Az égre kúszik a hajnal

Holdat űz nyomában a Nappal.

Kékszajkó repül, de feledés köde túl vastag

Aranyerdő tündéinek figyelme sosem lankad.

A hajnali erdő levelei között nyugati szél suhan tova megrezegtetve azokat. Pirkadat hasítja a mennybolt fenséges vásznát, de mégis még derengenek a csillagok, és pislákol a Hold ezüstje. Rozsdafarkú zengi dallamos énekét a virágzó fák alatt, s csalogányok kapcsolódnak muzsikájába. A fák ágait körüllengi valami, valami mely barátságossá és hívogatóvá teszi a fás rengeteget. Az öreg bükkökön és tölgyeken átkúszik a hajnali, fiatal napsugár, ezzel sápadt arany fényével hintve azokat. Aranyszélű levelek susognak Nyugat dalát fújva, szólva örök mezőkről és soha el nem múló tavaszról. Kóbor lélek jár eme ősi fák alatt, egy lélek ki múlandó világba született. A virág illat lengi körbe az erdőt, és valahonnan a madarak és a szél énekébe egy régi dalt zengő, csengő hang csatlakozik. Legolas félve lépdel az erdőben, van valami nem e világi a lombok alatt. Ezt ő is pontosan érzi, ám lába viszi tovább egyenesen arra, amerre a gezerigók és kékszajkók szállnak. Az ifjú csizmája alatt egészen halkan roppannak gallyak, de ő csak némán és áhítattal fürkészi az erdő zugait. Soha nem járt még ehhez hasonló rengetegben, talán még Lórien erdei sem voltak hasonlatosak ehhez. A madarak hajnali muzsikája lassan halkulni kezd, és helyét egyre inkább átveszi az ősi ének. Sorait a fiú nem érti, hisz nem az ő nyelvén íródtak. Viszont így is hatalmába keríti, egészen megbűvöli a fülbemászó dallam. Már nem lépked, szinte fut a madarak után. Szőke tincseibe belekap szél, fehér ruháján átszaladnak a nap apró dárdái. Ám hirtelen megtorpan: észrevesz valamit. Már nem megy a madarak után kik lendületesen kiszállnak a fák közül s kecsesen egyikük a tisztáson álló ujjára telepszik. A sinda lába cöveket ver a cserjésben, nem bír mozdulni. Megbűvölten hajtja félre a hajnali tűztől aranyló ágakat, és figyeli a vele szembe lévő alakot. A lány ruhája a pirkadat színeiben tündököl, haja akár  az alkonyi nap mélyrany sugara. Cseresznye pír szájával ő dalolja az éneket, melyre mintha csak a virágok szirmokat bontanának körülötte. Mögötte felkelőben a Nap, de a csillagok lengik körbe alakját. Mélykék szemét a nyugvó félben lévő Holdra emeli, és annak ezüst képe visszafénylik benne. Abba hagyva a dalt, szája mosolyra húzódik és apró nevetés szökik ki belőle. A kacaja csengően visszhangozva szalad tova az erdőben, belevegyülve a hajnal friss szólamába. Ujjaival finoman megsimogatja az üldögélő madárka feje búbját, majd a herceg számára nem érthető nyelven suttog neki valamit. A kismadár egyetértően csicsereg, majd sebesen beszáll az erdőbe. A lány újra belekezd a dalba, és kezével akár a háló, úgy fogja össze a szeleket. Ebben a pillanatban a szél megfordulva már dél felől fúj. A dalba bekapcsolódik megannyi madár, és a tisztás köré gyűlni kezdenek az állatok. Az ének ütemére a lány szökken egyet, majd pillanatokkal később már kecses táncot lejt. Hajnalpír ruhája alakjára simul, aranybarna haja fürtösen kúszik utána. Lába nyomán egyszeriben az eddig üres tisztás virágos rétté válik, és a cserjésben leső tünde mellett az eddig alvó fák is lombot bontanak. Legolas lép egyet az égi tünemény felé, de talpa alatt ág roppan. E pillanatban hirtelen a réten táncoló alak megáll, és szemét egyenesen a sindára szegezi. A varázslat akár a függöny lehull, a madarak riadtan szálnak tova, és az állatok rémülten szaladnak vissza rejtekeikre. Ám a lány nem szól, csak némán nézi a lombok alatt állót.
- Mi a neved? - lép közelebb a szőke, ezzel kiérve a rétre. Ám ezzel egy időben az aranyhajú hátrál.
- Ne félj tőlem. Mond, hogy hívnak? - kérdezi újra a herceg, de a mélyék szemek gazdái mindig nem felelnek. Egyszeriben a cseresznye piros száj mosolyra kúszik, majd gazdája hirtelen a mögötte lévő erdőség felé veszi útját.
- Hé, gyere vissza! ― kiállt utána Legolas. - Mond meg a neved! Kérlek! - szalad a lány után. A hajnali ruha sebesen suhan a sűrű fák között, majd egyszeriben eltűnik a herceg szeme elől. A szőke tehetetlenül forgatja a fejét, és egyre a lányért kiállt, ám annak csak visszhangzó kacaja üti meg a fülét. A szeme sarkából hirtelen megpillant egy ruhát, mely maga az éji csillagos ég. A szeme sarkából még lát egy hófehér hajtincset, mielőtt a hajnali erdő elsötétülne és darabjaira hullana. ― Legolas a saját kiáltására ébredt. Felült ágyában, és megfogta az izzadságtól gyöngyöző homlokát. A herceg szobájában sötét honolt, csupán a Hold fénye szűrődött át az elhúzott függönyökön.
- Csak egy álom - suttogta maga elé, kissé csalódottan. Elevenen ott lebegtek szeme előtt a lány vonásai: a mélykéken csillogó szemek, a fiktos orr, a szépen ívelt szemöldök, a cseresznye szín száj. Elhatározta, hogy papírra veti amíg el nem feledi. Hitte, hogy az álom egy üzenet volt, ami segíthet megfejteni eddigi homályba burkolt emlékeit. Kiugrott az ágyából, gyertyát gyújtott és elhúzta a függönyöket. Így látott munkához, és mire végzett addigra a Hold közel három ujjnyit haladt az égen. De munkája eredményesnek bizonyult, hisz az aranybarna tincsekkel keretezett arcból egy nevető mélykék szem nézett vissza rá.
- Míriel - súgta bele az éj súlyos csendjébe.

