Messzi földön, semmi közepén

Csak egy árva rózsa virít magában

Nyáridőben, télvíz idején

Egyes-egyedül e kerek világban

[ezt nem én írtam]

Déli illatos szél hozta az ősz nyugtató dalát. Csendesen susogott a tarka fák között, fel kavarva egy-egy levél kupacot. Ősszel a Bakacsin felölti a vörös ezernyi színét.  A madarak eleven fütyülnek a fákon, ki tudja miről beszélnek? Ki tudja, miért múlik el mi szép? Ki tudja miért kell hogy a vizet felzavarja holmi kavicsot? Ám a víztükör, egyszer megnyugszik. De mégis, ott marad a kavics a fenéken, mi nem oda való. Az nem a tó része, soha nem is lesz. De a tó nem feledi hogy ki dobta belé a kavicsot.

Ki tudja miért nyugszik le Nap és miért jön fel a Hold? Ki tudja, hogy egyszer miért hullanak a csillagok?

Ki tudja, ki az ki ott, fehér köpenyben bús éneket dalol ilyen szép őszi napon?

[ a dal a fejezet elején meghallgatható]

Messzi földön, semmi közepén

Csak egy árva rózsa virít magában

Nyáridőben, télvíz idején

Egyes-egyedül e kerek világban

Bús magányban nyíló rózsaszál

Párja nélkül mindig egymagában áll

Árva lelkem, mint az a virág

Álmában még odasimul tehozzád

Szomorú szívemnek fáj a szerelem

Elhamvadt a tűz, de én megégtem

Bűvöletet játsztál szívemmel

Ó, én bolond hogy hihettem el?

Szomorú szívemben búsul a világ

Pokol lett az édes Mennyország

Szememen a könnycsepp kicsordul

Rózsaszálra eső cseppje hull

A női alak hangja vékonyul, keze remeg, amint egy fa törzséhez ér.

Bűvöletet játsztál szívemmel

Ó, én bolond hogy hihettem el?

Szomorú szívemben búsul a világ

Pokol lett az édes Mennyország - a nő lerogy a friss hó szőnyegére, leborul az illatos földre. Csendesen öntözi a földet könnyével, csendesen, magányosan.

Északi hűvös szél sodor egy síró dalt. Vadul cikázik a vörös levelek között, nem is tudja kinek szól.

***

Kop-kop. Semmi válasz. Kop-kop. Nyílik az ispotály ajtaja, ezzel a nyílás bekúszik a hajnali fény. Egy fiú áll az ajtó egyik oldalán, egy nő a másikon.

- A húgod, Míriel már elment? - kérdezi a fiú.

- El - válaszol szűkszavúan a nő.

- Mikor? A határra?

- A nap első fényénél. Oda ment, ahova összetört szíve viszi. A szív melybe te döfted a tőrt, és forgattad meg - a nő közelebb lép - Nem tudod kivel kezdtél játékba. Nem tudod kit szerettél, nem tudod mit tettél - sziszegi egy fának nyomva a fiút a torkánál fogva. Senki nem hallja őket. Északnak szelébe veszik bele a hangjuk.

- Nem tudod hogy neki mennyit jelentesz. Nem tudod,hogy miért tette azt amit tett. Nem tudod, hogy mit érezz - folytatta, kezét még mindig a tünde torkán tartva. - Nem tudod szavaidnak súlyát. Nem tudsz te semmit róla! - A szél feltámadt, mintha egy éneket hozott volna, bús bánatos dalt, szerelemről, fájdalomról, csalódásról.

- Hallod ezt erdőnek hercege? Hallod-e az ő szavát. Nem sír. Csupán könnyezik. Meg könnyez minden veled eltöltött órát! Összetörted melyről azt hitted törhetetlen. Összetörted, de nem hajolt meg. Légy okos, fajtádhoz méltó. Meg ne lássalak a közelében, különbem az ígéret tett lesz és nem üres szó - éles sivítás hatol a levegőbe. A nő megremeg, hirtelen Észak felé kapja fejét. Zöld szeme megvillan, és elengedi a fiút.

***

- Minden mulandó, még az eldák erdejében is - A fehér ló engedelmesen nyomta bele homlokát a hideg kézbe.

- Múlik, és van hogy nyomot hagyd maga után, van hogy nem. Van hogy a nyom maradandó, és van hogy elfújja a szél - a fehér köpenyes hangja kissé remegett. Az őszi avar kavarogni kezdett körülötte. Egészen magas toronyba forgott, akár az örvény.

A levél forgatagból egy alak vállt ki. Szeme vörös, köpenye fekete. Lépett egyet, lépése nyomán a föld fekete és halott lett.

