Brúinen hűs szava csendül

messzi ének szó farkas üvöltéssel vegyül

Szikra pattan szívben és lélekben,

átszelve időt és homályt a messzi légben.

Egy gyermeknek minden új e világon. Rácsodálkozik mindenre, mit először megpillant, még a leghétköznapibb dologra is. Valahogy így érezhette magát Helya és Elya, mikor Loeg Ningloron földjén vágtak keresztül. Egyre csak forgatták fejüket a nyeregben hol a távolban, párába burkolózó hegyeket vizslatva, hol pedig az Anduinig lenyúló földeket fürkészve. Csend aligha ülhetett meg közöttük, Tinwerínt faggatták a vidékekről és minden másról is, amely valamelyest útjukhoz kötődött.

- Most azon a földön járunk, ahol megtámadták Isildurt és kíséretét? - Helya a szemük előtt futó, még egészen fiatal Nőszirom folyóra nézett és követte szemével, ameddig azt hullámozva el nem nyelte az alkonyi fényben fürdő láthatár.

- Nem igazán, az majdhogynem e folyó és az Anduin találkozásánál történt, de az óvatosság sosem árt. Amíg Elrond házának védelmét nem élvezzük, addig Isildurról egy szót se. - Tinwerín egészen a partig lovagolt, hol helyenként füzek lógatták ágaikat a hűs vízbe. Nem sokkal előbb találkozott a két ér ága,  itt még leírt egy szelídebb kanyart, mielőtt megduzzadva a források és patakok vizétől sok kilométerrel lejjebb az Andiunba ömlött volna. A víz viszonylag alacsonyabb volt, de a part meredekebb és kövekkel tarkított. Már a nap lebukott a vonulatok mögé, mikor az utazók megálltak a hegy lábánál elterülő gyér, ártéri erdőségben. Ez volt azon utolsó napok egyike, amikor még Tinwerín is engedélyezett magának pár óra éjszakai pihenést. Figyelme sose lankadhatott, mert most nem csupán az ő élete forgott veszélyben. A folyón való átkelésre egy napra nyugatra fordultak az alig-alig kitaposott erdei ösvényen. Az ösvény lassan emelkedni kezdett, dombokra mászott és egyszer- kétszer sekélyebb völgyekbe ereszkedett. Ahogy egyre haladtak felfelé a csapáson, úgy ritkultak a fák és nőttek a dombok. Útjuk tizedik napján már magas sziklafalak között mentek és az ösvény vékony sziklapárkánnyá csökevényesedett. Keskeny vonalként fénylett az égen a hold sarlója, mikor egy kisebb barlanghoz értek, hol éjszakára meghúzták magukat.

- Ugye nem ez a koboldok tornáca, ahol régen Gaerielel fogságba estetek? - telepedett le Elya a pokrócára, majd húzott egyet a vizes tömlőjéből.

- Ne beszélj ostobaságokat, kincsem. Soha nem vezetnélek titeket a Koboldok királyságának a közelébe se. - Tinwerín egybehordta a megmaradt rőzsét, majd halványan pislákoló tüzet gyújtott.

- De akkor mégis miért figyelsz ilyen feszülten, amióta csak beléptünk a hegyek közé?

- Elya, nem csak a koboldok lehetnek veszélyesek. Sokféle lény él a hegyekben, és maga a hegy sem a legbarátságosabb - telepedett le ő is lányaihoz a tűz melegéhez. - Tudjátok a Köd hegység közel sem volt ilyen még az Óidőkben. Nem, régen sokkal félelmetesebb és magasabb volt, mert ezt a hegyláncot Melkor emelte, hogy megakadályozza Oromét az utazásaiban.

- Nehéz elképzelni másképp a világot - mélázott el Helya, egy darab almát majszolva.

- Pedig a világ régen igen más volt. Mordor helyén tenger hullámzott, az Ered- Luin vonulatai is messzebb nyúltak és Beleriandon terült el Arda egyik legnagyobb erdeje, a Taur-Im- Duinath. De a világ megváltozott, a nap és a hold sem ragyog úgy, mint évezredekkel ezelőtt - elkalandozva nézett bele a tűzbe, és pár pillanatig visszaidézte a régmúlt időket.

