Feketeség lehull

                                        És egy mesebeli táj elém tárul

                                        A Hold ragyog, én meg csurom víz vagyok

                                        A tó tiszta, a derekamat erős karok fogják, szabadulni nem tudok

                                                          (de lehet hogy nem is akarok?!)

                                         Minden más lett egy kis pillanatra 

                                         Siessünk!Csak érjünk vissza pirkadatra!

Míriel először csak pislogott a hirtelen jött fényességtől majd meglátta az előtte lévő tájat. Egy zöldfüvű rét volt. Közepén vízesés omlott alá egy kisebb tóba. A réten virágok terültek szét, s fák szegélyezték . A fákon még teremtek az utolsó gyümölcsök.
- A valákra Legolas, hová hoztál te engem? – kérdezte a meglepett lány és lassan tova sétált a tó partjához.
- Meseszép hely igaz? Állítólag Yavannna munkája, ennyi maradt meg Arda tavaszából - felelte a fiú ,miközben leápolta lovát.
- Még van ezt is belértve két napunk igaz? Én innen nem akarok tovább menni! - közölte Míriel és lefeküdt a puha zöld fűbe.
- Igen még két napunk van, és ha nem akarsz akkor nem kell. Amúgyis szerintem majd a csapatoddal fogod felfedezni az erdőt - jegyezte meg a herceg és ő is a tópartra telepedett. Látta ahogy Míriel arany tincsei szépen szétterülnek a zöld füvön. Mélykék szeme most csukva, mellkasa egyenletesen mozog.
- A csapatommal? Hisz még harcos se vagyok, se katona. Jó előre gondolkodsz azt meg kell hagyni – fordult az oldalára az aranyhajú.
- Nem hiszem, amint beszámolok arról hogy életet mentettél és arról hogy hogyan is tudsz küzdeni, apám biztosan a legjobb kiképzést fogja adni neked. És majd katona leszel akkor meg majd csapatba fogsz kerülni a határ valamelyik részén, én a Keletin vagyok - mesélte bő szavúan a fiú.
Lassan de biztosan eltelt a nap és feljöttek a csillagok. A két fiatal feltérképezte magában a tisztást és a körülötte lévő kis lugasokat. A tó vizében tisztán tükröződött a hold és a megannyi fénypont képe. Mindketten a tónak a partján feküdtek, tekintetüket az égre szegezve, elvarázsolta őket a tiszta és csodás látvány.
Legolas oldalra fordította a fejét és látta a társa arcán táncoló csillag fényt, olyannak tűnt mintha nem is ember lenne. Percekig bámulta őt így mozdulatlanul.
Míriel mintha még érezte volna hogy nézik, oldalra fordította a fejét és tekintete egy kék szempárba ütközött.
- Te tényleg ember vagy? - szólalt meg végül hosszas hallgatás után a fiú, tekintetét még mindig a lányon tartva.
- Persze hogy az vagyok, miért ne lennék? - kérdezett vissza a lány, lágy és szinte suttogó hangon , mintha félne hogy valaki meghallja őket.
- Arcodon Valinor fáinak fényét véltem felfedezni és szemed akár a csillagos égbolt. Kezdek kételkedni – vallotta be kicsit szégyellősen Legolas
- Hagyjad már ezt. Azokról meg nem tehetek amiket felsoroltál, ilyen vagyok- mondta a lány felült, elkezdte kibontani fonatait.
- Mire készülsz? - kérdezte a herceg miközben fölült.
- Be megyek a vízbe, vétek lenne kihagyni a fürdést egy ilyen tiszta vizű tóban. Már feltéve ha "valaki" nem fogja ellopni a dolgaimat – nézett át a válla fölött a lány. Elkezdte levenni csizmáit, fegyvereit, és a mellényétől is megszabadult. Így csak egy fehér ing meg egy nadrág maradt rajta. Kibontott tincsei a vállára omlottak.
- Talán, nem garantálok semmit. Ám igazad van a fürdéssel kapcsolatba. Lehet hogy én is megmártózom – tarkója alá tette a két kezét.
Ezzel Legolas szeme a lányra tévedt. Most teljes alakját világította meg a Hold fénye, gyönyörű volt. Lekapta magáról az ingjét és az álldogáló lány mellé lépett.
- Szerinted hideg a víz? - kérdezte kicsit aggódva a lány. Majd a hercegre pillantott. Izmos felsőteste most láthatóvá vált, percekig nem bírta róla elvenni a tekintetét.
- Ki kéne deríteni. - szólt a herceg kaján vigyorra az arcán, megfogta a lány derekát, felemelte és lendített rajta egyet...
Míriel ellenkezett, de mire szólhatott volna már a víz alatt volt. Eltűnt a felszín alatt.
Főhősünk remekül tud úszni így nem kell őt félteni.
Nem sokkal később egy vizes fej bukkant ki a víztömeg közül.
- Ha még egy ilyet csinálsz megbánod! – mondta a felszínre bukó – Most te jössz!
Legolasnak se kellet több beugrott a vízbe és a lány felé úszott.
A vizes teremtés egy ideig követte a tekintetével az úszót, ám akkor szem elől tévesztette amikor eltűnt a víz alatt. Kicsit ideges lett. Egyszer csak úgy érezte hogy valami megragadja a bokáját és elkezdi lefelé rántani. A víz alatt meglátta a mosolyt herceg arcán. Elkezdtek felfelé evezni nem sokkal később kidugták a fejüket a felszínen.
- Megijesztettél. És soha többet ne merj eldobni – Míriel kitörölte arcából a haját, és kicsit megrázta a fejét.
- A megijesztés volt a cél, a dobásról meg csak annyit, eléggé vicces volt az ijedt arcodat látni mi előtt eldobtalak - mondata végeztével a herceg nevetésben tört ki . Ám nem élvezhette sokáig a jó kedvet mert társnője fröcskölni kezdte. Már a hold az ég közepén járt mikor a két fiatal ki kecmergett a tóból. A két takarót használták törölközőnek majd vissza öltöztek.
- Na hideg volt a víz? - kérdezte a fiú mosolyogva.
- Komolyra fordítva a szót, nem nem volt az - hangzott a válasz a mélykék szempár gazdájától.
A két fiatal már a tűz mellet melegedett.
- Ma éjjel én örködöm, biztos ami biztos – szökezzte le víztől csöpögő hajjal a herceg
- Rendben ha baj van, vagy fáradt vagy ébressz fel nyugodtan – Míriel ásított egyet majd lefeküdt és nem sokkal később az oldalán elaludt.
Legolas csak nézte az alvó teremtést. Most a mélykék szemek csukva voltak, és az aranybarna haj elterült a földön. A fiú most érzett valamit, amit ezelőtt még soha. Valami egész különöset.

