lkony jön, régi szerelmes dal

Fehér galamb száll hajnali fuvallattal

Kő roppan és szikla gördül

Vándor bukkan a hegyek közül

- ÉdesEru... - hajtogatta még mindig Elrond, nagyokat pislogva.
- Elhiheted ez nem az aminek látszik! - emelte fel a kezét Tinwerín. - Semmi ok az aggodalomra.
- De...te... tényleg...Eru segíts! - kapott a fejéhez a féltünde, és megtámaszkodott a közeli oszlopban.
- Elrond nyugalom! Csak egy kis összetűzésbe kerültem léhűtő emberekkel, ennyi az egész - kezdte el magyarázni Tinwerín. Elrond visszanyerte eredeti színét, és újult figyelemmel hallgatta a lányt.
- Szóval...akkor még Sarumán mindig él? - tette fel a kérdést halkan a féltünde.
- Azt nem mondtam.
- Eru irgalmazz! - ráncolta kétségbeesetten a homlokát a férfi. - Te tényleg komolyan beszéltél...
- Azt hitted viccelek? - szaladt fel Míriel szemöldöke.
- Nem...vagyis...reméltem.
- Elrond, jól figyelj! - váltott komorabb hangnemre a vala. - Senki fia nem taposhat bele a becsületembe. És ha mégis megteszi, az komoly következményeket von maga után.
- És ezek szerint a Fehér Mágus eléggé beletaposott...
- Oh igen, bele. Én pedig őt Orthanc padlójába - bólintott egy fagyos mosoly kíséretében a lány.
- Mennyire vagy biztos benne, hogy ennek nem lesz következménye? - kérdezte Elrond leülve székébe.
- Semennyire - vont vállat könnyedén Míriel. - A nyulat ki kell ugrasztani a bokorból. És ez volt az első lövés.
- Ezzel kivívtad Saruon figyelmét, amire a legkevésbé lett volna szükséged! Ezzel nem csak magadra fordítottad a tekintetét, hanem ránk is! - fakadt ki Elrond.
- Sauron azt sem tudja ki vagyok. Nem tudja honnan jöttem, ahogy azt sem mi célom volt eltenni a szolgáját lábalól. Még ha látott is, nem tud hova tenni. Meg van zavarodva, és lehet zavarában fog tenni egy elhamarkodott lépést ami nekünk hasznunkra válhat. Megértem aggodalmadat Féltünde Elrond, de alaptalan. - Tinwerín kisétált az erkély szélére, és lenézett a késői napfényben fürdő völgyre.
- A palantírral mi lett?
- Otthagytam. Semmi értelme nem lett volna magammal hoznom. Sebezhetőek lennénk általa. Épp elég, hogy a gyenge kezű embereknél is van egy... - Bár szája az elmúlt napok történéseit mesélte, gondolatai teljesen másfelé jártak. Aggasztotta az a Deil nevű tünde nő. Ha a Bakacsinerdőből jött, semmi nem zárja ki, hogy kísérete is van. Az is lehet, hogy ő kísért valakit...Valakit.
- És mi történt veled? Apád tudod jól, hogy mennyire félt...
- Semmi Elrond. Sarumán sikerült, hogy is mondjam...viszonylag tisztábban elintéznem - ízlelgette a szavakat a vala. - De amikor Vasudvardba végezetem, úgy döntöttem felkeresem Aragornt Bríben, ezért rátértem a Füves útra. És pár napra rá megtámadott egy csapat útonálló...És az egyiket pont úgy sikerült torkon szúrnom, hogy az ütőerét találtam... - emlékezett vissza savanyúan a lány. - Kár a kabátért...
- Mégis miért kerested Aragornt?
- A tájékozottsága miatt. A játszma elkezdődött Elrond, és az ellenség megtette lépéseit. Nekünk is lépnünk kell, mégpedig gyorsan. És én nem szeretek ismeretlen mezőre lépni, így be akarom biztosítani magam. - szeme sarkából ránézett a székben ülőre, és úgy folytatta:
- No meg... ahhoz, hogy a lehető legjobb lépéseket tegyem, le kell ütnöm bábukat...
- Nem hiszed, hogy túl veszélyes? Könnyen megégetheted magad a fene nagy merészségedben Tinwerín - figyelmeztette Elrond. A vala már egész alakosan felé fordult. Bár ruháját vér és por lepte mindannak ellenére, hogy haja viszonylag rendezetlen volt, mégis uralkodóan gyönyörűnek hatott. A cseresznye piros száját kissé gúnyos mosolyra húzta, majd acélos hangján megszólalt:
- Engem soha többé tűz meg nem éget, mert én magam leszek a tűzvész. - Elfordult az alkonyi fénytől, és kecses léptekkel elhagyta a tornácot. Lelépdelt a faragott kő lépcsőkön, elhaladva a tünde szobrok mellett, egyenesen a szobája felé. Az első dolga volt, hogy ledobálta koszos ruháit, megtöltötte a kádat meleg vízzel és jóformán a feje búbjáig belemerült. Az elmúlt napok után kimondhatatlanul jól esett neki a kiadós fürdő. Pár percig csak lehunyta a szemét, és igyekezett elengedni a gondokat. De nehezen tudta, mivel azok a részét képezték. Kiszállt a kádból, és felöltve egy egyszerű fehér ruhát kilépet a szobájába. Éppen haját fésülte, amikor kopogtattak az ajtaján. Letette kezéből a kefét, és oda tipegve az ajtóhoz kinyitotta:
- No most nem csúszol ki a kezem közül - mosolygott az ajtóban Arwen, kezében a kötszerekkel.
- El is felejtettem, gyere csak be - tárta szélesebbre az ajtót az ébenhajú előtt, aki belibbent a szobába.
- Gyere ide, és mutasd a karod - parancsolt rá finoman Imladris Úrnője barátnéjára.
- Igenis Úrnőm - pukedlizett kuncogva Míriel és leülve az ágyára oda nyújtotta a sérült kezét.
- Már megint mibe keveredtél? - ült mellé Arwen, és elkezdett kibontani egy igazán kellemes illatú kenőcsöt.
- Mi az, hogy már megint?! - hitetlenkedett szem forgatva a fehér hajú.
- A legutóbb egy az alkarvédődbe fúródott nyilall tértél vissza az egyik utadról! Hogy csak egy példát említsek... De ha szeretnéd sorolhatom - ajánlotta fel Arwen.
- Semmi szükség rá, köszönöm. Most volt egy kis bökkenő a visszaúton. Bríbe akartam menni, és a Füves úton megtámadtak, ennyi - mondta el tömören a történetet Tinwerín, miközben Undómiel átkötözte a felkarját.
- De mond csak, mi ez a nagy vendégség? Történt valami amíg elvoltam? - kérdezte, Deilre célozva.
- Oh, igen - bólintott Arwen, és egy helyes kis masnit kötött a gézre. - Erestor lánya érkezett a Bakacsin erdőből, tudod már jó ideje nem látták egymást az apjával. Meg amit apám szavaiból kivettem, híreket és levelet is hozott Thranduiltól.
- Miféle híreket? És jött vele más is? - kezdett el hirtelen kérdezősködni Míriel, maga sem tudta miért.
- Talán vársz egy levelet? - nézett fel rá meglepetten Arwen. - Vagy esetleg valakit? - tette hozzá szélesen mosolyogva.
- Egyik sem - szegte le a fejét a vala, leplezve zavarát.
- Akkor meg?
- Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész.
- Ahogy én tudom, egyedül érkezett. A levelekben fogalmam sincs mi áll, de amit fél fülel meghallottam az is csupa olyan dolog amihez nem igazán értek. De szerintem kérdezd apámat, ő bizonyosan szívesen válaszol.
- Nem akarok kutakodónak tűnni... - húzta a száját Míriel, és csavargatni kezdte a haját.
- Vagy csak nem akarsz úgy tűnni mint aki érdekel - vetette fel Arwen, még mindig mosolyogva. Összetekerte a maradék kötszert, és a kis tégelyre is rárakta a fedőt.
- De egyáltalán nem érdekel!
- Ismerlek, és ez a nézés az érdekel valami de nem merem megmondani nézés - Felpattant az ágyról, és letette az asztalra a holmikat. Majd egy párnát az ölébe kapva visszakuporodott az ágyra, és kék szemét kíváncsian Tinwerínre függesztette.
- Bökd ki szépen! - kérte mézes mázas hangon.
- Arwen ne csináld! - szólt rá kuncogva Tinwerín.
- Naaaaa - húzta a szót a tünde lány.
- Jó, igen érdekel - adta be a derekát a vala. - De kizárólag taktikai szempontból.
- Aham. Persze!
- Most nem hiszel nekem? - dőlt le az ágyra Míriel is.
- Én, áhhh... - forgatta a szemét játékosan az ébenhajú.
- Agyadra ment a szerelem.
- Az lehet, de neked meg a magány - Ez a mondat szíven ütötte Tinwerínt. Száját vékony vonallá préselte, és erősen behunyta szemeit.
