Kuukuuucs! Tegye fel a kezét aki várta már ezt a részt! :D Végülis, ki nem?!
De most miért is húzom tovább a szót? Semmiért...Nincs mit hozzá fűznöm, hiszen ez a közel 3800 szavas rész magáért beszél! Jó olvasást! :)
NA DE DOBPREGÉÉSSS...
A vörösen izzó Nap korong, szörnyű nyomokra vetette sugarait. A harc, mindkét fél oldaláról áldozatot követel, de van, hogy nagyobbat mint amekkorát az ember adni tud.
- De jó,hogy vissza jöttek! - sietett Estel az érkező csapat elé - Sikerrel jártatok? - érdeklődött oda érve barátai elé. Most csak hárman álltak, mindnyájan lesütött szemmel.
- Mit jelent a siker, ha ilyen szörnyű az ára - szólalt meg végül fojtott hangon Bernir, és felnézett a lányra. Szeme piros volt a könnyektől, melyek apadni nem akartak.
- Nem értelek? Míriel hol van? - kérdezte kétségbeesetten. Rosszat sejtett.
Mintha csak hívták volna, ügy vált szét a három barát utat engedve negyedik társuknak, kinek karjai között egy női alak feküdt. Aranybarna haja ráomlott a fiú karjaira, arca hófehér és rezzenéstelen volt.
Estel letekintett az alakra. Zöld szeme könnybe lábad, arcából kifutott minden pír. Szája sírásra görbült.
- Annyira sajnálom - szólalt meg nehezen Legolas, hangján hallatszott ő is a könnyeivel küszködik. Estel szája némán mozgott, nem jöttek ki rajta hangok. Nem bírta elfogadni, hogy soha nem halhatja a csilingelő nevetést. Nem bírta elfogadni, soha nem nézhet újra a fényes szemek tükrébe. Nem bírta elfogadni, hogy nem szoríthatja újra a kezét. Nem bírta elfogadni...
Forgott vele a világ, szédült. Érezte, hogy meging lábain, nem bírta elfogadni az elfogadhatatlant. Talán a hóba rogyott volna, ha Bernir el nem kapja az ájult nőt.
Mindenki másképp dolgozza fel egy barát elvesztését. Attól az órától kezdve, négyen alig szóltak. Estel húga ágy mellett virrasztott, mintha remélné egyszer felébred. Lemosta sebét és legszebb ruhája öltöztette. Befonta a még mindig selymes hajat. Talán még szülei elvesztését sem gyászolta így, a sírás nem volt idegen nála.
Legolas szobájába zárkózott, senkivel nem beszélt. Nem akart senkit maga köré ha Ő nem lehet vele. Az ablaka alatt ott futott a gondoljrámvirág bokra, mely most is virágzott. Még párnáján érezte az illatát, még érezte kezén keze érintését. Minden este hallotta a gyöngyöző kacajt. Még talán a vízesésben is az ő hangját hallotta. Már ott sem lelte meg boldogságát. Minden Rá emlékeztetett.
Ott állt a tiszta vizű tó partján, pontosan azon a helyen, mint azon a teliholdas éjszakán. Szeme előtt ott lebegtek az emlékek, látta a maga előtt vágtázó fehér lovat, látta a vízesésről leugrani a két alakot.
Lórieni leveliben érezte kezének finom vonásait, ingén érezte bódító illatát.
Olyan volt mintha egy része halt volna meg. A vidám élettel teli része feküdt ott most fehéren akár az alabástrom. Üres lett belül, már nem látta színesnek a világot.
Hosszúra nyúlik az élet, fonala mégis véges. Melankóliája bódító, ezért lesz ha egyszer elmúlik emléke oly fájó. Szép időtök emlékét tova fújta már a gyász szele, emléked is halványan él abban akit szeretsz. Hol az idő és sors játéka összefut, akár a sebesen szaladó patak, ott dől el,hogy életed alkony lesz-e vagy virradat. Virradat, mely új reménnyel jár. Újat ébreszt ember öltők óta, ekkor sarjad új élet mely még virágzásra vár. Alkony, mely életünk vége, delelőnk elmúlt emléke akár szálló pillangó suhan tova gyásznak szelén. S mi csak elmerengnünk múltunk, jelenünk, jövőnk rejtekén. Az élet fájó dallam, zsenge hajnala nagy reményekkel kecsegtet. Édes delelője mámornak mézédes nektárjával csepegtet. Ott az alkony, mely talán szép. Szép ha az ember szép életet élt. Ám ez a legfájóbb egyben utolsó versszaka a dalnak, melyben minden mi van s mi volt a mámorító melankólián, egyszer s mindörökre, elhallgat.