Az a pár nap gyorsan letelt. A nap már kicsivel elhagyta az ég közepét mikor átlépték a palota kapuit. Legolas és Míriel első útja az istállóhoz vezetett.
- Köszönöm, ezeket a csodás napokat – suttogta Míriel és megölelte társát.
- Nincs mit köszönni – felelte szelíden a fiú és viszonozta az ölelést. Miután rendbe rakták Berengurt elindultak a király elé jelentést tenni.
Thranduil érkezésükre felkapta tekintetét, majd a belépő két alakra szegezte. Míriel szinte érezte a jéghideg pásztázó szemeket.
A trón elé értek. A két fiatal fejet hajtott. Majd az uralkodó szólalt meg elsőnek.
- Üdv, látom épségben hazaértetek. Van valami jelenteni való?
- Ami azt illeti van... orkok támadtak ránk. A te és az én halálomat akarják – vágott egyből a közepébe a herceg.
- Míriel, te most menj - intett hűvösen Thranduil, mire a lány fejet hajtott és elhagyta a palotát.
- Miért küldted el?- érdeklődött a fiú
- Kereste a nővére, de ez mellékes. Folytasd.
- Le táboroztunk, Míriel elment tűzifáért. Mikor megpillantott egy ork csapatott és kihallgatta őket. Viszajött a táborhelyre értesíteni az eseményekről, még épp időben mert hamarosan közel harminc ork rohantak le bennünket. Ha az a lány nincs én nem állhatnék itt. Ezek után lassabban haladtunk és ő, feltérképezte az erdőt amennyire tudta.- fejezte be meséjét a herceg.
- Szóval életet mentet az ember lány- suttogta a király - kérlek hozd elém - mondta és fia már indult is a lány keresésére.

