Kedves vándor, ki idetévedtél messzi országból!Igen, ez a kis "előzetes" már ismerős lehet, de nézd csak meg jól, hátha megleled a különbséget!

Északon süvít a szél, dér kopogtat az ajtón

Keleten tombol a vihar, élet virágzik folytatón

Nyugaton csendes szellő fúj

S az öröm búba hajlik, emléke elmúl

Délen suttog kusza szavakat télnek hírnöke a zord szél

Délen ásztatja majd a földet a fagy és a vér

- Mit jelentsen ez? - kérdezte Thranduil, és egy pillantást vetett Dél parancsnokának a fejére.

- Hadüzenet - hangzott a válasz Legolastól aki eddig csak a fejet bámulta. A halott tünde arca, eltorzult a fájdalomtól, arcára félelem ült. Valami végzett délnek határőrségével, valami ami rettegettebb valamennyi orknál.

Az Éber békének már régen vége szakadt, de most jött el az erdei nép számára az az idő, amikor újra fellángol Dol Goldur tüze.

Az eldák harc modora teljesen más mint az embereké, vagy a törpöké. Teljes összhangban képesek kirántani pengéiket, és felhúzni íjaikat. Levél erezetes páncéljuk sápadt arany színt ölt. Íjaik húrjáról halálos pontossággal lövik a fehér tollas nyílvesszőket.

***

- Félek, a hajnalban a szörnyű hírek beteljesednek - suttogta Míriel. Az erkélyen állva fürkészte a halvány, csillag fényben derengő esti égboltot.

- Készen állunk, nem érhet meglepetés - Legolas társa mellé lépet.

- Rossz előérzetem van. Nem egy összecsapásban volt részem, de ez most úgy érzem másnak ígérkezik - összehúzta magán köpenyét, a szitáló hó megült a ruha prémjén.

- Ez normális. Amikor először álltam ilyen nagyobb csata előtt, én is hasonlót éreztem - a lány mögé lépet, és átkarolta a derekát - Ne aggódj meleth-nín - bele csókolt a kegyes nyakba.

Azon az estén ruhástól feküdtek az ágyon, nem beszéltek. Csupán egymás arcát fürkészték, úgy tetszett az mindent elmond. Talán olyan dolgokat is megtudtak, amiket még soha. Annyi biztos, hogy az a néma csend többet mondot számukra minden szónál.

- Nem akarom, hogy részt vegyél az ütközetben - szólt hátra a válla fölött Legolas, az épp a páncélját fűző lánynak. Már régóta ott derengett a fejében egy gondolat. Egy gondolat arról, hogy kedvese élete rövid. Egy gondolat arról, ha azt szeretné, ha boldog lenne. Egy gondolat mely két életet egybe kötne. Egy gondolat, melynek pecsétje ott lapult a zsebében nap mint nap. Egy gondolat mely csupán egy kérdésbe került volna.

- Észak parancsnokaként kötelességem - húzta meg az arany páncél hátán lévő fűzőt Míriel.

- A határok sem maradnak őrizetlenül, kérlek térj vissza Északra - megfogta társa két vállát és a szemébe nézett.

- Melletted akarok lenni - az aranyhajú végig simított kedvese arcán, eloszlatva ezzel a feszült vonásokat.

- Azt akarom,hogy biztonságban légy - megfogta az arcát pásztázó kézfejet, és ujjait egybefonta a lányéval.

- Melletted vagyok a legnagyobb biztonságban - a lány, kezeit a szőke nyaka köré kulcsolta.

- Mi van ha én sem tudlak megvédeni? - aggódott Legolas.

- Egy egész fészekre való pókkal végeztem, nem ez lesz az első,hogy fegyvert fogok. Hidd el, boldogulok - cirógatta meg a tünde fülét.

- Féltelek meleth-nín - suttogta az aranyhajúnak, közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta. Talán, ebbe öntötte bele a századok vágyát, és a hónapok összes szerelmét.

- Míriel - kezdet bele kicsit félve a herceg - Életemnek te vagy Napja és Holdja, te vagy az akire századokon keresztül vártam. És soha nem akarlak elveszíteni, nem akarom hogy véget érjen. Szeretlek, teljes szívemből, és maga Melkor pokla sem tarthatna távol tőled. Lainor és Laeirel lánya Míriel, Észak parancsnoka lennél az életem... - Kürt harsant oda kint, átszelve a jeges levegőt. És félbeszakítva ezzel a herceget. Pedig már a kis vékony ezüst karikát is ott szorongatta a sebében... Milyen ironikus az élet, nem de?

