Szelek fújnak keletről,

az árnyék nyúlik már messziről.

Egy pillanatra törik az álarc,  hűvös köde elszáll

Regék zengenek majd, félsz övezi merre jár.

A fénylő Hold sápadtan tekintett le a Nimrodel partjára, sugari ezüsttel hintették a víz gyöngyöző karéjait. Későre járt már, az éj néma, bársony csendbe burkolta az Aranyerdő fáit. Gyönyörű tavaszi éjszaka volt, de Tinwerín mégis dühösen meredt a holdfényben fürdő hegyekre.

- Megéri utána menni? - fordult hátra csapatához a vala.

- Nem hiszem, az is lehet, hogy csapda - válaszolta a fellegeket kémlelve a csapat nyomolvasója, Mallor. - Amíg nem merészkedik újra a mi határaink közelébe, ne legyen rá gondunk.

- Bosszantó, hogy mindig kicsúszik a kezeim közül. Remélem Aragorn nagyobb sikerrel jár - Tinwerín még egyszer elnézett abba az irányba, amerre Gollam inalt, majd a nyolc tündéhez fordult:

- Visszatérünk a városba, hívjátok vissza a többieket is - adta ki az utasítást, mire szinte azonnal tünde kürtszó hasította át az éji levegőt. Rendezetten, lépésben indultak vissza Lórien szívébe. A hajnal első sugarával lépték át a kapuját, most már teljes létszámban. Tinwerín amint lerakta fegyvereit, és megreggelizett egyből Gaerielhez indult. Volt egy kis lelkiismeret furdalása a történtek miatt, hiszen részben miatta sérült meg. Áthaladt a mívesen kifaragott hidakon, melyek több mallorn fát és fletet is összekötöttek, majd egy pár csigalépcső múlva elérte célját. Egy halk kopogás után benyitott, mire a bent ülőkben hirtelen megrekedt a szó és a nevetés.

- Megzavartam valamit? - nézett végig a döbbent arcokon.

- Nem, dehogy! Csak... - jött zavarba Gaeriel.

- Csak azt meséltem, amikor beleestél a Nimrodelbe... - bökte ki Haldír.

- És ezek szerint közel egy év távlatából is ilyen vicces... - húzta a száját Tinwerín, és nekidőlt az ajtó félfának.

- És mi a helyzet Gollammal? - állt fel a karosszékből Haldír.

- A Ködhegységbe szökött... Oda nem mentünk utána. De már majdnem elkaptam! - mérgelődött halkan Míriel. - No, de látom nektek viszonylag jobban telt az este. Hogy van a bokád, kedves? - nézett rá Gaerielre.

- Jól...de kificamodott. A fejem is egészen rendben van, szerencsére nem szédülök - mesélte mosolyogva a teler lány.

- Öröm hallani, akkor semmi komoly. De így is részben az én hibám... - kezdett bele Tinwerín. - Elnézést kérek, akár nagyobb bajod is eshetett volna.

- Ne beszélj zöldségeket! Talán te kérted a köveket, hogy essenek rám?

- Hát ami azt illeti... igazából ő... - köhintett közbe Haldír, mire vala barátnéja ezt egy alapos vállba veréssel jutalmazta.

- Ha nem segítesz, lehet már csak a csontjaink hevernének valahol egy barlang mélyén. Az ugrásba meg én is belegyeztem, tehát az én felelősségem volt. Igazán semmi gond, sőt jóformán köszönömmel tartozom neked. És a bácsikám is így gondolja, mielőbb látni szeretne.

- Oh, milyen igaz Celeborn keresett - jegyezte meg Haldír.

- Neked Celeborn a nagybátyád?! - szaladt fel Míriel szemöldöke. - Ezt miért nem mondtad előbb?

- Elfelejtettem... - vont vállat Gaeriel. - Szerintem nem annyira lényeges...

- Már hogyisne lenne lényeges! ÉdesEru... Kész szerencse, hogy ennyivel megúsztad. Így is ki tudja mit kapok a bácsikádtól... - aggodalmaskodott a vala. Akárhogy is egy volt az ainuk közül, de Celeborn és Galadriel otthonában élt, így tisztelettel és köszönettel tartozott nekik.

- Emiatt ne aggódj, csak köszönetet szeretne mondani, hálás nem mérges - magyarázta Haldír.

- Akkor is mielőbb fel kell keresnem, így is beszélnem kell Galadrielel... - sorolta, szinte magának tennivalóit Tinwerín. - Ami meg téged illett Haldír, a beosztások megírják magukat? És az íjkészítővel is beszélned kéne... - ezt enyhe célzásnak szánta a tünde távozására.

- Tényleg! - csapott a homlokára a szőke. - A két tucat nyíl... teljesen elfelejtettem...Ez esetben, további szép napot hölgyeim - biccentett, majd sietősen kilépdelt az ajtón. Gaeriel mosolyogva intett neki, és elharsogott egy köszönömöt.

- Zökkenő mentesen ideértetek? - kérdezte Tinwerín.

- Oh, igen... Szegény Celeborn halálra aggódta magát... De sikerült megbeszélnünk. Aztán szinte betessékelt ide, és vagy hat gyógyítót összehívott egyetlen ficam ellátására...Aztán ráparancsolt Haldírra, hogy ne mozduljon mellőlem. Úgy éreztem magam mint egy kisgyerek...

- Számukra mindig is kis gyerekek leszünk. De jobb lesz ha pihensz, ha bármire szükséged van szólj - lépdelt az ajtó felé a vala, majd egy aprót intve a kezével elbúcsúzott a telertől. Lefele szökellt a lépcsőkön, amikor belefutott Haldírba, aki nagyon úgy tetszett, hogy őt várja.