Mindeközben Míriel az ispotály felé tartott, hogy felkeresse nővérét. Ám ő találta meg húgát. Estel szinte repült húgocskája felé hogy végre karjába zárja.
- Miért nem szóltál hogy ilyen hosszú időre elmész .- kérdezte miközben magához szorította fiatal testvérét.
- Én sem tudtam. Így jött ki a lépés. Ne haragudj.- sajnálkozott Míriel és belefúrta magát nővére rózsa illatú fürtjeibe.
- Semmi baj, most mesélj kérlek. - mondta Estel és lassan elengedte húgát.
- Az egész....- Míriel mondatát egy ismerős hang szakította félbe. Majd a hang tulajdonosa közelebb ért.
- Míriel, sajnálom hogy megzavarlak, de apám hívat téged.- szólt Legolas mikor a két testvérrel szemben állt.
- Semmi baj menj csak , de este az ispotálynál találkozunk. - mondta kicsit szomorúan nővére és kezével végig simította húgocskája arcát.
- Ott leszek– bólintott az aranyhajú és Legolas kíséretével a trón terem felé vette útját.
- Nem mondta miért?- érdeklődött mikor készült átlépni a hatalmas ajtón.
- Nekem nem, én nem megyek be. Láttam hogy nem állod apám pillantását, de légy erős ne kapd el a fejed. - mondta a fiú majd otthagyta a lányt. Míriel nagy levegőt vett majd belépett a trónterembe. Próbált nyugodtságot erőltetni a lépteire és egész lényére, de nem volt egyszerű.
Pár lépés múlva fejet hajtott és megszólalt.
- Hivatott uram.- hangja tisztán és határozottan csenget.
- Igen. Nem húzom a szót, Legolas elmesélte hogy megmentetted az életét. Ezért úgy gondoltam, Lórienbe küldelek kiképzésre. Ott a legjobbaktól tanulhatsz.
Mírielt ezek a szavak hideg zuhanyként érték.
- Uram, ez megtisztelő, de megtudhatnám hogy miért? - érdeklődött a meghökkent lány.
- Terveim vannak veled, amikhez elengedhetetlen a kiváló harctudás. Holnap reggel indulsz.- a király jelezte a lánynak hogy mehet. Míriel kilépett a kapun, a lépcsőn lemenet egy kéz fogta meg a vállát.
- Na hogy ment.- kérdezte egy szőke fiú és a lány mellé zárkózott.
- Holnap Lórienbe megyek, és kitudja meddig maradok ott. - felelte kissé szomorúan az aranyhajú.
- Ez remek, de mégis miért, és miért vagy szomorú? - kérdezte a herceg és társa szomorú arcára tekintett.
- Itt kell hagynom Estelt, és téged. - felelte a fiú szemébe nézve, majd így folytatta. - Itt kell hagynom a testvéremet és a legjobb barátomat, neked ez nem lenne szörnyű érzés?
Legolasnak a szíve kihagyott egy ütemet, az első mondat után.
- De eltudom képzelni, viszont még mindig nem válaszoltál arra hogy miért küld Lórienbe.
- Kiképzésre, idézem "Terveim vannak veled, amikhez elengedhetetlen a kiváló harctudás",- felelte a lány
- Apám útjai kifürkészhetetlenek, de biztos vagyok benne hogy nem akar rosszat, van kedved elmenni arra a tisztásra, hogy egy kicsit jobb kedvre derülj? - érdeklődött a fiú
- Csak ha estére vissza érünk - szabta meg a feltételét Míriel.
- Még csak most múlt dél, persze hogy vissza érünk –széles mosollyal az arcán Legolas elindult az istálló felé - Te várj a kapunál mindjárt jövök – szólt vissza a válla fölött.
A fiatal lány nem is ellenkezett hanem szó nélkül kiment a kapuhoz és várta a fiút.
Pár perc múlva egy szürke lovat látott és rajta egy alakot, aki feléje közelít.
-Már azt hittem nem is jössz. - mondta a lány és felpattant társa mögé.
Vágtába kezdtek. Berengur teljes erőbedobással igyekezett cikázni a fák között. Nem sokkal később meglátták maguk előtt a falat.
- Most ugye nem fogod bekötni a szemem? -kérdezte Míriel miután leszállt a szürke mén hátáról.
- Nem, nyugodj meg. De nem mondod el senkinek - válaszolta a szőke.
- Bízhatsz bennem - nyugtatta a társa.
Legolas erre elindult a borostyánok felé, két kezével ketté választotta. Mindkét fiatal újra a réten volt.
-Soha nem tudnék betelni a látvánnyal - suttogta Míriel miközben lassan lefeküdt a zöld fűbe, imádott ott lenni.
- Örülök hogy kedvedet leled benne - jegyezte meg a herceg.
Társnője behunyta a szemét és hagyta hogy a napsugarak táncoljanak rajta.
A fiú csak nézte a gyönyörű teremtésnek ,a sima bőrét,az aranyló fürtjeit, a vékony derekát, és a cseresznye piros száját.
Ő a lány boldogságában lelte kedvét ,s a lány szomorúságában bánatát.
Míriel látta a szeme sarkából Legolas fürkésző tekintetét.
- Valami érdekeset látsz? - kérdezte lágy hangon, még mindig csukott szemmel.
- Ha a..a te szerény személyed érdekesnek számít akkor , igen. Van -van benned valami tündés csak nem tudok rájönni hogy mi -felelte hebegve a herceg.
- Hiába keresed, nincs bennem semmi a te fajtádból. Nem vagyok féltünde - felelte a lány , majd talpra ugrott. Mindketten bevették magukat a lugasba és egészen addig sétálgattak amíg a nap az ég aljára ért. Ügetésben visszaindultak a palotához.
A herceg az istállóhoz vitte lovát, Míriel pedig nővéréhez indult.
- Estel! - kiáltott az istopály háta mögött álldogáló lányra.
- Míriel, na végre már azt hittem sosem jössz - mondta és karjába zárta kishúgát. Leültek a fűbe hátukat az ispotálynak döntve.
- Na mesélj, kíváncsi vagyok.- kérlelte húgát a sötét hajú.
- Úgy kezdődött hogy nem találtam Legolast ezért elmentem oda ahol legutoljára láttam. Ő meglepett engem, majd kicsit párbajoztunk, aztán pedig elmondta hogy van 3 napunk arra hogy körbejárjuk az erdőt. A lován, elindultunk, de hamar elkezdet sötétedni ezért megálltunk, elmentem fáért, amikor ork horda jött. Kihallgattam a beszélgetésüket... a táborunk felé tartottak és Legolas.. Legolas fejét akarták. Értesítenem kellet. A táborba érkezésem után nem sokkal kb húsz ork rohant le minket. Elbántunk velük de Legolas kis hílyán otthagyta a fogát. Ha..
-Várj csak , ha jól értem életet mentettél, és nem is akárkiét.- szakította félbe húgát Estel - Büszke vagyok rád, folytasd.
- Nem kell ennyire felfújnia dolgot...Igazából ez volt az érdekes, ezután csak jártuk az erdőt.- cseppet sem volt ínyére hogy hazudnia kellet nővérének, de megígérte Legolasnak.
- Akkor jól éreztétek magatokat. Ennek örülök, de mit akart tőled a király?- érdeklődött a nő.
- Ez eléggé el fog szomorítani, ahogy engem is. A király úgy döntött Lórienbe küld kiképzésre. Holnap reggel indulok, és nem tudom mikor térek vissza. - a mélykék szempár könnyel telt meg és gazdája nővéréhez bújt.
- Ne sírj, ez egy nagyszerű lehetőség. Ennek csak örülni lehet. - mosolygott pityergő húgára a sötét hajú.
- De itt kell hagynom téged, és Legolast, is a két legfontosabb embert az életemben.
- Hiányozni fogsz. A herceg miatt meg ne aggódj, ő is meglesz. - nyugtatta testvérét az idősebbik. Néma csönd telepedett rájuk, és a hold a csillagok kíséretében lassan felkúszott az égre.
- Későre jár húgom , menned kéne, hogy kipihend magad a holnapi útra. - mondta nővére és lehámozta magáról húga karjait.
- Igazad van, de ígérj meg valamit. Amikor van időd írj nekem Lórienbe. - kérte még utoljára kishúga, mielőtt elment.
- Ígérem, kellemes álmokat.
Mírielnek furcsa volt újra a szobában. Letette fegyvereit, megmosdott és egy a szekrényében talált kék ingben és a nadrágjában aludni tért.
Másnap korán kelt, összeszedte fegyvereit, és a palota kapujához vezetett az első útja. Még csak most pirkadt. A kapunál három alakot vélt felfedezni.
Mikor közelebb ért tisztén látta arcukat.
Nővére volt az egyik aki útitáskával a kezében várta. A másik két alak Legolas és egy ló volt. Míriel megállt előttük.
- Jó utat húgocskám, vigyázz magadra – intette óva a sötéthajú és átadta a táskát, majd megölelte húgát.
- Mivel nincs saját lovad ezért a nővéreddel úgy gondoltuk elvihetnéd Rielt - lépett közelebb a lányhoz, és átadta a kezében lévő kantár szárat. -Vigyázz magadra. - suttogta a lány fülébe és magához húzta. Az aranyhajú most érezte hogy másképp öleli a herceg, de maga sem tudta hogy mi változott.
- Köszönöm, a távol létemben ne kerüljetek bajba. Hiányozni fogtok. - mondta kicsit könnyes szemmel, majd felült Rielre és lassan elnyelte az erdő homálya.