Meg nyúltak az éjek a Bakacsinban. A tél delelője múlóban volt, de még nem jött el a tavasz. Még a levelek elevenen susogtak a fákon, és a patak hűvösen futott a kövek között. Az ősi fák gyökerei mohásan álltak ki a talajból, és a levegőt betöltötte a közeli forrás tisztán, frissen csilingelő hangja. Mégis valami búval áztatta e szép napot. Egy zöld füvű tisztást lengett körbe a Keleti szél, bús bánatos éneket dalolva. Körülvevő fáin ha ültek is, nem daloltak madarak és nem mozogtak állatok. Egy kis menet tartott a tisztás felé, nem voltak sokan, mindössze hatan kik elöl mentek. Egészen mélyzöldbe öltözve mindannyian, itt most nem volt rang mely megkülönböztette volna őket, a gyász súlya nem kímélte egyiküket sem.
A menetből ketten egy ikerpár , üveg koporsót vitt a vállán. Elbírták, könnyű volt s még inkább az ki benne feküdt. A csönd mely a gyászolók közé ült terhes volt a bútól, haragtól, és az önostromlástól. Ketten a koporsó bal oldalán lépkedtek, egészen hasonlatosak voltak egymáshoz, aki belül állt, hol a virág ágyon fekvőre, hol pedig a földre pillantott. Mintha csak azt remélné, felébred a rossz álomból. Egyedül ő volt az ki fel -fel szegte tekintetét. A jobb oldalon menetelők néma sírásukkal áztatták a földet.
***
Zuhant. Bele a sötétségbe. Már nem érzett semmit. Nem érzett fájdalmat. Mintha csak megérkezett volna, lágyan puffant valaminek az alján. Fehér ruhája lepelként omlott rá, haja szétterült körülötte. Már nem sötétség volt, nem már világosság honolt, s e fény szebb volt különlegesebb volt a szokottnál. Kinyitotta a szemeit melyekkel sűrűn pislogva próbált hozzászokni a hirtelen jött fényhez. Felült, és körbeforgatta a fejét.
- Míriel! – szólította nevén egy bársonyos hang. Ám gazdáját nem látta, egészen addig amíg kissé fel nem emelte fejét. A hang egy nőtől származott, ki ott ült vele szemben egy trónon. Haja akár a csillagos éj oly' fekete volt és benne mint csillagok megannyi fénypont ragyogott. Köntöse mélykék, egyszerű mégis szép. Fején tiszta ezüst pánt fénylett. Mellette egy ezüsthajú úr kinek köntöse fehéren villogott. Fenségesek voltak, ragyogóak és uralkodóan magasodtak a lány felé. A nő újra megszólalt:
- Gyere gyermekem, ne félj tőlünk – Egyszerre úgy tetszett mintha hatalmasból ugyanolyanok lettek volna mint ő. Kéz a kézben lépkedtek le hozzá. Majd megálltak előtte, és az úr kezét nyújtotta.
- Állj fel! Nincs okod előttünk térdepelni – Míriel elfogadta a segítséget. A keze puha volt, de mintha mérhetetlen erő áradt belőle, és ez a lányba is lelket öntött.
- Hol vagyok? – kérdezte dadogva, s szeme körbejárta a gigászi terem falait.
- Otthon — felelt a nő játszi könnyedséggel.
- Hol az az „otthon" – hangzott az újabb kérdés. S mint akibe villám csapott Míriel úgy kapott a hasához ahol a halálos szúrás érte.
- Hisz meghaltam – suttogta, és egyre a sebet tapogatta.
- A halál nem féletlenül jelenti azt, hogy vége van. Új ajtót nyit, miközben egy régit bezár – szólt a fehér hajú férfi, hangját visszaverték a terem falai.
- Üdvözlünk téged Valinorban Tinwerín . Üdvözöl téged Varda és Manwe – Az ablakokon mintha most megeredt volna a fényáradat, aranyló sugarak ömlöttek be a csarnokba.