- Mi a baj Tinwerín?- guggolt le a térdeplő lányhoz.

- Tűnj innen - sziszegte Míriel.

- Ugyan már, nem kell elhessegetni egy régi ismerőst. Mi a baj gyermekem, tán bántott valaki? Talán az a szőke tünde - egyik ujjával felemelte a lány állát. Míriel nem látott arcot, csak két vörösen izzó szempárt.

- Tűnj innen - remegte újra.

- Segíthetek. ha úgy kívánod. Vagy tán félsz tőlem? - hangja nyájas volt.

- Nem kérek a segítségedből. Tűnj innen! - mondta újra, határozottabban a lány.

- Megszabadítalak minden kíntól és bánattól gyermekem...- az árnyék kezében egy tőr kezdett körvonalazódni. Arnir élesen nyihogott föl, de gazdája nem hallotta, nem látta. A lány és a vörös szempár gazdáját sötét fergeteg vette körbe.

- Azt mondtam tűnj innen! - üvöltötte a lány. Alakja felfénylett, szeme fehéren villant. Az árnyék egy fának repült, romlásba taszítva azt.

- Alakod eltűnik. Emléked eltűnik. Lényed eltűnik. Nem félek tőled! Senki vagy, felettem nincs hatalmad! - hangja betöltötte az erdőt. Alakja más lett, mintha megnőtt volna. Körülötte hol eddig feketeség volt ott most kivirultak a fák.

- Tűnj innen! - megragadta az árny torkát, és összezárta ujjait a nyaka körül. Az árny élesen sivítva tűnt el, vált köddé.

***

- Köszönöm szépen Uram, akkor ahogy megbeszéltük - rázott kezet Míriel az egyik legfontosabb kereskedővel. Az ajtón azonban zörgettek. A parancsok válasza nélkül tárult ki az ajtó, és mutatta a jövevényt. Szürke köpenye foltokban vizes volt, szőke tincsein is látszott,hogy oda kint őszi vihar vette kezdetét.

- Parancsnok - biccentett.

- Érkezése váratlan Uram. Ne haragudjon vendégem van - Míriel hangja nem tükrözött semmi érzelmet, közömbös volt.

- Úrnőm én úgy is menni készültem - hajolt meg a kereskedő - Csupán arra kérem ne felejtse el a levelet - állt meg az ajtóban.

- Nem feledem Lernen, jó utat kívánok - bólintott kedvesen mosolyogva meleg hangon a lány.

- Eru áldja önt - fejet hajtott, és elsietett.

- Segíthetek valamiben? - fordult a látogatójához.

- Az ész a szív, két külön játékot űz...

- Aha, és akkor te a minap az ész játékát játszottad Uram? - csukta be az ajtót a lány.

- Ne Uramozz kérlek...

- Mit kérsz? Tán nem vagy rangban felettem álló? És azokat általában uramozzni szokták - oda sétált íróasztalához, pergament és tollat ragadott.

- Míriel, sajnálom. El sem tudod hinni milyen volt látni amint az akit szeretsz ájultan fekszik...

- El sem tudod képzelni milyen volt azt látni, hogy akit szeretsz az kifordul önmagából Uram - Belemártotta a lúdtollat a tintába, és elkezdte írni a levelet. Fel sem nézve a hercegre.

- Mardosott a bűntudat, mi lett volna ha nem ébredsz fel? Nem bírnám ki nélküled meleth-nín. Kérlek bocsáss meg, én...

- Meleth-nín? - kérdezett vissza tettet ámulattal Míriel,most már felnézve a papírból - Akibe én beleszerettem az sose tette volna ezt velem - felállt, és felhúzta inge ujját egészen a könyökéig. Az enyhén napsütötte csukón kék-zöld foltok díszelegtek. - Sosem kértem azt, hogy kivételezz velem. Sosem kértem a segítséged. De azt erősen kétlem, hogy mondjuk Galworral is ezt csináltad volna amikor parancsot szegett.

- Kérlek, Míriel...

- Ne kérj te semmit. Ez nem olyan egyszerű, hogy megbántasz valakit mind testileg mind lelkileg, aztán úgy gondolod hogy csak egy bocsánat kéréssel el van intézve?!Nem herceg, nem. Most én kérnék valamit - az ajtóhoz sétált, és megragadta a kilincset.

- Menj el - nyitotta ki.

- De...

- Menj el! - mondta most már határozottabban. A fiú kifele lépdelt, de az ajtóban vissza fordult.

- Meg tudsz bocsájtani? - kérdezte lesütött szemmel.

- Hagyj egyedül Legolas - suttogta remegő hangon Míriel és becsukta az ajtót.