Az ég sötét, a szél tombol

                                   Eső zuhog, tünde és ork egyaránt fuldokol

                                   Köd száll ránk, nem látok semmit

                                   Egy villanás és víz rengetek terít

Csend. Furcsa, és van ,hogy ijesztő. Az erdő elcsendesült, az állatok rejtekeikre húzódtak, a szél is csak épphogy mozgatta a fák leveleit. Fülledtség volt, vihar közeledett és ezt Míriel is érezte a levegőben. Az ikrek elindultak felderítésre, így hárman maradtak a táborban. Az eső sosem jelentett jót, itt hevesek és eléggé hosszúak a viharok.

- Legolas, lehetne egy kérésem? – fordult a csapat vezére felé, aki a horizontot fürkészte.

- Mond – e kurta szó elég volt ahhoz hogy elindítson egy szóáradatot.

- Nem tudom hogy te érzed-e de vihar készül. Az esővel köd jár, a köd rontja a látási viszonyokat. A szélről még nem is beszélve. Hátrányunk származhat abból ha vihar idején rohanjuk le őket.

- Félek neked, ebbe egyedül nincs beleszólásod. – arcát elfordította a sápadt napfény felől, és szúrósan a lányra, majd Ithilre nézett. Míriel ellenkezni akart, de Baran és Bernir érkezése  beléfojtotta   a szót.

- A következő a helyzet: harmincöt fő, tíz varg, élelmek, és nehézfegyverzett. – összegezte gyorsan Beren.

- A folyó melletti kis tisztáson vertek tábort, úgy nézz ki ma már nem indulnak tovább. – Legolas egy ideig nézett maga elé, és fejét az említett hely felé fordította, vagy legalábbis ott ahol sejtette.  – Szürkületkor támadunk – adta ki az utasítást. Majd elmagyarázta a stratégiát, és személyenként a pozíciókat. Mírielt hagyta utolsónak.

- Feltételezem, jól tudsz célozni. Ezért felküldelek Barannal a fákra. Amikor jelt adok, lőtök. Majd pedig lejöttök hozzánk a földre. Értve vagyok? – a szél először csak épp hogy lengette a fák leveleit, de most felerősödött. Hideg levegő fújt a Vasudvard felől, és vészjósló üzentet hozott.  Ithil és a testvérek háromszögbe gyűltek össze, és úgy nézett ki valami fontosról folyik  a szó.

- Lenne ellenvetésem a döntéseddel kapcsolatban Legolas – fordult oda a vezetőjükhöz Míriel.

- Mond – felet szűkszavúan.

- A testőröd vagyok, nem lenne több értelme annak, ha veled lennék lent a földön?

- Mint mondtam ha lőttetek, lejöttök. Nem szándékszóm megmásítani a döntésem. Van még esetleg valami? – kérdezte, és leült egy fa tövébe, tőrét kezdte tisztogatni.

- Nincs – felet morcosan, és ő felmászott egy magasabb fára, onnan kémlelte a horizontot. Széllökések sora ostromolta a Bakacsin fáit, azok mégsem hajlottak meg. Míriel zöld szalagját vadul dobálta a szél, úgy kúszott mögötte, akár egy zöld kígyó. Egy- egy kósza tincs mindig kiszabadult a kötésből, azokat egyszerűen a füle mögé hajtotta. A nap lenyugvóban volt, piroslott az ég alja. Ám a naplementét szürke fellegek takarták, amik hamarosan feketébe hajlottak. A lány összekupurodott, és meredten nézte a felhőrengeteget. Ithil mászott fel mellé.

- Szervusz, miért nem jössz le a többiekhez? – kérdezte, és leült.

- Még sosem láttam ilyen felhőket. Nem jelent semmi jót. – a kérdésre nem felet, csak összehúzta magán a köpenyét. Hamarosan az orrára esett egy esőcsepp, majd még egy. Pár pillanat múlva nagy cseppekben ömlött rájuk az égi zápor. Ők egy zártabb lombú fa alá húzódtak be. Nem sokára köd szállt le az erdő fáira, és a nem messze tőlük csordogáló folyó, mos hevesebben zúgott.

- Reméljük, Míriel nem cukorból van – jegyezte meg Bernir – vétek lenne ha elolvadnál.

- Örülök ,hogy te még most is jó kedvű vagy – Míriel csak forgatta a szemét, és nyílvesszőit igazgatta.

