Pókháló száll, s vele az idő
Por libben, este jő
Barlang falai titkaikat féltve őrzik makacsul
De előbb-utóbb minden mi volt, s mi lesz feltárul
Kulcs fordul a régi zárban
Fény tölti be, mint régen hajdanában.
Bágyadtan pislog az égen a déli nap, felhő foszlányok kúsznak elé. Madarak dalolnak halkan fáknak hűvösén, és apró méh zsong édes rejtekén. Tavasz van! Hirdeti a természet, tavasz mikor minden újra éled.
De az éremnek két oldala van kedves olvasóm. Érdekesen, vészjóslón. A tavaszban is lakozik árny, és sötét.Ugyan így a télben is fény és öröklét.
Azt csupán mi döntjük el,hogy az érem melyik oldalát nézzük. Mindenki másképp dönt hová fordul, Keletnek vagy Nyugatnak. De van,hogy útjaik egyszer még egybe futtatnak.
Te hogy döntesz kedves olvasóm? Folytatod-e ezt a novellát fáradtan pislogón? Vagy tán úgy ítéled túl sok a rím és bölcs szó, és tovább mész ahova sodor a sebes folyó?
Kedvesem a döntés a tiéd, én csupán ennyit tudok tárni eléd.
Döntöttél már? Helyes! Ha elmész hát menj, de akkor ne less!
Ha úgy határoztál, hogy maradsz, akkor olvass tovább! Hisz annyi a titok mely megfejtésre vár!
Most azt gondolod: miért ír ez a bolond lány rímekbe szedve?
Én meg csak azt felelem, mert most így van kedve. Az íráshoz nem csupán ihlet, de a jókedv is hozzá tartozik. S hol jókedv, ott jó történet lakozik.
Ha elmentél, hát bánd keservesen! Mert most honnan fogod tudni, mi lakozik ott a sötét rejteken?
Te ki maradtál, és kitartóan olvasod a kattant író rímeit, örvendj és kutasd te is a csillagok fényeit!
Nélküled, hova vezetne a barlang régi folyosója, nélküled hova lenne a vörös kötésű könyv olvasója?
Sehová! Semmivé lennének, senkivé kik a semmibe léteznek.
Hagyjam már abba mondja az olvasó
Nézzük meg hát mit rejt az a titkos vörös borító!
- Szóval azt mondod a Tinwerín quenya nyelven van? - sietett társa után Míriel. Most a második szinten jártak, ami eléggé tekintélyes oldal folyosókkal és ugyanúgy kinéző ajtókkal rendelkezett. Egyszóval, jobb volt nem lemaradnia a lánynak.
- Igen, és szerintem nem is lehet olyan bonyolult megfejteni - a szőke megállt egy fenyő ajtó előtt, melyen cikornyás kilincs kapott helyet, és benyitott.
A boltíves terembe hosszú ablakok sokaságán szökött be az alkonyi verőfény. A terem közepén körben székek, és a közepén egy kő asztal rajta, egy zöld kötésű könyv. Most a vörös függönyök szabadon lengtek elhúzva. A teremet polcok rengetegével rendezték be, melyen rendezett sorokba sorakoztak a különféle könyvek. Ők most egy kis emelvényen álltak, és alattuk is könyvespolcok erdeje húzódott.
- Mennyi könyv van itt? - kérdezte a lány és elindult lefelé a faragott kő lépcsőn. Csak ekkor vette észre, a mennyezetről lecsüngő hatalmas csillárt. Ágaiban leégett, és új gyertyák voltak gondosan elrendezve.
- Több mint tizenöt ezer, és a tekercsek - magyarázta merő egyszerűséggel a tünde, és követte társát lefelé. Ahogy egy szinten álltak a polcokkal, azok szinte félelmetesen magasodtak feléjük.
