A Nap süt, de az útra árnyék vetül

Bűnhődik az, ki nekem ellenszegül

Pletyka,  szóbeszéd csupán

mely szárnya kell, de legenda lesz belőle az évek múltán.

- Tán nem aggasztják a hírek? - kérdezte meglepve Saelon. Nem ilyen reakciót várt Thranduiltól. Nem is olyan régen ült össze a tanács, és Nyugat parancsnoka elmondta mik is jutottak a fülébe mostanság.

- Saelon, ezek nem hírek! Csupán ostoba pletykák! - mondta el állás pontját a király. - Amíg a határainkon kívül történik, addig nincs rá gondunk.

- De, királyom! A minap rengett a föld! Különös lényekről keltek szárnyra hírek a Hith Aiglin túl oldalán! - érvelt tovább a parancsnok.

- Olyformán, az neked hír, ha egy csapat ember pletykál az egyik koszos piacon?! Azt te hírnek nevezed, amivel gyermekeket ijesztgetnek?! Mese! Egy gyermeteg kitaláció melyet a bolond emberek fantáziája szült. Ki hallott már olyat, hogy valakinek a ruhája egybe olvadjon az éjszakával?! Én több ezer éve járok e földön parancsnok, de ilyennel nem találkoztam. Hogy miért? Mert nem létezik!

- Királyom...én megértem, de...mi a magyarázat a gyorsan cikázó fehér valamire?

- Csak a villám tud cikázni Saelon. Ha nem muszáj, ne idegesítsd apámat. Vannak fontosabb dolgaink is mint az emberek által a bolhapiacon eldalolt pletykák - szólt közbe Legolas is, szúrós pillantást vetve Nyugat parancsnokára.

- De...!

- Nincs semmi de Saelon - vonta össze szigorúan a szemöldökét Thranduil, és csendet intett kezével.

- Királyom, bizonyára tudod, hogy Deil unkahúgom Rivendelbe utazott rokonaihoz. Bízom benne, hogy mielőbb megbízható hírekkel tud szolgálni az ottani állapotokról - szólalt fel Theilon, neveztessen a király haditanácsosa. Apai ágon ő is nolda, csak úgy mint unokahúga, de anyai ágon teler, míg rokona vanya felmenőkkel rendelkezik. Deil rendszeresen szokott látogatást tenni Völgyzugolyba apjához, Erestorhoz. Bár ezek a látogatások mostanság megcsappantak, most is hadi ügyek miatt sikerült elkéredzkednie.

A tanács tagjai megtárgyalták mindazt ami abban a hónapban felmerült. Vegyes beszélgetés volt, szó esett a kereskedelemről, az őrség taktikájáról, a határokon túli állapotokról és a kincstár helyzetéről is.

- Te tulajdonítasz a pletykáknak jelentőséget? - Lépet barátjához Baran, miután a tanácsnak vége lett.

- Hát... - húzta a szót a herceg. - Talán... - felelt bizonytalanul. Szöget ütöttek a fejébe az ingoványos talajon álló hírek.

- De az előbb pont te...

- Tudom mit mondtam - sóhajtott fel a szőke. - De csak nem adhatok alapot holmi szóbeszédeknek apám füle hallatára!

- Jól ismerem ezt a nézést! Kombinálsz! - bökött barátjára a tünde.

- Nem igaz! - vágta rá durcásan Legolas.

- Ó dehogynem! - vitatta mosolyogva Baran. - Ezek a gyermeteg mesék jobban felkeltették az érdeklődésedet mint vártam.

- Nem keltettek fel semmit! - ellenkezett hevesen a herceg, és kikanyarodtak az udvarra.

- Épp elég ideje ismerlek ahhoz, hogy tudjam mikor füllentesz Legolas. Na bökd ki szépen!

- De mondom, hogy nincs semmi! - nézett dühösen a barátjára a herceg. Épp ekkor haladtak el, az üdén virágzó gondoljrám virág bokor előtt. Legolas egy pillanatra átnézett Baran válla felett, és szeme megállapodott az apró virágokon. Nagyon is felkeltette valami az érdeklődését. Ez a megmagyarázhatatlan valami, nagyon sok kis apró még megmagyarázhatatlanabb dologból tevődött össze. Kusza, sokszor értelmetlennek látszó kérdések szőtték egymást a herceg fejében, de válasz sosem adódott. Viszont minden egyes kérdés egyetlenegy apró kis szálból indult: a naplóból. A kérdések egymásra épültek, és Legolas hitte, ha az elsőre megtalálja a választ, a többi is megoldódik majd. De a válasz, a megoldás elkerülte szerény személyét. Ívesen...Ugyanis a válasz minden kérdésére épp a Nan Curunír árnyékában suhant, hangtalanul...