- Az az nem lehet, nem vagyok tünde és ez nem Mandos csarnoka. Ki az a Tinwerín? – Mírielnek eszébe jutottak amiket régebben Legolas mesélt neki arról, hogy a tündék hova kerülnek a haláluk után.
- Jól látod valóban nem. Vagy tán azt kívánja a Csillagok Hercegnője , hogy Mandos csarnokában üdvözöljük? – tette fel a kérdést Manwe, és a lány szemébe nézett. Míriel arcára kiült az őszinte csodálat és a ledöbbentség keveréke. Most egy teljes fordulatot írt le maga körül. A terem gazdagon díszített volt, falain lámpások csüngtek alá és szőnyegek sorakoztak mind-mind különféle mintával. Hatalmas ablakokon áradt be a fény és tört meg a gigászi oszlopokon. Nem bírt megszólalni, ezért Varda vette át a szót. Mintha csak olvasna a zavarodott lány gondolataiban elkezdte megválaszolni a Míriel fejében kavargó kérdéseket.
- Minden sok-sok éve már hogy elkezdődött. Háborúban álltunk Morgothal, de úgy festett alul maradt. Gyermek áldás köszöntött ránk, és hamarosan megszülettél te Míriel. Örvendtünk mi és az összes vala. Sokan voltak akik Tinwrínnek becéztek, és ez valahogy rád ragadt kedvesem. Születésed napján, maga Iluvatar volt az ki ellátogatott hozzánk. Egy sort dalolt a Nagy muzsikából, ami a te születésedet és sorsodat mondta el. Arda Védelmezőjének születtél, arra hogy megóvd az ő gyermekeit Melkor sötétjétől. Ám Morgoth erősebbnek bizonyult mint vártuk, és az árnyak gyűltek. Elpusztította a két fát, és akkor már neked sem volt maradásod. Mert ott égett és ég most is benned az Olthatatlan Láng, mely után Melkor is vágyakozott. Veszélyes volt, és nem mertünk kitenni neki. Ezért felküldtelek az égre, hogy a csillagok kísérjék utadat. Fényesebben ragyogtál mindnél, Középföldén is elkezdtek Tinwerínként emlegetni. Túl ragyogtad Melkor és Ungoliath homályát, és a tündék majd később az emberek is hozzád fohászkodtak. És ez bosszantotta leginkább Morgothot. Levert az égről. De elpusztítani nem bírt, csupán álmot hozott rád. Morgothot megfékeztük. Megsűrűsödtek az árnyak közöttünk és Középfölde között, ahová zuhantál. Apád nem látott többé, és én nem halottam hangod. Bíztunk benne, egyszer felébredsz majd és visszatérsz hozzánk. Szívedben a legtisztább fény ragyog, és ez késztetett ébredésre. Mert Morgoth szolgája mocorogni kezdett. Megmozdult ott len a sötétben ahová már a mi kezünk nem ért el. Tudunk mindenről ami Középföldén történik, tudunk a Gyűrűkről és Szauronról. Reméltük, nem így kell viszont látnunk. Az hogy most meghaltál egy új esélyt ad arra, hogy visszatérj erősebben és több tudás birtokában. Mi nem szállhatunk le Középföldére, hogy segítsük a majdani Gyűrű hordozót, és az embereket a végső harcban , de te igen. Mert ezt szánta neked Eru a Nagy Muzsikában. Mert ha Szauron megszerzi az Egyet, akkor először Középföldét majd pedig Valinort fogja ostromolni, és az uralma alá hajtani. A véredben csörgedezz a késztetés és hatalom, hogy rendet és békét hozz a világra, engedj neki. Félek Szauron közel olyan hatalmas lehet mint ura volt annak idején – kecsesen megfogta gyermeke kezét, a szemébe nézett. Majd pedig széles mosolyra húzta vékony, piros száját.
- Te leszel Illuvatar gyermekeinek fénye, mikor leszáll a sötét. Épp ideje hogy a sötétség foszlányai is eltörlődjön Középföldéről. A jövő látás kulcsa a birtokodban van, veled van édesanyád minden csillaga, és mi is gyermekem – folytatta mélyen zengő hangján Manwe. Mírielben mintha megmozdult volna valami, valami ami eddig szunnyadt. Új erő töltötte el. Foszlányok jelentek meg a fejében, emlékfoszlányok. Amikor elküldték még csak kisded volt, nem emlékezhetett túl sokra. Majd Varda szemébe nézett, látta ragyogni benne a csillagokat, és hasonlóságot vélt felfedezni kettejük között. Majd pedig Manwera pillantott, ki szemeivel most is őt fürkészte. Érzelem áradat lett úrrá rajta, egy láthatatlan erőtől vezérelve Varda vagyis anyja nyakába borult, és szorosan ölelte magához.
