Álom jő a kisírt szemre

Álmot hozz Lórien zöld gyepe

Feledés jő szomorú szívre

Feledést hoz Arien míve

A vékony karika gyűrű hangtalanul hullott a földre. Szívét szorította a bánat vaskeze, úgy érezte mintha gyomorszájon vágták volna. Csupán nézett fénylő szemekkel az egyre távolodó lovas után, nem bírt szólni. Torkán akadtak a szavak. Arcán végig gördült egy könny, de csupán csak egy... Míriel ekkor lépte át a Bakacsin határát. A hercegen hidegrázás futott végig, majd sűrűn pislogva letörölte arcáról a könnyet. Nem érette miért sír ezen a boldog ünnepen. Majd keze a nyakában logó, erőtlenül derengő medálra tévedt. Forgatta a kezében a fénylő követ. Nem értette miért van ez nála, nem értette, hogy kerül távol az ünneplő tömegtől. Tenyerébe fogta, csak nézte, s fénye megvilágította arcát. De nem jelentett neki semmit, nem tudta miért van nála.

 - Csak hogy itt vagy! - fogta meg hirtelen a vállát Baran. -  Mit állsz itt egyedül?Siess vissza, kezdődik apád köszöntője - sürgette barátját.

 - Hogy őszinte legyek, magam sem tudom - mondta halkan Legolas, és felnézett az égre, majd mintha érezte volna, hogy merre jár kiért szíve egykor dobogott: Lórien felé tekintett.

 - Barátom, ne most kezd a tréfálkozást. Gyere hamar! Nem lenne jó ha lemaradnál!

 - M-megyek - dadogta a herceg, és ruhája alá rejtette a fénylő követ. Vállat vont, és elindult barátja után. Rálépve ezzel a vékony ezüst gyűrűre, beletaposva ezzel a friss tavaszi földbe...

***

Éji puszta nyugalmát dögszagú szárnycsapások zavarták, az éji mezőből kiemelkdett két halott szárnyas gyík. A tetemekből egy-egy fénylő nyíl állt ki, melynek szárán apró indák nyújtóztak. Hattyú tollas vesszők voltak ezek, melyek Valinor fényét idézték. A tetemek egyszeriben porrá lettek mind, s a harmadik éles süvítés kíséretében húzott el a Hold előtt. Csupán kiégett föld jelezte, hogy itt feküdt egy a sötétség iszonyatából. Csupán az a két ezüst nyíl jelezte Tinwerín útját.

Paták dobogása, egy ló forró prüszkölése verte fel Lórien csendjét. Most nem jött senki az érkező elé, most nem kísérte senki magányos útján. Most nem volt ki vissza várná. Legalábbis szerinte nem volt szabad, hogy legyen... Most is bűvölően magasodtak felé az Aranyerdő fái. Most is fényesen sütött a Hold.

Most az érkező sietve érkezett. Most fehér villám cikázott a fák között. Most kinyílt egy ajtó, most hullottak a csillagok...

***

Míriel beért a város szívébe, a szökőkút most is tisztán verte vissza az égbolt fényeit. Ám most a szökőkút előtt egy nő állt.

- Galadriel Úrnő – hajtotta le a fejét a lány.

- Ne hajolj meg – fordult felé az Úrnő – előttem ne. Ne rogy meg a bánat súlya alatt, ne hajolj meg az élet vihara alatt Tinwerín – mosolya szelíd volt, kezével letörölte az aranyhajú arcáról a könnyeket.

- Hát ne hajoljak meg, ha elfogy előttem az út? – rebegte Míriel.

- Az utad csak most tárult fel előtted. Az első lépés mindig nehéz, de az utolsó még nehezebb. De végig kell járnod – kezei közé fogta Míriel kezét. – Mindenkinek végig kell.

- Mond Úrnőm, mit mutatott valójában azon az éjen a tükör?

Erre Galadriel Úrnő csengő hangon nevetett fel, mint mikor a forrás csobog apró kövek között.

- Olyat kérdezel, amire még én sem tudom a választ. Galadriel tükre nem mindig mutat meg mindent.Alakod is csak halványan derengett előttem, és lásd most itt vagy. Ennyit mondhatok gyermekem – szemébe felcsillant az ősidők tudása, bölcsessége.

- Az első a legnehezebb, de félek így is túl késő - egyenesedett fel a lány. - Álmot láttam, mely égő várost mutatott. És egy égő, héj nélküli szemet

- A feladatod súlya nagy, ha elbuksz veled bukik lehet egész Arda. De ha sikerre segíted a szabad népeket, akkor felvirágzik majd a kezed alatt

- Az utat Úrnőm, mond miért egyedül kell végig járni? – Míriel könnyei felszáradtak, de szeme még mindig fénylett a könnyektől.

- Nem vagy egyedül – rázta meg kissé fejét Galadriel. – Veled van édesanyád, veled van egész Valinor. És mi is Kis csillag...

- Mi az, hogy „mi"?

- Eljön a nap Míriel, amikor egész Arda megismeri majd a neved. Merem állítani, már ismerik. Csupán nem tudják, hogy köztük jár e név viselője. Majd egy nap...De ez nem ma lesz. Ma tedd le a terhed, s holnap erősebben vedd vissza – homlokon csókolta a lányt.

- Így lesz Úrnőm, köszönöm – hálálkodott Míriel, és hosszasat pislogott. Mire kinyitotta a szemét az Úrnő eltűnt.