- Akkor, lássuk csak mit keresünk... - lépett oda a zöld könyvhöz Legolas. A könyv fedele porosan nyílt, feltárva megannyi lapját. Rögtön az első lapon sinda rúnák voltak lila tintával írva egyetlen egy sorba. Míriel arra következtetett ez lehet a cím. Legolas tovább lapozott, és valami tartalom jegyzék féleség bukkant ki. Ez már nem rúna, hanem egyszerű tünde írás. ABC sorrendbe voltak írva, így a keresett szó még arrébb volt. Minden szó mellett két szám szerepelt. A sor és az oszlop számok melyek alapján meg lehet találni az adott témához kapcsolódó könyveket.
- Meg is van! G sor 20. oszlop! - bökött a fiú a kis számra az enyhén megsárgult lapon.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én most sem lettem okosabb - jegyezte meg Míriel, és körbe fordult a hatalmas teret kémlelve.
- Azért vagyok itt,hogy segítsek - mosolygott a herceg, és karon ragadta a lányt, majd elkezdte egy tőlük balra lévő sor felé húzni.
- A mi írásunk is teljesen más mint a tiétek - magyarázta, és befordult a könyvespolc sarkán. Majd egy pár lépcső után újabb forduló jött. - Ezért itt is rúnák jelölik a betűket - folytatta - Vagyis a G oszlop huszadik sora ez - állt meg egy ébenfából készült hosszú polc sor eleje előtt.
- Gondolom a könyvek is sindarin nyelven íródtak - A lány végig jártatta a kezét a könyvek gerincén.
- A legtöbb igen, de az olyan amit te is el tudsz olvasni, szerintem. Aztán vannak rúnaírással készültek is. De én már találtam a közös nyelven is párat - átfuttatta a szemét az első pár sor könyvön, és párat le is emelt a polcról.
- Megfognád? - az aranyhajú kezébe nyomta a három(nem épp könnyű) könyvet. Gyors léptekkel elsietett a sor másik végében álló létráért. A fa szerkezet egészen a polc tetejéig ért, egyszóval tekintélyes magasságot tudhatott magáénak.
- Ha ledobok egy könyvet elkapod? - kérdezte a tünde kuncogva, és fellépet az első létra fokra.
- Ha ledobsz egy könyvet, két lehetőség van: a könyv kap el engem, vagy a föld a könyvet - mutatott az alattuk kiterített vörös bársony szőnyegre a lány.
Legolas elnevette magát, majd feljebb mászott.
- Azért eléggé rozogának tűnik a létra, nehogy lees - "kiáltott" fel az aranyhajú. Ám a herceg ügyet sem vetett rá, egyre csak a könyveket vizsgálta.
- Hahó! - kiáltott újra. Semmi válasz. Míriel összevonta a szemöldökét, oda lépett a létra lábhoz, és kicsit belerúgott. A fa szerkezet megingott.
- Te meg mi az Eru bánatát csinálsz?! - kiáltott le a szőke, aki erősen markolta a polcot.
- Csak azt akarom hogy figyelj rám! - fonta össze a kezét a lány.
- Figyelek én, de most kapd el! - azzal kihúzott egy ezüstös fedelű könyvet és ledobta.
- De én nem... - sajnos Míriel már későn dobta le a könyveket,és rakta ki a kezét. Ha nem ugrik arrébb, fejen találja. Az ezüst könyv kis port kavarva huppant a vörös szőnyegre.
- Nem megmondtam hogy ne dobálózz! - mérgelődött az aranyhajú.
- Nem megmondtam , hogy kapd el? - mosolygott pimaszul a szőke, és pillanatok alatt lent termet a földön. Felvette a leeset könyveket, és elindult vele. Befordult a könyvespolc sarkán, és mire Míriel utána ment köddé vált.
- Hé! Legolas ez nem vicces! Tudod,hogy itt nem tudok tájékozódni - mondta hangosan Míriel, és bátortalanul de elindult a fal és a polc közötti folyosón.
