Rozsda levelek a fákon,

Emlékfoszlány egy csupasz ágon

Fehér téli prém, s hideg tavaszi szél

Év múlik és új esztendő kél.

- Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy Legolas hogy hagyhatta ezt - meredt maga elé Deil, mégis a mellette lépdelő Galwornak intézte szavait. - Szerinted meghalt?

- Nem tudom - felelt bizonytalanul a férfi. - Évek óta nem jártak lidércek ezen a földön. Valami készülődik keleten, sötét idők elé nézünk.

- Már most sötét idők járnak. Az orkok egyre aktívabbak, egyre több csapat tart dél felé, vagy jön onnan. Csak tudnám mit keresett a bércen, mert valamit igen kutatott.

- Azt hittem nem kedveled, most mégis érdekel? - lepődött meg Galwor, hiszen eddig teljesen mást hallottak Deiltől.

- Továbbra sem kedvelem, de... de sajnálom.

- Nem hallottad az utolsó szavait? Arrogánsak voltak, még az utolsó pillanataiban sem adott lejjebb, ha érted mire gondolok. És még Thranduilra mondta, hogy nagyképű.

- Mert a király igenis nagyképű. De mond nincsenek neked érzéseid?! Láttad mit tettek vele? Egy cseppet sem sajnálod? - hitetlenkedett a szőke nő.

- Vannak érzéseim, de a saját ostobasága sodorta bajba. Az ilyeneket nem tudom sajnálni.

- Ch... te meg az érzések, Mordortól Lórien. Tudod hány balhéból húztunk már ki, amibe a saját tetteid miatt kerültél?!

- Igenis vannak érzéseim! Több van mit amit el tudsz képzelni! - bizonygatta Galwor, majd elkapta tekintetét a nőjétől. - Azokért nagyon hálás vagyok, de nem kértem, hogy sajnáljatok.

- Akkor legalább érez egy kicsit együtt! Hiszen segíthettünk volna - innentől már jóval halkabban folytatta. - Láttam, hogy Legolasnál van az egyik tőre, nem adta neki vissza. Miközben ő azt kereste a bércnél, lehet ha nála van megússza.

- Komolyan beszélsz? - hűlt el a férfi. Deil csak némán bólintott. Így is most jöttek a királytól, hiszen indokolatlanul voltak távol napokig. Galwort és Deilt előre küldték Keletre, Baran és Ithil visszatértek Északra, de Legolas még az apjával beszélt.

- Pontosan mit keresett ott? - kérdezte Thranduil.

- A múltat - felelt tömören a herceg.

- A múltat?!

- Igen, megidézte az árnyakat, nem érted?! - magyarázta már sokadjára a fiatal. - És a lidércek. Fel fogod te egyáltalán ennek a súlyát?!

- Tökéletesen - helyeselt a király, hangja most is nyugodtságot tükrözött.

- Kicsit sem aggaszt?!

- Ennek a nőnek a látogatása olyan, akár éji ég zengése egy nyári éjszakán, váratlanul s hirtelen jön de olyan gyorsan is vonul tova. De te úgy látom nagyobb jelentőséget tulajdonítasz neki...

- Mire célzol? - hökkent meg Legolas.

- Egy szóval sem kértem, hogy kísérjétek el a határig ahogy azt sem, hogy kövessétek. Önös érdek vezérelt, és én tudni akarom - közelebb lépett fiához, és a szemébe nézett. - Mond el, fiam.

- Pusztán... pusztán csak érdekelt útjának célja - sütötte le a szemét a herceg.

- Értem - sóhajtott fel a király. - Bár én úgy érzem, te is keresel valamit. Nem igaz?

- Nem - vágta rá egyből a fia. - Engedelmeddel, ha nincs több kérdésed, távoznék - bújt ki a további kérdések alól. Thranduil csak bólintott, majd még hosszasan nézett fia után, amint az eltűnik a folyosó árnyékában. Fiát jobban ismerte minden másnál, az évek elég időt adtak rá. Érezte, hogy valamit titkol előle, sejtette, hogy ennek köze van Tinwerínhez, bár azt nem tudta megmondani, hogy micsoda.

Legolas lekanyarodva a folyosóról, elővette még mindig a zsebében megbúvó melltört. Nekidőlt a falnak, és egyre a kis fegyvert vizsgálta. Elfogta a bűntudat, ha belegondolt, hogy ha visszaadja akkor megmenthette volna a nőt. Ha csak vissza gondolt a Hollóbércen történtekre, lelkiismeret furdalása támadt. Mardosta az a tudat, hogy lehet halott, bár ők megmenthették volna. És mindezt ez az egyetlen egy tárgy keltette benne. Megmakacsolta magát, és lesietett az istállóhoz. Kiengedve lovát a bokszából felült rá, majd egy közeli, de eldugott erdőrész felé vette útját, melyről csakis neki volt tudomása. A nem is olyan nagy völgyben vízesés omlott alá, és még ekkor is virágoztak a fák. Amint belépett a völgybe, különös érzése támadt, bár nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. A faragott kő lépcsőkön fellépdelt a vízesés legtetejére, majd annak a közepén álló kőre. Újra előhúzta a melltőrt, majd egy hirtelen mozdulattal eldobta. A fegyver sec- perc alatt, halk csobbanással merült alá a kristálytiszta vízbe. Legolas egy darabig nézte, majd megfordult és már indult is volna, mikor megszólalt a lelkiismerete. Az akkor is az övé volt, vissza kell adnom neki...Azzal egy hirtelen ugrással megfordult, és egyenesen fejest ugrott a vízesésbe. Ugrás közben agyán átvillant pár kép egy teliholdas éjszakáról ugyanezen a helyen, egy mélykék szempárról egy vizes kar öleléséről, de azok olyanok voltak akár éji ég zengése egy nyári éjszakán,áratlanul s hirtelen jöttek, de olyan gyorsan is vonultak tova.

***

Az ősz napjai elmúltak, Középföldére leesett az első hó. Jégvirágok nyíltak a rideg ablaküvegen, vastag hólepel terítette a házak tetejét. Ám az Aranyerdőbe nem köszöntött a zúzmarás tél, ott még virágoztak a mallorn fák. A hideg ellenére az élet ugyanolyan ütemben lüktetett, mint tavasz idején. Már 3001 januárját írták, de Tinwerín még mindig az ablakból figyelte a dolgukat végző tündéket. Nem egyszer elsietett ablaka alatt Rúmil, Orophin és Haldír. Vagy suhant tova Gaeriel Argaladdal, Elyával és Helyával. Ő meg csak ült az ágyán, és egyáltalán hálát adott Erunak, hogy már fel tud ülni különösebb fájdalom nélkül. Bár barátai mindent megtettek, hogy lekössék az a négy hónap, amit ágyhoz kötve töltött a pokol volt számára. Az év második hava végén Gaeriel már engedélyezte neki a sétálást, és a gondos ápolásnak köszönthetően már a tavasz elejére nyoma sem volt rajta a fájdalomnak. Barátnéja mégsem engedte útjára, amíg biztos nem volt benne, hogy teljesen fel épült. Távollétében Haldír vezette a felderítő csapatot, és kardja a sarokban pihent. Lábadozása alatt a létező összes könyvet sikerült kiolvasnia, és egy pár nem is olyan régi történést megtudnia Argaladtól. Mégis a semmit tevés nem az ő reszortja volt, így amikor csak tehette kimozdult ha még csak sétálni is. Gaeriel mégis szigorúan vette a kimenőit, egy héten két alkalomnál többet nem engedett. E héten már régen letudta a két alkalmat, de Tinwerínek hiányzott a szabad levegő. Ablakából megneszelte, hogy Argalad a közeli tisztás felé vette útját. Gaeriel az imént szaladt le gyógyfüvekért az ispotályba, így sietnie kellett. Már alkonyodott pirospozsgás fényben úsztak az aranyszín levelek. Hangtalanul kiosont, majd becsukta maga mögött az ajtót. Jóformán senkivel nem találkozott, míg a vörös hajú nyomába eredt. Már csak a tisztáson érte utol, hol Argalad kezében már javában forgott a lándzsa. Mestere volt ennek, nála jobban aligha mívelte valaki szerte Ardán.

- Ügyes vagy - lépett ki a fák közül.

- Te mégis mit keresel itt?! - rezzent össze Argalad.

- Sétálok - vont vállat a vala, majd letelepedett a fűbe.

- Gaeriel tudd róla?

- Nem - felelt merő egyszerűséggel Tinwerín.

- Baj lesz még ebből - jegyezte meg Argalad, és a nő el sétált.

- Nem, ha nem tudja meg. És ugye nem tudja meg?

- Nem - mosolyodott el a vörös hajú. - De ha besötétedik visszamegyünk.

- És te, hogy hogy a lándzsa hajítást gyakorlod?

- Fel kell frissíteni a tanultakat, Valinorban nem igazán használtam. Itt viszont, úgy látom elkél. - Innetől nem igazán szóltak. Argalad visszatért teendőihez, és a nő csak némán figyelte. Igyekezett kifürkészni mozdulatait, izmainak jétákát, mozgását. Argalad valóban mesterien bánt a lándzsával, könnyeden forgatta, mégis energikusan.

- Kérlek, hadd próbáljam meg! - szólalt meg hirtelen Tinwerín.

- Nem! Tudod hogy reagálna Gaeriel, ha megengedném, hogy lándzsát fogj?! - magyarázta Argalad, majd fegyverét kihúzta a céltáblából.

- De ez kínzás! - nyafogott a vala.

- Vissza is mehetsz a szobádba - kínálta fel a vörös hajú, majd lándzsáját megforgatva a levegőbe, újra a céltáblába hajította.

- Kérlek szépen, Argalad!

- Nem.

- Kérlek!

- Nem - ismét a lándzsáért sétált, és tovább folytatta a gyakorlást.

- Kééérlek! - kérte ismét, rendíthetetlenül a nő.

- Rendben.

- Tényleg? - csillant fel Míriel szeme.

- Nem.

- Ahj -sóhajtott fel. - Miért vagy ilyen?

- Mert nem akarom, hogy rosszabbul légy - guggolt le hozzá a férfi, és szemébe nézett.

- De kérlek! Majd ha fáj a hátam abba hagyjuk! - suttogva folytatta. - Gaeriel nem fogja megtudni - elővette a lehető legszebb nézését.

- Jó, de... ígérd meg, ha csak egy kicsit is rosszul érzed magad szólsz - ment bele Argalad, majd felsegítette Mírielt a földről.

- Köszönöm! - lelkendezett a fehér hajú, majd a barátja nyakába borult.

- Szóval - bökött a lándzsa felé. - Hogy is kell megfogni?

- Soha nem fogtál még lándzsát? - emelte fel a földről az aranyos fegyvert a férfi.

- Soha, de úgy látom te mestere vagy. Meg szeretném tanulni.

- Állj harántterpeszbe - adta ki az első utasítást a férfi, mire Tinwerín engedelmeskedett. Argalad a kezébe adta a lándzsát, majd folytatta.

- Helyezd a súlypontod a hátsó lábadra, kissé engedd hátra a törzsed - Míriel szóról szóra követte az utasításokat.

- Itt markolj rá erősebben - igazította meg a nő kezében lévő fegyvert a vörös hajú. - Először próbálj meg helyből dobni, kissé csavard el a törzsed. - Tinwerín úgy tett, ahogy oktatója mondta, ám a fegyver egy lapos ívet leírva jó pár méterrel a cél előtt a fűben landolt.

- Sebaj, próbáld újra - adta ismét a nő kezébe a fegyvert. A vala felvette azt a pózt mint az előbb, és már készült volna elhajítani a lándzsát, de Argalad megállította.

- Nem jól tartod a kezed - állt a fehér hajú mögé, és finoman hátrébb engedte a lándzsát tartó kezét.

- Ezt meg tartsd a cél irányába - emelte fel Tinwerín szabad kezét, és ívesen a cél tábla felé fordította.

- Kicsit nagyobb terpeszbe állj - tolta előrébb lábával társa lábát a férfi.

- Nem fog sikerülni - motyogta Tinwerín.

- Az erőd megvan hozzá, csak a technikán kell csiszolni. Kicsit engedd hátrébb a törzsed - húzta hátrébb egy picit az előtte álló hátát.

- Tudod, a lándzsa hajítás nem csak a nyers erőről szól. Ez olyan, mint egy elegáns, de pusztító tánc. Minden lépés, minden mozdulat számít - hajolt a nő fejéhez a vörös hajú. - Képzeld el, amint elhajított és célt ér. Lásd magad előtt a megtett lépéseket, gondolatban hajítsd el. - Tinwerín behunyta a szemét, és csak a tanítója hangjára figyelt. Érezte amint annak keze finoman rásimul az övére, és azt is amint a célra tartó kezét lassan feljebb húzza.

- Csak a célpontra figyelj, máskülönben célt tévesztesz. Ne remegjen a kezed, a súlypontod legyen a hátsó lábadon. A mozdulat sorod legyen tiszta, zökkenő mentes, és energikus. - Teljesen Argaladra bízta magát, hagyta hogy mozgassa a kezét, és vele együtt mozgatta lábait és törzsét.

- Csak hagyd hogy vezessem a kezed - suttogta Tinwerín fülébe, mire az csak egy aprót biccentett. A férfi finoman rászorítva a nő kezére ( így a lándzsára), elfordította a törzsét a valát is erre ösztökélve, majd közösen elhajították a lándzsát. A fegyver ívesen szállt a levegőben, majd a céltábla közepébe állt.

- Megy ez - mosolyodott el a vörös hajú. - Most próbáld meg egyedül.

- Ahogy a mester mondja - kuncogott Tinwerín, majd ismét a kezébe fogta a lándzsát.

Északi szél süvít a kietlen hegyen

Sas száll messzi a habos fellegen

Tehetetlenül, kiszolgáltatva, az óra ütését várva

fekszik és mereng a nagy világba.

Angmar hegyei vastag, szürke fellegekbe burkolóztak. A Nap lándzsái nem hatoltak át homályán, mely még évezredek távlatából is fedte csúcsait. Sápadt, rideg fényben derengtek a hegyes sziklák, határt nem ismerve törtek az ég felé. Hideg szelek süvítettek hágói és szirtjei között, nem volt se növény se állat mely megélt volna ezen a zord vidéken. Fent, a szirteken nem volt se nappal se éjszaka, ott egybemosódtak az órák és a napok. Az egyik legmagasabb csúcs oldalán volt valami, ami elütött a kövektől. Nem állat, és nem is növény volt mi igyekezett megélni a sziklák réseiben, hanem egy női alak. Vékony, bal csuklóján vastag vas béklyó éktelenkedett melynek lánca a szirt oldalához kötötte. Ruhája tépázott, testét sebek és karcolások sora borította. Hátát vágták a borotva éles sziklák, Fordwaith hidege a csontjáig hatolt. Ott ébredt, lógva a sziklán, alatta a szürkeségbe vont mélység tátongott. Az első időkben próbálta eltépni láncát, de ezzel csak még több vágást szerzett az amúgy is sebzett testére. Az első időkben fejét is felszegve tartotta, bár tarkóját kisebesítették a durva kövek. De aztán, aztán megtört. Viharok sora ostromolta a hegyet, és vele őt is. A vad szél megtépázta, és csak még kínzóbbá tette szenvedését. Ott csüngött kiszolgáltatva mindennek mi valaha is létezett Ardán, fülébe csengtek Vaire szavai: Okulj a múltból, és ne kövesd el a régiek hibáit. Mert lehet, a múlt ismétli önmagát.

A Sasok Ura késként szelte át a bársonyfelhőket, tollai között Manwe szele susogott. Már jó pár napja, hogy járták a vidéket, de egyenlőre nyomát sem látták annak, kit kerestek. Átrepültek a Hamu hegység szirtjei felett, átszelték a Köd hegységet, elrepültek egészen Lindon vidékére, de nem találták meg Tinwerínt. Mikor már feladták a reményt, és vissza tértek Sasfészekbe.

- Thorondor, félek kudarcot vallottam. Mi van ha már... ha már halott? - szállt le a sas hátáról Argalad.

- Teste lehet, de lelke aligha. Ne keseredj el, ifjú.

- Mit mondanak a szelek, Thorondor? Bennük van az utolsó reményünk.

- Sok mindent - felelt a Sasok ura, majd elhallgatott. - Azon a helyen nem Manwe szelei az urak. Ott vad szelek ostromolják a sziklákat, és homály üli meg a csúcsokat. A gonosz most is ott lappang, többet én sem mondhatok.

- Hol még mindig kísért Melkor szelleme - tudatosult a vörös hajúban a felismerés. Hirtelen Észak felé fordult. - Angmar ősi birodalma. - Azzal vissza ült a madár hátára, és útjukat Melkor egykori földje felé vették. Alattuk ott kúszott az Anduin, ott magasodtak Rohavnion erdőségei. Ott ásított messzire nyúló zöldjeivel Nősziromfölde, nem messze tőlük pedig sötéten magasodtak a Köd hegység csúcsai. Egészen magasra szálltak, fel a felhők fölé hol tisztán sütött a Nap. Ahogy közeledtek Észak felé, egyre vastagabbak és szürkébbek lettek a felhők, nyoma sem volt már a simogató déli szélnek. Thorondor ereszkedni kezdett, egészen az Ettenszik szirtjeiig. Innentől laposan szálltak, és egyre az előttük elterülő tájat kémlelték. A füves mezők lassan elmaradtak mögöttük és helyüket felváltotta a csupasz pusztaság. A köves földön egy két kóró állt ki a földből, madár dal vagy nesz nem hallatszott. Csak a szél süvített az utazók mellett fütyülve a régiek dalát. Nem telt bele sok idő, és eléjük tárultak Angmar hegyei. Argalad hallásból jól ismerte Angmart, sokat beszéltek róla Valinorban még az elmúlt időkben. Bár már Morgoth régen eltűnt e világ határain belülről, itt még mindig érezhető volt a letűnt kor nyomasztó és borzongató aurája. A hegység lábánál leszálltak, majd Argalad bevette magát a sziklák közé.

- Tinwerín! - üvöltötte torka szakadtából. A kövek között még sokáig visszhangzott kiáltása, ám válasz nem érkezett.

- Alcarain Úrnő! - kiáltotta újra, de megint csak a visszhang felelt. Egyre beljebb ment, mígnem az egyik szikla csúcsán meglátott valamit. Egy köpenyt lengetett a szél, nem is akármilyet. Felkapaszkodva a köveken, a vörös hajú leszedte az éji köpenyt, majd reményekkel telve sietett vissza a Sasok urához.

- Ez az övé! - kiáltotta már messziről. - Jó helyen járunk!

- Van még remény - bólintott a sas, majd széttárta szárnyait. Megvárta amíg a férfi felül rá, majd egy erőteljes ugrással felemelkedett a talajtól. Nagy szárnyai port kavartak a pusztán míg felemelkedett, de annál magasabbra szállt. Egészen követte a sziklák vonalát, és megkockáztatta az egyik szűkebb hágón való átrepülést is.

Mindeközben Argalad szüntelenül Tinwerín után kiáltott, választ remélve. Thorondor körözve szállt egyre feljebb a legmagasabb csúcsán a hegynek, mígnem Argalad megállította.

- Ott! Ott arra láttam valamit! - fordította vissza a sast.

- Tinwerín! - kiáltotta újra a férfi, megpillantva a sziklán függő alakot. Az kissé felemelte fejét, fátyolos szemét az érkezőkre emelte.Szólni nem bírt, nem volt ereje hozzá. A Sasok ura karmait a hegyoldal repedéseibe mélyesztve megkapaszkodott, egyenesen a vala alatt.

- Argalad - szólt erőtlenül a nő, szinte suttogott.