                                         "Kicsit szemtelen

                                          De pont én ítélkezem?

                                          Új napot hozz a hajnal

                                           Mi vágatunk sebesen a Nappal"

A lány, úgy gondolta, elég volt a fáradt lábának a vízből, ezért felállt a parton és a csizmáját kutatta, de az eltűnt a fegyvereivel együtt. Azt nem is sejtette, hogy a herceg egy közeli fáról figyeli reakcióját.

        – Legolas, Te! Te, kis, te… – mondta Míriel kicsi bosszúsággal a hangjában, mégis nevetni kezdett. A herceg szemei a lányt figyelték, kiről csöpögött a víz. Haja vége elázott, inge, nadrágja is vizes, bár cseppet sem látta rajta a harag jeleit. Míriel egy ideig csak a folyó irányát fürkészte, aztán tekintete arra a fára vetült, amelyen a herceg lapult. Legolas látta a mélykék szempárt, hogy a fák lombjaira téved, majd tovább vándorol a patak túlpartjára. Míriel, miután körülnézett csupasz lábaival körbejárta a tisztást nyomok után kutatva, míg Legolas a fán ülve csak mosolygott magában, látva társa tudatlanságát. Úgy érezte ez a visszavágás, amiért legyőzte.

        – Csak nem lehet oly messze – gondolta Míriel, miközben sétálgatott a tisztáson. A lányt már kezdte idegesíteni, hogy nincsenek meg a fegyverei, és már nem is a csizmája miatt aggódott, hanem amiatt, hogy sebezhetővé vált.

        –  Legolas, mondd, élvezed a helyzetet? – kiáltotta abba az irányba, amerre Legolas lapult a fán. Tett pár lépést, és közeledett a tisztás széléhez. – Ez a visszavágás, azért, mert vesztettél egy lánnyal szemben? Nem tehetek róla, ha jó vagyok a legyőzésedben – kiabálta még hangosabban, hogy kicsit cukkolja a herceget. Ekkor az egyik irányból egy hang szólította a nevén.

        – Míriel, alkut ajánlok! Játsszunk kérdezz-feleleket! Ha helyesen válaszolsz, akkor visszakapod egyenként a csizmádat, és a fegyvereidet! – ajánlotta, Legolas kicsit olyan hangon, mint akiből mindjárt kitör a nevetés. A lánynak ekkor ötlete támadt. Esze ágában sem volt azt tenni, amit a herceg kért, ezért úgy döntött, egy ideig még beszélget vele, hogy behatárolja, honnan is jön a hang, aztán lecsap rá.

        – Talán belemegyek – felelte a lány.

        – Nem hiszem, hogy lenne más választásod, hacsak nem akarsz fegyvertelen maradni – hangzott a válasz egy közeli fáról. Míriel már tudta, hogy hol lapul a tolvaj, így ezt felelte:

        – Kihagynám a játékot, majd máskor! – mondta magabiztossággal a hangjában. A herceg erre meghökkent. Nem számolt azzal, hogy a lány nem fogadja el az ajánlatot.

