Roppanjon a kő, és dörrenjen az ég!

Hűvös habok, a víz súlya de nehéz...

Mithlond ó innen a Széles Tenger, Nyugatnak szele fúj!

Kóbor lélek jár, valahol a köveken túl.

A barlangból enyhe fény derengett ebből Míriel arra következtetett, hogy már valaki meghúzta magát benne. Tanakodott, hogy közelebb menjen-e vagy sem. Közel és távol nem látott más menedéket, így úgy döntött beljebb merészkedik. Nem tudhatta mi fogadja, ezért egyik kezével a kardja markolatát szorongatva lépett be a barlang szája elé.

- Maradj ott, ahol vagy! - kiáltott Mírielre egy női hang, majd egy nyílvessző szegeződött rá. - Mi a neved? - kérdezte a barlangban álló.

- Sok nevem van - mosolyodott el féloldalasan Tinwerín. - Ismernek Tinwerínként, Elen Alcarainként, és...

- Szóval Tinwerín - szakította félbe a valát a fekete hajú tünde. - Honnan jössz, és merre tartasz?

- Imladrisból a Féltünde Elrondtól, és Lothlórien erdeiibe Galadriel Úrnőhöz.

- Mi ügyben?

- Híreket viszek az Arany erdő Úrnőjének. És annak ki a neve aki kérdezz? - tette fel már Tinwerín is a kérdést, majd elrakta kardját. Erre a fekete hajú nő is leeresztette az íját.

- Gaeriel, Mithlondból. Én is Lórien felé tartok a nagybátyámhoz - felelte. - Gyere beljebb - intett a fejével a barlang szájánál állónak. - A vala beljebb ment, majd egy kissé körülnézett a barlangba. Meg akart bizonyosodni róla, hogy valóban nincs itt senki más rajtuk kívül. Gaeriel hellyel és étellel kínálta, és a lány ezt nem is utasította vissza.

- Én igazán nem akadékoskodni akarok, de miért nem a Caradhason keltél át? Arra sokkal rövidebb az út - ült le a tűz mellé Tinwerín.

- Hát ami azt illeti... - jött zavarba Gaeriel. - Arra indultam...

- Szóval tévútra vittek a sziklák - összegezte a vala. - Könnyen el lehet tévedni a hegyekben, és ha egyszer eltévedsz soha többet nem jutsz ki élve.

- És te akkor miért nem a Caradhason keresztül mész?

- Volt egy kis...dolgom erre felé - Ha már dolognak lehet nevezni, hogy egy csapat kőbunkóval üvöltöztem a semmi közepén szakadó esőben. - tette hozzá gondolatban.

- És te innentől ismered az utat?

- Igen - bólintott a fehér hajú.

- Megtennéd, hogy segítesz? Már hajnal óta ebben a barlangban ülök, egyszerűen nem merek elindulni - mondta el kérést Gaeriel és egy pár gallyat szórt a tűzbe.

- Szíves örömest. - Innentől már mondhatni oldottabban ment a beszélgetés. Tinwerín belelátott Gaeriel gondolatiba, tudta semmi rossz szándék nem vezérli. Sok mindenről szó esett. Többek között kiderült, hogy Gaeriel teler származású, és rokonai egyenesen Valinorból kötöttek ki Középföldén még évezredekkel ezelőtt. Tinwerín ejtett pár szót Imladrisról, Galadrielről és Lórienről, mivel a teler lány életében először fogja átlépni Lórien határait.

- Milyen szép a kardod - vetült Gaeriel szeme a Tinwerín oldalán logó fegyverre. - Ritkaság manapság az ilyen.

- Köszönöm - mosolyodott el Míriel, és lekötötte oldaláról a kardot, majd kihúzta tokjából. A penge fényesen verte vissza a tűz fényét, és gazdája látta benne szemeinek képmását. Kezébe tökéletesen illeszkedett a finom markolat, a karcsú pengét mintha neki kovácsolták volna.

- Valóban párját ritkítja - jegyezte meg, majd visszalökte a tartójába a fegyvert.