- Anyám, ha nevezhetlek így. Kik voltak azok kik felneveltek? – kérdezte miután már újra egymással szemben álltak.
- Az édesanyád vagyok, tudom nehéz elfogadni de így van. Maiák, maiák voltak. Hű segítőink akik Középföldén maradtak, és gondodat viselték. Ők most Mandos csarnokaiban pihennek – felet nyugodtsággal Varda.
- Az idő szoros, viszont vannak olyanok akik szintén régóta várnak rád – Manwe Vardával az oldalán a terem fehér ajtaja felé indult. Közöttük lépdelt Míriel. Megálltak előtte. A fehér nagy ajtószárnyak kinyíltak, hangtalanul. Kint a fű zöldellt, a fák virágoztak és hallani lehetett a tenger morajlását. Félkörben elhelyezett székeken ült hat nő és hat férfi. Érkezésükre felálltak és egytől egyik fejet hajtottak. Közelebb mentek, le a márványlépcsőkön. Megálltak előttük. Majd Varda, így szólt.
- Lássa mindenki, itt a csillag mely elveszett kinek létezése már már elfeledett. Most itt áll mégis előttünk, a lányom ki szebbé teheti a jövendőnk – Míriel körbenézett az arcokon. Középen Yavanna és Aule ült. Yavanna méz szőke tincseibe bele-bele kapott a szél, és ő minduntalan felemelte vékony kezét, hogy hátraigazítsa. Aule maga volt a megtestesült tisztelet, már maga jelenléte is tiszteletet parancsolt annak ki ránézett. Kovácshoz méltó szürke ruhában ült kedvese mellett. Tőlük balra ült Orome és Vána. Míriel sokat hallott Orome bátorságáról, s hogy hogyan járta Középfölde erdeit. Most fehér köpenyt viselt, mely kitűnt kedvese aranyos ruhája mellet. Yavanna mellett jobbra ült Ulmo fehér hajával, és tengerkék ruhájával, utána Mandos párjával Vairével. Mindkettejük haja feketén csillogott, és ruhájuk tiszta ezüst. Vaire mellett foglalt helyet Nienna, kinek ruhája sötét szürke és fekete haját apró gyöngyök díszítették. Nienna után Irmo kedvesével Estel. Este haja aranylot és szépen omlott bíbor köntösére. Irmo fehér haján megtört a nap, és orgona lila ruhája visszaverte azt. Az utolsó két széken, maga Tulkas és Nessa ült. Tulkas a hatalmas, és rettenthetetlen harcos kinek diadalait sok tünde dal őrizte. Most is páncélingben ült a valák sorában. Kedvese Nessa méltóságteljesen mégis könnyeden ült, táncos lábát most keresztbe fonta haja pedig szabadon lobogott mögötte telis- teli virággal.
- Nagy öröm számunkra a visszatérésed, Égbolt Legfényesebb csillaga, Tinwerín! – szólott Yavanna és Auleval karöltve felállt a helyéről.
- Áldomásunk legyen rajtad most és mindörökre. Tőlem a kitartás ajándékát kapod, ne hajtsd fejet az előtt ki nem méltó rá – Aule közel lépet a lányhoz, és homlokára tette a kezét. Ugyan így tett kedvese a következő szavakkal:
- Tőlem Csillag lány, a bőség ajándékát kapod. Azért, hogy soha ne kelljen hiányt szenvedned semmiben. Hajadon így is fénylik Laurien fénye, társuljon hát hozzá Telperion ragyogása is. Legyen rajtad Yavanna áldása! – Míriel haja kissé ezüstben kezdett izzani, bár aranybarna árnyalata most is megmaradt. Majd Orome és Vána emelkedett fel székükből.
- Tőlem már nem kaphatsz nagyobb ajándékot, hisz Arnir kegyeit élvezed. Légy te is ugyanolyan elszánt mint hátasod, és ne engedj abból, amit helyesnek ítélsz – Utána Vána lépet oda hozzá, haja suhant utána, akár a világos köpeny. Haját aranyvirágok tűzdelték, melyek most sem estek le.