        – Hát, jó, én tudok várni – felelte. Mírielnek sem kellet több, odament az illetékes fához, és elkezdett rá halkan mászni. Hallotta a herceg nevetését, és már látta is a szőkét, ahogy ott ül és a tisztást szemléli, mialatt őt kutatja, mellette fegyverei és egypár csizmája. Amilyen csendben csak tudott, odaosont a herceg alá, lelógó lábát megfogta, és lerántotta. Legolas nem tudta hova tűnt a lány, de mire egyszerre szorítást érzett a bal bokáján, zuhanni kezdett és csak a következő ágban tudott megkapaszkodni, azon, amin Míriel állt. Látta, ahogy a lány csak kacsint rá és felmászik, felveszi csizmáját és fegyvereit. Majd elégedetten nekidől a fa vastag törzsének.

        – Na, ki nevet a végén? – szólt az arcán huncut, de elégedett mosollyal. Tekintete az alatta lévő ágra esett, de már nem látta a herceget. Erre kissé zavarodott lett.

        – Hát, én! – adta meg a választ a herceg, Míriel fölött egy ágról lelógva.

        – Ügyes… – szólt a lány meglepve.

        – Tudod, hogy úgy sem győztél volna le – dalolta a herceg letelepedve a lánnyal szemben. – Ezt már nem meg vitattuk?

        – De, az igaz, amúgy szabad tudnom, hogy miért mentél bele a patakba? – érdeklődött a fiú.

        – Nem gondoltam volna, hogy a tündék nem gondolkodnak logikusan… – forgatta szemét a lány, majd folytatta egy sóhaj keretében. – Azért, mert poros voltam és lemostam a rám ragadt koszt.

        – Hé! Mi igenis tudunk logikusan gondolkodni! – állt ki a fajtársai, és maga mellett is. Majd hozzátette. – Ha akarunk – mosolygott Legolas.

        – Kérdeznék tőled valamit – fordult Míriel Legolas felé, mire a fiú csak egy bólintással jelezte, hogy folytassa. – Miért vetted el a csizmámat, és a fegyvereimet?

        –  Nem lehet egy kicsit kiszúrni a másikkal? – felelt a kérdésre kérdés formájában a herceg.

        – Már későre jár, nem kéne vissza menni? – kérdezte a lány, és ekkor vette észre, hogy a herceg őt nézi. Felé fordította tekintetét és a szemébe nézett. Legolast megbűvölte a mélykék szempár, és pillanatokig nem bírt szabadulni a fogságából.

        –  Valami érdekeset látsz? – kérdezte a lány elszakadva a herceg tekintetétől.

        – A-a nyakláncodat néztem – dadogta a fiú. – Gyönyörű – tette hozzá.

        – Köszönöm – felelte monoton hangon a lány és az inge alá rejtette a medált.

        – Tényleg indulnunk kéne – szólt a herceg, és egy pillanat alatt lent termett a földön.

        – Te nem jössz? - kérdezte, és felnézett.

        – De csak tudod, nekünk, embereknek időbe telik lemászni – adta a választ Míriel egy kis szarkazmussal a hangjában, és lassan az alatta lévő ágra lépett, majd onnan lazán leugrott. Elindultak a palota felé vezető úton. A nagy királyi építmény bejáratánál átléptek a kapun, majd a lépcsőnél elváltak útjaik. Mindketten másfele vették az irányt.

        – Jó éjszakát – köszönt el a lány és belépett a szobájába

        – Viszont – szólt mosolyogva a herceg. Míriel, ahogy leült az ágyra elnyomta az álom, és régmúlt emlékeit újra élte. A harcot látta, anyja, és apja vérbe fagyott arcát, látta elégni az otthonukat. Sírva fakadt, az álma végén pedig egy alak jelent meg, aki magához ölelte, és vigasztalta. Nem női alak, hanem egy férfi volt, az arcát nem látta, de ölelése megnyugtatta a lányt. Míriel arra ébredt, hogy kopogtatnak az ajtaján. Rájött, hogy ruhástól aludt, így nem kellet felöltöznie. Át simította haját, aztán ajtót nyitott, mire meglepetésére egy szolga állt az ajtaja előtt és így szólt:

        – Kellemes reggelt! – köszönt. – Legolas herceg vár rád a lépcső alján. Azt üzeni, hogy siess és kezdhetitek a túrát!

        – Köszönöm, mondja meg neki hogy igyekszek – szólt a lány még egy kicsit álmosan. Azzal becsukta az ajtót és rendbe szedte magát és elindult. Lebicegett a lépcsőn.

        – Jó reggelt! – köszöntötte a herceget mosolyogva, amikor leért a lépcső aljára.

        – Jó reggelt! Indulhatunk? – kérdezte.

        – Nem kéne reggelizni? És még Estelhez is el kell mennem.

        – Ezek miatt ne aggódj, csomagoltam lenbast, és a nővéredhez meg, úgyis benézünk – magyarázta a herceg.

        – Nem kéne a többiekkel is megismerkednem? – aggodalmaskodott Míriel.

        – Még nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – gondolkodott el Legolas. – Soha nem volt ember a harcosok között, főleg nem egy nő. És hirtelen érné őket. Először szokd meg a palotát és az erdőt.

        – Értem – bólintott a lány. – Végül is, igazad van. Most induljunk, kérlek. A nővérem biztos vár már – sürgette a herceget. Ő csak némán bólintott és elindultak Míriel nővéréhez. Ahogy beléptek a házba, látták, hogy az ágyon nem ő fekszik, hanem egy másik tünde, és Estel áll fölötte egy vizes ronggyal. – Nővérem, hát ilyen jól vagy? – csodálkozott húga.

        – Igen, a gyógyítók körükbe fogadtak, és tanítanak. Csodás, így olyan gyógynövényeket is megismerhetek, amelyeket eddig nem tudtam – mondta nővére széles mosollyal az arcán.