- Nem túl vidám történet, így estére - zökkent vissza a jelenbe. - Remélem a ti álmotok boldogabb lesz. - Jó éjszakát kívánt gyerekeinek, majd megkezdte az éjjeli őrségét. Merengett a világ változásain, az idő folyásán, melynek ő maga is részese volt. Akárhányszor ezen gondolkodott, ugyanoda jutott: az idő fájdalmas és az ember legnagyobb ellenfele. Hajnal felé elbóbiskolt ugyan, de mikor már az első napsugarak nyaldosták a csúcsokat, ők is útnak indultak. A párkány helyenként szélesebb lett és egészen meredekre hágott, hol keskenyebben lejtett egy- egy régi vízmosás felé. Föléjük magasodtak a roppant kőfalak és hegyoldalak, büszkén és félelmetesen. Alattuk volt, hogy a mélyben forrás csobogását vélték hallani, ám legtöbbször porhanyós kavicsok koccantak a sötétségben. Most valahogy egyikük szájára sem jött a szó, a hegy nyomasztó aurája rátelepedett mindegyikükre. Csendben haladtak, csak a lovak patáinak tompa klappogása vert enyhe visszhangot a hasadékban. Néhol a szél egészen vadul söpört végig a hegyen, sikoltó morajlása azonban csak még terhesebbé tette útjuk óráit. Már a harmadik éjszakájukat töltötték a hegyen és ismét Tinwerín őrködött éjjel. A két lány igyekezett pihenni valamit, ám Elya mégsem tudott. Sokáig nézte a sziklán üldögélő anyjukat, ki jóformán beolvadt a sötétbe. A hold már az ég közepén járt, mikor erőt vett magán, felállt és letelepedett anyja mellé.

- Tudod - kezdett bele félénken. - amikor az Óidőkről mesélsz, olyan hévvel és szenvedéllyel teszed, hogy akármelyik ember szívében felébreszted a vágyat, hogy lássa azokat a letűnt időket, miket te is.

- Láttam a világ hajnalát, az első napot és félek, az alkonyát is megfogom élni, az utolsó naplementét.

- Ám egyvalamiről sosem szólsz. Milyen érzés egyedül evezni az élet folyóján, ennyi koron és évezreden át? Sosem volt melletted senki? - Elya belebámult a sötétbe, nem nézett a mellette ülőre. - Azt mondtad láttad az első napfelkeltét, de nem volt senki, kivel gyönyörködhettél benne?

- Édeslányom - szólalt meg a nő. Hangja gondtól volt terhes és komor a múlt ködétől. - Nem vagyok egyedül. Itt vagytok ti.

- Te is tudod, hogy nem így értettem. Mi sem voltunk mindig és eljön az az idő, mikor már nem leszünk - füle mögé tűrte szembe lógó, göndör fürtjét majd egy sóhajtás után folytatta. - Ezt még soha nem mondtam neked, de egy időben a nővérem és én is szentül megvoltunk róla győződve, hogy te és Argalad előbb utóbb egybekeltek. Annyira illetettek egymáshoz, akár ág és levél. - Tinwerín hosszas hallgatásba burkolózott, majd egy pillanatig felnézett az égre. 

 - Akár ág és levél - visszhangzott fejében. Lehunyta szemét, de egyre csak képek cikáztak a fejében. Sok- sok zavaros kép és emlék. Szürke felhők takarták zordon foszlányokként az ég kupoláját, majdhogynem korom sötét ereszkedett a tájra.

- Sok mindent nem lát a gyermeki szem, mit a felnőtt igen - felelt végül, egészen halkan és komolyan.

- Már megint rébuszokban beszélsz, mint annyiszor a közel húsz esztendő során. Hadd feleljek hát én is így. Mutasd meg a gyermeknek az újat, hadd lássa, amit eddig eddig csak a felnőtt látott!

- Most is épp azt teszem, emlékezz csak az eddig megtett útra. Mégis, egyenlőre többet nem ígérhetek. Mert amíg a gyermek nem kész arra, hogy lássa, mit a felnőttek, addig felesleges neki mutatni bármit is. - A szél iránya megváltozott, hűvösebb és vészterhesebb lett. A zord, kísértetként derengő fellegek felszakadozni nem akartak, helyükre mindig újabbak futottak. Arnir, ki eddig békésen feküdt, most megmozgatta fülét és félig a tátongó éj felé pillantott.

- Hát segíts, hogy... - Mégis, be sem fejezhette mondatát, Tinwerín macskaként ugrott fel és feszülten a sötétbe burkolt szirtek felé nézett.

