Roppanjon a kő, és dörrenjen az ég!

Hűvös habok, a víz súlya de nehéz...

Mithlond ó innen a Széles Tenger, Nyugatnak szele fúj!

Kóbor lélek jár, valahol a köveken túl.

A barlangból enyhe fény derengett ebből Míriel arra következtetett, hogy már valaki meghúzta magát benne. Tanakodott, hogy közelebb menjen-e vagy sem. Közel és távol nem látott más menedéket, így úgy döntött beljebb merészkedik. Nem tudhatta mi fogadja, ezért egyik kezével a kardja markolatát szorongatva lépett be a barlang szája elé.

- Maradj ott, ahol vagy! - kiáltott Mírielre egy női hang, majd egy nyílvessző szegeződött rá. - Mi a neved? - kérdezte a barlangban álló.

- Sok nevem van - mosolyodott el féloldalasan Tinwerín. - Ismernek Tinwerínként, Elen Alcarainként, és...

- Szóval Tinwerín - szakította félbe a valát a fekete hajú tünde. - Honnan jössz, és merre tartasz?

- Imladrisból a Féltünde Elrondtól, és Lothlórien erdeiibe Galadriel Úrnőhöz.

- Mi ügyben?

- Híreket viszek az Arany erdő Úrnőjének. És annak ki a neve aki kérdezz? - tette fel már Tinwerín is a kérdést, majd elrakta kardját. Erre a fekete hajú nő is leeresztette az íját.

- Gaeriel, Mithlondból. Én is Lórien felé tartok a nagybátyámhoz - felelte. - Gyere beljebb - intett a fejével a barlang szájánál állónak. - A vala beljebb ment, majd egy kissé körülnézett a barlangba. Meg akart bizonyosodni róla, hogy valóban nincs itt senki más rajtuk kívül. Gaeriel hellyel és étellel kínálta, és a lány ezt nem is utasította vissza.

- Én igazán nem akadékoskodni akarok, de miért nem a Caradhason keltél át? Arra sokkal rövidebb az út - ült le a tűz mellé Tinwerín.

- Hát ami azt illeti... - jött zavarba Gaeriel. - Arra indultam...

- Szóval tévútra vittek a sziklák - összegezte a vala. - Könnyen el lehet tévedni a hegyekben, és ha egyszer eltévedsz soha többet nem jutsz ki élve.

- És te akkor miért nem a Caradhason keresztül mész?

- Volt egy kis...dolgom erre felé - Ha már dolognak lehet nevezni, hogy egy csapat kőbunkóval üvöltöztem a semmi közepén szakadó esőben. - tette hozzá gondolatban.

- És te innentől ismered az utat?

- Igen - bólintott a fehér hajú.

- Megtennéd, hogy segítesz? Már hajnal óta ebben a barlangban ülök, egyszerűen nem merek elindulni - mondta el kérést Gaeriel és egy pár gallyat szórt a tűzbe.

- Szíves örömest. - Innentől már mondhatni oldottabban ment a beszélgetés. Tinwerín belelátott Gaeriel gondolatiba, tudta semmi rossz szándék nem vezérli. Sok mindenről szó esett. Többek között kiderült, hogy Gaeriel teler származású, és rokonai egyenesen Valinorból kötöttek ki Középföldén még évezredekkel ezelőtt. Tinwerín ejtett pár szót Imladrisról, Galadrielről és Lórienről, mivel a teler lány életében először fogja átlépni Lórien határait.

- Milyen szép a kardod - vetült Gaeriel szeme a Tinwerín oldalán logó fegyverre. - Ritkaság manapság az ilyen.

- Köszönöm - mosolyodott el Míriel, és lekötötte oldaláról a kardot, majd kihúzta tokjából. A penge fényesen verte vissza a tűz fényét, és gazdája látta benne szemeinek képmását. Kezébe tökéletesen illeszkedett a finom markolat, a karcsú pengét mintha neki kovácsolták volna.

- Valóban párját ritkítja - jegyezte meg, majd visszalökte a tartójába a fegyvert.

- Hol kovácsolták? Bizonyosan tünde kéz munkája... - tapogatózott tovább Gaeriel.

- Messzi innen, még az Első kor előtti időkben: a Fák éveiben - Ezt Tinwerín úgy mondta, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna, hogy Középföldén ilyen fegyverekkel járkálnak.

- A Fák éveiben? - kerekedtek el Gaeriel szemei.

- Igen, még Valinorban.

- Valinorban?! ÉdesEru! - hűlt el a fekete hajú, és óvatosan végighúzta ujjait a kard hüveélynek ezüst veretein. - Milyen szerencsés vagy, honnan kaptad? - Erre a kérdésre Tinwerínben belé szorult a szó. Azt sem tudta, mit feleljen.

- Öm...apámtól - nyögte ki végül. Ezzel tulajdonképpen nem hazudott.

- Na és ez az öltözék? Soha nem láttam még ehhez foghatót.

- Anyám szőtte még azután, hogy.... - Mégis mit mondhatott volna? Még azután, hogy elmúlt minden mi jó és kedves? Még azután, hogy maga mögött hagyott mindent? Még azután, hogy szívére árnyék ült? - , hogy hullottak a csillagok - fejezte be egy kis hallgatás után a mondatot.

- Mióta is nem láttam hullócsillagot! - mélázott el Gaeril. - Talán két éve már, hogy utoljára csillagzápor volt Arda egén.

- Pontosan három éve, és három hónapja - mondta halkan Míriel, majd a távolba révedt. Három éve már, hogy nem láttam. Három éve és három hónapja, hogy lehet szívének darabjai összetörten hevernek valahol a Semmi közepén. Három éve már, hogy a világ színtelen lett. Három éve már, hogy az elmúlás keze nyújtózik felénk.

- Ha valóban velem szeretnél tovább indulni, pihenj le - ajánlotta a lánynak Tinwerín. - Messzi még Lórien földje. - Mindennek ellenére azonban ezen az éjszakán egyikük sem aludt. Gaeriel ugyan felszínesen, de rálépett az álmok ösvényére, de Tinwerín nem. A vala úrnő szemére az éji ezüst Holdnak sugarai nem hintettek álomport, a csillagok szitáló fénye nem terítette édes lepellel szempilláit. A tűznek már csak parazsa izzott elevenen, lángja kialudt. Minden csendes volt, csak az eső halk kopogása zavarta az éji nyugalmat. Maga sem tudta mennyi ideig nézte a lehulló esőcseppeket, melyek egymást követve hulltak alá a barlang párkányáról. De elnyomta egy kósza álomnak a fuvallata... A szürke szemek lassan lecsukódtak, és a cseresznyepír száj résnyire elnyílt. Szörnyű rémálma volt: azt álmodta, hogy a balrang üregei megnyílnak és ocsmány vézna lényeg ugrálnak ki rajtuk. A szörnyű álom folytatódott: Gaerilt megkötözték, majd a csontos kezek Tinwerín felé nyúltak. Erre ébredt, de akkor már késő volt: az álom, valóság volt. Mire feleszmélt koszos- bűzös csúzdán csúszott lefelé, ami egyenesen a kobold vár mélyébe vezetett. Odalent csak úgy hemzsegtek az ocsmány lények, akár a hangyák. A hegyek gyökerei alatt irdatlan mélységben húzódott a koboldok otthona. A több méter mély tárnákat laza függő hidak szelték át, melyeken a kis vézna lények ezrei tolongtak a "látogatók" híre hallatán. A két érkezőt árként fogták körbe, és hurcolták magukkal egyenesen a Kobold- király elé. A hatalmas tárnákban száz ás száz fáklya égett, még a falról is koboldok csüngtek kíváncsian forgatva förtelmes fejüket.

- Mi ez a hely? - suttogta oda Gaeriel félve Tinwerínnek.

- A koboldok királysága - válaszolt szintén suttogva Míriel és körbe jártatta szemét az ormótlan falakon. Talpuk alatt helyenként kimaradtak deszkák a hídon, így tökéletesen le lehetett látni a mélybe, mely sötéten tátongott alattuk. Orrukat hamarosan bűz csapta meg, mely facsaróbb volt minden eddiginél. Már a függőhíd közepéről látni lehetett az ocsmány Kobold- királyt, amint az összetákolt trónján ül és épp a körme alól piszkálja ki a koszt. Ez a fajzat jóval nagyobb volt mint a szolgái, hegyként magasodott az érkezők felé. Sárga szeme ostobán, mégis dühösen pásztázta őket, fekélyekkel teli tokája a mellére csüngött. Két száll haj is alig volt fején, de azon gyökérből készült korona díszelgett. Szinte beleremegett a föld, amint tömzsi, szutykos lábaival felállt. A kisebb termetű, vézna koboldok ekkor dobták elé a két utazótól elkobzott fegyvereket. Ott volt Gaeriel íjja és tegeze Tinwerín tőreivel együtt. Ám a kardot a manó csak egy pillanatra érintette meg, az máris kínzóan égette a kezét, ezért sikoltva dobta el.

- Tünde mágia! - sipította az égett kezét szorongatva. A Kobold- király sárga szeme a két utazó felé fordult:

- Ki mer fegyverrel belépni a birodalmamba? - kérdezte.

- Tündék, ő felséges förtelmessége - válaszolta az éget kezű kobold.

- Khm... - köhintett közbe Tinwerín. - Ami azt illeti...

- Tündék?! - kiáltotta egyszerre gúnyosan és felháborodva a király, ezzel félbeszakítva Tinwerínt. - Mégis mit keresnek itt?

- Átutazóban vagyunk - szólalt meg rebegve Gaeriel.

- Mégis merre?

- Semmi közöd hozzá! - szólt közbe Tinwerín. - Most pedig ha jót akarsz magadnak szépen elengedsz!

- Hö - szaladt fel a Kobold- király szemöldöke, majd vérbe forgó szemekkel rámeredt a fehér hajúra. - De csípős a nyelved, lássak akkor is ilyen élesen forog-e ha kivágjuk! Hozzátok a Csonttörőt és a Marcangolót! - üvöltötte dühösen a szolgáinak.

- Erre igazán nincs semmi szükség, csak engedjen el minek és már itt sem vagyunk - szabadkozott Gaeriel.

- De előtte kérjen bocsánatot! Így velem senki nem beszélhet! - szegte fel a fejét Tinwerín. Nem tűrte ezt a tiszteletlen hangnemet senki fiának. Legfőképp nem egy ilyen földalatti csúszómászónak.

- Bocsánatot?! Én?! Egy ilyen kis senkitől?! Az lesz az első dolgom, hogy egyesével tépem le a körmeidet! - förmedt rá a király. Hallani lehetett amint odalent gép szerkezetek indulnak be, és ezek a hangok egyre jobban közeledtek a két lány felé. A koboldok is egyre többen lettek, mindkettőjüket hátba verték, és megmotozták.

- Na fiúk ki legyen az első? - kérdezte a Kobold király látva, hogy a kért szerkezetek megérkeztek. A plafonról igen érdekes fából készült tákolmányok lógtak tele pengékkel és kötelekkel.

- Tartsd még egy kicsit szóval - szólalt meg Tinwerín hangja Gaeriel fejében. Túl sokan voltak ahhoz, hogy itt acél segíthetne. A fekete hajú csak szótlanul bólintott, majd a királyhoz fordult:

- Erre nincs semmi szükség, csak átmennék a hegyen és vissza se néznék... - kezdett bele az időhúzásba. Eközben Tinwerín összeszedte minden gondolatát, és koncentrált.

- *Nín o Chithaeglír lasto beth daer - suttogta, és erősen behunyta a szemét. Igyekezett az elméjével látni minden követ, az apró kis kavicstól egészen az otromba sziklákig. - Ngeighd orod eithaen! - hangja hangosabb lett, és kissé érezni lehetett a föld szokatlan rengését. A koboldok idegesen néztek körbe, és a királyuk is kétségbeesett tekintettét a barlang tetejére szegezte.

- Nín o Chithaeglír lasolín glímen, - szavait sokszorosan adták vissza a falak, és ő maga szálegyenes emelkedett fel, apró kavicsok hulltak alá a plafonról. - di horoth í cae, caregir inasen! - az utolsó szó robajként visszhangzott a barlangban. E pillanatban sziklák esője hullt alá, agyonnyomva nem egy koboldot. Magára a királyra is esett egy méretes szikla tömb, kétség sem volt, hogy belehalt.

- Futás! - üvöltötte Míriel, Gaerilnek. Felkapták fegyvereiket és a zavarnak köszönhetően már könnyedén átvágtak ( szerk:. ezt szó szerint értsétek) a koboldok tömegén. A barlang teteje hangos zajjal omlott alá, falai is omladoztak. Por és füst szállt fel a magasba, beterítve a levegőt. Menekülőink is csak épp hogy ki tudtak térni egy-egy lehulló sizkla vagy cseppkő alól. Arra haladtak, amerre a friss légáramlatokat érezték. Így is a nyomukban voltak. A talaj emelkedni kezdett, és a levegő is egyre jobb minőségű lett. Egyszeriben egy kőtömb hullott alá, és kis híján maga alá temette Gaerielt.

- Jól vagy? - hajolt le hozzá Tinwerín, és arrébb gördítette a bokájáról a követ. - Gyere sietnünk kell! - segítette fel a tünde lányt. Sajnos viszont bokája a legjobb esetben is eltört, így csak bicegve tudott haladni. Az üldözők zaja egyre közelebb ért. Tinwerín fülét egyszeriben víz zubogása ütötte meg, ez reményt ébresztett benne. Ha megérzése nem csalt, az Anduin egyik mellék erére bukkantak. Átkarolta sérült társát, és amennyire tudott sietett a hang irányába.

- Gaeriel, figyelj. Le kell ugranunk - szólalt meg a vala a vékony vízesés tetején. - Tudsz úszni, igaz?

- Igen, de sérült lábbal kétséges... - húzta a száját a teler, de hátra nézett. - Tudod mit, majd megtanulok - bólintott. A koboldok ott lihegtek a sarkukba, alig pár centire tőlük nyilak álltak a talajba.

- Háromra nagy levegő! - kiáltotta Tinwerín, majd számolni kezdett:

- Egy - A fegyverek csörgése alig pár méterre volt tőlük. - Ke...- egy dárda szállt el a fejük felett, és üvöltések hallatszódtak.