***

Tinwerín belenézett a fénylő napkorongba. Az most is ugyanúgy sütött, mint alig pár órája. A szellő ugyanúgy lengette a hegylábi pusztán a zsenge füvet, mint nem is oly' rég. A csendes, délutáni fuvallat megdöntötte a fűszálakat, s azok hullámként hajoltak meg akarata előtt. A dombon álló ezüst haján megtört a napsugár, a csendes szél bele- bele kapott azokba a hajszálakba, melyek kicsúsztak kontyából. Szürke szemével az előtte elterülő tájat fürkészte, mintha csak annak minden rezzenéséről tudni akart volna. Szeme tova vándorolt Dúnfölde erdeire, melyek sötéten nyújtóztak tova a távolba. Semmi mozgás vagy nesz nem zavarta a fürkészőt. A Nap elé tejfehér fátyolfelhő kúszott, enyhe árnyékot vetve a dimbes-dombos földekre. Az árnyék végig kúszott a lankákon, akár a kígyó nem kerülve el a magaslaton állót sem. Mikor a felhő árnya reá vetült, haja nem fürdött többé az édes fényben, de tekintete így is átható volt. Ruháján elszórtan, haloványan apró pontok csillantak az éjszakai égboltot idézve. De amint a felhő foszlányt tova fújta a szél, az anyag csillogása elenyésző lett, de a viselője mit sem vesztett méltóságából. A finom arc rezzenéstelenül figyelte a környező vidéket, senki sem tudta volna kitalálni mi jár épp a fejében. Pedig mennyi minden járt abban a csinos kis kobakban! Egy különös érzés kerítette hatalmába, mintha csak ingoványos talajra lépett volna. Aggasztották Sauron és Sarumán kémei. Még inkább az, hogy sosem lehet tudni honnan lesnek az emberre. De be akarta biztosítani magát. Elengedhetetlen volt helyének megszilárdítása a nagy sakktáblán. Akadálytalanul akart előre haladni, tiszta játszmát várt. Ahhoz, hogy lépésében ne akadályozza senki el kellet tüntetni a felesleges bábukat. De egyedül nem tudta...Az latolgatta, felkeresi Aragornt. Nem akart ismeretlen mezőre lépni, és a vándor olyan helyeket és embereket is ismer akiket ő aligha. Legtöbbször a Bríben szoktak összefutni, ezért egy kis időnyi mérlegelés után úgy döntött a kis város felé veszi útját. És Brí felé a lehető legrövidebb út, a Füves út volt amely mondhatni Dúnfölde szívében futott. Magára öltötte köpenyének csuklyáját, és az erdő felé irányítva lovát kilépet a Nan Curunír árnyékából.

Árnyékként kúsztak a dombokon, mégsem diktáltak gyors tempót. Tinwerín figyelme nem lankadt, hol az eget, hol a mögöttük lévő területet kémlelte. De az idő jóformán makulátlan volt, azt a pár sötét felhőt leszámítva melyet úgy tűnt a szél egyre csak feléjük sodor. Mire jött a rózsás alkony, már a levegőt füllettség töltötte meg. Már az út körvonalai láthatóak voltak, de a valának semmi kedve nem volt éjjel utazni. Most járt először ezen a vidéken, és eléggé ellenszenvesnek ítélte. Behúzódtak egy kisebb cserjésbe, ott töltötték az éjszakát. Az éj önmagához képest is barátságtalan volt. Újhold volt, így az ezüstösen fénylő holdkorong most nem világított. A csillagok is valahogy másképp ragyogtak az égen mint Imladrisban, vagy Lórienben. A lány mégsem félt. Mi félni valója lett volna? Ő szerette az éjszakát, a barátjának is nevezhetnénk. Az éj csendjét tücsök dal színesítette és végül ez volt az, ami álomba ringatta az utazókat.