- Mi lelt? - lepődött meg Elya, majd ő is elnézett arra, de nem látott mást, csak fekete foltokat. Tinwerín nem válaszolt, mert pillanatokkal később újabb farkas üvöltés zavarta fel az éj csöndjét. Elya összerezzent, testvére pedig álmából felriadva ült fel fekhelyén.

- Alighanem farkaslovasok - a vala hangja halk volt, mégis feszültséggel teli. Oldalán lógó kardját finoman kivonta és megkönnyebbülten látta, hogy pengéje csak épphogy pislákol.

- Messzi vannak - mondta, majd visszalökte a pengét. - Mégis, az éj hátralévő részében ne szunnyadjatok el túlságosan. Nem kizárt, hogy hangjukat csak a szél hozta, de legyünk éberek. - Az éjszaka további részében szerencséjükre nem hallottak több neszt, ám a feszültség nem csökkent a levegőben, még akkor sem, mikor a hajnalhasadtával útra keltek. Újabb és újabb arcokat öltöttek a mellettük hullámzó sziklafalak, és a mélyből forrás csobogás ütötte meg a fülüket. Már majdhogynem delelőre hágott a nap, mikor a sziklapárkány szélesedni kezdett, majd lejtősen kanyargott tovább. A roppant csúcsok lassan, de biztosan egyre alacsonyabbá váltak, sziklafalaik veszítettek meredekségükből. A forrás csobogás egyre erősödött és helyenként ha a mélybe tekintettek, látták a kristálytisztán, de vadul hömpölygő vizet. A forrás vize bőséges patakká duzzadt, és a hegyi ösvény lassan egybeolvadt a medrével.

- Ez itt a Brúinen déli ága - magyarázta Alcarain. - Az a mellékág, mely átfolyik Imladrison is, vagyis ezt követve foglyuk elérni az északi kapuját. - A feléjük magasodó sziklafalak árnyékot vetettek és a patak vize is hűsítette a levegőt. Itt már elmaradoztak a sziklás szirtek, megjelentek a kisebb cserjék és már  több fa is megkapaszkodott a meder oldalán. Dél elmúlt, amikor Tinwerín hirtelen megálljt intett.

- Miért álltunk meg? - kérdezte Helya felzárkózva anyjukhoz.

- Ne beszélj - suttogta a nő. - Valakik figyelnek - intett szemével a mellettük nyújtózó falakra. Kivonta kardját, ám azon csupán a nap sugarai vetültek vissza.

- Bárki légyen is az, ki lépteinket kíséri lépjen elő, ha van mersze mutatkozni a nap fényében s nem csak a fák és sziklák árnyából lesni minket - kiáltott a sziklákra, eltéve pengéjét. Hangja visszhangot verve szaladt tova a szorosban, de rövid időn belül válasz jött rá. Aranyos vértű, tünde férfi ereszkedett le a sziklák közül elsőként, őt követte két másik.

- Le suilannon, Berenil*! - vette le sisakját Glrofindel. - Im meren le adganed, annan le ú- gennin.

- Suilad! - könnyebbül meg a nő, majd leszökkent lováról. - Örül a szívem, hogy titeket sodort utunkba az élet, Aranyhajú Glrofindel. Valóban régen jártam e tájon, de talán tudjátok, nem a békés időkben látogatom uratokat.

- Már régen nem járnak békés idők a vidéken, emléke is csak halványan él. Most mi okból utazol többedmagaddal? - nézett át a vala válla felett a lovon ülő két lányra.

- Beteljesítem egy régi ígéretem - mosolyodott el féloldalasan. Helya és Elya szinte egyszerre szálltak le a nyergükből, majd illedelmesen bemutatkoztak.

- Üdv nektek, én Glrofindel vagyok, ők pedig Elrond úr fiai, Elldan és Elrohir - A két ifjú előrelépett és kezet csókoltak a lányoknak, kik ebbe egészen belepirultak. Miután túlestek a bemutatkozáson, ismét komolyabb dologra terelődött a szó.

- Nem szoktatok ilyen messzire kijárni, most mégis itt vagytok, majdhogynem a Brúinen forrásánál.

- Ahogy mondod, nem szokásunk, de az orkoknak sem szokás ennyire lemerészkedni a hegyekből - mondta némi undorral a hangjában a férfi.

- A múlt éjjel farkasüvöltést hozott a szél, úgy hát nem üres fenyegetés volt.