- Hol kovácsolták? Bizonyosan tünde kéz munkája... - tapogatózott tovább Gaeriel.

- Messzi innen, még az Első kor előtti időkben: a Fák éveiben - Ezt Tinwerín úgy mondta, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna, hogy Középföldén ilyen fegyverekkel járkálnak.

- A Fák éveiben? - kerekedtek el Gaeriel szemei.

- Igen, még Valinorban.

- Valinorban?! ÉdesEru! - hűlt el a fekete hajú, és óvatosan végighúzta ujjait a kard hüveélynek ezüst veretein. - Milyen szerencsés vagy, honnan kaptad? - Erre a kérdésre Tinwerínben belé szorult a szó. Azt sem tudta, mit feleljen.

- Öm...apámtól - nyögte ki végül. Ezzel tulajdonképpen nem hazudott.

- Na és ez az öltözék? Soha nem láttam még ehhez foghatót.

- Anyám szőtte még azután, hogy.... - Mégis mit mondhatott volna? Még azután, hogy elmúlt minden mi jó és kedves? Még azután, hogy maga mögött hagyott mindent? Még azután, hogy szívére árnyék ült? - , hogy hullottak a csillagok - fejezte be egy kis hallgatás után a mondatot.

- Mióta is nem láttam hullócsillagot! - mélázott el Gaeril. - Talán két éve már, hogy utoljára csillagzápor volt Arda egén.

- Pontosan három éve, és három hónapja - mondta halkan Míriel, majd a távolba révedt. Három éve már, hogy nem láttam. Három éve és három hónapja, hogy lehet szívének darabjai összetörten hevernek valahol a Semmi közepén. Három éve már, hogy a világ színtelen lett. Három éve már, hogy az elmúlás keze nyújtózik felénk.

- Ha valóban velem szeretnél tovább indulni, pihenj le - ajánlotta a lánynak Tinwerín. - Messzi még Lórien földje. - Mindennek ellenére azonban ezen az éjszakán egyikük sem aludt. Gaeriel ugyan felszínesen, de rálépett az álmok ösvényére, de Tinwerín nem. A vala úrnő szemére az éji ezüst Holdnak sugarai nem hintettek álomport, a csillagok szitáló fénye nem terítette édes lepellel szempilláit. A tűznek már csak parazsa izzott elevenen, lángja kialudt. Minden csendes volt, csak az eső halk kopogása zavarta az éji nyugalmat. Maga sem tudta mennyi ideig nézte a lehulló esőcseppeket, melyek egymást követve hulltak alá a barlang párkányáról. De elnyomta egy kósza álomnak a fuvallata... A szürke szemek lassan lecsukódtak, és a cseresznyepír száj résnyire elnyílt. Szörnyű rémálma volt: azt álmodta, hogy a balrang üregei megnyílnak és ocsmány vézna lényeg ugrálnak ki rajtuk. A szörnyű álom folytatódott: Gaerilt megkötözték, majd a csontos kezek Tinwerín felé nyúltak. Erre ébredt, de akkor már késő volt: az álom, valóság volt. Mire feleszmélt koszos- bűzös csúzdán csúszott lefelé, ami egyenesen a kobold vár mélyébe vezetett. Odalent csak úgy hemzsegtek az ocsmány lények, akár a hangyák. A hegyek gyökerei alatt irdatlan mélységben húzódott a koboldok otthona. A több méter mély tárnákat laza függő hidak szelték át, melyeken a kis vézna lények ezrei tolongtak a "látogatók" híre hallatán. A két érkezőt árként fogták körbe, és hurcolták magukkal egyenesen a Kobold- király elé. A hatalmas tárnákban száz ás száz fáklya égett, még a falról is koboldok csüngtek kíváncsian forgatva förtelmes fejüket.

- Mi ez a hely? - suttogta oda Gaeriel félve Tinwerínnek.