- Legolas! - kiáltotta újra, és már futott. A szeme sarkából, egy rácsot pillantott meg. Mintha egy helyiség lett volna, lezárva. Míriel megállt a sötét ráccsal szemben, valami bágyadtan ragyogott ott bent. A lány a rács felé nyújtotta a kezét. Az öntött vas rácsos ajtón nyikorogva kattant a zár, és hullott le a lánccal együtt a lakat. Kitárult. A fény egyre jobban erősödött. Míriel közelebb lépett. Hirtelen fényesség támadt, teljes világosságba borítva a helységet. A kis szoba mintha csak maga az ég volna, sötétkék volt rajta megannyi fénylő pont. A terem közepén egy emelvényen a fény forrás. Egy nyitott könyv. Halk suttogás ütötte meg a lány fülét:
Tinwerín.
A könyv szinte vonzotta magához. Közelebb ment. A lapok fölé hajolt. Arany fényben izzó betűk kavarogtak, és álltak össze szavakká:
Fényesebb volt mindennél Ardán, és bosszantotta Őt. Ő ártott neki, egy remény tűnt el a fényével.
Soha ki nem huny a láng
Űz, éget minden árnyt
A remény egyszer újra éled
Mert árnyt vált fény, és halált az élet.
Még több betű kavargott, de ekkor Legolas hangja szólt távolról:
- Míriel! - A könyv becsukódott, a fény kialudt. A lány kisietett a szobából, még mielőtt a rács újra bezáródott volna. Az aranyhajú szeme láttára tűnt el a szoba, és vele együtt a vörös fedelű könyv.
A lány megilletülten bámulta a krémszínű falat. Mikor valaki megfogta a vállát.
- Csak hogy itt vagy, azt hittem elvesztél
- Megtudtál valami újat? - fordult kérdően a fiú felé.
- Csupán Ungoliatról találtam pár feljegyzést. Egyéb ősi tünde varázslatok, de a Tinwerínek semmi nyoma - vázolta a helyzetet Legolas.
- Ősi varázslatok? - vonta fel a szemöldökét Míriel.
- Igen, quenya nyelven. Állítólag hatalommal bírnak, de nem tudom őket elolvasni - mutatta fel a könyvet a szőke. A lány szeme egy mondaton akadt meg:
I loomin wanya arda, huiva ten tinwe kala
- És esetleg Haldír? - ajánlotta fel miután át futotta a lapokat.
- Mi van vele?
- Írhatnál neki, és esetleg ő le tudná fordítani. Hiszen Lórienben beszélik még a quenyát - magyarázta az aranyhajú.
- Igaz, a hollók gyorsak, már holnapra itt is lesz a válasz - mosolyodott el a herceg. Összecsukta a könyvet.
- Most pedig a hajad következik - mutatott társa gyantától összeragadt tincseire.
- Ugye nem fogsz ollóhoz folyamodni? - kérdezte félve, és levette a könyveket, majd lerakta az egyik székre.
- Törjön le az a kezem amelyikkel megfogom - esküdött szívre tett kézzel a szőke, és a kő lépcső felé vették útjukat.
- Akkor?
- Majd meglátod - mondta rejtélyes mosollyal az arcán és kinyitotta társa előtt az ajtót. Újra a folyosón voltak. Elindultak a lépcső felé, de Legolas megállt egy boltív előtt, ami egyetlen ajtót takart. Az ajtó valamivel világosabb fából készült, és szépen megmunkált vaspántok tartották a helyén.
- Hölgyeké az elsőbbség - tárta ki az ajtót. A szoba talán kétszer akkor volt, mint Mírielé vagy talán nagyobb. A harsány falak előtt ébenfa bútorok sorakoztak. Szinte az ajtóval szemben egy kis beugróban három lépcsőfok vezetett fel a francia ágyhoz, melynek sötét zöld függönyei arany zsinórral voltak a négy lábhoz erősítve. A szobában még nem voltak elhúzva a függönyök, így egész meleg színt öltött. A falon különféle íjak és tegezek lógtak, az elefánt csont színű kandalló fölött, még egy kard is helyet kapott.