- Három! - kiáltott közbe gyorsan Gaeriel, és levetette magát a szikláról így lerántva Mírielt is. Hirtelen merültek a hűvös habokba, melyek azonnal magukkal ragadták. Mellettük a vízbe céljukat tévesztett nyilak csapódtak, és még hallották üldözőik bosszús kiáltásait. Tinwerín vizet köpve bukott a felszínre, és tekintetével egyből Gaerielt kezdte keresni. A teler lány a hullámok hátán hánykolódott, küszködött velük. Tinwerín az áramlatok ellenére igyekezet mellé úszni, és segíteni neki. De még mielőtt elérhette volna, újabb zubogást hallottak: egy vízesés közeledett. Mindketten megpróbáltak visszafelé úszni, de sikertelenül. Az áramlatok magukba szippantották őket, a hűvös vízzel együtt ők is alábuktak a vízesésbe.

~~~

*Nín o Chithaeglír lasto beth daer

Ngeighd orod eithaen!

Nín o Chithaeglír lastolín glímen

di horoth í cae, caregir inasen!-  Mint ahogy észrevettétek ez egy sinda varázsige. Szótárak alapján én állítottam össze, és jóformán ez volt az első motívum ( Gaeriel karakterétől eltekintve) ami megvolt, és számomra a 49. fejezet egyik meghatározó momentumát képezte. Nem tudom értetek-e belőle valamit, ha igen annak nagyon örülök, ha nem az sem baj. Leírom a fordítást:

Ködhegység sziklái hallgassatok a Nagy szóra

Hegyek kövei segítsetek nekem!

Ködhegység sziklái, halljátok hangom

Induljon meg a föld, teljesítsétek akaratom!

lkony jön, régi szerelmes dal

Fehér galamb száll hajnali fuvallattal

Kő roppan és szikla gördül

Vándor bukkan a hegyek közül

- ÉdesEru... - hajtogatta még mindig Elrond, nagyokat pislogva.
- Elhiheted ez nem az aminek látszik! - emelte fel a kezét Tinwerín. - Semmi ok az aggodalomra.
- De...te... tényleg...Eru segíts! - kapott a fejéhez a féltünde, és megtámaszkodott a közeli oszlopban.
- Elrond nyugalom! Csak egy kis összetűzésbe kerültem léhűtő emberekkel, ennyi az egész - kezdte el magyarázni Tinwerín. Elrond visszanyerte eredeti színét, és újult figyelemmel hallgatta a lányt.
- Szóval...akkor még Sarumán mindig él? - tette fel a kérdést halkan a féltünde.
- Azt nem mondtam.
- Eru irgalmazz! - ráncolta kétségbeesetten a homlokát a férfi. - Te tényleg komolyan beszéltél...
- Azt hitted viccelek? - szaladt fel Míriel szemöldöke.
- Nem...vagyis...reméltem.
- Elrond, jól figyelj! - váltott komorabb hangnemre a vala. - Senki fia nem taposhat bele a becsületembe. És ha mégis megteszi, az komoly következményeket von maga után.
- És ezek szerint a Fehér Mágus eléggé beletaposott...
- Oh igen, bele. Én pedig őt Orthanc padlójába - bólintott egy fagyos mosoly kíséretében a lány.
- Mennyire vagy biztos benne, hogy ennek nem lesz következménye? - kérdezte Elrond leülve székébe.
- Semennyire - vont vállat könnyedén Míriel. - A nyulat ki kell ugrasztani a bokorból. És ez volt az első lövés.
- Ezzel kivívtad Saruon figyelmét, amire a legkevésbé lett volna szükséged! Ezzel nem csak magadra fordítottad a tekintetét, hanem ránk is! - fakadt ki Elrond.
- Sauron azt sem tudja ki vagyok. Nem tudja honnan jöttem, ahogy azt sem mi célom volt eltenni a szolgáját lábalól. Még ha látott is, nem tud hova tenni. Meg van zavarodva, és lehet zavarában fog tenni egy elhamarkodott lépést ami nekünk hasznunkra válhat. Megértem aggodalmadat Féltünde Elrond, de alaptalan. - Tinwerín kisétált az erkély szélére, és lenézett a késői napfényben fürdő völgyre.
- A palantírral mi lett?
- Otthagytam. Semmi értelme nem lett volna magammal hoznom. Sebezhetőek lennénk általa. Épp elég, hogy a gyenge kezű embereknél is van egy... - Bár szája az elmúlt napok történéseit mesélte, gondolatai teljesen másfelé jártak. Aggasztotta az a Deil nevű tünde nő. Ha a Bakacsinerdőből jött, semmi nem zárja ki, hogy kísérete is van. Az is lehet, hogy ő kísért valakit...Valakit.
- És mi történt veled? Apád tudod jól, hogy mennyire félt...
- Semmi Elrond. Sarumán sikerült, hogy is mondjam...viszonylag tisztábban elintéznem - ízlelgette a szavakat a vala. - De amikor Vasudvardba végezetem, úgy döntöttem felkeresem Aragornt Bríben, ezért rátértem a Füves útra. És pár napra rá megtámadott egy csapat útonálló...És az egyiket pont úgy sikerült torkon szúrnom, hogy az ütőerét találtam... - emlékezett vissza savanyúan a lány. - Kár a kabátért...
- Mégis miért kerested Aragornt?
- A tájékozottsága miatt. A játszma elkezdődött Elrond, és az ellenség megtette lépéseit. Nekünk is lépnünk kell, mégpedig gyorsan. És én nem szeretek ismeretlen mezőre lépni, így be akarom biztosítani magam. - szeme sarkából ránézett a székben ülőre, és úgy folytatta:
- No meg... ahhoz, hogy a lehető legjobb lépéseket tegyem, le kell ütnöm bábukat...
- Nem hiszed, hogy túl veszélyes? Könnyen megégetheted magad a fene nagy merészségedben Tinwerín - figyelmeztette Elrond. A vala már egész alakosan felé fordult. Bár ruháját vér és por lepte mindannak ellenére, hogy haja viszonylag rendezetlen volt, mégis uralkodóan gyönyörűnek hatott. A cseresznye piros száját kissé gúnyos mosolyra húzta, majd acélos hangján megszólalt:
- Engem soha többé tűz meg nem éget, mert én magam leszek a tűzvész. - Elfordult az alkonyi fénytől, és kecses léptekkel elhagyta a tornácot. Lelépdelt a faragott kő lépcsőkön, elhaladva a tünde szobrok mellett, egyenesen a szobája felé. Az első dolga volt, hogy ledobálta koszos ruháit, megtöltötte a kádat meleg vízzel és jóformán a feje búbjáig belemerült. Az elmúlt napok után kimondhatatlanul jól esett neki a kiadós fürdő. Pár percig csak lehunyta a szemét, és igyekezett elengedni a gondokat. De nehezen tudta, mivel azok a részét képezték. Kiszállt a kádból, és felöltve egy egyszerű fehér ruhát kilépet a szobájába. Éppen haját fésülte, amikor kopogtattak az ajtaján. Letette kezéből a kefét, és oda tipegve az ajtóhoz kinyitotta:
- No most nem csúszol ki a kezem közül - mosolygott az ajtóban Arwen, kezében a kötszerekkel.
- El is felejtettem, gyere csak be - tárta szélesebbre az ajtót az ébenhajú előtt, aki belibbent a szobába.
- Gyere ide, és mutasd a karod - parancsolt rá finoman Imladris Úrnője barátnéjára.
- Igenis Úrnőm - pukedlizett kuncogva Míriel és leülve az ágyára oda nyújtotta a sérült kezét.
- Már megint mibe keveredtél? - ült mellé Arwen, és elkezdett kibontani egy igazán kellemes illatú kenőcsöt.
- Mi az, hogy már megint?! - hitetlenkedett szem forgatva a fehér hajú.
- A legutóbb egy az alkarvédődbe fúródott nyilall tértél vissza az egyik utadról! Hogy csak egy példát említsek... De ha szeretnéd sorolhatom - ajánlotta fel Arwen.
- Semmi szükség rá, köszönöm. Most volt egy kis bökkenő a visszaúton. Bríbe akartam menni, és a Füves úton megtámadtak, ennyi - mondta el tömören a történetet Tinwerín, miközben Undómiel átkötözte a felkarját.
- De mond csak, mi ez a nagy vendégség? Történt valami amíg elvoltam? - kérdezte, Deilre célozva.
- Oh, igen - bólintott Arwen, és egy helyes kis masnit kötött a gézre. - Erestor lánya érkezett a Bakacsin erdőből, tudod már jó ideje nem látták egymást az apjával. Meg amit apám szavaiból kivettem, híreket és levelet is hozott Thranduiltól.
- Miféle híreket? És jött vele más is? - kezdett el hirtelen kérdezősködni Míriel, maga sem tudta miért.
- Talán vársz egy levelet? - nézett fel rá meglepetten Arwen. - Vagy esetleg valakit? - tette hozzá szélesen mosolyogva.
- Egyik sem - szegte le a fejét a vala, leplezve zavarát.
- Akkor meg?
- Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész.
- Ahogy én tudom, egyedül érkezett. A levelekben fogalmam sincs mi áll, de amit fél fülel meghallottam az is csupa olyan dolog amihez nem igazán értek. De szerintem kérdezd apámat, ő bizonyosan szívesen válaszol.
- Nem akarok kutakodónak tűnni... - húzta a száját Míriel, és csavargatni kezdte a haját.
- Vagy csak nem akarsz úgy tűnni mint aki érdekel - vetette fel Arwen, még mindig mosolyogva. Összetekerte a maradék kötszert, és a kis tégelyre is rárakta a fedőt.
- De egyáltalán nem érdekel!
- Ismerlek, és ez a nézés az érdekel valami de nem merem megmondani nézés - Felpattant az ágyról, és letette az asztalra a holmikat. Majd egy párnát az ölébe kapva visszakuporodott az ágyra, és kék szemét kíváncsian Tinwerínre függesztette.
- Bökd ki szépen! - kérte mézes mázas hangon.
- Arwen ne csináld! - szólt rá kuncogva Tinwerín.
- Naaaaa - húzta a szót a tünde lány.
- Jó, igen érdekel - adta be a derekát a vala. - De kizárólag taktikai szempontból.
- Aham. Persze!
- Most nem hiszel nekem? - dőlt le az ágyra Míriel is.
- Én, áhhh... - forgatta a szemét játékosan az ébenhajú.
- Agyadra ment a szerelem.
- Az lehet, de neked meg a magány - Ez a mondat szíven ütötte Tinwerínt. Száját vékony vonallá préselte, és erősen behunyta szemeit.
- A magány melyet csak magamnak köszönhetek. A magány mely megkeseríti a mindennapjaim. A magány mely most már az életem része. A magány, amit csak remélni tudok, hogy ő nem szenved el - szinte harsogtak a fejében a gondolatok. Összeszorította fogait, és visszanyerte könnyeit.
- Hé, baj van? - hajolt felé Arwen. - Nem akartalak megbántani, ne haragudj - mondta aggódó hangon.
- Nincs semmi baj - erőltetett mosolyt a szájára a fehér hajú. - Csak... - belerekedt a szó. Fogalma sem volt, mit is mondjon.
- Csak? - kérdezett vissza kíváncsian barátnéja.
- Csak elgondolkodtam - fejezte be a nehezen a mondatot.
- Min? - jött egyből Rivendel úrnőjétől az újabb kérdés. Erre Tinwerín összehúzta a szemöldökét. Nem szívesen beszélt múltjáról, ahogy az azzal járó elmúlt érzelmekről sem.
- Azon, hogy vajon mi lesz, ha Arwen Undómiel még egy kérdést fel tesz.
- Bocsánat - görbült le a szája egyből a fiatalnak. - Csak annyira kíváncsi vagyok. Jóformán sosem meséltél arról, hogy honnan jöttél, meg ilyesmik.
- Aki kíváncsi hamar megöregszik Úrnőm - ült fel Tinwerín.
- A humorod és szépséged páratlan kerek e világon. De a titkolózásod a sírba tesz - forgatta a szemét mosolyogva Arwen.
- Majd idővel minden kérdésedre választ kapsz - állt fel az ágyról a vala. - Most menj, apád már biztosan hiányol a Tűz csarnokából - sétált az ajtóhoz finoman lenyomta annak kilincsét.
- Te nem eszel velünk? - kérdezte visszafordulva az ajtóból az ébenhajú.
- Most nem kedves - válaszolt Tinwerín. - Mindent köszönök - Még eleresztett egy mosolyt a távozó felé, majd becsukta mögötte az ajtót. Fejében csak egyetlenegy szó visszhangzott: magány. Valóban magányos lenne? Hiszen vannak barátai, ott van Haldír, Arwen, Aragorn, Gandalf, Argalad és még sorolhatná. De egyvalaki hiányzik a sorból, és ezt ő is pontosan tudta. Lehajtotta fejét, szemét a padlóra szegezte. Összeszorította száját, és behunyta szemeit. Mélyen beszívta a levegőt, majd szaggatottan kifújta.
- A múlt, elmúlt - suttogta maga elé. Elengedte az ajtó kilincsét majd odasétált a szobájában lévő könyvespolchoz. Kivett róla egy barna szegélyes könyvecskét, majd a piros selyemszalagnál kinyitotta. Egy rohani író könyve volt, igazi szerelmes regény. Tinwerín kinyitotta az ablakot, és kiült a belső párkányra. Az alkonyi napsugarak melengették arcát, és ez a kellemes melegség átfutott egész testén. Ott kezdte el olvasni, ahol a minap abba hagyta. Furcsa mód örömét lelte mások boldogságában, még ha azok egy könyv szereplői voltak is. Már egészen a történet végén járt, éppen a fiú megkérte a lány kezét. Zavartalanul olvasgatott, fogalma sem volt róla, hogy valaki épp az ő arcáról próbál olvasni.
- Apám, ki ez a nő? - fordult Deil apjához.
- Elrond Úr rokona, többet én sem tudok - válaszolt Erestor.
- És honnan jött? Mikor? Mi a célja? Egyáltalán mit keress itt? - kérdezősködött tovább a tünde nő. Megállt a fák között, és szemével némán vizslatta az ablakban ülőt.
- Miért érdekel téged ennyire? - vonta fel szemöldökét apja.
- Csak...áh nem érdekes... - Ha valóban ő az akit Saelon említett, úgy haladéktalanul levelet kell küldenem Legolasnak és az apjának.
A vacsora után Deil egyből szobájába sietett, majd levél írásba kezdett. Megírta mindazt amit hallott, és mindazt amit sejtett. Részletesen kitért mindenre, igyekezett összefüggően megalkotni a levelet ami mire végzett közel két lapot tett ki. Viasz pecsétet tett rá, és szándékában állt másnap hajnalban posta galambbal elküldeni. De az a levél soha nem érkezett meg a Bakacsin erdőbe...

A hajnal madár dallal jött, és a szél az üde forrás hangját hozta magával. Tinwerín önmagához képest egészen későn kelt fel.Igazán sajnálta, hogy el kell hagynia Imladrist, pont a tavasz derekán.De indulnia kellett. Hírt kellett vinnie Galadrielnek és Gandalfnak Sarumánról és mielőbb Aragornt is fel kellett keresnie. A reggelit Elrondékkal költötte el, majd pedig csomagolni indult. Épp a nyugati kapu felé tartott, amikor egy hófehér galambra lett figyelmes. A madár lábán pecsétes papírok voltak.
A vala dallal magához intette a madarat, majd óvatosan lecsatolta lábáról a leveleket. Csupán átfutotta szemével, de ez is elég volt ahhoz, hogy nyugodalma szertefoszoljon. Összegyűrte a leveleket, majd szabadon engedte a galambot. Nem véletlenül kérte Elrondot arra, hogy senki ne írjon leveleket. Erre most itt van ez! Ráadásul Neki címezve... Tinwerín keze ökölbe szorult. Ki tudja mi köze van ennek a nőnek Legolashoz? És mi az, hogy ő meg ijesztő?! Felháborító! Legszívesebben a nő orra előtt tépte volna szét a leveleket, de nyugodtságra intette magát. Fogcsikorgatva de folytatta útját a kapuk felé. Még elbúcsúzott barátaitól majd útnak indult a Hith Aiglin irányába. Most nem a Caradhas felé ment, nem most egészen máshol volt dolga. Egy másik, eldugottabb hágót választott átkelőül. Az ellenség bábui felálltak, és minden követ meg kellett mozgatni, hogy szövetségeseket gyűjtsön. Már pedig a Köd hegységben igenis erős szövetségesek lakoztak, kik nagy segítséget jelenthettek háború idején. Már a hegység lábánál járt amikor megérezte egy régi ismerős közeledtét.

- A Elbereth Gilthoniel I chîn a thûl lin míriel! Fanuilos le linnathon...* - Ezt az éneket kevesen dalolták Középföldén, s aki ismerte az a tündéknél nevelkedett. Hamarosan válasz érkezett Tinwerín énekére:

- Ne ndor haer thar i aearon. A elin na gaim eglerib Ned în ben-anor trerennin.* - egy férfi hangot hozott a szél. Hamarosan gazdája is feltűnt a sziklák között.

- Mae govannen Tinwerín! - biccentett a vándor.

- Suliad Elessar! - mosolyodott el a régi barát láttán a vala.

- Mi szél hozott e kietlen vidékekre? - kérdezte Aragorn amikor oda ért a lányhoz.

- Egy szövetséges reményében indulok fel a hegyekbe, no meg híreket viszek Galadrielnek.

- És mostanában Dúnföldén is megfordultál?

- Igen, miért? - szaladt fel Míriel szemöldöke, és leugrott lováról.

- Kissé szolidabbnak kéne lenned...

- Fogadjunk, hogy Bríben hallottál pletykákat - jegyezte meg fél vállról Tinwerín.

- Hát az emberek beszélnek ezt- azt a torkuknál a fához szegezett útonállókról.

- Nem is szegeztem a fához! - forgatta meg a szemét morcosan a lány.

- Változtat az valamin? Változtat az azon, hogy egész Brí és valószínűleg Gondor is rólad pletykál?!

- De nem tudják ki vagyok. Az meg csak jó ha félnek. Jobb félni mint megijedni - rúgott bele egy kavicsba a vala. - És te? Te mi okból utazol erre?

- Gollam - sóhajtott fel fáradtan Aragorn. - Az a nyavalyás mindig kicsúszik a kezeim közül.

 - Míg el nem feledem - húzta ki kabátja belső zsebéből Míriel Arwen levelét, majd átnyújtotta a vándornak. - Arwen küldi. - Tinwerín már régóta volt kapocs kettejük között,  már maga sem tudta, hány levelet is kézbesített ilyen módon. Még egy pár szót váltottak a vándorral az Orthancban lévő állapotokról, majd mindegyikük ment a maga útjára.

Tinwerín bevette magát a hegyek közé. Egy keskeny ösvényen haladt felfelé, egészen addig míg az már nem emelkedett tovább.  A sziklapárkány helyenként omladozott, és igazán ingatag részek következtek. Ezért a lány eleresztette lovát mert nem akarta, hogy baja essék. Késő délutáni szél fújta süvítő dallamát a Hith Aiglin sziklái között, amikor egy esőcsepp hullott Míriel orrára. Ezt követték társai szép számmal, és mire a Nap eltűnt a zord kövek között már egész tisztességes vihar kerekedett. A szél északira váltott, csípősen vágott Tinwerín arcába. Köpenyét vadul dobálta körülötte, útikabátja alá minduntalan bekúszott egy- egy hideg fuvallat. Haja átázva tapadt a hátára, vagy csapott az arcába némely vad széllökésnél. A fellegek tomboltak. Cikázó villámok hasították az ég sötét vásznát, mintha csak ki akarnák szakítani. Dörgés rázta meg a hegyet, és az eső csak egyre jobban ömlött az egek feneketlen dézsájából. Egyszeriben Tinwerín rengésekre lett figyelmes, majd nem sokkal később sziklák csapódtak be nem messze tőle a hegyoldalba. Tudta, jó úton jár.  Nemsokára újabb, de most már erősebb rengések rázták meg a Köd hegység hágóját. És Míriel épphogy félre tudott ugrani egy becsapódó hegyes sziklatömb elől.  A kövek dühöngve keltek életre, és viaskodtak egymással egyszóval: sziklaóriások.

 - Sziklaóriások! - üvöltötte az égnek Tinwerín amikor meglátta a két dulakodó óriást. Ám azok ügyet sem vetettek rá, folytatták csatájukat. Testük egy merő kő és szikla, öles tenyerükben ormótlan kő darabokat tartottak készen arra, hogy bármikor a másikhoz hajítsák.

- Sziklaóriások! - kiáltotta újra a lány. Semmi válasz nem érkezett, csupán az egyik óriás röpült a hegyoldalnak társa ütésétől.

 - Elég! - megelégelte azt, hogy figyelmen kívül hagyják szavát. Most hangja akár a mennydörgés, oly' robajjal zengett. Az óriások megmerevedtek, fejüket ropogva fordították a keskeny párkányon álló felé.

 - Ki mer megzavarni minket? - zengték mély hangon, melybe az apróbb kövek egészen megremegtek.

 - Elen Alcarain vagyok, Arda őrzője - húzta ki magát Míriel. Erre az óriások röhögésbe kezdtek, amelybe beleremegett a hasadék.

 - Ne tréfálkozz velünk, és hagyj minket!

 - Úgy tán nem hisztek nekem? - hangja megváltozott, szinte betöltötte a hegyet. Alakja úgy tetszett mintha megnőtt volna. - Nem tréfálkozni jöttem óriás! - szeme villámokat szórt. - Azért jöttem, hogy szívességet kérjek.

 - Szívességet? - hökkentek meg az óriások. - Mi senkinek, még egy istennek sem tartozunk semmivel!

 - Ardán éltek, így titeket is érint a közelgő félben lévő háború...

 - Nem háborúzunk - jelentették ki mogorván a kőóriások, majd visszafordultak teendőikhez.

 - De hiszen ti is részei vagytok e világnak, ami ha mi elbukunk elpusztul! - kiabálta haragosan Míriel.

 - Úgy pusztuljon! Mi. Nem. Háborúzunk. Most pedig tágulj innen! Hagyj minket békében, ahogy eddig is éltünk évezredeken át! - Mondandójuk nyomatékosítsa képpen, egy követ hajítottak a lány felé. Tinwerín merő egyszerűséggel félre lépet a kő elől, de belátta, hogy ezeket soha nem tudja jobb belátásra bírni. Az óriások makacs népek, nem foglalkoznak senki mással önmagukon kívül. Nehezen fogadta az elutasítást, de kénytelen volt tovább állni. A levegő egyre jobban lehűlt, menedéket kellet találnia. A  hegy oldalához simulva folytatta útját, mert a kő párkány egyre vékonyabb lett és helyenként omladozott is.  Már jócskán maga mögött hagyta az óriásokat, de még mindig érezte a sziklák súlyos becsapódásait. A párkány egy pontján elkezdett vastagodni, majd egy barlang körvonalai kezdek kibontakozni az éjszakából.  A barlangból enyhe fény derengett ebből Míriel arra következtetett, hogy már valaki meghúzta magát benne. Tanakodott, hogy közelebb menjen-e vagy sem. Közel és távol nem látott más menedéket, így úgy döntött beljebb merészkedik. Nem tudhatta mi fogadja, ezért egyik kezével a kardja markolatát szorongatva lépett be a barlang szája elé.

~~~

* Ez egy ének részlete, melyet Elberethez daloltak a tündék hajdanában. Fent, a fejezet elején meghallgathatjátok, ide pedig leírom nektek a szövegét:

Fanuilos heryn aglar

Rîn athar annún-aearath,

Calad ammen i reniar

Mi 'aladhremmin ennorath!

A Elbereth Gilthoniel

I chîn a thûl lin míriel

Fanuilos le linnathon

Ne ndor haer thar i aearon.

A elin na gaim eglerib

Ned în ben-anor trerennin

Si silivrin ne pherth 'waewib

Cenim lyth thílyn thuiennin.

A Elbereth Gilthoniel

Men echenim sí derthiel

Ne chaered hen nu 'aladhath

Ngilith or annún-aearath.

Szépjónapot kívánok kedves kis vándorok! Én Miss. Laeriel tanárnő vagyok, és úgy hiszem már egyszer találkoztunk. Nos most újra elérkezett az ideje a következő történelme óránknak! Ezen az órán nem csak a letűnt korokról fog szó esni, hanem Arda földrajzáról is. Kérem foglaljatok helyet, vegyetek elő papírt és ceruzát mert lehet szükség lesz rá. Kérlek csendben üljetek, sucsorgást vagy nevetést hallani sem akarok. Még akkor sem, amikor a tanárnő majd veszett csirkeként fog hadonászni Középfölde térképe előtt! Aki mégis megtenné, azt levisszük az igazgatói irodába. Mr. Balrog majd elmagyarázza neki, hogy ilyen teljesítménnyel úgysem fog átmenni év végén!

I. Középfölde földrajza, hegységek, folyók, síkságok sinda nevei:

Középfölde rendkívűl sokszínű. Rengetek természete kinccsel rendelkezik, és bővelkedik hegységekben, folyókban. Most ezeknek sinda neveit fogjuk össze szedni, hogy megértsétek ha esetleg úgy említem őket a történetben. Keletről Nyugat felé fogok haladni, aki akarja nézheti az egyik Gyűrűk Ura könyv hátuljában/ elejében lévő térképet.

Ered Lúin - Kék- hegység

Annúminas - Esthajnal- tó

Mithlond - Szürkerév

Baranduin - Borboggyan

Amon Súl - Széltető

Mitheitel - Szürke Omboly

Gwanthló - Szürke víz

Imladris, Rivendel - Völgyzugoly

Angren - Vas folyó

Eregion - Magyalföld

Agrenost - Vasudvard

Hith Aiglin - Köd- hegység ( Vagy esetleg a Babóban Ködös hegyek)

Sir Nigler - Nőszirom földe

Ered Nimrais - Fehér- hegység

Anduin - Nagy- folyó

Ered Mithrin - Szürke- hegység

Celduin - Sebes-folyó

Erebor - Magányos- hegy

Carnen - Vörös- folyó

Nindalf - Vízkaréj

Emyn Muil - Holtláp

Ered Lithui - Hamu- hegység

Gorgor - Kísértet- hágó

Ephel Dúath - Árnyék- hegység

Aminek van a közös nyelven megfelelője, azt úgy érzem nagyjából összeszedtük. De Gondor vidékén így is sok folyó, és hegység van ami csak sinda nevén fellelhető a térképen. Azokat nem fordítanám le, nem akarlak megkavarni titeket. Ha esetleg nem értitek a történet során, hogy főhősnőm éppen melyik vidéken barangol, nyugodtan írjátok meg! Szívesen válaszolok.

Középföldét sok tájra tagolják, ezek közül a legnevezetesebbek:

Keleten: Eriador

Délen: Rohan, Gondor, Harad és Mordor

Nyugaton: Rhovnion

Északon: Fordwaith

Eriador foglalja magába többek között a Megyét, Szürkerévet, és Imladrist is. Megtaláljuk rajta Arnor vidékét, és Enedwaith tájait is ( ott helyezkedik el Dúnfölde).