- Én a madarak, és a virágok bizalmát adom,és azt,hogy szemedben soha ne hunyjon ki a fiatal fény Tinwerín. A madarak segítségedre lesznek, a virágok utat fognak mutatni – Őket Ulmo követte, ki megajándékozta a tenger szavával, hogy bármikor tudjon segítséget kérni tőle. Mandos az élők és holtak feletti ítélet mondással ajándékozta meg.Kedvese Vaire a kézügyesség áldását adta a lánynak. Niennától az örök remény, a könyörületesség,és az új életet adó könnyek ajándékát kapta. Estétől a fáradhatatlanságot, és ha elfáradna az üdítő pihenését. Párja Irmo, az álomlátás erejével ajándékozta meg, álmaiban láthatta meg a jövőt. Tulkas emelkedett fel, és öles léptekkel megállt a lány előtt.
- Csillagok Hercegnője, Arda Védelmezője, ki lehet,hogy szembekerülsz a sötéttel. Ki az emberek és tündék védelmére születtél, és arra hogy kívül tartsd a gonoszt e világon. Harcolj taktikusan, erővel és akarattal. Kezedben a penge forogjon a szélnél is sebesebben, és csapjon le a villámnál is gyorsabban. Harcolj, vidáman, nevess Melkor képébe. Nevess bele a sötétbe, mert a remény szavát viszed magaddal. Leld meg az élet örömeit, és ha össze futsz Morgothal vagy azzal a talpnyaló Szauronal, helyettem is verj be nekik egyet - áldása végén, nagyot kacagott.
Végül kedvese Nessa suhant oda hajnalpír ruhájában.
- Míriel Tinwerín, Csillag lány, nem hiszem hogy ajándékom olyan nagy lehet mint elődeimé. Én megajándékozlak téged a tánc örömével, és a gyorsaság adottságával – ő egy csókot adott Míriel homlokára, majd kedvesével visszaült a helyére.
- Tőlünk gyermekem, már megkaptad az ajándékot. A csillagok kísérnek, és vigyáznak rád utadon. Kívánom, hogy szívedben a fény soha ki ne aludjon – lépett mellé Varda.
- Világítson ez át a homályon ha már vastag a sötétség és eltakarja Varda csillagait – apja egy ezüst hüvelyben fekvő kardot nyújtott át lányának. Ki egyből kivonta a pengét. Megcsillant a napfényben, ahogy feje felé tartotta. Markolata ezüst, fehérarany szegéllyel. A kard vasa akár a hajszálat is kettévágja, és meglepően könnyűnek bizonyult a lány kezében. A tövénél rúnákkal Varda áldása volt olvasható. Míriel mindenkinek megköszönte, és méltóan elbúcsúzott a valáktól. Most anyához fordult:
- Anyám, félek az idő sürget – Felkötötte oldalára a kardját.
- Igaz, indulj máris. Küldetésed céljáról senkinek ne szólj, csak bajba sodorod őket. Bízz Galadriel Úrnőben, kit remélem népével idővel a partjainkon köszönthetünk. Jelet fogok küldeni neked, figyeld az eget amikor úgy érzed eljött indulásod ideje – széttárta tenyerét, melyben fehér fény ragyogott.
- A csillagok kísérjenek utadon! – Búcsúzott Mírieltől szinte kórusban az összes vala. Őt fehér fény vette körül, majd pillanatokkal később, eltűnt.
***
Míriel szeme kinyílt. Először a kéklő eget látta, majd oldalra fordította a fejét. Levegőt akart venni, de épp hogy kapott. Most eszmélt rá hol van. Idegesen, zihálva az üvegre tapasztotta a kezét.