- Itt vagyok, mindjárt leviszlek innen - állt fel a madár hátán a férfi, és aranyszín lándzsáját egyenesen a láncba döfte, mely azonnal elpattant. Ebben a pillanatban Tinwerín is erőtlenül, rongybabaként hullt karjaiba. Reszketett, és nem sok kellett hozzá, hogy ismét elveszítse az eszméletét. Argalad leoldva saját, fehér köpenyét bebugyolálta a nőt, majd a sas hátára fektette.

***

Tinwerín bágyadtan nyitotta ki a szemét, hozzá kellett szoknia a hirtelen jött fényességhez. Felemelte kezét, és a rajta lévő kötést kezdte vizsgálni. Sóhajtott egy aprót, majd megpróbált felülni. De abban a pillanatban éles fájdalom hasított a hátába, és ő egy szisszenéssel vissza rogyott a pihe párnák közé.

- Ó csak ne olyan hevesen! Ne erőltesd meg magad - pördült be a másik szobából Gaeriel, egy mozsárral a kezében. A fa edényt letette az asztalra, majd az ágy mellé sétált.

- Üdv újra itthon! - mosolygott szelíden barátnőjére. - Hogy érzed magad?

- Nem jól - válaszolt tömören a vala, szinte új volt számára a beszéd.

- Vannak akik nagyon szeretnének látni téged, akkor még ne engedjem be őket?

- Dehogynem, engedd csak be! - ingatta a fejét, majd megpróbált ismét felülni. Gaeriel szó nélkül segített neki, és felpolcolta a hátát pár párnával. Majd az ajtóhoz sétált, és kiszólt rajta. Nem kellett neki sok idő, és először a két kislány viharzott be a szobába, majd őket két férfi követett.

- Tinwerín néni! - rohant az ágyhoz Helya, majd megpróbált felmászni az ágyra, de még Gaeriel időben elkapta.

- Nem lenne bölcs döntés, igen fáj a háta, most csak maradjatok a kézfogásnál - suttogta a kislány fülébe a teler, majd lerakta a földre.

- Annyira féltünk, hogy nem jössz haza - panaszolta Elya könnyes szemmel.

- Mindig haza jövök - nyújtotta le a jobb kezét a nő, és összefonta a kislányéval.

- Csak nem a saját lábadon - lépett elő hátulról Argalad. Tinwerín arcára az őszinte döbbenet ült, majd szája mosolyra húzódott.

- Soha nem örültem még ennyire, hogy látlak.

- Nekem kevésbé öröm, hogy így kell viszont látnunk egymást. - Ő is az ágyhoz sétált, majd kezével finoman végig simított a vala arcán.

- Féltettelek - suttogta. - Annyira sajnálom, hogy nem értem oda előbb.

- Ne sajnáld. Látod, megoldottam - ironizált Tinwerín.

- Máskor kétszer gondold meg, mit csinálsz. A lányaid nagyon aggódtak.

- Öhm... - zavarodott meg a nő. - Ó, Elya és Helya nem a saját gyerekeim - javította ki a férfit. - Csak én nevelem őket - sandított a két kislányra, akik figyelmesen hallgatták Gaeriel intő szavait.

- Ezt... ezt nem tudtam - dadogta Argalad. - Ne haragudj.

- Csacsiság! - nevetett fel Alcarain. - De, mond csak te hogy kerülsz ide?

- Az nem számít, igazán nincs jelentősége.

- De én szeretném tudni - erőszakoskodott Tinwerín.

- Majd. Most még nem - zárta a témát a férfi.

- Tisztelt hölgyeim, uraim vége a beteglátogatásnak - mondta Gaeirel. - A többit majd holnap - tessékelte kedvesen kifelé a társaságot.

- Mégis mennyi idő, amíg rendbe jövök?

- Talán három- négy hónap - felelte bizonytalanul a teler, majd vissza vette kezébe a mozsarat.

- Nekem nincs annyi időm! El kell mennem a Megyébe!

- Felkelni sem tudsz, nem hogy még lóra ülni! A Megye három hónap múlva is ugyanott lesz - magyarázta Gaeriel, majd egy borogatást tett a nő homlokára. - Most az a fontos, hogy te meggyógyulj. - Tinwerín keserű szájízzel, de beletörődött a tényekbe. Tehetetlen volt, és ez bosszantotta. Még ebben az évben úgy tervezte, eljut a hobbitokhoz. Sürgősen beszélnie kellett Bilbóval és tisztázni a tényeket. A lidércek erősödése, egyre jobban aggasztotta. Jól tudta, ha ők erőre kaptak, akkor már Sauron is erősebb mint azt várták. Elronddal is beszéde lett volna, ahogy Aragornnal és Gandalffal is. De így... Gaeriel szerint két csigolyája zúzódott, a karján a szúrás szinte csontig hatolt. És akkor még a kisebb sérüléseket nem is említettük. Csodával volt határos már az is, hogy élve jutott le arról a hegyről. Ha tetszett neki, ha nem ki kellett várnia azt az időt, amíg legalább fel bír állni. Ám a homály nem vár...

Ködbe öltözött, fagyos hegyek

Régmúltról suttogó, halott lelkek

Fájdalmas kiáltással vegyülő, omló sziklák hangja

Fátyolos az ég, lehet nem lesz új holnapja.

Legolas a folyosó árnyából kísérte figyelemmel az eseményeket. Hitetlenkedve szemlélte, amint egy alak kivel királya most találkozott először, ilyen hatással van rá. Egyszer sem látta az apját leszegett fejjel amikor valaki előtte állt.

- Menj utadra - mondta egy hosszas hallgatás után Thranduil. Rögtön ezután parancsot adott arra, hogy a látogatójuknak adják vissza fegyvereit és hagyják szabadon elmenni. A herceg látta, amint a nő szájára elégedett mosoly kúszik.

- Fogadd meg a jó szót - fordult sarkon Tinwerín. - Kívánom a homály kerülje el erdődet, Tünde király. - Azzal egy őr kíséretében elhagyta a termet és rákanyarodott arra a folyosóra, amin Legolas leskelődött.

- Köszönöm, innen én kísérem - fordult oda a katonához.

- Ahogy kívánod, hercegem - hajtott fejet engedelmesen a tünde, majd a dolga után ment.

- Apámat megtévesztheted, de engem aligha - szólalt meg élesen a szőke, majd leszorítva a valát a falhoz csendesebben folytatta. - Lépted nyomán halálról suttognak. Épp eléget tudok ahhoz, hogy biztos legyek abban nem csak sétálni mész Hollóbércre! Ahogy azt is tudom, hogy ismerted Mírielt! - Tinwerín megdermedt a név hallatán, évek óta nem hallotta ezt a nevet.

- Higgy amit akarsz - sziszegte a fehér hajú, majd arrébb taszítva a tündét indult is volna a folyosón.

- Még nem végeztünk - kapott a fehérbe bújtatott kar után Legolas és visszarántotta annak gazdáját.

- Hogy merészelsz hozzám érni?! - húzta résnyire Tinwerín a szemeit.

- Mond meg mit tettél Mírielel! - követelte a sinda.

- Nem tartozom magyarázattal!

- Ismerted őt, jól tudom!

- Ebből elég! - vesztette türelmét Tinwerín, majd kirántotta karját a szorító kézből és ruhája nyakánál megfogva a fiatal férfit a falnak taszította. - Nem tartozom neked magyarázattal! Ha jót akarsz magadnak csendben maradsz, sinda - közölte ingerülten a nő, majd elengedte a herceget és tovább indult a folyosón. Jól ismerte ezeket az utakat, álmában is kitalált volna a barlang labirintusából.

- Mégis ki vagy te hogy így beszélsz velem?! - háborodott fel Legolas. - Ha kérdeztelek, válaszolj! - Ám Alcarain ügyet sem vetve rá lekanyarodott a kőhídhoz vezető lépcsőre. Odakint már egy csapat várta, aki a király parancsára köteles volt a határig kísérni. Tinwerín meglátva az álldogáló tündéket, egy percig megfagyott. Ott volt minden ismerős arc, ki ismerős lehetett. Baran és Ithil, de még Galwor is. És legnagyobb bánatára Deil is a csapat sorait erősítette...

- Hol vannak a fegyvereim? - kérdezte a vala eléjük érve. Mégis a háta mögül egészen más felelt.

- Majd a határnál megkapod őket - Legolas beérve a társaságot, indulást intett.

- Apád parancsa az volt, hogy adjátok vissza őket!

- De nem mondta mikor. Most pedig indíts! - felelte foghegyről a herceg.

- Nem vagyok se kutya se talpnyaló! Kitalálok a nyomorult erdőtökből egyedül is! - vágott eléje a kis csapatnak. - De előbb kérem a fegyvereim!

- Nem! - mérte végig szúrós szemmel a szőke. - És igenis velünk jössz a határig. - Tinwerín nem szólt, csupán elkapta egy pillanatra a fiú tekintetét. Ez alatt a pillanat alatt több mindent tudott kiolvasni a herceg tekintetéből, mint amennyit szó elmondott volna. Az égék szemekbe düh égett, düh mely a vala úrnő ellen irányult. A düh tüze mellett ott volt a bizonytalan csillogás és a feledés hömpölygő köde.

A határig vezető úton a nő nem szólt egy szót sem. Arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, egyenes háttal és méltóságteljes léptekkel haladt Legolas mögött. Hallotta, amint mögöttük sinda beszédbe kezdenek a többiek, amibe egy- egy szót néha a herceg is megeresztett. Bizonyára azt hitték, hogy "vendégük" nem érti a nyelvüket, így nyíltan mondták ki gondolataikat:

- Nem megmondtam, hogy lenéző?

- Deil nagyon úgy tetszik igaz, de királlyal is ilyen volt? - képedt el Baran.

- Thranduil leszegett fejjel állt mellette... - suttogta Ithil.

- Szerintem egyáltalán nem ijesztő, pedig az gondoriak Boszorkányként emlegetik - vonta le a következtetést Galwor, elnézve az előtte lépkedőt. Ilyen és ehhez hasonló sorok hangoztak el a találgatók szájából. Alcarain jókat mosolygott szavaikon, a legtöbbre ügyet sem vetett. Legszívesebben faképnél hagyta volna a társaságot, de nem tehette. Legolasnál volt minden fegyvere és azok nélkül aligha boldogult volna. A Celeb Minuial könnyedén lógott a férfi oldalán, ezüstveretes tokján meg- meg csillant a kora déli napfény. A nő még most is szívesen lépkedett az avaron, szívesen szívta be az erdő jellegzetes illatát. Ám egyszer megérzett valami különöset a levegőben.

A szél iránya megváltozott. Tinwerín szemét alig észrevehetően végig futtatta a körülöttük nyújtózó erdőségen. Lassított léptein, majd hirtelen Legolashoz fordult:

- Húzd le a fejed!

- Micsoda? - kérdezett vissza a férfi.

- Húzd le a fejed! - mondta újra a nő, majd leteperte a földre a szőkét. Szinte ugyanebben a pillanatban szelte át a levegőt egy fekete nyílvessző, mely alighanem eltalálta volna a herceget ha állva marad. A csapat többi tagja egyből fegyvere után nyúlt és nem telt bele sok, a fák között rejtőző orkok vérét ontották.

- Add ide legalább a kardo... - kérte Tinwerín, de nem volt ideje befejezni mondatát, mert egy ork hátrarántotta és torkát készült szegni. Ám a nő egy jól irányzott mozdulattal kicsavarta karját, majd lefejelte. Jobb ötlet híján ( no meg figyelembe véve azt, hogy Legolasnak esze ágában sem volt vissza adni a fegyverét) puszta kézzel, és a csizmájába rejtett egyik tőrrel küzdött. Az egyik ork a fának szorítva igyekezett megfojtani, ám ekkor egy halvány csilingelés kíséretében valami a hátába állt. A vala kiszabadulva a szorításból kihúzta a halott ork hátába fúródott, fehéren izzó pengét. Innentől jóformán egyértelmű volt az erőviszonyok állása, nem telt bele sok és egy darab élő féreg sem maradt.

- Valaki nagyon nem akarja, hogy eljuss Hollóbércre - jegyezte meg a herceg, elnézve a támadóik létszámát.

- Az engem nem igazán érdekel - mondta a nő. - Muszáj elérnem a havas sziklákat.

- Mi olyan fontos ott? - kérdezte hátulról Galwor.

- Neked semmi - válaszolt félváról Tinwerín, majd ismét a szőkéhez intézte szavait. - Hamarosan itt az erdőtök vége, innen egyedül folytatnám utam. - Legolas csak csendesen bólintott, majd leoldotta oldaláról a kard hüvelyét.

- Még mindig nem mondtad el miért olyan különleges ez a penge - tévedt tekintete a fehér hajú kezében lévő acélra.

- És nem is fogom - vette át jogos tulajdonát a vala, majd oldalára kötötte. Elrakta még az oldaltőrét, majd megeresztett egy dallamos füttyszót. Nem kellett sokat várni és a tündék is megláthatták a rideg pusztákból kibontakozó, fehéren ragyogó lovat. A mén beérve a fák árnyékába üdvözölte gazdáját, forró lehelete páraként szállt tova a hűvös levegőben.

- Nos, úgy hiszem útjaink elválnak - ült fel Tinwerín a lovára. - És tán mindannyiunknak jobb lenne, ha soha többé nem is kereszteznék egymást - mondókája közben tekintete jó pár percig a hercegen állapodott meg. - Szebb jövőt - búcsúzott, majd megfordította lovát és ki ügetett a rengetegből. Legolas gyanakodva nézett utána, majd csapatához fordult:

- Hozzatok lovakat.

- Csak nem követni akarod? - illetült meg Deil.

- Gyanús nekem valami ebben a nőben, ki akarom deríteni ki is valójában.

***

A Magányos hegy nevéhez híven egymagában állt s burkolózott ködös fellegekbe, Tinwerín oldalán ott kúsztak sötéten, ormótlanul a Kiszáradt hangást körbe ölelő hegység szirtjei, a sápadt napsugár letekintett a hideg vidékre. Csípős szél fújt, a nő arca egészen kipirult mire a vágtázás végett ért. A Magányos hegytől nem messze terült el Hollóbérc, az egykori őrtorony. Zord idő uralkodott a vidéken, a föld fagyos volt. Erebortól alig egy karnyújtásnyira derengtek Suhatag városának tornyai. Most a város kapui zárva voltak, alig pár kóbor lélek járkált a falakon túl. Ám a város falain ha pár őrszem is, de figyelemmel kísérte a külhonban folyó eseményeket. Tinwerín pont ezért nem is akart túlságosan közel merészkedni, semmi kedve nem volt a hitetlenkedő szempárakhoz. Csendesen közelebb lovagolt Hollóbérc havas szikláihoz és a hegy árnyékában leszállt hátasáról. Egy ló aligha tudott volna felkapaszkodni ezeken a sziklákon. A nő mászni kezdett egészen addig, amíg lassan szeme elé nem tárultak az őrtorony romjai. Nem is sejtette, hogy követik őt s lépteit sziklák árnyából lesik. Hollóbérc volt az a hely, mely nem épült ujjá. Itt még most is érezhetőek voltak a múlt árnyai, még most is itt süvítettek letűnt épületei között a vészterhes szelek. Elevenen őrizte az Öt Sereg Csatájának emlékét, és Alcarinnak pont ezekre az emlékekre volt szüksége. Szikláról sziklára lépdelt, de hamarosan viszonylag egyenletesebb talajra ért. Öten is ott lépdeltek mögötte akár az árnyék és kísérték figyelemmel minden mozdulatát.

- Agarwaen orodin, ringle oromli nyaravá oar in yalúwea nyarnai!* - szólt tisztán csengő hangján, mely messzi futott a sziklák között. Különös szavak voltak ezek és elhangzásuk után mintha csak a szél fütyült volna, sebesebben kezdett süvíteni.

- Ar, vanwie iolin eu breitha! Vanwa manuli lasto in quettana!- e szent pillanatban rohamként özönlötték el a sziklákat a zöld, áttetsző alakok. Ám egytől egyik átfutottak az őket megidéző nőn. Szellemek voltak ezek, a múlt árnyai. A sziklák mögött rejtőzők csodálkozva figyelték, amint a régmúlt ütközet darabja ismét eléjük tárul. Látták a támadó kobold zsoldosokat, a küzdő törpéket. Látták holtan a jégre hullni Filit, látták a tornyot a földbe tipró óriástrolt kinek egy tünde fiú állt a hátán.

Tinwerín szemével egyetlenegy alakot keresett, egy kis termetű férfiút. Szeme sarkából látott futni egyet két törpe után, ám az valamit babrált zsebében majd eltűnt. A vala tudta, jó nyomon jár. A múltbéli kép is ugyanúgy hagyott mulandó nyomott maga után, mint egykori gazdája. Mikor a kis alak újra előtűnt egy sziklánál hevert, bizonyára fejbe verték. Kezében görcsösen szorongatott egy kis arany gyűrűt. Gyorsan folytak az események és a nőnek kiáltások ütötték meg a fülét: "Bilbó! Bilbó!". Hamarosan a kis alak felébredt és egy irányba szaladt. Oda, amerre a hajdani Tölgypajzsos Thorin küzdött ellenségével. Sajnálatos módon azonban a kis szerzetet nem érte más, csak bánat. Alcarain hallotta a törp utolsó szavait, és bennük az alak nevét: Zsákos Bilbó. Tinwerínnek elég is volt, tudta nem késlekedhet. Minden jel arra mutatott, hogy ennél a Bilbónál van az Egy gyűrű. Kezének egy mozdulatával elsöpörte a múltbéli alakokat, Hollóbérc újra csendes lett. Még egy pillanatig állt a fagyott vízesés tetején, majd menni készült. Ám útját elállták. Egy lidérc ereszkedett le elé a semmiből, ki a Kilenc királyok egyike volt. Bár most nem viselt fekete csuhát. Szürke körvonalai tisztán látszódtak a fátyolfelhős, rideg égnél. Tinwerín megdermedt. Oldalra fordult, és egy újabb letűnt királlyal találta szemben magát. Mire teljes fordulatot írt le maga körül, akkor tudatosult benne, hogy körbevették. Legolasék meghúzták magukat a sziklák mögött, mégis kíváncsian szemlélték az eseményeket.

Se a lidércek, se a nő nem szólt. Tekintete mindent elmondott. A rideg, szürke mégis gyönyörű szemekben meglepettség villant, majd a taktika játéka szövődött. Egyszeriben éles csilingelés kíséretében elővonta kardját, és finoman maga mellé engedte. A feszült csendesség nem tartott sokáig, a vele szemben álló lidérc hamarosan ugrás szerűen támadt neki. Amint az árny kardja, és a fehéren izzó penge összeért fényes szikrázás tört a levegőbe. Acél zörgés volt mégis, volt mikor három kard csapott össze egyszerre. Tinwerínnek sikerült az egyik lidércet letaszítani a szikláról, ám ez mit sem ért. Ellenfeleit aligha lehetett elpusztítani, míg az Egy létezett. S hősnőnk nyaka körül egyre szorult a hurok. Egy óvatlan pillanatában hátba támadták, kardját elejtve, fájdalmas csattanással csapódott az egyik szikla oldalának. Felnyögött fájdalmában, ám hangját elnyelte leomló szikla moraja. Még a szikla tömeg lezúdulása előtt sikerült arrébb gurulnia, de kardját nem érhette el. Oldalához nyúlt tőréért, azzal hárította az őt érő csapásokat. A lidérc hátára ugorva, tőrét nyakába állította. Ám az lelökte magáról a nőt és egyenesen az alatta elterülő jégnek vágta. A jég átszakadt, és Tinwerín elmerült a hideg vízben. Még annyi lélek jelenléte volt, hogy felúszva áttörje a jeget, de kimászni alig tudott. A lék oldalán kapaszkodva próbálta kihúzni magát, ám a Kilencek egyike megállt felette. Gúnyos röhögése maga volt a méreg, majd egy határozott mozdulattal egy kést állított a nő karjába. Alcarain felüvöltött, de nem engedte el a lék száját. Erőt véve magán, egy gyors mozdulattal kirántotta alkarjából a kést, és kiemelkedve a vízből a lidérc mellkasába állította. Megpillantva kardját, felé igyekezett, de még mielőtt elérhette volna egy másik lidérc a vízesés túlsó végébe rúgta. Tinwerín utolsó mentsvára után nyúlt, a melltőre után. Ám az nem volt nála... A lidérc torkon ragadta, majd ismét a fagyos talajhoz csapta. Tinwerín sikolya fájdalmasabb volt mindennél melyet valaha tünde fül hallott. A nő tehetetlenül csúszott végig a jégen, épp hogy a vízesés pereme előtt állt meg.

