Tinwerín regéje

Izzott Valinor dombján, tündökölt fényesen

Laurelin és Teleprion csodás fája

Sarló lobban az égen villog tündöklőn, ékesen

Ezernyi fénypontot köszönt Középfölde tája

Ám de ím sötét és homály

Laurelin és Teleprion kialszik, elvész

Csillag gyúl, s veszik el már

Nap és Hold jő, s Szép Valinor emlékét elnyeli a feledés

Zendül új kor, és hull el majd némán

Olthatatlan láng lobban, gyúl fel ismét

Sors és Végzet penge táncot jár a bűvös cérnán

Homály és sötét rázza aranyos bilincsét

Nyári éjben csend, boldogság szólama

altat tudatlant

Téli esten csillagok szikrázó zápora

hívja s elnyeli a feledés kámfora

Feledés, bűntudat oly rideg

Laurelin aranya kialszik, Teleprinon ezüstje halvány

Alakja sudár, keserves, hideg

Mégis éji ég és remény hajnal lába nyomán

Legenda lesz immár, szellem alak

Suttogva beszélnek, félve róla

Mégis az ő nevét sugallják a hűvös falak

Nevének súlya nagy s nehéz, nem szabadul alóla

Izzott Valinor dombján, tündökölt fényesen

Laurelin és Teleprion csodás fája

Égi gyermek jő, nyomában emlékek véresen

Lehull-e majd a Sors pártája...