Másnap reggel Tinwerín nem kelt épp korán, a Nap kicsivel járt delelője előtt amikor ő és Arnir újra útra keltek. Délután felé járhatott az idő, amikor végre rátértek a Füves útra. Az út kifejezetten elhanyagolt volt, csupán puszta földút. Itt- ott még ha figyelt az ember megpillanthatott kőmaradványokat, amik még a boldog időket idézték. Középfölde egykoron barátságos hely volt, de ez mára már aligha mondható el. Az idők során kontinensek születtek és hulltak alá a mélybe, azt beszélik Thingol és Melin birodalma, Doriath is elsüllyedt még az Első korban. Iluvatar haragja csapott le Númenorra, mert a rajta élők megszegték ígéretüket. A csillag alakú fenséges sziget a tenger martaléka lett, és a rajta élők kikötöttek Középfölde partjain. Tán csak Szürkerév az, mi mai napig őrzi régmúlt alakját, idézzve a telerek dicsőségét. Sajnos most már az ügyes kezű númenori emberek keze munkája is hanyatlik, majd lassan elenyészik. Magyalföld is egykor virágzó hely volt, de mára már csak kopár és kietlen szelek fújnak arra. Dúnföldén régen sok kereskedő utazott, de mióta a gonosz árnyékát vetette rá, aligha vetül arra egy lélek is.

Az út Dúnfölde erdején keresztül vitt, amibe szokatlan módon Tinwerín nem szívesen lépett be. Másnak érezte ezeket a fákat, sötét gondolatok mérgezték őket. Az erdő fái sűrűn hajlottak az út felé, de mégis átszűrődött rajtuk fény. Az út elejét már régen maguk mögött hagyták, és már javában bent jártak az erdőben amikor Arnir hirtelen megtorpant. Tinwerín felocsult gondolatiból, és körbe forgatta a fejét. Szeme végig járta a mellettük elterülő erdőséget, de nem észlelt mozgást. Valahol a fejében mégis csilingelni kezdek az apró vészcsengők. A csengetés egyre erősödött, de kézzelfogható bizonyítéka nem volt.

Mire egyszeriben a lányra felülről egy háló repült, melynek súlya egyből lerántotta lova hátáról. Meglepetés szerűen érte a támadás, halként vergődött a súlyos háló alatt, de szabadulni nem bírt. Arnir idegesen felnyerített, de rá is háló dobódott és őt is a földre szorította.

- No lássuk mit fogtál Hador - ugrott le az egyik fa felső ágáról egy vörös borostás férfi. Őt még három társa követte, kik szintén nem tűntek valami barátságosnak. A borostás oda sétált a földön küzdőhöz, majd hozzá intézte szavait:

- Ez egy medve háló kedvesem, aligha szedheted le magadról - hangja mély volt és gúnyos. - De ha átadod az értékeid elengedünk - guggolt le mellé.

- Holmi ingyen élő emberek engem ne kötelezzenek semmire - válaszolt csípősen a vala, és csak tovább ficánkolt a háló súlya alatt.

- Kár... - sóhajtott fel a borostás képű. - Gyerünk fiúk, kötözzétek meg! - intett három társának.

- Hozzám ne merjetek érni! - emelte meg a hangját a lány, De a három férfi csak tovább közeledett a kötéllel a kezében. Leszedték róla a hálót, majd leszorítva a földre megkötözték kezét, lábát. Aztán az egyik, ( akiknek karjai akkorák voltak mint főhősnőnk lába ) hátulról elkapta a tehetetlen lányt, és egy tőrt szorított a nyakához.

Tinwerín tehetetlenül tűrte mindezt, hiszen egyensúly érzékét elvesztette, kezein pedig szoros csomók díszelegtek.

- No aranyom hol rejtegeted a pénzt? - kezdett bele újra a borostás képű. Tinwerín nem válaszolt.

- A főnök kérdezett! Válaszolj! - rángatta meg fogva tartója, és a tőr egy kissé belenyomódott bőrébe.

- Nincs pénzem - nyögte ki színtelen hangon Míriel.

- De amint látom ezüstöd, az van - lépett felé a borostás képű, és egy mozdulattal kihúzta hajából az ezüst hajtűt, majd zsebre tette.

- És tudod mennyit adnak ezekért a gombokért egy jobb piacon? - mérte végig a vala útikabátjának gombjait a férfi. - Rengeteget aranyom - jegyezte meg, és keze közeledett a felső gomb felé.

- Ne érj hozzám! Vagy esküszöm az égre az lesz az utolsó tetted te senkiházi! - ficánkolt a megkötözött teremtés, de mindhiába csupán a lábán lévő kötésen sikerült lazítania.