- A magány melyet csak magamnak köszönhetek. A magány mely megkeseríti a mindennapjaim. A magány mely most már az életem része. A magány, amit csak remélni tudok, hogy ő nem szenved el - szinte harsogtak a fejében a gondolatok. Összeszorította fogait, és visszanyerte könnyeit.
- Hé, baj van? - hajolt felé Arwen. - Nem akartalak megbántani, ne haragudj - mondta aggódó hangon.
- Nincs semmi baj - erőltetett mosolyt a szájára a fehér hajú. - Csak... - belerekedt a szó. Fogalma sem volt, mit is mondjon.
- Csak? - kérdezett vissza kíváncsian barátnéja.
- Csak elgondolkodtam - fejezte be a nehezen a mondatot.
- Min? - jött egyből Rivendel úrnőjétől az újabb kérdés. Erre Tinwerín összehúzta a szemöldökét. Nem szívesen beszélt múltjáról, ahogy az azzal járó elmúlt érzelmekről sem.
- Azon, hogy vajon mi lesz, ha Arwen Undómiel még egy kérdést fel tesz.
- Bocsánat - görbült le a szája egyből a fiatalnak. - Csak annyira kíváncsi vagyok. Jóformán sosem meséltél arról, hogy honnan jöttél, meg ilyesmik.
- Aki kíváncsi hamar megöregszik Úrnőm - ült fel Tinwerín.
- A humorod és szépséged páratlan kerek e világon. De a titkolózásod a sírba tesz - forgatta a szemét mosolyogva Arwen.
- Majd idővel minden kérdésedre választ kapsz - állt fel az ágyról a vala. - Most menj, apád már biztosan hiányol a Tűz csarnokából - sétált az ajtóhoz finoman lenyomta annak kilincsét.
- Te nem eszel velünk? - kérdezte visszafordulva az ajtóból az ébenhajú.
- Most nem kedves - válaszolt Tinwerín. - Mindent köszönök - Még eleresztett egy mosolyt a távozó felé, majd becsukta mögötte az ajtót. Fejében csak egyetlenegy szó visszhangzott: magány. Valóban magányos lenne? Hiszen vannak barátai, ott van Haldír, Arwen, Aragorn, Gandalf, Argalad és még sorolhatná. De egyvalaki hiányzik a sorból, és ezt ő is pontosan tudta. Lehajtotta fejét, szemét a padlóra szegezte. Összeszorította száját, és behunyta szemeit. Mélyen beszívta a levegőt, majd szaggatottan kifújta.
- A múlt, elmúlt - suttogta maga elé. Elengedte az ajtó kilincsét majd odasétált a szobájában lévő könyvespolchoz. Kivett róla egy barna szegélyes könyvecskét, majd a piros selyemszalagnál kinyitotta. Egy rohani író könyve volt, igazi szerelmes regény. Tinwerín kinyitotta az ablakot, és kiült a belső párkányra. Az alkonyi napsugarak melengették arcát, és ez a kellemes melegség átfutott egész testén. Ott kezdte el olvasni, ahol a minap abba hagyta. Furcsa mód örömét lelte mások boldogságában, még ha azok egy könyv szereplői voltak is. Már egészen a történet végén járt, éppen a fiú megkérte a lány kezét. Zavartalanul olvasgatott, fogalma sem volt róla, hogy valaki épp az ő arcáról próbál olvasni.
- Apám, ki ez a nő? - fordult Deil apjához.
- Elrond Úr rokona, többet én sem tudok - válaszolt Erestor.
- És honnan jött? Mikor? Mi a célja? Egyáltalán mit keress itt? - kérdezősködött tovább a tünde nő. Megállt a fák között, és szemével némán vizslatta az ablakban ülőt.
- Miért érdekel téged ennyire? - vonta fel szemöldökét apja.
- Csak...áh nem érdekes... - Ha valóban ő az akit Saelon említett, úgy haladéktalanul levelet kell küldenem Legolasnak és az apjának.
A vacsora után Deil egyből szobájába sietett, majd levél írásba kezdett. Megírta mindazt amit hallott, és mindazt amit sejtett. Részletesen kitért mindenre, igyekezett összefüggően megalkotni a levelet ami mire végzett közel két lapot tett ki. Viasz pecsétet tett rá, és szándékában állt másnap hajnalban posta galambbal elküldeni. De az a levél soha nem érkezett meg a Bakacsin erdőbe...