Rohan, Gondor, és Mordor földje szerintem egyértelmű, de Harad annál kevésbé. Harad Középfölde legdélebbi része, ott találhatóak Umbar kikötői, a Kalózok városa. Főleg sivatagok tagolják, és az Ithiliából Haradi úton lehet eljutni Déldföldére.

Rhovnion nagyrészt a Bakacsint foglalja magába, de elterülnek rajta még a Barna- földek. Ott találjuk a Vas- dombokat, és Rhún tengerét is.

Északon Fordwaith fekszik, eléggé kietlen hely. Ugyanis határainál magasodik Gundabad, és hajdanában az Angmari hegyek ölelésében feküdt Angmar birodalma. Angmar volt Melkor uralkodásának központja, máig lakatlan.

II. Finwe háza, és Feanor története:

Mint említettem, a tündék sem makulátlanok. Az ő történelmükben is vannak igazán fekete foltok, amikkel nem szívesen dicsekszenek. Köztük az egyik legelrettentőbb a sokszoros testvérmészárlás volt, ami minden kétséget kizárólag Feanornak volt köszönhető.

Ki is az a Feanor?

Feanor, Finwe ( a noldák nagykirálya a Valinori érkezésük után) és Míriel fiaként született még a Fák éveiben. Anyja, ha a mai szavakkal kéne élnem belehalt a szülésbe, így később Finwe másodjára is megházasodott, ekkor a vanya Indist vette feleségül. Az ő házasságukból született Fingolfin és Finarfin.

Fingolfin fiai voltak: Fingon, Turgon ( a rejtett város, Gondolin ura), és az egyetlen lánya Aradhel. Később Fingon fia Gil- galad, és Turgon lánya Idril azok akiket már a Gyűrűk Urában is megemlítenek. Idril fia Earendil és az ő gyermeke pedig Elrond és Elros.

Finarfin gyermekei: Findrond Felagund, Orodreth, Angrod, Aegnor és Galadriel ( valinori nevén Nerwen). Finarfin gyermeki közül egyedül Galadriel volt az aki megházasodott a Doriathi Celebornal. *Az ő lányuk Celebrían feleségül ment Elrondhoz majd az ő gyermekeik: Elldan, Elrohir és Arwen közül Arwen volt az, ki úgy mint egykor Lúthien feladta az elda életet egy halandóért: Aragornért.

* Egyes elméletek szerint Galadrieléknek fiuk is születét: Amaroth. Ugye ő volt az a tünde pasas aki várta a szerelmét ( Nimrodelt) a kikötőben, de hiába. Hát leeset szegénynek, hogy nagyon átcseszték erre vízbe fulladt. ( Irónia). Az Ő történetüket ( ami egyébként nagyon szép) mondja el Amaroth és Nimrodel regéje

No de kanyarodjunk is vissza a mi kis imádott, tüzes lelkű noldánkhoz: Fenaorhoz.

Feanort a valaha élt legügyesebb kezű noldának tartották, kovács munkái messze földön híresek voltak. Lelkében egyesek szerint tűz égett, és ezáltal olyan szenvedéllyel végezte a munkáit mint még senki. Az ő felesége volt Nerdanel, aki hét fiút szült neki: Maedhrost, Maglort, Celegormot, Caranthirt, Curufint ( a későbbi Celebrimbor apját, aki majd a Másodkorban megkovácsolja a Hatalom Gyűrűit), Amrodot és Amrast.

Később Feanor elkészítette a legszebb ékszereket: a szilmarilokat. Azokba bezárta Laurelin és Teleprion fényét, így azok még a legsötétebb kincses kamra mélyén is ragyogtak. Egy ideig nyugodtan éltek, de Feanor többször is összetűzésbe keveredett féltesvéreivel, ezért a valák száműzték. Majd Melkor mit gondolt mit nem, úgy döntött neki kellenek azok a kövek. És mindez Valinor ünnepén történt, amikor elpusztította a Két Fát is. Megölve Finwét ( aki őrizte az ékszereket, míg fia a Valinori ünnepen volt). Nos így Melkornál voltak a szilmarillok, és Valinorban meg lekapcsolta a közvilágítást ( elpusztította a Fákat). A valák kérték Fenaort, hogy adja oda az egyik szilmarilt, hogy újjá tudják éleszteni a Fákat, de Feanor nemet mondott. Kis irigy... De még ha rá is bólintott volna akkor is nehézkesen ment volna a dolog, mert ugye Melkor már nagyban röhögött a markába.

Amikor Feanor megneszelte, hogy az ő kincseit ellopták a hét fiával egyetemben rettenetes esküt tett, ami azt foglalta magába, hogy bárkin átgázolnak a jussokért, és haljon halálnak halálával az, ki ellopta tőlük. ( Magyarul: meg akarták ölni Melkort, vagy azt akinél az ékkövek voltak). Így még egy nolda sereggel egyetemben elhagyták Valinort. ( Galadriel és testvérei is velük tartottak, de ők nem tettek esküt.) Amikor elértek a partot, a telerektől akartak hajót kérni, de azok nemet mondtak ezért a noldák megölték őket. Ez volt az első testvér mészárlás. Aztán nagy nehezen átszenvedték magukat a túlpartra, de Finarfin seregérért márt nem küldtek vissza hajókat így azok kénytelenek voltak vissza fordulni, így lett Finarfin király.

Feanorék szenvedtek Középföldén, és összetűzésbe is keveredtek Melianékkal. De végül birodalmakat alapítottak: Gondolin, és Belerinad. Megpróbálták vissza szerezni Melkortól a szilmarillokat több- kevesebb sikerrel. Az egész hajcihő végére már többszörösen gyilkolták meg a véreiket, és Feanor is meghalt, illetve a fia közül is csak ketten maradtak. Időközben vívtak csatákat, közülük a leghíresebb a Nirnaeth Arnoediad ( az Ezer könnyek csatája) volt, amiben az emberek elárulták az eldák seregeit, így Melkor győzedelmeskedett. Időközben ugye Feanor fia szép lassan meghaltak, mivel Mandos átka beteljesülni látszott. ( Drága valánk megátkozta a testvér gyilkos noldákat, hogy ne élhessenek boldogan és, hogy a saját nagyravágyásuk végett haljanak meg). Igazából mindegyikük a szilmarillok miatt halt meg. Voltak olyanok kiknek részük volt Beren és Lúthien történetében is. Akiket kiemelnék az Maedhros, akit Melkor kilógatott egy hegyre a csuklójánál fogva ( mondhatni azért, mert átverte őt), és Findrond Felagund aki a Melkorral való küzdelemben vesztette életét.( Berennek segített)

De végül is csak kettő testvér maradt. Maedhros és Maglor. A szilmarillokból is csak kettő maradt, hiszen az egyikből csillag lett az égen. A szilmarilok Varda áldásának köszönhetően égetnek minden árnyat, és gonoszt. Így a két testvér sem tudta már kézbe venni őket, hiszen saját véreiket ölték meg. Maedhros az egyik szilmarillal együtt belezuhant a föld mélyébe, ahol elemésztették a lángok, és Maglor pedig a tengerbe hajította ami miatt később pedig belehalt a bánatba.

III. A birodalmak:

Thingol és Melian birodalma volt Doriath, amit Melian öve vett körbe ezzel kívül tartva a gonoszt. Sajnos azonban Thingol halála után ( ezt akkor részleteztem amikor Mírielék a törpöknél jártak) Meliannak sem volt már megnyugvása. Ezért levetette halandó alakját ( hiszen egy maia volt) és azóta soha többé nem látták. Ezáltal Doriath is hanyatlani kezdett, és árulás végett Melkor martalékával vált. Úgy hiszik, az Utolsó Csata után elsüllyedt,

Belerinad ura volt Fingolfin, ki párbajban alul maradt Melkorral szemben. Tündöklő nolda város volt, de később ez is elesett.

A birodalmak közül talán Gondolin a leghíresebb, hiszen csak úgy mint Doriath ez is rejtve volt. Itt Turgon volt úr, ki a város elestekor lelte halálát. Gondolinhoz kötődik Aranyhajú Glornfindel neve, ki megvívott egy balroggal amikor a város népét menekítette a hegyeken át. Ő a balroggal együtt zuhant a mélybe, de Mandos nem engedte be csarnokába, így feltámadt.

Egyszóval, az Első kor birodalmai közül aligha találunk egyet is a Harmadkori Középföldén.

IV. Númenor

Númenor az emberek csillag alakú szigete volt a tengeren. A valák mindent megadtak nekik, egy feltétellel: nem léphetnek Valinor szigetére.

De az emberek sokat akartak ( Sauron, Mlekor pulikutyája ténykedésére) és kikötöttek Valinor partjain. ( Mert most na...milyen az ember?! Azt akarja amit nem kaphat meg...) Erre Eru berágott és kincsestűl, emberestűl elsüllyesztette az emberek szigetét. Ekkor formálódott át a világ is, hiszen Eru meghajlította a Földet és Valinort kiemelte onnan. Most már csak az eldák hajói képesek e szigetre jutni.

A númenori emberek pedig szépen lassan kikötöttek Középfölde partjain. Királyságokat és városokat alapítottak, közöttük Gondort is. Sok építmény dicséri a kezük munkáját pl: Orthanc tornya, és Minas Tirith.

Ezzel vége is lenne a mai órának drágáim. Remélem segítettem valamit a múlt megértésében. Hiszen az igazán fontos szerepet fog játszani az elkövetkezendőkben...

Aki igazán meg akarja ismerni a letűnt korokat, az vegye kézbe a Szilmarilokat Tolkien professzor tollából! Én igyekeztem a lényeget kiszedni, de a könyvben részletesebben olvashatsz az Első kori eseményekről!

~Laeriel~

A Nap süt, de az útra árnyék vetül

Bűnhődik az, ki nekem ellenszegül

Pletyka,  szóbeszéd csupán

mely szárnya kell, de legenda lesz belőle az évek múltán.

- Tán nem aggasztják a hírek? - kérdezte meglepve Saelon. Nem ilyen reakciót várt Thranduiltól. Nem is olyan régen ült össze a tanács, és Nyugat parancsnoka elmondta mik is jutottak a fülébe mostanság.

- Saelon, ezek nem hírek! Csupán ostoba pletykák! - mondta el állás pontját a király. - Amíg a határainkon kívül történik, addig nincs rá gondunk.

- De, királyom! A minap rengett a föld! Különös lényekről keltek szárnyra hírek a Hith Aiglin túl oldalán! - érvelt tovább a parancsnok.

- Olyformán, az neked hír, ha egy csapat ember pletykál az egyik koszos piacon?! Azt te hírnek nevezed, amivel gyermekeket ijesztgetnek?! Mese! Egy gyermeteg kitaláció melyet a bolond emberek fantáziája szült. Ki hallott már olyat, hogy valakinek a ruhája egybe olvadjon az éjszakával?! Én több ezer éve járok e földön parancsnok, de ilyennel nem találkoztam. Hogy miért? Mert nem létezik!

- Királyom...én megértem, de...mi a magyarázat a gyorsan cikázó fehér valamire?

- Csak a villám tud cikázni Saelon. Ha nem muszáj, ne idegesítsd apámat. Vannak fontosabb dolgaink is mint az emberek által a bolhapiacon eldalolt pletykák - szólt közbe Legolas is, szúrós pillantást vetve Nyugat parancsnokára.

- De...!

- Nincs semmi de Saelon - vonta össze szigorúan a szemöldökét Thranduil, és csendet intett kezével.

- Királyom, bizonyára tudod, hogy Deil unkahúgom Rivendelbe utazott rokonaihoz. Bízom benne, hogy mielőbb megbízható hírekkel tud szolgálni az ottani állapotokról - szólalt fel Theilon, neveztessen a király haditanácsosa. Apai ágon ő is nolda, csak úgy mint unokahúga, de anyai ágon teler, míg rokona vanya felmenőkkel rendelkezik. Deil rendszeresen szokott látogatást tenni Völgyzugolyba apjához, Erestorhoz. Bár ezek a látogatások mostanság megcsappantak, most is hadi ügyek miatt sikerült elkéredzkednie.

A tanács tagjai megtárgyalták mindazt ami abban a hónapban felmerült. Vegyes beszélgetés volt, szó esett a kereskedelemről, az őrség taktikájáról, a határokon túli állapotokról és a kincstár helyzetéről is.

- Te tulajdonítasz a pletykáknak jelentőséget? - Lépet barátjához Baran, miután a tanácsnak vége lett.

- Hát... - húzta a szót a herceg. - Talán... - felelt bizonytalanul. Szöget ütöttek a fejébe az ingoványos talajon álló hírek.

- De az előbb pont te...

- Tudom mit mondtam - sóhajtott fel a szőke. - De csak nem adhatok alapot holmi szóbeszédeknek apám füle hallatára!

- Jól ismerem ezt a nézést! Kombinálsz! - bökött barátjára a tünde.

- Nem igaz! - vágta rá durcásan Legolas.

- Ó dehogynem! - vitatta mosolyogva Baran. - Ezek a gyermeteg mesék jobban felkeltették az érdeklődésedet mint vártam.

- Nem keltettek fel semmit! - ellenkezett hevesen a herceg, és kikanyarodtak az udvarra.

- Épp elég ideje ismerlek ahhoz, hogy tudjam mikor füllentesz Legolas. Na bökd ki szépen!

- De mondom, hogy nincs semmi! - nézett dühösen a barátjára a herceg. Épp ekkor haladtak el, az üdén virágzó gondoljrám virág bokor előtt. Legolas egy pillanatra átnézett Baran válla felett, és szeme megállapodott az apró virágokon. Nagyon is felkeltette valami az érdeklődését. Ez a megmagyarázhatatlan valami, nagyon sok kis apró még megmagyarázhatatlanabb dologból tevődött össze. Kusza, sokszor értelmetlennek látszó kérdések szőtték egymást a herceg fejében, de válasz sosem adódott. Viszont minden egyes kérdés egyetlenegy apró kis szálból indult: a naplóból. A kérdések egymásra épültek, és Legolas hitte, ha az elsőre megtalálja a választ, a többi is megoldódik majd. De a válasz, a megoldás elkerülte szerény személyét. Ívesen...Ugyanis a válasz minden kérdésére épp a Nan Curunír árnyékában suhant, hangtalanul...

***

Tinwerín belenézett a fénylő napkorongba. Az most is ugyanúgy sütött, mint alig pár órája. A szellő ugyanúgy lengette a hegylábi pusztán a zsenge füvet, mint nem is oly' rég. A csendes, délutáni fuvallat megdöntötte a fűszálakat, s azok hullámként hajoltak meg akarata előtt. A dombon álló ezüst haján megtört a napsugár, a csendes szél bele- bele kapott azokba a hajszálakba, melyek kicsúsztak kontyából. Szürke szemével az előtte elterülő tájat fürkészte, mintha csak annak minden rezzenéséről tudni akart volna. Szeme tova vándorolt Dúnfölde erdeire, melyek sötéten nyújtóztak tova a távolba. Semmi mozgás vagy nesz nem zavarta a fürkészőt. A Nap elé tejfehér fátyolfelhő kúszott, enyhe árnyékot vetve a dimbes-dombos földekre. Az árnyék végig kúszott a lankákon, akár a kígyó nem kerülve el a magaslaton állót sem. Mikor a felhő árnya reá vetült, haja nem fürdött többé az édes fényben, de tekintete így is átható volt. Ruháján elszórtan, haloványan apró pontok csillantak az éjszakai égboltot idézve. De amint a felhő foszlányt tova fújta a szél, az anyag csillogása elenyésző lett, de a viselője mit sem vesztett méltóságából. A finom arc rezzenéstelenül figyelte a környező vidéket, senki sem tudta volna kitalálni mi jár épp a fejében. Pedig mennyi minden járt abban a csinos kis kobakban! Egy különös érzés kerítette hatalmába, mintha csak ingoványos talajra lépett volna. Aggasztották Sauron és Sarumán kémei. Még inkább az, hogy sosem lehet tudni honnan lesnek az emberre. De be akarta biztosítani magát. Elengedhetetlen volt helyének megszilárdítása a nagy sakktáblán. Akadálytalanul akart előre haladni, tiszta játszmát várt. Ahhoz, hogy lépésében ne akadályozza senki el kellet tüntetni a felesleges bábukat. De egyedül nem tudta...Az latolgatta, felkeresi Aragornt. Nem akart ismeretlen mezőre lépni, és a vándor olyan helyeket és embereket is ismer akiket ő aligha. Legtöbbször a Bríben szoktak összefutni, ezért egy kis időnyi mérlegelés után úgy döntött a kis város felé veszi útját. És Brí felé a lehető legrövidebb út, a Füves út volt amely mondhatni Dúnfölde szívében futott. Magára öltötte köpenyének csuklyáját, és az erdő felé irányítva lovát kilépet a Nan Curunír árnyékából.

Árnyékként kúsztak a dombokon, mégsem diktáltak gyors tempót. Tinwerín figyelme nem lankadt, hol az eget, hol a mögöttük lévő területet kémlelte. De az idő jóformán makulátlan volt, azt a pár sötét felhőt leszámítva melyet úgy tűnt a szél egyre csak feléjük sodor. Mire jött a rózsás alkony, már a levegőt füllettség töltötte meg. Már az út körvonalai láthatóak voltak, de a valának semmi kedve nem volt éjjel utazni. Most járt először ezen a vidéken, és eléggé ellenszenvesnek ítélte. Behúzódtak egy kisebb cserjésbe, ott töltötték az éjszakát. Az éj önmagához képest is barátságtalan volt. Újhold volt, így az ezüstösen fénylő holdkorong most nem világított. A csillagok is valahogy másképp ragyogtak az égen mint Imladrisban, vagy Lórienben. A lány mégsem félt. Mi félni valója lett volna? Ő szerette az éjszakát, a barátjának is nevezhetnénk. Az éj csendjét tücsök dal színesítette és végül ez volt az, ami álomba ringatta az utazókat.

Másnap reggel Tinwerín nem kelt épp korán, a Nap kicsivel járt delelője előtt amikor ő és Arnir újra útra keltek. Délután felé járhatott az idő, amikor végre rátértek a Füves útra. Az út kifejezetten elhanyagolt volt, csupán puszta földút. Itt- ott még ha figyelt az ember megpillanthatott kőmaradványokat, amik még a boldog időket idézték. Középfölde egykoron barátságos hely volt, de ez mára már aligha mondható el. Az idők során kontinensek születtek és hulltak alá a mélybe, azt beszélik Thingol és Melin birodalma, Doriath is elsüllyedt még az Első korban. Iluvatar haragja csapott le Númenorra, mert a rajta élők megszegték ígéretüket. A csillag alakú fenséges sziget a tenger martaléka lett, és a rajta élők kikötöttek Középfölde partjain. Tán csak Szürkerév az, mi mai napig őrzi régmúlt alakját, idézzve a telerek dicsőségét. Sajnos most már az ügyes kezű númenori emberek keze munkája is hanyatlik, majd lassan elenyészik. Magyalföld is egykor virágzó hely volt, de mára már csak kopár és kietlen szelek fújnak arra. Dúnföldén régen sok kereskedő utazott, de mióta a gonosz árnyékát vetette rá, aligha vetül arra egy lélek is.

Az út Dúnfölde erdején keresztül vitt, amibe szokatlan módon Tinwerín nem szívesen lépett be. Másnak érezte ezeket a fákat, sötét gondolatok mérgezték őket. Az erdő fái sűrűn hajlottak az út felé, de mégis átszűrődött rajtuk fény. Az út elejét már régen maguk mögött hagyták, és már javában bent jártak az erdőben amikor Arnir hirtelen megtorpant. Tinwerín felocsult gondolatiból, és körbe forgatta a fejét. Szeme végig járta a mellettük elterülő erdőséget, de nem észlelt mozgást. Valahol a fejében mégis csilingelni kezdek az apró vészcsengők. A csengetés egyre erősödött, de kézzelfogható bizonyítéka nem volt.

Mire egyszeriben a lányra felülről egy háló repült, melynek súlya egyből lerántotta lova hátáról. Meglepetés szerűen érte a támadás, halként vergődött a súlyos háló alatt, de szabadulni nem bírt. Arnir idegesen felnyerített, de rá is háló dobódott és őt is a földre szorította.

- No lássuk mit fogtál Hador - ugrott le az egyik fa felső ágáról egy vörös borostás férfi. Őt még három társa követte, kik szintén nem tűntek valami barátságosnak. A borostás oda sétált a földön küzdőhöz, majd hozzá intézte szavait:

- Ez egy medve háló kedvesem, aligha szedheted le magadról - hangja mély volt és gúnyos. - De ha átadod az értékeid elengedünk - guggolt le mellé.