A hajnal Legolast az íróasztalára dőlve találta, egy papíron fekve. A sinda fejéből ki is ment, hogy mára ő barátjának vadászatot ígért.
- Legolas! - zörgetett Baran az ajtón. A zörgésre a szőke is felocsult, kipislogta szeméből az álmot majd sietősen az ajtóhoz lépett.
- Jó reggelt! - tárta ki.
- Neked is, melon. Akkor indulhatunk? - kérdezte Baran.
- Hova? - kérdezett vissza elgondolkodva Legolas, majd egyszeriben a fejéhez kapott:
- A vadászat! Teljesen kiment a fejemből...
- Nem baj, még időben vagyunk. Még csak most kel a Nap, az erdő is csak most ébredezik.
- Most kel a Nap? - fordult az ablaka felé a fiú. - A Nap... - rohant az ablakához és szélesre nyitotta azt. Még az égbolton ott fénylett sápadtan a Hold megannyi csillaga kíséretében, de az ég alja bíbor színeket öltött a felkelő Naptól. Ebben a pillanatban egy kékszajkó szállt az ablakpárkányra, egyenesen a fiú elé, és a távolból fülemüle ének hallatszott.
- Szajkó és fülemüle... - suttogta ámultan a herceg. - Szajkó és fülemüle! - kiáltotta, és örömében összecsapta a tenyerét.
- Baj van barátom? - kérdezte aggódva az ajtóban álló.
- Nincs. Nézd még fent van a Hold! És hallod-e a fülemülék énekét? Látod e a kékszajkót tova röppenni egy tisztás felé, ahonnan egy régi dal szól, melyet már minden élő elfeledett? - monológja közben izgatottan kapkodta magára ruháit, és sietve kereste fegyvereit.
- Legolas...jól vagy? - vonta fel a szemöldökét aggódva Baran.
- De még mennyire! - felelte széles mosollyal a szőke, és ugrálva bekötötte csizmáját. Felkapta íját, asztaláról a képet, és a következő pillanatban szinte repült kifele az ajtón, kishílyán elsodorva Barant.
- Legolas, állj már meg! - futott utána az íjász.
- Siess már, még a végén elszáll a szajkó! - szólt vissza a folyosó fordulójából a szőke, és kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant lefelé.
- Várj már meg! - érte be a palota kétszárnyas ajtajánál Baran a barátját. - Mi van veled? Az előbb még a majd leragad a szemed, most meg már repülsz!
- Hát nem érted?! - kérdezte Legolas, meglengetve a rajzát. - Hajnalodik! Fülemüle és kékszajkó dalol! Kell ennél több?! - kérdezte boldogon, és a papírt lengetve rohant tovább Berengur boksza felé.
- Ami azt illeti nem értem, mi ez az egész?! - loholt utána barátja.
- Majd megtudod - ült fel Legolas a lovára, és visszanézett az ablakpárkányára. A kékszajkó megborzolta tollait, majd leröppent a párkányról egyenesen az erdő sűrűje felé. Legolas szó nélkül követni kezdte, mit sem törődve barátja folytonos kérdéseivel. Már igen bent járhattak az erdőben, amikor madár dal zendült. Gezerigók és csalogányok* daloltak a hajnali erdő lombjai alatt. A herceg megállította lovát és leugrott róla. Körbe nézett, majd megpillantotta az általuk követett kékszajkót. A madár tovább röppent, és a két tünde futva követte.
- Legolas, mi az ördögöt csinálunk itt? - kérdezte Baran, kissé ingerülten.
- Maradj csendbe! - intette le a herceg. - Megzavarod az állatokat. És nagyon figyelj hova lépsz, ne hogy elijeszd Őt.
- Kit?!
- Mírielt - mutogatott a rajzára a szőke.
- Legolas szerintem te bolond gombát ettél, vagy beütött a tegnap esti Ithil által főzött ital vagy mind kettő.
- Nem őrültem meg... - húzta el a száját a fiú, és félre hajtott egy ágat.
- Akkor miért követsz egy madarat?!
- Mert ő Mírielhez megy.
- Ki az a Míriel?
- Ő! - bökött újra a papírra a szőke. - Az akiről a naplóm szól.
- Legolas...
- Maradj már csendbe! - intette le barátját a herceg, amikor a kékszajkó egy tisztásra szállt ki a rengetegből. A szőke megállt a tisztás melletti cserjésben, ám a fákkal szegélyezett füves réten nem állt senki. A kékszajkó pedig csupán a szélén álló fához repült, a fészkéhez.
- Itt kéne lennie - forgatta körbe fejét a herceg.
- De minek?!
- Mírielnek!
- Te megbolondultál... - vonta le az egyszerű következtetést Baran.
- Nem igaz! Láttam őt álmomban, egy hajnali réten táncolt, és valami ismeretlen nyelven énekelt, virágokat fakasztott...
- Egyáltalán honan tudod, hogy ő volt? Bemutatkozott? - kérdezte cinikusan a barna hajú.
- Nem, nem mondta meg a nevét, pedig kértem. De sejtem... sőt szinte biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Érzem - révedt a hajnali égre a sinda. - És szerintem a Ködhegységen túli rejtélyes alaknak köze van hozzá...Talán bántotta.
- Mi van?! Na jó  nekem most le kell ülnöm - telepedett le a fejét fogva Baran egy fa tövébe. - Te azt állítod, hogy a lányt akire nem is emlékszel - ami valószínűleg azért van, mert nem is létezett - elrabolta az a valaki és a hegyeken túlra vitte? És mégis honnan veszed ezt?! Badarság az egész! Nőj már fel végre! - kiabált rá a hercegre.
- Az álomban láttam egy éji köpenyt... szerintem Míriel attól a valakitől ijedhetett meg aki a köpenyt viselte. És futott is előle, ezért lehet, hogy bántani akarja, vagy már bántotta is! Lehet megölte...
- Elég legyen! - pattant fel Baran. - Térj észre! Egy álom nem több csak egy álom! Az a lány nem létezik és soha nem is létezett! Miért kergetsz álmokat, Legolas?! Miért kergeted azt ami nincs?! - fakadt ki az íjász
- De Míriel igneis létezett, és létezik is!És én meg fogom találni! - vágott vissza dühösen Legolas. - És kézre kerítem azt aki bántotta, ha kell átutazom Középföldét de megtalálom azt az éji köpenyes démont, és megölöm...