- Ugye ez nem az amire gondolok... - fordult sarkon a lány, de bele ütközött a fiú mellkasába.
- De vagyis nem... vagyis mire gondolsz?
- Nem hiszem,hogy én saját magam ne tudtam volna kimosni a gyantát a saját szobámban.
- És ha azt mondom,hogy nem? - mosolyodott el újra a szőke.
- Akkor igazán várhat holnapig, de ez nem lesz jó, mi van ha...
- Ugyan már! - a lábával csukta be maguk mögött az ajtót, és elfordította a zárban lévő kulcsot.
- Legolas! - esett kissé kétségbe Míriel, és a tünde kezében lévő kulcs után kapott.
- Nyugalom - tartotta fel magasba a kezét, a kulcsot lengetve. Tudta,hogy társa így sosem fogja elérni.
- Nyugalom?!
- Nincs miért aggódnod - tette le az éjjeli szekrényre a kulcsot.
- Én? Aggódni? Neeem... dehogyis. Csak éppen most zártál össze minket! - újra a kulcsért kapott.
- Gyantás fejjel akarsz lefeküdni vagy sem? Mondom hogy nincs miért aggódnod, nem bízol bennem?
- Akkor kiszeded még ma ezt az izét a hajamból vagy itt állunk hajnalig?
- Kérése számomra parancs - mosolyodott el a szőke és elindult a szoba másik végében lévő ajtó felé. A kis mellék szobában félhomály honolt, a közepén egy kád meleg víz gőzölgött.
- Hajtsd fölé a fejed, és lógasd bele a hajad - magyarázta a tünde. Míriel le térdepelt a kád szélére, és előre hajtotta a teljes haját, bele a vízbe.
- Ez kicsit hideg lesz - mentegetőzött előre is a herceg, majd nyakon öntötte társát egy kancsó hideg vízzel.
- Ez nem csak a hajamra ment! - borzongott meg a lány a hátán lecsorduló hideg víztől.
- Nem volt szándékos. De most jön a lényeg - felemelt egy kis kancsót, és a benne lévő sűrű folyadékot ráöntötte a hajra. Ezt még kétszer megismételte, mire készen lettek.
- Mi volt abba a kis kannába? - kérdezte Míriel ,és kicsavarta vizes lóboncát.
- Olaj. Remekül kihozza a fenyő gyantát - Egy csont fésűért nyúlt, és elkezdte kifésülni kedvese haját.
- Ugye tényleg kijött? - kapott az egykor még gyantás részhez.
- Teljesen biztos! - Letette a csont fésűt, és egy száraz lepedőbe csavarta a hajat.
- Köszönöm - meg puszilta társa orrát és kilibbent a szobába. Ami először magához ragadta a tekintetét az a Hold, és csillagtalan éjszaka volt. Megborzongott, vissza gondolt a tegnap estére. Elméjében ott égett a vörös szempár,és a feléje kúszó köd. Nagyot nyelt, tenyere izzadt.
- L-legolas - dadogta az ajtón kilépőnek.
- Mond csak - állt meg vele szemben.
- Tudom,hogy..szóval nem kéne itt lennem, de nézd az eget - bökött az ablak felé. A szőke kinézett az üvegen, és megértette mire gondol a társa.
- Semmi baj, majd reggel vissza mész. Viszont nem feküdhetsz le vizes ruhában - az egyik szekrényhez lépett,és kivett belőle egy zöld inget. Míriel kézbe adta:
- Tudom,hogy nem a te méreted, de jobb mint az ami csurom víz - magyarázta.