        – Mit szólnál egy kis sétához? – ajánlotta fel húga, aki fejével az ajtó felé biccentett. – Legolas, mit szólnál, ha későbbre halasztanánk a mai túrát? – kérdezte a fiú felé fordulva. – Semmi gond, légy csak a nővéreddel – mosolygott, aztán megfordult, és a fiú otthagyta őket. Estel, és Míriel lassan kisétált a házból, és annak a mögé sétáltak. Ott megálltak és leültek a fűbe.

        – Mond húgom, mi történt, amíg aludtam? – vezette tekintetét húgocskája felé.

        – Legyőztem a herceget egy párbajban, ezzel együtt kivívtam itt maradásunkat is. Aztán apja parancsba adta, hogy járja velem körbe az erdőt. Gyönyörű tisztásra értünk az erdő széléhez, amin egy patak folyt keresztül. A herceg lefeküdt a fűbe és szinte biztosra vettem, hogy alszik ezért levettem a csizmámat és fegyvereimet, aztán bementem a patakba. Gondoltam, lemosom magamról az út és a csata mocskát. Nem sokkal később jönnék ki, és nem találom sehol a dolgaimat, hozzáteszem, a herceg se volt sehol. Majd kiderült, hogy ellopta, csak azért, hogy kiszúrjon velem, mert legyőztem.

        – Hú, hát nem viseli valami jól a vereséget – mosolygott Estel.

        – Hát, nem igazán – nevetett halkan Míriel. – Főleg, ha azt egy embertől, és ráadásul lánytól kapja. Most is túrára megyünk, de csak ő tudja, mi lesz, erről a király nekem nem adott tájékoztatást.

        – Estel, merre vagy? – hallatszott egy halk, de finom női hang, valahonnan a ház másik oldala felől.

        – A ház mögött, Ithil! – felelte a barna hajú. Nem sokkal később egy szőke tünde nő tűnt fel előttük.

        – Üdv! – nyújtotta a kezét Míriel felé az ismeretlen. – Ithil vagyok, Estel tanítója – fordult Míriel felé a nő.

        – Üdv, Míriel vagyok – fogadta el a lány a felé nyújtott kezet, majd kezet ráztak.

        – Bizonyára ő a kis húgod – fordult Ithil Estel felé.

        – Igen, valóban – bólintott Estel. – Ő az én kis húgocskám – jelentette ki mosolyogva.

        – Míriel, sajnálom, de el kell, hogy szakítsalak titeket, mert a nővérednek kezdődik az első órája.

        – Semmi gond, nekem is dolgom van. Majd később találkozunk – Míriel megölelte nővérét, majd kettesbe hagyta őket a tanárával és Legolas keresésére indult

        – Igazán bűbájos teremtés – jegyezte meg Ithil.

        – Az, nagyon hasonlítunk, csak kettőnk közül én vagyok a higgadtabb – válaszolt Estel, majd felállt és az istállóhoz indultak.

        –  Akkor indulhatunk? – kérdezte Ithil, miközben felült vajszínű lovára, majd  Estel és Riel mellé szegődött.

        – Persze! – felelte boldogan Estel és elindultak gyógyfüveket gyűjteni.

       Eközben Míriel tovább kereste Legolast, de sehol sem találta. Majd hirtelen eszébe jutott a tegnapi útvonal a patakhoz, és gondolta, hátha arrafelé lehet. És elindult. Körülbelül húsz perc gyaloglás után feltűnt előtte a tisztás. Már látta a víz csillogását és a zöld füvet. Ekkor a háta mögött egy enyhe puffanást hallott, mire egy mozdulattal kirántott egy nyilat a tegezéből, megfordult és az ellenségnek hitt valamire szegezte. Azonban senki nem állt ott, ahova célzott. A lány izmai megfeszültek, érzékei pedig kiélesedtek. Hangot hallott a közeli fáról, ami tőle jobbra helyezkedett el. Megfordult és a nyíl már süvített is a lombok közé. Míriel már a következő nyilát feszítette ki az íján, amikor egy ismerős hang megszólalt a háta mögött, ezzel megijesztve kicsit a lányt.

        – Milyen dolog ismerősökre lövöldözni? – Míriel, a hang hallatán összerezzent, majd szép lassan leeresztette az íjat, és a nyilat visszacsúsztatta a tegezbe. Egy szőke tünde állt mögötte, aki nagyon is ismerős volt a számára.

        – Bocsáss meg, nem tudtam, hogy te vagy az - kért bocsánatot a lány.

        – Ember létedre jól célzol. Kis híja volt, hogy nem lyukasztottad át a fülemet. Amúgy honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte a herceg.

        – Tudod, Legolas. Logikus gondolkodás – felelte Míriel, kis humorral a hangjában.

        – Még mindig ott tartunk, hogy nem tudok logikusan gondolkodni? – nézett a lányra.

        – Áh, nem, el kell fogadni, hogy a férfiaknak nem az erőssége a gondolkodás – kuncogott Míriel.

        – Kezdesz messzire menni, nem gondolod? Amúgy meg, a nőknek sem erősségük a párbajozás, az íjászat, és még sorolhatnám – szólt a fiú és egy szempillantás alatt a lány mögött termet és kihúzta a puzdrájából a nyilakat úgy, hogy Míriel észre sem vette.