- Mennünk kell - kapta a fejét az ablak felé a lány. A pillanat elszállt, a kis ezüst gyűrű vissza huppant a zöld kabát zsebébe,

- Lejh-melon - suttogták mind ketten, majd kiléptek a szobából.

- Vigyázz magadra - ölelte magához Estel könnyes szemmel húgát - Soha ne feled ki vagy - suttogta és megpuszilta testvére feje búbját.

- Vissza jövök, ígérem - helyeselt félmosoly kíséretében Míriel.

Ő volt az utolsó aki búcsúzott, ő volt az aki utoljára állt be a menetbe. Az eldák legnagyobb serege délnek vonult, ahol a fő támadást sejtették, de az erdő határain is hagytak kisebb létszámú seregeket.

Thranduil így is több tízezer fegyveresnek, és íjásznak parancsolt.

***

A kürtök felhangoztak oda kint, az őrszemek jeleztek. A tündék arany páncélja sápadtan csillant a rideg hajnali fényben. Szabályos sorokban álltak, szálegyenesen. Míriel most először látta páncélban barátait, csupán ő volt az aki nem húzott vértet. Úgy gondolta az csupán nehezítené a mozgásban. Parancsnokként, az első sorban volt Saelon és Legolas között.

Hosszas feszült csend ülte meg a hideg levegőt. A hó apró pelyhekben szitált, és a Nap fehéren derengett az égen. A tündék már látták, és érezték azt amit Míriel nem. A föld mintha kicsit remegett volna, és a levegőben az orkok jellegzetes szaga terült szét.

A lány megmarkolta kardja markolatát, még egyszer átgondolta a szárnya számára kijelölt harcmodort. Tekintetét még egyszer végig futtatta barátain, és Legolason. Minden apró arc vonásukat meg akarta jegyezni. Idegőrlő várakozás volt ez, pedig csupán pár percről volt szó.

Ahogy a felderítők és az őrszemek megjósolták, feltűnt az ork sereg előőrse. Dol Goldur felé igyekeztek, de hírük megelőzte őket. Először az íjászok lőttek, majd a fák közül kezdetét vette a rajtaütés. Az orkokat váratlanul érte a támadás, az eldák terve sikerült.

Míriel szinte kirobbant a fák közül, és egyből két ellenfele is akadt. Az egyiknek a torkát szegte, a másiknak a feje hullt a földre.

A tünde penge kékes fényben izzott, és hol-hol eltűnt egy ork testében. A szitáló hó hevesebben kezdett esni, most már nagy pelyhekben terítette az ork vértől fekete fagyos földet. A fegyver fénye, a ráfagyott véren keresztül is tisztán kivehető volt.

Az előőrs segítsége megérkezett. Nyilak szelték át a szürke fellegeket, és acél zörej zavarta az erdő hajnali csendjét.

Míriel teljesen elvesztette az idő és tér érzékét. Csak egy ősi törvény élt a fejében: ölj vagy téged ölnek meg.

Már úgy tűnt, az orkoknak vége, amikor éles rikoltás hasított a levegőbe. Minden tünde a fülét fogva borult a földre. A halottan derengő Nap előtt szárnyas fekete árnyék húzott el. Rikoltásával szinte megbénította az eldákat. A föld megremegett amikor a szárnyas démon földet ért. A nazgúlokon nem fogott se penge, se nyíl. Az aranyhajú fejébe éles fájdalom hasított.Míriel nem látta társait, szeme kétségbeesetten kutatta a herceget. Mintha csak a gondolatait követné, átvágott a hullákon, egyenesen a szárnyas iszonyat felé.

Ezen a napon, nem csak acél feszült acélnak, hanem elme vívta párbaját elmével.

- Szereted őt? - kérdezte Míriel fejében egy hideg szúrós hang. A lány, ember létére nem tudott gondolatban felelni. Csupán egy szót suttogott:

- Igen! - Az útja során több ellenfele is akadt, de a fényes penge mindegyikükkel végzet. Már szinte rohant a szárnyas dög felé, amikor meglátta azt, amit kereset de a legkevésbé akart. Legolas körül orkok hemzsegnek, a fiú ügyet sem vet arra mi van pár méterre mögötte. Kardja egymás után merül alá, és bukik fel véresen. Nem figyel másra, csupán ellenfeleire összpontosít, így a lány közeledése is figyelmen kívül marad. Támadói közül egy nazgúl válik ki, felé tart. Sebes léptekkel közeledik a szőke felé, kezében Morgul-tőr sötét pengéje villan.