- Legolas, segítenünk kell! - suttogta Baran látva, hogy a valának szinte semmi esélye nincs. Karja vérzett, lába úgy tetszett több helyen is zúzódott, nem is beszélve a gerincét ért csapásokról.

- Nem - jelentette ki a herceg, és keze a zsebében lévő melltőrre tévedt. - Meg ne moccanj!

- Végig akarod nézni amint meghal?! - hitetlenkedett Ithil.

- Meg ne mozduljatok - parancsolta a szőke, és újra a dulakodókhoz fordult. Ebben a pillanatban egy szürke, szárnyas lény szállt le a jégre, hátán egy feketébe öltözött alak ült. A Boszorkánykirály, a Kilencek leghatalmasabbika. Ekkor az egyik lidérc megfogta a jégen vergődő valát, majd igyekezett térdre kényszeríteni. Ám az makacsul tartotta magát. Büszkesége még mindig törhetetlen volt.  Elgyötörten, több sebből vérezve állt, mégis felszegett fejjel. Testét fájó sebek kínozták és nem kételkedett benne, hogy jó pár csontja eltört. Iszonyatos fájdalom volt számára még a levegő vétel is, de  nem tört meg.

- Térdelj le! - parancsolt rá a Boszorkánykirály, oda érve elé.

- Inkább meghalok, mintsem előtted térdepeljek te féreg! - szavai még most is arrogánsak voltak, fejét most is felszegte. Bár szája felszakadt, ruhája tépázott volt, és fehér haja helyenként vértől vöröslött, most is ugyanolyan fenségesnek hatott.

- Hiba volt a múlttal játszani, Tinwerín. Hiba volt becsapni a Sötét Urat... - Tinwerín ellenkezett volna, ám egy erőteljes ütést érzett a fején, majd minden elsötétült körülötte.

A sziklák mögött megbúvó tündék még látták, amint az eszméletét vesztett nőt felrakják a szárnyas ocsmányság hátára, és a Boszorkánykirállyal egyetemben eltűnnek a ködös égen. Nem telt bele sok és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tűntek el a lidércek is.

- Mégis hogy hagyhattad ezt?! - borult ki Galwor. - Ha az a nő nincs, a fejedből már régen egy nyíl állna ki!

- Nem adtam szót - húzta résnyire szemét a herceg.

- Ő segített neked! De te végig nézted amint a halál küszöbére kerül! - szólalt fel Deil is. - Mégis miért nem engedted, hogy segítsünk?!

- Láttad mit csinált? Megidézte a múltat, a holtakat. Erre nem akárki képes. A tündékben nincs annyi varázslat, hogy ezt véghez tudják vinni. És szerinted, ha egy ilyen alakkal könnyedén végeztek a lidércek, velünk mit tettek volna? - Legolas hangja nyugodt volt és rideg.

- Hogy lehettél ennyire szívtelen?! - vonta kérdőre dühösen Ithil.

- Ne foglak a halálotokba küldeni, ezek ellen íj mit sem ér! Ne vonj kérdőre Ithil Mereniel, mert lehet következménye lesz - Ezzel zárta a beszélgetést, nem tűrt meg semmi akadékoskodó szót. Már éppen lefelé tartottak, amikor egy tollas árnyékot láttak elsuhanni a Nap előtt. A hatalmas sas, ki maga volt a Sasok Ura, leszállt a fagyott vízesésre, és egy aranyos páncélba öltözött alak ugrott le hátáról. Kezében díszes lándzsáját fogta, vörös hajában aranypánt ült meg. A sziklákat helyenként vérfoltok borították, a jég egy részén egyenesen tócsában állt. A férfi alak elszörnyedve szemlélte a harc nyomait, majd a vízesés túlsó végében heverő kardhoz rohant. Felvette a nemes fegyvert, majd csak egy szót suttogott kétségbeesve:

- Tinwerín.

~~~

* Agarwaen orodin, ringle oromli nyaravá oar in yalúwea nyarnai!Ar, vanwie iolin eu breitha! Vanwa manuli lasto in quettana! -  Véres sziklák, fagyos hegyek meséljétek el a régi meséket! Ó, múltnak árja törj elő újra! Elmúlt alakok, hallgassatok a szóra!

Ehhez a kis szöveghez két dolgot fűznék hozzá:

 - ez egy quenya nyelvű szöveg, így Legolasék nem is érthették. Hogy miért? Mert a quenya sokkal nemesebb, mint a sinda, így úgy gondolom a szavaknak a súlya is nagyobb.

 - Mivel a quenya szótárak eléggé hiányosak, mint maga a nyelv is. Így eléggé foghíjas lett volna, így a hiányzó szavakat/ ragokat a sindából kölcsönöztem.

Régi fák alatt, régi emlékek között

Régi alakok a hűvös hegyek mögött

Ismert arc,  de lám ismeretlen már

Erdő melyre telepszik a homály.

- Aggódom a lányunkért, Manwe - lépett fel férje mellé a vala úrnő a Taniquetil csúcsán.

- A sötét fellegek megsűrűsödtek, mégis hiszem aggodalmunk alaptalan - felelte a Szelek ura és átkarolta feleségét.

- Vaire szerint veszélyes utakon jár-kel. Féltem őt, féltem őt Arda veszedelmeitől.

- Tudd vigyázni magára, kedvesem. Viszont a szelek aggasztó híreket hoznak - révedt a távolba Manwe.

- Szeretném, ha lenne ki vigyázná lépteit - kérte Varda és egyre férje tekintetét kutatta.

- Legyen hát - nézett bele hitvese szemeibe a férfi, tudta egy személyre gondolnak.

***

- Mikor jössz haza? - kérdezte Helya Tinwerín nyakába csimpaszkodva.

- Nem tudom még, talán egy hét - felelte bizonytalanul a nő.

- Mindig olyan sokat vagy távol, hiányzol! - panaszolta Elya.

- Haldírral és Gaerielel jól meglesztek - tekintett hátra a fehér hajú, a mögöttük lépdelőkre.

- Úgy bizony, majd elmegyünk a Nimrodelhez és megtanítalak titeket koszorút fonni - vette fel ölébe Elyát Gaeriel. - Jó lesz? - kérdezte mosolyogva.

- Jó, de ugye sütsz majd olyan mézes süteményt?

- Igen, persze - helyeselt boldogan a teler. Lassan, de biztosan elérték az Aranyerdő határát. November volt, még a déli verőt is hideg szelek kísérték. Kint, az erdőn túl már rozsdásodtak a levelek és a fák bíborba öltöztek. Tinwerín lerakta öléből Helyát, majd hozzá és húgához leguggolva, így szólt:

- Vigyázzatok magatokra, ne csináljatok semmi zűrt. Fogadjatok szót és ne kószáljatok el - ezek amolyan szokásos óvintések voltak, ám nem alaptalanok.

- Mikor nem vagyunk mi rendesek? - bazsalyogott Elya.

- Szeretlek titeket - ölelte meg őket egyszerre a nő, majd egy egy csókot adott illatos hajukba.

- Mi is téged, Tinwerín néni. Siess haza! - búcsúztak a lányok is. Tinwerín felállt, majd Haldírhoz fordult. Kissé távolabb lépdeltek a többiektől, úgy kezdtek halk beszédbe.

- Vigyázzatok rájuk, ne engedjétek őket az erdőn túlra.

- Meglesz. De te is óvd magad, sok gonosz teremtmény jár a földön, félek több mint eddig bármikor - nézett át Haldír a mallorn törzsek között.

- Ne félts engem - nevetett fel a vala. - mindig vissza jövök.

- Ne térj le a tünde útról, a Sötét erdőben tán még te sem leszel biztonságban - komorult el a szőke hangja.

- Visszajövök - zárta a beszélgetést Tinwerín. Majd felült lovára és még visszanézett az őt búcsúztató négy alakra. Lelkesen integetett, majd Arnir ügetve átlépte Lórien határát. Tinwerín kiérve az Aranyerdőből felvette köpenye csuklyáját és Arnirt lassú vágtára sarkalta. Gyűlölte azokat az időket, amikor ott kellett hagynia a kicsiket. Sajnos viszont mindig akadtak ügyek, melyek halaszthatatlanok voltak. Útja most is egy ilyen sürgős ügy felé vitte, mely csak remélte segíteni fog bizonytalanságukon.

Alig egy nap volt, amikor megpillantotta maga előtt az alkonyi fényben fürdő rengeteget. Ahogy közeledtek az erdő felé, Tinwerínt egyre több kétség fogta el. Esze ágában sem volt rálépni a tünde útra, ezért úgy döntött kerülő úton megy a folyó túloldalán. Semmi kedve sem volt összefutni az erdőtündékkel, de ha megkerüli az erdőt (ráadásul ha Mordor felé) akkor az komoly idő veszteséget jelent. Mégis úgy tervezte visszafelé betér a Tünde- király csarnokaiba, hiszen volt egy üzenete mely nagy jelentőséggel bírt. Figyelmeztetnie kellett a sinda uralkodót erdeje ostromára, amit Tinwerín is csupán álmában látott.

Már előtte magasodtak a Bakacsinerdő fái, amikor leszállt lováról:

- A Sötét erdő nem egy lónak való hely, Arnir - simogatta meg a mén marját. - Tudom, hogy rengeteg utamra elkísértél és ígérem az erdő túloldalán találkozunk - azzal elbocsájtotta hátasát. Az erdő ezen részét sűrű növényzet borította, ló aligha tudott volna átvágni rajta. Most már csak egymaga állt a sötét erdő fáival farkasszemet nézve. Két fa most is ölelve zárta lombját a tünde út fölött, ám azokon is csak elvétve voltak levelek. Keleti szél rezegtette a leveleket a fákon, ismerős dalt fújva. A langyos fuvallat Tinwerínt is elérte, belekapva hófehér tincseibe. A nő ajkát vékony vonallá préselte, kezével erősen megmarkolta kardja markolatát. Több évtizede már, hogy nem járt ezen fák alatt. Mégis egy halovány emlékfoszlányt magával hozott Kelet szele, de olyan gyorsan tova is sodorta azt. Egy emlék foszlány volt egy virágzó völgyről valahol az erdő mélyén...ahol most is élettel telten folyt az élet. De elillant már, és minden más is vele együtt. Mélyet lélegzett, majd megmakacsolta magát és belépett az erdőbe. A fák fenyegetően hajlottak felé, eltakarva a napfényt. Vészjósló csend ült meg ágaikon és ez rátelepedett Tinwerínre is. Különösnek érezte ezeket a fákat, gonosznak. A vastag gyökereken lépdelve mintha csak indák kúsztak volna lába után, a sűrűben akárcsak a vézna karok, úgy kaptak utána a nyeszlett gallyak. Az avar ropogott szürke csizmája alatt, éji köpenye mégis hangtalanul kúszott mögötte. Mikor leszállt az est a rengeteg is sötétbe borult. Ilyenkor úgy tetszett mintha szemek pásztázták volna a nőt és annak minden mozdulatát. Apró sárga, vörös vagy zöld szemek lestek rá fenyegetően a homályban. Nappal sötét lényeg futkostak tova a vaskos ágak között, de továbbra is a fullasztó levegő terítette vastag szőnyegét a rengetegre. Elméjét megkörnyékezték a tébolyító gondolatok, fejében hangok zsongtak. Az erdő tébolya őt is elérte. Forgott vele a világ, a feje lüktetett. Egy fának tudott támaszkodni, mielőtt elesett volna. Homloka gyöngyözött, mégis rázta a hideg. Minden erejét összeszedve, még mielőtt elnyelte volna a sötét, elzárta elméjét a külvilágtól. A hangok megszűntek, és a baljós gondolatok sem kísértették többé. Letörölte a homlokát és felállt a fától. Folytatta útját átvágva mocsarakon és lápokon. Útiránya egyenesen Északkeletnek vezette: Hollóbércre. Nem tért le kijelölt útjáról, amíg tudta követte a Napot, majd a haloványan derengő csillagokat hívta segítségül. Nem is tudta, hány órája, vagy akár napja gyalogolhatott, amikor a lombok recsegését hallotta maga felett. Megdermedt és felemelte fejét, de nem látott mást, csak lehulló leveleket. Ám szeme sarkából észrevette a feléje közeledő pókot. Villámsebességgel nyúlt kardjához és rántotta ki a fényesen izzó pengét, ami másodpercek múlva a pók fejtorába mélyedt. Egy fordulattal kihúzta belőle és az újabb rátámadó pókba döfte. Hiba is hívta volna segítségül a fákat, azok úgysem segítettek volna. Már a harmadik kettéhasított hátáról ugrott le, amikor nyílvesszők szelték át a levegőt, leterítve a pókokat. A vala egyenlőre nem látta, hogy kitől származnak, ezért tovább küzdött. Megállt egy méretes fa előtt, majd hagyta, hogy a pók neki támadjon. Amikor már fogyott a távolság kettejük között, Tiwerín nekifutott majd a fáról lendületet véve kardját egyenesen a pók idegközpontjába állította. Ez volt az utolsó. Pillanatok múlva nyílvesszők hada szegeződött rá.

- Egy lépést se! - parancsolt rá egy szinte már elfeledett hang. Tinwerín megmerevedett, torkából kiszállt minden szó. Kezéből kiesett kardja, lába földbe gyökerezett.  Nagyon jól ismerte ezt a hangot, túl jól. Lassan megfordult, hogy megszólítója szemébe nézhessen. Azokba az égkék szemekbe.

- Ki vagy? - kérdezte a szőke tünde, és meghúzta íja húrját. A vala szája résnyire elnyílt, de szólni nem bírt. Ott állt előtte az, akit a legkevésbé akart látni. Ott állt előtte az, akit otthagyott azon az estén. Ott állt előtte az erdő hercege.

- Kérdeztem valamit! - szólt rá a herceg látva, a nő némaságát. Sok mindent hallott már erről az alakról. Eddig nem hitt nekik, ám most saját szeme által nyert tanúbizonyságot. A nő arca valóban földöntúlinak hatott, köpenye valóban maga volt az éji ég, mozgása könnyedségét és kecsességét még egy macska is megirigyelné.

- Tinwerín vagyok, Lórienből - nyögte ki végül a vala.

- Mi dolgod itt? - hangzott az újabb kérdés.

- Mi közöd hozzá? - Leküzdve meglepettségét a nő kihúzta magát.

- Tudod te kivel beszélsz?! - kérdezte fennhangon Legolas.

- Hogyne tudnám - mondta szórakozottan Tinwerín. - Egy kis mitugrász sinda hercegecskével aki túl sokat képzel magáról.

- Ezt most vond vissza! - kiáltott rá hátulról egy hang. Tinwerín csak átnézett a válla felett, és szeme Galworra tévedt.

- Hozzád kiszólt, erdőtünde? - kérdezte lenézően. Galwor feje tűzvörös lett és elengedte a megfeszített íj húrt. A vessző sebesen hasította a kettejük között lévő távolságot, de még mielőtt Tinwerín karjába fúródott volna, az elkapta.

- Neveletlen erdőtündék - morogta és ketté törte a kezében lévő vesszőt.

- Galwor, azt kértem addig ne lőj amíg parancsot nem kapsz rá! - mondta dühösen Legolas.

- De hercegem ez a nő... - dadogta a férfi.

- Adtam parancsot?

- Nem...de...

- Akkor még miről beszélünk? - szakította félbe Galwort a herceg. - Ami meg téged illett - fordult újra Tinwerínhez. - Én a te helyedben visszafognám magam. De ha nekem nem akarsz felelni, úgy majd a királynak fogsz. Motozzátok meg! - adta ki a parancsot.

- Ha bárki egy ujjal is hozzám ér - emelte fel a kezét Tinwerín, ezzel megállítva a feléje közeledőket. - annak az lesz az utolsó mozdulata. Nem azért vagyok itt, hogy vér follyon. - Leoldotta oldaláról a tőrét és a földre dobta.

- A többit is - sürgette a szőke.

- Milyen többit? - tette az ostobát a vala.

- A melltőrt is, gyerünk! - Tinwerín rossz szájízzel, de benyúlt a kabátja alá a melltőrért és minden feszengés nélkül előhúzta, majd merő egyszerűséggel a herceg lába elé dobta. Azután lehajolt kardjáért is és visszarakta hüvelyébe.

- Ha bármi baja esik, kettéhasítalak - adta a herceg kezébe a fegyvert.

- Mi olyan különleges ebben? - kérdezte gúnyosan a szőke, majd kivonta a pengét, ami már csak enyhe fehér fényben derengett.

- Miért mondanám el? - vonta fel a szemöldökét a vala.

- Ebből elég - lökte vissza ingerülten a szőke a tokjába a fegyvert, majd indulást intett. Tinwerínt már közre is fogták volna, de ő megszólalt:

- Ha még kell nektek a karotok és a többi testrészetek nem nyúltok hozzám, értve vagyok? - a katonák húzott szájjal, de megtartották a távolságot. Bár elvileg fogoly volt ő közel sem tekintette annak magát. Némán menetelt a herceg mögött.

 - A járása mit sem változott - gondolkodott el, a herceget nézve. -  Szeme fénye is ugyanolyan mint évekkel ezelőtt - gondolataiból egy - a kaput nyitó - parancs szó zökkentette ki.  Már alkonyat volt, a lemenő Nap vörösre festette az eget. Tinwerín vissza emlékezett arra, amikor legelőször lépett rá erre a hídra. A katonák rendezetten, lassan leszakadoztak tőlük, hamarosan útjukat már csak ketten folytatták a trónterem felé. Tinwerínt most is, mint annyi éve már lenyűgözték az erdei palota méretei. Fák gyökerei kúsztak benne hatalmasan, és a szívében egy vízesés omlott alá visszahangozva a hatalmas termeken. A csiga lépcsőkön és gyökereken tündék siettek tova a dolguk után és a vala meg mert volna esküdni egy perce látta Ihtil szőke tincseit tova suhanni a távolba. Mennyi emléket őriznek ezek az öreg falak, mennyi félve elsuttogott szót. A nőben halványan derengett pár kép, csendesen hangzott pár régi szó, de megmakacsolva magát elhessegette azokat. Rákanyarodtak a jó öreg folyósra ami a trónteremhez vitt. Majd a vala szemei hamarosan megpillantották a gyökerekből készült trónt és a rajta ülő Tünde- királyt. Thranduil most is méltóságteljesen ült rajta, de az érkezőkre felállt, majd lenéző tekintettel  lenézett Tinwerínre.

- Királyom! - hajolt meg Legolas oda érve apja elé, ám Tinwerín ahelyett, hogy így tett volna csak felszegett fejjel nézett vissza Thranduilra. - Tudom, hogy pár nappal előbb tértünk vissza a tervezetnél, de a határainkhoz közel betolakodót fogtunk... - folytatta Legolas.

- Betolakodót?! - kérdezett vissza felháborodva Tinwerín. - Ezt ki kérem magamnak!

- Akkor mégis mi vagy, ha nem egy illemet hírből sem ismerő határsértő? - kérdezett vissza ridegen a király. - Mégis, hogy mered szólásra nyitni a szádat az engedélyem nélkül?! Mégis miért nem hajolsz meg, amikor kötelességed lenne, tünde? - a tünde szót különös gúnnyal ejtette ki.

- Akkor beszélek amikor kedvem tartja. És nem fogok fejet hajtani olyan előtt aki nem méltó rá, még kevésbé egy erdő lakó szürke sinda előtt akinek önteltsége az eget veri - Thranduil mindezt rezzenéstelen arccal hallgatta végig, ám fia kirántotta hátán lévő tőrét és a nő oldalának nyomta.

- Fékezd a nyelved - sziszegte ingerülten.

- Legolas, nyughass! - emelte fel a kezét a király. - Tedd el a fegyvert. - Ám a fiú meg sem moccant.

- Igazad van, Tünde- király. Ha meg akartalak volna ölni már régen megtehettem volna. És akkor mire a fiad vagy a testőrséget akár egy mozdulatot is tenne, a te fejed véresen gurulna le trónod lépcsőjén - ahogy kiejtette a szavakat, érezte ahogy a penge még jobban az oldalának nyomódik.

- Apám ezt hogy engedheted?! - kérdezte dühösen Legolas apjára szegezve szemeit.

- Azt kértem tedd el a fegyvert!

- De...

- Semmi de Legolas, parancsolom, hogy tedd el a fegyvert és menj utadra - A herceg összeráncolt szemöldökkel de eltette a tőrét, majd sarkon fordult és morogva, de elhagyta a termet.

- Szóval, Tinwerín - fordult újra a vala felé Thranduil, és lelépdelt a lépcsőkön. - Mire föl tiszteltél meg bennünket látogatásoddal?

- Átutazóban vagyok - felelte tömören a vala. - És ha a drága kicsi fiad nincs már régen elhagytam volna az erdőtöket.

- Mégis merre? - faggatózott tovább a király.

- Mi közöd hozzá? - kérdezett vissza szemtelenül Tinwerín.

- Amíg az én erdőmön keresztül vezet utad, addig is nagyon sok közöm van hozzá.

- De nekem eszem ágában sem volt a te erdődbe tenni a lábamat!

- Most mégis itt állsz előttem, nem de? - vonta fel a szemöldökét nyugodtan Thranduil és megállt az éji köpenyessel szemben. - Nos, halljam.

- Ki vagy te, hogy kérdőre vonsz engem? - mérte végig gúnnyal a királyt a nő.

- Annak a birodalomnak a királya ami fogva tart, és az a személy akinek egy szavába kerül és megölnek. Beszélj!

- Hollóbércre tartok, de küldetésem célja egyedül rám tartozik - Tinwerín mélyen belenézett a király szemébe. Azok ugyanolyan ridegséggel meredtek rá vissza, mint évtizedekkel ezelőtt.

- Csak tán nem meg akarod ölni Suhatag királyát? Esetleg valamelyik nemest? - kérdezte gúnyosan mosolyogva Thranduil.

- Nem mindig igaz, miket a népek pletykálnak. Nem is tudtam, hogy egy magadfajta hisz ezekben az útszéli mondákban - a nő a király oldalára lépett, majd a fülébe suttogva így folytatta:

- Mit most mondok, az közel sem monda se üres szó. Figyelmeztetlek Tünde- király, ha nem vigyázol az erdőd égni fog. Sauron erői elérik majd a te birodalmad is, fáid ha nem vagy éber nem fognak majd tudni ellenállni a homálynak...

- Baljóslatú szavak egy jöttmenttől - ráncolta szemöldökét a férfi.

- Ne feledd, a jós álmok sosem hazudnak, király. Láttam égni az erdődet és holtan a néped. De ez elkerülhető... Erősítsd meg határaid védelmét és kémeiddel figyeltesd a környező vidékeket. Ez a tanácsom.

- Miért hinnék neked? - fordult meg a férfi.

- Hiszel-e vagy sem, szíved joga - nézett rá újból a nő. - Van maszk mely megtéveszti a külvilágot, de nincs az az álca mi szívedet fedné. Az erdő szívügyed és legnagyobb fájdalmad Dol Goldurnál lakozik. És legnagyobb kincsed eme rengetegben. Jól ismered Sauron pusztítását, szeretteid vesztek oda árnya tüzében. Középfölde sorsa késélen táncol. Ha elbukik, birodalmadra sem jön más csak halál. Azt akarod tán, hogy fiad a homályban tengesse hátralévő napjait, vagy tán azt, hogy rabgént heverjen egy sötét cella mélyén?  Cselekedj bölcsen Thranduil, mi haszna lenne ha fogva tartanál? Ne álld utamat - folytatta gondolatban. Szavaira a tünde arcán izom rándult, tekintetét elszakította a szürke szemektől.

- Ne álld útját annak ki a homálynak gátat vethet, Tünde- király...

Nem tisztel se élőt, se holtat

Se jelent, se múltat.

Nem tisztel se időt, se véget

Se jövőt, se régi meséket.

Nem tisztel királyi szót

se rosszat se jót.

Nem tisztel se sötétet se árnyt,

nincs más se csak búsborús magány.

- Legolas! - nyitott be Thranduil a palota könyvtárába, fiát keresve. Szinte biztos volt benne, hogy itt fogja megtalálni, hiszen fia az elmúlt években sok időt töltött a könyvek között. De mindig csak quenya nyelvű írásokat keresett és egyre próbálta fordítani azokat. Volt, hogy naphosszakat bezárkózott a szobájába és nem jött ki onnan. Vagy a szobája ablaka előtt ült egy virágbokor előtt, míg rá nem esteledett. Az apja igen furcsállta ezt a viselkedést, nem tudta mire vélni. Most is az egyik könyves polc előtt találta meg fiát, amint egy vaskos könyvért kutatott.

- Legolas! - szólította meg újra, mire a szőke összerezzent.

- Igen, ada? - nézett le a létráról.

- Gyere le, kérlek - intett a király.

- Mit szeretnél? - mászott le Legolas könyvekkel az ölében.

- Említettem, hogy Erestor még tegnap megérkezett hozzánk. Fontos ügyben jött, ami téged is érint, gyere velem.

- Tessék? Nem érne rá később? Most éppen...

- Gyere velem - parancsolt rá újra, már erőteljesebben Thranduil és ketten elhagyták a hatalmas termet.

- Mégis mi az a halaszthatatlan ügy? - tudakolta a fia még a folyosón lépkedve.

- Így is eléggé soká halasztottuk. Most úgy érzem, itt az ideje - felelte a király sokat sejtetőn.

- Nem értelek, ada* - rázta a fejét értetlenül a fiatal.

- Hamarosan minden kérdésre választ kapsz. - Megálltak a tanácsterem ajtaja előtt, majd bementek. Rajtuk kívül csak Erestor volt ott, senki más.

- Üdvözletem, hercegem! - állt fel és meghajtotta a fejét.

- Köszöntelek Erestor Rivendelből - köszönt vissza illően a herceg, majd apjával együtt helyet foglalt.

- Lányod hol van? - vonta fel szemöldökét Thranduil, kérdőn Erestorra nézve.

- Elment, királyom. Nem akart itt lenni - felelte lesütött szemmel a tünde.

- Úgy - illetült meg egy kissé a király. - Hát rendben. - A teremre a rövid csend bársonyleple hullt, ezzel még jobban felcsigázva Legolas kíváncsiságát.

- Sötét idők jönnek - törte meg a csendet Erestor. - És ilyen időkben a megfogyatkozott tünde nép csakis egymásra számíthat. Völgyzugoly és a Bakacsinerdő szövetsége eredményes múltra tekint vissza, és mindkettőnknek érdeke, hogy ez így is maradjon.

- Erestor, Elrond úr után a legnemesebb tündéje Imladrisnak, ahogy lánya is. Szövetségünket szeretnénk megerősíteni egy friggyel, ami közted és lánya között köttetne, fiam - nézett gyermekére a király. Legolasnak a torkára forrt a szó, lélegzete is elállt. Megrökönyödve ült apjával és a másik tündével szemben.

- Hogy micsoda? - kérdezett vissza elhűlten.

- Mind két fél számára új és remek lehetőségeket nyitna - magyarázta Erestor.

- Épp elég ideje vagy egymagad, és Deil remek feleséged lesz... - folytatta Thranduil.

- Nem fogom feleségül venni - jelentette ki a herceg. Thranduil egy meglepett pillantást vetett rá, tiszta sor volt, hogy nem ezt a választ várta.

- Mit mondtál? - kérdezte fojtott hangon.

- Azt, hogy nem! - hangsúlyozta ki az utolsó szót idegesen a szőke.

- Kötelességed! - ellenkezett apja.

- Nem! - kiabálta Legolas, majd ingerülten felpattant az asztaltól. - Mégis, hogy gondoltad hogy a hátam mögött szervezkedsz?!

- Hogy mersz ilyen hangot megütni? - kérdezte dühösen a király. - Már pedig el fogod venni azt a lányt!

- Nem! - csapott az asztalra a szőke. - Jobb lesz ha ezt tudomásul veszed - sziszegte, majd öles léptekkel elhagyta a termet. Az ajtó csapódása még hosszan kísérte lépteit, és még hallotta apja bosszús szavait, de ügyet sem vetett rájuk. Dühös volt és talán most mindennél jobban úgy érezte, gyűlöli az apját. Az udvarra sétált, az ablaka alatt álló kőpadhoz. Kezeibe temette arcát, és összegörnyedt. Legszívesebben üvöltött volna mérgében, fogait összeszorította. Egyik kezével benyúlt zsebébe és egy összehajtogatott papírt vett elő. Óvatosan széthajtotta és lassan elé tárult régi rajza. Bár a papír gyűrött volt, megviselt az időtől, mégis tisztán látszódtak a rajta szereplő lány finom vonásai és aranybarna fürtjei. Keze remegett a méregtől, a papírt is összegyűrte és ordítva a falhoz hajította. Újra kezeibe temetkezett, és haragtól tajtékzó gondolataiba.

- Mit válaszoltál? - kérdezte egy női hang. Legolas lassan felemelte a fejét, és az előtte állóra nézett. Deil szemei kipirosodtak, szemei még csillogtak az elhullajtott könnyektől. Kezében a gyűrött papírt szorongatta, majd kisimítva odaadta a hercegnek.

- Mit válaszoltál? - kérdezte újra.

- Deil - sóhajtott fel a szőke. - Kérlek ne...

- Mit válaszoltál? - kérdezte újra a nő, torkát újra fojtogatni kezdte a sírás.

- Nemet mondtam - felelte végül a herceg. Deil szeméből kicsordult egy könnycsepp, majd örömtől átitatott hangon Legolas nyakába borult.

- Köszönöm - suttogta, és örömkönnyekbe tört ki.

- Nem volt választásod, igaz?

- Nem - helyeselt szomorúan a nő. - De neked mégis több volt. Ez a frigy mindkettőnket búsba kötött volna, minek haszna aligha lett volna. Szíved neked másé és nem is áhítoztam rá soha - szeme a rajzra tévedt. - Keresd meg őt, ha kell menj míg a világ el nem porlad, de ne engedd el még a gondolatát se.

- Úgy lesz - bólintott hálásan a szőke. Talán most hallott először megértő szavakat Míriel ügyében. - Kívánom te is találd meg azt akivel boldog lehetsz. Szerelmedet te is másnak kívánod adni, bár még ő lehet nem is látja.

- Tessék? - szaladt fel Deil szemöldöke. - Mégis...

- De hidd el, Galwor sem olyan vak mint gondolnád.

***

- Gyere vissza Helya! - kiáltott a sebesen szaladó kislány után Tinwerín. Ám az csak kacagva futott tovább, mit sem törődve az őt kergető nővel. Valahogy minden hajmosás egy ilyen kergetéssel végződött, kész kihívás volt elkapni a két lányt. Helya szaladt elől fürtös hajával, Tinwerín utána kezében a száraz törülközővel, utánuk pedig nevetve Elyna szedte a lábát, nem akart lemaradni egyetlen mókás pillanatról sem.

- Megvagy! - ugrott Helya után a vala, és finoman a földre teperte. Természetesen, csak játékosan. Gyorsan bebugyolálta a kislány vizes fejét, és az ölébe kapta.

- Ha minden alkalommal ugyanezt játsszátok el, meg fogtok fázni - dorgálta.

- De én fogócskázni szeretnék! - nézett rá kérlelően Helya. - Fogócskázzunk! - követelte.

- Most nem, későre jár. Majd holnap fogócskázunk - ígérte a vala. Nem is olyan régen ment le a Nap, tüze még elevenen perzselte az ég alját. Végére járt már a tél, a nyár lehelete már érezhető volt Ardán. Tinwerín kézen fogva a két kislányt visszaindult otthonukhoz, eljött a lefekvés ideje. A két csöppség persze ilyenkor volt a legélénkebb. Eszük ágában sem volt aludni térni, játszani akartak. Lórien tündéi kezdték megszokni az ilyen esti fogócskákat és csak jót mosolyogtak, mikor Tinwerín elsietett mellettük egy- egy lányt kergetve. Felértek a lombok közé és hamarosan már mind két kislány az ágyában pihent várva az esti mesére.

- Ma mit fogsz mesélni? - kérdezték kíváncsian.

- Nem is tudom... - mélázott el Tinwerín, és leült az ágyuk mellé. - Már minden mesét hallotatok.

- Biztosan nem, na kérlek mesélj valamit! - Elya kipattant ágyából, és a nő ölébe kucorodott.

- Jó rajtam ne múljék a szép álmotok - mosolyodott el Tinwerín, és megsimította a gyerek fejét. Akárhogy is szerette volna, nem jutott eszébe semmi. Minden este mesélt a gyerekeknek, kezdett kifogyni a történetekből. Ekkor kitekintett az ablakon. A telihold bár halványan, de látszott már az égen.

- Egyszer, réges- régen amikor a világ tájain még idegen volt a bánat és a boldog percek órákká nyúltak, létezett egy nagy, zöld erdő. Gyönyörű erdő volt, telis-tele állattal és szebbnél- szebb növényekkel. Abban az erdőben élt két őz, egy daliás, nemes szarvas és egy félénk suta. Történt egy napon, hogy a két őz útja keresztezte egymást. A suta szülei sajnos... sajnos nem lehettek már vele, így testvérével éltek ketten. Ezen a napon, amikor találkoztak a szarvassal mélyen egymás szemébe néztek, és talán azóta se tudnak szabadulni egymás tekintetétől. A gímszarvasnak kék íriszei voltak, akár a felhőtlen égbolt, a sutának meg oly mélykékek mint a csillagos éjszaka. Ismeretségük elmélyült és barátsággá szövődött. Majd egyszer, egy napon az őz suta egy vörös rózsát talált, amit a szarvas hagyott ott neki. Szám szerint nyolc volt, amikor egy teleholdas éjsza...

- Miért pont nyolc? - kérdezte álmosan Helya.

- Mert akkor volt már nyolc hónapja, hogy először egymás szemébe néztek - emlékezett vissza keserédesen Tinwerín. - Egy teliholdas éjszakán, egy gyönyörű völgyben találkoztak újra, hol a vízesés ezüst volt és a fák arany fényben tündököltek. Ott vallották meg egymásnak az igaz szerelmet, és esküdtek maguknak s az égnek el nem hagyják egymást míg a világ áll. De aztán... - komorult el a nő hangja. - ... aztán egy éjen, amikor hullottak a csillagok az őz suta elment. És nem nézett vissza... - behunyta csillogó szemeit, és az ágyába vitte az ölében alvó kislányt, majd testvérét betakarta.

- Mi lett velük? A suta miért hagyta ott ha egyszer szerette a szarvast? - fogta meg a fehér hajú kezét a nagyobbik lány.

- Ó, Helya - sóhajtott fel halkan a vala. - nem tehetett mást. Most a szarvas boldogan él a nagy erdőben, és el is felejtette már a sutát...

- Mindig van másik út - nyomott el egy ásítást a lány.

- Aludj, kincsem - csókolta homlokon a csöppséget, majd betakarta. Kifelé menet a szobából elfújta a gyertyát, majd csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Kitekintett a teliholdra, mely egy szürke felhőfoszlány mögül meredt vissza rá. Valami különöset érzett a levegőben, sohasem fújt még délkeleti szél Lórienben. És az éj... az éjszaka kupoláján nem világítottak a csillagok. Felvéve köpenyét, felsietett a legfelső flatre, és onnan tekintett az éjben úszó vidékekre. Tekintetét magához vonzotta a délkeleti vidék, Mordor vidéke. Bár nem látott el odáig, mégis érezte a fenyegetését. Régen volt már ilyen sötét éjszakájuk, főleg Lórien földjén. Tinwerínnek be kellett látnia, Sauron árnyéka megnyúlt. Osgiliath felé szürke fellegek vontak vészjósló sátrat, és íme már Lórien határain tört meg a homály hulláma. Aznap éjszaka baljós álmot látott, mely még inkább fokozta aggodalmát:

Sötétségben lépkedett, a semmiben. Ő maga szikrázó fehér ruhát viselt, és csak egyre ment a semmibe, a sötétségbe.

- A világ elbukik - szólt egy hang a sötétből. Tinwerín megállt és a hang forrását kereste.

- Az emberek meghalnak - folytatta a hang. - Az eldák a porba hullnak. És Te is elbuksz, Alcarain!

- Ki vagy te, hogy nem tisztelsz se élőt se holtat? Ki vagy te, hogy arctalanul szólsz hozzám? Mutasd magad! - követelte a nő, és egyre a hang gazdáját kereste.

- Követelsz? Tőlem? - a hang meghökkentséget tükrözött. - Neked lenne okod, hogy fejet hajts előttem! És majd fejet is fogsz. Megtörsz majd, elgyötörten fogsz lábam előtt heverni, és könyörögni azért, hogy meghalj.

- Hazug szavak, egy arctalantól! - A hang erre felnevetett.

- De nem kell így lennie... Uralkodhatunk együtt. Veled az oldalamon nem lenne élő ki megállíthatna, Alcarain. Hallgass rám, és hagyd ott a halandó világot. Hagyd ott, és végzeted elkerül majd.

- Takarodj innen! - kiabálta Tinwerín. - Nem hátrálok meg senki fia elől! Úgy ha a világ elpusztul, vele tartok én is! Tágulj innen! - A hang gúnyos nevetésben tört ki.

- Közel már az éjszaka Tinwerín, mikor minden fény kihuny majd... - Azzal a sötétség szakadozni kezdett, és a nő felébredt.

A hónapok peregtek, és Tinwerín baljós álmai egyre sokasodtak. A hang többet nem kísértette, mégis egy árnyék ült a szívére. Középfölde hegyeibe és vizeibe visszakúszott a névtelen árny és fenyegetés. Azokon a pusztákon, hol eddig szívesen járt, mára már keleti szelek süvítenek. A hegyek, melyeken keresztül útja vitt bajjóslatú szavakat sugallnak. A folyók, kiknek árja dühöngő volt és csobogásuk tisztább és szebb mindennél, mára már keserű vízzel teltek. A szelek, mik valaha társai voltak nagy utazásai során most már vadul tombolnak erdőket tépve. Középfölde tájai, melyeket oly sokszor bejárt, megváltoztak. Az álmok is egyre jobban aggasztották. Különös dolgokat suttogtak fülébe melyeknek volt, hogy nem értette jelentését. Csak remélni tudta, nem lesz túl késő mire értelmet nyernek számára. A nyári alkonyat madárdallal jött és tünde muzsika vegyült a melengető szólamba. Gyönyörű éjszakának néztek elébe, az ég felhőtlen volt. Mégis egy kő asztalnál bús dolgokról folyt a szó. Tinwerín Olórinnal találkozott, kivel az elmúlt évek alatt sokszor járta Ardát.

- Sauron árnyéka megnyúlt - adott hangot kételyeinek a vala. - A sötétség rohamosabban nyújtózik felénk, mint vártam.

- Mordor új erőre kapott, a tornyait újjá építették. Idő kérdése, mikor lesz elég ereje ahhoz, hogy háborút indítson - mondta Gandalf.

- Ez már a első perctől kezdve háború, csupán az erőviszonyok változnak. De a remény még él - azzal szemeit a varázslóra emelte, tudta egyre gondolnak.

- Az Egy gyűrű - sóhajtott Olórin. - Nekünk sincs fogalmunk arról, hogy hol lehet.

- Fel kell kutatnunk, még mielőtt Sauron teszi meg ugyanezt.

- Mégis hol, Úrnőm? Nyoma veszett már régen. A dolgunkat csak tovább nehezíti Gollam, aki bármikor az ellenség kezére kerülhet.

- Előző éjjel egy havas hegyen jártam álmomban. Alattam a fagyos pusztaság vérben állt, emberek, tündék, törpök és orkok vére áztatta... - állt fel kegyesen az asztaltól a vala.

- Az Öt Sereg csatája - tudatosult Gandalfban a felismerés. - Hiszen ennek az ütközetnek lassan már hatvan éve.

- Pontosan - bólintott egy aprót a fehér hajú. - De a múltnak árja lehet olyat fog kisodorni a jelen partjára, mely segítségünkre lehet...