         – Ne felejtsd el, hogy legyőztelek, és bármikor meg tudnám ismételni. Az íjászathoz hozzáfűzve, nem olyan éles a szemem, mint a te fajtádnak, ha az lenne, már régen át lenne lyukasztva a füled – szúrt oda visszavágásul Míriel, és egy nyílért nyúlt, hogy móresre tanítsa szemtelen társát, ám hiába tapogatózott, nem talált egyet sem.

        – Na, ki a logikus? – nevetett a fiú és a lány elé kerülve felmutatta a marék nyilat.

        – Csak kiszámítható vagyok, ennyi az egész. Nyilak nélkül is simán legyőzlek – erősködött a lány és kardot rántott. Majd azt a hercegnek szegezte.

        – Ezt vegyem kihívásnak? – kérdezte a fiú és ő is kardot rántott.

        – Vedd, aminek akarod – nézett rá Míriel egy kicsit sejtelmesen, miközben megrántotta a vállát.  

        Lerakta az íját és a tegezét a hátáról, jelezve ellenfelének, hogy készen áll a harcra.

        – Úgyis legyőzlek! – jegyezte meg félvállról a fiú.

        – Sokan mondták már ezt – rántott vállat a lány hanyagul. – Viszont ők már nincsenek köztünk – vigyorgott gonoszul.

        – Tán ilyen veszélyes lennél? – kérdezte a herceg, és egy lépést tett a lány felé, mire ő hirtelen támadó állásba ugrott.

        – Még egy lépés és elvágom a torkod – figyelmeztette Míriel. Legolas látta a lány mélykék szemében a harc tüzét, majd pillanatokkal később a két kard egymás ellen feszült. Derekasan küzdöttek, egyikük sem akarta föladni. Így ment ez egészen addig, amíg a nap az ég közepére nem ért.

        A hercegnek hirtelen ötlete támadt, amivel nyerhet. Míriel mögé lopózott, majd a kardot tartó kezét megszorította és hátrafeszítette. Az aranyhajú először nem akart engedni a szorításnak, küzdött teljes erejéből, de a kéz egyre csak szorosabban fonódott az övé köré.

        – Na, feladod? - suttogta a herceg Míriel fülébe egészen közelről, hogy a lány már a bőrén érezte leheletét.

        – Soha! – felelte a lány a szorítás fájdalmától felszisszenve. Már képtelen volt bírni az egyre erősebb szorítást. „Ez biztosan meg fog látszani”– gondolta. Kiesett kezéből a nehéz fémkard, ami halk puffanással ért földet a porban. Míriel, amennyire tudta felemelte a jobb lábát, bal kezével kihúzta zsebéből a tőrt, és átszúrta a levegőt a herceg jobb válla fölött. Kiss híja volt, hogy eltalálja a herceget. Még egyszer akart szúrni, de erre nem volt ideje, mert a fiú, a kezét elengedve hátát a közeli fának nyomta, minek hatására Míriel hangosan felszisszent. A következő pillanatban Legolas a kardját a lány mellkasának szegezte.

        – Na, feladod? – kérdezte újra. Míriel hezitált, tőrje még mindig a kezében volt, de nem érte el a herceget, lendületet sem tudott venni. Menekülésre esélye nem volt, képtelen volt kikerülni a kutya szorítóból.

        – Igen – nyögte halkan, önbecsülését vesztve, hiszen legyőzte valaki, akit azt hitte csak ő győzhet le.

        – Helyes válasz, most kérj elnézést – utasította a herceg.

        – Nem fogok úgy bocsánatot kérni, hogy fegyvert fognak rám – szögezte le a lány. Erre a herceg elrakta fegyverét, és így folytatta:

        – A szavaid nem igazak!

        – Nyugodj meg, viccnek szántam. Szerinted, apám nem mesélt a tudásotokról? Kérlek, ne vedd magadra. Viszont a te szavaid sem estek túl jól – húzta fel az orrát a sértett lány.

        – Én is sajnálom. Azért be kell látnod, nem győztél le – mosolygott a herceg.

        – Rossz passzban vagyok, nem reggeliztem, és alig aludtam az éjjel, oké? – akadt ki Míriel.

        – Ebben az esetben, megállunk enni – jegyezte meg a herceg és elővett két  lenbast az úti táskájából, amit a közeli bokorban hagyott. Az egyiket Míriel kezébe nyomta.

        – Köszönöm, de… ez micsoda? – kérdezte a lány, miközben kezében forgatta a furcsa ételt, és úgy nézett rá, mintha egy földönkívüli lenne.

        – Lenbas, tünde étek, melyből egy kis falat is kitölti egy felnőtt gyomrát, és nagyon jó energia-forrás – magyarázta, Legolas.

        – Értem – bólogatott Miriel, és beleharapott az ételbe. – Hm… – hümmögött, mint, akinek ízlik az a fura étel. Meglehet, hogy neki tényleg ízlett. – Egész finom – csodálkozott el.

        – Ha befejezted indulunk, hosszú út van még előttünk – matatott a táskájában a herceg, majd ő is elővett egy tündeétket a és leült enni. Míriel, ekkor az utazó táskájára pillantott, és meglepve látta, hogy két pokróc van a tetejére rögzítve.

        – Tán hosszabb útra megyünk? – érdeklődött.