A hajnal madár dallal jött, és a szél az üde forrás hangját hozta magával. Tinwerín önmagához képest egészen későn kelt fel.Igazán sajnálta, hogy el kell hagynia Imladrist, pont a tavasz derekán.De indulnia kellett. Hírt kellett vinnie Galadrielnek és Gandalfnak Sarumánról és mielőbb Aragornt is fel kellett keresnie. A reggelit Elrondékkal költötte el, majd pedig csomagolni indult. Épp a nyugati kapu felé tartott, amikor egy hófehér galambra lett figyelmes. A madár lábán pecsétes papírok voltak.
A vala dallal magához intette a madarat, majd óvatosan lecsatolta lábáról a leveleket. Csupán átfutotta szemével, de ez is elég volt ahhoz, hogy nyugodalma szertefoszoljon. Összegyűrte a leveleket, majd szabadon engedte a galambot. Nem véletlenül kérte Elrondot arra, hogy senki ne írjon leveleket. Erre most itt van ez! Ráadásul Neki címezve... Tinwerín keze ökölbe szorult. Ki tudja mi köze van ennek a nőnek Legolashoz? És mi az, hogy ő meg ijesztő?! Felháborító! Legszívesebben a nő orra előtt tépte volna szét a leveleket, de nyugodtságra intette magát. Fogcsikorgatva de folytatta útját a kapuk felé. Még elbúcsúzott barátaitól majd útnak indult a Hith Aiglin irányába. Most nem a Caradhas felé ment, nem most egészen máshol volt dolga. Egy másik, eldugottabb hágót választott átkelőül. Az ellenség bábui felálltak, és minden követ meg kellett mozgatni, hogy szövetségeseket gyűjtsön. Már pedig a Köd hegységben igenis erős szövetségesek lakoztak, kik nagy segítséget jelenthettek háború idején. Már a hegység lábánál járt amikor megérezte egy régi ismerős közeledtét.