- Köszönöm - hálálkodott, és vissza ment a fürdőbe. Pár perc múlva, karján a ruháival és a zöld ingben kilépet a szobába. Az ingbe kétszer is belefért volna, közel a térdéig ért. Hajáról leesett a lepedő, és kibontva omlottak a hátára a vizes tincsei. A szobában most már gyertyák égtek, és Legolas a heverőn ülve olvasott. Csak az ajtó nyitódására kapta fel a fejét.
- Mintha rád öntötték volna - viccelődött, és letette a könyvet.
- Áh, csak kétszer akkora mint én - forgatta a szemét az aranyhajú mosollyal az arcán.
- A ruháidat, csak dobd le az egyik székre, én is mindjárt jövök - mondta, és ő is eltűnt a fa ajtó mögött. Míriel letette az össze hajtogatott ruháit a heverőre, és kissé körbe nézett a szobában. Az egyik hátsó sarokban, mintha egy képkeret vonalait vélte volna felfedezni. A puha szőnyegen közelebb ment, és megfogta a szürke lepel szélét. Először csak kicsit hámozta le a portréról, majd már az lehullt magától.
Három alakot ábrázolt. Egy szálas termetű magas férfit, kinek fején korona díszelgett, és mosolygott. Kék szemében öröm szikrája villant. Szorosan mellette egy női alak, levélzöld arany mintás ruhában. Arcát nem lehetett látni, a vásznat azon a helyen eltépték. Csupán a karcsú fehér kéz maradt, mely egy pólyás gyermeket ölel karöltve a férfiéval.
- Apám nem tűrte a szobájában ezt a képet - szólalt meg a háta mögött hirtelen Legolas. Átkarolta a derekát. Míriel összerezzent, és hátra fordult.
- A nő a...?
- Igen, még itt sem láthatom az arcát - sütötte le a szemét a fiú. De Míriel így is látta, hogy csillogni kezd.
- Sajnálom - bújt hozzá.
- A múlt, az..már köddé vált, megváltoztatni nem lehet - sóhajtott egyet, és szorosra fonta karjait a lány körül.
- Élj a jelenben, élj a percnek, élj a pillanatnak - suttogta Míriel, és minden szónál közelebb hajolt a herceghez. Ajkait finoman az övéire nyomta, és finoman megcsókolta.
Érezte,hogy a tünde elmosolyodik a csók közben, majd kicsit hevesebben, de vissza csókol.
- Él még az a szabály mint a törpöknél? - kérdezte mosolyogva Legolas és befeküdt társa mellé az ágyba.
- Ha azt mondom igen akkor elengeded a derekam? - kérdezett vissza játékosan a lány.
- Nem - suttogta Legolas a fülébe. Finoman lejjebb haladt, és belecsókolt a lány nyakába.
- Szép álmokat meleth-nín - suttogta újra, és lágyan közelebb húzta magához kedvesét.
- Jó éjszakát - fordította el a fejét, és megpuszilta társa arcát,
Az éjszaka hűvös volt, mindketten nyakig betakaróztak. Bár Déli szél fújt, de az erdő lehűlt. A gyertyák már alig égtek, a szoba sötétségbe borult. Csupán a két alvó egyenletes szuszogása zavarta a csendet. Már javában folyt az éj játéka, mikor Míriel felébredt. Maga sem tudta,hogy miért, de felébredt Alkarjára támaszkodva körbenézett a szobán. A gyertya lángok pislákoltak.
Mosolyogva nézett le a mellette fekvő fiúra, akin valóban az a lyukas ing volt. Magára húzta a takarót, és behunyta a szemét.
Fuvallat süvített végig a szobán eloltva a gyertya lángot. Halk, érthetetlen beszédet hozott.
Míriel valami nehezet érzett a mellkasán, és kinyitotta a szemét.
Ott volt a vörös szempár. A lány megbénult védekezni nem tudott. Az árny kezébe fekete tőr villant, és homályos kezét sújtásra emelte, egyenesen Míriel szíve fölött...