- Kis heves...Ez tetszik - mosolyodott el a férfi, és megnyalta a szája szélét. Tán félsz aranyom? - kérdezte a borostás képű egészen közel hajolva Mírielhez, majd elővéve kését, levágta az első gombot. De erre a lány, csak dacosan arcon köpte. A férfi arcán átfutott egy fintor, majd egyszeriben arcon vágta a vele szemben lévőt. Tinwerín feje enyhén elfordult az ütés erejétől, ezüst haja kissé takarta a vörös kéz nyomot.

- Ostoba Másodszülött! - sziszegte a lány.

- Mit beszélsz te szajha? Rám nézz ha mondom! - a borostás képű újabb ütésre emelte volna a kezét, de lesújtani nem volt ideje. Tinwerín egy hirtelen fejmozdulattal lefejelte az őt lefogó férfit. Így a hátára esett, ezt kihasználva alhason rúgta a borostás képűt, majd leszedte a lábáról a kötelet. Talpra ugrott pont időben, mert a maradék két férfi már futott is felé. Míriel egy gyors pillantást vetett a feje felett díszelgő csonka ágra, feje felé emelte a kezét és egy ugrással sikerült az ágba akasztani az összekötözött csuklóit. Egy lendületet véve rúgta fejen mind a két embert. Egy elegáns szaltóval lent termett a földön, majd a porban heverő tőr után nyúlt, és azt bokáig közé szorítva elvágta a kezét összefogó köteleket. Ekkor kezdett éledezni a négy úton álló. A behemót hátulról támadt rá, elkapva a nyakánál. A lány érezte a nyakánál össze szoruló karokat, de még át tudta lendíteni a válla felett az egyik lábát és ezzel egyenesen orron találta fojtogatóját. Az üvöltve kapott az orrához, és elengedte áldozatát. Zsebkését előhúzva rontott rá a másik, de annak elkapta a karját, és földhöz vágta, majd a saját kését állította a mellkasába. A harmadik bandita egy kúrta karddal közeledett a lány felé, és megpróbálta eltalálni a mellkasát. Sajnos ez elől a csapás elől Tinwerín épp, hogy eltudott fordulni, viszont így is csak a felkarját hasította a penge. Egy kicsit felszisszent, majd az öklével képen törölte, szinte hallható volt amint az útonálló állkapcsa megroppan. A férfi kiejtette kezéből kardját, és hanyatt vágódott a porban. Tinwerín oda sétált hozzá, és rálépett a torkára megroppantva a "C" alakú porcokat, amitől az illető hamarosan megfulladt. De egyéb mozdulatot tenni, már nem volt ideje mert hátulról lerántották a földre. A borostás képű férfi volt az, kését szorongatva a kezében. A kés lesújtott, de a lánynak sikerült arrébb gurulnia. Az oldalán fekve, egy jól irányzott rúgással kirúgta a férfi lábát, majd felállt. A ruhájánál fogva felhúzta a borostás képű alakot, és egy fának taszította. A férfi kése ott hevert a porban, most Tinwerín felvette és úgy ment oda az útonállóhoz.

- Hogy volt merszed megütni, kutya?! - kérdezte, és egy akkorát ütött a borostás arcára, hogy annak kirepült egy fog a szájából.

- Áu de kis harcias valaki - dörzsölte az arcát a férfi. - Ez tetszik - szájára újra kaján vigyor csúszott.

- Féreg... - morogta dühösen Tinwerín, és a fához szorította a férfit. - Kinek kémkedsz ember? - kérdezte lekicsinylő hangon.

- Ugyan aranyom, senkinek.

- Nem szép dolog hazudni - hajolt oda a férfi füléhez a lány. - Mond meg szépen kinek dolgozol - egyik ujját végig húzta a férfi mellkasán, majd a szemébe nézett. Csupán egy leheletnyi távolság volt kettejük között. - Halljam! - suttogta, lágy de karizmatikus hangon.

- Mit kapok cserébe ha elmondom? - kérdezte a férfi.

- Nem is tudom... ha elmondod meglátjuk - Tinwerín elővette a lehető legcsábosabb mosolyát, és pillogott egyet, és csípőjét közelebb vitte a férfiéhez.

- Hát... a férfi egy igen nagy úr - kezdett bele.

- Aham, folytasd - biztatta Tinwerín megsimogatva a borostás arcát.

- Rengeteg aranya van, és délen él - a férfi vette a bátorságot, és kezét a vallatója fenekére csúsztatta.