- Holmi ingyen élő emberek engem ne kötelezzenek semmire - válaszolt csípősen a vala, és csak tovább ficánkolt a háló súlya alatt.

- Kár... - sóhajtott fel a borostás képű. - Gyerünk fiúk, kötözzétek meg! - intett három társának.

- Hozzám ne merjetek érni! - emelte meg a hangját a lány, De a három férfi csak tovább közeledett a kötéllel a kezében. Leszedték róla a hálót, majd leszorítva a földre megkötözték kezét, lábát. Aztán az egyik, ( akiknek karjai akkorák voltak mint főhősnőnk lába ) hátulról elkapta a tehetetlen lányt, és egy tőrt szorított a nyakához.

Tinwerín tehetetlenül tűrte mindezt, hiszen egyensúly érzékét elvesztette, kezein pedig szoros csomók díszelegtek.

- No aranyom hol rejtegeted a pénzt? - kezdett bele újra a borostás képű. Tinwerín nem válaszolt.

- A főnök kérdezett! Válaszolj! - rángatta meg fogva tartója, és a tőr egy kissé belenyomódott bőrébe.

- Nincs pénzem - nyögte ki színtelen hangon Míriel.

- De amint látom ezüstöd, az van - lépett felé a borostás képű, és egy mozdulattal kihúzta hajából az ezüst hajtűt, majd zsebre tette.

- És tudod mennyit adnak ezekért a gombokért egy jobb piacon? - mérte végig a vala útikabátjának gombjait a férfi. - Rengeteget aranyom - jegyezte meg, és keze közeledett a felső gomb felé.

- Ne érj hozzám! Vagy esküszöm az égre az lesz az utolsó tetted te senkiházi! - ficánkolt a megkötözött teremtés, de mindhiába csupán a lábán lévő kötésen sikerült lazítania.

- Kis heves...Ez tetszik - mosolyodott el a férfi, és megnyalta a szája szélét. Tán félsz aranyom? - kérdezte a borostás képű egészen közel hajolva Mírielhez, majd elővéve kését, levágta az első gombot. De erre a lány, csak dacosan arcon köpte. A férfi arcán átfutott egy fintor, majd egyszeriben arcon vágta a vele szemben lévőt. Tinwerín feje enyhén elfordult az ütés erejétől, ezüst haja kissé takarta a vörös kéz nyomot.

- Ostoba Másodszülött! - sziszegte a lány.

- Mit beszélsz te szajha? Rám nézz ha mondom! - a borostás képű újabb ütésre emelte volna a kezét, de lesújtani nem volt ideje. Tinwerín egy hirtelen fejmozdulattal lefejelte az őt lefogó férfit. Így a hátára esett, ezt kihasználva alhason rúgta a borostás képűt, majd leszedte a lábáról a kötelet. Talpra ugrott pont időben, mert a maradék két férfi már futott is felé. Míriel egy gyors pillantást vetett a feje felett díszelgő csonka ágra, feje felé emelte a kezét és egy ugrással sikerült az ágba akasztani az összekötözött csuklóit. Egy lendületet véve rúgta fejen mind a két embert. Egy elegáns szaltóval lent termett a földön, majd a porban heverő tőr után nyúlt, és azt bokáig közé szorítva elvágta a kezét összefogó köteleket. Ekkor kezdett éledezni a négy úton álló. A behemót hátulról támadt rá, elkapva a nyakánál. A lány érezte a nyakánál össze szoruló karokat, de még át tudta lendíteni a válla felett az egyik lábát és ezzel egyenesen orron találta fojtogatóját. Az üvöltve kapott az orrához, és elengedte áldozatát. Zsebkését előhúzva rontott rá a másik, de annak elkapta a karját, és földhöz vágta, majd a saját kését állította a mellkasába. A harmadik bandita egy kúrta karddal közeledett a lány felé, és megpróbálta eltalálni a mellkasát. Sajnos ez elől a csapás elől Tinwerín épp, hogy eltudott fordulni, viszont így is csak a felkarját hasította a penge. Egy kicsit felszisszent, majd az öklével képen törölte, szinte hallható volt amint az útonálló állkapcsa megroppan. A férfi kiejtette kezéből kardját, és hanyatt vágódott a porban. Tinwerín oda sétált hozzá, és rálépett a torkára megroppantva a "C" alakú porcokat, amitől az illető hamarosan megfulladt. De egyéb mozdulatot tenni, már nem volt ideje mert hátulról lerántották a földre. A borostás képű férfi volt az, kését szorongatva a kezében. A kés lesújtott, de a lánynak sikerült arrébb gurulnia. Az oldalán fekve, egy jól irányzott rúgással kirúgta a férfi lábát, majd felállt. A ruhájánál fogva felhúzta a borostás képű alakot, és egy fának taszította. A férfi kése ott hevert a porban, most Tinwerín felvette és úgy ment oda az útonállóhoz.

- Hogy volt merszed megütni, kutya?! - kérdezte, és egy akkorát ütött a borostás arcára, hogy annak kirepült egy fog a szájából.

- Áu de kis harcias valaki - dörzsölte az arcát a férfi. - Ez tetszik - szájára újra kaján vigyor csúszott.

- Féreg... - morogta dühösen Tinwerín, és a fához szorította a férfit. - Kinek kémkedsz ember? - kérdezte lekicsinylő hangon.

- Ugyan aranyom, senkinek.

- Nem szép dolog hazudni - hajolt oda a férfi füléhez a lány. - Mond meg szépen kinek dolgozol - egyik ujját végig húzta a férfi mellkasán, majd a szemébe nézett. Csupán egy leheletnyi távolság volt kettejük között. - Halljam! - suttogta, lágy de karizmatikus hangon.

- Mit kapok cserébe ha elmondom? - kérdezte a férfi.

- Nem is tudom... ha elmondod meglátjuk - Tinwerín elővette a lehető legcsábosabb mosolyát, és pillogott egyet, és csípőjét közelebb vitte a férfiéhez.

- Hát... a férfi egy igen nagy úr - kezdett bele.

- Aham, folytasd - biztatta Tinwerín megsimogatva a borostás arcát.

- Rengeteg aranya van, és délen él - a férfi vette a bátorságot, és kezét a vallatója fenekére csúsztatta.

- Annyira arcátlanok az emberek - mondta Míriel. - És naivak, meg ostobák is - egy mozdulattal felemelte a tőrt szorongató kezét, majd egyenesen torkon szúrta a férfit. Az acél egy ütőeret talált, így a vér azonnal sugárban spriccelt ki a szúrás helyén, jóformán beterítve ezzel a vala útikabátját. Elvette a borostás képű zsebéből hajtűjét, majd eltávolodott, és kabátját kezdte tisztogatni, de kevés sikerrel. Most vette csak észre, hogy felkarjából vér szivárog.

- Remek - morogta, és levágva útikabátja aljából bekötözte a sebet. Ezek után leszedte hátasáról a hálót, majd felülve rá maga mögött hagyta a tetemeket.

Bekanyarodtak az erdőbe, és csak távolról követték az utat. Kora alkony volt, amikor elérték Szürke- vizet. Ott megpihentek. Míriel amennyire tudta, ellátta a sebét, és megmosta arcát. Ezt a kis malőrt nem számolta bele, így megváltoztatta útját: már nem Brí felé tartott, hanem Rivendelbe. Semmi értelme nem lett volna vérfoltosan betérnie a városba, így is sok mindent beszéltek az emberek. A mostanitól számítva még öt nap volt mire elérték Széltetőt, és a hatodik alkonya amikor beügettek Völgyzugoly udvarára.

- ÉdesEru! - kiáltott fel Arwen az érkező elé sietve. - Mégis mi történt veled?! - kérdezte.

- Semmi Arwen - válaszolt szűkszavúan a vala, és leugrott lováról. - Csak voltak bökkenők az úton.

- De te megsérültél! Gyere gyorsan, mindjárt rakok rá friss kötést! - nógatta a fehér hajút.

- Majd később, most mielőbb beszélnem kell apáddal - azzal kikerülve Arwent, elindult Elrondhoz. Maga mögé sem nézve vágott át az udvarokon, és kanyarodott fel a lépcsőkön. Már távolról megpillantotta a féltündét, csak azt nem látta, hogy társasága is van.

- Elrond...- ért fel sietve az erkélyre Tinwerín, de beleszorult a szó, amikor meglátta, hogy Elrond nincs egyedül. Egy szőke tündenő volt vele. Tinwerín szíve megállt dobogni egy pillanatra, amikor látta a nő oldalán a tőrt. Jól ismerte ezt a kidolgozást: Bakacsin erdei munka volt. A szőke egy pillanatra a vala felé emelte a fejét, és úgy tetszett neki is megakadt valamin a szeme, szája résnyire elnyílt és még köszönni is elfelejtett.

- Mi a csuda történt?! Eru az égben...te tényleg... az... - dadogta Elrond a véres útikabátra bökve. Falfehér lett, és forgott vele a világ. A fehér hajú megértette, hogy Sarumánra célozz.

- Nem! - rázta gyorsan a fejét. - Csak voltak bökkenők...

- Uram, köszönöm, hogy fogadott. A leveleket kérem írja meg, és én továbbítom Thranduilnak - szólt közbe félénken a szőke nő. Tinwerín szeme élesen villant a név hallatán.

Ha a király küldte, valószínűleg nincs egyedül... - futott át az agyán.

- I-igen Deil... Én köszönöm - hebegte Elrond. - M-majd megírom.

- Hölgyem. Elrond úr - hajtott fejet mindkettőjüknek tisztelettel Deil, majd elhátrált. De le se vette a szemét Tinwerínről. Egyszerűen azt hitte szellemet lát: az illetőnek a köpenye maga volt az éjszaka, és meg mert volna esküdni rá, hogy csillagokat is látott rajta. Ezek szerint, a pletykáknak van alapjuk.

Még egy ideig állt a lépcső fordulóban fürkészve az érdekes anyagot. Fejében átcikáztak azok a mesék, amiket hallott... Amiket eddig ő csak ostoba gyermeteg szóbeszédnek tartott... És íme, most azok alakja állt ott előtte.

- Az nem lehet - suttogta maga elé, és nagyokat pislogott. De az alak egyre csak ott állt, és úgy nézett ki szóba elegyedett Elrondal. Ott állt az, kit a pletykák szellemnek mutattak be. Pedig az a nő akit ő látott minden volt, csak szellem nem. Sőt! Az arca földön túli szépségűnek hatott, és a szeme is egészen más volt. A tekintete átható, és volt benne valami megmagyarázhatatlan. Az egész nőt valami megmagyarázhatatlan lengte körbe, volt valami benne ami nem e világi.

Lombok dalolnak hűvösen egy tavaszi éjszakán

Dalolják mi történt tavasznak derekán

Rengett a föld s az égbe hasított a villám

Ez történt, akkor Orthancba tavasznak derekán.

Az árnyas fák alatt sok minden történik életük során, s ők hallgatnak. Minden titkot, minden szerelmes, vagy akár ármány szót ők megjegyeznek, de elhallgatnak. Csak némán, de éberen figyelik a talaji történéseket. Ők nem beszélnek, Völgyzugolyban legalábbis nem. Ősöreg fák ezek. Rengeteg titkot őriznek már, rengeteg ígéretnek, tettnek voltak tanúi. Mégis hallgatnak. Hallgatnak, mint a sír hideg őszi éjszakán. A fák azok, kik sose fecsegnek, titkainkat biztonságban őrzik. Ők azok akik mindent figyelemmel kísérnek miközben mi azt hiszük egyedül vagyunk. Egy törött lelkű leány tettit is megőrzik maguknak, mely nem is olyan régen egy rózsás tavaszi alkonyon történt lombjaik alatt. Olyan, akár egy szárnya szegett, törékeny énekes madár. Sírása alig hallhatóan vegyült a levelek susogásával, hangja is akárcsak ő maga elveszett az élet forgatagában. A fák egyetértően bólogattak, értették gondját. Hol jobbra, hol balra hajlottak leveleik a lágy alkonyi szélben. A sírás egy idő után csillapodni kezdett, majd teljesen megszűnt. A törött szárnyú madárka tekintetét az égre emelte, szemeiben még mindig ott csillogtak a bánat gyöngyei. A fák fájó szívvel tekintettek eme szomorú szemekbe, talán életükben nem láttak még ennyi bánatot egy ilyen fiatal szempárban. Ők is elkomorultak, leveleik zizegése elhallgatott. Megérezték a leány fájdalmát, bár segíteni nem tudtak rajta. A fa tövén ülő tekintetével az eget fürkészte volna, ha nem takarták volna el a lombok. Ezt is megérezték az ősöreg fák, meg ám. Szívélyesen kik szétnyitották, kik összébb húzták lombjaikat, hogy a törött lélek láthassa Elbereth csillagait. Úgy tetszett, erre megnyugodott szíve. Már szemében sem csillogott annyi szomorúság mint előtte. Örömmel nézték ezt a fák, nem viselik ha lombjaik alatt bánat lakozik. A törött lelkű még egy ideig nézte a csillagos eget, mintha csak választ vagy akár segítséget várt volna. De nem jött se válasz se segítség. A fák a szívébe láttak, látták a lángoló fényesen ragyogó szívet, mely most mégis bánattal volt teli. A fák beleláttak a lelkébe, melyre a bánat és a szomorúság köde telepedett. Igen fájt nekik egy ilyen fiatal lélek bánata, hiszen hozzájuk képest még ő is fiatalnak számított. Az eget fürkésző lány suttogott valamit, mely beleveszett az éj csendjébe. De a fák hallották a panaszos szavakat, s csak aprót bólintottak. Értették s értik most is eme szavak jelentését, pontosan tudják, ismerik ólom súlyát. Az idő megtanította nekik. Az egy panaszos szót, követte egy bűnbocsánat kérő, majd egy rimánkodó. Ezeket is értették a fák, hogy is ne értették volna? Épp elég ideje léteznek e világon, hogy értsék a létet és minden velejáróját. Épp elég ideje léteznek, hogy egyre súlyosabban nyomja vállukat a lét. Mert minél régebben él valaki a Földön, annál terhesebb lesz számára minden ebben a mulandó világban....

***

Arien évezredek óta hűségesen és kiválóan végzi a munkáját. Ember emlékezett óta Keleten kél fel a Nap és Nyugaton merül alá a habos, tejszín felhők tengerébe. Talán csak a valák és egy pár elda emlékszik rá milyen is volt Laurien és Teleprion fényében tündökölni. Akárhogy is, a Nap fénye csupán töredéke Laureinnek, s a Hold ragyogás meg sem közelíti Teleprion tündöklését. Ardán most mégis Arien kocsija váltotta le Varda csillagait és a Hold szekerét. A késő reggeli Nap fényének apró lándzsái makacsul törtek át Tinwerín szobájának sötétítő függönyén, jelezve a békésen szuszogó lánynak az ébredés idejét. Az alvó teremtés hiába fordult a másik oldalára, hiába húzta fejére a pihe paplant, hiába temette fejét a párnájába csak nem hagyták aludni azok a makacs napsugarak. Egy sóhaj keretében fordult a hátára, és nyitotta ki lassan szemeit. Kezeivel elfedett egy ásítást, majd nagyot nyújtózott az ágyon. Szemeivel a plafont fürkészte melyen apró faragások futottak szerte szét. Azon tűnődött, hogy is jutott idáig? Miért is van itt? Miért is létezik egyáltalán? Nem jutott el a válaszig, mert talán az nem is létezett. Feladta az elmefuttatást, erőt vett magán és kikelt az ágyból. Mezítláb az ablakához lépdelt, és egy mozdulattal elhúzta a padlizsán lila nehéz bársony függönyöket. A fény hirtelen áradt be a szobába, betöltve azt melengető üzenetével. A lány arcára is vetült belőlük szép számmal, de mégsem tudta felmelegíteni. Oda kint már javában folyt az élet. Ablaka az egyik belső udvarra nézett melyen épp Glorfindel oktatta Arwent az íj használatára. A távolban Lindír sietett tova kezében egy pergamennel ami lelkesen lengedezett mögötte. Az egyik fa alatt tündelányok szedték a májusi cseresznyét fehér kötényükbe és fűzfa kosarakba vidám énekeket dalolva. Az egyik lányka épp egy szép szemet szakajtott mire a fa vékony ága megrezdült és egy fekete rigó pár szállt fel közüle. A rigók a riedelem ellenére dalolva röppentek tova az egyik túlsó ágra és kezdték lecsipegetni az éppen érő félben lévő somot. Már javában folyt a tavasz egész Középföldén.

A lány ellépet az ablaktól, megmosdott majd kitárva a szekrényét már ki is vette volna megszokott ruháit, ám keze megtorpant.

- Egy ilyen szép naphoz nem illik komor öltözék... - gondolta, és keze a fehér kabátjáról átvándorolt egy igen hasonló szabású égszín kék darabra. Felöltözött, majd éji köpenyét magára öltve kilépet a szobájából. Bár nem voltak nála fegyverei, mégis teljes biztonságban érezte magát, pedig pontosan tudatában volt mai feladata "bökkenőivel". Léptében majszolt el egy frissen sült szelet kalácsot, és már sietett is az istállóhoz. Útja a belső udvaron keresztül vezetett, így nem bírta megállni, hogy ne vegye szemügyre Glorfindel oktatását.

- Arwen, emeld feljebb a könyököd! - kiáltott oda Imladirs Úrnőjének. Majd közelebb érve a két tündéhez suttogva folytatta:

- Mielőtt lőnél, csakis a célpontra koncentrálj. Tisztísd ki a fejed. Oh és, - emelte meg a tünde lány húrt feszítő könyökét. - emeld egy picit feljebb. - Arwen ebben a pillanatban engedte el a húrt, és a zöld tollas nyílvessző átszelve a levegőt beleállt a céltábla közepébe. Eddig egyik sem talált be, voltak olyan vesszők melyek szanaszét hevertek a fűben, de voltak olyanok is, amik eltalálták a céltábla szélét.

Glorfindel a találat pillanatában csak hümmögött egyet, majd Tinwerínhez fordult:

- Látom, már oktatni sem tudom a harc művészetét. Nem is igazán értem miért töröm magam ha egy sokkal jobb mester tartózkodik Imladrisban.

- Ugyan már -legyintett egy félmosoly keretében Tinwerín. - Aragornnal sem tudtam volna mire menni a te múltbéli oktatásod nélkül. Bízom benne, hogy egy Gondolini noldánál senki sem forgat jobban kardot, és nem bánik jobban az íjjal. De a harc nem csupán a rideg acélról szól. Ott a harcos és fegyvere egy és ugyanaz. Ha nem ismered amivel harcra kélsz, akkor nem is diadalmaskodhatsz. És még Arwen Úrnő ismerkedik az íjjal, a te tanításod alatt Aranyhajú Glorfindel, győzedelmeskedni fog - mosolyodott el a vala.

- Így igaz, ne szomorodj el - bökte oldalba Arwen a lebiggyesztett szájú tünde férfit. - Nálad jobb tanító nincs széles e világon.

- Igyekszem kisasszony - biccentett láthatóan jobb kedvűen a szőke.

- Még valami - nézett az íjra a vala. - Szerintem érdemesebb lenne egy kisebbel próbálkoznod Arwen - tanácsolta.

- Ugye, hogy igazam van kisasszony! - helyeselt a férfi.

- Tudom, de ez apa íja, és szeretnék ezen tanulni - markolta meg makacsul a nolda hercegnő a fa fegyvert. Tinwerín önkéntelenül is elmosolyodott. Végre egy szép emlék ötlött eszébe gyermekkorából. Valahogy ismerős volt neki a helyzet. Valamikor, ő is édesapja íján tanult...Hol is vannak már azok az idők!

- Próbálkozz egy kisebbel, hogy kitanuld a mesterséget - emelt fel egyet a fűből Tinwerín. Lábuk mellett több visszacsapó, és hosszú íj is sorakozott több töltött tegezzel  együtt.

- Nos akkor jó tanulást - biccentet egy aprót a lány, és átadta a lényegesen kisebb íjat az ébenhajúnak.

- Köszönjük - válaszolt Arwen, és végig mérte a fegyvert. Tinwerín otthagyta őket, elhaladt a cseresznyét szedő tünde lányok mellett, és rákanyarodott az istállóhoz vezető kis útra. Odaérve kiengedte Arnirt a bokszából, megsimogatta majd felült a hátára. Völgyzugoly Déli kapujának irányába fordította lovát, és ügetésre ösztökélte. Elhaladtak Brúinen vízesése előtt is, mire kiértek a kapuhoz vezető íves kőhídhoz.