~~~

*ada- apa

Tűz emészti a pusztát, hegyekben fúj a szél

Erdőben dal hangzik, sötéten jő a tél

Hűvös a tavasz, halvány már a pirkadat

Az idő oly közel, mikor a fény ostromolja az árnyakat.

Sok víz lefolyt az Anduinon, míg mi a Harmadkor 2995. évéhez érkeztünk. Középföldén az élet ment tovább, s volt ki született, volt ki a porba hullt. 2968-ban Arda egy eldugott szögében, melyet az ott élők Megyeként emlegetnek megszületett Zsákos Frodó, s még nem is sejtette milyen sors vár rá az élet nagy útján. Suhatag felvirágzott, és immár 2977-ben Bard fia Balin lett a királya. Aragorn és Arwen szerelme kiállni látszott és látszik még most is az idők és a halandóság próbáját, Tinwerín áldásával kettőezer- kilencszáznyolcvanban a Cerin Amroth dombján eljegyezték egymást. Ám a sötétségben továbbra is ott mozgolódott Gollam, ki szövetséget kötött a Banyapókkal. Az elkövetkezendő években Rohan új királyt köszönthetett Thengel fiát, Théodent. Az ifjú Éol fi bölcsen kormányozta Lovasvéget, és csarnokaiba nem köszöntött bánat. Uralkodása idején többször kérte a Hajnal hozó tanácsát, így Rohant egy ideig még elkerülte Mordor növekvő árnya. A Fehér Város kettőezer- kilencszáznyolcvannégyben új helytartót kapott II. Denethor személyében, ki két igen daliás ifjúval büszkélkedhetett. Elen Alcarain is eme év tavaszán lépte át álruha nélkül Minas Tirith kapuját, hivatott volt köszönteni Gondor új helytartóját. Úgy beszélik látogatásakor Osgiliathra is fényesség köszöntött, és a Fehér Városra szebb nap virradt. Denethor mégis gyanakodva szemlélte azt, ki elmondása szerint Nyugatról jött, segítségül Iluvatar Gyermekeinek. Boszorkánynak kiáltotta, és elutasította segítségét. Hisz' az ő fülébe is bőven jutott azokból a mondákból melyek Alcarainról keringtek Ardán. És az sem győzte meg, hogy Lovasvégben tisztelet és jó hír övezte a nőt. Az emberben természeténél fogva lakozik egy ellenszenv a nála hatalmasabb erők iránt, talán ezért nem is kedvelte meg se a mágusokat se Arda Őrét. Tinwerín, mikor a helytartói trón előtt állt nem hajolt meg, de még fejet se hajtott. S miután az elutasító szavakat kapta, így szólt:

"- Én jobb kezet nyújtottam Ecthelion fia Denethor, mégis te ellökted magadtól és városodtól egyaránt. A Sötét Úr bal kezét fogja nyújtani, de az szörnyűbben söpri majd el városodat mint legsötétebb álmaidban gondolnád." - Levegő is megfagyott a teremben, szó is elállt. Csupán Tinwerín elvonuló léptei vertek könnyű zajt, és szavai még sokáig visszhangoztak a csarnokban. Miután átlépte a kapukat az eddig déli verőfény elé visszatértek a szürke fellegek, és Osgiliathba visszakúszott a bút és nyomasztó álmot hozó keleti szél. A vala úrnő mégsem tervezte sorsukra hagyni az embereket, egyé kellet kovácsolnia erőiket mielőtt még leszáll a sötét. Ő maga is tudta, hogy az idő vasmarka egyre jobban szorongatja Középföldét. Az ősz és a tél egyre aggasztóbb lett, és még a tavasz, a nyár is volt, hogy hideg szeleket és vészterhes napokat hozott. Arda szegleteiben egyre jobban ott mocorgott a sötét és az árny keze, mely minél inkább feléjük nyújtózott. Az erdők, a mezők, a folyók és a hegyek is egy egyre erősebb homályról suttogtak. És Tinwerín minden ténykedése, cselekedete ellenére ez a suttogás erősödött. Egyre többször járt a Megye határán és megkérte Aragornt, hogy kószáival tartsák szemmel a határait. Érezte, hogy ezekben a hobbitokban lakozik az a hatalmas erő mely elhozhatja Középfölde új hajnalát. Ő maga pedig igyekezett egész Ardát és a rajta folyó eseményeket figyelemmel kísérni, és ha kell megelőzni a bajt. Szövetségeseket keresett és azon munkálkodott, hogy újra egyesítse az emberek nemzetségét. Kettőezer- kilencszázötvenöt nyarán, mikor már az ősz szelei lengték át a völgyeket, és mikor már a levelek bíbor színekbe öltöztek ellátogatott a Faragornba. Álmaiban sokszor járt már az erdőben és ezek egyre inkább azt tanácsolták neki, személyesen is keresse fel a rengeteget. Átkelve az Anduinon egy hűvös rózsapíron megpillantotta maga előtt a Faragorn hatalmas fáit. Az erdő mögött ott sötétlettek a Köd hegység irdatlan csúcsai, melyek sejtelmesen a hajnali fellegekbe burkolóztak. Tinwerín a Limjódot követve belépett az ősi erdőbe, melynek fái között épp hogy át derengett a hajnali fény. Az emberek tartottak ettől az erdőtől, így egy lélek sem tévedt erre. A lombok közül elszórtan hallatszott madárdal az egész erdő a pirkadat csendjébe burkolózott. Arnir patái alatt az avar halkan zörrent, léptei beleolvadtak az erdő halk muzsikájába. Ősi volt ez a rengeteg, talán ezért is rettegtek tőle a halandók. Még Yavanna keze munkáját őrizte, lakoztak benne olyan lények kik még látták Arda tavaszát. Tinwerín halk dúdolásba, majd quenya nyelvű énekbe kezdett, melyet még Kementáritól tanult. Az erdő legbelsőbb zugában, hol lassan már a hegyek gyökerei nyújtóztak, megállt. Leszállva lováról, sétálva folytatta a dalt ami édesen visszhangozva szaladt tova az erdőségben. Egyszeriben lassított egy ősöreg bükkös előtt, melynek koronája úgy tetszett, az égig ér. Szemét ráemelte, majd mintha csak neki intézte volna szavait hozzá fordult, és úgy énekelt tovább. A fa egy pár sor után megrázta ágait, és dörmögött egyet.

- Burárum! - nyitotta ki borostyán szín szemeit az ent. - Ki szól ily' nemes nyelven ébresztő szavakat?

- Légy üdvözölve Faragorn, Elen Alcarain vagyok - mosolyodott el Tinwerín, levéve csuklyáját.

- Ó! - hökkent meg Szilszkáll. - Úgy hát szemem nem csal - hajtotta meg ágas- bogas fejét.

- Röstellem, hogy megzavartam álmod, Fák pásztora, de Középfölde egykoron fényes napjai elmúltak. Nincs már nyugalom a vidékeken, és szívem sem lel megnyugvást egyetlen völgyben vagy hegyen sem.

- Ne szabadkozz Csillagok lánya, megtiszteltetés jöttöd és éneked úgy hiszem egy időre eloszlatta felőlünk a komor fellegeket - mondta lassan, ráérősen az ent. Majd megmozgatva hatalmas törzsre emlékeztető lábait, kilépett a földből. Megrezegtette leveleit, és körbe tekintett az erdőn. Mélyet szippantott a levegőből, és megropogtatta ágait.

- Burárum - dörmögte. - de megváltozott itt minden.

- Valóban sok ezer éve már, hogy álomba szenderültél. Az évek számodra gyorsan folynak, és félek számunkra még gyorsabban. - Tinwerín felült lovára, majd lassú komótos, sétára indultak az erdőben. Szilszakáll léptei öblösek voltak, Arnirnak szednie kellett a lábát, hogy lépést tartson vele.

- Soká voltak már azok a napok, mikor Fenségesek jártak e földön. Soká volt már az az éj, mikor te Úrnőm az égen világítottál. Most mégis itt vagy, és egy egyszerű, mezei entel vitatod az élet dolgait.

- Soká voltak - helyeselt a vala. - Soká voltak azok az idők is, mikor még Sauron árnya nem vetült e földekre.

- Sauron - ízlelgette a szavakat Szilszakáll. - Sauron, Melkor kutyája. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Úrnőm, ezt az erdőt is sötét gondolatok szövik. Mégis mit kívánsz?

- Középföldén éltek ent uram, és Középföldére hamarosan beköszönt az egyik legsötétebb éj. Nem kívánok mást, csak hogy ekkor az entekre is tekintsen le a Hold. Ez bár még távoli, és én sem tudom pontosan mikor jön el, de súlya már most is nyomja a vállunkat. És ez az évek előrehaladtával egyre nehezebb lesz. Faragorn, Fák pásztora régen jársz e világon, sok mindennek tanúja voltál és nem kétlem bölcsen fogsz cselekedni mikor eljön az idő.

- Tinwerín Úrnő - sóhajtott fel az ent. - Sokszor fog még addig felkelni a Nap, és sokszor fog lenyugodni a Hold. Ne légy te se hamari, én sem és ent társaim sem leszünk azok. - Ezzel zárták beszélgetésüket, és hamarosan elváltak útjaik az erdő déli peremén. Tinwerín egy messzi dombról még vissza nézett a távolban sötétlő Faragornra, majd megfordítva lovát, útját a Barnaföldek felé vette volna, ám nem is olyan messze láng oszlopra lett figyelmes. Egyből felé vágtázott, hiszen jól tudta, azon a tájon kezdődnek Rohan falvai. Mordor erősödésével egyre többször érte támadás a határ menti falvakat, Tinwerín félt, hogy most is ez történt.

Nem telt bele sok, és sajnos félsze beigazolódott. A kis falut lángok emésztették, és orkok nyüzsögtek benne elpusztítva mindent, mi az útjukba kerül. A vala kardja fehéren villant kezében, és ahogy bevágtatott a faluba egyből három orkot küldött a halálba. A fa házak nagy része lángolt, a templomban még kongott a vészre figyelmeztető harang, de tornya hamarosan leomlott. A saras utcákon halott emberek feküdtek még mindig fegyverüket szorongatva. Ám voltak olyanok kik még ellenálltak, és küzdöttek az őket megrohamozó orkokkal. Mégis, a harc eldőlni látszott. Nők sikoltása és gyerekek sírása tette tébolyítóvá a harcot, de hamarosan ezt is elnyelte a fegyverek zaja. Házak dőltek romba, és váltak a lángok martalékává, riadt emberek és állatok próbáltak menekülni a tűz és támadóik elől. Az orkok nem kegyelmeztek nekik, se másnak. Tinwerín kitörve támadói gyűrűjéből tizedelte azokat, ám az egyikük lerántotta lováról. A vala leesve a sárba csak épp hogy meg tudta fogni az ork kurta kardját, majd egy erőteljes rúgással lerúgta magáról. Felállva ismét farkas szemet nézett a férgekkel. Egyszerre négyen rohanták le, a legtöbbel kardja végzett, de volt olyan is melynek szívéből tőre állt ki. Éppen az egyik halottból húzta ki fegyverét, amikor gyerek segélykiáltásokra lett figyelmes. A hangok a háta mögött lévő házból jöttek, melyet már javában nyaldostak a lángok. A vala berúgva a tűzben égő ajtót bejutott az égő lakóházba. Irdatlan hőség és füst fogadta, szinte vakították a lángok. De a gyerek sírás egyre erősödött. A vala átverekedve magát a lángokon, követte a hangokat. Beérve egy tűzben álló szobába észrevette azok gazdáit. Két kislány kuporgott a sarokban, a szüleikért sírva. Alcarain arrébb taszítva az égő bútorokat feléjük sietett. Az egyikük olyan hatéves forma lehetett, a másikuk négy éves. Valószínűleg testvérek voltak, hiszen hasonlítottak egymásra. Az idegen nő láttán még jobban megriadtak és alig engedték, hogy az felvegye őket.

- Csss, semmi baj - csitította őket Tinwerín, majd ölbe véve gyorsan kisietett a házból. Még pont időben, mert ha akár egy percet is várnak, az egész tető rájuk omlott volna. A két lányt felültette Arnirra, és bár fájó szívvel, de elhagyta a falut. Biztonságos terepre érve megálltak, és Míriel lesegítette a két lányt a lóról.

- Mondjátok, mi a nevetek? - kérdezte kedvesen, és útitáskájából egy- egy almát adott a kicsiknek.

- Én Helya vagyok, ő pedig a húgom Eyna - szólalt meg vékony hangon az egyikük.

- Hol van anya és apa? - kérdezte könnyes szemmel a kisebbik.

- Békés helyen - felelte szűkszavúan a nő.

- És te kivagy? Mégis hová viszel minket? Tünde vagy? - szemlélte csodálattal Tinwerín furcsa köpenyét Helya.

- Tinwerín vagyok - mosolyodott el a fehér hajú, és ruhája ujjával megtörölgette a kislány maszatos arcát. - Olyan helyre megyünk, hol nem lakozik bánat és örökké madár dal szól. - Így történt, hogy talán a hosszú évek során először lépett ember Lórien erdeibe. Galadriel és Celeborn nem kicsit lepődött meg, amikor találkoztak velük, és mikor Tinwerín elmesélte mi is történt. A két gyerek még nem is érthette meg, mi történt a szüleikkel, ezért nem is nagyon bolygatták ezt a témát. Amikor már bánatuk tompulni látszott, sikerült megtudni róluk egyet s mást. Anyjuk Lovasvégből származott, ám apjuk dúnadán származású volt. Lothlórien urai engedélyével ott maradhattak az Aranyerdőben. Az évek során Tinwerínnek egyre jobban a szívéhez nőttek, és ez a szeretett kölcsönös volt. Nevelésük viszont korántsem volt könnyű, de minden perc megérte a fáradalmakat. Haldír és Gaeriel is megszerették az apróságokat és ők is kivették a részüket a neveltetésükből. Lórien fái nem ismerték a homályt, hála Galadriel gyűrűjének, mégis Tinwerín nem hagyhatta figyelmen kívül azt, hogy a sötét fellegek megsűrűsödtek Arda egén.

Eső esik, hullik a földre,
levelet fújj a szél évről- évre.

Napsugár töri át a ködös hajnalt,

emberek vére ásztatja a szikes talajt...

Évek útja hosszúra nyúl,

de egyszer élő s élettelen is a porba hull.

Szelek fújnak a deres pusztán,

élő élettelen lélek jár a maga útján.

Vihar tombol már fent a hegyekben!

De valami csendesen zubog, elfeledetten.

Pusztít a tűz, erdőket éget,

táncolnak a lángok, közel a végzet.

Folyik az idő, vize dühöngve rohan,

senkit nem kímél a hideg folyam.

De lám törik a vad hullám

egy magányosan álló sziklán!

Egymaga áll viselve az Időtlen Időt,

búsan táncolva a kegyetlen keringőt...

Középföldén sem múlt el nyomtalan az idő, az évszakok változása kéznyomát hagyta Ardán. A Harmadkor ezen évei voltak kiknek rettegést és félelmet hoztak, ám voltak olyanok kik ezt az árnyékot egy új kezdetének vélték. A legtöbb ember szívét mégis félsz járta át, ha egy fehér lovon ülő éji árnyat látott. Mondák kezdtek szárnya kapni róla, melyek szóltak kegyetlenségről és ármányról. Hírhedt volt az alak, hírhedt olyan harcokról, melyben ő egymaga állt ki közel ötszáz ellenség ellen, s mégis sértetlenül szállt ki a viadalból. Hírhedt volt kegyetlen gyilkosságokról, és egyesek varázserőt tulajdonítottak neki. Voltak olyanok akik azt állították, látták az arcát. De azok, kik valóban találkoztak vele, meghaltak.

Tinwerín viszont csak nevetett ezeken a meséken. Igaz valóban eltett pár embert láb alól az évek folyása során, de azok kivétel nélkül árulók, cselszövők voltak, akik igyekeztek egyességet kötni Sauronnal. Amikor a Végzet Hegye 2954 őszén ismét lángba borult, ő is egyre tevékenyebb lett. Mordor határain kémkedett, és megsemmisített egy - Ithilát feldúlni készülő - ork légiót. Nem igazán érdekelte, hogy ebből az emberek mit láttak, és mit értettek meg. Nem szerette az embereket, de nem is gyűlölte őket. Belátta, hogy az eldák Napja lenyugvóban van, és Középföldét hamarosan az emberek fogják irányítani. Látomások sora követte egymást álmaiban, tűzvészekről és rabszolga sorba döntött emberekről. Azonban 2958 tavaszán, egészen különös álmot látott: egy ifjút lefordulni lováról, nyíllal a mellkasában. Körülötte a vízben lemészárolt lovak s lovasok. Közelebb menve a fiúhoz látta, hogy ruháján ott díszeleg egy zöld pusztában ágaskodó fehér ló. Mikor felébredt, a díszes címer még mindig ott lebegett a szeme előtt.

- Lovasvég - súgta bele a hajnalba, álmából felriadva. Fogalma sem volt arról, hogy ki az a fiú, de azt pontosan tudta, hogy nem szabad meghalnia. Ő nem volt jártas Rohan életében, azonban egy barátja igen. Aragornnal szokásához híven Bríben találkozott, és miután meghallgatta a Gondorból hozott híreket, hangot adott kételyeinek:

- Aragorn, ugyebár te szolgálod a rohani Thengelt? - kérdezte Tinwerín az asztal közepén lévő gyertyát nézve. Az apró kis gyertya láng sejtelmesen fénylett vissza szemeiben, mintha csak bennük égett volna.

- Így van, már közel egy éve vagyok hűséges katonája Thorongil néven - helyeselte a dúnadán, és rágyújtott a pipájára.

- Pár héttel ezelőtt álmot láttam. Egy fiút, mellkasán Lovasvég címerével, holtan - váltott halkabb hangszínre a vala, az utolsó szó mégis súlyosan hullt a levegőbe.

- Van valami fogalmad róla mi lehet az üzenete? - fújta ki a pipa füstöt Aragorn.