- Annyira arcátlanok az emberek - mondta Míriel. - És naivak, meg ostobák is - egy mozdulattal felemelte a tőrt szorongató kezét, majd egyenesen torkon szúrta a férfit. Az acél egy ütőeret talált, így a vér azonnal sugárban spriccelt ki a szúrás helyén, jóformán beterítve ezzel a vala útikabátját. Elvette a borostás képű zsebéből hajtűjét, majd eltávolodott, és kabátját kezdte tisztogatni, de kevés sikerrel. Most vette csak észre, hogy felkarjából vér szivárog.

- Remek - morogta, és levágva útikabátja aljából bekötözte a sebet. Ezek után leszedte hátasáról a hálót, majd felülve rá maga mögött hagyta a tetemeket.

Bekanyarodtak az erdőbe, és csak távolról követték az utat. Kora alkony volt, amikor elérték Szürke- vizet. Ott megpihentek. Míriel amennyire tudta, ellátta a sebét, és megmosta arcát. Ezt a kis malőrt nem számolta bele, így megváltoztatta útját: már nem Brí felé tartott, hanem Rivendelbe. Semmi értelme nem lett volna vérfoltosan betérnie a városba, így is sok mindent beszéltek az emberek. A mostanitól számítva még öt nap volt mire elérték Széltetőt, és a hatodik alkonya amikor beügettek Völgyzugoly udvarára.

- ÉdesEru! - kiáltott fel Arwen az érkező elé sietve. - Mégis mi történt veled?! - kérdezte.

- Semmi Arwen - válaszolt szűkszavúan a vala, és leugrott lováról. - Csak voltak bökkenők az úton.

- De te megsérültél! Gyere gyorsan, mindjárt rakok rá friss kötést! - nógatta a fehér hajút.

- Majd később, most mielőbb beszélnem kell apáddal - azzal kikerülve Arwent, elindult Elrondhoz. Maga mögé sem nézve vágott át az udvarokon, és kanyarodott fel a lépcsőkön. Már távolról megpillantotta a féltündét, csak azt nem látta, hogy társasága is van.

- Elrond...- ért fel sietve az erkélyre Tinwerín, de beleszorult a szó, amikor meglátta, hogy Elrond nincs egyedül. Egy szőke tündenő volt vele. Tinwerín szíve megállt dobogni egy pillanatra, amikor látta a nő oldalán a tőrt. Jól ismerte ezt a kidolgozást: Bakacsin erdei munka volt. A szőke egy pillanatra a vala felé emelte a fejét, és úgy tetszett neki is megakadt valamin a szeme, szája résnyire elnyílt és még köszönni is elfelejtett.

- Mi a csuda történt?! Eru az égben...te tényleg... az... - dadogta Elrond a véres útikabátra bökve. Falfehér lett, és forgott vele a világ. A fehér hajú megértette, hogy Sarumánra célozz.

- Nem! - rázta gyorsan a fejét. - Csak voltak bökkenők...

- Uram, köszönöm, hogy fogadott. A leveleket kérem írja meg, és én továbbítom Thranduilnak - szólt közbe félénken a szőke nő. Tinwerín szeme élesen villant a név hallatán.

Ha a király küldte, valószínűleg nincs egyedül... - futott át az agyán.

- I-igen Deil... Én köszönöm - hebegte Elrond. - M-majd megírom.

- Hölgyem. Elrond úr - hajtott fejet mindkettőjüknek tisztelettel Deil, majd elhátrált. De le se vette a szemét Tinwerínről. Egyszerűen azt hitte szellemet lát: az illetőnek a köpenye maga volt az éjszaka, és meg mert volna esküdni rá, hogy csillagokat is látott rajta. Ezek szerint, a pletykáknak van alapjuk.

Még egy ideig állt a lépcső fordulóban fürkészve az érdekes anyagot. Fejében átcikáztak azok a mesék, amiket hallott... Amiket eddig ő csak ostoba gyermeteg szóbeszédnek tartott... És íme, most azok alakja állt ott előtte.

- Az nem lehet - suttogta maga elé, és nagyokat pislogott. De az alak egyre csak ott állt, és úgy nézett ki szóba elegyedett Elrondal. Ott állt az, kit a pletykák szellemnek mutattak be. Pedig az a nő akit ő látott minden volt, csak szellem nem. Sőt! Az arca földön túli szépségűnek hatott, és a szeme is egészen más volt. A tekintete átható, és volt benne valami megmagyarázhatatlan. Az egész nőt valami megmagyarázhatatlan lengte körbe, volt valami benne ami nem e világi.