Ajándék, mely csak fájdalmat szül

Vajon ki ő? Szívemre kétség ül

A fény kialszik de a szikra megmarad

Tündék vére áztatja a friss havat

- Szeretek itt lenni, kicsit olyan mintha haza érnék - Míriel félre hajtotta a deres borostyán függönyt, és átvágott az alagúton.

- Itt ilyenkor is teremnek a fák - magyarázta Legolas.

- Hogy is akadtál rá pontosan? - kérdezte a lány, átlépve egy a földből kiálló havas gyökeret.

- Öm...pók vadászat közben - hadarta a szőke.

- Aha... - húzta el a szót az aranyhajú.

- Nem hiszel nekem? - nézett rá felvont szemöldökkel a tünde (az igazságot lásd: Legolas titkos naplója)

- Épp elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam mikor füllentesz - fordult társa felé Míriel. - És most füllentesz - bökött a fiú orrára.

- Akkor a megérzéseid csalnak - hümmögött a szőke.

- Óh, minden bizonnyal - helyeselt mosolyogva a lány.

- Olyan kár hogy be van fagyva a tó...

- Aha! Most nem tudom megnézni hogy hideg-e a víz

- Eltaláltad - helyeselt mosolyogva Legolas - De... - kicsit lemaradt társa mögött. Majd lehajolt és egy maréknyi havat gömbé formált - Azt is meg lehet nézni, hideg-e a hó? - egyenesen nyakon dobta a lányt. Aki felkötve hordta a haját az utóbbi időben, így még az sem tompított semmit a hó hidegén.

Míriel sikoltva kapott a nyakához, amin már csak az olvadt hólé folyt le, egyenesen a hátára.

- Na ezt még vissza kapod! - mondta, és villám sebességgel bepördült egy fa mögé, ahonnan hamarosan hógolyók záporoztak a tünde felé.

Legolas kiugrott a bokrok közül, és futni kezdett a fák között, közben vissza vissza dobva egy hólabdát. A háta közepe teljesen havas, és Míriel a haját sem kímélte. A lány az utolsót lőtte a zöld kabátra, amikor egyszer csak a célszemély egy kisebb ordítás keretében eltűnt.

- Legolas! - kiáltotta a lány - Legolas hol vagy?!

- Áu... mi a... - Míriel nem látta, mégis tisztán hallotta a fiú minden szavát.

- Hahó! Legolas hol vagy?! - kiáltotta újra.

- Itt... vagyis fogalmam sincs...

- Hol az az itt? - egy pár lépést ment a hely felé, ahol utoljára látta társát. - Nem látlaaaaak - az utolsó szónál megroppant valami Míriel lába alatt, és csúszni kezdett. A lány bukfencezve gurult egy kisebb lejtőn, és Legolast ellökve állt meg. Érdekes módon nem hó volt alattuk, hanem puha mészkövek. Az aranyhajú feltápászkodott, és körbe nézett.

Egy kis föld alatti barlangban álltak. A közepén egy tó szerű hömpölygött csendesen, de lehetett látni az alját olyan tiszta volt.Vizét egy az oldal falból feltörő forrásból nyerte. A levegő friss volt, de mégis kellemesen meleg. A két fiatalon maradt hó hamar elolvadt, és már nekik is gyöngyözni kezdett a homlokuk.

- Azt nem is mondtad, hogy termál vizű források vannak a föld alatt - mondta a lány, és levette a nehéz prémes köpenyt.

- Mert nem is tudtam - guggolt le a kis medence szélére a fiú. Belemerítette tenyerét, és az orrához emelte a benne maradt kis vizet - Édes víz, és meleg. Valóban forrás. Úgy néz ki egy örökké valóság sem lenne elég ahhoz, hogy rendesen megismerjem ezt a helyet - emelkedett fel, és tekintetét a boltozatra szegezte. Az íves plafonon megcsillant pár ékkő, és itt ott cseppkövek is lógtak. A falban apró lyukak szállították a friss levegőt, és ezeken tört be a nappali fény. A hely kellemes színt öltött.

- Hát, ha már tó nincs - vonta meg a vállát Legolas - Megnézed milyen meleg a víz? - kuncogta.

- Álmodozz csak - forgatta a szemét a lány és félmosoly kúszott a szájára.

- Viszont én, nem is tudom kinek köszönhetően átfáztam - a szőke leoldotta köpenye csatját, és elkezdte kioldani szürke kabátját is.

- Lásd be, hogy te kezdted!

- Te meg folytattad - A kabát után az ing került a földre.

- Nagyon vicces - forgatta a szemét az aranyhajú, és ő is levette a prémes kabátot. Ám amikor Legolas a nadrágja övéért nyúlt, villámgyorsan fordult háttal, és eltakarta a szemét:

- Öm... kérlek mond, hogy azalatt van még valami, amit nem szándékszol levenni - dadogta a lány fülig vörösen még mindig elfordulva és becsukot szemmel.

- Nyugalom - nevetett a szőke ( most vagy azért mert viccesnek találta, de szerintem inkább azért mert eléggé kínos volt rá nézve is ez a helyzet)

- Előbb válaszol a kérdésemre

- Igen van - forgatta a szemét, majd belemerült a meleg vízbe.

- É-és megfordulhatok? - dadogta még mindig vörösen.

- Hogyha azt mondom nem, akkor ott fogsz állni?

- Meg van rá az esély- helyeselt Míriel még mindig csukott szemmel.

- Te tudod - vont vállat vigyorogva a herceg és megmosta az arcát. Míriel először csak a válla fölött nézett hátra, majd lassan megfordult. Levette csizmáit, és belógatta bokáját a vízbe.

- Még egy ilyen... - kezdett bele,

- Letöröd a kezem? Elvágod a torkom? - folytatta mosolyogva a herceg.