- Jól meggondoltad? - kérdezte egy hang megálljt parancsolva Tinwerínnek mielőtt kilépet volna a kapun.

- Igen Elrond - nézett hátra a szeme sarkából a vala. - Senki nem játszhat büntetlenül a tűzzel, mert könnyen megégetheti magát - szólt, majd felvette köpenyének csuklyáját és maga mögött hagyva Imladris Urát, és Völgyzugoly otthonos kertjeit kilovagolt Agrenost (Vasudvard) felé.

Most nem sietett, nem vágtázott. Bár fontos ügyben kelt útra, végig meg akarta őrizni a nyugodtság látszatát. Kényelmes tempóban haladtak a hegyek lábánál, a Ködhegység komótosan nyújtózott el nem is olyan messzi tőlük. Átkeltek a gázlón, és Brúinen folyását követve haladtak egészen addig míg az bele nem szaladt a Mitheithel vízébe. Másnap már átlépték az egykoron virágzó Magyalföld határát, és a Szürke- víz zubogó hangját el nem hagyva haladtak el a rejtett Vörös- foki kapu előtt mely Dúrin népének keze munkáját dicsérte. Elhagyva Mória kapuját, átkelve a Glanduinon beléptek Dúnfölde vidékére.Itt jóval óvatosabban haladtak, hiszen e földet vademberek lakták, kik könnyen lehettek az Ellenség kémei is. A Dúnföldi vademberek hírhedtek voltak testi erejükről és primitív kultúrájukról. Az Ered Nimras völgyében élő emberektől származnak, és azon népcsoport kevés közé tartoznak kik nem olvadtak be Gondor kultúrájába. Származásukat tekintve közük van a Dúnharagi Holtak Népéhez is, így igazán kiszámíthatatlan emberek. Így Tinwerín és hátasa a hegyek árnyékát követve ( széles ívben elkerülve az erdőséget) lassan, de biztosan, feltűnés nélkül kelt át Dúnfölde kezdeti szakaszán. Harmadnap délelőtt volt, mire Arda Védelmezője megpillantotta a Vas- folyó szikárul hömpölygő habjait. Ebből is tudta, jó úton járnak. Alig telt bele pár óra és az egyik domb tetőről, a Nan Curunír árnyékában megpillantotta Vasudvard gyűrűjét. Lelovagolt a dombról, és átkelve az Angren gázlóján már tisztán látta maga előtt Orthanc kőtornyát. A fekete kő torony méltóság teljesen tört az egekbe, nem ismerve erőt mely ledönthetné. Númeroli kéz munkája volt ez, állta az idők próbáját. Dél múlt nem sokkal, amikor már Tinwerín belépet Vasudvard lugasába. Milyen szép fák is virágoztak! A langyos szélben keveredett a cseresznye és a birsalma virág illata. Csodás kert volt, telis-tele énekes madárral és apró méhekkel melyek halk döngicsélésükkel most is rezegtették a levegőt.

- Tinwerín Úrnő! - lépett ki Orthanc kapuján Sarumán. - Micsoda kellemes meglepetés!

- Üdv Curunír! - mondta Tinwerín, és leszállt lováról.

- Minek köszönhetem a látogatásodat Alcarain? Röstellem, nem készültünk fogadásodra - kérdezte illedelmesen a mágus megállva a lány előtt.

- Nem is maradok soká - a vala enyhe mosolyra húzta a száját. - Csak vannak dolgok melyek aggasztanak. Szeretném a tanácsodat kérni Fehér Sarumán.

- Megtisztelsz Úrnőm - mondta rekedtes hangján a varázsló, és fejet hajtott. Sétálva tértek rá egy ösvényre, melyet fenségesen illatozó meggy és szilvafák szegélyeztek. Tinwerín egy ideig hallgatott, élvezte a kert nyugtató kisugárzását.

- Csodás kert - szólalt meg nyugodt hangon, és szeme végigfutott a virágban úszó fákon.

- Köszönöm Úrnőm - válaszolt illedelmesen a Fehér Mágus. - Mond mi is lenne az miben tanácsomat kérnéd?

- Oh, persze - kuncogott aprót a lány. - Félek nem mindenkiben bízhatok Curunír - jóval komorabb hangnemre váltott.

- Az Éber béke vége óta valóban meg kell választani a barátokat Úrnőm - bólintott a varázsló.

- Az Ellenségnek számtalan kéme és szövetségese van Ardán. Fokozottan ügyelnem kell minden kiejtett szóra. Nem mindenkivel lehet a jövőről beszélgetni, ezért is nem akartam erről több szót ejteni a Tanácsban. Ezért is jöttem hozzád, Curunír.

- Megtisztelsz Úrnőm, igyekszem segítségedre lenni - Irányt váltottak az ösvényen, újra Orthanc felé tartottak.

- Voltak a Másodkorban olyan dolgok, amik az emberek hanyatlásához és Sauron erősödéséhez vezettek. Ilyen volt Isildur gyenge akarata. A Gyűrű elárulta - kezdett bele Tinwerín, miközben felfelé haladtak a fekete torony lépcsőjén.

- Minden bizonnyal Úrnőm - helyeselt Sarumán, és kinyitotta a két hatalmas kapu szárny egyikét.

- Én szeretném az ehhez hasonló...hibákat elkerülni - lépett be a terembe a lány. Mesterin megmunkált belső, és hibátlan padló jellemezte a torony belsejét. Több kétszárnyas ajtó is nyílt a teremből, melynek közepén egy emelvényen letakarva egy palantír állt.

- Megértelek Úrnőm, az emberek gyengék. S azóta sem erősödtek.

- Igaz. De annyi előnyünk van, hogy a Gyűrű az ő kezükbe nem kerülhet -lépett párat a márvány padlón, és kinézett a torony egyik ablakán.

- Círdan hűséges, minden bizonnyal éberen figyelek a part menti térségeket - bólintott egyetértően egy kis hallgatás után a mágus. Tinwerín elfordult az ablaktól, egyenesen szembe a varászlóval.

- Círdan valóban hűséges - a lány arcán még mindig a nyugalom tengere honolt, úgy tett egy lépést Curunír felé. - Csak te magad nem vagy az Fehér Mágus! - olyan hirtelen és félelmetesen tört ki akár a vulkán. A falhoz taszította Sarumánt. A férfi a meglepés szerű támadástól elejtette botját, és tehetetlenül vergődött. A lány a torkánál falhoz nyomta, nem eresztette.

- Hogy merészeltél a szemembe hazudni Fehér Mágus?! - kiabálta. Hangja megváltozott, olyan lett akár a mennydörgés és a felhőket hasító villám. - Feljebb valód vagyok, válaszolj!

- N-nem tudom m-miről beszélsz Ú-úrnőm - értetlenkedett a mágus, a torkához kapva.

- Csak, hogy lásd nem vagyok szívtelen és, hogy ne nevezhess kegyetlennek sem; esélyt adok arra, hogy bocsánatomért esedezz — Tinwerín hangja egyszerre volt tiszta,  lenéző és tiszteletet parancsoló, uralkodóhoz méltó.

- Soha nem fogok egy vala előtt térden csúszni és könyörögni! Főleg előtted nem! — fröcsögte a mágus.

- Kár — sóhajtott lemondóan a vala, és úgy döntött szabadjára engedi mindazt ami napok óta gyűlt benne.

- Hogy volt bátorságod becsapni?! - üvöltötte Tinwerín, és a szoba túlsó felébe hajította a férfit. - Megszegted ígéreted. Hazudtál. És feltételezem elárultál - sziszegte a lány, még mindig fortyogó dühvel. - Egy jó okot mondj, hogy miért ne küldjelek Mandos Csarnokába! - taszította újra a falnak a varázslót.

- Középfölde hanyatlik. A tündék ideje lejárt, az emberek gyengék, nem volt itt mit elárulni. Az emberek birodalma összeomlik, senki sem fog tudni ellenállni a Sötét Úr hatalmának! - Bár botja nem volt nála, Sarumán mégis egy mozdulattal lerántotta a palantírról a vászonkendőt. A kőben azonnal felizzott a tűz, s lángolt fel egy szem.

Míriel érezte amint a tekintett őt pásztázza, fájt neki amint rátekintett. Még úgy is, hogy édesanyja köpenye védte. Az átható tekintettől le rogyott a földre, mintha az csak vonzotta volna.

- Ostoba vagy - kelt fel nehézkesen Sarumán. -, hogy töröd magad. Angbad királysága felemelkedik, és a lázadók végérvényesen porba hullanak. Veled az élen Tinwerín Úrnő - Botját pillantok alatt magához vette, és úgy sújtott le a földön térdeplőre. A vala egy hang nélkül repült a falnak, és csúszott le erőtlenül rajta.

- Ellentmondtál Arda Teremtőinek - szólalt meg újra nehezen, de büszkén. És kiszakította magát a láthatatlan erő szorításából. Hallotta amint a palantírból sziszegés tör ki, mintha csak nem értené amit lát. Nem is érthette, hiszen Sauron nem látott mást, csak egy elmosódott szürke alakot. - S ezért bűnhődni fogsz! - erőt véve magán közeledett a férfi felé, és botját már a távolból kitaszította a kezéből.

- Senki nem mondhatja meg, ki az ki halált vagy ki az ki életet érdemel! Még te sem, Tinwerín! - mondta emelt hangszínnel a mágus, és pillanatok alatt a magasba röpítette a valát. Amikor a lány a a földhöz csapódott, köpenye többé már nem fedte se arcát, se testét. Megvonaglott az égető tekintettől, felnézni nem volt ereje.

- Ó valóban? - kérdezte Tinwerín. - Mert akkor tán te? Nem Sarumán...Te itt egy senki vagy! - emelkedett fel, és köpenye ragyogóan omlott rá. - Egy jelentéktelen kis harmat csepp, aki még arcátlan is! - hangja felerősödött, lépte nyomán Orthanc tornya megremegett. - Egy arcátlan áruló senki! - kiabálta, és egy kézmozdulattal kettétörte a palantírt tartó oszlopot, mire az üveggömb az egyik sarokba gurult. - És tudod Sarumán, a harmatot felszárítja a nyár! - egy hirtelen mozdulattal ragadta torkon a varászlót, és az egyik csukott ajtó felé hajította. Az ajtó azonnal átszakadt a férfi testétől, és hallható volt a derékba tört oszlopok leomlásának moraja is. A helyiségből por szállt fel, amikor a több mázsás oszlopok a talajba csapódtak. Tinwerín úgy érezte, ez a végszava. Leporolta köpenyét, majd megfordult és méltóságteljes léptekkel elhagyta Orthanc építményét, mintha mi sem történt volna. Arcán újra a nyugodtság honolt, senki meg nem mondta volna, hogy az előbb döntött romba egy szobát. Senki meg nem mondta volna, hogy nem is olyan régen maga volt a lehető legfélelmetesebb vihar mit valaha is látott Vasudvard gyűrűje. Nem, most csak egy egyszerű leányka volt, ki élvezte a tavaszi, színpompás, virágzó kertet. Mosolyogva lovagolt ki Agrenostból, és mélyen beszívta a virágzó gyümölcsfák illatát.

Kék víz tükre, zord és törékeny

Lelkem  nyugalma táncol penge élen

Múltam szele kísérte vallomás,

egy makacs hang sugallja: báb vagyok semmi más.

Mindenki más útra lép, s más úton jár. Mindenkit útja végén más-más ezernyi, színes végkifejlet vár. Ezért is érdekes ez az élet, ez a nagy utazás soha nem lehet tudni mi lesz a vége, édeskés vagy szomorkás. Az út hosszú és sokszor kegyetlen, soha nem tudhatjuk mik várnak a legutolsó kis szegletben. Ez az út, csupa rejtelem és talány. de mint tudjuk válasz nélkül sosincs feladvány. Az elénkbe kerülő akadályoknak is van nyitja, csak csupán még a kulcsuknak nem tudjuk mi a titka. Ezernyi lépést teszünk, míg végre haladunk ezernyit, de így is van, hogy elbuknunk. De fel kell állnunk, s tanulnunk kell belőle, hiszen vissza nem fordulhatunk, az út nem visz másfelé csak előre.

Tinwerín gondolatai viszont csak egy helyben toporogtak. Nem tudta mennyi időt töltött egyedül a tornácon fel alá sétálgatva, nem tudta mennyi idő telt el a tanács utolsó ülése óta. Gondolatai nem hagyták nyugodni, ráadásul Gandalf is az ő párjára állt, és helyeselte aggodalmát. Szeretett volna abban a hitben lenni, hogy Középfölde asztalán még fennmaradhat a béke látszatának törékeny vázája.

- Elrond - fordult a féltünde felé, ki kérésére sietett oda.

- Mond Úrnőm - emelte rá a tekintetét Imladris ura, jelezve kész figyelmesen hallgatni mondani valóját.

- Sarumán már máskor is állította, hogy az Egy a tengerbe veszett? - tette fel az első kérdést a vala.

- Eddig csupán azt mondta elveszett, azt hogy hova is pontosan a tanács többi tagja is csak most tudta meg - felelte Elrond.

- Te hiszel neki Rivendel ura? - tért a lényegre Tinwerín.

- Nem zárom ki szavai igazát Úrnőm, minden okunk megvan feltételezni, hogy a Gyűrű a tenger fenekén pihen.

- De feltételezésünk csupán a Fehér Mágus szavain alapszik Elrond! - csapott az asztalra dühösen a lány. Elrond megrezzent látva, hogy a kő asztalon hajszál repedések futottak végig a kecses kéz nyomán.

- Tinwerín Úrnő - szólalt meg hosszas hallgatás után a férfi, tekintetével még mindig az asztalt vizsgálva. - Nem vádolhatjuk meg alaptalanul Fehér Sarumánt. És bizonyítékunk nincs. Hiszen a valák küldték, semmi okunk feltételezni, hogy hazudna nekünk.

- Ti valóban nem vádolhatjátok meg, hiszen egy maia és az öt közül a legerősebb - egyenesedett fel lassan Míriel, és finoman összekulcsolta maga előtt a kezeit. - De én igen - szavai súlyosan hulltak a hallgatás óceánjába, és hatalmas morajjal értek a fenekére. Elrond aggodalmasan ráemelte szemeit, homlokán elmélyültek a ráncok.

- Mégis mi alapján? Akár vala vagy akár nem Tinwerín, alaptalanul te sem vádolhatsz senkit. Mégis mit akarsz tenni?

- Szerzek szavaimnak tanúbizonyságot afelől kétséged ne legyen. Ha Sarumán igazat mondott, akkor nincs mitől tartania - mosolyodott el hidegen Tinwerín, majd megfordult és könnyű léptekkel elhagyta a fényárban úszó tornácot. Szaporán szedve a lépcsőket a völgy vízeséséhez sietett. Brúinen vízesése féktelenül, és egyben gyönyörűen omlott alá a völgyben. Zúgva ömlött a folyóba, melynek kristály tiszta vize tova szaladt a tenger felé. Míriel maga mögött hagyva a szépen faragott kőszobrokat, a serényen tüsténkedő tündéket és belépet a folyópart zavartalan ölelésébe. A vízesés szinte a füle mellett zúdult le éktelen robajjal. Hűs pára lebegett a víztükör felett felfrissítve a levegőt. Tinwerín keresett egy eldugottabb, csendesebb helyet majd leült a folyó partjára. Nem is tudta pontosan hogy is kezdjen hozzá a dologhoz, fogalma sem volt mit is mondjon. Egy ideig csak ült tanakodva a parton, majd figyelmesen körbetekintett, megbizonyosodott róla egyedül van-e. Amikor biztosra vette senki nem követte, újra letelepedett a folyópartra, és a víztükör felé hajolva elkezdett suttogni:

- Pszt Ulmo! Kéne egy kis segítség...- Mivel semmi válasz nem jött, és a percek egyre csak repültek míriel felkapott egy közeli kavicsot és belehajította a vízbe.

- Jól van már itt vagyok nem kell dobálni! - A víz fodrai lassan alakot öltöttek, és a Vizek ura nézett vissza a parton ülőre. - Áh Tinwewrín! De jó újra látni! Miben segíthetek? Idegesnek tűnsz...valami baj van? - kérdezte Ulmo.

- Mert az is vagyok... - sóhajtott fel a lány. - Ugye te mindenről tudsz ami valaha a tenger fenekén volt, vagy van?

- Igen még szép, hogy tudok! - biccentett büszkén a férfi.

- Esetleg nem tudsz valami aranygyűrűről a tenger fenéken?

- Hm...lássuk csak... - dörzsölte meg az állát a vizek valája, és gondolataiba mélyedt. - Sok minden van a tenger fenekén, közöttük egy egész sziget! És jó pár ezer gyűrű, van valami konkrétum? Esetleg jellegzetesség?

- Az Egyről van szó bácsikám - felelte Tinwerín, és agyát újra zaklatott gondolatok környékezték meg. Imádkozott, hogy Ulmo helyeseljen, hogy igen az aranygyűrű a tenger fenekén van valahol mélyen beleágyazódva az iszapba.

- Oh... - hökkent meg a férfi. - Sajnálom Kis Csillag, de az Egy nincs a tenger fenekén... - rázta meg a fejét a vala. Míriel szája résnyire elnyílt. A törékeny váza, most meginogott s leeset majd földet ért ezernyi darabra törve.

- Baj van Tinwerín? - kérdezte Ulmo látva a lány szoborrá dermedt arcát. Valóban, Míriel arca rezzenéstelen volt, de kezeivel egyre jobban markolta a folyópart nedves füvét.

- Hazudott az átkozott! - tört ki belőle, és a haragjától vezérelve felugrott.

- Kicsoda? - vonta fel a szemöldökét Ulmo a víztükörben.

- Curunír! - üvöltötte dühében Míriel, és beletúrt hajába.

- Az nem lehet... - rázta a fejét meglepetten Ulmo. - Hiszen ő az egyik leghűségesebb maiánk, ő érkezett legelsőnek a népek megsegítésére!

- Az lehet, hogy akkor még hűséges volt, de most úgy tetszik ez a hűség elpárolgott! - hangja erőteljesen zengett, fortyogott benne a düh.

- Nyugodj meg! A harag sosem bölcs tanácsadó unokahúgom, csillapodj le és gondolkozz tiszta fejjel, s aztán cselekedj. Gondold át lépéseidet - szólalt meg egy rövid hallgatás után a vizek valája.

- Ezen már nincs mit átgondolni - ingatta a fejét a lány. - Köszönöm a segítséged bácsikám! - biccentett, majd megszaporázva lépteit, a haragtól szikrázó szemmel elhagyta a folyópartot.

Öles léptekkel közeledett szobája felé, sietősen szedte a lépcsőket, majd fellökte a mellette elhaladókat. Szinte berontott a szobájába, pillanatok alatt átöltözött magára terítette köpenyét s elindult kifelé. Az ajtóból vissza nézett a heverőn pihenő kardjára, de aztán úgy döntött nem viszi magával. Sebesen becsapta maga mögött az ajtót, majd elindult a folyosókon. A lefelé vezető lépcsőn azonban Elrond jött vele szemben:

- Állj meg Úrnőm! - fogta meg a vállát a féltünde.

- Eressz! Hát nem érted?! A gyűrű nincs a tenger fenekén, soha nem is volt! - mondta hangosan, frusztráltan a lány.

- Így nem vagy önmagad Tinwerín, nyugodj meg, aztán látogasd meg Sarumánt - felelt nyugodt hangon Elrond. - Ha így mész oda, könnyen gyanút foghat. Ha nyugodtan köszöntöd, és akár szóba elegyedsz vele talán ő maga fogja be ismerni hazugságát, és akkor jelnetősen könnyebb dolgod lenne -

Tinwerín egy pillanatig elgondolkozott Elrond szavain, és úgy látta igaza van.Megfeszült izmai elernyedtek, és ő nagy levegőt vett.

- Lehet igazad van - ismerte be lesütött szemmel.

- Várd meg a holnapot Úrnőm, addig is gondold át a történteket - engedte el a vállát a férfi, és tova sétált a lépcsőkön. Mírielnek be kellet látnia Rivendel ura igazat szólt. Ha most megy oda, Sarumán tudni fogja, hogy hazugsága süket fülekre talált. Meg kellett várnia, míg Sarumán abba a hitbe ringatja magát, hogy mindenkit becsapott. S tudta jól, ehhez több kell egy napnál. Keze remegett a dühtől, és legszívesebben most azonnal kérdőre vonta volna a mágust. Ekkor hasított belé az a felismerés, hogy bár azt hitte sikerült elhagynia a gyerekes forrófejűségét, tévedett. Azt hitte sikerült megváltoznia, de tévedett. Most már nem is a mágusra volt dühös, hanem önmagára. Meggondolatlan volt, pedig higgadtan kellett volna kezelnie a helyzetet. Szülei ezt várták el tőle, mindenki ezt várta el tőle, és kudarcot vallott. Tőle ugyan senki sem kérdezte meg, mit is várt magától...