Míriel kétségbeesetten verekedte át magát a harc rémségén, úgy tűnt, még időben oda ér. Kiáltott, szólította Legolast a nevén, ám a fiú nem figyelt. A gyenge női hangot elnyelte az acél zörej és üvöltések hangja. Hosszas küzdelem után végre a fiú mellé ért, ő szúrta tarkón az egyik ellenfelét. Az idő makacs játék kedves olvasóm és van hogy nem igazságos. Az ő idő fonaluk hajszálon függött. A lány látta a herceg háta mögött amit ő nem. Mírielnek, már csupán annyira volt ideje, hogy a vállánál fogva elrántsa a fiút a Morgul-tőr szúrása elől így, a herceget csupán egy elhanyagolható vágás érte. Újabb támadók lépek, a halott okrok helyébe. A két izzó penge egymásnak feszült.

- És kész vagy meghalni érte? - sziszegte a lány fejében újra egy hang. Az aranyhajú kardja csilingelve tőrt ketté a fekete fegyvertől. Kezét fájdalom járta át. A tőr a következő pillanatban átszakítva ruháit, az ő hasába furódott. Minden elmosódott a lány körül. A fájdalom tébolyító volt, homályossá váltak a harc mozzanatai. A tőrhöz kapott, és csak a nazgúl gúnyosan röhögő hangját hallotta:

- Sorsod lánca elszakad Tinwerín - a gyűrű lidérc fordított egyet a tőrön, ezzel az markolatig merült a lányban. Míriel még utoljára rászorított kardja markolatára, és nehezen szavakra talált:

- Előbb a tiéd! - utolsó erejével meglendítette a csonka kardot, és egyenesen a lidérc tokába szúrta a fényesen izzó pengét. Érezte, amint a hasába fúródott pengét szorító kéz kámforrá lesz, és süvítve száll tova.

Forgott vele a világ, ereje vészesen fogyott, lábai elhagyták. Talán a földre is esett volna, ha valaki el nem kapja.

- Míriel! - kiáltotta Legolas, megtartva a földön fekvő lány fejét - Nézz rám meleth-nín! - kérte kétségbeesetten. Mire a sérült rá emelte fátyolos szemeit. Míriel érezte, amint sebéből forrón ömlik a vér a hideg hóra. Sebéhez kapta a kezét, ujjai között az ő vére csöpögött.

- Legolas... - kezdett bele nyögve, már szájában érezte vérének kesernyés izét.

- Ne beszélj! Meg fogsz gyógyulni! - csitította kétségbeesve a herceg. A szitáló hó mindkettejük hajában megült, deresre festve azokat.

- Hercegem, vigyázz magadra - emelte fel a lány nehezen a kezét, és végig simított a fiú arcán. Mindkettejük szeme könnyekkel telt meg.

- Nem! Te leszel aki vigyázni fogsz rám! - görcsösen összefonta ujjait az aranyhajúéval.

- Annyira sajnálom meleth-nín - torkán alig jöttek ki hangok, nehezére esett a beszéd. Körülötte pocsolyában állt a vér, felolvasztva a havat. Közel hajtotta magához a fiú arcát, és minden erejét összeszedve, megcsókolta szíve választottját,utoljára.

A mélykéken csillogó szemek lecsukódtak, örökre.

Legolas érezte, amint a csók közben társa kezének szorítása elernyed, feje erőtlenné válik.

- NE! Míriel nyisd ki a szemed! - üvöltötte még mindig kedvese kezét szorongatva a fiú - Nézz rám meleth-nín! - arcán végig gördült az első könny csepp, amit ezután sós könnyek tengere követett - Nyisd ki a szemed kedvesem! Ne hagyj el! - magához szorította a lányt. - Gyere vissza hozzám! - a fájdalomtól eltorzult szavak voltak csupán, a könnyek elnyelték azt. Válla rázkódott a zokogástól, sírt és üvöltött bánatában. Ám a lány teste nem mozdult, szemei csukva maradtak. A hideg, csípős szél feltámadt, gyász énekét dalolva. Tova fújva a tavasz boldogságát, és örömét.