ebből a nyomból olvastad ki? – hűlt el Míriel és bámulta a széles csizma nyomott.

- Igen, és mivel a nyomok frissek, talán egy napnyi távolság van közöttünk. – felállt és megropogtatta kezeit.

- Mi legyen? – kérdezte a nyomolvasó.

- Szerintem kövessük őket és üssünk rajtuk .- tanácsolta Ithil.

- A követéssel nincs semmi gond, de a rajtaütéssel inkább, vargok vannak velük és azok az állatok akár három tündét is képesek megölni. Főleg ha túl mennek a határainkon, akkor úgysem tehetünk semmit. – érvelt Baran.

- Igaz, nincs messze a határ, és ha nem érjük el őket tehetetlenek leszünk. – állt ki bátyja mellet Bernir.

- Esetleg én is kapok szót? Attól hogy új vagyok nekem is van beleszólásom a dolgokba. Valószínű ha élelmet szállítanak, valami nagyobbnak szállítják tudom is én seregnek vagy hasonlónak. Mivel Mordor eléggé távol esik tőlünk, nem hiszem hogy onnan jönnek, jöhetnek a tenger felől, mert mondjuk a kalózoktól kaptak ellátmányt, és lehet hogy Móriába tartanak. Szerintem, egy darabig csak figyeljük őket tisztes távolból, hogy megtudjuk mégis mit akarnak. És ha úgy ítéljük üssünk rajtuk, öljük meg mind vagy hallgassuk ki őket. – fejezte be eszme futatását Míriel.

- Természetesen kaphatsz szót, de ha túl sokáig „követjük őket tisztes távolból” megeshet hogy észrevesznek, vagy talán ránk is támadnak. És mégis honnan veszed hogy a tengertől jönnek?! Jöhetnek a Magányos hegytől is! Szerintem rontsunk rájuk mielőtt elérik a határt. – érvelt Bernir.

- És a megfigyelés?! – kérdezte felháborodva Ithil.

- Minek megfigyelés, Bernir ki tudta olvasni a nyomokból hogy hogy állnak, én még mindig amellett vagyok hogy hagyjuk hogy átsétáljanak az erdőn, lehet hogy több vizet zavarnánk fel, mint amennyit letisztáznánk. – szólt bele már Baran is a vitába. A kis négyes egyre hangosabb szóváltásba keveredett, mindegyikük a maga igazát állította.

- Khm… - mondta Legolas a háttérben. A csapatársai még mindig vitatkoztak, ezért újból elköhintette magát csak most hangosabban. Erre egyszerre csend lett.

- Ha így vitatkozok az orkok előbb találnak ránk mint mi rájuk! Zeng tőletek az erdő! Eru szerelmére, néha  úgy érzem egy csapat gyerekkel vagyok körülvéve. Természetesen követjük őket, Bernir és Baran  előre mennek, és jelentést tesznek. Majd utána, rajtuk ütünk, még mielőtt elérnék a határt. Megsemmisítjük a készleteket, kikérdezünk pár foglyot,  és ha valamelyik elmenekül, levadásszuk. Érthető voltam?