- A Elbereth Gilthoniel I chîn a thûl lin míriel! Fanuilos le linnathon...* - Ezt az éneket kevesen dalolták Középföldén, s aki ismerte az a tündéknél nevelkedett. Hamarosan válasz érkezett Tinwerín énekére:

- Ne ndor haer thar i aearon. A elin na gaim eglerib Ned în ben-anor trerennin.* - egy férfi hangot hozott a szél. Hamarosan gazdája is feltűnt a sziklák között.

- Mae govannen Tinwerín! - biccentett a vándor.

- Suliad Elessar! - mosolyodott el a régi barát láttán a vala.

- Mi szél hozott e kietlen vidékekre? - kérdezte Aragorn amikor oda ért a lányhoz.

- Egy szövetséges reményében indulok fel a hegyekbe, no meg híreket viszek Galadrielnek.

- És mostanában Dúnföldén is megfordultál?

- Igen, miért? - szaladt fel Míriel szemöldöke, és leugrott lováról.

- Kissé szolidabbnak kéne lenned...

- Fogadjunk, hogy Bríben hallottál pletykákat - jegyezte meg fél vállról Tinwerín.

- Hát az emberek beszélnek ezt- azt a torkuknál a fához szegezett útonállókról.

- Nem is szegeztem a fához! - forgatta meg a szemét morcosan a lány.

- Változtat az valamin? Változtat az azon, hogy egész Brí és valószínűleg Gondor is rólad pletykál?!

- De nem tudják ki vagyok. Az meg csak jó ha félnek. Jobb félni mint megijedni - rúgott bele egy kavicsba a vala. - És te? Te mi okból utazol erre?

- Gollam - sóhajtott fel fáradtan Aragorn. - Az a nyavalyás mindig kicsúszik a kezeim közül.

 - Míg el nem feledem - húzta ki kabátja belső zsebéből Míriel Arwen levelét, majd átnyújtotta a vándornak. - Arwen küldi. - Tinwerín már régóta volt kapocs kettejük között,  már maga sem tudta, hány levelet is kézbesített ilyen módon. Még egy pár szót váltottak a vándorral az Orthancban lévő állapotokról, majd mindegyikük ment a maga útjára.

Tinwerín bevette magát a hegyek közé. Egy keskeny ösvényen haladt felfelé, egészen addig míg az már nem emelkedett tovább.  A sziklapárkány helyenként omladozott, és igazán ingatag részek következtek. Ezért a lány eleresztette lovát mert nem akarta, hogy baja essék. Késő délutáni szél fújta süvítő dallamát a Hith Aiglin sziklái között, amikor egy esőcsepp hullott Míriel orrára. Ezt követték társai szép számmal, és mire a Nap eltűnt a zord kövek között már egész tisztességes vihar kerekedett. A szél északira váltott, csípősen vágott Tinwerín arcába. Köpenyét vadul dobálta körülötte, útikabátja alá minduntalan bekúszott egy- egy hideg fuvallat. Haja átázva tapadt a hátára, vagy csapott az arcába némely vad széllökésnél. A fellegek tomboltak. Cikázó villámok hasították az ég sötét vásznát, mintha csak ki akarnák szakítani. Dörgés rázta meg a hegyet, és az eső csak egyre jobban ömlött az egek feneketlen dézsájából. Egyszeriben Tinwerín rengésekre lett figyelmes, majd nem sokkal később sziklák csapódtak be nem messze tőle a hegyoldalba. Tudta, jó úton jár.  Nemsokára újabb, de most már erősebb rengések rázták meg a Köd hegység hágóját. És Míriel épphogy félre tudott ugrani egy becsapódó hegyes sziklatömb elől.  A kövek dühöngve keltek életre, és viaskodtak egymással egyszóval: sziklaóriások.