Ez a rész azt mutatja be, hogy hogy alakult főhősnőnk számára az összecsapás

Az eső egyre jobban ömlött, mire eljött a szürkület, addigra a folyó vízszintje tetemesen megduzzadt.  A kis csapat elindult a két nyomolvasó vezetésével. Az eső kopogott, az ég dörgése törte meg a fülledt csendet és villámok hasítottak a sötét égbe. Nem sokkal később, már mindenki a helyén volt, Legolas, Ithil és Bernir a bozótosban vártak, Baran és Míriel a közeli fákon. Csak a vezetőjük jelére vártak. Míriel feszülten figyelte Legolas minden mozdulatát. Köd szállt a kis tisztásra, és nem látott valami jól. Haja a hátára tapadt, a ruhája átázott. A herceg felemelte a kezét, ez azt jelezte, hogy húzzák fel az íjakat. A lány megpróbált a nagydarab ork nyakára célozni. A fülébe csengtek Haldir oktató szavai: Az orkok páncélja a nyakuknál és a hónuk alatt vékonyabb, oda célozz. Már éppen megnyugodott, mikor egy hatalmas villám cikázott át a fellegeken, és csapott be egészen közel hozzájuk. Míriel összerezzent, kis híján leesett a helyéről. Újra Legolasra szegezte a tekintetét, aki jelt adott. Húrok pendültek és vesszők szelték át a ködöt. Újabbak és újabbak, alulról az orkok kiáltása hallott, a terv sikeres volt, meglepetésként érte őket a támadás. Míriel körül minden szerte foszlott, csak egy gondolat járt a fejében Küzdj, küzdj az utolsó leheletedig! A távolból vöröslő fény izzott át a homályon, az erdő lángolt. Egy pillanatra lankadt a figyelme, és máris egy nyíl állt meg egy centivel a feje mellett. Kikerekedett szemekkel nézte a fekete tollas vesszőt, majd kihúzta, s ugyanazt küldte vissza az egyik vargra. Nyilak zápora süvített felé, párat sikerült elkerülnie de az egyik beleállt a csizmájába. Épp hogy nem ütötte át a lábát. Kereste a földön lévőket, de csak egy-egy szőke tincset és kardvillanásokat vélt felfedezni. Miután kilőtte szinte az összes nyilát, leugrott. A talpára esett. Sárba érkezett, és a lába mellett nyílvesszők halma sorakozott. Ithil kiáltását vélte hallani. Követte a hangot, átverekedte magát a hullákon. Megpillantotta a földre került nőt, aki épp hogy távol tudta tartani a fejétől  egy varg álkapcsait. A bőrig ázott lány kilőtt egy nyilat, ami  egyenesen átdöfte a varg torkát. Ekkor egy nyíl ált bele a bal vállgödrébe, szisszent egyet és a nyílhoz kapott, éppen ki húzta volna, de valami oldalba lökte. Pár métert csúszott a sárban, aztán észrevette a föléje magasodó állkapcsot aminek borotva éles fogai harapni készültek. A lány ösztönszerűen maga elé kapta a kezeit, így a karvédők tompítottak valamit a harapáson. Felüvöltött, pár centi és az állat átharapja a kezét.  A varg foga beleragadt az ezüstbe, ezt kihasználva Míriel átszúrta a torkát. A sebből gőzölgött a vér, leszedni próbálta az elroncsolódott védőt a jobb kezéről ( mert amikor hárított főleg az sérült meg), ami eléggé nehézkesen ment, mert az ezüst a húsába fúródott. Még volt annyi lélekjelenléte, hogy kihúzza a nyilat. Egy ork közelített felé, kinek kardján piros vér fénylett. Egy barátja vére. Az orknak nagy volt a lendülete, kardja súlyosan csapódott a földbe. A sérült lány az utolsó pillanatban   ugrott férre . Feltápászkodott és tőrt ragadott. Az orkot egy óvatlan pillanatában oldalba tudta szúrni, és úgy nézett ki elvérzik. Ekkor Legolas parancsoló hangja hasított a levegőbe:

- Tereljük őket be a folyóba! – ám a kiáltás a végénél elhalt. A csapat tagjai alig tudtak valamit egymásról, a tisztásra vastag köd ereszkedett. Ahogy tudtak eleget tettek annak amit parancsolt a vezérük. Az orkok nagy része hamarosan a folyóba hánykolódott. Míriel is akár a vadász hármat kergetett be a sebesen zúgó folyóba. Egy behemóttal viaskodott, amikor egy nyíl állt a hátába. A lány összerándult, érezte, hogy kiejti kezéből a fegyvereit és a földre rogy. Még látta, hogy ellenségét kapkodva ragadják el a hullámok. Beren üvöltése volt az utolsó amit hallott:

- Legolas! A folyó! Kiönt a folyó és délről lángol az erdő! – Míriel halványan látta, amint oldalra dől minden fa és az ég. Érezte amint sebeiből vér szivárog, és látta a villámok cikázó játékát. Egyszerre hűvös víztömeg zúdult rá, és ragadta magával. Nem érzett már semmit, nem érzett fájdalmat.