Míriel még egy ideig állt a kút előtt, nézve a benne fodrozódó eget. Majd egy a mallorn oldalán kígyózó lépcső felé vette az útját. Szobájába tartott, ám nem jött álom a szemére. Otthagyta a szobát, lefelé indult Lórien bűvölő kertjeibe. Árnyként suhant a fák között, a Hold fénye játszott haján. Könnyei most is némán szemerkéltek. Úgy érezte ereje elfogyott, úgy érezte megszakad a szíve. Olyan volt, mintha egy darabot téptek volna ki lelkéből. A másik felét kellett otthagynia, a szívének a másik felét. Nem bírta tovább. Lerogyott Lothlorien zöld füvére, s könnyeivel öntözte azt. Zokogása fájdalmasabb volt, mint amit valaha is hallottak a mallorn fák. A csillagos éjjelre fátyol borult. Míriel érezte amint kezéből kiszáll az erő, szívéből a boldogság, s szeméből a fény és csillogás. Ott feküdt Míriel, Észak parancsnoka, összetörve, megrogyottan Lórien zöld füvén. Hogyha majd jő a hajnal, felkeljen erősebben, Tinwerínként, Arda Védelmezőjeként.

***

Jött a hajnal, Arien felhajtotta a Nap tüzes kocsiját Arda egére. Míriel a füvön ébred, bár úgy érezte mintha egy pihe párnán aludt volna. Arca sima volt, csupán szeme piroslott enyhén a tegnap fáradalmaitól. Szobája felé indult, csupán pár tündével találkozott az úton. Levetette a fehér ruhát, emlékként rakta el. Emlékként, mely még talán őrzi a szép óráit. Helyette szürke nadrágot, és fehér útikabátott vett, és magára terítette köpenyét. Pontosan tudta, hogy ma fut ki nővére hajója a révből. És már a reggel derekán jártak. Lesietett hát a lépcsőn, hátán ezüst íja, oldalán kardja. Ám váratlanul egy régi ismerősbe futott...

- Míriel?! – perdült meg Haldír a mellette elsuhanó alak után.

- Jó reggelt Haldír – fordult vissza a régi baráthoz a lány – Ezer bocsánat, nem vettelek észre.

- Mikor érkeztél? Hova tartasz ilyen sietősen? Egyáltalán miért jöttél? Míriel te sírtál?! – kérdések tömkelegét zúdította a régi ismerősre.

- Tegnap léptem át erdőtök határát. A révbe tartok, még alkonyatig oda kell érnem. Kérlek, ne hívj Mírielnek... - sütötte le a szemét az aranyhajú.

- Hogy tessék?! Legolas egyáltalán tudja, hogy itt vagy? És tán nem ez a neved? – hűlt el még jobban a tünde.

- Az a Míriel kit te ismertél Uram, nincs többé. A Bakacsin erdő hercegének ne szólj ittlétemről, csak neki okoznál vele fájdalmat. Ha megkérhetlek, szólíts csupán Tinwerínnek – fejébe húzta a csuklyáját – Ha nem haragszol, sietős a dolgom – mondta, majd füttyentett. Mint lenni szokott, Arnir jelent meg pillanatokon belül. – Még látjuk egymást – biccentett, és ügetésre majd vágtára sarkalta lovát.

Haldír sok mindent megélt már, de most csak állt némán, elhűlve. Amikor észhez tért, első útja a város könyvtárába vitte, ahol felütötte a régi tekercseket, és könyveket. Tudni akarta, ki is Ő...

***

- Alkonyat – mormogta magában Tinwerín – Nem fogunk oda érni – rázta meg a fejét. Már kiértek Lórien földjéről, és sebesen haladtak a Ködhegység felé. Ám Mória bejárata előtt megtorpantak.

- Merre? – tette fel a kérdést. Arnir csak prüszkölt egyet, majd a lány fejében megszólalt:

- Te döntesz. A Caradhas már nem a régi önmaga, megrontották Szauron erői. Mória sötétjében Első kori démonok tanyáznak...Egyik sem kecsegtető ha engem kérdezel...

- Nem akarok halálra fagyni. Én nem félek a démonoktól, a bányákon át megyünk! – A hatalmas kő kapu felé irányította lovát.

Amint átlépték a boltíves gigászi kaput, egyből megcsapta őket a bánya áporodott levegője. Míriel fáklyát gyújtott, úgy keltek át Khazad-dúm hídján. Arnir patája porhanyós követ ért, ezért az peregve hullott a törp tárna mélyére. Alattuk sötét honolt, és nem hallották földet érni a leesett köveket. Arnir megtorpant a hídon, rángatta a fejét.

- Css, semmi baj – simogatta meg marját Míriel. Ő nyelt egy nagyot, és lépésre ösztökélte nyugtalan lovát.

A fáklya holt fénnyel pislákolt, a helyet nyomasztó levegő ülte meg. Végre átértek a hídon, s onnan csupán egy út vezetett felfelé. Hamarosan beléptek egy gigászi csarnokba, melynek hajdan pompázó falai, most siváran meredtek felfele. Arnir patáinak kopogását visszaverték az üres falak. Úgy tetszett, mintha újabb kövek zuhannának alá a mélybe. A páros egyszerre dermedt kővé. A fáklya lángja erőtlenül lejtett egy utolsó táncot, majd kialudt...