 - Sziklaóriások! - üvöltötte az égnek Tinwerín amikor meglátta a két dulakodó óriást. Ám azok ügyet sem vetettek rá, folytatták csatájukat. Testük egy merő kő és szikla, öles tenyerükben ormótlan kő darabokat tartottak készen arra, hogy bármikor a másikhoz hajítsák.

- Sziklaóriások! - kiáltotta újra a lány. Semmi válasz nem érkezett, csupán az egyik óriás röpült a hegyoldalnak társa ütésétől.

 - Elég! - megelégelte azt, hogy figyelmen kívül hagyják szavát. Most hangja akár a mennydörgés, oly' robajjal zengett. Az óriások megmerevedtek, fejüket ropogva fordították a keskeny párkányon álló felé.

 - Ki mer megzavarni minket? - zengték mély hangon, melybe az apróbb kövek egészen megremegtek.

 - Elen Alcarain vagyok, Arda őrzője - húzta ki magát Míriel. Erre az óriások röhögésbe kezdtek, amelybe beleremegett a hasadék.

 - Ne tréfálkozz velünk, és hagyj minket!

 - Úgy tán nem hisztek nekem? - hangja megváltozott, szinte betöltötte a hegyet. Alakja úgy tetszett mintha megnőtt volna. - Nem tréfálkozni jöttem óriás! - szeme villámokat szórt. - Azért jöttem, hogy szívességet kérjek.

 - Szívességet? - hökkentek meg az óriások. - Mi senkinek, még egy istennek sem tartozunk semmivel!

 - Ardán éltek, így titeket is érint a közelgő félben lévő háború...

 - Nem háborúzunk - jelentették ki mogorván a kőóriások, majd visszafordultak teendőikhez.

 - De hiszen ti is részei vagytok e világnak, ami ha mi elbukunk elpusztul! - kiabálta haragosan Míriel.

 - Úgy pusztuljon! Mi. Nem. Háborúzunk. Most pedig tágulj innen! Hagyj minket békében, ahogy eddig is éltünk évezredeken át! - Mondandójuk nyomatékosítsa képpen, egy követ hajítottak a lány felé. Tinwerín merő egyszerűséggel félre lépet a kő elől, de belátta, hogy ezeket soha nem tudja jobb belátásra bírni. Az óriások makacs népek, nem foglalkoznak senki mással önmagukon kívül. Nehezen fogadta az elutasítást, de kénytelen volt tovább állni. A levegő egyre jobban lehűlt, menedéket kellet találnia. A  hegy oldalához simulva folytatta útját, mert a kő párkány egyre vékonyabb lett és helyenként omladozott is.  Már jócskán maga mögött hagyta az óriásokat, de még mindig érezte a sziklák súlyos becsapódásait. A párkány egy pontján elkezdett vastagodni, majd egy barlang körvonalai kezdek kibontakozni az éjszakából.  A barlangból enyhe fény derengett ebből Míriel arra következtetett, hogy már valaki meghúzta magát benne. Tanakodott, hogy közelebb menjen-e vagy sem. Közel és távol nem látott más menedéket, így úgy döntött beljebb merészkedik. Nem tudhatta mi fogadja, ezért egyik kezével a kardja markolatát szorongatva lépett be a barlang szája elé.

~~~

* Ez egy ének részlete, melyet Elberethez daloltak a tündék hajdanában. Fent, a fejezet elején meghallgathatjátok, ide pedig leírom nektek a szövegét:

Fanuilos heryn aglar

Rîn athar annún-aearath,

Calad ammen i reniar

Mi 'aladhremmin ennorath!

A Elbereth Gilthoniel

I chîn a thûl lin míriel

Fanuilos le linnathon

Ne ndor haer thar i aearon.

A elin na gaim eglerib

Ned în ben-anor trerennin

Si silivrin ne pherth 'waewib

Cenim lyth thílyn thuiennin.

A Elbereth Gilthoniel

Men echenim sí derthiel

Ne chaered hen nu 'aladhath

Ngilith or annún-aearath.