Megpillantotta maga mellett Legolast. A fiú egyszer felé pillantott. Míriel észlelte amint a rá visszatekintő szemek pupillája összeszűkül, majd pillanatokkal később a szőke fej vadul jár ide-oda, karjai hadonásznak és szája úgy tetszett parancsokat osztogat. Az üvegkoporsóba édes kevés oxigén szorult, Míriel kezdte eszméletét veszteni. Egy kis puffanást érzett majd az üvegtető hamarosan felnyílt. Háta ívbe görbült az első levegő vételtől. A mellkasához kapott. Teste erőtlenül huppant vissza a virágágyra. Mellkasa gyorsan süllyedt és emelkedett. Fejét először jobbra majd balra fordította, látta mindazt aki fontos volt a számára. Kíváncsi tekintetek tömkelege szegeződött rá, akik most hátul mentek mind futva rohantak előre. Estel reszketve hajolt húga fölé. Az aranyhajú most látta először ilyennek. Arca beesett, szeme kisírt volt, és sötét karikák tarkították, homlokán mély barázdák éktelenkedtek. A mindig fiatalos zöld szemet most a bánat és a meglepetés keverékének kusza, kibogozhatatlan, érthetetlen sűrű hálója fedte. Mellette barátai, maga a király tekintete is őt fürkészte. Megpróbált felállni, ám lábait nem tudta mozgatni. A jobb oldalon most Legolas hajolt fölé , és emelte föl olyan gyengéden ahogyan csak bírta. Látta ahogy a kíváncsi tündék engedelmesen utat engednek nekik a palota felé. Míriel nem találta a megfelelő szavakat, szólni akart de nem bírt. Fejét a herceg vállára hajtotta, kezét a mellkasán nyugtatta.
- Meleth nîn (Szerelmem) - súgta a fülébe az az édes hang amit már szinte elfeledett. Sosem érezte magát olyan biztonságban, mint most. Erős karok tartották és ölelték magukhoz. A bámészkodó tömeg szétnyílt és a bámulattal átitatott szemek hada szegeződött kettőjükre. Minden lépés lassúnak és elenyészően kicsinek tűnt . Bár nem voltak olyan messze a palotától Míriel mégis hosszúnak érezte az utat. Mikor végre a palota kapuit pillantotta meg maguk előtt kicsit fel lélegzet. A jól ismert úton haladtak végig, egészen fel a tölgyfa ajtóig. A régi ajtó kissé nyikorogva nyílt. Legolas leült az ágyra, de még mindig nem eresztette a lányt. Hagyta, hogy a karjai közé fészkelje magát, soha többé nem akarta elengedni. Az aranyhajú kicsit mozgatni kezdte a lábát, eközben sikerült szem magaságba kerülnie a fiúval. Arcát fürkészte mintha csak azt kereste volna mi változott meg rajta. Minden ugyanolyan volt. Ugyanazok a féltő szemek, ugyanazok az arcvonások, ugyanaz akit szeret.
Legolas végig simított az ölében ülő haján, majd kezét az arcára tette. Alig hitte el, hogy aki még pár perce halott volt, az most itt ül. Az agya nem fogta fel teljesen, hogy a mélykék szemek újra fénylően néznek vissza rá. Lazán beletúrt a virág illatú tincsekbe, magához húzta és egy hosszú csókot adott szerelmének. Amikor elfogyott a levegőjük homlokukat egymásnak támasztották úgy suttogtak.
- Szeretlek, mindennél jobban szeretlek!– szólalt meg hosszú idő óta először Míriel.
- Le melon! ( Szeretlek! )Ez csak egy halvány szinonimája annak amit most érzek, erre nincsenek szavak egyik nyelven sem – újra megcirógatta kedvese arcát. – Soha többé ne hagyj el – Szemében most tükröződött az elmúlt napok fájdalma, haragja, és bánata.
- Ígérem – súgta Míriel, bár tudta ígéretét nem tudja megtartani. Remélte még távoli az az idő amikor indulnia kell.
- Lábra tudsz állni? -kérdezte Legolas
- Nem tudom - lábaira pillantott már valamennyire érezte őket. A tünde segítségével lassan felállt, majd tett pár lépést a szobában. Majdnem összecsuklott ha csak a fiú el nem kapja.
- Menni fog ez - mosolygott és magához ölelte a botladozó lányt.
Halk léptek hallatszottak kintről. Míriel összerezzent, megpróbált kibontakozni kedvese ölelésből de ő továbbra is szorosan tartotta.
- Ne aggódj - mondta és végig simított a lány hátán. Hamarosan a sietős léptek az ajtóhoz értek. Egy alig észlelhető kopogás, és már ki is tárult. Estel állt az ajtóban. Karját húga felé tárta. Legolas némán biccentett, és hagyta hogy a testvérek újra ölelhessék egymást. Estel halk sírásba tört ki, szorította Mírielt ahogy csak tudta.