- A koboldok királysága - válaszolt szintén suttogva Míriel és körbe jártatta szemét az ormótlan falakon. Talpuk alatt helyenként kimaradtak deszkák a hídon, így tökéletesen le lehetett látni a mélybe, mely sötéten tátongott alattuk. Orrukat hamarosan bűz csapta meg, mely facsaróbb volt minden eddiginél. Már a függőhíd közepéről látni lehetett az ocsmány Kobold- királyt, amint az összetákolt trónján ül és épp a körme alól piszkálja ki a koszt. Ez a fajzat jóval nagyobb volt mint a szolgái, hegyként magasodott az érkezők felé. Sárga szeme ostobán, mégis dühösen pásztázta őket, fekélyekkel teli tokája a mellére csüngött. Két száll haj is alig volt fején, de azon gyökérből készült korona díszelgett. Szinte beleremegett a föld, amint tömzsi, szutykos lábaival felállt. A kisebb termetű, vézna koboldok ekkor dobták elé a két utazótól elkobzott fegyvereket. Ott volt Gaeriel íjja és tegeze Tinwerín tőreivel együtt. Ám a kardot a manó csak egy pillanatra érintette meg, az máris kínzóan égette a kezét, ezért sikoltva dobta el.

- Tünde mágia! - sipította az égett kezét szorongatva. A Kobold- király sárga szeme a két utazó felé fordult:

- Ki mer fegyverrel belépni a birodalmamba? - kérdezte.

- Tündék, ő felséges förtelmessége - válaszolta az éget kezű kobold.

- Khm... - köhintett közbe Tinwerín. - Ami azt illeti...

- Tündék?! - kiáltotta egyszerre gúnyosan és felháborodva a király, ezzel félbeszakítva Tinwerínt. - Mégis mit keresnek itt?

- Átutazóban vagyunk - szólalt meg rebegve Gaeriel.

- Mégis merre?

- Semmi közöd hozzá! - szólt közbe Tinwerín. - Most pedig ha jót akarsz magadnak szépen elengedsz!

- Hö - szaladt fel a Kobold- király szemöldöke, majd vérbe forgó szemekkel rámeredt a fehér hajúra. - De csípős a nyelved, lássak akkor is ilyen élesen forog-e ha kivágjuk! Hozzátok a Csonttörőt és a Marcangolót! - üvöltötte dühösen a szolgáinak.

- Erre igazán nincs semmi szükség, csak engedjen el minek és már itt sem vagyunk - szabadkozott Gaeriel.

- De előtte kérjen bocsánatot! Így velem senki nem beszélhet! - szegte fel a fejét Tinwerín. Nem tűrte ezt a tiszteletlen hangnemet senki fiának. Legfőképp nem egy ilyen földalatti csúszómászónak.

- Bocsánatot?! Én?! Egy ilyen kis senkitől?! Az lesz az első dolgom, hogy egyesével tépem le a körmeidet! - förmedt rá a király. Hallani lehetett amint odalent gép szerkezetek indulnak be, és ezek a hangok egyre jobban közeledtek a két lány felé. A koboldok is egyre többen lettek, mindkettőjüket hátba verték, és megmotozták.

- Na fiúk ki legyen az első? - kérdezte a Kobold király látva, hogy a kért szerkezetek megérkeztek. A plafonról igen érdekes fából készült tákolmányok lógtak tele pengékkel és kötelekkel.

- Tartsd még egy kicsit szóval - szólalt meg Tinwerín hangja Gaeriel fejében. Túl sokan voltak ahhoz, hogy itt acél segíthetne. A fekete hajú csak szótlanul bólintott, majd a királyhoz fordult:

- Erre nincs semmi szükség, csak átmennék a hegyen és vissza se néznék... - kezdett bele az időhúzásba. Eközben Tinwerín összeszedte minden gondolatát, és koncentrált.

- *Nín o Chithaeglír lasto beth daer - suttogta, és erősen behunyta a szemét. Igyekezett az elméjével látni minden követ, az apró kis kavicstól egészen az otromba sziklákig. - Ngeighd orod eithaen! - hangja hangosabb lett, és kissé érezni lehetett a föld szokatlan rengését. A koboldok idegesen néztek körbe, és a királyuk is kétségbeesett tekintettét a barlang tetejére szegezte.