***
A Sir Nigler habjai hűvösen hömpölyögtek tova Nősziromföldén. Hullámai között egy fehér és egy ébenfekete hajú lány hánykolódott, de csak egyikük küzdött a hullámokkal.
- Gaeriel! - kiáltotta Tinwerín, amikor a teler lány mellé ért, ám az nem felelt. A vala átkarolta, majd kihúzta a partra. Hamarosan köhögni kezdett, és nem kevés vizet köpött a fűre. Vérző fejéhez nyúlt, amit valószínűleg egy sziklába verhetett be.
- Hogy vagy? - guggolt le mellé Tinwerín, és megvizsgálta a fején lévő sebet.
- Fáj a fejem... - motyogta.
- Azt nem csodálom, rendesen beüthetted. A bokád?
- Szerintem eltört, nem bírok rajta állni és igen fáj. Így nem tudunk haladni... folytasd az utad nélkülem, én csak hátráltatnálak - tűrte a füle mögé vizes haját a földön ülő.
- Ó nem úgy van az - mosolyodott el szelíden a vala. - Nem foglak itt hagyni - mondta határozottan és felállt. Körbe tekintett a folyó parton, igyekezett megállapítani hol is lehetnek.
- Nősziromfölde - hümmögte.
- Ezt honnan tudod? - vonta fel a szemöldökét kérdőn Gaeriel.
- A szelek mondták - válaszolta a fehér hajú, majd füttyentett egyet, majd várt.
- Kinek fütyültél?
- Várj - emelte fel a mutató ujját Tinwerín.
- Tessék?
- Várj még - csitította tovább a vala. Percek teltek el így, amikor a delelő fényében úszó tájat éles nyerítés szelte át. Majd egyszeriben a Köd hegység lejtőin egy fehér lovon tört meg a napfény. A mén szélsebesen vágtázott, hosszú sörénye hullámozva lobogott mögötte. Csupán akkor lassított, amikor gazdája közelébe ért.
- Gaeriel, ő Arnir. Ő fog elvinni Lórienbe - simogatta meg lova homlokát Míriel.
- Te egyre furcsább vagy... - nevetett fel a teler lány. Tinwerín felsegítette a lóra, majd mögé ült. Először ügetésre, majd vágtára ösztökélve lovát, Lórien felé indultak. Arnir hamarosan fehér villámként szelte át a pusztát, a szelek kísérték útját. Nősziromfölde lankái hevesen kúsztak mellettük, kisebb erdeinek fái szinte összemosódtak az utazók szemében. Mindkettejük ruhája és haja is teljesen megszáradt már, amikor megpillantották az égbe nyújtózó mallornokat. Az Aranyerdő örök fái most is égbe törően, fenségesen köszöntötték a vándorokat egy- egy levelet hullajtva tiszteletükre. Mire a Nap már az ég alját nyaldosta és amikor már fénye naraszínűvé festette az eddigi tejszínfelhőket, Mírielék is Lórien határain belül ügettek.