        – Igen, úgy terveztem, hogy körbejárjuk az erdőt, amennyire lehet. Kaptam 3 nap kimenőt a csapatomtól, ezért letudjuk egybe a túrákat – felelte Legolas, miközben evett.

        – Ennek örülök, de… – engedte le Míriel a lenbast tartó kezét. – Mindezt gyalog? Kérlek, azt tartsd észben, hogy én nem vagyok képes olyan gyorsan haladni, mint te! – kérte a fiút.

        – Sejtettem, hogy meg fogsz kérni ilyesmire. Lovon is mehetünk, vagyis csak az enyémen, mivel neked még nincs, ha jól tudom – rántotta meg a vállát Legolas, és füttyentett egyet. Pár pillanat múlva egy szürke mén tűnt elő a fák mögül, majd oda ügetett Legolashoz.

        – Ő itt, Berengur. Hű hátasom, rajta fogunk utazni – magyarázta a fiú, majd felvette úti táskáját, fegyvereit és felpattant Berengur hátára. Erős kezét nyújtotta az aranyhajúnak, mire ő egy halvány mosollyal ajándékozta meg.

        – Köszönöm – köszönte meg Míriel, miközben megfogta a herceg kezét, aki felrántotta maga mögé. A lány belekapaszkodott a herceg vállába.

        – Felőlem kapaszkodhatsz a vállamba is, de azt garantálom, hogy az első pár lépésnél leesel – kuncogott halkan Legolas. – Inkább kapaszkodj a derekamba, ha jót akarsz – ajánlotta a herceg, és lépésben elindultak az erdőben. Míriel először tartotta magát az elhatározásához, és továbbra is Legolas vállán nyugtatta a kezét. Amikor beértek, a viszonylag sűrűbben nőtt erdős részbe viszont megingott és kis híján leesett. A fiú érezte, hogy a vállát erősebben szorítják  a mögötte ülő makacs leányzó ujjai, de arra nem számított, hogy hirtelen az egyik kéz elengedi a vállát. Legolas azonnal a kéz után kapott.

        – Na, mit mondtam? – kérdezte egy kis elégedettséggel a hangjában.

        – Igazad volt. – ismerte be Míriel mikor már újra biztonságosan ült Berengur hátán a fiú derekába kapaszkodva. Ezt látva a herceg, vágtára fogta lovát.    

        – Szeretem, mikor igazam van – kuncogott a fiú, mire csak egy ütést érzett meg az egyik karján, de ő csak nevetett rajta.

Ez az egyszerű válltozata :)

A kifejezések Sindául vannak, a Q betűvel jelöltek Quenya nyelven íródtak. A szavakat szótagokra bontottam. A csupa nagybetűs szótag a hangsúlyos.

1. Tünde

2.Kiejtés

3.Magyar

Üdvözletek

Mae govannen

Máe go-VÁHN-nen

Örülök, hogy találkoztunk.

Suilad

Szú-i-LÁHD

Üdvözlet.

Eleni síla lumenn' omentielvo

Q,E-len SZÍ-láh LÚ-mehnn ó-MEHN-ti-ÉL-vó

A csillagok ragyogjanak találkozásunk óráján.

Gîl síla na lû govaded

GÍL SZÍ-láh náhh LÚ go-VAH-dehd

Csillagok ragyogjanak, mikor újra találkozunk.

_____________________________________________

Kérdések

Pedich Edhellen?

Pé-DIKH Ed-HELL-len?

Beszélsz tündéül?

Iston le?

Í-STÓHN lé(j)h?*

Ismerjük egymást?

Heniach nin?

He-ni-ÁKH nín?

Értesz? / Megértesz?

*Ahol a "j" zárójelbe van téve, ott elharapva ejtjük.

Parancsok, felszólítások

Tiro!

TÍR-óh!

Nézd!

Bado na Ennorath!

Bá-DO NÁ EN-no-ráth(sz)!**

Menjünk Középföldére!

Gwanno ereb nin!

GVÁN-no E-reb NÍN! Hagyj békén!

Daro i!

DÁR-ó Í!

Állítsd meg!

Sedho!

SZEHD-hó!

Csend legyen! Halgass!

Edro!

ED-róh!

Nyisd ki! / Nyílj ki!

Lasto!

LÁH-sztó!

Halgass! / Hallgasd! / Halld!

** A "th" -t "sz" -nek is ejthetjük.

Ide egy sértő kifejezést is berakok J

Nostach be Orch gaer

Noszt-ÁKH bé ORKH GÁ-ehr.

Úgy bűzlesz, mint egy ork.

Köszönetnyilvánítások

Hannon le

Hán-NON lé(j)h

Köszönöm

Rim hennaid

Rím HEN-nájd

Ezer köszönet

Hantale

Q, HÁN-tá-lé(j)h

Köszi

______________________________________________

Más kifejezések / felszólítások

Ai!

ÁJH!

Ó!

Le melon Lé(j)h MEHL-lon Szeretlek

Tancave!

Q, Tán-KÁ(J)-véh

Természetesen! / Igen!

Lau!

Q, LÁUH!

Ne! / Nem!

______________________________________

Búcsúzások

Namárië

Ná-MÁ-ri-e

Isten veled! / Istenhozzád!

Belain na le

Be-LÁJN ná LÉH

A Valák kísérjenek utadon

Calo anor na ven

KÁH-loh Á-nor ná Vehnn

A Nap ragyogjon utad során

Garo arad vaer

GÁH-ró á-RÁHD VÁÉR

Szép napot