Köpenyének szélét gyűrögetve vonult vissza szobájába, majd mivel ott nem lelt megnyugvást tőreivel a hátsó udvar felé vette útját. Bízott benne, hogy nem egy élő tündébe, hanem egy fába fog legelsőnek belebotolni. Valahogy le kellet vezetnie a feszültséget, és erre jobb módot aligha találhatott volna a fegyverhasználat gyakorlásánál. Még meg sem állt a kiszemelt kidőlt tuskó előtt, már feléje hajította tőrét. A fényes penge forogva szelte át a lány és a fa közötti távolságot, és remegve állt bele annak közepébe. Ezt újabb és újabb hajítások követették, amiket már már egészen bonyolult mozdulatsorok előztek meg. Tőreit markolva Míriel maga elé képzelte ellenségét, és sújtani készült. Ám a képzeletbéli ellenfél ügyesen kivédte, s támadott. Furfangos, akrobatikus mozdulatok követték egymást, akár a tánc lépések. Egy idő után azonban a képzeletbéli alak arcot, s alakot kapott. Méghozzá nem is akárkiét... Tinwerín hamarosan önmagával vívott a fák takarásában. Az alak szinte kilépet a vala gondolataiból, a lány majdnem valósnak érezte a küzdelmet. Az elképzelt ellenfélnek aranybarna haján megtörtek a késő délutáni nap sugarai, mélykék szemében öröm szikrája csillant. Mondhatni egyszerre mozogtak, pontosan tudták egymás minden mozdulatát. Ha Tinwerín balra döntötte a fejét, képzeletbéli mása szintén ezt tette. Nem volt olyan csel vagy lépés amivel kijátszhatták volna a másikat. Tinwerínt már régóta nem kísértették múltjának rémképei, ám a kettősséget sosem feledte. Még ha mélyen, legbelül, eltemetve is de ott dúlt benne a harc önmagával. Azt hitte sikerült leszakadnia régi önmagától, de rá kellett döbbennie hatalmasat tévedett. Az ellenfele ugyanolyan hirtelen tett mozdulatokat, ugyanolyan gyorsan gondolta meg magát mint ő. Vannak tulajdonságok, amiket még az idő sem tud kiirtani gyökerestül. Egy kis mag mindig megmarad, és ha hagyjuk akkor ebből a kis magból egész fa sarjad. De Tinwerín nem akarta, hogy fa nőjön...még a gondolatát is gyűlölte régi önmagának. Teljesen el akart fordulni tőle, ám az nem hagyta. Folyton folyvást visszatért a legapróbb dolgokban is. Elég volt hozzá egy jól ismert illat, egy mozdulat, akár egy szó s a kis mag növekedésnek indult. Egy pillanatban amikor a képmása nem figyelt, a fehér hajúnak volt alkalma a földre teperni.

- Hagyj békén - suttogta keserűen.

- Ne kérj ostobaságot - rázta a fejét a földön fekvő, és egy jól irányzott rúgással letaszította magáról a valát.

- Miért nem tudsz békén hagyni?! Miért nem tudsz eltűnni?! - nyöszörögte az oldalára esett Elen Alcarain.

- A részed vagyok, - lépdelt közelebb hozzá az aranyhajú. - az voltam és mindig az is maradok - guggolt le mellé.

- Nem! Soha nem voltál, és soha nem is leszel! - tiltakozott hevesen Tinwerín, és megpróbált felállni.

- Nem tudod kitépni azt a növényt, mely már gyökeret vert - állt fel a képzeletbeli alak, és kirúgta a lábát hasonmásának.

- Te egy dudva vagy nem más! - hangját elnyelte testének csattanása a köves talajon.

- Annyira naív vagy - ingatta a fejét játékosan a mélykék szemű. - Úgy rángatnak akár egy bábot, s te mit sem teszel ellene. Nem emlékszel? Régebben nem ilyen voltál. Nem tűrted, hogy bárki is parancsoljon neked... Emlékezz csak vissza: még a herceged parancsát is megszedted célod érdekében.

- Hallgass! - sziszegte Tinwerín, majd erőt véve magán gyors mozdulattal talpon termett, és tőrét sújtásra emelte.

- Fáj a múlt kedves? - kapta el a kezét a képzeletbéli alak. - Fájnak tán azok az emlékek mely egykor oly kedvesnek tűntek? Émelygés fog el a rózsák illatától, igazam van? Azoktól a rózsákétól melyek egykor neked a világot jelentették, vagy talán az aki adta őket nem de bár? - ujjait egyre jobban összeszorította a fehér hajú csuklója körül, egészen addig míg annak szeme bekönnyezett fájdalmában.  - Miért küzdesz még? Miért állsz felszegett fejjel amikor már miden romba dőlt körülötted?! Add fel...

- Hazudsz! - sziszegte Tinwerín, és megpróbálta kirántani csuklóját a szorító kézből.

- Te hazudsz saját magadnak!  - emelte fel a hangját az aranyhajú, és csuklójánál fogva egy fának taszította hasonmását. - Meghajoltál, és most összetörve fekszel egy feketeség közepén mely egykoron a szíved helye volt - sétált felé.

- Hallgass! - üvöltötte Tinwerín az arcába lógó haján keresztül. Arcán könnyek gördültek végig, és cseppentek le a ruhájára.

- Fáj az igazság. Fájnak a bűneid, fáj a múltad. Én csak az igazságot mondom. Nem vagy más mint egy szívtelen, lelketlen kis rongybaba akit kedvére rángathat bárki! Árnyéka sem vagy annak aki pár éve voltál. Nézd mi lett belőled! Nézz magadra! Eddig tudod egyedül ki tudott téged befolyásolni? A szőke herceged szürke lovon drágám, senki más. Ő volt az aki elfogadott, aki szeretett feltételek nélkül még abban a pillanatban is reménytelenül szeretett amikor te ott hagytad! - csupán már csak pár lépés választotta el őket.

- Nem tehettem mást! - fakadt ki Tinwerín, és sírásban tört ki.

- Ott hagytad a szívének apró kis összetört darabjaival. Egyedül. Nem hiszem, hogy ezt érdemelte volna, milyen kegyetlen az élet - állt meg a zokogó lány előtt cinikus mosollyal az arcán. - Vagy talán csak te magad - suttogta lehajolva a szavakat.

- Hallgass! - üvöltötte zokogva Tinwerín, s ebben a pillanatban egy gúnyos kuncogás kíséretében a képzeletbéli alak köddé vált. Ott maradt egyedül, zokogva a lombok alatt. Talán az fájt a legjobban megsebzett lelkének, hogy az alak szavai igazak voltak. Az amiért éveken át küzdött, hogy eltemesse most pillanatok alatt a felszínre került.

Szervusztok!

Biztos sokatoknak feltűnt, hogy egyes fejezetekbe teszek megjegyzéseket bizonyos részekhez (pl:. az igazságot lásd Legolas titkos naplója...). 

Ez azért van, mert én Wattpadon is jelen vagyok ugyanezzel a történettel és ehhez készítettem naplókat is a két főhősöm szemszögéből. A Wattin ugyanígy Laeriel néven találtok meg, és a két naplót pedig:

Tünde Történet- Legolas titkos naplója (Gyűrűk Ura fanfic)

Tünde Történet-Míriel nagyon titkos naplója (Gyűrűk ura fanfic) 

Ezeken kívül ha van kedvetek nézzetek be a fő történetembe is. Ugyanezt találjátok meg a fejezetek szempontjából, de van emellett sok más érdekesség is ( szerény személyemről, a történetről, a szereplőkről) amiket ide nem raktam ki.

A 45. fejezetben ismét találkozunk, addig is, Sziasztok! :)

~Laeriel~

Öt zarándok tenger partján

Öt mágus egy körbe állván

Öt Bölcs egy tanácsban

Öt Bölcs a jónak szolgálatában

Hatodik is ott áll csendesen

Hatodik sejt valamit amit a többi nem.

- Hát... - kezdett bele Argalad, de erre kitárult a csarnok ajtaja és Finarfin lépett be rajta.

- Ó te Szentséges Illuvatar, hát igaz a hír! - ámult el a nolda király meglátva a takaróba burkolt fehér hajú lányt.

- Finarfin most igazán nem alkalmas...Amugyis, mit keresel itt?! - kérdezte összevont szemöldökkel Manwe.

- Tudod Uram elszomorító, hogy egy szabótól, egy kovácstól és egy árustól kell megtudnom lányod visszatértét. Miközben úgy hiszem szívemen viseltem az ügyét amíg a fák el nem pusztultak és belőle csillag nem lett! - ecsetelte felháborodottan a nolda.

- Elnézésedet kérjük de nem alkalmas! Megbeszélhetnénk máskor? - állt fel lánya mellől Varda.

- Nem Elbereth Úrnő, választ akarok! Bár tudom nem illik ilyet kérni a valáktól, de úgy érzem megillett ennyi!

- És ebben igazad van - válaszolt higgadtan Yavanna. - De nem most. A fiatalok nincsenek valami jól pihenésre van szükségük.

- Hiszen ön Nerwen édesapja! - szólalt meg hirtelen Tinwerín letéve kezéből a teás bögrét. - Hogy Galadriel mennyit mesélt magáról!

- Úrnőm ismered a lányom? - kérdezte falfehéren a nolda közelebb lépve a lányhoz.

- Igen ismeri, de szerintem megbeszélhetnétek később! - parancsolt megálljt Manwe, de ekkor már lánya is felállt és kezet készült fogni a jövevénnyel.

- Örvendek, Tinwerín vagy Míriel, vagy...Szóval ahogy ön ismer - mutatkozott be illendően a vala. - Most nem fognám meg a kezét, ha nem bánja...

- Dehogy bánom! És mond Nerwen jól van Középföldén?

- Ó igen! Már nagymama! Ami azt jelenti, hogy ön dédapa! Gratulálok! - mosolygott kedvesen Míriel, és eltüsszentette magát. - S-sajnálom... - kapta a szája elé a kezét.

- Örültünk Finarfin! Tinwerín ülj vissza, sőt egyenesen menj fel a szobádba! - lépett melléjük sebesen Varda.

- Viszlát! - köszönt el kedvesen a lány és magához ölelve a takarót Argaladdal együtt távoztak a teremből. Manwe a tenyerébe temette arcát, Varda és Yavanna pedig sóhajtottak.

- Rosszabb időpontot keresve sem találhattál volna nolda... - dörmögte Aule.

- Úgy néz ki a lányuk illedelmesebb mint ők maguk - jegyezte meg Finarfin.

- Ajánlom neked tünde, hamar vond vissza szavaidat vagy... - fortyant fel Manwe, de még Varda idejében visszanyomta a székbe.

- Nyugalom kedvesem, nyugalom nem hiányzik még egy szívbeteg is...

- Elnézést Uram, de igazán nem értem, hogy mi is folyik itt - csillapodott le Finarfin.

- Ülj le kedves nolda - kínálta hellyel Yavanna.

- Nos hát annyi történt hogy az imént elballagott két meggondolatlan, felelőtlen, gyerekes... - kezdte el sorolni Aule.

- Aule köszönjük - csitította Yavanna.

- Csupán korcsolyázni voltak a hegyekbe, és beszakadt a tó - zárta le a témát Varda.

- Feanor és Nerwen alatt is beszakadt anno...de akkor csak Feanor úszott. Szegény Nerwennek kellet becipelnie Tirionig...

- Ott voltunk Finarfin köszönjük! - mondták kórusban a valák.

- Jó, jó elnézést...Tehát miért nem tudtam a Csillag visszatértéről? - kapta fel a beszélgetés fonalát a nolda.

- Lehet Sauronnak is vannak kémei a noldák között, már nem rosszallás képen. Ezért úgy gondoltuk jobb ha nem szólunk. De mégis ki vagy te, hogy kérdőre vonsz minket?! - pattant fel újra Manwe.

- Manwe nyugalom! - nyomta le újra a székbe Varda.

- Nyugalom?! A lányom betegeskedik amíg én ezzel a noldával társalgok!

- Joga van tudni a tényeket! - emelte fel a hangját már Varda is. - Szóval szépen vissza ülsz és karöltve felhomályosítjuk ezt a szerencsétlen noldát! - most már végérvényesen visszaültette hitvesét a székbe.

Így esett, hogy Finwe fia Finarfin választ kapott a sok száz éve lappangó kérdéseire. A valák elmondták a a történelem folyását töviről hegyire, a fák pusztulásától a jelen napok forgatagáig.

Mindeközben Argalad és Míriel a szobában ültek paplanokba burkolózva és forró teás bögréket szorongatva.

- Egészen jól kezelted a helyzetet - jegyezte meg Argalad.

- Mármint a Finarfinosat? Köszönöm - mosolyodott el Tinwerín, és összehúzta magán a paplant.

- Szegény öregnek teljesen jogos a felháborodása... A lányával jóformán együtt nőttetek fel. Ráadásul amikor Melkor megtámadta Valinort sokat segített a te védelmedben...

- Remélem anyáék rendesen kezelik a helyzetet... - sóhajtott Míriel, és egy párnát rakott a háta mögé majd nekidőlt.

- Sajnálom, hogy miattam lettél beteg - tördelte a kezét a vörös hajú.

- Egyáltalán nem haragszom, életem eddigi legszebb téli élménye volt - mondta Míriel, bár ebben a kijelentésében csak azután kezdett el kételkedni miután kimondta. Megkörnyékezte agyát egy emlék halovány keze ami egy bizonyos téli napot élesztett fel homályosan a lány fejében. Egy bizonyos téli napot, amikor a fehér havon vörös rózsák virítottak...Hirtelen elnémult, a gőzölgő teára meredt.

- Baj van? - nézett rá kérdőn a fiú.

- Nincs - sóhajtott fel gondolataiból felocsúdva Tinwerín. Ellökte magától az emlék halovány kezét, és mosolyogva nézett vissza a fiúra.

- Az emlékek? - kérdezte meg félve Argalad.

- Azt hiszem emlék... - válaszolta bizonytalanul Tinwerín.

- Szeretnél beszéln... - még végig sem mondta a mondatot, Míriel már a szavába vágott:

- Nem! Vagyis... azt hiszem nem lenne miről - rázta meg finoman a fejét a vala. - Mesélnél valamit? - tette le a bögrét az asztalra, és felkucorodott az ágyára. Hátát a falnak támasztotta, és figyelmesen fürkészte a melléje ülő arcát.

- Mégis mit? - kérdezte Argalad mosolyogva.

- Biztos sok érdekes dolog történt Valinorban, biztos van egy pár érdekes történeted.

- Hát, ami azt illeti ezt még az apám mesélte, ez is megfelel?

- Persze! - helyezte magát kényelembe a lány, és szemeit a mesélőre függesztette.

- Feanor állítólag Nerwen hajából merítette az ötletet a Szilmarillokhoz. Egy ilyen alkalommal Nerwen kint sétált a hegyekben, és Feanor elkezdte kergetni. Szegényt rákergette egy befagyott tó jegére és utána ment. Csakhogy a tó nem is olyan régen fagyott be, és vékony volt a jégpáncél... - a fiú arra lett figyelmes, hogy a mesélés közben egy fej dőlt a vállára minek gazdája csendesen szuszogott.

***

A zord tél bár kíméletlen volt Középföldén gyorsan távozott a vidékről. 2953 tavasza vette kezdetét Ardán. Míriel is kigyógyult a megfázásából, és már újra fel bírt kelni az ágyból. Galadrielnek is egy kicsit megkönnyebbülést jelentett hiszen Ulmo és Manwe parancsára ő ápolta a lányt míg beteg volt. Tinwerínnek rengeteg bepótolni valója akadt, hiszen hetekig ágyhoz volt kötve. Lassan, de kezdte utolérni magát feladataival minthogy: segédkezni Haldírnak a határőrségben, meglátogatni Arwent Imladrisban, kicsit jobban körbejárni a Megye határát, és megfigyelés alatt tartani Gollamot. Már javában a tavasz derekán jártak, amikor Míriel újra álmot látott a jövőt illetően. Az álom azt suttogta siessen Imladrisba, hiszen meg kell ismernie egy kiemelkedően fontos személyt, aki majdnem főszerepet fog játszani Középfölde sorsának alakulásában. Így 2953 ötödik havának elején Arda Védelmezője megérkezett a Féltünde Elrond házába. Ott tartózkodása második napján többen is érkeztek Imladrisba, Galadriel Úrnő, Círdan és két maia kiknek kilétét Tinwerín számára rejtély övezete, egyenlőre...

- Elrond uram szabad tudnom ki a tanács új tagja? - fordult Gandalf a mellette lépdelő féltünde felé. Már késő estére járt, Elbereth csillagai fényesen ragyogtak az égen, a Hold sarlója szinte átszelte az éj sötétjét. Kellemes tavaszi szellő lengte körbe Völgyzugoly egyik tornácát, mely felé a két férfi tartott.

- Mithrandir - nézett rá Elrond, és ráfordult az utolsó lépcsőkre. - Ő ott van minden csillagban, ott lakozik Arda minden rezzenésében... - megálltak a szobrokkal szegélyezett terasz küszöbe előtt. Egyenesen velük szemben egy fehérbe öltözött női alak állt. A nő lassan fordult meg, fehér ruhája a lépcsőre omlott, szürke szemét a mágusra emelte. Ott állt fényesen, ragyogón, derekánál már hasadt a hajnal ám fejénél éj honolt. Homlokát egyszerű ezüst pánt fogta át, ám úgy tűnt koronája az égbolt csillagai s ékkövük a Hold.

- Üdvözöllek **Olórin! - a női alak cseresznye piros szája mosolyra görbült.

- Elen Alcarain...* - hűlt el Gandalf megpillantva a nőt. - Tinwerín Úrnő...! - hajtott fejet még mindig ámulattal a mágus.

- Engedjük el a formaságokat Olórin - kacagott fel a vala csengően, akár a hosszú fagy után a kövek közül előtörő forrás tavasznak derekán. - Örülök, hogy útjaink keresztezték egymást.

- Úrnőm, hisze Melkor...

- A múlt elmúlt hű maiám - emelte fel a kezét Tinwerín félbeszakítva a mágust. - Most a jelenre kell koncentrálnunk.

- Ahogy mondod Úrnőm - lépett ki az egyik sötét boltív mögül Sarumán. Így ült össze a Fehér Tanács, immáron egy új taggal kiegészülve. Gandalf, Elrond, Sarumán és Círdan körbeülték a kő asztalt, és Galadriel is hol felállt, hol helyet foglalt. Csupán Míriel nem ült le.

- Olórin, a tények beigazolódtak. Bár Galadriel Úrnő 2948 telén visszaűzte Sauront Mordorba, most mégis erőre kapott. Kettőezer- kilencszázötvenegy első havában Sauron visszatért Dol Goldurba, megerősítve régi erdőségét. A Kilencek feltámadtak, és félek erősebbek mint valaha. Melkor talpnyalója képes olyan sereget felállítani segítségükkel mint amilyet a Másodkor vége óta nem látott Középfölde - szólt hozzá a tanácskozáshoz Tinwerín, és megállt az asztal oldalán, de nem támaszkodott rá.

- Úrnőm én nem kételkedem szavaid igazában, de honnan tudod, hogy Sauron két éve tért vissza Dol Goldurba? Lehet csupán álca volt, mely mögött valami sokkal fontosabb dolog rejtőzik - fordította a vala felé fejét Sarumán.

- ***Curunír - szólalt meg kis hallgatás után Tinwerín. - Ott voltam azon a téli napon, ott küzdöttem elcsigázottan, ott voltam amikor a nazgúllok leszálltak a harcmezőre, ott voltam...ott...haltam meg - hangja kissé élesen hasított a hajnali levegőbe, bár az utolsó szavaknál kissé elbizonytalanodott. - Szavaim hitelességét mégis megkérdőjelezed úgy hiszem alaptalanul Fehér Mágus!

- Elnézésedet kérem Úrnőm, de ha valóban igaz a hír Sauron akkor sem nyerheti vissza hatalmát az Egy nélkül - szabadkozott Sarumán.

- Isildur halála óta mit sem tudunk az Egyről Sarumán - szólalt meg Gandalf. - Vagy talán tévedek?

- A Hetet és a Kilencet megszerezte, hatalma így is megnőtt. Jobb lenne ha mi találnánk meg a gyűrűt mielőtt Ő akad rá - tanácsolta Elrond.