Az aranyhajú fejében nővére hangja szólalt meg:
Ez csak egy módon lehetséges, Varda küldött vissza, igaz? Akkor hát a csendes háború elkezdődött. Mindig is a húgom maradsz, és én a nővéred. De hamarosan elválnak útjaink. Ahogy a többiektől is, ne ringasd őket hiú álmokba.
Míriel pontosan tudta mire célozz, némán bólintott, majd kibontakozott nővére karjaiból.
- Sajnálom, sajnálom hogy fájdalmat okoztam - A kis szoba ajtó nekicsapódott a falnak, és egyszerre hárman futottak be rajta. Hárman ölelték meg egyszerre Mírielt.
- Eru szakállára, csoda történt - nevetett sírva Ithil, és csak még szorosabban ölelte magához Mírielt.
- El ne menj még egyszer, vagy nem állok jót magamért! Ezek itt nem értik a viccet... - mosolygott Bernir.
- Vigyázz magadra jobban, rettentően ránk ijesztettél - borzolta meg a lány haját Baran.
- Annyira sajnálom, annyira örülök,hogy itt vagytok - örömében az aranyhajú hullatott pár könnycseppet, és lassan eltolta magától barátait.
- Tudjuk,hogy nem vagy olyan állapotban de eszméletlenül kíváncsiak vagyunk rá,hogy mi történt - említette meg Legolas.
- Öm - nyelt egy nagyot Míriel.
- Tudom,hogy nem helyes de hazudj. Hazudj az ő érdekükben - szólt nővére hangja a fejébe.
- Jaj hagyjuk a kérdezgetést, most pihenned kéne. Hiszen pár perccel ezelőtt még... - vetett ellen Ithil, ezzel Mírielbe fojtva a szót.
- Igaz! Majd holnap egy kis ünnep keretében válaszolsz.Van pár eléggé jó minőségű bor... - sandított Bernir Estelre.
- Szerintem egy ideig ne menjünk ki. Annyian vannak a folyosón mint a méhek - bökött az ajtóra Baran.
- Akkor várunk. Semmi kedvem aludni.. - nézett körbe a szobán Míriel. Minden ugyanúgy volt,ahogy a csata előtti nap hagyta. Még a szekrénybe septíbe begyűrt ing is.
- Semmihez nem nyúltatok - mosolyodott el.
- Semmihez - helyeselt Estel.
- El sem hiszem,hogy itt vagy- borúlt újra a nyakába Ithil.
- Én sem - suttogta a lány.
- Még mindig nem hiszem el - nézett a lányra Legolas, és megsimogatta kezét.
- Itt vagyok kedvesem - puszilta meg a fiú homlokát Míriel.
- Van itt még valami - húzta elő háta mögül Baran az ezüst hüvelyes kardot.
- Köszönöm - vette el a lány.
- Ez... ez nem volt nálad amikor elindultunk - vetette fel Ithil.
- Fogalmam sincs hogyan is került hozzám - sütötte le a szemét Míriel, és a kardot nézte.
- Érdekes... - hümmögőt Bernir. - De most, ha megbocsájtasz - bökte oldalba társait a nyomolvasó, jelezze indulniuk kéne. - Mi megyünk is - mind a négyen kihátráltak az ajtón, Míriel és Legolas újra kettesben voltak.
- Mihez lenne kedved? - kérdezte felállva az ágyról a herceg.
- Olyan mintha évek óta nem láttalak volna - érintette meg félve szerelme arcát a lány.
- Itt vagyok - suttogta, és megcirógatta a kecses kezet.
- Viszont nem csak én hiányoltalak - szakadt el kedvese pillantásától a fiú.
- Ezzel mit akarsz mondani? - kérdezte Míriel.
- Arnir. Amióta...tudod. Azóta nem eszik, nem iszik, nem alszik. Csak fekszik egy fűzfa alatt és meredten nézz Nyugat felé - magyarázta a szőke.
- Szegénykém... - biggyesztette le a száját az arany hajú. - De hogy jutunk le az istállóhoz?
- Logikus gondolkodás - mosolyodott el Legolas, és az ágy mellett megnyomta a jól ismert kő téglát. A járat feltárult, hűvös levegő lengte be a szobát.
- Hiányoztál! - nevetett Míriel, és kedvese nyakába ugrott.