- Az összeset egybe - kacsintott hamisan a lány.

- Nincs meleged? - kérdezte a szőke.

- Tudom mire akarsz kilyukadni, még a szemed sem áll jól. De nincs - válaszolta az aranyhajú, pedig nagyon is melege volt.

- Mire akarok kilyukadni?

- Tudod te azt jól - leült a herceg mögé, és a fiú fejét az ölébe hajtotta. Finoman cirógatni kezdte az arcát, és ujjaival átsuhant a szőke tincseken.

- Nyitott könyv vagyok? - kérdezte, befészkelve fejét társnője ölébe.

- Számomra - tette hozzá a lány - Mindig is az leszel.

- Te sem vagy az a rejtélyes típus... - kinyitotta szemét. Kék íriszeivel kedvese arcát fürkészte.

- Mire gondolok? - kérdezte Míriel és belenézett a világos szemekbe.

- Szerelemre, találgatod a jövőt - Legolas komorabb hangnemre váltott - Elmúlásra, háborúra. Végzetre, és halálra. Miért gondolsz ilyenekre meleth-nín? - kérdezte aggódva, és összefonta ujjait a lányéval.

- Az elmúlás a részemet képezi, emlékszel még te mesélted, hogy ez Illuvatar ajándéka az embereknek - sütötte le a szemét az aranyhajú.

- A végzet messziről elkerül téged, ne gondolj rá

- De egyre közelebb ér, lásd hogy elmúlt a tavasz és a nyár is.

- Messzi van még meleth-nín. Távolabb mint gondolnád - behúzta maga mellé a vízbe, és átkarolta.

- Sajnálom, mostanában nem tudok szabadulni ezektől - fejét ráhajtotta a vizes mellkasra.

- Mi nem hagy nyugodni?

- Minden, vagyis... Estel, Ungoliat, és... - Még mielőtt befejezhette volna, Legolas elhallgattatta egy hosszú csókkal.

***

- Csak, hogy soha ne felejts el - suttogta a lány az éj leple alatt. Kezét a hó felé tartotta, és dúdolni kezdet. Amint kinyitotta tenyerét, egy kis fehér virág ült benne. Tovább dúdolta a dalt, és egy kisebb folton elolvadt a hó, és apró fehér virágok sarjadtak a zöld(!!) füvön. A dúdolás tovább zavarta az éjszaka csendjét, és mire abba maradt a palota falát apró zöld indák és fehér virágok hálózták be egy darabon, pont Legolas ablaka alatt.

***

Vér, és acél zörej. Éles rikoltás az égből, a hó szakad. Tüzes nyilak hasítják a szürke fellegeket. Dühöng az ég és a föld. Bénulat, mozdulatlanság. Fehér majd egy vörös villanás...

Míriel a saját üvöltésre ébredt. Szeme kipattant, homloka gyöngyözött a verítéktől. Már hetek óta ugyanaz az álom kísérti. De a villanásnál megszakad. Oda kint havazott, csendes volt az éj. Az ablakhoz sétált, elhúzta a függönyt, és csak nézte a kavargó hópelyheket. A tél dereka volt, 2951 januárját írták.

A telihold korongja szikrázóvá tette a friss havat. A déli szél bele kapott egy-egy hókupacba. Míriel felöltözött, magára terítette prémes palástját, oldalára kötötte kardját és fáklyával a kezében elindult felfele a délre néző toronyba. Maga mögött hagyta a csigalépcsőket, és bezárta az ajtót. A fáklyát a falon lévő tartóba tette, és kisétált a torony erkélyére.

A korlátnak támaszkodott és mélyeket lélegzett.

- Csak álom volt, semmi több - suttogta. Tekintetét Délre szegezte, Mordor két agyarában fények villantak. Ám nem csak az világított vörösen a fehér hóesésben. Délen valami derengett, mintha tűz torony csapna az egekbe.

- Erura! - hűlt el Míriel, és mindent hátrahagyva lerohant a toronyból.

- Legolas! - kopogott a fiú ajtaján. Semmi válasz. Újra kopogás veri fel az éjszaka csendjét. Némaság. Míriel összeráncolta a homlokát, egyedül nem mehet, de a herceg meg az istenért nem nyit ajtót.

Ötlete támadt. Körbe nézett a fáklyáktól pislákoló folyosón. Egy lélek sem járt arra rajta kívül.

Derekához emelte lábát, és egy lendülettel berúgta az ajtót. Hallható volt, ahogy a zár kiszakad a helyéről.

- Legolas! - sietett az ágyban fekvő tündéhez.

- Legolas! - kiáltotta újra, és rángatni kezdte a fiú vállát.

- Mi a...? - szólalt meg egy álmos hang.

- Délen ég az erdő! A fák üvöltenek! Rajta ütöttek a táboron! - fojtatta tovább.

- Hogy tessék? - Legolas szeme tágra nyílt, és a következő pillanatban kipattant az ágyból, és magára kapta csizmáit. Felrángatta magára kabátját, és felkapta kardját, úgy futottak a folyosón.

- Mit láttál még? - kérdezte kilépve az udvarra.

- Amit elmondtam, de félek nem érünk oda időben - Füttyentett, és mind ketten futtában ugrottak fel Arnirra. A fehér ló ezüstösen izzót a Hold fényében, patája szikrákat szórt. Suhant, akár a szél mely sietős hírt visz. A hó az arcukba vágott, semmit sem láttak. Egyedül a lóra bízták magukat. Ám a vágta hasztalan volt, a Déli tábor leéget. Tündék feküdtek vérbe fagyva a fagyos földön. A tábor közepén pedig, egy karóra tűzve magának Tunnir parancsnoknak a feje honolt...