- Az Egy már régen a tenger fenekén pihen! Kisodorták oda az Anduin habjai - válaszolta a Fehér Mágus.

- Honnan tudod ennyire biztosra Curunír? Bár nem kételkedem szavaid igazában - kérdezte Míriel megállva Gandalf mögött, egyenesen belenézve a Fehér Mágus szemébe. Mintha erre a kijelentésére Galadriel Úrnő halványan elmosolyodott volna...

- Miután Isildurt megölték a hegyi orkok, a Gyűrű cserben hagyta. És Isildur a folyóba veszett az Egyel együtt. Amikor a király fiának kifogták a holtestét nem találták meg rajta a Gyűrűt, se a folyó mederben - emelkedett fel helyéről a mágus.

- Még ha - szólt közbe Elrond, ezzel csitítva a kedélyeket. - , az Egy a tengerbe veszett is, akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül Sauron növekvő erejét.

- Mordor árnyéka megnyúlt. és egyre nyújtózik Osgiliath felé - mondta Galadriel Úrnő rámutatva a térképen a városra. - A Sötét Úr hatalma növekvőben, de a remény még él.

- Ha Osgiliathot megostromolják, és beveszik akkor már csak Minas Tirith fogja elválasztani Sauront attól, hogy meghódítsa Középföldét - vette át a szót Gandalf.

- Ha Osgiliath majd Minas Tirith elesik Középfölde szabad városai egymás után fognak meghajolni Sauron hatalma előtt. És akkor már Vasudvard gyűrűje sem fog védelmet nyújtani... - tette hozzá Tinwerín.

- Ugyan miért ostromolná meg Sauron Osgiliathot? Nincs elég ereje hozzá, hogy bevegye az emberek városát, a Gyűrű nélkül nem - vetett ellent Sarumán. - És a Gyűrű a tengerbe veszett. Az Egy nélkül Sauron gyenge akár a harmat melyet felszárít az első nyári szellő.

- És mi van akkor - lépdelt közelebb a mágushoz Tinwerín. - ha a nyár nem köszönt Középföldére Fehér Mágus? Ha a harmat megmarad, s növekszik majd erőt gyűjt?

- De a nyár újra be fog köszönteni Tinwerín Úrnő - mondta kelletlenül Curunír. - És felszárítja a harmatot. Rémképeid alaptalanok, Sauron bár feltámadt alakot nem tud ölteni. És ha mégis megtenné, akkor sem lenne elég ereje egy sereg felállításához.

- Az eldák ideje lejárt - kezdett bele Galadriel. - mi sem lennék elég erősek visszaverni egy akkora támadást mint a Másodkorban Sarumán.

- Ha a Gyűrű valóban a tengerbe veszett gondoskodni kell róla, hogy ott is maradjon - szólt hozzá Círdan. - A hajósok éberen fogják figyelni a partokat.

- Az éberség sosem árt Círdan barátom - helyeselt Sarumán. - De a túlzott aggódás már igen - nézett szúrósan Tinwerínre. - Lehet, hogy az Éber Békének már vége, de ez nem egyenlő azzal, hogy rettegésben kell élnünk. Amíg nincs meg az Egy, addig gondjaink is a tenger fenekén nyugszanak - Talán ez volt a legszebb végszó mely reggel berekesztette a tanácsot. A Bölcsek visszavonultak, csupán Tinwerín állt a tornác szélén, Keletre, Mordor felé tekintett.

- Szívemre árnyék ült Mithrandir, rosszat sejtek - nézett szeme sarkából a mögötte álldogáló mágus felé.

- Engem is nyugtalanítanak Sarumán szavai Úrnőm, nem tagadom. Ha még mindig béke honolna Ardán, ön most nem állna itt - helyeselt a mágus.

- Tán érkezésem aggodalomra ad okot Olórin? - vonta fel az egyik szemöldökét Míriel, és megfordult.

- Nem Úrnőm, csupán érkezésed egyet jelent azzal, hogy Sauron is felébredt és erőt gyűjt magának - szabadkozott a szürke zarándok. - Hiszen ha emlékeim nem csalnak, a Két fa pusztulásakor az égre került. De most mégis itt áll, és ennek nyomós oka van.

- Mithrandir, nem kértem, hogy hagyjuk a formaságokat? Most fontosabb dolog nyomják a vállunk mintsem arra figyeljünk hogy szólítjuk a másikat. Sarumán szavai mögött ott lappangott valami, elméjét elzárva tartotta.

- Mire célzol Úrnőm? - kérdezte botjára támaszkodva a mágus.