- Egyenlőre nincs. De azt tudom, hogy bárki is az a fiú, nem szabad meghalnia. Élnie kell, mert még nem teljesítette be a rá szabott sorsot - Tinwerín kinézett az ablakon, ám nem látott, csak nézett ki a semmibe. Elmerengett a Sors játékán, bár jobbnak látta, ha beletörődik a szabályokba.

- Pontosan mit láttál? - érdeklődött a Vándor.

- Gyér erdő volt, éjszaka, és esett az eső. Azt hiszem egy sekély folyópart lehetett, mert bokáig ért a víz. És a vízben elesett lovak és emberek, köztük volt ő is de úribb öltözékben. Szőke haja volt, és a melléből egy fekete nyíl állt ki - emlékezett vissza Tinwerín, még mindig meredten kifele bámulva az ablakon.

- A király fia nem is olyan régen említette, hogy vadászni indul a Vasfolyóhoz... - törte meg a csendet a dúnadán, egy kis gondolkodás után.

- Milyen régen?

- Úgy három napja van, szerinted Théoden lehetett az akit láttál?

- Vihar készülődik, Elessár - dermedt meg Tinwerín a sötét fellegek láttán, melyek sűrű vásznukat a lenyugvó Nap elé vonták.

- Oda akarsz menni? Az is lehet, hogy már késő...

- Soha sincs késő, Aragorn. Soha. És inkább valjak kudarcot, minthogy úgy bukjak el, meg sem próbáltam nyerni - A lány elszakította tekintetét az ablaktól, és felállt. Mondott egy istenjozzádot barátjának, majd Arniért indult az istállóhoz. Megfizette a lovászfiúkat, és felült hófehér hátására.

- Noro lím Arnir! - duruzsolta a mén fülébe, mire az hirtelen megugrott, és futásnak eredt. A kapusnak aligha szólt valaki, hogy nyissa ki a város kapuját, és figyelmeztetni már késő volt. Arnir sebesen vette be a kanyart a szűk utcán, és egyenesen a kapu felé tartott. Megillettült emberek ugrottak félre útjából, és elkerekedett szemekkel néztek a lovas után. A megfelelő pillanatban elrugaszkodott, és minden gond nélkül átugrotta a várost védő fakerítést. Ám lovasának szürke köpenye, mely álcájaként szolgált, bele akadt egy hegyesre faragott cölöpbe, és a lendülettől vezérelve leszakadt viselőjéről. Az emberek ámulva nézték az éji köpenyest, amint a zord fényben tovasuhan a fák között.

***

Rohan zászlajai hevesen lobogtak az egyre viharosabbá váló szélben. A Nap már lement, idő kérdése volt mikor köszönt be az est. A gázló árnyas partján ütöttek a vitézek tábort, Thengel fia Théoden kíséretében. Régen volt már, hogy ilyen messzire barangoltak, régen látták már ilyen közelről a Köd hegység lábát. Voltak kik történeteket mesélve ülték körbe a tüzet, ám a vigadók körén túl őrök állottak.

- Sokan úgy mondják, földöntúli szépsége van. És aki egyszer a szemeibe néz, az a rabjává válik, mindörökre - fejezte be meséjét Walda, Théoden egyik leghűségesebb katonája.

- Állítólag less rád a sötétben, és az egyik pillanatban egyszer csak bú! És már halott vagy... - kontrázott rá egy másik katona.

- Ami még aggasztóbb, hogy a Köd hegység ezen oldalán jár kel - jegyezte meg Walda. Ám erre Théoden nagyot kacagott, mély hangja betöltötte a gyér erdőséget.

- Akkor jöjjön csak, ha kedve tartja. Nézzen farkas szemet Éol véreivel!

- Este jár, és nem is látod Uram. Ruhája maga az éji csillagos ég...

- Úgy lehet felőlem akármiben! Se így, se úgy nem fog tőle inába szállni a bátorságom. És nektek sem, igaz? - vonta fel kérdőn szemöldökét az ifjú Théoden. Erre a katonák egymásra néztek, hezitáltak.

- Hercegem... Megölte Gondor főparancsnokát, hogy csak egyet említsek a sok áldozata közül - nyögte ki végül hosszas hallgatás után Walda.

- De mint tudjuk, a főparancsok készült elárulni urát - tiltakozott Théoden. - Nem hiszem, hogy ettől az alaktól félni valónk lenne. - Lassan esteledett, és a tűz fénye egyre élesebben villogott. Ahogy jött az est, úgy gyűltek a vihar felhők is Arda egén. És mire a Hold kigyúlt az égen, eleredt az égi zápor. A katonák sátrakat vertek, a tüzet eloltották, és a lovakat kikötötték. A vihar hevesen tombolt, hiszen jóformán egy napja készülődött kitörni, és most a Ködhegységre zúdította az összes haragját. Fehéren izzó villámok cikáztak az égbolton, megvilágítva Rohan pusztáit. A tábor lassan elcsendesült, és ez a csend lassan nyomasztóbbá vált, mint kellett volna. A Vas- folyó gázlójánál orkok gyűltek. Hangtalanul vágták el az őrszemek torkát, s amikor villám hasított a fellegekbe lerohanták a tábort. Ki vitéz és éber volt, annak volt ideje kardot, lándzsát fogni, de a küzdelem eldőlni látszott. A gázló vizét emberek és lovak vére szennyezte, katonák hulltak élettelenül vizébe. Volt ki szablya által vesztette életét, de volt akit nyíl talált. Az emberek zavarodottan próbáltak küzdeni, ám csupán csak haláltusájukat hallhatták a Nan Curunír csúcsai. Vitézül küzdöttek, nem vitás. De így is alig maradtak páran, kik kardot fogva tizedelték az ellenséget. Théoden is ott küzdött fényes acélt forgatva, ám újabb villámlás hasította a mennyboltot és a herceg rémülten a mellkasához kapott, melyből egy fekete tollas vessző állt ki. Kék szemeiben pár pillanatra a halál félelme tükröződött, még hallotta Walda kétségbeesett kiáltását, és még látott egy fénylő lovast kiugrani a fák közül, aztán lábai elhagyták, és ő maga is elterült a földön.

Az a pár ember, ki még élt kivétel nélkül megriadt a lovastól, bár az segíteni jött. Kardja fehéren világította be az éjszaka sötétjét, és úgy tűnt pusztán jelenléte riasztja az orkokat. A rémült katonák, kik még megmaradtak utat engedtek neki, bár ő egy szót sem szólt. Levetette éji köpenye csuklyáját, úgy térdepelt le a vízbe Lovasvég hercegéhez. Kihúzta a fiú mellébe fúródott nyilat, majd kezét az ifjú homlokára téve, újabb szavakat mormolt:

-  Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad! Carlín dad in gúr angwedhed Rohan caun dan nan galad! Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad!* - Théoden íme visszatérve az árnyak országából, kinyitotta szemeit. Az első amit meglátott az egy mesébe illő arccal rendelkező nő volt, kinek haja hófehér, és szeme szürke mint, mint a zordon fellegek. Az első amit meghallott, Walda örömteli kiáltása volt. Valóban, Walda volt az első, aki felocsult a kábulatból, és egyből az urához térdelt.

- Uram, ó uram hát élsz! - A női alak felállt, és szemét végig futtatta a körülötte álló pár katonán, kik úgy tűnt egy lépést hátráltak.

- Igen Walda, élek - ízlelgette a szavakat Théoden, és a nyíl által okozott sebre tette kezét.

- Úgy hát, köszöntelek újra az élők sorában Thengel fia - szólalt meg hirtelen Tinwerín. - De a sebed így is súlyos, és aligha akad ezekben az erdőkben gyógyír, mellyel segíthetek rajta.

- Honnan tudod az urunk nevét? - kérdezte Walda, felsegítve a sérült herceget.

- Kérdőre vonsz talán? - kérdezett vissza nyugodt hangon a vala, a katonára emelve szemeit. Az szólásra nyitotta a száját, de amint belenézett a szürke szemekbe, a torkára forrt a szó. - Remek - bólintott egy aprót az éji köpenyes, majd újra Théodenhez fordult:

- Thengel fia félek az éj hosszasra nyúlik. És az orkok nyomába jár még más is, egy szárnyas iszonyat ki elpusztít mindent mi az útjába áll - Mintha csak hívták volna, az éj csendjét egy éles visítás szakította félbe, és hamarosan a szél dög bűzt hozott. Tinwerín a hang irányába kapta a fejét.

- Úgy tedd, amit jónak látsz - bólintott csendesen a herceg.

- Sürget az idő - hadarta a vala, hiszen ő is pontosan tudta, ha most nem indulnak, már késő lesz. Azzal Arnir Théoden mellé feküdve hagyta, hogy a sérült felülhessen rá, majd felállt.

- Mit akarsz vele csinálni? - kérdezte idegesen Walda, ám Tinwerín válaszra sem méltatva felült lovára (Théoden mögé). A következő pillanatban a fehér mén cikázva tűnt tova az ámuló emberek szeme elől. Tinwerín szinte a sarkában érezte a nazgúl szárnycsapásait, de bízott benne, hogy az idő az ő oldalukon áll. Théodennek sebe súlyos volt a mérgezett nyílvesszőtől, és a vala csak remélni tudta, kibírja útjuk végéig. A puszta éjszakába burkolózva rohant mellettük, lankái sötét hullámoknak tűnve kúsztak tova. A fekete felhők felszakadozni nem akartak, így a Hold ezüstje nem világította be az éji ég végtelen csarnokát. Mégis volt egy-egy folt, felhőfoszlány hol áttörtek a Hold sugarai, és ezek egyben Tinwerín reménysugarát képezték. Ám egyszeriben újabb sívitás ütötte meg a fülét egészen közelről, és érezte amint az előtte ülő Théoden összerándul. Az arcán érezte a hatalmas szárnyak által keltett szelet, tudta beérték őket.

- Noro lím, Arnir, noro lím! - hajszolta lovát, mire az megnyújtva és megsokszorozva lépéseit kilépett a nazgúl árnyékából. Nahar csikója volt, Valinori származású, hozzá fogható sebes lábú lovat aligha találhattunk volna Ardán. Mégis, előnyüket nem sok ideig élvezhették. Ahogy átléptek Rohan Kapuját kishílyán áldozatul estek a nazgúl karmainak.

Mikor már úgy tűnt elveszett minden remény, Tinwerín magasba emelte kardját, és hatalmasan csengő hangján, mi betöltötte a levegőt, így szólt:

- Sedhtín dad in Ithil, toled alae i minuial. Eriaor albethna tindome, fara hana fuihren morchant!* - És íme, ebben a pillanatban a fényes penge nyomán hasadni kezdett a hajnal, a hirtelen jött, tiszta fényesség elvakította a nazgúlt, ki elmaradt mögöttük. Az eső is elállt, és a rózsapír a lovas háta mögött fényesen lepellel terítette Rohan földjét.

Ezt Lovasvég őrtornyaiból is jól látták, ám nem akartak hinni a szemüknek. A közeledő lovast fantomként követte a pirkadat , és a fekete szárnyas iszonyat egyre inkább beleveszett a távolba. Nem telt bele sok idő, és máris hitetlenkedő kérdések hangoztak:

- Az ott Théoden lenne? - Amint a lovas a kapu alá ért, az őrök látva a sérült herceget beeresztették. Maga a király is kisietett a különös hírek hallatán, és még látta fiát amint lesegítik a fehér lóról, és az ispotály felé viszik.

- Mi történt a fiammal? - rohant le idegesen az őrt álló katonákhoz.

- Megsérült, királyom. És ez a nő segített neki... - intett fejével az őr, az épp a lováról leszálló alakra. A királynak sem kellett több, sebes léptekkel lerohant a lépcsőn (őrei kíséretében), egyenesen Tinwerín elé.

- Mit csináltál a fiammal Boszorkány?! - kérdezte bosszúsan.

- Megmentettem - felelte rövid hallgatás után a vala, végig mérve a királyt. Thengel elhűlt, és csak meredten állt a nővel szembe, kiről annyi történetet hallott már. Így esett az egyik esett, Tinwerín sok tette közül mellyel kiérdemelte a rohani emberek bizalmát. A nép is lassan belátta, nincs félni valója tőle, ám mindig megtartották tőle a biztos távolságot. A király tisztelte tettéért, és hamarosan egészen jó kapcsolat alakult ki köztük. E tette alapján, mit az őrszemek láttak, Hajnal hozónak emlegették, s lovát csak Szél lábúnak. Ez is csak egy történet a sok közül, melyet máig mesélnek szerte Ardán egy alakról, ki Nyugatról érkezett.

***

*Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad! Carlín dad in gúr angwedhed Rohan caun dan nan galad! Thengel ion Théoden, tolo dan nan galad! - Thengel fia Théoden, halld hangom és jer vissza a fényre! Rázd le magadról a halál láncait, Rohan hercege gyere vissza a fényre!

*Sedhtín dad in Ithil, toled alae i minuial. Eriaor albethna tindome, fara hana fuihren morchant!*- Nyugodjon hát a Hold, jöjjön immár a pirkadat! Hasadjon szavamra hajnal, űzve éji árnyakat!

*tindome- quenyául a rózsapírt jelenti, azért írtam ezt hogy változatosabb legyen a szöveg.

Csillag kúszik fel az égre

Nyár halad sebesen évről- évre

Boldogság is lakozik a lomb alatt

Csillagfényes est jő, és szerelmet fakaszt

Tünde kürtök szava hasította a késő délutáni levegőt, érkezők jöttét jelezve. Az aranyló napsugár szégyenlősen tört meg a bakacsinerdei palota ajtajain, ahogy azok kitárultak.

- Nocsak! - nézett le Baran egy felső hídról az érkezőre. - Deil végre már, hogy itt vagy! - azzal lesietett a szőke elé.

- Szervusz Baran! - mosolyodott el Deil. - Mi ez a nagy öröm? Nem vagyok különleges vendég...

- Nem is, de szolgálsz hírekkel amik remélem észhez térítik Legolast. - Mintegy hívószóra fordult be az egyik mellék folyosón Legolas Galwor társaságában. A herceg neve hallatán felkapta a fejét, és megszaporázta lépeit a két alak felé.

- Deil! - lelkendezett. - Hol voltál eddig? És a levél hol maradt? - tette fel egyből kérdéseit.

- Hiszen én küldtem levelet - lepődött meg a nő.

- Nem küldtél - tiltakozott Legolas.

- De igen, csak... - morfondírozott el a tünde. - lehet, hogy nem érkezett meg. El tudom képzelni, hogy annak a nőnek a keze van benne...

- Kinek? - vonta fel a szemöldökét Galwor.

- Azt hiszem Tinwerínnek hívják, vagy Elen Alcarain, vagy tudom is én... - Legolas szeme felcsillant a név hallatán, és egyből faggatózni kezdett:

- Hogy néz ki? Beszéltél vele? Honnan valósi?

- Csigavér, barátom - hűtötte barátját Baran. - Te állítotd, hogy nem hibbantál meg, hát akkor viselkedj is úgy.

- Miért hibbant volna meg? - kérdezte Deil, furcsán végigmérve Legolast. - Nem látszik rajta.

- Az egy dolog, de látnod kellett volna mit csinált a minap - emlékezett vissza Baran. - Egy fülemü...

- Elég már! - csapta fejbe finoman a herceg, ezzel félbeszakítva. - Nem kell az egész népségnek tudtára adni.

- Most mennem kell, ha jól láttam mindjárt kezdődik a tanács. De majd utána erről részletes beszámolót kérek - hagyta meg Deil, és szobája felé vette útját. Napnyugtakor vette kezdetét az a tájékoztató jellegű gyűlés amit Thranduil hívott össze Deil érkezése után.

- Tehát azt mondod beszéltél is vele? - kérdezte Saelon.

- Nem túl sokat, csupán egy-egy köszönés erejéig. De, hogy őszinte legyek nem is bánom - válaszolta az asztalra könyökölve Deil.

- Mert? Megkértünk, hogy hozz híreket róla, és te hagytad kicsúszni a kezedből a lehetőséget. Miért? - vonta kérdőre a király.

- Az a nő...hogyis mondjam... van egy kisugárzása ami nem túl biztató. A pillantása lenéző volt, és mintha csak azt üzenete volna tűnjek el. Hátborzongató... Nem is beszélve a ruhájáról. Amikor Elrondnál találkoztunk a kabátja véres volt, ki tudja hol járt...

- De ha Rivendelben volt, majd Lórienben erősen kétlem, hogy rossz szándéka lenne - jegyezte meg Legolas. - Bár soha sem lehet tudni - tette hozzá.

- Elrond eléggé sokat beszélt vele amíg ott voltam, állítólag a rokona és nyugatról jött.

- Bizonyára, ha Szürkerévből származik teler felmenői vannak, és ez magyarázhatja a fehér hajat - kombinált Saelon.

- Nem tünde parancsnok - rázta meg a fejét a nő. - Nem volt hegyes a füle.

- Lehet féltünde is, de mindezt megtudtad volna ha megkérdezed. Apád sem tudott semmit sem mondani? - kérdezte Thranduil.

- Ő sem tudd többet, és Elrond sem nagyon akart elárulni bármit is. Haldírtól is csak annyit tudtam meg, hogy ott lakik Lórienben és sokat utazik - foglalta össze röviden a szőke nő.

- És szerinted veszélyes lehet? - tért a lényegre Legolas.

- Ránk nézve hiszem, akkor Galadriel nem engedné be a földjére. De minden kétséget kizárólag van benne valami... valami furcsa. És most nem csak az öltözékére gondolok, már maga a nézése is idegen.

- És arról tudsz valamit, hogy szándékában áll-e idejönni? - dőlt hátra a székében Saelon.

- Nem igazán, de soha nem lehet tudni - vonta meg a vállát Deil.

- Remek - sóhajtott fel gondterhelten a király. - De ha mégis kedve támadna idejönni, majd tisztázzuk a helyzetet. Addig is, nem akarok erre több időt pazarolni. Vannak fontosabb dolgaink is, mint egy bohócnak öltözött nőt hajkurászni... - Ez volt a végszava a gyűlésnek, és minden parancsnok szétszéledt, visszatért teendőihez. Legolas naplójával és a rejtélyes lányról készített rajzával a kezében lesétált az alfirin* bokorhoz, és leült elé. Már ez szinte megszokássá vált, mindig kijött ide gondolkodni. Most is csak nézte a bokor apró, fehér virágait és csak remélte, hogy az egyikből egyszer a válaszaira kérdés nyílik majd. Elmélázva szemlélte rajzát, és azon tűnődött, hogy merre járhat most, az kit papírra vetett.

- Hahó, hát végre megvagy! - zökkentette ki gondolataiból egy női hang. - Már mindenűt kerestelek - sétált oda hozzá Deil.

- Hát most megtaláltál - válaszolt egy félmosoly keretében a fiú.

- Miért is hibbantál meg a barátaid szerint? - telepedett le mellé a kőpadra a szőke.

- Csak Baran túlgondolja a dolgokat, nem vagyok megőrülve. Pár napja kimentünk vadászni, és követtem egy madarat, ennyi - forgatta a szemét a herceg.

- És miért követted? - szegeződött rá kíváncsian a zöld szempár.

- Mert... azt hittem elvezet hozzá - adta Deil kezébe a rajzát. - De tévedtem.

- Milyen bájos - mosolyodott el a rajzot szemlélve. - Míriel - olvasta a kép alá írott nevet.

- Félek soha nem találom meg. Vagy talán amire igen, addigra túl késő. Lehet már most túl késő... - sütötte le a szemét Legolas.

- Bár mondhatnám, hogy találkoztam vele, de sajnos nem... Én csak azzal a ki ha én nem nőcskével futottam össze - zsörtölődött csendesen a zöldszemű.