- Nín o Chithaeglír lasolín glímen, - szavait sokszorosan adták vissza a falak, és ő maga szálegyenes emelkedett fel, apró kavicsok hulltak alá a plafonról. - di horoth í cae, caregir inasen! - az utolsó szó robajként visszhangzott a barlangban. E pillanatban sziklák esője hullt alá, agyonnyomva nem egy koboldot. Magára a királyra is esett egy méretes szikla tömb, kétség sem volt, hogy belehalt.

- Futás! - üvöltötte Míriel, Gaerilnek. Felkapták fegyvereiket és a zavarnak köszönhetően már könnyedén átvágtak ( szerk:. ezt szó szerint értsétek) a koboldok tömegén. A barlang teteje hangos zajjal omlott alá, falai is omladoztak. Por és füst szállt fel a magasba, beterítve a levegőt. Menekülőink is csak épp hogy ki tudtak térni egy-egy lehulló sizkla vagy cseppkő alól. Arra haladtak, amerre a friss légáramlatokat érezték. Így is a nyomukban voltak. A talaj emelkedni kezdett, és a levegő is egyre jobb minőségű lett. Egyszeriben egy kőtömb hullott alá, és kis híján maga alá temette Gaerielt.

- Jól vagy? - hajolt le hozzá Tinwerín, és arrébb gördítette a bokájáról a követ. - Gyere sietnünk kell! - segítette fel a tünde lányt. Sajnos viszont bokája a legjobb esetben is eltört, így csak bicegve tudott haladni. Az üldözők zaja egyre közelebb ért. Tinwerín fülét egyszeriben víz zubogása ütötte meg, ez reményt ébresztett benne. Ha megérzése nem csalt, az Anduin egyik mellék erére bukkantak. Átkarolta sérült társát, és amennyire tudott sietett a hang irányába.

- Gaeriel, figyelj. Le kell ugranunk - szólalt meg a vala a vékony vízesés tetején. - Tudsz úszni, igaz?

- Igen, de sérült lábbal kétséges... - húzta a száját a teler, de hátra nézett. - Tudod mit, majd megtanulok - bólintott. A koboldok ott lihegtek a sarkukba, alig pár centire tőlük nyilak álltak a talajba.

- Háromra nagy levegő! - kiáltotta Tinwerín, majd számolni kezdett:

- Egy - A fegyverek csörgése alig pár méterre volt tőlük. - Ke...- egy dárda szállt el a fejük felett, és üvöltések hallatszódtak.

- Három! - kiáltott közbe gyorsan Gaeriel, és levetette magát a szikláról így lerántva Mírielt is. Hirtelen merültek a hűvös habokba, melyek azonnal magukkal ragadták. Mellettük a vízbe céljukat tévesztett nyilak csapódtak, és még hallották üldözőik bosszús kiáltásait. Tinwerín vizet köpve bukott a felszínre, és tekintetével egyből Gaerielt kezdte keresni. A teler lány a hullámok hátán hánykolódott, küszködött velük. Tinwerín az áramlatok ellenére igyekezet mellé úszni, és segíteni neki. De még mielőtt elérhette volna, újabb zubogást hallottak: egy vízesés közeledett. Mindketten megpróbáltak visszafelé úszni, de sikertelenül. Az áramlatok magukba szippantották őket, a hűvös vízzel együtt ők is alábuktak a vízesésbe.

~~~

*Nín o Chithaeglír lasto beth daer

Ngeighd orod eithaen!

Nín o Chithaeglír lastolín glímen

di horoth í cae, caregir inasen!-  Mint ahogy észrevettétek ez egy sinda varázsige. Szótárak alapján én állítottam össze, és jóformán ez volt az első motívum ( Gaeriel karakterétől eltekintve) ami megvolt, és számomra a 49. fejezet egyik meghatározó momentumát képezte. Nem tudom értetek-e belőle valamit, ha igen annak nagyon örülök, ha nem az sem baj. Leírom a fordítást:

Ködhegység sziklái hallgassatok a Nagy szóra

Hegyek kövei segítsetek nekem!

Ködhegység sziklái, halljátok hangom

Induljon meg a föld, teljesítsétek akaratom!