- Nem, rajta ütöttünk a felderítőkön, kik épp a fennsíkot kémlelték. Az ellenség mozgósítja erőit, a háború itt van a nyakunkon. Ám ne álljunk itt, tartsatok velünk, mi is Imladrisba indulunk - Azzal levezették őket a csapatuk többi tagjához, ott mindannyian nyeregbe szálltak és úgy folytatták az utat. Legelöl Glorfindel lovagolt, mellette Tinwerín, rögtön utánuk pedig Elldan és Elrohir, közrefogva Helyát és Elyát. A szoros sziklái egyre alacsonyabbak lettek, míg végül fennsíkká tömörültek, utat engedvén az üde, széles pataknak, ki elkanyarodva hullámzott a völgy felé. Az alkony tüze felizzott az égen, megvilágítva Völgzugoly rejtett városát.

Négy nap múltán, mikor már kipihenték az út fáradalmait és Helya és Elya is elrendezkedett, Tinwerín felkereste Elrondot. A míves tornác a Tűz csarnoka előtt tekintett méltóságteljesen a messzi nyugat felé, tökéletest kilátást nyújtva a nyári virágzásban és delelőben úszó völgyre.

- Ejtettél már pár szót nevelt gyermekeidről, de koránt sem hittem, hogy egyszer látom is őket - nézett le Elrond az alattuk lévő szintre, hol a két lány üldögélt Elldan és Elrohir társaságában, és Elya éppen tájképet festett.

- Régen ígértem már nekik, hogy egyszer láthatják az Utolsó Meghitt Otthon falait, találkozhatnak a Féltünde Elronddal, és hallhatnak olyan regéket és legendákat, miket kevés ember Középföldén - lágyult meg Tinwerín hangja, mikor ő is a két alakra tekintett.

- Azt a regét nem hallották még, mi a Legifjabb Szentségesről íródott, igaz? - A nő félszemét végigfuttatta a tündén, majd rövid hallgatás után felelt.

- Amíg az árnyék súlya telepszik ránk, addig nem is fogják. Márpedig ez a súly az idővel csak egyre nehezebb lesz. Te is érzed. Pontosan tudod, hogy mi közelít Keletről.

- Már amikor Isildur magához vette a Gyűrűt, akkor tudtuk, hogy eljön a nap. Csak reménykedtünk abban, hogy az Utolsó Szövetség győzelme maradéktalanul eltörölte a gonoszt a földről.

- Elrond, ahogy a fellegek gyűlnek, úgy szólítja a népeket is hangosabban a fenyegetés. A legutóbbi álmaimban követeket láttam, de hogy kik és mi félék, azt nem tudom. Ám valami azt súgja, hamarosan megérkeznek. A világ minden táján mozgásba lendültek Szauron erői, ez már nyílt titok.

- Úgy hiszem, akkor te sem maradsz soká. Elébe mész talán?

- Sejtem, hogy hol az Egy - vette halkra a szavait a nő. Elrond elgondolkozott, majd megszólalt.

- Ha a követek megérkeznek, köztük lehet a Gyűrű birtokosa is. S ha a Gyűrű Völgyzugolyba jön, innen már csak egyetlen választás lehetséges.

- Így van - bólintott Alcarain. - A Gyűrűt bele kell vetni az Oradruin tüzébe. Szauron szeme most Minas Tirithen csüng, az emberek és a szabad népek utolsó mentsvárán. Arra számít, hogy egybegyűjtjük erőinket, és fegyverrel vonulunk ellene.

- Ám arra nem, hogy szándékunkban áll megsemmisíteni egyetlen kincsét. Nem, mert mivel ő maga sem tudja, hol van, azt gondolja, ellenségei sem tudják - vitte tovább a gondolatmenetet a férfi. - Úgy hát mi most váratlanul léphetünk, kezünkben van a meglepetés ereje. Mégis merre indulnál a Gyűrű felkutatására?

- Azt pontosan még én sem tudom. Az éjszaka a legfőbb tanácsosom, hadd üljek hát le vele is. Ahogy viszont mondtad, tünde uram, nem maradok soká. Mert a Gyűrű valahol itt mozog, Eriadorban, de egy olyan helyen, ahol a legkevésbé várnánk.

~~~

*Le suilannon, Berenil!  Im meren le adganed, annan le ú- gennin.- Üdvözöllek, Berenil! Örülök, hogy újra látlak, régóta nem találkoztunk.

Berenil - óvó, védő. (Tinwerín ezen a néven érkezett Ardára)

Oradruin- A Végzet Hegye/ Tűz- hegy.

Loeg Nigloron- Nősziromfölde.