- Ennyire szörnyű a személyisége? Azt mondtad, nem beszéltetek.

- Nem is a szavak beszéltek, hanem a gesztusok. Elrond is úr, de még ő sem viselkedett úgy velem ahogy az a Tinwerín akárkicsoda. Minden mozdulata, minden pillantása gúny és lenézés volt irányomba,,,

- Ne vedd magadra, hiszen nem is ismer. És te se őt, így szerintem kissé előítéletes vagy.

- Lehet, hogy nem ismerem, de nem is akarom megismerni. Bár Haldír szerint kedves, én egyáltalán nem vettem észre.

- Lehet, hogy csak nem akarta, hogy észre vedd. De ha idejön lehet újra összefuttok. Mivel sokat utazik, biztos vagyok benne, hogy ide is hamarosan eljut - És akkor, addig el nem megy, amíg választ nem add a kérdéseimre, és meg nem mondja mit csinált Mírielel...

***

A hónapok peregtek Középföldén, és beköszöntött az édes meleget hozó nyár. A Nap élesen világított, és egyre rövidültek az éjszakák. Gaeriel lassan felépült, köszönhetően Haldír és Tinwerín figyelmének. A vala ritkábban ment két napnál hosszabb útra, most Lórien fái adtak számára meg nyugvást. Több időt szakított arra, hogy Valinorba látogasson, így szüleivel és Argaladdal is több időt tudott tölteni. Mégis voltak dolgok amik nem hagyták nyugodni, tudta, hogy nem kerülhetik el az elkerülhetetlent. Nem akart háborút, hiszen az lehet olyan sebeket okozna Ardának, amikből soha sem fog tudni felépülni. Néha, amikor Gondor utcáin járt végig nézett a boldog gyerekeken,a mosolygó embereken, a pezsgő piacokon. És egyszerűen undorodott attól a gondolattól, hogy egyszer mindez elpusztuljon. Már pedig elfog, az emberek egyszer mind porrá lesznek, a város köveit egyszer elemésztik majd az idő vasfogai, egyszer minden elmúlik. Ezt az elkerülhetetlen véget sürgeté még inkább a háború, mely nem hozz mást csak nyomort és pusztulást. El akarta kerülni ezt, de félt már rálépett arra az ösvényre, melyről nincs visszaút. De amikor belépett az Aranyerdőbe ezek a gondok olyan voltak, mintha elszálltak volna. Akkor már nem érezte annyira nyomasztónak őket. Lórienben nem ismerték az elmúlást, ott még énekelték a régi, valinori dalokat.

Gaeriel jól érezte magát Lórienben, elbűvölte az erdő szépsége. Nem akart visszamenni Szürkerévbe, látta már eleget a tengert. És most, hogy a bokája is kezd újra a régi lenni, szeretett volna valami újat tanulni. Tinwerínnel sokat beszélgettek, így azt is megtudta, hogy őt Haldír tanította még nagyon régen.

- De nem is tudom... - tördelte a kezét Gaeriel. - Mi van ha nemet mond?

- Hidd el nem fog - rázta meg a fejét mosolyogva Tinwerín. - Kérdezd csak meg bátran, biztos szívesen segít.

- Te hogy kérdezted meg?

- Hát mondjuk úgy, hogy én nem kértem. De ez nem is lényeges. Haldír remek tanár, máig szívesen fordulok hozzá ha kérdésem van - bátorította a fekete hajút a vala.

- De nem merem... - sopánkodott Gaeriel, mire Tinwerín halványan elmosolyodott. Az utóbbi időben észre vett egyfajta elvarázsoltságot a lányon, és elmerengett azon, hogy vajon ő is ilyen volt-e?

- Azért ugye jössz velem?

- Igen, ha szeretnéd - mosolyodott el Tinwerín, és ráfordultak a Haldír flatéhez vezető hídra.

- Na, kopogj be - nógatta Míriel barátnőjét, amikor már ott álltak az ajtó előtt.

- De nem merek...Mi van ha nincs itthon?

- Ahj... - forgatta a szemét a vala, és bekopogtatott az ajtón. Pár pillanat múlva a tölgyfa ajtó kinyílt, és kíváncsian Haldír nézett ki rajta.

- Szervusztok, segíthetek valamiben?

- Szervusz! - köszönt Tinwerín.

- Sz...e... - dadogta Gaeriel.

- Khm.. szóval Gaeriel szeretne kérni valamit - próbálta menteni a menthetőt a vala. Mire Haldír ránézett az említett teler lányra.

- Szóval... lenne kedved... hát...öm... - jött zavarba a fekete hajú.

- Azt szeretné kérdezni, hogy lenne-e kedved őt is úgy tanítani, mint engem - szólalt meg a legjobbkor a vala.

- Persze! - válaszolta mosolyogva Haldír. - Mikor szeretnél kezdeni?

- Holnap esetleg? kérdezte rebegve Gaeriel.

- Remek, akkor holnap reggel - helyeselte Haldír. - Korán kezdünk, pihend ki magad.

- M- meglesz - bólintott a teler.

- Akkor, további szép napot - köszönt el Haldír, és becsukta az ajtót.

- Köszönöm - fújta ki a levegőt Gaeriel, és ránézett Tinwerínre.

- Nincs mit - legyintett bazsalyogva a lány, hiszen pontosan tudta mi áll a háttérben. Örült annak, hogy a nyár valakik életébe új színeket hozott. Az edzések elején még ő is jelen volt, de aztán lassacskán elkezdte kettesben hagyni a fiatalokat. Gaerielt főleg a kardvívás érdekelte, és gyorsan tanult. Amikor Haldírral együt küldték ki az őrségre, ódákat hallgatott a lány fejlődéséről és ügyességéről. Ugyanezt a rajongást tapasztalta akkor is, amikor futólag bele lesett egy- egy vívó órába. Valahogy megmosolyogtatták Gaeriel néha esetlen mozdulatai, melytől minduntalan zavarba jött, és Haldír hol-hol dadogó szavai, vagy éppen azok a pillanatok amikor mindketten zavarba jöttek pusztán egymás társaságától. Valahogyan ismerősek voltak neki ezek a gesztusok, maga sem tudta honnan...

- Hogy van a bokád? - kérdezte Haldír, a tizedik edzés végén.

- Mint új korában, teljesen rendbe jött - válaszolta vidáman Gaeriel.

- Ennek örülök, és... szóval tudod terhelni?

- Azt hiszem - helyeselt bizonytalanul a teler. - Mert?

- Csak...mert... hát tudod... - vakarta meg a tarkóját Haldír. - Hamarosan lesz a Csillagok ünnepe, és... öm...tudod...hát...khm...arra gondoltam eljöhetnél v-velem - nyögte ki nehezen a fiú. Gaeriel arcán pír lángok gyúltak, és torkán akadt a szó.

- Nagyon szívesen elmennék - hajtott a füle mögé szégyellősen egy tincset.

- Őszintén örülök - mosolyodott el Haldír. - Akkor majd az ünnepen találkozunk, hölgyem - csókolt kezet a lánynak. - Most ha megbocsájt - biccentett, majd elillant a mallorn fák között.

A Csillagok ünnepe vészesen közeledett. Az ünnep estéjén Gaeriel izgatottan újságolta Tinwerínnek, ki is lesz a kísérője. Tinwerín még egyszer átsimította a fésűvel Gaeriel tincseit, majd kiléptek az ajtón.

- Szerinted, hogy festek? - kérdezte bizonytalanul Gaeriel.

- Csodásan, kedves - mérte végig Tinwerín. - Csak légy önmagad - tette hozzá suttogva.

- De biztosan rálépek a lábára, és mi lesz ha elesek? - aggodalmaskodott a teler lány, miközben lefelé haladtak a lépcsőkön.

- Ügyes vagy te, egyet se félj. Csak hagyd, hogy Haldír vezessen, és nem lesz baj.

- De én olyan botlábú vagyok... - sopánkodott tovább a fekete hajú.

- Nagyon ügyes leszel, bízz magadban, ez a legfontosabb. Amúgy hidd el, Haldír is legalább annyira tudd táncolni mint te - Lelépve az utolsó lépcsőfokról a város széle felé vették útjukat, a Nimrodel partjához. Már hallották a folyó csobogását, és látták a fehér alakokat, amikor egy alak sietett elébük. Tinwerín már messziről megismerte a tündét, ezért még egy pár szót odasúgott Gaerielnek:

- Csak légy önmagad - Ezután kissé gyorsított léptein, elhagyva a telert. Ahogy elhaladt Haldír mellett, megveregette a vállát, és jó mulatást kívánt, majd ő is eltűnt az ezüst holdfényben izzó mallorn fák között.

- Örülök, hogy eljöttél - mondta kedvesen Haldír, amikor a lány elé ért, majd kezet csókolt neki.

- Örülök, hogy elhívtál - mosolyodott el szégyenlősen Gaeirel, és félénken lesütötte szemeit.

- Igazán gyönyörű vagy ma este - óvatosan megcirógatta a lány kézfejét, majd elengedte a törékeny kezet.

- Köszönöm - pirult el Gaeriel, és csak remélte, hogy a fiú nem látja zavarát. Lassan közeledtek az ünneplők köre felé, és becsatlakoztak hozzájuk.

- Szabad egy táncra? - hajolt meg Haldír a lány előtt, és kezét felé nyújtotta.