                                    Ez a rész, a csapat többi tagjának(főleg Legolaséról) a sorsáról nyújt beszámolót

A levegőben szinte tapintható volt a feszültség, Legolas jelt adott, és megindult a földi összecsapás. Ithil és Bernir a csata nagy részében megpróbáltak együtt maradni, habár nem volt egyszerű. Bernirt egyszerre ketten rohanták le, Ithilt pedig egy varg kerített a karmai közé. Az ereje fogyott, már felkészült arra, hogy az állat állkapcsa fog összecsattanni a fején, ekkor a szörny teste elernyedt és élettelenül rogyott a földre. A társait kereste, de  csak körvonalakat vélt felfedezni. Nem volt túl sok ideje nézelődni mert újabb ellenfele akadt. Ruhája véres, és teljesen elázott. Kardja ork vértől fekete, tőreit elvesztette. A vékonyabb termetű ork rátámadt, ügyesen védekezett, de így is sikerült egy hosszú vágást ejtenie a lábán. Elesett, és kis híja volt, hogy ledöfjék. Ám mégsem így lett, valaki elvonta az ork figyelmét.

Bernir a készletekhez lopózott, és igyekezet feltérképezni azokat. Látta testvérét, amint lent terem a földön, és kivont karddal az ellenség felé ront. Bernir háttal állt a csatamezőnek és nem sokon múlt, hogy hátba szúrják. A válla fölött ment el a fekete tollas nyíl. Egy pillanat alatt megfordult és lekaszabolta támadóját. Miután hallotta a parancsoló szót, eleget tett neki. Látni vélte amint bátyja egyszerre kettővel kell birokra, és hátulról egy buzogányos ront rá. Ahogy tudott segített.

Legolas energikusan rontott ki a bokorból, és egyből egy orok torkát szegte. Ő amíg tudta szemmel tartotta csapatát, ám elsodorta őket egymástól a harc forgataga. Három varg lovast terített le, amikor látta, hogy az egy párán menekülni próbálnak. Parancsot adott ki, arra hogy tereljék őket a folyóhoz. Bízott benne hogy mindenki meghallotta a kiáltását. Amikor azonban megismételte volna, egy hosszú szabja szántotta végig a mellkasát. A seb nem volt mély, csak hosszú. A vér vörösen csöpögött le a zöld útikabátján. Ő maga is a folyó felé indult, és látta hogy már bár pár ork küzdeni próbál a folyó kerekedik felül. Az utolsóval küzdött a folyó partján, az orkok vezetőjével. Egyik kezébe buzogányt forgatott, az övén ostor lógott. A buzogány sokadszorra csapott le, de a herceg mindig fürgébb volt, és több helyen megsebezte az orkot. Térdre kényszeríttette és torkának tőrt szegezett:

-Ki küldött? – kérdezte

- Az ki neked a végzeted lesz – fröcsögte az ork és lefejelte támadóját, csizmája megcsúszott a folyó sáros, meredek partján és a víz felé vette az irányt. Legolas hamar eszmélt, de már így sem tudta megakadályozni  hogy a fenevad magával húzza a víztömegbe.

                                              ***

A vihar komoly nyomokat hagyott Thranduil király erdején.  Fái nem hajtottak fejet a vihar előtt, inkább tövestül dőltek ki. Tűzemésztett el erdőrészeket, víz mosta ki a folyóhoz közeli parti cserjést. A király pontosan tudta hová ment a fia. Csak reménykedni tudott benne, hogy akik visszatérnek a Nyugati határ vidékről, jó híreket hoznak. Szobája ablakából tekintett Nyugat felé, szeme kalandozott a dombos-fás vidéken, s gondolatai fia felé szálltak. Élesen élt emlékezetében az a nap Dol goldur előtt, akkor is viharban került sor a viadalra. Azóta jobban féltette a fiát mint valaha. Feléledt benne a remény, hogy talál késő este tértek vissza, és a szobájában találja a fiát. Csendesen nyitott be a tölgyfa ajtót, de az ágy üresen állt. Idegesen rohant le a trónterembe, ahol eléggé elszomorító hírek fogadták.

- Királyom, a Déli határőrség parancsnoka üzenetet küldött önnek. Tunnir parancsnok üzeni, a Déli részén az erdőnek tűz ütött ki, reggel mennek fölmérni a károkat, ezért valószínűleg a kintlétük elhúzódik pár napot – indulni készült, amikor a király megállította. 

- A nyugati határőrségről nem érkezett hír?      - kérdezte. A szolga csak megrázta a fejét, majd így felet: - Nem királyom, de amint érkezik hírvivő egyből jelentjük. – azzal sarkon fordult és kisétált.