- Nocsak, nocsak kit látnak szemeim? - szökellt le a lombok közül Haldír, és mögötte az általa vezetett csapat. - Már azt hittük, hogy elvesztél a hegyek túl oldalán.

- Nem szabadultok ilyen könnyen tőlem - kacsintott mosolyogva a vala. - Én is örülök, hogy látlak. De, hogy hogy ilyen sokan? - jártatta körbe szemét a szőke csapatán.

- Gollam... - sóhajtotta Haldír, és ebben a pillanatban kürt harsant az erdő Nyugati oldaláról, ahol a Ködhegység lábai nyújtóztak.

- Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel Tinwerín. - Láttam is, amikor leugrottunk a vízesésnél...

- Hogy mit csináltatok?! - tévedt a tekintete a Míriel előtt ülő lovasra. - Na jó, majd később elmondod, most ha megbocsájtasz... - már sarkon is fordult volna a kürtszó irányába, de a vala megállította:

- Állj csak meg Haldír! - ugrott le a lováról. - A társamnak ellátásra van szüksége, a bokájára ráesett egy szikla és a feje is megsérült, de nekem Gollam eléggé szívügyem, így nagyon szépen megkérlek, hogy vidd el te az ispotályba.

- De én épp... - ellenkezett (volna) Haldír, de Míriel belefojtotta a szót.

- Ha a kérésem számodra semmis, akkor vedd úgy, hogy parancs - váltott ridegebb hangnemre a vala. Azzal meg sem várva a Lórieni határőr válaszát egy rövid szóváltás után a csapattal egy pillanat alatt a fákon termettek, majd eltűntek a lombok között.

- Ezt nem hiszem el! - morogta az orra alatt Haldír. - Makacs, mint egy öszvér...

- Figyelj csak, miattam igazán ne fáradj szerintem eltalálok egyedül is a városba - szólalt meg rebegve Gaeriel, hiszen ő eddig csak értetlenül leste az eseményeket. Haldír villámként pördült meg, és kapott a fejéhez:

- Igazán ne vedd magadra hölgyem, és bocsásd meg modortalanságom. Haldír, szolgálatodra - mutatkozott be. - Szó se róla, nagyon szívesen segítek, csak...Tinwerín egy kissé fárasztó tudd lenni.

- Üdv, Gaeriel Mithlonból - mosolyodott el a fekete hajú. - Mindig ilyen?

- Hát... - gondolkodott el a fiú, miközben Arnirt Lórien szíve felé kezdte vezetni. - Néha...Vagyis akkor amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő akarja. Amúgy nagyon kedves, ne tévesszen meg a látszat.

- Érdekes lány... - hümmögte Gaeriel. - Ő a felettesed?

- Nem - rázta a fejét halkan nevetve Haldír. - Ő is ugyanolyan parancsnok, mint én. Csak... mégis több hatalma van nálam, ezért így is fogalmazhatunk. Viszont általában sokat utazik, és kevés időt tölt az erdőben. Kíváncsi lennék már megint mibe keveredett, illetve kevert bele téged is.- az utolsó mondatánál kérdőn ránézett a lovon ülőre, tőle várta a választ.

- Hát az tény, hogy nyakig benne voltam...Tudod az egész alig két napja kezdődött... - ezzel belekezdet az elmúlt napok történéseinket elregélésébe.

~~~

*csalogány= fülemüle.