- Természetesen - egyezett bele félénken a sötét hajú, és kezét egybe fonta a szőkéével. Sérült bokája ellenére, egészen jól ment neki a tánc, melyen ő maga is meglepődött. A Hold ezüst sugarai megtörtek ében haján, és rákúsztak ibolyaszín ruhájának fodraira, amint azok minden lépésénél engedelmesen utána lendültek. Nem mert Haldír szemébe nézni, hol a lábukat, hol pedig ruhájának gombjait nézte. De amikor mégis a kék íriszekre emelte tekintetét, azok megbűvölték, és soha többet nem eresztették.

~~~

*alfirin- gondoljrám virág

Szelek fújnak keletről,

az árnyék nyúlik már messziről.

Egy pillanatra törik az álarc,  hűvös köde elszáll

Regék zengenek majd, félsz övezi merre jár.

A fénylő Hold sápadtan tekintett le a Nimrodel partjára, sugari ezüsttel hintették a víz gyöngyöző karéjait. Későre járt már, az éj néma, bársony csendbe burkolta az Aranyerdő fáit. Gyönyörű tavaszi éjszaka volt, de Tinwerín mégis dühösen meredt a holdfényben fürdő hegyekre.

- Megéri utána menni? - fordult hátra csapatához a vala.

- Nem hiszem, az is lehet, hogy csapda - válaszolta a fellegeket kémlelve a csapat nyomolvasója, Mallor. - Amíg nem merészkedik újra a mi határaink közelébe, ne legyen rá gondunk.

- Bosszantó, hogy mindig kicsúszik a kezeim közül. Remélem Aragorn nagyobb sikerrel jár - Tinwerín még egyszer elnézett abba az irányba, amerre Gollam inalt, majd a nyolc tündéhez fordult:

- Visszatérünk a városba, hívjátok vissza a többieket is - adta ki az utasítást, mire szinte azonnal tünde kürtszó hasította át az éji levegőt. Rendezetten, lépésben indultak vissza Lórien szívébe. A hajnal első sugarával lépték át a kapuját, most már teljes létszámban. Tinwerín amint lerakta fegyvereit, és megreggelizett egyből Gaerielhez indult. Volt egy kis lelkiismeret furdalása a történtek miatt, hiszen részben miatta sérült meg. Áthaladt a mívesen kifaragott hidakon, melyek több mallorn fát és fletet is összekötöttek, majd egy pár csigalépcső múlva elérte célját. Egy halk kopogás után benyitott, mire a bent ülőkben hirtelen megrekedt a szó és a nevetés.

- Megzavartam valamit? - nézett végig a döbbent arcokon.

- Nem, dehogy! Csak... - jött zavarba Gaeriel.

- Csak azt meséltem, amikor beleestél a Nimrodelbe... - bökte ki Haldír.

- És ezek szerint közel egy év távlatából is ilyen vicces... - húzta a száját Tinwerín, és nekidőlt az ajtó félfának.

- És mi a helyzet Gollammal? - állt fel a karosszékből Haldír.

- A Ködhegységbe szökött... Oda nem mentünk utána. De már majdnem elkaptam! - mérgelődött halkan Míriel. - No, de látom nektek viszonylag jobban telt az este. Hogy van a bokád, kedves? - nézett rá Gaerielre.

- Jól...de kificamodott. A fejem is egészen rendben van, szerencsére nem szédülök - mesélte mosolyogva a teler lány.

- Öröm hallani, akkor semmi komoly. De így is részben az én hibám... - kezdett bele Tinwerín. - Elnézést kérek, akár nagyobb bajod is eshetett volna.

- Ne beszélj zöldségeket! Talán te kérted a köveket, hogy essenek rám?

- Hát ami azt illeti... igazából ő... - köhintett közbe Haldír, mire vala barátnéja ezt egy alapos vállba veréssel jutalmazta.

- Ha nem segítesz, lehet már csak a csontjaink hevernének valahol egy barlang mélyén. Az ugrásba meg én is belegyeztem, tehát az én felelősségem volt. Igazán semmi gond, sőt jóformán köszönömmel tartozom neked. És a bácsikám is így gondolja, mielőbb látni szeretne.

- Oh, milyen igaz Celeborn keresett - jegyezte meg Haldír.

- Neked Celeborn a nagybátyád?! - szaladt fel Míriel szemöldöke. - Ezt miért nem mondtad előbb?

- Elfelejtettem... - vont vállat Gaeriel. - Szerintem nem annyira lényeges...

- Már hogyisne lenne lényeges! ÉdesEru... Kész szerencse, hogy ennyivel megúsztad. Így is ki tudja mit kapok a bácsikádtól... - aggodalmaskodott a vala. Akárhogy is egy volt az ainuk közül, de Celeborn és Galadriel otthonában élt, így tisztelettel és köszönettel tartozott nekik.

- Emiatt ne aggódj, csak köszönetet szeretne mondani, hálás nem mérges - magyarázta Haldír.

- Akkor is mielőbb fel kell keresnem, így is beszélnem kell Galadrielel... - sorolta, szinte magának tennivalóit Tinwerín. - Ami meg téged illett Haldír, a beosztások megírják magukat? És az íjkészítővel is beszélned kéne... - ezt enyhe célzásnak szánta a tünde távozására.

- Tényleg! - csapott a homlokára a szőke. - A két tucat nyíl... teljesen elfelejtettem...Ez esetben, további szép napot hölgyeim - biccentett, majd sietősen kilépdelt az ajtón. Gaeriel mosolyogva intett neki, és elharsogott egy köszönömöt.

- Zökkenő mentesen ideértetek? - kérdezte Tinwerín.

- Oh, igen... Szegény Celeborn halálra aggódta magát... De sikerült megbeszélnünk. Aztán szinte betessékelt ide, és vagy hat gyógyítót összehívott egyetlen ficam ellátására...Aztán ráparancsolt Haldírra, hogy ne mozduljon mellőlem. Úgy éreztem magam mint egy kisgyerek...

- Számukra mindig is kis gyerekek leszünk. De jobb lesz ha pihensz, ha bármire szükséged van szólj - lépdelt az ajtó felé a vala, majd egy aprót intve a kezével elbúcsúzott a telertől. Lefele szökellt a lépcsőkön, amikor belefutott Haldírba, aki nagyon úgy tetszett, hogy őt várja.

- Azt hittem az íjkészítőhöz mentél - lépődött meg Tinwerín.

- De közben eszembe jutott pár kérdés, és gondoltam megvárlak. Szóval, mit kerestél te egy eldugott hágóban? És mi is volt ez a földindulás?

- Felkerestem pár kőóriást szövetség reményében, de nemet mondtak. A földindulás meg...fölindulás. Igen, tényleg potyogott pár kő... de ez tűnt a legjobb megoldásnak akkor a koboldoknál - mindeközben párosával haladtak lefelé a lépcsőkön.

- És mégis milyen üzentet viszel Galadrielnek?

- Haldír, minél kevesebbet tudsz annál jobb. Nem tartozik minden rád - szökkent le a talajszintre Tinwerín, és elindult a szökőkút mögötti lépcsők felé.

- De én szeretném tudni - faggadta tovább a szőke.

- Én meg nem szeretném, hogy tudd - fordult hátra a tündéhez a lány, és abban a percben meg is torpant, hiszen olyasmit látott a fiú válla felett, amit nem várt volna.

- Ez nem igaz! - sziszegte, mire Haldír is megfordult. Három tünde közeledett feléjük, lovon. Legelöl egy szőke nő ment, aki megpillantva Haldírékat leugrott lováról és feléjük sietett.

- Deil! - derült fel Haldír a nőt látva.

- Haldír, de jó végre téged is látni - mosolyodott el a nő. - Nocsak, hát újra összefutunk - nézett Tinwerínre.

- Milyen kiszámíthatatlanok a sors útjai - helyeselt színtelen hangon a vala. - Mégis van, hogy azok az utak szakadékkal érnek végett.

- Szóval már találkoztatok - szólalt meg sietve Haldír, elkerülve a kínos csendet.

- Igen, igen még Imladrisban de ott is csak futólag - helyeselt Deil. és egy gyors pillantással végig mérte a valát. - És itt sem időzöm sokat, már bizonyára várnak a Bakacsinban. Csak egy táviratot hozok apámtól Galadrielnek megteszed, hogy átadod neki? - húzott elő útikabátja zsebéből egy viaszpecsétes levelet, majd átnyújtotta Haldírnak.

- Természetesen - vette át a levelet a fiú. - Biztosan nem maradsz még egy napot sem?

- Teljesen. Bár mitagadás szívesen maradnék Lórien eredi semmihez sem foghatóak, de már Legolas is biztosan vár.

Erre a kijelentésre Tinwerín hátán végig szaladt a hideg, keze először hideg lett, majd tűzforró. Igyekezett kifejezéstelen arcot vágni, és jobbnak látta, ha távozik.

- Ha megbocsájtok, nem akarom megváratni Celebornt - szólalt meg udvariasan, és még egy lenéző pillantást küldött Deil felé, majd sarkon fordult és méltóságteljes léptekkel otthagyta a párost. Ám a gondolatai közel sem voltak ilyen összeszedettek, és magabiztosak. Legolas neve volt az, ami minduntalan fel tudta zavarni a látszólag nyugodt vizet. Tinwerín maga is elmerengett azon, hogy miért van ez így. Mit érdekli őt? Mit érdekli ez a nő? Miért foglalkoztatja egyáltalán, hogy mi köze van Hozzá?

Addigra sikerült összeszednie magát, mire megtalálta Galadrielt és Celebornt. Mindketten a Tükör felett álltak, és elgondolkodva figyelték a benne folyó eseményeket.

- Tinwerín - szólalt meg kedvesen Galadriel, még mindig a Tükröt nézve. - Mikor is volt utoljára, hogy az Aranyerdő fái alatt jártál?

- Talán egy holdtölte is volt, hanem kettő, Úrnőm - lépdelt le hozzájuk Míriel.

- De érkezésed is csak úgy, mint a hajnal jó híreket sugall - szólalt meg Celeborn is. - Hálás vagyok tetteidért, fogadd köszönetemet unokahúgom megsegítéséért.

- Nem tesz semmit, Uram. Örülök, hogy nem esett nagyobb baja.De számomra a hajnal nem csak jó híreket tartogatott... Gollam a Ködhegységbe szökött, kicsúszott kezeink közül.

- Nem indíthatunk hajtóvadászatot, lehet még tőrbe csalna minket. Mégis, tágabb körbe kell őrködnünk, és csak remélhetjük mi előbb elkapjuk mielőtt más kezére jutna - tanácsolta Celeborn.

- Sarumán terveid szerint halott, Tinwerín - nézett rá a lányra Galadriel.

- Igen, de a Gyűrű holléte is rejtély. És az árnyékok egyre nyúlnak, még a tavasz ellenére is. Isildur örököse a hegyekben kóborol, de hiszem lesz új hajnala Ardának.

- A hit és a tettek sokszor egymás ellen dolgoznak - mondta Galadriel. - Ne egyedül higgy, hiszen vannak még páran Középföldén kikkel egy reményben hisztek. Ne állj egyedül a viharban Alcarain.

- De kinek a hite valós, és kinek a hite csak álca Galadriel? Nehéz megítélni az emberek szándékait.

- Ne csak a szemeddel láss. Az emberek kiszámíthatóbbak mint gondolnád - Ez volt az a mondat ami igazán gondolkodóba ejtette Tinwerínt, és az mely fordított a nézetén.  Rádöbbent, hogy minden emberben van valami közös: a gyenge akarat.

Az égre kúszik a hajnal

Holdat űz nyomában a Nappal.

Kékszajkó repül, de feledés köde túl vastag

Aranyerdő tündéinek figyelme sosem lankad.

A hajnali erdő levelei között nyugati szél suhan tova megrezegtetve azokat. Pirkadat hasítja a mennybolt fenséges vásznát, de mégis még derengenek a csillagok, és pislákol a Hold ezüstje. Rozsdafarkú zengi dallamos énekét a virágzó fák alatt, s csalogányok kapcsolódnak muzsikájába. A fák ágait körüllengi valami, valami mely barátságossá és hívogatóvá teszi a fás rengeteget. Az öreg bükkökön és tölgyeken átkúszik a hajnali, fiatal napsugár, ezzel sápadt arany fényével hintve azokat. Aranyszélű levelek susognak Nyugat dalát fújva, szólva örök mezőkről és soha el nem múló tavaszról. Kóbor lélek jár eme ősi fák alatt, egy lélek ki múlandó világba született. A virág illat lengi körbe az erdőt, és valahonnan a madarak és a szél énekébe egy régi dalt zengő, csengő hang csatlakozik. Legolas félve lépdel az erdőben, van valami nem e világi a lombok alatt. Ezt ő is pontosan érzi, ám lába viszi tovább egyenesen arra, amerre a gezerigók és kékszajkók szállnak. Az ifjú csizmája alatt egészen halkan roppannak gallyak, de ő csak némán és áhítattal fürkészi az erdő zugait. Soha nem járt még ehhez hasonló rengetegben, talán még Lórien erdei sem voltak hasonlatosak ehhez. A madarak hajnali muzsikája lassan halkulni kezd, és helyét egyre inkább átveszi az ősi ének. Sorait a fiú nem érti, hisz nem az ő nyelvén íródtak. Viszont így is hatalmába keríti, egészen megbűvöli a fülbemászó dallam. Már nem lépked, szinte fut a madarak után. Szőke tincseibe belekap szél, fehér ruháján átszaladnak a nap apró dárdái. Ám hirtelen megtorpan: észrevesz valamit. Már nem megy a madarak után kik lendületesen kiszállnak a fák közül s kecsesen egyikük a tisztáson álló ujjára telepszik. A sinda lába cöveket ver a cserjésben, nem bír mozdulni. Megbűvölten hajtja félre a hajnali tűztől aranyló ágakat, és figyeli a vele szembe lévő alakot. A lány ruhája a pirkadat színeiben tündököl, haja akár  az alkonyi nap mélyrany sugara. Cseresznye pír szájával ő dalolja az éneket, melyre mintha csak a virágok szirmokat bontanának körülötte. Mögötte felkelőben a Nap, de a csillagok lengik körbe alakját. Mélykék szemét a nyugvó félben lévő Holdra emeli, és annak ezüst képe visszafénylik benne. Abba hagyva a dalt, szája mosolyra húzódik és apró nevetés szökik ki belőle. A kacaja csengően visszhangozva szalad tova az erdőben, belevegyülve a hajnal friss szólamába. Ujjaival finoman megsimogatja az üldögélő madárka feje búbját, majd a herceg számára nem érthető nyelven suttog neki valamit. A kismadár egyetértően csicsereg, majd sebesen beszáll az erdőbe. A lány újra belekezd a dalba, és kezével akár a háló, úgy fogja össze a szeleket. Ebben a pillanatban a szél megfordulva már dél felől fúj. A dalba bekapcsolódik megannyi madár, és a tisztás köré gyűlni kezdenek az állatok. Az ének ütemére a lány szökken egyet, majd pillanatokkal később már kecses táncot lejt. Hajnalpír ruhája alakjára simul, aranybarna haja fürtösen kúszik utána. Lába nyomán egyszeriben az eddig üres tisztás virágos rétté válik, és a cserjésben leső tünde mellett az eddig alvó fák is lombot bontanak. Legolas lép egyet az égi tünemény felé, de talpa alatt ág roppan. E pillanatban hirtelen a réten táncoló alak megáll, és szemét egyenesen a sindára szegezi. A varázslat akár a függöny lehull, a madarak riadtan szálnak tova, és az állatok rémülten szaladnak vissza rejtekeikre. Ám a lány nem szól, csak némán nézi a lombok alatt állót.
- Mi a neved? - lép közelebb a szőke, ezzel kiérve a rétre. Ám ezzel egy időben az aranyhajú hátrál.
- Ne félj tőlem. Mond, hogy hívnak? - kérdezi újra a herceg, de a mélyék szemek gazdái mindig nem felelnek. Egyszeriben a cseresznye piros száj mosolyra kúszik, majd gazdája hirtelen a mögötte lévő erdőség felé veszi útját.
- Hé, gyere vissza! ― kiállt utána Legolas. - Mond meg a neved! Kérlek! - szalad a lány után. A hajnali ruha sebesen suhan a sűrű fák között, majd egyszeriben eltűnik a herceg szeme elől. A szőke tehetetlenül forgatja a fejét, és egyre a lányért kiállt, ám annak csak visszhangzó kacaja üti meg a fülét. A szeme sarkából hirtelen megpillant egy ruhát, mely maga az éji csillagos ég. A szeme sarkából még lát egy hófehér hajtincset, mielőtt a hajnali erdő elsötétülne és darabjaira hullana. ― Legolas a saját kiáltására ébredt. Felült ágyában, és megfogta az izzadságtól gyöngyöző homlokát. A herceg szobájában sötét honolt, csupán a Hold fénye szűrődött át az elhúzott függönyökön.
- Csak egy álom - suttogta maga elé, kissé csalódottan. Elevenen ott lebegtek szeme előtt a lány vonásai: a mélykéken csillogó szemek, a fiktos orr, a szépen ívelt szemöldök, a cseresznye szín száj. Elhatározta, hogy papírra veti amíg el nem feledi. Hitte, hogy az álom egy üzenet volt, ami segíthet megfejteni eddigi homályba burkolt emlékeit. Kiugrott az ágyából, gyertyát gyújtott és elhúzta a függönyöket. Így látott munkához, és mire végzett addigra a Hold közel három ujjnyit haladt az égen. De munkája eredményesnek bizonyult, hisz az aranybarna tincsekkel keretezett arcból egy nevető mélykék szem nézett vissza rá.
- Míriel - súgta bele az éj súlyos csendjébe.

A hajnal Legolast az íróasztalára dőlve találta, egy papíron fekve. A sinda fejéből ki is ment, hogy mára ő barátjának vadászatot ígért.
- Legolas! - zörgetett Baran az ajtón. A zörgésre a szőke is felocsult, kipislogta szeméből az álmot majd sietősen az ajtóhoz lépett.
- Jó reggelt! - tárta ki.
- Neked is, melon. Akkor indulhatunk? - kérdezte Baran.
- Hova? - kérdezett vissza elgondolkodva Legolas, majd egyszeriben a fejéhez kapott:
- A vadászat! Teljesen kiment a fejemből...
- Nem baj, még időben vagyunk. Még csak most kel a Nap, az erdő is csak most ébredezik.
- Most kel a Nap? - fordult az ablaka felé a fiú. - A Nap... - rohant az ablakához és szélesre nyitotta azt. Még az égbolton ott fénylett sápadtan a Hold megannyi csillaga kíséretében, de az ég alja bíbor színeket öltött a felkelő Naptól. Ebben a pillanatban egy kékszajkó szállt az ablakpárkányra, egyenesen a fiú elé, és a távolból fülemüle ének hallatszott.
- Szajkó és fülemüle... - suttogta ámultan a herceg. - Szajkó és fülemüle! - kiáltotta, és örömében összecsapta a tenyerét.
- Baj van barátom? - kérdezte aggódva az ajtóban álló.
- Nincs. Nézd még fent van a Hold! És hallod-e a fülemülék énekét? Látod e a kékszajkót tova röppenni egy tisztás felé, ahonnan egy régi dal szól, melyet már minden élő elfeledett? - monológja közben izgatottan kapkodta magára ruháit, és sietve kereste fegyvereit.
- Legolas...jól vagy? - vonta fel a szemöldökét aggódva Baran.
- De még mennyire! - felelte széles mosollyal a szőke, és ugrálva bekötötte csizmáját. Felkapta íját, asztaláról a képet, és a következő pillanatban szinte repült kifele az ajtón, kishílyán elsodorva Barant.
- Legolas, állj már meg! - futott utána az íjász.
- Siess már, még a végén elszáll a szajkó! - szólt vissza a folyosó fordulójából a szőke, és kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant lefelé.
- Várj már meg! - érte be a palota kétszárnyas ajtajánál Baran a barátját. - Mi van veled? Az előbb még a majd leragad a szemed, most meg már repülsz!
- Hát nem érted?! - kérdezte Legolas, meglengetve a rajzát. - Hajnalodik! Fülemüle és kékszajkó dalol! Kell ennél több?! - kérdezte boldogon, és a papírt lengetve rohant tovább Berengur boksza felé.
- Ami azt illeti nem értem, mi ez az egész?! - loholt utána barátja.
- Majd megtudod - ült fel Legolas a lovára, és visszanézett az ablakpárkányára. A kékszajkó megborzolta tollait, majd leröppent a párkányról egyenesen az erdő sűrűje felé. Legolas szó nélkül követni kezdte, mit sem törődve barátja folytonos kérdéseivel. Már igen bent járhattak az erdőben, amikor madár dal zendült. Gezerigók és csalogányok* daloltak a hajnali erdő lombjai alatt. A herceg megállította lovát és leugrott róla. Körbe nézett, majd megpillantotta az általuk követett kékszajkót. A madár tovább röppent, és a két tünde futva követte.
- Legolas, mi az ördögöt csinálunk itt? - kérdezte Baran, kissé ingerülten.
- Maradj csendbe! - intette le a herceg. - Megzavarod az állatokat. És nagyon figyelj hova lépsz, ne hogy elijeszd Őt.
- Kit?!
- Mírielt - mutogatott a rajzára a szőke.
- Legolas szerintem te bolond gombát ettél, vagy beütött a tegnap esti Ithil által főzött ital vagy mind kettő.
- Nem őrültem meg... - húzta el a száját a fiú, és félre hajtott egy ágat.
- Akkor miért követsz egy madarat?!
- Mert ő Mírielhez megy.
- Ki az a Míriel?
- Ő! - bökött újra a papírra a szőke. - Az akiről a naplóm szól.
- Legolas...
- Maradj már csendbe! - intette le barátját a herceg, amikor a kékszajkó egy tisztásra szállt ki a rengetegből. A szőke megállt a tisztás melletti cserjésben, ám a fákkal szegélyezett füves réten nem állt senki. A kékszajkó pedig csupán a szélén álló fához repült, a fészkéhez.
- Itt kéne lennie - forgatta körbe fejét a herceg.
- De minek?!
- Mírielnek!
- Te megbolondultál... - vonta le az egyszerű következtetést Baran.
- Nem igaz! Láttam őt álmomban, egy hajnali réten táncolt, és valami ismeretlen nyelven énekelt, virágokat fakasztott...
- Egyáltalán honan tudod, hogy ő volt? Bemutatkozott? - kérdezte cinikusan a barna hajú.
- Nem, nem mondta meg a nevét, pedig kértem. De sejtem... sőt szinte biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Érzem - révedt a hajnali égre a sinda. - És szerintem a Ködhegységen túli rejtélyes alaknak köze van hozzá...Talán bántotta.
- Mi van?! Na jó  nekem most le kell ülnöm - telepedett le a fejét fogva Baran egy fa tövébe. - Te azt állítod, hogy a lányt akire nem is emlékszel - ami valószínűleg azért van, mert nem is létezett - elrabolta az a valaki és a hegyeken túlra vitte? És mégis honnan veszed ezt?! Badarság az egész! Nőj már fel végre! - kiabált rá a hercegre.
- Az álomban láttam egy éji köpenyt... szerintem Míriel attól a valakitől ijedhetett meg aki a köpenyt viselte. És futott is előle, ezért lehet, hogy bántani akarja, vagy már bántotta is! Lehet megölte...
- Elég legyen! - pattant fel Baran. - Térj észre! Egy álom nem több csak egy álom! Az a lány nem létezik és soha nem is létezett! Miért kergetsz álmokat, Legolas?! Miért kergeted azt ami nincs?! - fakadt ki az íjász
- De Míriel igneis létezett, és létezik is!És én meg fogom találni! - vágott vissza dühösen Legolas. - És kézre kerítem azt aki bántotta, ha kell átutazom Középföldét de megtalálom azt az éji köpenyes démont, és megölöm...

***
A Sir Nigler habjai hűvösen hömpölyögtek tova Nősziromföldén. Hullámai között egy fehér és egy ébenfekete hajú lány hánykolódott, de csak egyikük küzdött a hullámokkal.
- Gaeriel! - kiáltotta Tinwerín, amikor a teler lány mellé ért, ám az nem felelt. A vala átkarolta, majd kihúzta a partra. Hamarosan köhögni kezdett, és nem kevés vizet köpött a fűre. Vérző fejéhez nyúlt, amit valószínűleg egy sziklába verhetett be.
- Hogy vagy? - guggolt le mellé Tinwerín, és megvizsgálta a fején lévő sebet.
- Fáj a fejem... - motyogta.
- Azt nem csodálom, rendesen beüthetted. A bokád?
- Szerintem eltört, nem bírok rajta állni és igen fáj. Így nem tudunk haladni... folytasd az utad nélkülem, én csak hátráltatnálak - tűrte a füle mögé vizes haját a földön ülő.
- Ó nem úgy van az - mosolyodott el szelíden a vala. - Nem foglak itt hagyni - mondta határozottan és felállt. Körbe tekintett a folyó parton, igyekezett megállapítani hol is lehetnek.
- Nősziromfölde - hümmögte.
- Ezt honnan tudod? - vonta fel a szemöldökét kérdőn Gaeriel.
- A szelek mondták - válaszolta a fehér hajú, majd füttyentett egyet, majd várt.
- Kinek fütyültél?
- Várj - emelte fel a mutató ujját Tinwerín.
- Tessék?
- Várj még - csitította tovább a vala. Percek teltek el így, amikor a delelő fényében úszó tájat éles nyerítés szelte át. Majd egyszeriben a Köd hegység lejtőin egy fehér lovon tört meg a napfény. A mén szélsebesen vágtázott, hosszú sörénye hullámozva lobogott mögötte. Csupán akkor lassított, amikor gazdája közelébe ért.
- Gaeriel, ő Arnir. Ő fog elvinni Lórienbe - simogatta meg lova homlokát Míriel.
- Te egyre furcsább vagy... - nevetett fel a teler lány. Tinwerín felsegítette a lóra, majd mögé ült. Először ügetésre, majd vágtára ösztökélve lovát, Lórien felé indultak. Arnir hamarosan fehér villámként szelte át a pusztát, a szelek kísérték útját. Nősziromfölde lankái hevesen kúsztak mellettük, kisebb erdeinek fái szinte összemosódtak az utazók szemében. Mindkettejük ruhája és haja is teljesen megszáradt már, amikor megpillantották az égbe nyújtózó mallornokat. Az Aranyerdő örök fái most is égbe törően, fenségesen köszöntötték a vándorokat egy- egy levelet hullajtva tiszteletükre. Mire a Nap már az ég alját nyaldosta és amikor már fénye naraszínűvé festette az eddigi tejszínfelhőket, Mírielék is Lórien határain belül ügettek.

- Nocsak, nocsak kit látnak szemeim? - szökellt le a lombok közül Haldír, és mögötte az általa vezetett csapat. - Már azt hittük, hogy elvesztél a hegyek túl oldalán.

- Nem szabadultok ilyen könnyen tőlem - kacsintott mosolyogva a vala. - Én is örülök, hogy látlak. De, hogy hogy ilyen sokan? - jártatta körbe szemét a szőke csapatán.

- Gollam... - sóhajtotta Haldír, és ebben a pillanatban kürt harsant az erdő Nyugati oldaláról, ahol a Ködhegység lábai nyújtóztak.

- Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel Tinwerín. - Láttam is, amikor leugrottunk a vízesésnél...

- Hogy mit csináltatok?! - tévedt a tekintete a Míriel előtt ülő lovasra. - Na jó, majd később elmondod, most ha megbocsájtasz... - már sarkon is fordult volna a kürtszó irányába, de a vala megállította:

- Állj csak meg Haldír! - ugrott le a lováról. - A társamnak ellátásra van szüksége, a bokájára ráesett egy szikla és a feje is megsérült, de nekem Gollam eléggé szívügyem, így nagyon szépen megkérlek, hogy vidd el te az ispotályba.

- De én épp... - ellenkezett (volna) Haldír, de Míriel belefojtotta a szót.

- Ha a kérésem számodra semmis, akkor vedd úgy, hogy parancs - váltott ridegebb hangnemre a vala. Azzal meg sem várva a Lórieni határőr válaszát egy rövid szóváltás után a csapattal egy pillanat alatt a fákon termettek, majd eltűntek a lombok között.

- Ezt nem hiszem el! - morogta az orra alatt Haldír. - Makacs, mint egy öszvér...

- Figyelj csak, miattam igazán ne fáradj szerintem eltalálok egyedül is a városba - szólalt meg rebegve Gaeriel, hiszen ő eddig csak értetlenül leste az eseményeket. Haldír villámként pördült meg, és kapott a fejéhez:

- Igazán ne vedd magadra hölgyem, és bocsásd meg modortalanságom. Haldír, szolgálatodra - mutatkozott be. - Szó se róla, nagyon szívesen segítek, csak...Tinwerín egy kissé fárasztó tudd lenni.

- Üdv, Gaeriel Mithlonból - mosolyodott el a fekete hajú. - Mindig ilyen?

- Hát... - gondolkodott el a fiú, miközben Arnirt Lórien szíve felé kezdte vezetni. - Néha...Vagyis akkor amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő akarja. Amúgy nagyon kedves, ne tévesszen meg a látszat.

- Érdekes lány... - hümmögte Gaeriel. - Ő a felettesed?

- Nem - rázta a fejét halkan nevetve Haldír. - Ő is ugyanolyan parancsnok, mint én. Csak... mégis több hatalma van nálam, ezért így is fogalmazhatunk. Viszont általában sokat utazik, és kevés időt tölt az erdőben. Kíváncsi lennék már megint mibe keveredett, illetve kevert bele téged is.- az utolsó mondatánál kérdőn ránézett a lovon ülőre, tőle várta a választ.

- Hát az tény, hogy nyakig benne voltam...Tudod az egész alig két napja kezdődött... - ezzel belekezdet az elmúlt napok történéseinket elregélésébe.

~~~

*csalogány= fülemüle.