- Azt hittem az íjkészítőhöz mentél - lépődött meg Tinwerín.

- De közben eszembe jutott pár kérdés, és gondoltam megvárlak. Szóval, mit kerestél te egy eldugott hágóban? És mi is volt ez a földindulás?

- Felkerestem pár kőóriást szövetség reményében, de nemet mondtak. A földindulás meg...fölindulás. Igen, tényleg potyogott pár kő... de ez tűnt a legjobb megoldásnak akkor a koboldoknál - mindeközben párosával haladtak lefelé a lépcsőkön.

- És mégis milyen üzentet viszel Galadrielnek?

- Haldír, minél kevesebbet tudsz annál jobb. Nem tartozik minden rád - szökkent le a talajszintre Tinwerín, és elindult a szökőkút mögötti lépcsők felé.

- De én szeretném tudni - faggadta tovább a szőke.

- Én meg nem szeretném, hogy tudd - fordult hátra a tündéhez a lány, és abban a percben meg is torpant, hiszen olyasmit látott a fiú válla felett, amit nem várt volna.

- Ez nem igaz! - sziszegte, mire Haldír is megfordult. Három tünde közeledett feléjük, lovon. Legelöl egy szőke nő ment, aki megpillantva Haldírékat leugrott lováról és feléjük sietett.

- Deil! - derült fel Haldír a nőt látva.

- Haldír, de jó végre téged is látni - mosolyodott el a nő. - Nocsak, hát újra összefutunk - nézett Tinwerínre.

- Milyen kiszámíthatatlanok a sors útjai - helyeselt színtelen hangon a vala. - Mégis van, hogy azok az utak szakadékkal érnek végett.

- Szóval már találkoztatok - szólalt meg sietve Haldír, elkerülve a kínos csendet.

- Igen, igen még Imladrisban de ott is csak futólag - helyeselt Deil. és egy gyors pillantással végig mérte a valát. - És itt sem időzöm sokat, már bizonyára várnak a Bakacsinban. Csak egy táviratot hozok apámtól Galadrielnek megteszed, hogy átadod neki? - húzott elő útikabátja zsebéből egy viaszpecsétes levelet, majd átnyújtotta Haldírnak.

- Természetesen - vette át a levelet a fiú. - Biztosan nem maradsz még egy napot sem?

- Teljesen. Bár mitagadás szívesen maradnék Lórien eredi semmihez sem foghatóak, de már Legolas is biztosan vár.

Erre a kijelentésre Tinwerín hátán végig szaladt a hideg, keze először hideg lett, majd tűzforró. Igyekezett kifejezéstelen arcot vágni, és jobbnak látta, ha távozik.

- Ha megbocsájtok, nem akarom megváratni Celebornt - szólalt meg udvariasan, és még egy lenéző pillantást küldött Deil felé, majd sarkon fordult és méltóságteljes léptekkel otthagyta a párost. Ám a gondolatai közel sem voltak ilyen összeszedettek, és magabiztosak. Legolas neve volt az, ami minduntalan fel tudta zavarni a látszólag nyugodt vizet. Tinwerín maga is elmerengett azon, hogy miért van ez így. Mit érdekli őt? Mit érdekli ez a nő? Miért foglalkoztatja egyáltalán, hogy mi köze van Hozzá?

Addigra sikerült összeszednie magát, mire megtalálta Galadrielt és Celebornt. Mindketten a Tükör felett álltak, és elgondolkodva figyelték a benne folyó eseményeket.

- Tinwerín - szólalt meg kedvesen Galadriel, még mindig a Tükröt nézve. - Mikor is volt utoljára, hogy az Aranyerdő fái alatt jártál?

- Talán egy holdtölte is volt, hanem kettő, Úrnőm - lépdelt le hozzájuk Míriel.

- De érkezésed is csak úgy, mint a hajnal jó híreket sugall - szólalt meg Celeborn is. - Hálás vagyok tetteidért, fogadd köszönetemet unokahúgom megsegítéséért.

- Nem tesz semmit, Uram. Örülök, hogy nem esett nagyobb baja.De számomra a hajnal nem csak jó híreket tartogatott... Gollam a Ködhegységbe szökött, kicsúszott kezeink közül.

- Nem indíthatunk hajtóvadászatot, lehet még tőrbe csalna minket. Mégis, tágabb körbe kell őrködnünk, és csak remélhetjük mi előbb elkapjuk mielőtt más kezére jutna - tanácsolta Celeborn.

- Sarumán terveid szerint halott, Tinwerín - nézett rá a lányra Galadriel.

- Igen, de a Gyűrű holléte is rejtély. És az árnyékok egyre nyúlnak, még a tavasz ellenére is. Isildur örököse a hegyekben kóborol, de hiszem lesz új hajnala Ardának.

- A hit és a tettek sokszor egymás ellen dolgoznak - mondta Galadriel. - Ne egyedül higgy, hiszen vannak még páran Középföldén kikkel egy reményben hisztek. Ne állj egyedül a viharban Alcarain.

- De kinek a hite valós, és kinek a hite csak álca Galadriel? Nehéz megítélni az emberek szándékait.

- Ne csak a szemeddel láss. Az emberek kiszámíthatóbbak mint gondolnád - Ez volt az a mondat ami igazán gondolkodóba ejtette Tinwerínt, és az mely fordított a nézetén.  Rádöbbent, hogy minden emberben van valami közös: a gyenge akarat.