- Rossz előérzetem van Gandalf, valami beférkőzött köreinkbe aminek nem lett volna szabad...És ez a ballépés súlyos következményeket szülhet...

~~~

* Elen Alcarain - Fényes/Ragyogó Csillag. Quenya név. Mírielnek eléggé sok neve van Ardán, lassan a többit is megismeritek.

** Olórin - Gandalf Valinori neve. Míriel valószínűleg azért szóltja így mert így ismeri.

*** Curunír - Sarumán Valinori neve, hiszen ők maiák akik Nyugatról jöttek.

Tavasz után nyár jő

Év múlik, hónap telik, hó esik és virág nő

"Feltűnés nélkül" gondolom én

De hipp-hopp kipp-kopp reccsen a jég.

A tavasz nyárba fordult Középföldén, nyár helyét ősz vette át majd a narancsban és bíborban pompázó levélszőnyeg helyére fehér hó hullt a mennybolt szitájából. 2952 tele vette kezdetét hószitálással Ardán.

A Bakacsin erdőben most is jeges szél fújt, megremegtetve a fenyőkre esett friss havat.

Minden tünde serényen végezte a munkáját, ugyanis kemény tél elé néztek. Voltak olyanok kik most tartottak a határra, de a parancsnokok épp ezekben az órákban tértek vissza onnan.

- A tüzelő készletek milyen állapotban vannak? - kérdezi Legolas Barantól a folyosón lépkedve. Most lett vége az e havi nagy tanácsnak.

- Persze folyamatosan használunk belőle, tudod mi sem akarunk megfagyni Északon. De ettől függetlenül folyamatosan egyeztetem a az újabb szállítmányokat - válaszolta Baran. Talán már egy éve volt, hogy ő lett Észak parancsnoka.

- Írnál ki egy olyan tíz-húsz hasábbal többet a keleti részre? Nem akarok megfázni. Épp elég, hogy Galwor úgy köhög mint egy szamár - kérte a szőke.

- Mert nem az? - kérdezte tettet csodálkozással barátja. Legolas erre elnevette magát, majd megszólalt:

- Nem akkor nagy mint amilyennek gondolod - veregette vállba Barant, és benyitott szobája ajtaján.

- Keresek egy papírt és tollat és máris megírhatod azt a plusz fa szállítmányt - ajánlotta a herceg, és kutatni kezdett a fiókjaiban. Ám penna és papír helyett egészen más akadt a kezébe: egy bőrkötésű kis könyvecske.

- Mi a...? - vette kíváncsian kézbe a herceg a könyvet, és belelapozott.

- Baj van? - lépett mögé Baran, látva barátja dermedtségét. Erre Legolas csak felé fordította a kinyitott könyvet.

- 2950. december... - olvasta Baran. - Barátom ez úgy néz ki a tiéd! - mondta lapozgatva a könyvet.

- Az nem lehet! - rázta a fejét Legolas. - Én soha nem vezettem naplót!

- Hát már pedig igen! - ellenkezett Baran. - Már pedig egészen hitelesen! Húúú mik vannak itt! - kiált fel nevetve Baran és kikapja a szőke kezéből a naplót.

- Mik? - kérdezi Legolas, és a kis könyv után kap. - Végül is az enyém, add vissza!

- Húúú mik derülnek itt ki! - olvass tovább Baran.

- Elég legyen! - veri hátba Legolas a barátját, és kifeszíti a kezéből a naplóját, majd beleolvass.

- Hú mik vannak itt! - kerekedik ki a szeme amint túl jutott pár oldalon. - Ezt biztosan nem én írtam!

- Pedig a te írásod!

- De mondom, hogy nem én írtam! Erre a lányra biztosan emlékeznék a sorok tartalmából ítélve! - mutogatott hevesen a lapokra a szőke.

- Lehet kezdesz olyan lenni mint Gollam - vetette fel az ötletet nevetve Baran.

- De bolond vagy! - verte vállba barátját mosolyogva Legolas, és bezárta a könyvet.

- Most miért ne? Ő önmagával társalog, te pedig tévképzeteket kergetsz és megbeszéled őket egy könyvel! - magyarázta Baran.

- Honnan veszed, hogy tévképzet? - kérdezte összefont kézzel a herceg.

- Barátom! Te meg a szerelem? Mordortól Lórien...

- Kösz... - húzta a száját a szőke. - Igazi barát vagy - veregette meg a vállát Észak parancsnokának.

***

Tinwerín a hónapok múlásával egyre többet járt Rohan és Gondor utcáin, igyekezett megismerni az ott élő embereket. Figyelmét felkeltette Gollam, és nemegyszer megpróbálta elkapni a nyavalyást. Állandóan valami Zsákost emlegetett, de nem lehetett belőle semmit érdemlegeset kiszedni. Jó barátja és segítője lett a dúnadán kószáknak és a fanyüvőknek. Halídrral együtt járták Lórien határvidékét és a tünde is segítségére volt. Persze szakított időt arra is, hogy ellátogasson Valinorba. Argaladdal a barátságuk az idő folyásával szakíthatatlanná vált.

- Már egy jó pár hónapja fontolgatom ezt... - kezdett bele félve Argalad. Míriel alig fél órája érkezett, de a fiú így sem szeretett volna elmulasztani egyetlen percet sem.

- És pedig? - kérdezett vissza kíváncsian Míriel.

- Tudod fent a hegyekben van egy befagyott tó, és igazán jól lehet rajta korcsolyázni...

- Korcsolyázni? - vonta fel a szemöldökét a vala.

- Igen. Az nagyjából olyan mintha egy penge élén táncolnál a jégen - magyarázta a fiú, rátérve a lépcsőkre. Míriel a szüleivel beszélgetett amikor Argalad megjött, így most az ő csarnokaikból tartottak kifele.

- Értem... - bólintott bizonytalanul Tinwerín. - És ezen gondolkodtál régóta?

- Nem, nem! - rázta a fejét kissé zavartan Argalad, és megvakarta a tarkóját. - Szóval, még nem igazán sokan tudnak róla. És úgy gondoltam megtanítanálak, de persze csak ha szeretnéd...

- Ó hisz ez remek! - derült fel a lány arca. - De ugye nem fog megkergetni egy szarvas féleség sem? - kérdezte mosolyogva.

- Nem! - nevetett a fiú. - Legalábbis remélem... - tette hozzá.

- Akkor most merre is tartunk?

- Először is Tirionba megyünk, van pár dolog amit be kell szerezni - magyarázta a vörös hajú.

- De...szóval én nem akarok feltűnést...Vagy nem is tudom... A nolda városba gondolom nem mindennapos a valák látogatása...

- Nem lesz semmi gond, úgysem ismernek fel - legyintett Argalad, és gyorsított léptein.

Nagyjából másfél óra elteltével, amikor a Nap még alacsonyan járt az égen elérték Tirion fehér kapuit. A nolda város szinte szikrázott, tornyai napfényben fürödtek. Tinwerín felvette szürke köpenye csuklyáját, úgy lépett be a városba. A páros átszelte a kis utcákat, és úgy tűnt Argaladod nagyon is jól ismerik erre felé. Majdnem minden második tünde rá-rá köszönt, különös pillantásokat vetve Mírielre.

- Szerintem ezzel a csuklyával nagyobb feltűnést keltesz mintha levennéd... - jegyezte meg a fiú társának.

- Nem tudom...Pusztán annyit kérek siessünk...

- Miért nem vállalod fel az arcod?

- Nem akarok feltűnéééé... - még be sem fejezhette a mondatát, átesett egy sor almával teli ládán, amit az egyik szekérről pakoltak éppen le.

- UramEru! - kiált fel Argalad, és az almák között fekvő barátja felé hajol. - Jól vagy?

- Mi az Eru nyila?! - fut oda káromkodva az árus.

- Annyira sajnálom uram - tápászkodik fel Míriel Argalad segítségével.

- Hogy nem lehet észrevenni egy pár ládát? És hogy nem lehet kikerülni?! - esik kétségbe az árus.

- Annyira sajnálom... - szabadkozik Míriel. - Hogy tudnám kárpótolni?

- Kisasszony sehogy! Nézzen már a lába elé! - teremti le az árus.

- A hölgy nagy sajnálja uram, de ha igazán nem tudunk segíteni akkor mennék mert igen sietős a dolgunk - szól közbe Argalad, és elindul maga után húzva Mírielt.

- Ennyit arról, hogy nincs feltűnés... - motyogja a lány visszanézve a szeme sarkából a kisebb bámuló tömegre.

- Mostanában igen elkalandozol, valami bánt? - kérdezte a fiú.

- Miért bántana? Csak nem néztem a lábam elé...ennyi. - Mindeközben megérkeztek első úti céljukhoz, egy kovácsműhelyhez. Argalad egyből benyitott az ajtón, s a fölötte lévő kis csengő elevenen jelezte jöttét.

- Üdv Belvaron! - köszönt be hangosan a műhelybe.

- Áh Argalad! - jött elé egy vászon mögül egy barna hajú tünde, kezében egy ronggyal. A kovácsműhelyben rendkívül meleg uralkodott, bizonyára hátul szították a tüze és ott folyt a munka is, hiszen kalapálás is hallatszott.

- Üdv öreg barátom, elkészült-e már az a cipő amit a minap kértem? - kérdezte a fiú a lényegre térve.

- Persze! Máris hozom, de neked nem is ilyen kicsi a lábad. - jegyezte meg a kovács kiemelve a pult alól egypár rövidszárú csizmát melynek alján akár a penge él ezüstös vasak díszelegtek.

- No és ki ez a búbájos hölgy aki veled jött? - kérdezte a kovács az Argalad mellett álldogáló Mírielre nézve.

- Neki készítetted a cipőket Uram - felet merő egyszerűséggel a vörös hajú.

- A becses nevét szabad-e tudnom kisasszony? Ilyet ritkán készítek, biztos a menyasszonya az úrfinak azért kap ilyen különleges ajándékot - ennél kínosabb helyzet aligha állhatott volna elő. Míriel fülig pirult, majd csak ennyit tudott kinyögni:

- Nem Uram, mi nem járunk jegyben. Csak drága barátom meg akar tanítani a jégen táncolni. Ahhoz kellenek a cipők. A nevem meg... Tinwerín. - A kovács kezéből e szavak hallatára kiesett a rongy, szája résnyire tátva maradt.

- A-az a Tinwerín? - kérdezett vissza elhűlve Belvaron.

- Barátom, nem hiszem, hogy most ezen kéne fen akadni... - próbálta menteni a menthetőt Argalad.

- De...UramEru! Tényleg kegyed... - dadogta a kovács.

- Számít az most uram? - kérdezett vissza kedvesen mosolyogva Tinwerín.

- Ó Úrnőm annyira sajnálom, hogy nem is ismertem meg... - szabadkozott lehajtott fejjel Belvaron.

- Emiatt ne bánkódjon Uram, nem is az volt a célom. Nagyon szépen köszönöm hogy fáradott ezekkel a... - kérdően Argaladra nézett.

- Korcsolyákkal - fejezte be a mondatott a fiú. - Köszönjük Belvaron, lehetséges, hogy még benézek - biccentett Argalad és a másik pillanatban már a korcsolyákkal a kezében, Mírielel karöltve szelték újra az utcákat.

- Ennyit arról, hogy nem keltesz feltűnést... - jegyezte meg bazsalyogva Argalad.

- Most már úgyis mindegy... - legyintett a vala.

Egy jó pár forduló után egy újabb bolt ajtaján léptek be. Ez sokkal kellemesebb volt mint a kovácsműhely. A szépen megmunkált fa polcokon anyagok sorakoztak katonás rendben, szín szerint. Egy fekete hajú tünde leányzó ült egy fa asztal mögött, kezében tű és cérna fogott. Éppen egy anyagot hímzett. Az érkezőkre felkapta a fejét, majd elmosolyodott. Szája vékony rózsaszín, zöld szemében a nevetés szikrája csillant.

- Szervusztok! - állt fel, és lerakta öléből a finom kelmét.

- Szervusz Meleth! - köszönt mosolyogva Argalad.

- Olyan régóta nem láttalak mifelénk, hogy vagy mostanság? - kérdezte kedvesen Meleth.

- Jobban nem is lehetnék, de emlékszel-e még arra amit hónapokkal ezelőtt megbeszéltünk?

- Ó a sapka meg a sál! - kapott a fejéhez a lány. Azzal besietett egy ajtón, fekete haja csak úgy kúszott utána.

- Te ezt már hónapokkal előre eltervezted? - kérdezte Míriel amikor a nolda lány eltűnt az ajtó mögött.

- Talán... - húzta a száját rejtélyes félmosolyra Argalad.

- És elloptad a csizmámat?! - vette jobban szemügyre a korcsolyát Míriel. Mely most már közel sem hasonlított egy hétköznapi csizmához. Talpa vastag lett, és még ott volt rajta a vas penge is.

- Talán... - felelt megint a fiú.

- Elképesztő vagy... - rázta a fejét mosolyogva Míriel. Ekkor bújt elő az ajtó mögül Meleth kezében egy tengerkék sállal és egy hozzá illő bojtos sapkával.

- Csak nem a hölgynek lesz? - kérdezte kedvesen amikor átadta Argaladnak a ruha darabokat.

- Ami azt illeti... - húzta a szót a fiú.

- Akkor próbáld fel hamar! - vágott a szavába Meleth Mírielre nézve.

- Ó igazán nem szükséges... - utasította vissza kedvesen a vala.

- De de! Látnom kell jó-e, mert minta alapján csináltam és nem ugyanaz az anyag.

- Argalad te a sapkámat is elloptad?! - kérdezte enyhén felháborodva Tinwerín a fiúra nézve.

- A cél szentesíti az eszközt Tinwerín... - szabadkozott a vörös hajú.

- T-tinwerín? - kérdezte Meleth falfehéren Mírielre pillantva.

- Ó Erura... - sóhajtott csendben Míriel. - Köszönöm Argalad! - verte vállba az illetékest.

- Azt mondtad úgyis mindegy! - ellenkezett a fiú a vállát dörzsölve.

- Te. Szentséges. Illuvatar. - nyögte ki nehezen Meleth, és kiejtette kezéből a ruhákat.

- Most már biztosan csuklik... - forgatta a szemét Míriel. - Kérlek kedves, igazán nem kell ennek ekkora feneket keríteni... - hajolt le a sapkáért és a sálért a vala.

- Annyira tudtam, hogy ismerős az arcod! Annyira sajnálom Úrnőm... - szabadkozott a zavarba jött lány.

- Meleht nyugalom... - szólt közbe Argalad megfogva a nolda lány vállát.

- Ny-nyugalom?! De... ő...

- Tudom. Nyugalom. Nagyon szépen köszönjük a sapkát és a sálat, de most ha megbocsájtasz sietős a dolgunk.

- I-igen, t-természetesen - dadogta a lány, de addigra már a párosnak hült helye volt. Kisiettek a városból, meleg ruhát öltöttek majd az Argalad által említett tó felé indultak.

- Ennyit arról, hogy nem keltek feltűnést... - jegyezte meg Míreil, amikor csizmájával már a havat taposta.

- Nem adok neki félnapot és egész Tilion erről fog beszélni - veregette meg a lány vállát Argalad.

- Beh kedves! - forgatta a szemét Míriel. - Még messze vagyunk? - kérdezte. Már jó egy órája gyalogoltak a kissé meredek hegyoldalon. A friss hó ropogott a talpuk alatt, Míriel kék sapkájának botján és kabátjának prémjén is megültek az egy-egy fáról ráeső hópihék.

- Mindjárt oda érünk - felelt Argalad elhajtva maga elől pár cserje ágát. Valóban már csak pár métert kellett menniük, és szemük elé tárult a befagyott tó képe. Argalad szó nélkül elkezdte átvenni a korcsolyát, és talpra is állt benne.

- Na gyerünk! Vedd csak fel! - biztatta társnőjét is. Tinwerín kissé vonakodva de felvette a meglehetősen érdekesen festő csizmát. Ezt látva Argalad elindult a jég felé, majd rászökkent. Fordult egyet maga körül, majd kezét a szélen álldogáló Míriel felé nyújtotta.

- Gyere csak! Nem fogsz elesni! - biztatta a lányt.

- Én biztosan nem! - tiltakozott Míriel.

- Na kérlek szépen! - kérlelte elnyújtott hangon a fiú.

- Nem! - mondta határozottan Míriel.

- Ahj... - forgatta a szemét Argalad, majd kiment társnője mellé. Szó nélkül ölbe kapta, és csak akkor tette le amikor a jégen voltak.

- Bolond! - ficánkolt nevetve Míriel, és igyekezet kiszabadulni a kezek közül.

- Nyugalom! Most szépen leteszlek... - állította rá lassan a jégre a lányt, kinek szinte azonnal kicsúsztak maga alól a lábai.

- Menni fog ez! - húzta vissza Tinwerínt újra álló helyzetbe Argalad.

- Nem fog! - sopánkodott a lány.

- Azt mondtam, hogy megtanítalak, így meg is foglak. Tehát próbáld meg magad ellökni bokából, én foglak nem fogsz elesni. - kartávolságra csúszott a lánytól, teret hagyva neki. Nem mondom, hogy főhősnőnk nem esett el szinte az első "lépésnél"... De hát ez van. Tovább próbálkozott, míg Argalad segítségével tudott egy teljes kört menni a tavon.

- Megy ez! - mondta elégedetten a fiú, és elengedte társnője kezét. Míriel így is aprókat lökött a lábával magán, ingatag volt. Most, hogy nem volt támasza egy ideig csúszott a jégen majd elkezdett inogni.

- UraaamErruuuu! - kiáltotta Argalad után kapkodva, de dobott egy hátast a jégen, ráadásul becsúszott a tó közepére.

- Jól vagy? - kiáltotta a fiú a tó széléről.

- Szerinted?! - kérdezett vissza ingerülten Míriel. Sajgott a háta, és már a lába is fájt.

- Fel bírsz kelni? - kérdezte még mindig a jég széléről Argalad.

- Öm... - Tekintve, hogy nem volt semmi amibe kapaszkodhatna a felállás nem ment a lánynak. - Olyan kényelmes itt, szerintem maradok - jegyezte meg viccesen Tinwerín. A jég hidegsége enyhítette háta fájdalmát.

- Ha megfázol azért apád engem kinyuvaszt! Kérlek állj fel ha bírsz!

- De nem tudok!!

- Rendben akkor jól figyelj. Próbálj meg először négykézlábra állni... - kezdte el magyarázni a fiú.

- Könnyű azt mondani! De nem áll szándékodban segíteni?!

- Hát...ami azt illeti eléggé...

- Argalad! - szólt rá mérgesen Míriel.

- Jó...de...

- Argalad miattad vagyok ilyen helyzetbe az a minimum, hogy segítesz!

- Rendben - adta meg magát a fiú, és becsúszott a tó közepére. Ekkor egy kis reccsenés hallatszott. Majd amikor segítette volna fel társát, a jég beszakadt alattuk.

- UramEru! - sikoltotta Míriel amikor beleérkezett a jéghideg vízbe.

- Jól van semmi baj, nyugalom! Ezért mondtam, hogy próbálj meg felállni egyedül... - Argalad mászott ki elsőnek, majd kihúzta a lányt is. Mindketten vacogtak, a hideg a csontjukig hatolt.

- Induljunk gyorsan vissza fele! Gyerünk! - noszogatta a didergő Mírielt a fiú.

***

- Hogy gondoltátok?! - kérdezte felháborodva Varda a két pokrócba burkolt fiatalra tekintve.

- Gyerekek, ennyire nem lehettek felelőtlenek! - dorgálta őket Yavanna aki az újabb adag meleg teát hozta a párosnak.

- J-jó ötletnek tűnt... - vacogta Míriel. Bár már egyikükön sem volt vizes ruha, még mind ketten vacogtak a hidegtől. Argalad eltüsszentette magát, majd átvette a szót:

- Az én ötletem volt, csak jót akartam... - újabbat tüsszentett.

- De hát már csak láttad, hogy túl vékony a jég! - morogta Manwe.

- Egyikünk sem látta... - védte a fiút Míriel.

- Inkább ne szólalj meg kincsem, pihentesd a torkod - simogatta meg Varda lánya haját megcsókolva a homlokát.

- Felelősség teljesebbnek gondoltalak Argalad... - vonta össze a szemöldökét Aule.

- Én csak jót akartam...és szólta is de Tinwerín egyedül nem bírt felállni és... a többit már tudják. - sütötte le a szemét a fiú, belekortyolva a teájába.

- Én is értebbnek gondoltalak kislányom - fordult Manwe a lánya felé.

- Olyan jó ötletnek tűnt! Honnan kellett volna egyikünknek is tudnia, hogy beszakad... - mondandóját köhögés szakította félbe. - ...a jég.

- Remélem tanultatok az esetből - szólalt meg Yavanna, megfogva mindkettőjük homlokát. - Még nincs lázatok, de lehet lesz - vonta le a következtetést.

- De nekem holnap Völgyzugolyban kell lennem - állt fel Míriel ledobva magáról a takarót.

- Nem gondolod, hogy ilyen állapotban bárhova is elengedünk?! - takarta vissza az anyja.

- Még valami amiről esetleg még tudunk kéne? - kérdezte Manwe.

- Hát... - kezdett bele Argalad, de erre kitárult a csarnok ajtaja és Finarfin lépett be rajta.

Folyó folyik s fa őszül,  egy-két hónap hipp-hopp elrepül.

Természet kivirít a hó olvad, rügy pattan de szívem űrje túl nagy.

Nagyobb mint amennyit elbírok, más lettem mégis önmagam vagyok.

Vagyok az ki elment s visszatért, vagyok az ki küzdött mindenért

Ha tört ha szakadt, de...nincs már más csak alkonyat.

Míriel komótosan nyitotta ki szempilláit, végig nyújtózott az ágyon. Kidörzsölte szeméből az éber álmot, a kellemes cseresznye fák képét. Oldalára fordult és álmosan pislogott. Semmi kedve nem volt visszatérni a valóságba, a kellemes fák alól. Résnyire nyitott szeme a komódján heverő kis könyvére tévedt. A naplója volt, melybe már régóta nem írt. Az éjjel hozta el a Bakacsinból, nem is érette miért. Hiszen emlékekkel teli volt, s azoknak a súlya nagyobb volt mit amilyet elbírt volna. Kezébe vette még egyszer utoljára a kis könyvet, úgy gondolta itt is épp ideje lezárnia életének korszakának ezt az ajtaját is. És soha többé be nem lépni rajta. A kelő nap fényénél lefirkantotta az utolsó sorokat, és a bőr kötéses kis-könyv lezáródott örökre. A komód legalsó fiókjába tette, és soha többet nem nézett felé. Legalábbis ő úgy akarta...

Hátát párnájának támasztotta, behunyta szemét és mélye sóhajtott. Hófehér hajából egy-egy tincs előre bukott. Tenyerébe temette arcát, fejében lepergett előtte az élete. S a végén...A végén gondolataiban is rázárta az ajtót és kulcsát messzire hajította.

Miután elrendezte magát a kertekbe indult, Galadrielt kereste. De Lórien Úrnője helyett egészen másba botlott...

- Mí...Tinwerín lenne egy perced? - állította meg Haldír a lányt.

- Persze - válaszolt. - Mit szeretnél?

- Beszélgetni. Nagyon sok dolog van, ami csupán most nyert értelmet... - a tünde a lányt a Lórien könyvtárába és levéltárába vezette, tekercseket terített el.

- Ismerős? - kérdezte rábökve az egyikre. Melyen ugyanazok a sorok voltak, mint amiket a Legolasnak írt levélbe bemásolt.

- Mit akarsz ezzel? - kérdezte kissé ingerülten Míriel, és összehajtotta a tekercset.

- Tudni akarom az igazat, amit ezek a papírok csupán félve suttognak. Te vagy az akiről írnak? A remény és a fény? Te vagy az a tinwerín aki lezuhant az égről az Utolsó Csata után Északon? Te vagy Manwe és Varda lánya?

- Fontos ez most? Származásom mit változtat a dolgokon, Haldír? Ami téged érint, azon semmit. - válaszolt higgadtan a elrakta a tekercseket.

- De ami Legolast érinti? Azon változtat? - a fiú rátapintott a lényegre.

- A múlton már nem lehet változtatni, ezt egy nolda tudhatná a legjobban. A te származásod változtat-e valamin? - bezárta a könyvtár ajtaját.

- Míriel, hát nem érted?! Ez súlyosabb dolgok minden múltbéli tettnél!

- Haldír, jól figyelj. Erről senkinek nem szólhatsz. Galadriel Úrnő varázslata Lórien erdején olyan akár Melian öve Doriath körül: nem lépheti át gonosz. De ha te kilépsz, akkor gondolataidat kiszolgáltatod az ellenségnek. És Szauron még nem tud feltűnésemről, szeretném ha ez így is maradna. Soha többé nem hagyhatod el Lothlórien erdeit, míg a gonosz árnya vetül Ardára. - Ettől fogva Haldír Lórien parancsnoka soha nem lépte át az Aranyerdő határát. Nem mint Tinwrín...Mennybolt alatt futott útja, megállás nélkül szelte át Középföldét. Hol Mordor határaira merészkedett, hol a tenger felé vitte útja, hol pedig Dol Goldur tüzeit figyelte s igyekezett eloltani azokat. Nem egyszer megfordult Rohan és Gondor határán is, segítette Aragornt a vándorlásai során. Sok időt töltött együtt a Vándorral oktatva őt a vadon rejtelmeire. Fejében az időmúlásával kezdtek halványulni emlékei Legolasról és a Bakacsinban töltött esztendőkről. Mégis ott lebegett felette múltja felhője melyet sosem tudott elhagyni...

Ahogy a rügyek kipattantak a fákon, úgy látogatott Völgzsugolyba a Féltünde Elrondhoz, és Arwen Undómielhez Völgyzugoly Úrnőjéhez. Arwennel naphosszat beszélgettek a feléjük boruló hűvös fák alatt, melyek már akkor is az eldák elmúlását sugalták. Mikor Undómiel Lórienben járt, akkor is ha tehette együtt jártak-kéltek az Aranyerdőben. Míriel megtanította az íj használatára, és a harc rejtelmeire. Meg hát, ő jelentett a kapcsot Arwen és Aragorn között.

Ígéretéhez híven többször ment Valinorba. Barátságot kötött Argaladdal, egyre többször találkozott nővérével, szüleivel és rokonaival. Nemsokára beköszöntött a március, és Estel születésnapja. Míriel már azt sem tudta pontosan mennyi idős is a nővére, ahogy magáról sem...

- Argalad tudom, hogy kissé furcsán fog hangzani a kérdés...De hány éves is Estel? - fordult a mellette ülő fiúhoz Míriel.

- Öregebb a Holdnál...Már jó ideje nem számlálja évei múlását, feleslegesnek véli - válaszolt a vörös hajú.

- Azért remélem, igaz hogy e hóban ünnepli a születésnapját. Úgy szeretnék neki adni valamit csak nem tudom mit... - merengett el a lány. Sok-sok ötlet megfordult a fejében, de egyiket sem tartotta méltónak a nővéréhez.

- Estel imádta Laurelin virágait, talán adhatnál neki valami hasonló fényűt.

- Hiszen a fák elpusztultak, ahogy virágjaik is... Hol találnék ahhoz foghatót? - biggyesztette le száját Míriel.

- Tudod Aule hegyiben állítólag lakik egy különleges állat. Leginkább egy szarvashoz tudnám hasonlítani, de szőre úgy mondják arany és agancsán van két virág ami szintén aranyfényben tündököl. De ez nagyobb és ingerlékenyebb mint a többi szarvas, de annyira csodálatos is.

- Akkor tiszte sor, meg kell szereznünk a virágot! - pattant fel mosolyogva Tinwerín.

- Az nem olyan egyszerű, mint mondtam kifejezetten ingerlékeny állat. Mi van ha felnyársal minket?! És rendkívül gyorsan fut... - vázolta a dolog árnyoldalát is Aragalad.

- Én gyorsabb vagyok egy szarvasnál...

- Ez nem szarvas.

- De azt mondtad...

- Hogy ahhoz tudnám hasonlítani. De nem az.

- Kérlek vezess el a hegyhez ahol lakozik! Szükségem van azokra a virágokra! - kérlelte Míriel, és a lehető legszebb pillantását küldte a fiú felé.

- Legyen...de remélem tényleg tudsz futni... - Azzal útjukat a havasan és méltóságteljesen magasodó hegyek felé vették. Jó  félnapi járóföld volt mire odaértek, de Míriel úgy érezte megérte. A fák közül kibontakozott előttük a felhőpamacsokba burkolt hegy alja.

- Kész vagy? - kérdezte Argalad visszanézve az felfelé vezető ösvényről.

- Öhöm...Biztonságos ez? - nézett fel a lány aggódva a hegyre.

- Azt nem mondtam...

- UramEru...Nem mintha félnék! De...a Caradhas is jobb ennél!

- Jössz vagy nem? - vonta fel a szemöldökét kérdően Argalad.

- Ez őrültség!

- De hisz a te ötleted volt!

- Igen de...na jó megyek... - indult el vonakodva a fiú után. A felfelé vezető ösvény cseppet sem volt sima, sőt... És már a Nap is túl haladt delelőjén mire elértek az állat barlangjáig.

- Pontosan mi is ez az állat?

- Nincs neve. De nekünk nem is a neve kell hanem a virág - Mindketten a barlang sötétjébe meredtek.

- És hol is vannak azok a virágok?

- Az agancsán. Nagy hegyes dolog. Hidd el meg fogod találni - lépett be elsőnek Argalad. - Gyere add a kezed! - nyújtotta vissza a sötétből tenyerét. - Nem fogsz elesni ne aggódj!

Míriel a tenyerébe helyezte sajátját, és kézen fogva vágtak át a barlang sötétjén. Egy ideig csak a hegyi szél susogása zavarta a csendet, és a barlangban tanyát ütő tücskök ciripelés kísérte utazóinkat. Mígnem Míriel átesett valamin.

- Mi a...?! - elengedve vezetője kezét, átesve azon a lélegző valamin a köveken landolt. - Azt hiszem megtaláltam... - suttogta a fejét simogatva.

- Remek! Keressük meg az agancsát! - suttogott vissza társa, és a sötétben tapogatni kezdték az állat körvonalait.

- Azt hiszem megvan... - Argalad keze egy puha valamit érintett, joggal hihette azt, hogy a virág egyike. Így meg is próbálta leszakítani...

- Öm... de akkor én mit tartok a kezemben? - kérdezte Míriel aki valóban a két virágot szagolgatta. De későn érkezett a kérdés, és Argalad meghúzta azt a puha valamit. Ami mint utólag kiderült az állat pamacsos farka volt. A szarvas hirtelen ugrott és bőgött fel.

- Egek! - kapta a szája elé Míriel a kezét, és amilyen gyorsan csak tudott igyekezett kifele a barlangból.

- Futás! Gyerünk gyorsan! - nézett hátra a fiú, az éledő félben lévő behemótra. Mindketten futásnak eredtek, amennyire a lábuk bírta.

- Utol tud érni minket? - kérdezte lihegve Míriel.

- Szeretnéd, hogy válaszoljak? - kérdezett vissza Argalad. Mindketten hallották a mögöttük loholó állat trappoló lépteit. A rohanó "szarvas" szőre csillogott a napfényben, szemében a düh lángja lobogott.

A hegyi ösvény most hosszabbnak tűnt mint előtte. Az avar csúszkált a lábuk alatt, kövek gördültek alá lépteik nyomán. A két fiatal egymás mellet loholt, nyomukban a behemót. Míriel kezében ott lengedeztek a virágok, melyeknek szirmai engedelmesen meghajoltak a szél előtt.

- V-vigyázz! - üvöltötte Argalad amikor egy meglehetősen meredek részen futottak lefelé. A fiú megbotlott egy gyökérben, és egyenesen a lány felé zuhant.

- Micsoda?Áááá...! - fordította hátra Míriel a fejét, de addigra hátba vágta társa. Egymásba gabalyodva gurultak tovább a lejtőn, míg egy kisebb hasadékba nem érkeztek melyet valamikor egy kis forrás vághatott magának. Mindketten nyekkentek amikor leérkeztek.Talán Míriel nagyobbat, hiszen főleg az ő hátát nyomták alulról a kövek, felülről pedig társa súlya nehezedett rá.

- Leráztuk? - kérdezte fojtott hangon a lány. De Argalad csendet intett. Hallották amint a patás odalépdel a hasadék széléhez, és megszaglászza azt. Morgott egyet, majd újabb szimatolás után főhőseink legnagyobb örömére tovább állt. Mindketten felsóhajtottak mikor meghallották, hogy az állat eltávolodik tőlük majd patáinak kopogása teljesen elhall.

- Elment? - kérdezte suttogva Míriel. Mire Argalad kidugta fejét a nem túl mély hasadékból.

- Igen! - mondta megkönnyebbülten a fiú, majd amilyen gyorsan csak tudod kimászott a gödörből, és kisegítette társnőjét is.

- Annyira sajnálom...azt, hogy rád estem - kért bocsánatot a tarkóját dörzsölve.

- Öhm semmi gond... - jött kissé zavarba a lány. - Voltam már rosszabb helyzetben is... Móriában megrepedt miattam egy oszlop... - kuncogta Míriel. - Igazán semmi gond. De ugye a virágok megvannak? - kérdezte hirtelen a hasadék felé fordulva. De a virágok nem a szakadékban voltak, hanem ott ringatták szirmaikat elejtve nem is olyan messze az úttól.

- Hála Erunak! - lélegzett fel a lány, és finoman felemelte a földről a két aranyszínű növényt.

- Esetleg egy ruhára szeretnéd rávarrni őket? - tudakolta Argalad.

- Én? Varrni? - hökkent meg Míriel, és a fiú felé fordult. - Abba nincs köszönet, ha én tűt fogok a kezembe... - nevette. - Egyszer megvarrtam Estel zokniját úgy, hogy véletlenül összevarrtam...

- Esetleg akkor Vaire?

- Pontosan! - vágta rá Míriel.

Vairét Mandosnál találták, éppen beszélgettek mikor a fiatalok beléptek.

- Míriel, Argalad! Hát ti? - lepődött meg a nő. Mandos arcára is döbbenet ült. De nem is a fiatalok látogatásától, hanem maguktól a fiataloktól.

- Baj van? - kérdezte Argalad látva a két vala csodálkozását.

- Hol is jártatok pontosan? - kérdezte finoman Vaire, majd odasétált Mírielhez és kiszedett egy levelet a hajából.

- UramEru... - nézett végig magán a lány, és elkezdte leporolni nadrágját ami helyenként barnás színt öltött a földtől.

- Felkerestük az arany színű "szarvast". Onnan vannak a virágok - vette elő a két növény a fiú.

- Igen, és? - kérdezte Vaire.

- Tudod Úrnőm Estelnek közeleg a születésnapja. Szeretnék neki egy ruhát adni ajándékba amire rávarrnám ezeket a virágokat. De nem igazán értek a kézi munkákhoz...Nálad szebben senki sem sző Úrnőm, teljesítenéd kérésemet, hogy te varrod meg nővéremnek a ruhát?

- Oh Kis Csillag! - legyintett a nő. - Hát persze! - mondta kedvesen, mosolyogva.

- Ezer köszönetem! - hálálkodott a lány.

A Nap kezdett lenyugodni Valinorban, ami azt jelentette Ardára hajnal köszönt. Argalad és Míriel a tengerparton várta a naplementét. Már jó ideje itt búcsúztak el egymástól, megszokássá vált.

- Köszönöm, hogy segítettél - szólalt meg rövid hallgatás után Tinwerín.

- Igazán nincs mit - mosolyodott el a fiú. - Kíváncsi leszek Estel arcára amikor majd átadod neki.

- Ugyérted átadjuk!

- Átadjuk? - vonta fel a szemöldökét Argalad.

- Igen, szeretném ha te is ott lennél. Nem csak az enyém az érdem - magyarázta Míriel.

- És mond mikor látlak újra? - tudakolta a fiú, és a vörösen izzó napkorongra meredt, majd társnője arcát kezdte fürkészni.

- Nem tudom... - szontyolodott el a vala. - Az utóbbi hónapokban sok minden kezdődött el aminek még koránt sincs vége. Eddig csak az eldákra ügyeltem de kezdek rádöbbenni, hogy a Másodszülöttekben is ég a tűz, ami csak felszításra vár.Valami mozgolódik Középföldén Argalad, még én sem tudom micsoda. De azt érzem, hogy amikor a Bölcsek elbuknak, egy eddig jelentéktelennek tűnő kis lény fog fordítani az események folyásán...